Hangulatok a tavaszi kertben

Rég tudom, hogy a kertészkedés, földhöz, fákhoz, önmagukban is szép lugassorokhoz kötődés az emberi rabszolgaság egyik formája. Hajdan, amikor szőlő, saját termésű bor, árnyat adó diófák, rigókat csalogató gyümölcsöskert után vágyakoztam, még nem tudtam, hogy a kert olyan, mint egy szép nő. Csak látszólag vigasztalód, szépségével mámorba ringató szerelmesed, megújulásra, új tettekre serkentő társad. Valójában egy nyűgös élőlény, aki színházba, utazni, társaságba vágyik, de legalább öltözködni akar, úszni, teniszezni, bridzselni és enni, inni, jó helyeken, drágán. Közben állandóan birizgálni kell a hajlatait, mert ha ebbe belefáradsz, azonnal odébbáll. A kert nem ugrik el, ha nagy testén felhagysz a matatással, de lompos lesz, kócos, lezüllött, s minden érzelem nélkül kiszolgáltat a szorgalmasabb szomszédság megjegyzéseinek. – Telente, amikor hóviharok pörgetik a pesti háztömböket, az ember a nyári kertbe vágyik. A dermesztő fagyok idején a kert és a nyár olyan, mint az álom. Valami nem létező. Illékony, mint a párák vagy a finomabb cigaretták füstje. A kerti gondok is súlyukat vesztik. Papírt és ceruzát vesz elő az ember, és tervezget. Oly semmiségnek látszik a műtrágya beszerzése, a fák és a szőlő tavaszi metszése, a permetezések. Képzeletben az ember saját magát szinte lebegni látja a fák alatt és a szőlősorok között. Ehhez az álomvízióhoz valamiféle ellenőrizhetetlen boldogságképzet is társul. A boldogságérzés akkor a legandalítóbb, ha a kert messze van. Távoli kertekkel csak a szívnek és a szellemnek van dolga. Az én kertem, hála isten, elég messze van. De márciusban szétfoszlanak a téli álmok, kertlátomások, nekiütközünk a zord, sárba rogyadozó valóságnak.

Alkonyodik, amikor megérkezem a kertbe. Épp hogy szét tudok nézni, s máris rám borul a korai alkony. A látvány lehangoló. Valamelyik téli vihar lecsavarta az öreg mandulafa vastagabbik ágát, s az a pince tetejére zuhant. Az olajfűz ágai tépetten, törötten lógnak a kerítésre. Amikor elültettük, bokornak véltük, s nagy fa lett belőle. Már nem az. A szőlőben diófaágak hevernek, a föld mindenütt, még a kerti út is összeturkálva. A vaddisznók alapos munkát végeztek, a virágágyásokból a holland tulipán, a krókusz és az írisz hagymáit is kitúrták. A csatorna meghajlott a hó súlya alatt, a betonjárda elrepedt. Valamilyen állat, pele vagy madár nagy lyukat vésett a homlokzat gondosan gyalult, lakkozott deszkaborításába, és beköltözött mögéje.

Csüggedten bepakolok a házba, és tüzet rakok. Hiába dugdosom a fahasábokat a kályhába, egyre jobban fázom. A házban bent rekedt a téli hideg, s a falak most kiadják magukból. Kint már melegebb van, mint bent a tető alatt. Kedvetlenül eszem valamit, s a tűz rakosgatása közben némán kérdezgetem magamat: „Kell nekem ez a kert? Mire jó nekem ez az egész?” – Amikor megenyhül egy kicsit a szobai klíma, lefekszem, s az ágyban Csathó Kálmán-történeteket próbálok olvasni. Kint furcsa neszek támadnak, mintha tolvajok lopakodnának a ház körül. Vagy állatcsapatok… Talán őzek jöttek le az erdőből. Félig a kinti zajokra figyelek, félig Csathóra, és elalszom közben. A tűz is kialszik.

Éjjel háromkor felébredek. Érzem, hogy dermedten fekszem egy jeges veremben. De hol? Hol az ördögben vagyok? Körültapogatom a falat, végigcsúszik a kezem a gyékényen, villanyt gyújtok. Nézem a ferde mennyezetről alácsüngő pókhálókat, s lassan pszichikailag is azonosulok helyzetemmel. Eloltom a villanyt, és aludni próbálok. De nem tudok, mert fázik a fejem, a lábam, a lelkem. Korholom magamat némán: „Nem szégyenled magadat, te ember? Mi lenne veled a hadifogságban, internálótáborban a zord északon, ha veled is kivágatnának közben egy erdőt, mint Lengyel Józseffel? Mit csinálnál Alaszkában, ha kutatóként mászkálnál a folyók jegén? Mihez kezdenél ősember korodban, a tűz feltalálása előtt? Itt nincs hideg…”

Dehogynincs, újra villanyt gyújtok és felkelek. Kihamuzok, papírt, gyújtóst, vékony fadarabkákat rakosgatok a kályhába, és elgyújtom. Néhány pillanat múlva már ropog a tűz, a kéménynek szerencsére jó huzatja van. Először a kezemet melegítem meg a platni felett, aztán az arcomat. Már fél öt van. Kis lábaskában bort forralok a kályha tetején. Csak nyers bor, nincs benne cukor, sem szegfűszeg. Átöntöm egy pöttyös cserépbögrébe, és kortyolgatom. Átmelegít, s hirtelen úgy érzem, hogy elfogadható a helyzetem, szinte kellemes. Kinyitom a zsalugátert, már világosodik, a Balaton nagy víztükréről kék árnyak szakadnak fel, s beleolvadnak az ég aljába. Tihany és Szántód táján már véraláfutásosak a vékony felhők, szürkéslilák, aztán bíborba váltanak. Csakhamar a nap széle is elővöröslik, aztán felemelkedik a látóhatár és a vékony felhőcsíkok fölé. Túl nagynak látszik és folyékonynak, mint a fortyogó vas. De az olvadt vasnál sokkal vörösebb. Nem tudok a házban maradni. Kabátot húzok, a tüzet hagyom elaludni. Kifelé menet levágok egy fél karéj rozskenyeret, s azt tördelve, falatozgatva lépek ki a kertbe. Jókedvű cinkék rebbennek fel a nyírfáról. Mindenütt rigó, cinke, veréb és más madárhangok. Kis fagy volt az éjszaka, dérfoltok fehérlenek a fű tetején. Részegítően jó, vastag, erős, avar- és földszagú a levegő. Nagyokat szippantok belőle, és végigsétálok a kerten. A mandulafa csonkját le kell vágni és bekenni fasebkátránnyal, hogy el ne odvasodjon. Az olajfüzet majd visszavágjuk, úgysem fát, csak bokrot akartunk a kerítés mellé ültetni. Az este észre sem vettem, hogy már nyílik a krókusz, és egy sötétkék írisz is virágban áll. Ennek a hagymáit két éve hoztam Malmöből. A vaddisznók a felét kipusztították, de ami megmaradt, az szép. A korai meggy bimbói is nyílni készülnek, már előfehérlik ígéretes belsejük. A szőlőben áttelelt a tyúkhúr, virágzik már. Lesz ezzel gond, ha idejében ki nem kapáljuk.

Hat óra után nem sokkal csattogni kezd valahol egy metszőolló. Az ötödik-hatodik szomszédban, nem tudom, pontosan hol, nem látok oda, már dolgoznak. De alig múlik el fél óra, fent is, oldalt is csattognak a metszőollók. Hét órakor én is munkához látok. Először a lugast metszem meg, aztán beleállok a szőlőbe. Lassan halad a munka, mert hiába ismeri az ember a metszés elméletét, a szőlő természetét, hajlandóságait, elvadulásait minden tavasszal ki kell tapasztalni újra. Másként kell metszeni az ezerjót, aminek néha még a sárszemből nőtt vesszője is termést hoz, és megint másként a leánykát, aminek az alsó rügyei terméketlenek. Vissza is kell vágni a felmagasodott csapokat, s az egész vadulásra hajlamos tőkét visszaigazítani a támhoz, karóhoz, vagy a drótok közé.

Nyolc óra tájban feltámad a szél, s hiába süt a nap, a csípős hidegtől kipirul az arcom, s a kezem dermedezik. A kertben s a hegyoldalban látszólag eseménytelen a reggel és a délelőtt, de valójában minden pillanatban elmozdul valami, apró történésekből áll össze minden óra. A nyugati szél kilenc óra tájban megerősödik és délire fordul. Ahogy melegszik az idő, valahol a partoldalban megszólal egy pacsirta. A diófa oldalára akasztott nyírfaodúba beóvakodik egy cinke. Megszemléli a belsejét, s öt perc múlva már száraz fűszállal érkezik újra. A nyírfán légykapó ügyeskedik. A présház fehér falán legyek napoznak. Feljebb a bozótosban fácán kakattol. Az utóbbi években már csak mutatóban látni egyet-egyet. Nyulat két éve nem láttam. Pedig hat éve még nyulak szaladgáltak a kertben, nem pedig vaddisznók.

Tizenegy óra tájban árnyék jelenik meg mögöttem. Némán áll egy pillanatig, nézi a metszésemet, s csak utána szólal meg:

– Jó napot, látom, bízik a jövőben…

V. Kálmán hangja, megismerem.

– Jó napot, megy föl?

– Nem, csak a Birkásékat néztem, de nincsenek itt. Kicsit sokat hagy rajt, nem?

– Ez zöldszilváni, rövidcsapon semmit sem terem.

– Leromlik majd. Egy rügyes ugarcsapot hagyjon, a másik oldalon pedig szálvesszőt.

– Ez Lenz Moser-telepítés, másként kell metszeni. Meghívhatom egy pohárka borra?

Felmegyünk a présházhoz, a lugas alatt leülünk az asztalhoz. Üvegkancsóban hozom a bort. A délelőtti fényben aranylóan csillog, ahogy a poharakba töltöm. Ízlik V. Kálmánnak. Nekem még jobban.

– Tudja – szólal meg –, mi abból mindent megítélünk, hogy ki hogyan metszi a szőlejét. Aki rámetsz, nem hagy biztosító ugarcsapokat, amiből majd a következő évben lehetne termő vesszőt nevelni, mert még egy nagy termést akar utoljára, az eladja vagy talán megbetegszik vagy meghal. De így volt ez a felesbe adott szőlők és az összevissza kiosztott háztájik idején is. Mindenki arra ment, hogy amíg ő bírja, kihozzon belőle minél többet. A háztájit is hol a hegy egyik végén adták, hol a másikon. Mindenki rámetszett, és lezsarolta a szőlőt. Senki sem bolond másoknak tervezni, biztosítani a jövőt. Azóta van rend, amióta az emberek tudják, hogy az ő háztáji szőlejük tíz év múlva is a családjuké lesz. A bizakodó, optimista ember úgy metszi a szőlőt, hogy az meg ne erőltesse magát, teremjen jövőre meg azután is. Én, ahogy így megyek a hegyben, nézegetem a szőlőket, mindig látom, hogy, na itt valami változás készül, nem bíznak a jövőben, eladják vagy kivágják valamiért.

– A vaddisznókról mit hallani?

– Lejárnak, sajnálatosan, most már egész kondák. Téeszerdő ugye, és ezek nem értenek hozzá.

Amikor V. Kálmán elmegy, már dél van. A falusi harangszó végigrezeg a kertek fölött. Kolbászt, szalonnát eszem ebédre, és téli sarjadékhagymát harapdálok hozzá. Megiszom a maradék bort, aztán lemegyek a pincébe, és szívok egy hébérrel a nagy hordó közepéből, mert mindig a bor közepe a legjobb. Egy ilyen pince, ahová le lehet menni borért, sokat javít a kert rangján, szépségén, elviselhetőségén.

Jókedvűen, szinte boldogan metszegetek estig. Nem is történik semmi, hacsak az nem, hogy egy ismerős bekiabál az útról:

– Lent már fogják a keszeget, délelőtt megindult a dévér…

Hát persze hogy megindult a dévér, hiszen itt a tavasz. Jó lenne most megenni néhány ropogósra sült keszeget, de előbb meg kellene fogni a halakat. Van itt tennivaló bőven. Jó volna horgászni, de előbb be kell fejezni a metszést, megfésülni, rendbe tenni a kertet.

Este De Gaulle emlékiratait olvasom az ágyban. Döbbenetes. Így érti meg az ember, hogyan tudott Franciaország megmaradni. Egyébként ennek is ki kellene dolgozni az elméletét, már úgy értem annak, hogy az elhagyatott hegyoldalakban esténként mit kell olvasni a ropogó tűz mellett. Csathó nem jó. Próbálkoztam útleírásokkal, de elkedvetlenedik az ember. Még a legjobb Heisenberg vagy valamilyen memoár. Ha befejezem a metszést, készítek talán valamilyen ajánló listát az olvasmányokból. Csak magamnak.