A konok öregasszony

A kék, sárga, halványzöld fabódékat lebontották, s a cserép-, cipőfűző-, kendő-, trikó- és melltartóárusokat bedugták az új piac falát képező betonkalitkákba. Kopott, fakó madarak módjára nézegetnek most ki az „erődből” a napfényben tolongó népre. Az üzlet valószínűleg ugyanúgy megy, mint régen. Egy fiatal kofa áruja mellől elugorva a melltartók között válogat, de nagyollja őket. Némelyik inkább bizony hálósapkának lenne jó. Hol találni ma ekkora női melleket? De nincs kisebb, a kofa is lemond a vásárlásról. Odább néhány pár cipőfűzővel és egy csibeitatóval vigasztalódik.

Jókedvű cigányok hömpölyögnek, kavarognak végig az árus soron. Az asszonyok, lányok még tarka szoknyában, de a férfiak már zakóban s gigerlinadrágban feszítenek. Egyikük kiabál:

– Eladó a menyecske… Kétszáz forintért eladó a menyecske… Na, kinek ér meg ennyit?

Az egyik asszonyforma nőt megállítja, körbeforgatja s közben kiabál:

– Csak kétszáz forint a menyecske, a bolondnak is megéri ennyiért…

Néhány férfi megáll és bámulja a jelenetet. Nem értik, hogyan érti a cigány a kétszáz forintot, örökáron akarja eladni az asszonyt, vagy csak átmenetileg? De inkább tréfának látszik az egész, mert a cigányok közben nagyokat nevetnek.

Az új piaccal bizonyára rendet akartak teremteni a környéken, határok közé szorítani a zűrzavart. Ez nem sikerült, a piac újra kibuggyant az utcára, mi több, a régi virágpiac helyén újra megnyílt a kis KGST. Csehek, lengyelek s még ki tudja, kik, titokzatos szatyrokból titokzatos „kincseket” árulnak. A bátrabbak kipakolnak az asztalokra, de a magamfajta sétáló szeme elől az ő portékájukat is eltakarja a körülöttük tolongó, kavargó tömeg. A közeli tűzoltólaktanya felől szürke egyenruhás férfi közeleg. Gondolom, rendőrnek nézik, mert pillanatok alatt szétrebben a nemzetközi piac. A sebtében szatyorba gyömöszölt áruból egy-egy kívül rekedt ingnyak, pulóverujj meglobog futás közben. A tűzoltó megérkezik a pecsenyesütőhöz, és lassú, gondos falatozásba kezd. Alig harapja ketté az első cseresznyepaprikát, a szétrebbent árusok már szállingóznak vissza a régi virágpiacra.

A zöldségesek komor gyanakvással méregetnek, nincs nálam sem kosár, sem szatyor. Ki ez már megint, mit akarhat itt?

A gombaárus előtt megállok. Éppen egy kismama tapogatja a gusztusos kalapú sampinyonokat.

– Húsz dekát kérek – mondja.

A középkorú árusasszony zacskóért nyúl, de aztán félbemarad a mozdulata. Kitör a vihar. Egy kis konok, sovány öregasszony tolakszik közbe, s mérgesen villogtatja a szemeit:

– Itt vettem előbb a tojást. Húsz forinttal fizettem, de csak tíz forintból adott vissza. Az én nyugdíjamból nem telik arra, hogy becsapjanak. Kérem vissza a pénzemet.

– Ami visszajárt, megkapta – mondja az árus.

– Nem kaptam, húsz forintot tettem el otthon, és most csak nyolc forintom van. Tíz forintot adjon még vissza.

Az árus hajthatatlan. A konok, sovány öregasszony végül belenyugszik a helyzetbe, és Jézus Krisztus kemény büntetését emlegetve, hátracsapott fejjel ellépdel.

Az árusasszony megmasszírozza a szíve táját, aztán nagyot sóhajtva megszólal:

– Ez ma már a negyedik. Egy hete találták ki szegények ezt a trükköt. Vesznek egy szem tojást, esetleg kettőt, húsz forinttal fizetnek, aztán hirtelen visszajönnek, hogy ötven forintot adtak. Ez szegény csak egy tojást vett, és tíz forinttal fizetett. Egyik kezemben az orruk előtt tartom a pénzt, amivel fizetnek, amíg visszaadok, de hiába. Újra és újra megpróbálják, ha csak kétszer sikerül egy délelőtt, már kerestek húsz-harminc forintot. Nem jönnek ki a nyugdíjukból. Sajnálom őket, de ez egy állami üzlet, nekem kell megfizetnem a hiányt. Mennyit tetszett kérni?

– Húsz dekát ebből a sampinyonból.

Az új piacon ez a jelenet valóban új volt. A dramaturgia fő szabályainak is megfelelt.