Árnyak és lovasok

 

Jelenségek

Dr. Schultheisz Frigyesnek

 

Hangulatok a tavaszi kertben

Rég tudom, hogy a kertészkedés, földhöz, fákhoz, önmagukban is szép lugassorokhoz kötődés az emberi rabszolgaság egyik formája. Hajdan, amikor szőlő, saját termésű bor, árnyat adó diófák, rigókat csalogató gyümölcsöskert után vágyakoztam, még nem tudtam, hogy a kert olyan, mint egy szép nő. Csak látszólag vigasztalód, szépségével mámorba ringató szerelmesed, megújulásra, új tettekre serkentő társad. Valójában egy nyűgös élőlény, aki színházba, utazni, társaságba vágyik, de legalább öltözködni akar, úszni, teniszezni, bridzselni és enni, inni, jó helyeken, drágán. Közben állandóan birizgálni kell a hajlatait, mert ha ebbe belefáradsz, azonnal odébbáll. A kert nem ugrik el, ha nagy testén felhagysz a matatással, de lompos lesz, kócos, lezüllött, s minden érzelem nélkül kiszolgáltat a szorgalmasabb szomszédság megjegyzéseinek. – Telente, amikor hóviharok pörgetik a pesti háztömböket, az ember a nyári kertbe vágyik. A dermesztő fagyok idején a kert és a nyár olyan, mint az álom. Valami nem létező. Illékony, mint a párák vagy a finomabb cigaretták füstje. A kerti gondok is súlyukat vesztik. Papírt és ceruzát vesz elő az ember, és tervezget. Oly semmiségnek látszik a műtrágya beszerzése, a fák és a szőlő tavaszi metszése, a permetezések. Képzeletben az ember saját magát szinte lebegni látja a fák alatt és a szőlősorok között. Ehhez az álomvízióhoz valamiféle ellenőrizhetetlen boldogságképzet is társul. A boldogságérzés akkor a legandalítóbb, ha a kert messze van. Távoli kertekkel csak a szívnek és a szellemnek van dolga. Az én kertem, hála isten, elég messze van. De márciusban szétfoszlanak a téli álmok, kertlátomások, nekiütközünk a zord, sárba rogyadozó valóságnak.

Alkonyodik, amikor megérkezem a kertbe. Épp hogy szét tudok nézni, s máris rám borul a korai alkony. A látvány lehangoló. Valamelyik téli vihar lecsavarta az öreg mandulafa vastagabbik ágát, s az a pince tetejére zuhant. Az olajfűz ágai tépetten, törötten lógnak a kerítésre. Amikor elültettük, bokornak véltük, s nagy fa lett belőle. Már nem az. A szőlőben diófaágak hevernek, a föld mindenütt, még a kerti út is összeturkálva. A vaddisznók alapos munkát végeztek, a virágágyásokból a holland tulipán, a krókusz és az írisz hagymáit is kitúrták. A csatorna meghajlott a hó súlya alatt, a betonjárda elrepedt. Valamilyen állat, pele vagy madár nagy lyukat vésett a homlokzat gondosan gyalult, lakkozott deszkaborításába, és beköltözött mögéje.

Csüggedten bepakolok a házba, és tüzet rakok. Hiába dugdosom a fahasábokat a kályhába, egyre jobban fázom. A házban bent rekedt a téli hideg, s a falak most kiadják magukból. Kint már melegebb van, mint bent a tető alatt. Kedvetlenül eszem valamit, s a tűz rakosgatása közben némán kérdezgetem magamat: „Kell nekem ez a kert? Mire jó nekem ez az egész?” – Amikor megenyhül egy kicsit a szobai klíma, lefekszem, s az ágyban Csathó Kálmán-történeteket próbálok olvasni. Kint furcsa neszek támadnak, mintha tolvajok lopakodnának a ház körül. Vagy állatcsapatok… Talán őzek jöttek le az erdőből. Félig a kinti zajokra figyelek, félig Csathóra, és elalszom közben. A tűz is kialszik.

Éjjel háromkor felébredek. Érzem, hogy dermedten fekszem egy jeges veremben. De hol? Hol az ördögben vagyok? Körültapogatom a falat, végigcsúszik a kezem a gyékényen, villanyt gyújtok. Nézem a ferde mennyezetről alácsüngő pókhálókat, s lassan pszichikailag is azonosulok helyzetemmel. Eloltom a villanyt, és aludni próbálok. De nem tudok, mert fázik a fejem, a lábam, a lelkem. Korholom magamat némán: „Nem szégyenled magadat, te ember? Mi lenne veled a hadifogságban, internálótáborban a zord északon, ha veled is kivágatnának közben egy erdőt, mint Lengyel Józseffel? Mit csinálnál Alaszkában, ha kutatóként mászkálnál a folyók jegén? Mihez kezdenél ősember korodban, a tűz feltalálása előtt? Itt nincs hideg…”

Dehogynincs, újra villanyt gyújtok és felkelek. Kihamuzok, papírt, gyújtóst, vékony fadarabkákat rakosgatok a kályhába, és elgyújtom. Néhány pillanat múlva már ropog a tűz, a kéménynek szerencsére jó huzatja van. Először a kezemet melegítem meg a platni felett, aztán az arcomat. Már fél öt van. Kis lábaskában bort forralok a kályha tetején. Csak nyers bor, nincs benne cukor, sem szegfűszeg. Átöntöm egy pöttyös cserépbögrébe, és kortyolgatom. Átmelegít, s hirtelen úgy érzem, hogy elfogadható a helyzetem, szinte kellemes. Kinyitom a zsalugátert, már világosodik, a Balaton nagy víztükréről kék árnyak szakadnak fel, s beleolvadnak az ég aljába. Tihany és Szántód táján már véraláfutásosak a vékony felhők, szürkéslilák, aztán bíborba váltanak. Csakhamar a nap széle is elővöröslik, aztán felemelkedik a látóhatár és a vékony felhőcsíkok fölé. Túl nagynak látszik és folyékonynak, mint a fortyogó vas. De az olvadt vasnál sokkal vörösebb. Nem tudok a házban maradni. Kabátot húzok, a tüzet hagyom elaludni. Kifelé menet levágok egy fél karéj rozskenyeret, s azt tördelve, falatozgatva lépek ki a kertbe. Jókedvű cinkék rebbennek fel a nyírfáról. Mindenütt rigó, cinke, veréb és más madárhangok. Kis fagy volt az éjszaka, dérfoltok fehérlenek a fű tetején. Részegítően jó, vastag, erős, avar- és földszagú a levegő. Nagyokat szippantok belőle, és végigsétálok a kerten. A mandulafa csonkját le kell vágni és bekenni fasebkátránnyal, hogy el ne odvasodjon. Az olajfüzet majd visszavágjuk, úgysem fát, csak bokrot akartunk a kerítés mellé ültetni. Az este észre sem vettem, hogy már nyílik a krókusz, és egy sötétkék írisz is virágban áll. Ennek a hagymáit két éve hoztam Malmöből. A vaddisznók a felét kipusztították, de ami megmaradt, az szép. A korai meggy bimbói is nyílni készülnek, már előfehérlik ígéretes belsejük. A szőlőben áttelelt a tyúkhúr, virágzik már. Lesz ezzel gond, ha idejében ki nem kapáljuk.

Hat óra után nem sokkal csattogni kezd valahol egy metszőolló. Az ötödik-hatodik szomszédban, nem tudom, pontosan hol, nem látok oda, már dolgoznak. De alig múlik el fél óra, fent is, oldalt is csattognak a metszőollók. Hét órakor én is munkához látok. Először a lugast metszem meg, aztán beleállok a szőlőbe. Lassan halad a munka, mert hiába ismeri az ember a metszés elméletét, a szőlő természetét, hajlandóságait, elvadulásait minden tavasszal ki kell tapasztalni újra. Másként kell metszeni az ezerjót, aminek néha még a sárszemből nőtt vesszője is termést hoz, és megint másként a leánykát, aminek az alsó rügyei terméketlenek. Vissza is kell vágni a felmagasodott csapokat, s az egész vadulásra hajlamos tőkét visszaigazítani a támhoz, karóhoz, vagy a drótok közé.

Nyolc óra tájban feltámad a szél, s hiába süt a nap, a csípős hidegtől kipirul az arcom, s a kezem dermedezik. A kertben s a hegyoldalban látszólag eseménytelen a reggel és a délelőtt, de valójában minden pillanatban elmozdul valami, apró történésekből áll össze minden óra. A nyugati szél kilenc óra tájban megerősödik és délire fordul. Ahogy melegszik az idő, valahol a partoldalban megszólal egy pacsirta. A diófa oldalára akasztott nyírfaodúba beóvakodik egy cinke. Megszemléli a belsejét, s öt perc múlva már száraz fűszállal érkezik újra. A nyírfán légykapó ügyeskedik. A présház fehér falán legyek napoznak. Feljebb a bozótosban fácán kakattol. Az utóbbi években már csak mutatóban látni egyet-egyet. Nyulat két éve nem láttam. Pedig hat éve még nyulak szaladgáltak a kertben, nem pedig vaddisznók.

Tizenegy óra tájban árnyék jelenik meg mögöttem. Némán áll egy pillanatig, nézi a metszésemet, s csak utána szólal meg:

– Jó napot, látom, bízik a jövőben…

V. Kálmán hangja, megismerem.

– Jó napot, megy föl?

– Nem, csak a Birkásékat néztem, de nincsenek itt. Kicsit sokat hagy rajt, nem?

– Ez zöldszilváni, rövidcsapon semmit sem terem.

– Leromlik majd. Egy rügyes ugarcsapot hagyjon, a másik oldalon pedig szálvesszőt.

– Ez Lenz Moser-telepítés, másként kell metszeni. Meghívhatom egy pohárka borra?

Felmegyünk a présházhoz, a lugas alatt leülünk az asztalhoz. Üvegkancsóban hozom a bort. A délelőtti fényben aranylóan csillog, ahogy a poharakba töltöm. Ízlik V. Kálmánnak. Nekem még jobban.

– Tudja – szólal meg –, mi abból mindent megítélünk, hogy ki hogyan metszi a szőlejét. Aki rámetsz, nem hagy biztosító ugarcsapokat, amiből majd a következő évben lehetne termő vesszőt nevelni, mert még egy nagy termést akar utoljára, az eladja vagy talán megbetegszik vagy meghal. De így volt ez a felesbe adott szőlők és az összevissza kiosztott háztájik idején is. Mindenki arra ment, hogy amíg ő bírja, kihozzon belőle minél többet. A háztájit is hol a hegy egyik végén adták, hol a másikon. Mindenki rámetszett, és lezsarolta a szőlőt. Senki sem bolond másoknak tervezni, biztosítani a jövőt. Azóta van rend, amióta az emberek tudják, hogy az ő háztáji szőlejük tíz év múlva is a családjuké lesz. A bizakodó, optimista ember úgy metszi a szőlőt, hogy az meg ne erőltesse magát, teremjen jövőre meg azután is. Én, ahogy így megyek a hegyben, nézegetem a szőlőket, mindig látom, hogy, na itt valami változás készül, nem bíznak a jövőben, eladják vagy kivágják valamiért.

– A vaddisznókról mit hallani?

– Lejárnak, sajnálatosan, most már egész kondák. Téeszerdő ugye, és ezek nem értenek hozzá.

Amikor V. Kálmán elmegy, már dél van. A falusi harangszó végigrezeg a kertek fölött. Kolbászt, szalonnát eszem ebédre, és téli sarjadékhagymát harapdálok hozzá. Megiszom a maradék bort, aztán lemegyek a pincébe, és szívok egy hébérrel a nagy hordó közepéből, mert mindig a bor közepe a legjobb. Egy ilyen pince, ahová le lehet menni borért, sokat javít a kert rangján, szépségén, elviselhetőségén.

Jókedvűen, szinte boldogan metszegetek estig. Nem is történik semmi, hacsak az nem, hogy egy ismerős bekiabál az útról:

– Lent már fogják a keszeget, délelőtt megindult a dévér…

Hát persze hogy megindult a dévér, hiszen itt a tavasz. Jó lenne most megenni néhány ropogósra sült keszeget, de előbb meg kellene fogni a halakat. Van itt tennivaló bőven. Jó volna horgászni, de előbb be kell fejezni a metszést, megfésülni, rendbe tenni a kertet.

Este De Gaulle emlékiratait olvasom az ágyban. Döbbenetes. Így érti meg az ember, hogyan tudott Franciaország megmaradni. Egyébként ennek is ki kellene dolgozni az elméletét, már úgy értem annak, hogy az elhagyatott hegyoldalakban esténként mit kell olvasni a ropogó tűz mellett. Csathó nem jó. Próbálkoztam útleírásokkal, de elkedvetlenedik az ember. Még a legjobb Heisenberg vagy valamilyen memoár. Ha befejezem a metszést, készítek talán valamilyen ajánló listát az olvasmányokból. Csak magamnak.

A konok öregasszony

A kék, sárga, halványzöld fabódékat lebontották, s a cserép-, cipőfűző-, kendő-, trikó- és melltartóárusokat bedugták az új piac falát képező betonkalitkákba. Kopott, fakó madarak módjára nézegetnek most ki az „erődből” a napfényben tolongó népre. Az üzlet valószínűleg ugyanúgy megy, mint régen. Egy fiatal kofa áruja mellől elugorva a melltartók között válogat, de nagyollja őket. Némelyik inkább bizony hálósapkának lenne jó. Hol találni ma ekkora női melleket? De nincs kisebb, a kofa is lemond a vásárlásról. Odább néhány pár cipőfűzővel és egy csibeitatóval vigasztalódik.

Jókedvű cigányok hömpölyögnek, kavarognak végig az árus soron. Az asszonyok, lányok még tarka szoknyában, de a férfiak már zakóban s gigerlinadrágban feszítenek. Egyikük kiabál:

– Eladó a menyecske… Kétszáz forintért eladó a menyecske… Na, kinek ér meg ennyit?

Az egyik asszonyforma nőt megállítja, körbeforgatja s közben kiabál:

– Csak kétszáz forint a menyecske, a bolondnak is megéri ennyiért…

Néhány férfi megáll és bámulja a jelenetet. Nem értik, hogyan érti a cigány a kétszáz forintot, örökáron akarja eladni az asszonyt, vagy csak átmenetileg? De inkább tréfának látszik az egész, mert a cigányok közben nagyokat nevetnek.

Az új piaccal bizonyára rendet akartak teremteni a környéken, határok közé szorítani a zűrzavart. Ez nem sikerült, a piac újra kibuggyant az utcára, mi több, a régi virágpiac helyén újra megnyílt a kis KGST. Csehek, lengyelek s még ki tudja, kik, titokzatos szatyrokból titokzatos „kincseket” árulnak. A bátrabbak kipakolnak az asztalokra, de a magamfajta sétáló szeme elől az ő portékájukat is eltakarja a körülöttük tolongó, kavargó tömeg. A közeli tűzoltólaktanya felől szürke egyenruhás férfi közeleg. Gondolom, rendőrnek nézik, mert pillanatok alatt szétrebben a nemzetközi piac. A sebtében szatyorba gyömöszölt áruból egy-egy kívül rekedt ingnyak, pulóverujj meglobog futás közben. A tűzoltó megérkezik a pecsenyesütőhöz, és lassú, gondos falatozásba kezd. Alig harapja ketté az első cseresznyepaprikát, a szétrebbent árusok már szállingóznak vissza a régi virágpiacra.

A zöldségesek komor gyanakvással méregetnek, nincs nálam sem kosár, sem szatyor. Ki ez már megint, mit akarhat itt?

A gombaárus előtt megállok. Éppen egy kismama tapogatja a gusztusos kalapú sampinyonokat.

– Húsz dekát kérek – mondja.

A középkorú árusasszony zacskóért nyúl, de aztán félbemarad a mozdulata. Kitör a vihar. Egy kis konok, sovány öregasszony tolakszik közbe, s mérgesen villogtatja a szemeit:

– Itt vettem előbb a tojást. Húsz forinttal fizettem, de csak tíz forintból adott vissza. Az én nyugdíjamból nem telik arra, hogy becsapjanak. Kérem vissza a pénzemet.

– Ami visszajárt, megkapta – mondja az árus.

– Nem kaptam, húsz forintot tettem el otthon, és most csak nyolc forintom van. Tíz forintot adjon még vissza.

Az árus hajthatatlan. A konok, sovány öregasszony végül belenyugszik a helyzetbe, és Jézus Krisztus kemény büntetését emlegetve, hátracsapott fejjel ellépdel.

Az árusasszony megmasszírozza a szíve táját, aztán nagyot sóhajtva megszólal:

– Ez ma már a negyedik. Egy hete találták ki szegények ezt a trükköt. Vesznek egy szem tojást, esetleg kettőt, húsz forinttal fizetnek, aztán hirtelen visszajönnek, hogy ötven forintot adtak. Ez szegény csak egy tojást vett, és tíz forinttal fizetett. Egyik kezemben az orruk előtt tartom a pénzt, amivel fizetnek, amíg visszaadok, de hiába. Újra és újra megpróbálják, ha csak kétszer sikerül egy délelőtt, már kerestek húsz-harminc forintot. Nem jönnek ki a nyugdíjukból. Sajnálom őket, de ez egy állami üzlet, nekem kell megfizetnem a hiányt. Mennyit tetszett kérni?

– Húsz dekát ebből a sampinyonból.

Az új piacon ez a jelenet valóban új volt. A dramaturgia fő szabályainak is megfelelt.

A halárusnál

Az ügyről, amit a rangos hivatalban szerettem volna elintézni, kiderült, hogy elintézhetetlen. Ahogy ballagtam az utcán, hirtelen arra gondoltam, inkább talán sült keszeget kellene enni. Vagy nem is inkább, csak úgy egyszerűen sült keszeget enni, mintha nem is lennének ügyeim.

A csarnokban két jó kiállású asszony boncolta, darabolta, mérte a halakat. A halasokat mindig szerettem nézni, így örültem, hogy állnak előttem néhányan, és nem kerülök sorra azonnal.

Egy munkás, aki csomagjaiból sejthetően hazafelé tartott a falujába, két kilogramm keszeget vett. Mögötte egy sima hajú, alig őszülő, garbós, zakós hivatalnokféle állt, teljesen jellegtelenül. Egy kiló keszeget kért. A hangjában volt valami hízelgő vagy behízelgő. Kicsit oldalt léptem, hogy lássam az arcát. Hamiskás macskamosoly szaladgált a ráncai között, miközben mohón vizslatta a halakat. Kicsit felágaskodott, hogy a másik halas nő mellett az asztalra lásson. Az ablaknál dolgozó halasasszony találomra belemarkolt a nagy keszeghalomba, de közben kiszólt az ablakon:

– Kisebbeket vagy nagyobbakat tetszik kérni?

– Olyan közepesformákat…

Az asszony válogatás nélkül szórta a halakat a nejlonzacskóba, aztán mérlegre dobta. Másfél kiló volt.

– Maradhat?

– Igen, és nem tudom, hogy halfejet esetleg lehetne-e kapni. Halászlét lehetne akkor…

Az asszony hátrapillantott az asztalra, aztán a férfihoz fordult:

– Hányat kér?

– Hármat.

Az asszony beledobott a zacskóba öt halfejet, s a számlához hozzáadott egy jelentéktelen számot.

– Nagyon köszönöm, kezét csókolom, köszönöm – hálálkodott a férfi, miközben kifizette a halait.

Fiatal, jól öltözött házaspár következett. A csinos kis szőke asszony valószínűleg délelőtt bukfencezett ki a Pierre Cardin kirakatából az utcára.

– Valami nagyobb halat szeretnénk – szólalt meg határozottan, de ebben a pillanatban visszatért az ablakhoz a macskamosolyú férfi.

– Bocsánat – mondta a fiataloknak, aztán a halárushoz fordult. – Csókolom a kezét, egy kis ikra nem lenne véletlenül? A lébe nagyon jó az ikra.

A halárus asszony fogott egy új nejlonzacskót, aztán belemarkolt az asztal alatt egy edénybe.

– Elég lesz?

– Pontosan ennyire gondoltam.

– Kér még valamit?

– Nem, köszönöm, már így is… – de aztán a két asszony között az asztalra pillantott. – Az ott pontyszelet? – kérdezte.

– Ponty.

– Most már mindegy, abból is kérek kettőt. Akkor már legyen az a halászlé rendes. Nem igaz?

A halasnő számolt, barátságosan átnyújtotta a férfinak az újabb zsákmányt. A macskamosolyú fizetett és hálálkodott. A halasasszony szeretettel nézett a férfi után, aztán kedvetlenül a fiatalokhoz fordult:

– Tessék kérni.

– Egy nagyobb halat kérünk – mondta a csinos fiatal nő.

– Van busa, amur, ponty, harcsa…

– Melyiket lehet egyben megsütni? – kérdezte a fiú.

– Mindegyiket, de legjobb, ha harcsát vesznek – mondta a halárus, és kihalászott a vízből egy ötkilós nagybajszút.

Megvették. Én fél kiló keszeget kértem, és kaptam egy kilót. Este megsütöttük. A halnak enyhe petróleumíze volt, de azért meg lehetett enni.

Verébnek lenni

Borongós októberi délelőttön a Bajcsy-Zsilinszky utat közelítve, átvágtam az Engels téren. A fűből, valamelyik hangos autótól elijedve, nagy csapat veréb rebbent fel. Lehettek vagy ötvenen, hatvanan. A parkoló felé kavarogtak, majd irányt változtatva visszatértek a füves térség fölé, és leszálltak egy félig kopasz fára. Ahogy megkavardultak a levegőben, a szürke madárcsapat közepén valami sárgán villogott. Megálltam, közelebb mentem a fához, és meglepetten láttam, hogy a verebek között egy szökött törpepapagáj tollászkodik. Ilyent sem láttam még. Ez a kényes tollú, szép színű, zöldes hátú, sárga hasú papagáj beállt verébnek. A verebek jól láthatóan maguk közé fogadták.

Ahogy továbbléptem, két dolog jutott eszembe: A papagájok színes madárcsapata vajon befogadna-e egy kis szürke, bajba jutott verebet? Aztán pedig az, hogy mi lesz ezzel a papagájjal, ha megjön a tél? – Mert hiába állt be a színes tollú papagáj verébnek, nem rendelkezik verébalkattal, verébmentalitással, verébigénytelenséggel, verébügyességgel, veréblélekkel és aszketikus verébközönnyel. Hirtelenjében csak a hebehurgya verébcsiripelést, az összevissza pofázást, és az ide-oda reppenés látszólag könnyed és céltalan módját sajátította el.

Ez a kis sárga tollú madár a jóravaló úriasszonyokra emlékeztetett, akik 1946–47 táján, a nagy társadalmi változások idején hirtelen fejkendőt kötöttek, változtattak egy kicsit a modorukon, hogy beilleszkedjenek a nép közé. Csakhogy egy úriasszony fejkendőben is úriasszony marad, legfeljebb elszegényedett, bajba jutott, deklasszálódott úriasszony. Nem elég a fejkendő.

A sárgászöld papagájnak, ha túl akarja élni a telet, le kell zülleni, vagyis fel kell emelkedni a proletár madarak alkati színvonalára. Verébnek lenni életforma, sajátságos madártudomány. Bírni kell a nagy szeleket, húszfokos fagyokat, a hosszú esőket, a koplalást, a látszólagos reménytelenséget. Ismerni a zugokat, ahová a didergő madár behúzódhat, fészket rakhat. Az ereszek alját, a deszkázások réseit, a modern betonházak zegzugait, a kerek, fedetlen nyílásokat, ahol be lehet jutni a lapos tetejű házak légszigetelései közé. Minden valamirevaló veréb tudja, hogy a narancssárga kukaautók megjelenése biztató jel, amint továbbgördülnek, ebédezni lehet az utcára hullott szemétből. A verebek tudják, hogy merre vannak az iskolák, s a tízórai-maradékokat az udvar melyik sarkában lehet naponta meglelni. Vannak csapatok, melyek etetőkre járnak, s úgy csippentik fel a kenyérdarabkákat, hogy közben megőrzik szabadságukat, függetlenségüket is. A legfineszesebb verebek még Tandori Dezső lakáscímét is tudják, de ezt a féltett titkot csak a fiókáiknak és a különösen szép verébhölgyeknek adják tovább.

Verébnek lenni az élve maradás tudománya. Aligha elsajátítható. A verébsorsba bele kell születni, s akkor nemcsak az életben maradásra van esély, de sok-sok verébboldogságra is. A proletárveréb-boldogság egyszerű fortélyait hogyan is tanulhatná meg egy színes tollú, deklasszálódott papagáj? A legtöbb verébboldogságról nem is tudja, hogy az boldogság. Mire csak sejteni kezdené a verébéletforma kemény törvényeit, melyek sok lazasággal, felületességgel váltódnak fel, ha eljön a tavasz, fagyott sárga gombócként lepottyan egy fáról. Be lehet állni verébnek, ha úgy hozza a sors, de verébnek lenni oly nehéz, hogy a verébbé válás még soha, egyetlen papagájnak sem sikerült.

A háziúr

A tél elején egy nyírfából épült, nádfedeles madáretetőt akasztottunk a lodzsa falára. Napraforgót is vettünk, s felkészültünk a cinkék etetésére. De a cinkék helyett a verebek lepték el a madáretetőt, s elég nagy szemetelést csaptak. A januári hidegek idején már néhány rigó is csatlakozott a verebekhez, de a rigók nem mentek bele az etetőbe, csak a tetejére szálltak, s onnan lesték, hogy az ügyetlenebbje mikor ejt le egy kenyérdarabkát. A rigóknak almaszeletkéket raktunk ki a kövezetre, így annyira megkedvelték a helyet, hogy akkor sem repülnek el, ha kilépünk a lodzsára. Cinke csak egy jött, ez is ritkán, a legkeményebb hidegek idején. Ezt a kis fenyőcinegét furcsa módon tiszteletben tartották a verebek, s mindig elreppentek, ha a cinke megérkezett. Ez azért is furcsa volt, mert ilyenkor a „háziúr” is otthagyta az etetőt.

A háziúr egy veréb. Egy erőszakos, goromba, önző, irigy veréb. Eleinte csapatostul lepték a verebek az etetőt, de aztán megjelent a háziúr, és úgy döntött, hogy ez a nádfedeles madárházikó egyedül az övé. Nem tudom, mikor támadt a fejében ez a gondolat, azonnal, amikor megpillantotta a szép fehér nyírfa építményt, vagy csak később? De annyi biztos, hogy január közepe óta mindenkit kiver a házból. Szinte megkülönböztethetetlen a többi verébtől, talán csak a csőre egy kicsit erősebb és nyúltabb. Bent áll a házban, és eszik, eszik. Amikor jóllakott sem jön ki belőle, bent áll és védi a verebek ellen. Azok a falra és az etető nádfedelére szállnak és tekingetnek befelé. Az éhesebbje megpróbál becsapni a házba, de a háziúr kiveri őket onnan. Ha valamelyik reménykedve a tetőről kihajolva befelé pislant, a háziúr azonnal odacsap neki. Néha elmegy inni, vagy valamilyen más fontos dolga után, ilyenkor a többiek megrohanják az etetőt. A gyávábbja csak kikap egy magot vagy kenyérdarabkát, és sietve elrepül vele, de a bátrabbak maradnak a háziúr visszatéréséig. Esznek, s amennyi magot és kenyeret csak lehet, kidobálnak a földre, hogy az ételhez akkor is hozzáférjenek, ha a zsarnok visszatér. A háziúr három-négy verébbel is felveszi a harcot, és kíméletlenül kiveri őket a házából. A pohár akkor telt be, amikor február közepén egy bicegő, sánta verebet elkapott a farkánál fogva, meglóbálta a levegőben, és kihajította. A sánta madár visított, a háziúr pedig diadalmasan kiállt a tornácra, és körülnézett: „Na, akar még valaki egy csőrvágást?”

Nem illik beleavatkozni a madarak belügyeibe, de ekkor kimentem és elkergettem a háziurat. De hiába, mert egy perc múlva visszatért és diadalmasan nézegetett az ablakon át befelé. Újra elkergettem, s a nap folyamán többször. Másnap reggel hat órakor már bent állt a házban, evett s közben verte verébtestvéreit. Nagy ötletem támadt, a házba nem raktam madáreleséget, csak a lodzsa kövére. „Most kitoltam a háziúrral” – gondoltam, és az ablak mögül kajánul néztem, hogyan álldogál üres házában. Elég értetlen pofát vágott, de aztán feltalálta magát. Leszállt a kövezetre, szétcsapott a verebek között, megragadta a legnagyobb kenyérdarabkát, és felszállt vele a házba. Megette, aztán újra leszállt és elragadta a kívánatos madárfalatot. Fent evett és őrködött.

Eleinte azt hittem, hogy az ennivalót félti, azért nem enged senkit a házba. De az üres házat is védte, eszelősen ragaszkodott hozzá, hogy a nádfedeles nyírfa ház az övé.

A verebek nagy közösségekben élnek, vérükben van a kollektív mentalitás, legalábbis mi emberek így képzeljük. Mégis akad közöttük egy-egy háziúr. Miért csodálkozunk akkor az embereken?

A tekintélyes varjú

Rég szeretnék írni a varjakról, a lényüket, méltóságos durvaságukat csodálom. Szép fekete tollazatukat, melyen mindig felsejlik egy kevés kékség. Most, hogy hónapok óta szorongat bennünket a tél, állandóan varjakat látok. Ablakom előtt vitorláznak, máskor csapongnak a szélben. Ha reggel elhúzom a függönyt, az első élőlény, akit megpillantok, a varjú. A szemközti ház tv-antennáján áll, sokszor harmadmagával, és szemlélődik. Bejön az emberi településekre, de megőrzi varjúméltóságát, nem barátkozik. Antennára, tetőre leszáll, de erkélyre soha. Kitettem néhány szem diót nekik a lodzsa peremére, de egyet sem vittek el belőle, pedig közel libbenve sokszor megnézték.

Már gyermekkoromban megszerettem a varjakat, főleg a dolmányos varjakat. Ha nagyapám szántott a „Szálas alatt”, a barázdában követték a varjak. Összeszedegették a pajorokat, férgeket, amiket kifordított az eke.

Később balatoni kertünk diófái is tele voltak varjakkal. Ha megjelentek a kertben a fekete varjak, már tudtuk, hogy nagy fagy jön, vagy havazás kezdődik.

Egy szelíd varjút is ismertem Balatonszepezden. Megvettük már a hegyoldalban a kertet, de még csak álmainkban épült a présház. Lementünk azért egy hétre ügyeket intézni, nyaralni. Egy bérszobában laktunk a falu szélén. Akkor aszfaltozták Szabó Andrásék utcáját. Naponta láttam ott egy szép fekete varjút, ahogy peckesen végigsétált az utcán, és jobbra-balra tekingetett. Amikor a járda bazaltszegélyét kizsinórozták és rakni kezdték, a varjú egész nap ott járt-kelt és ellenőrizte a munkát, mint egy pallér. Megállt a zsinór végénél, és belenézett, hogy valóban egyenes-e. A kőmívesek nevették, de nem bántották. Szabó András valamelyik fia szelídítette meg, s naponta a tyúkokkal evett az udvaron.

Nagy a különbség a kék ég alatt vitorlázó varjú és a földön sétáló szelíd varjú között. De a méltóságát Szabó Andrásék varjúja is megőrizte. Úgy tudott járni, mint egy nagy személyiség. A színészeknek tanítják, hogyan kell bemenni a színpadra. Ennek a varjúnak nem kellett tanítani, tudott menni, méltóságosan szemlélődni. Tekintélyt tudott teremteni magának. Naponta megálltam mellette, és néztem, hogyan megy, mozdít a fején. Nem lehetett nem nézni. Egyszer aztán eltűnt. Nem tudom, mi történt vele. Méltóságos lépdelései közepette elkapta egy kóbor kutya vagy róka? A nádas, ahol gyakran tanyáznak rókák, csak harminc méterre volt a háztól.

Hetyke békák

A kocsi egyszer csak elbizonytalanodik, mintha megcsúszott volna egy olajfolton. Füred felé tartok a 71-es úton. Déltájban indultam Szigligetről, s a tavaszi napfényben kényelmesnek ígérkezett az utazás. A pénteken, szombaton és vasárnap leözönlött autók még a kertekben álltak, s biztosnak látszott, hogy a hazatülekedés majd csak órák múlva kezdődik el. A hegyoldalban virágzó mandulafákról, rózsaszín barackosokról hirtelen visszakapom a pillantásomat az útra. Apró valamiket látok mozogni a betonon. Szétszórtan, tíz-húsz méterenként kettesével-hármasával haladnak a hegyek lankái alól, a szántások, kertek mélyedéseiből a Balaton felé. Lassítok, s az út szélére húzódva megállok. Már a szélvédőn át is látom, hogy békák vándorolnak a kertek alól a nádszéli zsombékosok felé. Némelyik csak mászik az úton, de a többségük hetykén ugrálva közelítgeti a nagy vizet. Kiszállok a kocsiból, és kíváncsian megszemlélem a farkatlan kétéltűek seregét. Nem vagyok békaszakértő, de ahogy emlékszem, a vízi életről a szárazföldi életre való átalakulásuk során farkukat elvesztették. Így most farok nélkül ugrálnak a nádszélek felé. Békaságuk persze sokféle lehet, ezek itt valószínűleg zöld varangyok. Télre elásták magukat a szőlők, szántóföldek végén, s most, hogy a hibernációból felébredtek, elindultak a nagy víz felé, hogy petéiket lerakják.

Az úton elég sok eltiport béka fekszik már. Akad köztük olyan, amelyiket nyolc-tíz autó is átvasalt, ezek olyan vékonyak, mint a sajtpapír. Átlényegültek. Ahogy majd valamennyien, földi élőlények. Forgalmas úton, autókerekek alatt ugrálni elég veszélyes. Ha jön egy Mercedes, Lada, dzsip vagy Trabant, a legjobban ugró béka sem tud biztonságosan elugrani, mert csak békaperspektívából látja a közeledő veszedelmet. Így nem tudja eldönteni, hogy jobbra ugorjon vagy balra, előre vagy hátra. Amíg ezen tűnődik a béka, már ki is vasalta egy radiál gumi. Ha azonban szerencséje van, éppen a két kerék közé kerül, s csak elzúg felette a veszedelem. Ijedten vagy megkönnyebbülve ugrál tovább, de aztán jön a következő autó, s a biztos nádszéleket, zsombékos, csuhés vizeket csak kevesen érik el. Lehet, hogy a békák idegrendszerében kifejlődik majd a védekezés reflexe, s csak a hajnal sötétjében merészkednek a nagy utakra, s akkor sem ugrálnak. Laposan átkúsznak és észrevétlenül szaporodnak. A vizek szélén abbahagyják a brekegést, karattyolást, esőért éneklést. Csendes békák lesznek. Néma békák.

A békaperspektíva közismert kifejezés. A talaj felett három centiméterrel körültekintve nem lehet észrevenni a közeledő autókat és más veszedelmeket. De kérdés, hogy százhetven centiméter magasból, ahol az emberek többsége hordja a fejét, szemét, fülét, agyát, milyen messzire látni? Az autókat meg lehet pillantani, mégis milyen sok embert gázolnak halálra. De amit százhetven centiméter magasságból sem lehet megpillantani, érzékelni, azokkal a veszedelmekkel hogyan állunk?

Közben mégiscsak megindul Pest felé a forgalom. Az autósok, függetlenül attól, hogy Mercedesben vagy Ladában ülnek, érzéketlenül áthajtanak az útjukba eső békákon. A békák sorsa nem érdekli őket. Ha a nagy irtás után még marad béka, jó, ha nem marad, hát nem marad. Nem lesznek békák, és kész. Annyi állatfaj eltűnt már a földről, miért pont a békákkal kellene kíméletesen bánni, megérteni a békanemzetség szempontjait. Békának lenni bizony szomorú dolog.

Agnus Dei

A szekszárdi elágazás után hirtelen úgy érzem, hogy az idei tavaszon ez az első „zöld pillanat”. A szántások az út két oldalán még mélybarnák, de az őszi vetések már zöldellnek, s a füzesek, faluszéli szelencesövények kezdenek üde halványzöldbe váltani. A dió még nem hajt, s az utat és mellékutakat szegélyező jegenyék is csupasz seprűként meredeznek az égre. A mandulások viszont már virágban állnak a kertekben és a szőlőkhöz vezető utak mentén. Az aranyeső kénsárga bokrai még a tanyaházak környékéről is előtünedeznek. Süt a nap, a dunántúli táj szépsége bejön az autó ablakán át, és megérinti a szívemet. Nagyböjt hetében járunk, elmélkedésre alkalmas időben, de gondolatok helyett valamilyen tavaszias boldogságérzés tolakodik a fejemből vagy bensőmből elő. Ez a hazám, és ha az ember éppen nem akar semmit, csak nézni, álmodozni, örülni a kibomlott tavaszi rügyeknek, akkor jól érezheti magát, szinte boldogan.

Váratlanul autókat érek utol, fékeznek, aztán összetorlódnak. Én is a fékre lépek és megállok. Fák szegélyezik az útpadkát. Jegenyék talán vagy kanadai nyárfák. Jobbra lent mély fekvésű rétek zöldellnek, a fűszálakon még mindig csillog az éjszakai eső, pedig már délelőtt tíz óra van. Miért állunk vajon? Előttem személykocsik, vagy hat darab, azok előtt egy autóbusz. A szemközti forgalmi sávban is autók állnak. Arra gyanakszom, hogy két kocsi véletlenül összekoccant. S ekkor, velünk szemben, az út bal oldali szélén, feltűnik egy asszony és egy kutya. Futnak a házak felé. Az asszony alacsony vagy középtermetű, színes ruhát visel, kerek fejű, pirospozsgás. Futás közben lenyúl a kutyához, és megragadja a nyakát vagy zsinóros szőrzetét. Fekete pásztorkutya, nagyobbfajta pulinak látszik. Mintha óvná a kutyát, vagy a kutyába kapaszkodna. A kutya vele üget, mozgásában valamilyen rémület feszül. Az asszony arca irtózatos. Zihálva veszi a levegőt. Szája egy szakadék. Homlokán, arcának járomcsontjain mozog a bőr, és a rémület, kétségbeesés vibrál rezdülésein. Remény alig, talán csak lent, a száj alatt, az erőszakos paraszti állban. De nem paraszt, ez egy pásztorasszony. Eltűnnek, és mi állunk. „Talán áthajtották a nyájat az úton, és nyolc-tíz birka vagy disznó az autók alá került?” – Semmit sem látok magam előtt, csak autókat. Két férfi áll az út közepén, és a forgalmat irányítja. Hol délnek, hol északnak engedik el a kocsikat. Lassan a mi kocsisorunk is megmozdul. Egyenként kisorjázunk az autóbusz és a félreállt személykocsik mögül.

És ekkor, ahogy jobbra pillantok, az útpadkán megpillantom a pásztort. Öt méterről is látom, hogy halott. Ruhája tépett, felszakadt koponyájából még mindig bugyog a vér. Ősz haját sötétvörösre színezi. Pásztorbotja háromméternyire mellette fekszik. Nem tudom megállapítani, hogy ki ütötte el. Az autóbusz vagy valamelyik személykocsi? Fekszik az árokparton, véglegesen. Ennél véglegesebb helyzet már nem létezik. Ahogy lépésben elhajtok mellette, feltűnik, hogy elég testes ember volt. Nem kövér, de öregségében is erős, aki betöltötte a ruháit. Hogyan került az autók elé? És hol a nyáj?

Ötszáz, ezer méterrel odább, utólag már nem tudom felidézni, hogy Kakasdon innen, vagy Kakasdon túl, egy birkacsordát pillantok meg az út szélén. Tíz év körüli gyermek ügyel a bárányokra. Nagy botja van és pásztorszeme. A halott öregember fia vagy unokája lehet. Nem rémülten, csak gyanakodva, rosszat sejtve tekinget a kanyar felé. Odáig ellátni nem lehet. Még nem tud róla, hogy ott valami történt, de szeme állandóan az utat fürkészi. Mintha érezné, hogy valami beteljesedett, véget ért.

Ahogy a gyerekre, majd a nyájra pillantok, negyvenévnyi messzeségből eszembe jut néhány latin mondat: „Domine Deus, Agnus Dei, Filius Patris. Qui tollis peccata mundi, miserere nobis…” Úr Isten, Istennek Báránya, az Atyának Fia. Ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk…

Húsvét hetében járunk, talán ezért egy pillanatra újra magam előtt látom a pásztort. Gyermekkoromból lép elő, falusi szobák olajnyomatairól. A jó pásztor. Bottal a kezében, glóriával a feje felett, és bárányokat terelget. Mennyi ilyent láttam a falusi szobákban… Ősi szimbólum, két vallás alapmotívuma napjainkban is. Csakhogy ezeken a képeken mindig alkonyat volt, naplemente, kísérteties fény csurgott szét a tájon, s most az én pásztorom nagyböjt hetében ugyan, de szép napsugaras, délelőtti fényben halt meg. Ilyenkor szinte illetlenség meghalni. De hát meghalt szegény pásztor.

Új helyzet keletkezett. Mózes második könyvéből tudjuk, melyet a katolikus keresztény liturgia szerint egy alszerpapnak leckehangon kell felolvasni, hogy: „…akkor, estefelé, vágja le Izrael fiainak egész sokasága. A véréből vegyenek és tegyenek mind a két ajtófélfára meg a szemöldökfára azokban a házakban, amelyekben elköltik, a húsát pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, vad salátával…”

A bárányról, az áldozati bárányról van szó. De most húsvét hetében a pásztor halt meg, valószínűleg a jó pásztor. Mintha a világ bűneinek megváltásához az áldozati bárány vére már nem lenne elég… Oda jutottunk, hogy a pásztornak is meg kell halni.

Mi lesz a világgal, ha már a pásztor vére sem lesz elég? Ha a jó pásztor sem tud megváltani bennünket? Kit tudunk még feláldozni?

Enikő és Ilike

A Nagybányai úttól már visszafelé jövök, amikor újra találkozom az öregasszonnyal.

– Sikerült? – kérdem tőle.

– Nem találom, pedig egyszer már jártam ott.

– Itt tessék elindulni, a völgyben lefelé…

– De ez a Csatárka utca.

– Csak egy darabig, a Pitypang utca után váratlanul Zöldlomb lesz belőle. Üljön fel a 29-es buszra itt a keresztnél, és menjen legalább két megállót. Messze van innen.

– Ó, kérem… Nekem semmi sincs messze, amióta nyugdíjas vagyok, mindennap feljövök a hegyre gyalog, aztán meg vissza a Mártírok útjára. A gyaloglás jót tesz a szívnek. Sokáig szeretnék élni.

– Rokon az illető, akit meg akar látogatni?

– Nem, az Enikő nem rokon, de nagyon megszerettem, mert a szomszédomban lakott. Mit szenvedett ez az asszony, nem tudja elképzelni…

– Betegség?

– Nem, szép egészséges asszony. A férjétől szenvedett.

– Ivott a férje?

– Dehogy… Vagyis talán egy keveset. A nőkkel volt baj. Felhordta a nőket a lakásba. Hányszor ott érte az Enikő, de hányszor… Tűrt a gyerek miatt. De amikor az egyik szeretőjét be akarta költöztetni a lakásba, az Enikő nem bírta tovább, beadta a válópert.

– Melyik lakásba?

– Hát a lakásukba. Azt akarta, hogy lakjanak együtt hárman és a gyerek. Az Enikő ezt már nem tűrte el. A lakást is neki ítélték, de hiába, mert a férje nem költözött ki, és mégiscsak odavitte a szeretőjét. Szerencsére a főnöke aztán szerzett neki egy lakást. Egyszer már meglátogattam, a házat megismerem, de nem tudom, hány szám.

– Érdekes eset. De most már legalább nyugalom van a házban.

– Nyugalom? Rosszabb a helyzet, mint volt. Szörnyeteg az a férfi… Megint felhordja a nőket, de még ha csak felhordaná… Ajaj…

– Veri a szeretőjét?

– Nem, már nem is a szeretője. Elvette feleségül, és egy kisfiuk is született. De nincs nyugalom, mert felhordja a nőket. Az Ilike ezt nem is bánná, de az a férfi azt akarja, hogy feküdjenek egy ágyban.

– Hogyhogy?

– Hát az Ilike, a férfi meg az a nő, akit felhord a lakásba. Sokat sír szegény, én szoktam megvigasztalni. Nagyon jóra való teremtés, akárcsak az Enikő. Ez még a Csatárka?

– Nem, innen a szeméthegyektől ez már a Zöldlomb utca. A következő buszmegállónál kezdődnek az új házak.

– Na, csodálkozik majd az Enikő, ha becsengetek. Köszönöm.

Mosolytalanul int az öregasszony, és leereszkedik a völgybe.

A tenger

Ilyen sok ember még a nyári turistaszezonban sem tolongott ebben az OTP-ben. Már tegnap ki akartam venni kétezer forintot, de eluntam a várakozást. Most ingadozom. Csupa betétkönyves. Többnyire csak a kamatot íratják be. Már csaknem lemondok a pénzemről, amikor egy kicsi, sovány öregasszony rám mosolyog és megszólal:

– Ki kell vennem a kamatot, mert a lakás tatarozására minden megtakarított pénzünk ráment.

– Igen?

– Felszólított bennünket a FIK, hogy festessük ki a lakást. Mindig így járok, pedig nagyon szeretném látni a tengert. Én még soha nem láttam a tengert. Húsz éve elhatároztam, hogy összegyűjtök egy komoly összeget, és elutazom a Dalmát tengerpartra. Nem akarok én ott semmit, csak kimenni a partra, és nézni, hogy milyen… Most gyűjtöttem össze másodszor a pénzt. Először még 1965-ben, de akkor a lányomat epével operálták, hosszan lábadozott, és ráment az egész pénz. Félig aztán újra összegyűjtöttem, akkor meg a fiam öngyilkos lett. Lakást akart szerezni, de becsapták. A megtakarított pénze mind ráment, de még az ezüstök is, amit magunkkal hoztunk Ungvárról. Tetszik tudni, mi harminchatban települtünk át Kárpátaljáról. Mérges is vagyok, amikor hallom, hogy Kárpátontúli területnek mondják, sohasem volt az túli. Az mindig Kárpáton inneni volt, vagy Kárpátalja, ahogyan mi mondtuk. Szóval a fiamnak minden megtakarított pénze odalett, az a kis ezüst is, amit még őrizgettünk, aztán a jó lakás helyett egy mosókonyhában kötöttek ki. Nem bírta elviselni, hogy ennyire becsapták, felakasztotta magát. A felesége újra férjhez ment. Most már a negyedik férjével él, de valahogyan egyiknél sem tud megállapodni. Újra elkezdtem gyűjteni, de akkor meg én kerültem kórházba. Nem tudom, mitől, talán a víztől, de strúmám nőtt, meg kellett operálni. Utána aztán nem is gyűjtöttem az utazásra, mert a lányommal és a családjával lakom együtt, vagyis a lányomék laknak nálam. Nagyon kellett a pénz, drága az élet. Pedig a lányom és a vejem is szépen keresnek. Engem is megbecsültek a munkahelyemen. Hetvenhét éves vagyok, de két éve még felmásztam a kettes létrára, és megpucoltam a portálokat. Tetszik tudni, én takarítónő voltam itt a sarkon túl, a szállodában. Finom hely. Most is megbecsülnek, pedig már nyugdíjban vagyok. Ott ebédelek jutányosan. Tizennégy forintért adnak egy ebédet, persze hátul, ahol a személyzet eszik. Tegnap zöldségleves volt, csirkepörkölt és egy szelet sütemény. A csirkének ugyan csak egy szárnya, de elég az nekem. Finoman készítik el… Finom hely… Jól meglennék itt a Mártírok útján, csak ezeket a semmilyen teleket nem bírom. Nálunk a Kárpátalján korán megjött a tél, nagy hó volt, kemény fagyok. Amikor kislány voltam, a szélső házakig bekóboroltak a farkasok. Hallani lehetett a tutulásukat. A szánokat éjszaka az erdők között megtámadták. Nagyon egészségesen éltünk ott, soha nem voltunk betegek. Most meg mindenki beteg. A lányom is megint beteg.

– És a tenger?

– Újra összegyűjtöttem a pénzt, hetvenöt éves koromig dolgoztam. Nem szerettem volna úgy meghalni, hogy nem látom a tengert. Már be is fizettem tizenötezer forintot, amikor kijöttek a FIK-től, hogy a tanács kívül rendbe tetette a házakat, belül csináltassuk meg mi. Elmentem az IBUSZ-hoz, és visszakértem a pénzemet. A munkások aztán becsaptak bennünket, rossz, csapnivaló munkát végeztek, és sokkal többet kértek, mint amiben megállapodtunk. A mai világban, úgy látszik, ilyenek az emberek.

– A tengerről így aztán lemondott…

– Nem, nem mondtam le. Még csak hetvenhét éves vagyok. Újra összegyűjtöm a pénzt, és biztosan eljutok a tengerhez – mondta a kicsi, sovány öregasszony.

Egy csók

Nincsenek túlzottan sokan az üzletben, de így is nehéz mozogni a gondolák között, mert közel vannak egymáshoz. Ráadásul az árut, ami nem fért a polcokra, nagy műanyag ládákban közéjük rakták le, így a hely még szűkebb, viszont az üzlet kínálata a bőség látszatát kelti. A szűk átjárókban egymásnak ütköznek az emberek, vagy elakadnak a polcon keresgélők élő torlaszaiban. Amikor aztán egyenként ráébrednek, hogy a látszólagos bőség ellenére éppen az a néhány árucikk nem kapható, amit venni szeretnének, lappangó ingerültségük nyílt türelmetlenséggé fokozódik. Ennek a jobbak közé tartozó élelmiszerüzletnek a légköre a legrosszabb. Napirenden vannak az ingerült szóváltások, a nyílt idegeskedés. Ez az élelmiszerüzlet persze bent van a világban. Úgy értem, hogy egy kis budai téren áll, a tér Magyarországon van, s az ország része a világnak. A világban pedig elég nagy az idegesség, az ingerült türelmetlenség, a tülekedés, igazságtalanság, az állandó fenyegetőzés. – Jónak az én hangulatom sem nevezhető, de rossznak sem. Fásultság ül a szívemen, vagy politikai másnaposság, máshónaposság, másévesség. Este a tv-kommentátor elmagyarázta, hogy kinek hány rakétája van, és azokkal mekkora területeket lehet elpusztítani. Hányat akarnak felszerelni, és mennyit szeretnének leszereltetni… Hajnalban, amikor bekapcsolom a rádiót, már az első híradásban arról értesülök, hogy hány rakéta van, és mennyi lesz, ha felszerelnek még egy csomót. Valamilyen hadügyminiszter kijelentette, hogy a világűrbe is telepítenek fegyvereket, mire a másik fél higgadtan kinyilvánította, hogy nem tűri, és az ő fegyverei amúgy is kevesebbek, mint amazok meglévő, tervezett, telepített vagy telepíteni szándékozott rakétái. Megadja a megfelelő választ. És így tovább, félóránként, félálomban, a gyanútlan fiatalság kócos zenéjével körítve. Az ember egyszer csak felkel és belekezd a napba. Lökdösődik a buszon, vitába keveredik az üzletben, és nem tudja, mi baja, mitől ideges, mitől veszett ki belőle a mások iránti megbecsülés és a tolerancia.

De vannak még az életünknek üde színfoltjai is.

Éppen egy zacskó kukoricalisztet rakok a kosaramba, s a gyermekkori hagymás zsírral leöntött kukoricakásák ízét igyekszem felidézni, amikor a térről hatalmas csattanás hallatszik. Mindenki felkapja a fejét, és az üvegportálokon át kipillant az utcára. Az útkereszteződésben két autó egymásnak rohant. Egy kis zöld Polski Fiat és egy nagy fehér autó. Mintha Peugeot lenne, de lehet Audi is. A kis zöld autóból egy rövid rókabundás hölgy kecmereg elő, a fehér autóból egy zekés, farmeros fiatalember. Nézik a kocsik sérüléseit, és egy belgyógyász finom mozdulataival tapogatják a horpadásokat. – Ezt a pénztártól látom, éppen fizetek. Mire kilépek az utcára, az összeverődött bámészkodókból nyolc-tíz férfi, főleg katonák, már az autók körül segédkeznek. Odább akarják tolni a bundás hölgy Polskiját, de nem mozdul. Leszakadt a lökhárítója, behorpadt elöl, oldalt, mindenütt. Kicsit tanakodnak körülötte, aztán felkapják és felteszik a tér közepén a gyepre. A nagy fehér autónak alig esett baja. A zekés fiatalember félreáll vele, aztán a tér közepén, a zöld kisautó tetején nekilátnak a biztosítási papírok kitöltésének. – Elég furcsa jelenet. Az üzlet ingerült légköréből kilépve azt hittem, hogy a téren, a karambol után még ingerültebb, rosszabb lesz a hangulat. De nem… A bundás hölgy és a zekés fiatalember türelmesen töltögeti a papírokat, néha egymásra mosolyognak és váltanak néhány halk szót. Semmi vita, hadonászás, ahogy hazánkban ilyenkor szokásos. Egyáltalán, melyikük volt a hibás? Ki nem adta meg az elsőbbséget? Nem lehet tudni. – Végeznek a papírok kitöltésével, újra egymásra mosolyognak, aztán megcsókolják egymást. A zekés fiatalember beül a fehér autóba, és elrobog, a bundás hölgy pedig leint egy taxit, s mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan, arcán bizonyos elégedettséggel elhagyja a helyszínt. A katonák és az autóbuszra várakozó emberek döbbenten néznek utánuk. Először az autók csókolóztak össze, aztán a gazdájuk. Ha ilyen lenne a világ? De nem ilyen.

Fotoszintézis

Régi barátom meghívott, nézzem meg új lakását. A hajdani vidéki városban sokat ültünk együtt, vitatkozva a világ dolgairól, de itt Pesten csak kétszer találkoztunk összesen, akkor is színház után, alkalmas vendéglőt keresgélve, véletlenül.

Egy üveg vörösborral a táskámban kíváncsian indultam el a belvárosi címre. Kíváncsiságom a dohos, piszkos kapualjakban alábbhagyott. Elég nehezen találtam rá, mert a lakók névtábláján még nem szerepelt. Harmadik emelet, lift nincs, függőfolyosó.

Örömmel fogadott és betessékelt. Elég furcsán éreztem magamat, mert az új lakás nagyon régi volt, szűkös, elhanyagolt és az előszoba félhomályos. Átnyújtottam a bort, s alig vártam, hogy a szobába lépjek, kiszabaduljak a mennyezetig érő dobozok szorításából.

A szobában csaknem sötét volt, pedig kint még sütött a nap. A redőny és a függöny kirekesztette a fényt. Barátom villanyt gyújtott. Egy heverő állt a sarokban, s előtte egy hokedli. A fal mellett két összehajtogatott pokróc feküdt a parkettán. Az elsötétített ablak előtt alacsony állványon filodendronok álltak, a sarokban, mintha a padlóból nőne ki, egy vízipálma.

– Ülj le valahová – mondta a barátom –, a heverőre vagy a pokrócra. Ha egyedül vagyok, én a pokrócon szoktam. Az eléggé lent van, ott jól érzem magamat.

Kiment a konyhába, hozott két poharat, aztán kis vacakolás után bort töltött beléjük.

– Isten hozott nálam, öreg cimbora – mondta, s az egyik poharat felemelte –, örülök, hogy eljöttél.

Ittunk egy kortyot, mosolyogva rám nézett:

– Na, milyen itt nálam?

– Érdekes, eredeti – válaszoltam.

– Tudod, elváltam Ilikétől, s a kelenföldi kétszobásat elcseréltük két egyszobásra. Ismerted Ilikét, ugye?

– Csak futólag, amikor színház után összefutottunk.

– Neked tetszett?

– Szép, hibátlan külsejű nőnek látszott.

– Hát igen… Egyszer csak egy fehér Mercedes hozta haza.

– És…?

– Aztán egyre többször. Végül már… Na mindegy… Mit szólsz a lakáshoz? Jó, mi? Ide majd a könyvek jönnek, ha tudok polcokat venni – mondta és a falra mutatott.

– Azokban a dobozokban vannak ott kint?

– Igen. A konyhában is van öt nagy doboz. Na milyen itt?

– Kellemes. De mondd, miért sötétítettél el? Kint még süt a nap.

– Nevelem a filodendronokat – mondta és titokzatosan mosolygott.

– Nem értem.

– A levelük hátát mutatják nekem, mert állandóan a fény felé fordulnak. Azt akarom, hogy az elejükkel forduljanak felém.

– Egyszerű. Tedd át őket ide a hátsó fal elé, akkor feléd is néznek, meg a fény felé is.

– Itt kevés a hely, s ide jönnek majd a könyvek.

– Öregem, te mérnök vagy, nem hallottál még a fotoszintézisről? A napfény hatására működik a növények alapvető életfolyamata. Ha sötétben tartod őket, megdöglenek.

– Ennyit én is tudok. Naponta kétszer fél órára kinyitom a folyosó ajtaját, és onnan engedek be nekik fényt. Ha teljesen felém fordultak, akkor majd a függönyt is elhúzom.

– Na igen, de akkor újra visszafordulnak az ablak felé, mert onnan bővebben ömlik a fény.

– Akkor újra besötétítek, és csak a folyosón át adagolom a fényt. Ki van ez találva.

– Ez ki. Na egészségünkre.

Fenékig ittam a boromat. Barátom is ivott, aztán újra megszólalt:

– Te mondd, amikor színház után együtt vacsoráztunk, Ilikén nem vettél észre valami furcsát?

– Nem, semmit. Egyszerűen csak szép volt… De tudod, a nők is olyanok, mint a növények. Szeretik a fényt, s ha nem is klorofill segítségével, de előfordul, hogy átalakul valami a lelkükben és egész lényükben.

Fördik a küsz

Szombaton vízre tettem a csónakomat, s ahogy ez egy rendes csónaktól illik, reggelre elsüllyedt. Begázoltam a vízbe, kimertem, remélve, hogy bedagadt valamennyire. Délután újra kimertem, s ekkor már megállt a vízen. Meregetés és ki-be gázolás közben megütötte fülemet az ismerős csobogás. „Fördik a küsz.” Ezek a kis halak, úgy emlékszem, régebben június táján szoktak ívni, amikor a víz már felmelegedett. A víz még nem elég meleg, de a küsz már ott csobog, csillog a parti két-három centiméteres vizekben, nádak tövénél, fűzfák gyökerei között, kőrakások kis öbleiben.

A nász nem zavartalan. Sirályok csapnak le közéjük, s egy-egy szerelmes „tejest” felemelnek a kék magasságba. Két vadkacsa is előkerül a nádból, s félig jóllakottan, de még mindig étvággyal nyeldesik az apró, magukról megfelejtkezett halakat.

Eszembe jut egy gyakorta használt kifejezés: „Szabad természet.” Szabad bizony, de kinek és mennyire? Szegény kis küsz, szép ezüstös testével talán a legmeghatóbb halacska a balatoni halfaunában. Mégis mint takarmányhalat, „szeméthalat” tartja nyilván a halászati szakirodalom. A kis küsz bármilyen szép halacska, a táplálékláncnak csak egy állomása. Valahol a bolharákok, orsócsigák és az apróbb keszegek között helyezkedik el. A balinok, süllők, harcsák, angolnák egész nap rájuk vadásznak alulról, felülről pedig a sirályok csapnak le közéjük. Sokuk csalihalként horogra kerül, s felnyársalva várja vergődve, úszkálva a biztos halált. A süllőfogak aztán késő este vagy hajnalban összeroppantják. A szabad természet tele van kegyetlenséggel, örökös veszéllyel, nyugtalansággal és félelemmel. Minden kis lény fél valamitől.

Partra lépdelve a sok ezüstös halacska boldognak tűnt, s beleillett a tavaszi idillbe. Legtöbbjük még nem is sejtette, hogy nyáron fehérjeként beépül egy süllő testébe, s szeptemberre a süllőn át egy német szappangyároséba. – Mi emberek úgy képzeljük, hogy a tápláléklánc legvégén állunk. De ez sincs mindig így. Ha például Indiában a tigris megeszik egy parasztot, akkor az már soha nem lesz a tápláléklánc végén. Ott a tigrisé ez a furcsa rang.

Ica

Ica szőke és szép. Szabályos az arca, kék szemű és fiatal. Talán húszéves. Üde, mint egy kisborjú vagy kismalac. Épnek látszik minden vonatkozásban. Sajnos csak derékig látom, fenekét, lábait eltakarja a pult. Néhány perccel korábban még az arcát sem láttam, mert hátrább álltam a sorban. De most, hogy előbbre jutottam, egyre többet tudok meg Icáról, s ez kárpótol a hosszú várakozásért. Szalonnát és felvágottat szeretnék venni, de nem is sejtettem, hogy ezen a hétköznapi délelőttön ilyen sokan állnak itt sorban. Nem mondom, jó áruház, s a többi osztályon mindent bevásárolhat az ember a súrolókefétől a műanyag tányérig. A türelmetlenség már kezdett elhatalmasodni rajtam, amikor olyan közel jutottam Icához, hogy szabályos arca, üres szépsége láthatóvá vált. Ica arca, mozgása, fiatalsága megnyugtatott. Végre valamilyen látvány az áruházban. Be kell vallanom, hogy bármilyen korszerűek is, nem szeretem ezeket az áruházakat. Azért nem, mert csak hazudják a korszerűséget. Van tizenhat pénztár, de csak kettő működik. Ha nő a tömeg, három, aztán négy. Az áruház vezetősége gondosan ügyel arra, hogy akár kicsi a forgalom, akár nagy, a vásárló mindig hosszasan sorba álljon. Kifárasztásos taktikát folytatnak. Még hogy délelőtt, amikor kevesen vannak… Majd megszervezzük, hogy ugyanannyit várakozzon, mint este csúcsidőben. Így aztán az ember arra gondol, mindegy, mikor megyek az áruházba. Általában mindennel így vagyunk.

A sor végén, közepén még azt sem tudtam, hogy Ica a neve. De aztán a közelség feloldotta a merev eladó-vásárló kapcsolatot. Ica arca is felragyogott. Megjelent ugyanis két kislány, két kis hölgy, fehér köpenyben. Az áruház valamelyik másik osztályáról érkeztek, hogy tízórait vásároljanak maguknak. Eszükbe sem jutott sorba állni. Megálltak a várakozók előtt félméternyire, aztán ráböktek az egyik felvágottra.

– Mi ez, Ica?

– Ez olyan, izé…

– Te megeszed?

– Isten őrizz…

– És ez?

– Ezt mi is esszük. Mennyit kértek?

– Öt dekát kétszer. Nem unod itt magadat?

– De… Utálom az egészet, meg ezeket is – mondta és felénk pillantott.

A lányok elmentek vékonyka csomagjukkal. Vegyes érzelmekkel álltunk a pult előtt. Ica nem szeret minket, mert eljöttünk parizert vásárolni. Bennünk aligha lehet a hiba. Gyanútlanok vagyunk, azt képzeljük, hogy az üzletek, a kereskedők azért vannak, hogy eladják nekünk az árujukat bizonyos haszonnal… Csakhogy Ica kereskedő vajon? Ica szép, fiatal, és valami többet várt az élettől. A kereskedéshez nem ért, és érdeke sem fűződik hozzá. Van bent bizonyos sértettség. Caroline monacói hercegnőnek ágyba viszik a reggelit, ő viszont fél hatkor kel. Pedig szebb, mint a hercegnő. Talán egy kicsit üresebb az arca, de ugye keveset olvasott, zongoratanárra sem tellett. Igazságtalan a világ. Ica aligha tehet arról, hogy apja rakodóként dolgozik egy belvárosi üzem kis telepén, mint ahogy szegény apja sem tehet róla, hogy Ica véletlenül ilyen szép lett. Ica szépsége úgy tűnik, jótékonyan hat az üzletmenetre.

Gimnazisták

A Batthyány térről a Mechwart térre mindig zsúfoltan érkezik az autóbusz, s itt éri az összeroggyant utasokat a közeli gimnázium tanulóinak a rohama. A gyerekek többnyire üdék, kellemesek, az egyentornacipőjükben alig büdösödik a lábuk. Dolgozatokról vitatkoznak, s ha néhányan leülnek, a rémülten kalémoló öregeknek átadják a helyüket. Most mégis érdekes jelenetnek voltam tanúja. Két ördögfióka az egyes ülések fölé kapaszkodott. Egyikük tarisznyája újra és újra lecsúszott és belezuhant egy idős ember nyakába. Az mindig megrándult, odább húzódott. De tovább már nem tudott húzódni, mert akkor az autóbusz oldalán át kellett volna kipréselődnie. Ekkor összeszedte a maradék bátorságát, ami ilyen esetben lehetséges, és rámordult a fiúkra. Nem keményen, inkább bocsánatért esedezve:

– Ejnye, fiúk, ez így nem lesz jó…

– Mi nem lesz jó? Na nyögje ki, mi nem lesz jó?! – így a gimnazista.

Az öreg elhallgatott.

A fiatal fiúnak pedig villant egyet a szeme, aztán egy sajátságos párbeszédet kezdett osztálytársával:

– Neked átadják a helyet az idősebbek az autóbuszon?

– Alig fordul elő. Neveletlenek. Rohannak a buszra, mankóval feldobják magukat, mint egy rúdugró, aztán lecsücsülnek.

– És nem adják át a helyüket, amikor téged meglátnak?

– Van rá eset. Nem várják meg a verést. De van köztük egy-két makacs. Még nem hallottak a rendről. Pedig a rend az, hogy felugrik, átadja a helyét a fiatalabbnak, s közben kétszer bocsánatot kér.

Az öregember, akinek az egész szöveget szánták, közönyösen kinézett az ablakon. Nem vett róluk tudomást.

Csikkszedő a Pasaréten

Csikkszedő nincs, a fiatalabbak nem ismerik ezt az embertípust. Az emberek Pall Mallt szívnak, Marlborót, Astort, Kentet. A nyomorultak persze Sopianae-t. – Barátom beugrott az áruházba egy üveg vörösborért. Kora reggel volt, talán tíz óra. Üdén virított az egész Pasarét. Oldalt rendőrök, középütt kertészeti munkások, legszélrül, az áruház előtt pedig egy csikkszedő működött. Csikkszedőt évtizedek óta nem láttam. Amint megpillantottam, azonnal tudtam, hogy ő a vívmányainkhoz tartozik, az új, pontosabban a legújabb gazdasági mechanizmus része. A szemetestartályok oldalzsebét, ahol a cigarettát szokás elnyomni vagy eldobni, egy nejlonzacskóba ürítette. Úri csikkszedő volt, kicsit borostás, gyűrött arcú ember, halkan énekelt, de a földről nem vett fel semmit. A szemetes ládákban sok félig szívott cigarettát, kettétörtet és meg nem gyújtott egészet lehetett találni, mert errefelé az úri nép, ha jön a taxi vagy az autóbusz, maradék cigarettáján könnyedén túlad. – Ezt szedegette össze a csikkszedő. Nem tudom, mit énekelt. Nekem rémlik egy régi ének, de a mi társadalmunktól mind ez ideig olyan távol esett a csikkszedés, hogy a dalt elfelejtettem, nem tudom felidézni.

Csalni szabad, inni nem

Szigorú nő áll az üvegvisszaváltó pultja mögött. Egyébként a kép szokványos, asszonyok négy-öt üveggel, gyermekek nagy kólásüvegekkel, és két munkás papírzsákkal, melyből a pálinkás-, boros- és sörösüvegek szomorú, koszos, leharcolt csapatait sorakoztatják elő. A nő, akit még soha nem láttunk, az üvegek láttán egyre ingerültebb.

– Ennyit isznak? Nem szégyenlik magukat? – Rápillant az egyik pálinkásüveg címkéjére. – Ez is 80 forint 20. Ebből már a gyerekének is vehetett volna valamit. Így megy ez nálunk, isznak egész nap, ahelyett, hogy dolgoznának.

– Mi csak elhoztuk. Húszan dolgozunk itt az új építkezésen – mentegetőzik az egyik munkás.

Az ingerült nő egy sörösüveggel a kezében hirtelen szoborrá merevedik:

– Radeberger? Jól megy maguknak, a Kőbányai már nem is jó?

– Mi lett a Kálmán bácsival, beteg? – kérdi a másik munkás.

– Kidobták, mert munkaidő alatt ivott. Kint voltak a központból, és megszondázták. Az is olyan volt, mint maguk.

Csend támad. A szigorú nő számokat firkál egy papírra, összeadja, aztán a fiókba markol. A két munkás értetlenül néz a pulton heverő pénzre, kevesellik.

– Na, mit bámulnak? Ott a pénzük, vigyék! – szól rájuk a nő.

A munkások egymásra néznek, aztán egyikük markába söpri a pénzt, és elkullognak. Legalább húsz forinttal becsapta őket a nő. Miközben kristályvizes üvegjeimre pillantok és sietve kiszámítom a betétet, átvillan az agyamon: „Csalni szabad, inni nem.”

Egy hét múlva meglepetten látom, hogy az üvegvisszaváltó pultja mögött már nem a szigorú nő áll, aki a mindenkivel kedves, türelmes és barátságos Kálmán bácsi helyére került (aki nem csalt, de ivott), hanem egy derűs, gyors mozgású fiatalember. Furcsa módon nemcsak üvegeket vált vissza, de primőröket is árul. Zöld, hegyes paprikát, pirosló retekcsomókat és salátát. Mindenen ott az ár, és bizony sokan elcsábulnak, a betéti díj hirtelen retekké vagy zöldpaprikává változik. Ez tetszik nekem. Nemcsak visszavált, de elad, forgalmaz is egyúttal. Amikor a pult elé érek, én is veszek két zöldpaprikát, s közben megkérdem:

– Mondja, mi lett azzal a szigorú asszonnyal, aki maga előtt volt itt?

– Kidobták, mert csalt. Retket nem parancsol?

Retket is veszek, rá kell fizetnem az üvegbetétre. Kifelé menet arra gondolok, hogy csalni sem szabad, legalábbis nem mindenkinek. A pirosló retekre pillantva eszembe jut az új kérdés: kereskedni vajon szabad?

A döglött macska

A boldogtalan macska, akit két napja gázolt el egy autó, eleinte illő szerénységgel az út szélén hevert. De aztán valaki tréfás kedvében vagy macskaszeretetében a tetemet feldobta egy vékony fa tetejére. A macska fent akadt az ágak között. Feje egy ágvillában pihent, de hátsó fele és farka hosszan lelógott. Az oszlásnak indult macskatetem a fa tetejéről hirdette az élet, főleg a macskaélet végességét, az egész lét bizonytalanságát. Hullaságában, ahogy alálógott az ágak közül, volt valami misztikus, szinte sejtelmes. A fa, melyen akarata ellenére így felravataloztatott, egy útkereszteződésben állt, közel egy ABC-áruházhoz. A legyek számára öt-hat másodpercnyi repülési időre. Talán ez késztette a babakocsiját féltve, állandóan hátratekingetve kint hagyó kismamát, hogy a macskaügyet szóvá tegye az üzletben. Valamelyik vezetőnek látszó asszonyhoz fordult:

– Kérem, itt kint a fa tetejéről egy döglött macska lóg le. A legyek meg itt mászkálnak a tejen, kenyéren, amikor a szállítók lerakják. Szóljanak be a KÖJÁL-nak, hogy vigyék el a macskát.

– Szóljon be, kedves, maga ráér – mondta az üzleti asszony.

– Nekünk még nincs telefonunk…

– Mi pedig nem foglalkozunk döglött macskákkal, van dolgunk elég.

– De a legyek a macskáról ide repülnek…

– Ha fél a legyektől, kedves, akkor másszon fel a fára, és szedje le onnan a macskát, vagy kérje meg a munkásokat, látja, ott dolgoznak még az úton.

Véletlenül akkor érkeztem az útkereszteződéshez, amikor a macskás fa alatt tízóraizó munkásokat a kismama megszólította:

– Kérem szépen, nem tudnák ezt a macskát levenni a fáról?

– A maga macskája? – kérdezte az egyik szalonnázó munkás, és felpillantott a fára.

– Dehogy az én macskám, hiszen döglött…

– Azt hittem, el akarja temetni.

– A legyek a macskáról a kenyérre szállnak, és a tejre, oda az üzlet elé.

– Hadd szálljanak, kis nagysága, a légy olyan. Hol a szaron mászkál, hol a kenyéren.

– De fertőző, a légy betegséget terjeszt.

Öten-hatan elnevették magukat. A szalonnázó munkás meghúzta sörösüvegét, aztán barátságosan, de kicsit kioktatólag a babakocsis nőhöz fordult:

– Nálunk nyáron annyi légy van a kiskonyhában, hogy alig tudok enni tőlük. Nincs légypapír, régen volt légypapír, de most nem lehet kapni. Nem jó az a sok légy, de látja, itt vagyunk azért jó egészségben, és utat építünk a kisnagyságának, hogy ne legyen sáros a cipője.

– Nem lehetne mégis valahogyan leszedni?

– Felmászni nem lehet rá, vékony a fa.

– Majd én lerázom onnan – mondta egy félcigány suhanc, s a bicskáját bekattintva felállt.

A fához lépett, megrázta, de a macska nem esett le. Újra megrázta, majd meghajlította a fát és elengedte. A fa hirtelen kiegyenesedve lerúgta magáról a macskát. Bűze szétterült az épülő út felett.

– A fene egye meg a pofádat – szólalt meg egy másik munkás –, most szagolhatjuk. Nem volt annak jó helye odafönt? A szél elvitte a szagát. Most átülhetünk a túloldalra enni, a nap meg odasüt.

A szalonnázó munkás megitta a maradék sörét, és felállt:

– Itt van a macska, ahogy kérni tetszett, haza lehet vinni.

A kismama megijedt tőlük, és sietve elindult a gyermekével.

A macska most újra az út szélén hever, igaz, már darabokban, mert egy előre-hátra tolató betonszállító teherautó megtiporta. A meleg és a tavaszi szél hatására majd lassan porrá válik. Macskapor lesz belőle, melyet a szél felkap és behord a környező házak ablakain.

Agresszivitás

Elvárja tőlem a világ, hogy a kor szintjén dolgozzam, intézzem a rám bízott ügyeket. Igyekszem elhitetni a főnökeimmel, az olvasókkal, a titkárságokkal, orvosokkal, hogy valóban a kor szintjén élek. De nem hiszik el. Amikor felteszik a kérdést, hogy hol hívhatjuk vissza, összeomlik az egész homokvár, amit igyekezetemmel felépítettem. És a helyzet romlik. Már az utcai telefonok sem működnek. A fülkék harmada, fele mindig szét volt verve, mert kérem, ilyen a magyar. Az utóbbi fél évben még olyanabb. Környékünkön ma már nem lehet működő telefonfülkét találni, szisztematikusan szétverik és kirabolják valamennyit. Agresszív bandák működnek errefelé, és minden telefont megölnek. A posta tehetetlen. A helyzete annyira reménytelen, hogy nincs értelme szemrehányással illetni. Az agresszivitás azonban nemcsak az út szélére épített telefonfülkék körül észlelhető, hanem az úton is.

A napokban éppen telefonálni indultam, amikor a keskeny utcában feltűnt egy Lada, és dudálni kezdett. Megálltam, visszanéztem. Egy gimnazista lány lépkedett az út bal oldalán. A kocsi az út közepéről letérve nekihajtott. A lány rémülten beugrott a hóbuckák közé, és elesett. Az autó nyolcvan-kilencven kilométeres sebességgel hajtott el mellette. A kocsiban három húsz év körüli fiatalember ült és dülöngélve röhögött. Amikor a telefonfülke mellett megpillantottak egy öregemberrel, aki ugyancsak hívni szeretett volna valakit, kiordítottak egy durva disznóságot, aztán lójeleket integetve elrobogtak mellettünk. Az öregember felháborodott. Én nem, mert már tudom, mire számíthatok hazámban.

Zavarba ejtőbb, amit az ablakból látok. A főútvonal építése miatt keskeny, erre szinte alkalmatlan utcánkba terelték a forgalmat. A négyemeletes ház sarkánál több utca találkozik. Az út túloldalán iskola áll, ami körülményessé teszi errefelé az autóvezetést. De nem mindenkinek. Vannak bátrak, magabiztosak, különleges emberek. Rájuk semmiféle szabály vagy tábla nem vonatkozik. Ezeket a napi fékcsikorgás-adag és szitkozódás-mennyiségből tudom megítélni. A kanyarban, ahol négy út találkozik, összetöredezett az úttest. Nagy kátyúk, gödrök kényszerítik szlalomozásra a kocsikat. Akik naponta erre járnak, már az utca közepén lassítanak, mert tudják, hogy a gödrök olyan mélyek, hogy a tengelytörés garantált. De jönnek mögöttük a tájékozatlan magabiztosak, akik nem értik, hogy ezek a „mazsolák” miért lassítanak a kanyar előtt. Először csak dudálnak, aztán türelmet vesztve a kanyarban kezdenek előzni. Ilyenkor mindig jön a szemközti irányból is egy autó. Vészfékezés, ordítás. Reggel és a délutáni csúcsforgalomban még ezt is megértem. De azt már nem, hogy miért játszódik le ugyanez a teljesen üres utakon is. Délelőtt és az esti órákban sokszor öt perc is elmúlik, mire erre téved egy autó. De ha véletlenül kettő téved erre, akkor a hátsó dudál, ordít, villogtat, gázt ad, életveszélyesen, csaknem felborulva, a kanyarban megelőzi az előtte haladót. Sem előttük, sem mögöttük kilométernyire egyetlen autó sincs. Ez az öncélú, öngyilkos, közveszélyes agresszivitás. Havonta több százat lehetne ezekből összegyűjteni ezen az egyetlen utcasarkon. Ezekben a sietős, agresszív autósokban nincs semmi tolerancia, érdeklődés vagy figyelem mások iránt.

Ezek csak felesleges gondolatok, melyek akkor jutnak eszembe, amikor a kerületünk szélén rozsdásodó telefonfülkék felé menetelek, hogy a korszerűség látszatát fenntartsam. Tudom, hogy tarthatatlan.

Őszi emlék

Most, hogy értekezleteken, hivatalos gyűléseken állandóan hallom, hogy a „zöldséghelyzetet, -ügyeket” rosszul fogjuk fel, mert a valóság más, eszembe jut egy őszi magánjelenet.

Néhány barátommal egy budai kisvendéglő kerthelyiségében ültem, ettünk valamit, és borozgattunk. Már sötét volt és erősen hűvösödött, amikor kimentem a mosdóba. Visszafelé több ajtót találva magam előtt, nem tudtam, melyik vezet az udvarra. Benyitottam egyiken, ahonnan zene hallatszott ki. Alig tettem be magam mögött az ajtót, csodálkozva vagy talán riadtan megálltam. Játszott a cigánybanda. Kevesen voltak a teremben. Talán csak négy-öt bokszoló külsejű fiatalember és egy lány ült az asztalok mellett. Középütt viszont két harmincöt-negyven év körüli nő táncolt az asztal tetején. Az egyiken csak blúz volt és bugyi, a másikon teljes szerelés, de a szoknyáját felhajtotta a vállára, így ugyanolyan csupasznak látszott, mint a társnője. Énekeltek. Csak másodpercek múlva vettek észre. A bugyis minden nyolcadik taktusra lerúgott egy poharat az asztalról, ami csörömpölve összetört vagy a falig gurult. Amikor észrevettek, csodálkozva megálltak és a bugyis hozzám fordult:

– Hát te, fiacskám?!

Nem mondhattam meg neki, hogy legalább tizenöt évvel idősebb vagyok, de nem is dicsérhettem meg a lábait, mert két bokszoló felugrott és kitaszigált onnan:

– Zárt rendezvény! Tűnés. Zárt rendezvény, tűnés! – mondogatták.

– Ilyen sokáig pisáltál? – kérdezte a Kodály-módszerrel kiképzett, finomlelkű barátom.

– Rossz terembe nyitottam – mentegetőztem –, bugyiban táncolnak a nők az asztalon. Kidobtak.

– Hol, merre? – kérdezte lelkesülten.

– A mosdótól balra vagy szemben, nem is tudom. Véletlenül nyitottam be.

Barátom felugrott és elrohant. Csakhamar csüggedten érkezett vissza. Kényszerű, töredezett elbeszéléséből megtudtuk, hogy vele gorombábban bántak már az asztal tetején táncoló nők testőrei.

Fizetés közben megkérdeztem a főpincért, akit régről ismertem, hogy mi is folyik a különteremben.

– Bérlik a különtermet, itt vannak minden szerdán – mondta –, a legjobb vendégeink. Zöldségesnők. Hozzák magukkal az élettársukat, fiújukat, melyiknek éppen amije van.

– Hát igen, de úgy láttam, hogy a poharak is törnek ott…

– Nem számít – legyintett mosolyogva a pincér –, ezek háromszorosát kifizetik minden héten annak, amit összetörnek. Egyébként mindig összetörnek valamit, újabban a székeket is. Most az egyik előállt vele, hogy tükröt szeretne, mert olvasta valahol, hogy régen az urak abba csapkodták a poharakat. Hát tükrünk nincs. Mondtam nekik, hogy hozzanak magukkal. Nem rossz gyerekek ezek, én például egy Bartókot kapok tőlük minden szerdán. A Lajos Adyt, a többiek Kossuthot. A cigányok nem tudom, mennyit zsebelnek be, nem mondják meg.

Én egy fém Dózsát adtam borravaló gyanánt, aztán hazamentünk. Szótlanul.

Rablók és tolvajok

Színházi ember ül nálunk, és órák óta meséli a vidéki színházak pletykáit. Jókat nevet közben, aztán elhalkul, tűnődik, szinte megijed… Valóban leválthatják X.-et és kinevezhetik Y.-t? De aztán mindig visszaevez derűsebb vizekre. Kedves, rokonszenves, órákig tud beszélni. Én persze mint afféle maximalista, mindig csodákra várok. Valami különleges, egészen nagy ügyre, gondolatra, rendezésre, ötletre, és közbekérdezek: „Más, valami fura dolog nem történt?” – Hosszan gondolkodik, aztán megcsóválja a fejét: „Semmi, ha csak az nem, hogy az egyik vezető színésznőnknek ellopták a ruháját.” – Ez meglep és jó érzésekkel tölt el. Azonnal megkérdem: „Hogyan történt?” – De semmi különös. A színésznő a sikeres darabban játszotta sikeres szerepét, s amikor az előadás véget ért és nekilátott az átöltözésnek, meglepetten tapasztalta, hogy civil ruhája eltűnt. Ellopták. Nagy volt a cirkusz, de végül kénytelen volt egy Csehov- vagy Szomory-darab hőseként hazaballagni, meghosszabbítva az előadást. Mehetett volna bugyiban és kombinéban is, de februárban az nem egészséges. A kosztüm egyébként nagyobb feltűnést keltett a városban, mintha ruhátlanul ballagott volna haza.

Nagyon sajnálom, hogy ellopták a színésznő ruháját, de nem tagadhatom, hogy jobb lett a hangulatom utána. „Vannak még egyszerű tolvajok is” – gondoltam. Szörnyű korban élünk, terroristák, robbantások, merényletek, mindenütt halál. Nálunk is milliós devizabűntények, sok milliós szanálási botrány jogász főszereplőkkel, milliókat sikkasztó SZTK-ügyintéző asszonyka, aztán a totóbotrány sok milliós vesztegetési pénzzel és nívós szereplőkkel. Több, mint kétszázötven futballistával, edzőkkel, bírókkal. – Ezt látva az ember már megkönnyebbül, ha egy egyszerű tolvajjal találkozik. Csak egy ruhát lopott, cipőt vagy dinnyét. Az én generációm még ezen nőtt fel (erre fizetett be), ezt ismerte. Én még egy olyan korban voltam gyerek, amikor a tisztességes haszon nem haladta meg az öt százalékot, medvecukrot (szíjcukrot) árultak a kiskereskedésekben, lehetett seprűt kapni, a vándorcigányok a faluk szélén tyúkot loptak, a vándorcirkuszosok tojást, a cselédlányok kiskanalat. Vasárnaponként zsíroskódisok járták a falut, s ragadós kezüket a szakállukba törölgették.

Voltak persze minden kisvárosban, faluban legendás tolvajok. A gyerekekről most nem beszélek, akik almát vagy meggyet loptak… A gyerekek soha nem számítottak tolvajnak, különösen, ha valami olyant loptak, amit meg lehetett enni. – Az én falumban egy szamaras emberről tudtuk úgy, hogy tolvaj. Magas, izmos, de sovány ember volt. A szenvedés jeleit többször is felfedezni véltem az arcán. Kicsit hasonlított Jézus Krisztusra, különösen öreg korában. Tetten értem, amikor az udvarunkon a hajnali szürkületben összeszedte a diót, és többször is, amikor egy-egy hasáb fát átemelt a kerítésen. Pedig nekünk is alig volt… Egyszer, amikor szamaras fogatával hazafelé tartott a hegyek között, meglesték a legények, és megverték. Másnap láttam. Karóval üthették, mert iszonyatos szakadások voltak az arcán és a fején. „A pénzemet akarták” – mondta akkor. Lehet. Akkoriban arrafelé akadhattak olyan emberek, akik a hazafelé tartó tolvajt is kirabolták. Valószínűbb azonban a parasztok bosszúja az egy-két zsák kukoricáért, napraforgóért, ami a földjük végéről eltűnt. Ki tudja ma már? Akkor sem lehetett tudni. Egyszer délidőben átmentem hozzá. A tolvaj és a lánya diós tésztát evett, az asszony egy nagy vájdlingban, ami legalább tizenöt literes volt, a közben elkészült tésztát forgatta, keverte össze a dióval. Soha nem felejtem el a képet, ahogy a tolvaj evett. Kétségbeesetten és élvezettel falta, nyelte a diós tésztát (mácsikot), és a lánya is. Kövér lány volt, egyetlen gyermek. Ettek, és az asszony keverte a nagy kék oldalú vájdlingban az utánpótlást. Ma már fogalmam sincs róla, hogy miért kopogtam be hozzájuk, de a lábam gyökeret vert a küszöbön. Ilyen önfeledt evést, ennyi diós tésztát még életemben nem láttam. S az asszony a cukrozott, darált diót egyre csak szórogatta a tésztára, és közben rám mosolygott. Dadogtam valamit, mire a tolvaj felnézett a tányérból, és boldogan mosolyogva megszólalt: „Szeretjük a tésztát.” – Megsemmisültem. Mit lehet ezek után mondani, kérdezni, kérni? Szeretik a tésztát, s ez egyetlen filozófiai irányzatba sem ütközik. A tésztát szabad szeretni, sőt ajánlatos, a hús helyett. Ekkor, ahogy az evő tolvajt és a vájdlingot néztem, melyben újabb tésztahegyek egyesültek a diós cukorral, éreztem, hogy nehézségeim lesznek majd az életben. Nem lesz könnyű.

A tésztazabáló tolvaj aztán teljesen megöregedett és meghalt. Az utóbbi években meggyújtok egy-egy gyertyát a sírján. Nosztalgikusan gondolok rá és szerény lopásaira. A faluban egyébként, ahol éltünk, a harmincas-negyvenes években még nem csukták sem nappal, sem éjszaka az ajtókat. Nem kellett. Nagy érték egyik házban sem volt, s lopni sem lopott senki. A tornácról, pitvarról nyíló bejárati ajtóban kívülről volt a kulcs. Így csinálhatta meg két-három legény egyszer tréfából, hogy az ajtókat a lakókra zárták, s a kulcsokat pedig bedobták az egyik kútba. Hajnalban az ablakon át ugrált ki az egész falu, amikor indulni akart a mezőre. Több mint harminc éve csukják már az ajtókat. Ez jelez valamit. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a világ. Mit lehet tenni? Megdöbbenünk, leírjuk első veszteségeinket, aztán csukódunk. Nézzük a televízióban felvonultatott rablókat, a sok divatos ruházatú, bajszos, szakállas fiút, és másnap idegesen nyitunk ajtót a postásnak is. Magyarországon ma, és Budapesten sok minden megtörténhet. Meg is történik. Főleg ott, ahol pénz van. Ahol nincs, ott csak tévedések és félreértések fordulnak elő. Bocsánatkérés persze nincs. Csak törött ajtók.

„Később előkerült a színésznő ruhája?” – érdeklődtem színházi vendégünktől. „Dehogy, senki nem tudott róla semmit” – mondta.

Kínos egy színész esetében. Mondjuk, ha egy újságírónak, ügyvédnek ugyanúgy át kellene öltöznie, mint egy színésznek az előadásra, akkor egész este idegeskedhetne… Ellopják a ruháját, vagy nem? Szimpatikus a tolvajnak, vagy nem? Ha szimpatikus, esetleg nem lopják el, de előfordulhat, hogy éppen azért lopják el, mert szimpatikus. Jobb lenne, ha nem lopnának. De lopnak.

A második fekete és az első konyak után éppen ott tartunk újra, hogy miket hallani. Ki mi lesz, és hol? Forgalomba került néhány borzongató név és város, amikor a lányom hazaérkezett az iskolából. „Mi újság a suliban, feleltél?” – kérdeztem. „Semmi – mondta a gyerek. – Csak a Beának a szekrényből ellopták az új Adidas cipőjét, és papucsban ment haza.”

Kenyér

Álmodozva, félig csukott szemmel járok az utcán, mégis több mindenbe beleütközöm, például a kenyeret árusító kis teherautókba. Nem nehéz ezekbe beleütközni, mert a forgalmasabb helyeken nagy sorok állnak előttük. Elszántan állnak a pestiek a kenyérért, mintha háború lenne. Ahogy állnak a járdaszigetek mentén, feldereng körülöttük bizonyos hősies hangulat. Szinte őrt állnak, s hazafias tettről van szó. De én rossz és kötözködő hazafi vagyok, s így nem kedvelem ezt a kenyérügyet. Nem kedvelem, mert a maszek sütödék még fehérebb s krumplisabb kenyeret sütnek, mint az államiak. Én a barna kenyeret szeretem. Az állami pékség a barna kenyeret 7,60-ért, a fehéret 10,80-ért, a maszek árudák a kenyér kilóját 14–16 forintért adják, tehát egy kétkilós kenyeret minimum 28 forintért. Kétségtelenül bővítik a választékot, de felverik a kenyér árát, s ezáltal a magyar lakosság felét nehéz helyzetbe hozzák. Mégis arra szavazok, hogy legyenek maszek sütödék. Jó lenne ropogósra sült házikenyeret enni. Barnát, finom rozscipót. De ez egyelőre késik. A csalások nem. A legújabb pékbűnügy aktái szerint a Fővárosi Sütőipari Vállalat 3-as számú gyáregységének raktárából tolvajok ügyes közreműködésével tizenöt mázsa cukor és tizenkét mázsa margarin vándorolt át a maszek pékségekbe. Ennyit lepleztek le.

A sok maszek kenyérárust látva eszembe jutnak az elmúlt évtizedek kenyérellátási zavarai. A kenyérgyárakból előkerült kevés kenyér, majd nehezen megehető kenyér. Néha már úgy látszott, hogy ebben az országban soha többet nem tudnak tisztességes kenyeret sütni. De aztán mégiscsak tudtak, nagyon jó állami kenyér került elő a gyárakból. Most elöntött bennünket a kenyér. Ez a sok maszek vajon mind most építette fel kemencéit, pékségét? Aligha. Ezek a kemencék megvoltak harmincnyolc éven keresztül, csak tilos volt bennük kenyeret sütni. A fiak és unokák sütik már a kenyeret ezekben a régi pékségekben. A nagyüzemi elv annak idején elsöpörte a pékségeket, s most az úgynevezett új gazdasági mechanizmus feltámasztotta a kemencéket.

De mi ebben az új? Ha annak idején (igaz, másik kormányzat alatt) nem államosítják és zárják be a pékségeket, zavartalanabb lett volna a kenyérellátás. De bezárták. Most viszont engedélyezték a kinyitásukat. Ez egyébként vonatkozik a suszterműhelyek, szabóságok, szereldék, javítóműhelyek ezreire is. Szerencsére.

Minden másként van

Újabban, ha járom a várost, vagy hirdetéseket olvasok az újságban, világosan érzem, hogy minden másként van, mint két-három éve. Új helyzet keletkezett. Kis üzletek, drinkbárok, butikok százai nyíltak meg a főútvonalakon, a járdák szélén maszek pavilonokból kínálják a hamburgert, pizzát és a hot dogot. Színes tömeg hömpölyög az utcákon, és költekezik. Nagyon sok a külföldi, a németeken, olaszokon, cseheken és lengyeleken kívül a keleti ember is. Törökök, akik pár éve még az isztambuli utcán unatkoztak, most Pesten unatkoznak. Látszatra. Úgy hallom, az éjszakai szórakozóhelyek is tele vannak, s nem számít, hogy mennyibe került a whisky vagy egy üveg pezsgő. Sok a kurva, és a kurvák jól keresnek. Így a strici is sok, ott ülnek ők is a bárpultok magas székein. Már baráti országokból is érkeznek kurvák, s szolgálataikért ezerrel többet kérnek, mint a magyar honleányok. Elszaporodtak a drága nyugati autók. Néhány éve még megcsodáltam a közelünkben lakó, de ki tudja, hol dolgozó villanyszerelő óarany színű Mercedesét, de napjainkban már belefáradtam a csodálkozásba. Sok a Mercedes, BMW, Opel és Volkswagen a pesti utcákon, nem beszélve a torinói Fiatokról és a japán autók egész skálájáról. Mondják, hogy a használtautó-piacon már minden kapható, nulla kilométeres Mercedestől a Mazdáig, de ugyanígy a nulla kilométeres Ladák és Skodák is. A Mercedesek, BMW-k ára közelítgeti a milliót, de az új Skoda százhatvanezer, egy Lada, típusától függően két-háromszáz ezer forint. És ezeket az autókat megveszik. Nem értem… És hogyan kerülnek az országba? Nem tudom… Én csak bámészkodom, és nem értek semmit. Bizonyára ez így helyes, valahol fent így rendezték el. Egyik csoport talpig Mazdában, Mercedesben, a másik nézi.

A hirdetéseket is szeretem olvasni. Jók. Azt mondja: „Sport Opel Rekord Diesel, automata gépkocsit újszerű állapotban, elcserélnék háromszobás, budai öröklakásra, értékegyeztetés…” Csodálatos autó lehet ez a Diesel Opel, de egy háromszobás budai öröklakás kétmilliót ér. Egy használt autó is? Hogyan van ez az egész? Valami történt itt, és mi, valószínűleg a többség, nem vettük észre. Egy fázis valahol nekem kimaradt.

Egész ősszel autógumi után futkostam. Most a következő hirdetés került a kezembe: „Mindent egy helyen! Gumiabroncs-beszerzés, futómű-beállítás precíziós műszerekkel stb.…” – Ha ezt októberben olvasom, akkor megfizettem volna a maszek felárat, s szaladgálás helyett az íróasztalom mellett ülök. Jó, hogy keletkezett egy ilyen maszek műhely. De a szaladgálásommal, időm elpazarlásával is összefügg ez a műhely. Eszembe jut egy kép. A körút nagy gumiüzlete előtt a járda tele van abroncsokkal. Boldogan dobogó szívvel léptem az üzletbe. Kiderült, hogy nincs gumiabroncs, mert egy maszek megvette az egészet. Mire kimentem, emberei már teherautóra rakták. Érdeklődő kérdéseimre sem a maszek, sem az emberei nem válaszoltak. – A hiánygazdálkodásból eredően nálunk mindig nehéz vagy körülményes volt gumiabroncshoz jutni. De amióta kitört az „új gazdasági mechanizmus”, azóta még körülményesebb. Most ugyanolyan kevés a gumiabroncs, mint a korábbi években, vagy még kevesebb. Ezt a keveset most többen árulják. A nagyker az állami üzletnek, az állami üzlet a maszeknak, így én már csak felárral juthatok hozzá. Így van ez minden kurrens autóalkatrésszel. A maszekok nagy tételben felvásárolják és úgy adagolják, mint a kényurak. – Örülök, hogy sok üzlet nyílt, sok új műhely és vállalkozás lépett be a gazdasági életbe, de sajnos ugyanazt a keveset osztják el drágábban és bonyolultabban, ami korábban is a rendelkezésünkre állt. Így én, a vásárló, alkatrészre szoruló kisember vagyok az egyetlen vesztes.

Hirtelen egy olyan társadalom kellős közepén találtam magamat, ahol minden mozgásba jött, színes, vibrál s a bőség látszatát kelti. Hogy nincs bőség, csak akkor derül ki, amikor az ember valamit konkrétan venni akar. Autógumit, Figaro arcvizet, papírzsebkendőt, géppapírt, kis haboltó készüléket, hűtőgépet, színes tv-t, samottot, téglát, betongerendát, bútort. Mégis tele vannak a kirakatok, valamivel. A városban járva úgy érzem magamat, mint az autópályán. Százzal lehet a szabályok szerint hajtani, de a nyugati kocsik s a nagyobb Ladák is százötvennel-százhatvannal elröpülnek mellettem. Szinte állva maradok.

Vasárnapi séta

Véletlenül rossz helyen, de szép úri környéken szálltam le az autóbuszról. Már nem is bánom. Kíváncsian nekivágok az emelkedőnek. Nagy társasházakat látok, kerteket, régi és új villákat. Egyik udvaron pávák sétálnak, másikon furcsa kacsák. Kutya mindenütt van. De milyen kutyák? Olyan kutyák, amilyenek valójában nincsenek. Ezeket csak nekik, a finomabb embereknek tenyésztik ki, és nem is veszik bele a kutyakönyvekbe, hogy másoknak ilyen kutyáik ne lehessenek. Fehérek és tarkák. Arcuk van, valójában hercegek, mint a gazdáik is. Szocialista hercegek.

A foghíjakon, üresen maradt telkeken mindenütt építkeznek. Alig egy éve oldották fel itt az építési tilalmat. Gyorsan elkeltek a telkek, pedig a négyszögölét tízezer forintért adták, néhol még drágábban. Háromszáz négyszögöl hárommillió forint, s utána még az építkezés. Mégis csodálatosan szép villák, iker- és társasházak épültek fel a dombon. Vasárnap van, de folyik a munka. Az egyik kastélyromantikát sejtető társasház előtt megállok. Háromszintes, valami sisakféle van a ház tetején, mellette oldaltetők, melyek befelé vezetik a vizet, pitykék a csatorna felett. Hol szerezték vajon a palát, ilyen színűt nem is lehet kapni Magyarországon. Az egyik ablaknyíláson kihajol egy negyvenes férfi, és lekiabál:

– Ne zavard a Józsit! Engedd dolgozni!

Az árok, aminek a szélén egy ember áll, átszeli a járdát, s félig az úttestet is. A mélyben (másfél embernyi mélységben) egy fiatal férfi dolgozik. Csákányoz, aztán lapátol. Az árok partján álló ember mentegetőzik:

– Ő kérdezett valamit, csak azért jöttem ide.

– Mondtam, hogy ne zavard a Józsit! Menj vissza a munkádhoz, és dolgozz! – hallatszik újra az emeleti ablakból.

Kezdem érteni, hogy ezek a hagyományosan épülő, téglából összerakott házak hogyan kerülnek fél év alatt tető alá. Itt keményen dolgoznak az emberek, még vasárnap is. Nyilván megéri. Józsi, az árok mélyén, nagyon magas órabért kaphat, ha mondatnyi szóváltásra sem szabad megállnia.

Állok csodálkozva a ház előtt, s ekkor újra megjelenik az emeleti ablaknyílásban a munkavezető feje. Gyanakodva rám mered. Felkiáltok neki:

– Jó napot! Mondja, hány négyzetméteresek lesznek ezek a lakások?

– Mi köze hozzá? – kiált le. – Feleslegesen álldogál itt, menjen tovább.

– Erre sétáltam.

– Nem érdekel, menjen innen a fenébe!

Nem kapkodom el, de azért odább oldalgok. A munkavezetőnek, ha az volt, kétségtelenül igaza van. Nekem semmi közöm sincs ezekhez a telkekhez és építkezésekhez. Ballagok, lépdelek, aztán újra csak megállok egy szép villa előtt. Nagy kert, ősfákkal, de az épület új. Nagyon szép, szinte ízléses. Nagyon tágas. Balkonok sejlenek elő a faágak mögül, romantikus ablakok, bentről lila függönyökön át szivárog kifelé a fény. Mintha bent sütne a nap, és nem idekint. Alázat önti el a szívemet, zavarban vagyok. Csekélységem, ügyetlenségem szinte fáj. A veszteseknek nem szabad a jobb negyedekben sétára indulni.

A napokban hallottam, hogy több mint negyven olyan ember van az országban, akinek legalább negyvenmillió forintja van az OTP-ben. Állítólag van olyan ember, akinek hatvanmilliója. Nem hittem el. Most itt, a gyönyörű villák láttán sem tudom elhinni. Bár ha valakinek van mondjuk, negyvenmilliója, s az ötszázalékos kamatra bent van az OTP-ben, éves tiszta haszna kétmillió forint. De már hétszázalékos kamat is létezik. Ha csak kétmilliót veszünk, ebből is el lehet naponta költeni 5479 forintot. A legtöbb embernek ennyi a havi fizetése.

Felrémlik egy párbeszéd. Egy kis bérbeadott üzletben vártam a soromra. A tulaj kiszolgált, a barátja pedig a pultra támaszkodva csevegett vele.

– Megdrágult az élet… Reggel zsebre teszek ötezret, este már semmi sincs belőle – mondja a támaszkodó.

– Fogy a pénz – mondja a boltos.

Arcom sem rándul. Már megedződtem.

Tilalom után

Tegnap véget ért a Balatonra elrendelt általános halászati tilalom. Ülök a parton egy horgász mögött. Ismerjük egymást, de csak futólag, így alig beszélgetünk. Tőlünk jobbra-balra mindenütt horgászok ülnek, idegesen, türelmesen vagy hangoskodva. Az én szikár horgász ismerősöm két bottal fenekezik. Nagyon akkurátusan nekikészült, bőven hozott magával etetőanyagot, csalit, a szatyorban tartalék zsinórt, horgot, ólmot és etetőkosarat. Az etetőkosárba titkos recept szerint kevert és főzött málét gyömöszöl, de nem éri be ennyivel, mert horgai közelébe még egy alkalmas csúzlival is küld néhány maroknyi főtt kukoricát. Horgaira édes csemegekukoricát tűz. A félméternyi páternoszteren kicsi horog is van, nagy is. A dévértől a pontyig mindenre felkészült. Bent vannak már a horgok, s a kapásjelzőket lengeti a szél. Várunk, ülünk, üldögélünk. Fél óra múltán kihúzza az egyik botot, új csalit rak fel, az etetőkosárból kiázott málé után pótlást tömköd. Bedobja. Várunk. Az egyik kapásjelző aztán váratlanul moccan. Először olyan bizonytalanul, hogy a hullámok játékának tűnhet, de aztán a botig szalad és koppan. A horgász bevág, csévéli a zsinórt, hátraszól:

– Akadt…

– Jól húz, pontynak látszik…

– Nagyon ugrál. Dévér lesz ez, olyan húszdekásforma.

Kihúzza, s kiderül, hogy egy ponty, de valóban csak húszdekásforma. Visszadobja, újra csaliz, és kezdődik a várakozás elölről. Öt perc múlva újra mozdul a zsinór, s a horgász dolgozni kezd. A kövezésig húz egy halat, s látjuk, hogy ez is ponty. Felcsúsztatja a rézsű oldalán, leveszi a horogról, és megméri. Huszonkét centi. Visszadobja. Harminc centiméternél kisebbet nem szabad kifogni. Mozgalmas óra következik. Egyik ponty a másik után akad ismerősöm horgára, de a legnagyobb is éppen csak eléri a huszonnyolc centimétert. Visszakerülnek a Balatonba. Oldalt tekintve látom, hogy mások is hadakoznak a halakkal. Csobbannak a visszadobott halak. A szikár horgász hetedik hala után elgondolkodom. „A főtt kukoricára, máléra csak a fiatal, méreten aluli halak gyűltek össze?” Aligha.

A mélyben ott keringenek a kétkilós ifjak, és a java halkorba lépett négy kilogrammosak is, csak azok óvatosan szedegetik fel az élelmiszert a talajról. Kerülik a horgot. A legédesebb csemegekukorica ugyan mindig a horgon van, de arról lemondanak. Óvatosan köröznek, tapogatóznak a kukoricával felhintett hely körül. A fiatalok bátran elkapják a tejes kukoricaszemeket, s amikor horogra akadnak, meghökkennek. De öntudatuk még teljesebbé válik, amikor visszakerülnek a vízbe. Az idősebbeknek a szemükbe nevetnek: „Na, ettől féltek?… Megettük az édes kukoricát, körülnéztünk a vízen kívüli világban, és máris itt vagyunk. Csak bátorság kérdése az egész… Öreg trottyosok, nem mertek bekapni egyetlen szem édes kukoricát sem? Azért élünk, hogy élvezzük az életet. Ti már besavanyodtatok.” – Bátrak, ügyesek a fiatal pontyok… Több is akad köztük, amelyik kétszer megjárta a szárazföldet. Kezdenek megszületni az első elméletek a szárazföld élelmiszereinek a teljesebb birtoklásáról. Horogtépő pontycsapatok alakulnak. Néhány fiatal ponty furcsa módon eltűnik (akad horgász, aki a méreten aluli halat is hazaviszi és megsüti), de ez senkit sem zavar a mélyben. A fiatal pontyok nagyon optimisták, vidáman eszik a kukoricát, erősödnek és növekednek. Közben becsmérlő viccek keringenek az idősebbek gyávaságáról. Egy fiatal tükörponty, aki a Halászati Vállalat keltető üzemében született, júliusra akcióprogramot hirdet az egészségesebb táplálkozás érdekében, s nagyon elítéli az öregeket, akik még bennszülött módra a csigákat és az apró rákokat is megeszik. Július elején az akcióprogram még jól halad, de a hónap végén zavar támad, mert a fiatal tükörponty az egyik táplálkozási bemutatóról nem tér vissza. Véletlennek látszik a dolog, s a helyettesek, akik már rég marakodtak az előrelépésért, tovább szervezik a programot. Még el sem dől, hogy ki léphet az első helyre, ketten eltűnnek a helyettesek közül. Egy négykilós ponty ekkor beúszik az akciócsoport közé, és óvatosan, nehogy a fiatalokat felingerelje, a tapasztalatairól kezd beszélni. Lehurrogják és kinevetik. Többen kijelentik, hogy rémeket lát, s igenis, a damilon növő édes tejeskukorica a legegészségesebb pontytáplálék. A négykilós megszégyenülten úszik vissza a hínaras alá, ahonnan a víz alatti világot szokta figyelni.

Az akciócsoport tagjai napról napra fogynak. Nem értik… Pedig csak annyi történt, hogy elérték a harminc centiméteres hosszúságot, a vezetők a harminchárom-harmincnégyet is. S aki már ilyen méretes, azt ki lehet fogni és megbüntetni. Vagy egyszerűen csak megsütni és megenni. De ezt a huszonkét centiméter hosszú pontyok soha nem hiszik el. Így aztán az én szikár horgász ismerősöm nyár végéig, lassacskán mégiscsak megfogja a bográcsába szükséges pontyokat.

Jelenet nővel, halakkal

Sorban állok Füreden a halsütőnél. Hatan-heten várakoznak előttem, de gyorsan fogynak, mert van, aki csak egy pohár borra fizet be. Előszezoni nyaralók, borral vigasztalódnak. Előttem fiatal házaspár áll, a férfi nadrágos, szőke, szakálltalan, sovány. Az asszony kis gombszemű, fitos orrú baba, csipkés, tündibündi szoknyában. Nem egy hódító jelenség, de csinoska, rátarti, erőszakos. Az a típus, akit a szülei befizettek az öröklakásba. Előretekingetek, mint mindenki. A pult tiszta, a boroskancsók fedettek, hátul egy öregasszony süti a halakat, az első vonalban fiatal férfi udvariaskodik. Közben akaratlanul is hallom a tündibündi nő szövegét: „Ha te ilyen gyáva alak vagy, majd én megmondom az apádnak… Tőlem úgyis fél… Mit képzel az a vén… Mindjárt mit mondok…”

Egy üdülős alkoholista előretolakszik és kér még egy pohárral. Túlzok, nem kér. Csak előrecsúsztatja a pénzt és a poharát. Tündibündi zúdít még a férjére egy fél mondatot, aztán a halsütőhöz fordul:

– Két hekket adjon, az egyiket csomagolja be, a másikat itt fogyasztjuk. Abból az erős paprikából is adjon hozzá egy marokkal.

– Ez a kettő jó lesz? – kérdi a halsütő.

– A kisebbiket csomagolja be, a másiknak meg dobja el a farkát, az csupa szálka, ehetetlen.

– Ezt így sütjük, tessék ott hagyni a papírtálcán…

– Azt mondtam, dobja el a farkát! Vagy egye meg, ha maga szerint nem szálkás. Nekem nem kell. Te – fordul hirtelen a férjéhez –, nem romlott ez a hal? Szürke a húsa…

– Ez…? Dehogy szürke, csak árnyékban van – mondja a férj.

A halárus elkomorul, aztán a fény felé fordítja a halat, hogy látható legyen a fehér hús.

A gombszemű nő az árushoz fordul, s egy nagy halra bök:

– Miért nem ezt adta, itt a grillsütő tetejéről? Ennek árnyékban is fehér a húsa.

– Mert az süllő, asszonyom, maguk pedig hekket kértek. De adhatom a süllőt is. Kétszázhuszonhét forint kilója, Szilvásváradon háromszázhúsz forintot kérnek érte. Inkább kéri ezt?

A tündibündi, gombszemű nő lebiggyeszti az ajkát, és kimérten megszólal:

– Jó lesz a hekk… De Szilvásvárad sem a világ közepe, ahogy Füred sem.

Az árus levágja a hal farkát, és eldobja. Közben megszólal:

– Ön szerint hol a világ közepe?

– Nem itt, az biztos… Valahol, ahol délben felülről süt a nap…

A nő fizet, átveszi a halat, aztán a férj kezébe nyomja. Minden különösebb irányzék nélkül kitüremkednek a sorból. A pantallós, vidéki fiú sötéten néz. Tanakodnak, aztán leülnek egy padra, nekilátnak a halnak.

– Mit adhatok? – kérdi a halsütő.

– Két keszeget – mondom s oldalra sandítok. Azt hittem, tündibündi majd falja a halat, de nem. Enni is tud a saját modorában. Kelletlenül, undokan, sértetten, becsapottan csipeget a halból, s közben állandóan suttog valamit a férjének. Intézem a saját halügyemet, de oldalra pillantva látom a házaspárt, ahogy állnak majd Székesfehérváron a válóperes bíró előtt. Kicsit később, a fizetés után, újabb látomásom támad. Tündibündit egy hét végén megfojtja a szeretője, s a férjet csak tanúként idézik meg.

A Berzsenyi-forrásnál

A fű az első kaszálás után kiszáradt, szőkén, tépetten fedi a talajt. A konyhakert gondozott növényei közül a zöldbab omlott össze legelőször, pedig a ciszterna egész vizét ráöntöztük. Aztán következett a paprika, uborka, tök, a paradicsom is éppen csak vegetál. A krumplibokrok alatt alig van annyi, mint amennyit elvetettünk. Kiszáradt a mák és a kukorica, a sóska már a nyár elején kórósodni kezdett, majd felmagzott. Egyedül a hagyma bírta az időjárás viszontagságait. Szepezden hónapok óta nem volt egy rendes eső. Ha a terményeinkből kellene megélnünk, most bajban lennénk.

A tálból, melyben gyümölcsöt mosunk, darazsak isznak. Néha fecskék reppennek be és megállnak az edény szélén. Nincs víz a hegyoldalban. Fent az erdőben rekedt rókák ugatnak éjszakánként. A partközelben a csónakok alatt lassan elfogy a víz. Entz Géza kutató szerint nyáron szeles, napos időben tizenkétmillió köbméter víz párolog el naponta a Balatonból, ami két centiméteres apadást jelent. Jócskán leapadt már a tó. Forró, szárító szél fúj állandóan, még éjszaka is. Felhő nem érkezik. A föld már megrepedezett, a szőlő fürtjei töppednek, beszáradnak a szemek. Nincs víz a Hegy-tóban, az erdei kopolyákban. Szárad a világ.

Balatonfüreden a Berzsenyi-forrásnál várakozom. Ez a forrás nem hasonlít gyermekkorunk forrásaira, melyekből tenyérrel, diáksapkával, jó esetben kulacsfedéllel merítettünk, hogy kirándulás közben a szomjunkat oltsuk. Ez már egy ezredvégi forrás, szabályozott, kiképzett, gondozott. Valahol fent a hegyoldalban buggyan elő a földből a víz, és csöveken vezetik a partra. Fél éve még a hajógyár közelében buzgott, ott töltöttük meg kulacsunkat, demizsonjainkat, de a város és a vízügyi igazgatás áthelyezte a forrás kifolyókútját a kemping előtti parkoló szélére, így hozzáférhetőbb lett. A kút esztétikus, ízléses, öt- vagy hatszögletű építmény, rézből formált halszájakon folyik a víz, alattuk víznyelő, s odább egy kiegyenlítő tartály. Az összes kifolyócsap (halszáj) foglalt, várakozunk vagy hatan. Kitűnő vize van a Berzsenyi-forrásnak. Savanyú víz, tiszta, nem ízetlenítette el a klórozás. A jó víznek újabban hamarabb híre megy, mint a jó bornak. A Balaton-környék többszörösen beígért, beharangozott vízellátása a vízügyi mérnökök, munkások áldozatos munkája ellenére is váltakozó színvonalú. Ide egy Szent László kellene, aki a sziklából vizet fakaszt, mert a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat által kiemelt karsztvízről már kiderült, hogy csak részben képes megtölteni a regionális vízmű csöveit. Itt a kertem alatt is megy egy nagy átmérőjű cső, amiben karsztvíznek kellene lenni, de nincs. Szepezd környékét a Kerteki-forrásból és a Balatonból kiemelt, tisztított vízzel látják el. Ha éppen kerteki víz, szívesen megisszuk, de ha tisztított Balaton-víz, akkor még a szomjúságunk is alábbhagy. A Balatonban fürödni sem kívánkozik mindig az ember. Az idén a nagy szárazság, apadás ellenére is tisztábbnak látszik a víz, mint a korábbi években. De fürdés közben az idén két alkalommal buktam víz alá, és mindkét esetben szemgyulladást kaptam. Vannak aztán itt más betegségek is, főleg a déli parton. Mégis, ennek ellenére is hiszek a javulás folyamatában. A víz minőségét könnyebb lesz megjavítani, mint az emberi viselkedés, magatartás minőségét, az általános, kiterjedt rendetlenséget. Addig is sorban állok savanyúvízért.

Nemzetközi gyülekezet vagyunk. Néhányan a kempingből szaladtak át a kúthoz gyalogosan, de a többség autóval érkezett. Az autók rendszámából és jelzéseiből látom, hogy vannak itt németek, csehek, oroszok, svédek, dánok, jugoszlávok. A kútnál nagy az udvariasság, szinte már szertartásos. Töltögetik a műanyag kannákat, s közben pohárból, kulacsfedélből kóstolgatják a vizet. Akinek több kannája van, megtölt egyet, és maga elé enged valakit, vár egykannányi időt. Három-négy nyelven váltogatunk szavakat, tőmondatokat. Eszembe jut a rádió híradása, hogy az amerikaiak a lézerfegyverrel lelőttek több rakétát. Eddig csak a földről tudták lelőni a repülőgépeket és a rakétákat, de most ezen a hadgyakorlaton repülőgépre telepítették a lézerágyút, és lelőttek vele egy csomó rakétát. A rádió még azt is elmondta, hogy milyen sebességgel mentek a rakéták. Nem tudtam megjegyezni… Mintha semmi közünk sem lenne az egészhez. Mi itt állunk egy kútnál, különböző nemzetek fiai, és a vízre várunk. Nekünk itt a Berzsenyi-kútnál félnünk kellene egymástól, de nem félünk. Semmi bajunk sincs egymással. Udvarias mindenki, és mosolyog. Az egyik svéd beleiszik a kannájába, és szomjasan elnyel egyliternyi savanyúvizet, aztán újra sorba áll, hogy kiegészítse. A jugoszláv aztán megszólal magyarul, és biztat, hogy töltsem meg a kannámat, mert neki még kettő van, és nem akar várakoztatni. Úgy tűnik, egy hajszál választ el bennünket a világbékétől, de a világ teljes összeomlásától is.

Autók fogságában

A nyugágyat még a nyár elején a terasz sarkában helyeztük el, ahonnan végiglátni a Balatonon, s tiszta időben még a lellei, boglári kikötő körül manőverező vitorlások is megfigyelhetők. Ha vendég jön, mindig felkínáljuk a nyugágyat. Az elmúlt évtizedben elég sok ember megfordulhatott nálunk, mert a nyugágy vászna megkopott. Mi ezt tavasszal még alig érzékeltük, de most júliusban egy tekintélyes súlyú és beosztású férfiú alatt váratlanul elszakadt. Vendégünk a terasz cementjére zuhant. Kínos helyzetbe kerültünk valamennyien. A vendég, akinek négykézláb kellett előmászni a nyugágy romjai alól, mi, akik vendéglátóként megsemmisültünk, s legfőképpen a nyugágy, ami összeroppant és megszűnt nyugágy lenni. A nyugágy személyisége is fontos – gondoltuk –, és nekivágtunk a világnak, hogy nyugágyvásznat vegyünk. A „világ” az északi parton Füred, Keszthely vagy Tapolca. Mi Füredre mentünk. Oda-vissza órányi útnak ígérkezett az egész. Nyugágyvásznat mindenütt kapni – gondoltuk –, főleg nyaralóhelyen. Pillanatra eszembe jutott, hogy tavaly tavasszal Indiában jártam, s kísérőink minden figyelmeztetése ellenére az Ashoka Szállóban felejtettem a krémet, amivel a nagy fény s hőség ellen óvnom kellett volna magamat. Csak amikor már Khadzsurahóban perzselt a hőség, döbbentem rá, hogy a kenőcs a szállodában maradt. Kísérőinkhez fordultam a sivatagi templomok alatt. „Milyen márkára gondol?” – kérdezték. Megemlítettem nekik a Niveát. Egy dzsip bement a faluba, és kilenc rúpiáért hozott egy Niveát. – Ha Indiában, falun lehet Niveát kapni, miért ne lehetne Balatonfüreden, egy fürdővárosban nyugágyvásznat… Nem lehetett. Sem az áruházban, sem a faluban, sem a Discontban. De ez végső fokon lényegtelen. Inkább egy pszichikai élményemről akarok beszámolni.

Az áruháztól ötvenméternyire létesítettek Füreden egy nagy, ingyenes parkolót. A kerítésen belül nehéz helyet találni, így sokan az utcán hagyják az autójukat. Bent, a parkolóutcával határos oldalon bódésor keletkezett. Réklitől a kosárig itt minden kapható. De már a bejárati kapu mellett egy vadonatúj Mercedes csomagtartójából félcigány fiatalember árulja a portékát. Bent nemzetközi gyülekezet. Alig van Európának olyan országa, amelyik ne képviseltetné magát valamilyen autóval. Csak az albánok hiányoznak. Legtöbben természetesen a németek vannak, keletiek és nyugatiak, aztán az osztrákok, majd a csehek következnek. De szép számmal vannak északiak is, svédek, norvégok, dánok. Nagy a keveredés. Valahogyan, a parkoló hatszori megkerülése után sikerül elfoglalnunk egy osztrák autó helyét. Már csak a nyugágyvásznat kell megvennünk, gondolom boldogan, de nem ismerem eléggé az életet. Nyugágyvászon, ahogy már írtam, sehol sem kapható. Elég gyorsan beletörődünk és indulunk haza. Ehhez azonban először ki kell jönni a parkolóból. A feladat egyszerűnek látszik, mivel szabályozott a forgalom. Csak a jobb oldali kapun lehet behajtani és a bal oldalin kijönni.

Elég nagy tumultusban jutunk el a bal oldali kapuhoz. Több autó hátramenetben tolakszik visszafelé. Nem értem őket. Németül próbálkozunk, de nem értik, mit mondunk. Végre kijutunk, s akkor kiderül, hogy a 71-es út felé nem lehet továbbmenni, mert egy sóderral megrakott böhöm nagy teherautó beszorult a két oldalon parkoló személyautók közé. „Talán majd az ellenkező irányban” – gondolom, és a tumultusban a kocsi épségét kockáztatva megfordulok. Húsz méter múlva kiderül, hogy csatornát vagy utat javítanak. Gépek és az építési anyag hegyei állják az utamat. Vissza kell mennem. Nagy keservesen újra megfordulok és megállok a teherautó mögött, ahol már az autók sokasága áll, egymástól moccanni sem tudnak. Kiszállok, odamegyek a teherautóhoz. A vezetőfülke üres. Mondják, hogy a sofőr már délelőtt tízkor megunta a dolgot, és elment valahová. Az órámra pillantok, fél tizenkettő van. Visszaülök a kocsiba, és leállítom a motort. Várok. Mire vajon? Előttem, mögöttem és kétoldalt mindenütt kocsik állnak, csak némelyiknek a 71-es út felé áll az orra, a többié viszont fordítva, vagy a parkoló felé. A kocsik között nyaralók hada tülekszik. Gyolcsszoknyáikkal letörlik a port a kocsikról. Öt-hat nyelven folyik körülöttünk a diskurzus. Mindenütt emberek, kint az utcán és bent a kocsikban is. A hőség iszonyatos. Mit lehet itt csinálni? Se előre, se hátra nem tudok már mozdulni. Bent rekedtem a delelő pléhcsordában. Egy német nő nekitámaszkodik az ajtónak, és a fenekét félig benyomja az ablakon. Valakinek kiabál a kocsisoron túlra, és nagyokat nevet közben. „Jó, hogy eljöttünk nyugágyvászonért” – szólok hátra a családnak, de nem értékelik a humoromat. Komoran hallgatnak. Fokozatosan én is magamba roskadok. Ömlik rólam a víz. Kiszállni már nem tudok, mert a mellettem álló lengyel autó túl közel jött. India jut eszembe. Delhi óvárosában jártunk így éjszaka. Elakadtunk a tömegben, és hosszú percekig álltunk a riksák, borjúk és a rongyos emberek között. Nekinyomódtak a kocsinak, az arcuk szétlapult az üvegen. Kifejezéstelen arccal néztek bennünket. Ott a máról holnapra élő szegények sokaságában akadtunk el, akik a járdán születnek és a járdán halnak meg. De itt, ez a másik európai sokaság ugyanolyan bénító. Minden autó akkora helyet foglal el, mint Delhi óvárosában egy család. Minden ablakot lehúztunk, de hiába, ki lehetne csavarni az ingemet. Több, mint egy óráig állunk a déli hőségben tehetetlenül. Csak a parkolón át lehetne elmenekülni, ha a kijárati kapun bemennénk, s a bejárati kapun a forgalommal szemben kimennénk. De a manővert csak azok kezdhetnék meg, akik közvetlenül a kijáratnál állnak. Azok visszatolathatnak kis erőszakosság árán. De sokáig várnak, mert nem tudják, hogy elöl miért állnak a sorok… Hajlamosak a KRESZ és a rend betartására. Csak abban lehet reménykedni, hogy ott hátul egyszer fellázadnak. Mi itt elöl hiába lázadunk föl, moccanni sem tudunk azoktól, akik mögöttünk felsorakoztak. Több, mint egy óra múlik el, mire a hátsók, a kapu nyílásában állók fellázadnak és a körforgalommal szemben visszaerőltetik autóikat. Véget ér a rend csődje. Másfél óra múltán jutok ki a bejárati kapun. Meggondolom legközelebb, hogy hová hajtok be.

Szabad kutyák

Ötvenedik évemben járok, de a kapcsolatom még mindig rendezetlen a kutyákkal. Kölcsönösen az. Nem mondhatnám, hogy szeretem a kutyákat, azt sem, hogy utálom vagy gyűlölöm a kutyák társadalmát. Nem félek a kutyáktól, de a tapasztalataim óvatosságra késztetnek. Némelyik kutya megugat vagy nekem ront, de a többség rám sem hederít, vagy barátságos farkcsóválások közepette tudomásul veszi létezésemet. Gyermekkoromban a nemeskeresztúri vasútállomástól ijedt szívdobogással tettem meg az utat nagyapám házáig, mert a falu összes kutyája megugatott. Az állomás a főszegen volt, mi pedig az alszegen laktunk. Másfél kilométer hosszan riogattak az ebek. Ha este érkeztem, nem is mertem a járdán menni, csak az út közepén, mert így a házaktól és a kutyáktól legalább az árok elválasztott. Nagyapáméknak nem volt kutyája, macskás ház volt a miénk. Fejés végén három macska várta, hogy nagyanyám elszűrje a tejet, s nekik is jusson a zséter aljából. Néha öt-hat macska szaladgált az udvaron. Otthon is volt macskánk, gimnazista koromban, mégsem mondhatnám, hogy macskatermészettel, -mentalitással, macskapártian nézem a világot. Már csak azért sem, mert kutyánk is volt egy ideig Óbudán. Bonifác fekete, nyíratlan uszkár volt, és nagyon magabiztos. Fejébe vette, hogy megvédi szepezdi présházunkat az idegen kutyáktól. Ez csaknem balul ütött ki, mert a szomszédos falusi kutyák nem érezték magukat idegennek, s ráadásul edzett óriások voltak Bonifáchoz képest. Sikerült megvédenünk a nagy kutyáktól, de a kullancsoktól nem. Végül odaajándékoztuk az állatorvosnak, aki rendszeresen gyógykezelte.

Kétszer kerültem kínos kutyahelyzetbe. Egyik népi, másik urbánus emlék. Valamikor, talán tíz éve, vagy még több, tűzifát akartam hozatni Szepezdre. Kora reggel átvonatoztam Révfülöpre, és fent a hegyen, az erdők között megkerestem a fuvaros házát, istállóját. Szépen bejutottam az udvarra, de a ház ajtaja és az istálló között megszorítottak a kutyák. Két fehér komondor és egy fekete korcs vetette magát rám. Nem engedtek a házhoz, de az istállóhoz sem, ahol a fuvaros már a lovakat abrakolta. Kudarcomba beletörődve kifelé hátráltam, de a kutyák ezt is megakadályozták. Se be, se ki. Kénytelen voltam a botommal közéjük vágni, ami persze csak fokozta harci kedvüket. Kutyafogaktól szabdalt pantallóval jutottam vissza a vasútállomásra. Az ivóban aztán hallottam, hogy a fuvaros lovait többször is el akarták már lopni, de jó kutyákat tart, így nem sikerült a dolog. Én csak fát akartam hozatni, így ez sem sikerült.

Másik kutyakalandom kellemesebb környezetben és körülmények között játszódott. A Lotz Károly utcában megkerestem Déry Tibort nem éppen szép, de kellemes, kényelmes házában. Illyéstől előzőleg már tudtam, hogy Déry mindenkori kutyái elkényeztetettek, s egyikük a lábából már kiharapott egy darabot. Nekem Déry Lidi nevű foxterrierjével sikerült ismeretséget kötnöm. Alighogy munkához láttunk, néhány kupica tamáshegyi törkölytől lelkileg megerősödve, beosont a kutya a szobába, és felugrott az ölembe. Ez nem lett volna baj, de nem hagyott dolgozni. Interjút készítettem Déryvel. A kutya a golyóstollamat nyalogatta, és a papírt, amire írtam, így elkente a szöveget. Tűrtem, de beleírtam a Déry-anyagba, hogy mit művelt a kutyája. Déry megsértődött. Néhány hét múlva meghívta Jovánovics Miklóst ebédre, s kutyájának viselkedését mentegette és engem elmarasztalt. A kutyáról meggyőzően bebizonyította, hogy soha nem ugrik fel a vendégek ölébe. De a kutya aztán beszabadult a szobába, felugrott Jovánovics ölébe, s csak nagy nehezen sikerült nyalintásai elől megmenteni az evőeszközöket.

Mindez akkor jut eszembe, amikor kilépek a zöldségboltból, s egy nagyon szép kutya, farkát csóválva, boldogan mellém szegődik. Azonnal látom, hogy egy jó családból származó rövid szőrű német vizsla. Igen régi, ősi fajta, egy kutyafőnemes. Csak otthon a szakkönyvek lapozgatása után tudom meg, hogy vérvonalát az angol pointer vérével sikerült megjavítani, s valószínűleg innen származnak fehér foltjai is. – Jön utánam körben a téren, izgatottan és reménykedve. Bemegyek a Csemegébe, gyógyszertárba, kint vár. Ideges és reménykedő, kicsit zavart.

– Na, most meg magához szegődött – mondja az újságárus. – Három napja kevereg itt a téren, elvesztették vagy kilökték egy kocsiból. Kár érte, nagyon szép kutya. Ilyen szép kutyát itt hagyni, vétek.

Mire megveszem újságjaimat, egy kedves gyerek magához füttyenti a szép kutyát. Simogatja, a kutya boldog. Elfelejt engem, akiben még néhány perce bízott, hogy magamhoz veszem, és nyugodtan folytathatja megszokott kutyaéletét. Még nem látszik rajt, hogy három napja kóborol, viszonylag tiszta, arckifejezésében is több a remény, mint a csüggedtség. Jól látszik rajt, hogy még fogalma sincs a kutya-közmondásokról: „Kutyavilág, szűkesztendő.” „Jön még a kutyára dér.” „Bizonytalan, mint a kutya vacsorája.” „Idegen kutyának lába közt a farka.” „Harapós kutyának goromba a gazdája.” – Még remél, nem ismeri a világot. Követhetetlen, hogyan és miként zuhant ki státusából, kutyaállásából, és alacsonyodott le egyszerű munkanélküli, utcai ebbé. Ezt még nem ismeri, csak nagy megtörettetések után jön rá, hogy a kirúgott kutyának hogyan kell viselkednie.

Anélkül hogy különösebben figyelnék a kutyákra, kutyaszemélyiségeket ismertem meg a környékünkön. Vannak zárt kerítések mögött, láncon tartott harapós kutyák, akiknek egyetlen öröme a postás lábának megcsonkítása. Más szinte be sem teheti a lábát ezekbe a házakba, udvarokba. Vannak aztán a félig szabad kutyák, ezek nincsenek megkötve, a kerítés lyukas, avítt vagy félig kész, ahol jó, nyitva hagyják a kaput. Ezek a kutyák őrzik is a házat, meg nem is, sokat kóborolnak a környéken. Ilyen a szomszédunkban az erdélyi kopó, aki háziasszonyát mindig elkíséri az autóbuszhoz, ha bevásárolni indul, de aztán nem biztos, hogy hazamegy házat őrizni. Sokszor kilométerekre találkozom vele, vagy az autóbusz végállomásánál, közvetlenül az erdő szélén. Ilyenkor bűntudatosan lehajtja a fejét, és üget hazafelé. Ki tudja, hol járt? Mindig vannak titkos útjai. Ez a félszabad kutya. Emberben olyanforma, mint aki a Kärtnerstrassén vásárolja össze a szappant, harisnyákat, farmert. Ismerek egy barnásvörös bundájú, nagy termetű ebet, aki délután négytől minden autóbuszhoz kivágtat a végállomáson, mert várja a gazdáját. Amíg haza nem érkezik, boldogtalan. Így teljes a világ. Gazda nélkül nem érdemes élni. Ez is félszabad, mert kijárása, határátlépése van, de egész nap nyugtalan, hogy a fensőbbség merre jár, mikor jön haza, és mikor hajlandó fogadni kutyai hódolatát.

Sok köztes kutya van még, a lakásban ugató, a lépcsőházi oroszlán, aki minden lakónak nekiugrik, a gyerekszerető, aki mindennap, akár esik, akár fúj, elkíséri a Tibit vagy az Erikát az iskolakapuig, de ezeknél sokkal jellegzetesebb a szabad kutya. Új dolog. Szabad kutyát nálunk nem szoktak emlegetni, csak kóbor kutyát. Pedig vannak szabad, független kutyák is. A szabad kutyák nehezen élnek, elvadulnak, de lelkük mélyén őriznek bizonyos vonzódást az ember házához, szobamelegéhez és velőscsontjai iránt is. A magyar szabad kutyákra az a legjellemzőbb, hogy nem ők vívták ki szabadságukat, függetlenségüket, hanem váratlanul megajándékozták őket ezzel a szabadsággal. Kilökték őket egy autóból, elvesztek kirándulás közben. Ezeknek a kutyáknak muszáj volt szabaddá válni, belekeveredtek, nem volt más választásuk. Elszórt maradékon, jótékony kenyérdarabkákon élnek eleinte, aztán beváltanak az erdőbe. Falkákba szerveződnek és vadásznak. Visszavadulnak, vad kutyává, szinte farkassá válnak. De ez nagyon veszélyes.

Alig jelentek meg Zemplénben a farkasok, a vadászok lemészárolták őket. Nálunk tilos farkasnak lenni. Csak nyúljogosítványokat adnak ki. Pedig a természet rendjébe a farkas is beletartozik. Nem mondhatnám, hogy nem tűrik meg a farkast, de csak addig, amíg nyúlnak álcázza magát, esetleg róka- vagy kutyaképpel jár. Csak a baj ott van, hogy tisztes kutyákból is válhatnak farkasok a mai körülmények között. Váltak is. Egy éve jelent meg először egy szabad kutya a környékünkön. Német juhász, de a köznyelv ezt csak farkaskutyának nevezi. Nyakörv nélkül érkezett és leült az utca sarkán a járdára. Szemlélődött. A diákok megsimogatták, adtak neki a tízóraijukból. A szabad kutya elfogadta. Fél év múlva már a kölykével jelent meg, majd egy másik erős farkaskutyával. Amíg jó volt az idő, nem lehetett látni őket, de amikor leesett a hó, és mínusz tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet, előjöttek az erdőből. Átkutatták az üres telkeket, feldöntötték a szemetesládákat, aztán leültek az utca sarkán a hóba, és várakoztak. Ki tudja, mire? Kicsit féltek tőlük az emberek, de nem mindenki. Jól látszott rajtuk, hogy ezek a szabad kutyák. Ilyen még nem volt. Megszoktuk, hogy a kutya domesztikálódott és az emberhez tartozik. Ismertük a kivert kutya fogalmát is, de azt senki nem gondolta, hogy ezekből egyszer csak szabad kutyák válnak. Ülnek az útkereszteződésben a havon, és néznek bennünket. Mögöttük az erdő. És ki tudja, mire gondolnak?

Petike

A felsózott járdán, a barnásfekete sárban négyen várakozunk az 5-ös autóbuszra. Fiatal, irhabundás nagymama egy kisfiúval, egy rosszkedvű, felismerhetetlen divat szerint öltözött harmincas nő és jómagam, vastag, ünnep utáni közönybe burkolózva.

– Miért nem jön ez a rohadt avtóbusz? – kérdi az öt év körüli kisfiú.

– Nem tudom, Petike. Egyszer csak jön majd – mondta a fiatalos arcú nagymama.

Ez az „avtóbusz” felkeltette az érdeklődésemet, így még nem hallottam ejteni az autóbuszt. Figyelmesen megnéztem a kisfiút. Miniatűr sikeres sportbajnoknak látszott, piros csíkokkal díszített ezüstszínű anorákban, kék műanyag nadrágban, Adidas cipőben billegett, egyensúlyozott a járda szélén. Ezt elunva a nagymamája mellé lépett és vállra akasztott, hosszan lelógó natúr bőrtáskájába belerúgott egyet. A táska meglódult, lengett, csaknem leesett a nagymama válláról. A kisfiú felnevetett, aztán újra belerúgott a retikülbe. A nagymama bal kézzel odakapott a szíjhoz, de nem szólt semmit. Én is csak arra gondoltam, hogy a szokásos decemberi ijedelem, ami a Mikulás-, Krampusz-, Jézus-, Angyal- és Télapó-járások idején hatalmába keríti a gyermekeket, úgy látszik, már elmúlt. A legközelebbi ajándék, amit a rosszasággal kockáztatni lehet, a húsvéti piros tojás. De a húsvét még nagyon messze van, s a nyulak földön ugrándozó, egyszerű állatkák, akik aligha képesek számon tartani a Pistik, Petik, Juliskák és Aniták csínytevéseit.

A kisfiú újra és újra belerúgott a nagyanyja válltáskájába, s az, hogy a felesleges kapkodó mozdulatokat megtakarítsa, bal kézzel végérvényesen rögzítette a vállára feszülő szíjat.

A táska nem esett le a sárba, így Petike elunta a mulatságot, és újat keresett magának. Először körülsündörögte nagymamáját, aztán belerúgott a kabátjába. Először csak az irhabunda aljába, aztán feljebb. Végül hátrább lépve, a nagymamájának az ülepét célozva, egészen fel. De nekifutásból sem érte el a kellő magasságot, s ez Petikét akrobatamutatványokra ösztökélte. Felugrott és úgy rúgott a nagymama kabátjába.

A rosszkedvű harmincas nő odább ment, nem bírta nézni.

Petike pedig újabb és újabb rohamra indult a nagymama irhabundába bugyolált hátsófele ellen. Csattogtak a rúgások a bőrön, s már a tizenegyedik rohamnál tartottunk, amikor a nagymama megszólalt:

– Ejnye, Petike! Összesározod a kabátomat…

Ennyi. Igyekeztem elképzelni Petikét emberi környezetben, tizenhat évesen, harmincévesen, de közben, váratlanul megérkezett az avtóbusz.

Kovácsné

Filozofikus nyugalommal indulok telefonálni. Másként nem lehet, értelme sincs. Ennek sem. De megyek. Csaknem öt éve költöztem át ebbe a néhány négyzetméterrel nagyobb lakásba a régiből. A telefonomat leadtam a Krisztina Távbeszélő Központnak, és kértem az áthelyezését tőlük, mivel új lakásom is a Krisztinához tartozik. A mai napig nem helyezték át, mert iszonyatos, elháríthatatlan, soha meg nem oldható műszaki akadályai vannak. Társasházunk sarkától negyven méterre minden lakásban van telefon. De én elhiszem, hogy lehetetlen, ahogy elhiszik lakótársaim, munkások, tisztviselők, élsportolók, rendőrtisztek, az államtitkár lánya, a művezető, az orvos. Pontosabban azt már nem tudjuk, hogy az orvos mit hisz, mert belehalt a telefonnélküliségbe. Szívbeteg volt, s amikor rosszul lett, nem tudta a mentőket kihívni. Ebből a három házból senki sem tud orvost hívni, ha baj van, mert nincs telefon. Van viszont a ház sarkától háromszáz méternyire egy telefonfülke, ez több éve rossz. Van egy ötszáz méternyire, ez jó szokott lenni, de most egy hónap alatt kétszer kirabolták. Vasakkal szétverték, és a perselyt kitépték belőle. Így vándorlok az úton lefelé a másfél kilométernyire álló telefonfülkékhez. És közben azon röhögök, hogy a HVG és más lapok tele vannak hirdetésekkel, hogy vegyek személyi számítógépet, programokat, iratkozzam be tanfolyamokra, mert ha ezt kitanulom, számon tarthatom jövedelmemet, kiadásaimat, az üzletből élelmiszert rendelhetek stb. Röhej, nem lehet áttelefonálni egyik utcából a másikba. Egy szál drót kellene csak, hogy taxit hívjak, ha baj van, orvost, valakit…

Ahogy ballagok a távoli telefonfülkék felé, gyermekkori képek merülnek fel bennem. A fronton éltünk, mivel a hátország is hadszíntérré vált. Nyolcévesen végignéztem, hogy a német, majd az orosz híradós katonák hogyan húzták ki színes telefonvezetékeiket órák alatt. És azonnal működtek a telefonok. Telefont beszerelni nem ügy, csak drót kell hozzá, néhány műszer, központ és szakemberek. Ahogy tapasztalom, újabban már drót sem kell hozzá. Még sincs, nem bír lenni. Viszont a televízió napokig dicsekedett vele, hogy az amerikai műholdban magyar műszerek vannak… Nem lehetne esetleg itthon is csinálni valamit? Műhold? Hát igen… Műhold… De nem tudunk orvost hívni, és megdöglünk.

A másfél kilométernyire álló két telefonfülkéből egyik zárva van. Természetesen az, amelyikből távhívásokat is lehetett bonyolítani, akár külföldre is. A perselyét ennek is kifosztották. A másik, helyi beszélgetésekre alkalmas fülke foglalt. Két tizenkét év körüli kislány foglalja. Villogó szemű, fekete hajú kislány lóg a kagylón. Minden szó kihallatszik:

– Kovácsné vagyok… Elromlott a televízióm… Orion… Nem, nem, azt hiszem, Videoton. Várjon csak, itt van a szavatossági papír és a száma. (Nincs nála semmi.) Mégis Orion, a száma 00287543/23. Nem tudom, mi baja lehet, olyan furcsa a kép. Azt hiszem, a csövei elgörbültek. Igen. Holnap jó lesz…

A kislány bemondott egy címet, majd kuncogva összeborult a barátnőjével. Aztán újra tárcsázott egy javító szolgálatot, és bejelentette, hogy elromlott a vasalója, s hosszú alkudozásba kezdett. A javítószolgálat kérte, hogy vigye be, de a kislány nem volt hajlandó. Kifejtette, hogy ő mozgássérült, s úgy tudja, a mozgássérülteknek… Újra bemondott egy címet.

Ekkor bekopogtam nekik. A villogószemű kilökte az ajtót:

– Mi van? – kérdezte.

– Elég lesz, gyertek ki.

– Kint is lehetett hallani?

– Lehetett.

– Nincs humora?

– Van, de nem ennyi.

Kijöttek a fülkéből. A villogószemű végigmért:

– Tudja, mi a véleményem magáról? – kérdezte.

– Tudom – mondtam, és felhívtam a kórházat. Öreg barátom túlélte az operációt. Megkönnyebbülve léptem ki a fülkéből.

– Azt hiszi, ezzel überolt? – kérdezte a kislány, és beugrott a fülkébe.

Némán, zavartan lépdeltem és távolodtam el a környék egyetlen működő telefonfülkéjétől.

Szegfű

Ha észrevétlenül, csendben akarna letartóztatni a politikai rendőrség, nagyon könnyű dolga lenne, mert naponta ugyanarra, ugyanazon utcákban sétálok végig, lakott és teljesen lakatlan területeken. Csak meg kellene figyelni sétautamat, és belegyömöszölhetnének egy nagy zsákba. De nem akarnak letartóztatni, miért is akarnának? Inkább csak a szokványos útvonalamra akartam utalni, ami kertek mellett vezet, lebontott régi és épülő új házak mellett. Vannak ismerős kutyáim, akik megugatnak vagy rám sem hederítenek. Emberek, akik nem tudják, hová megyek, de megszoktak és köszönnek. Én is köszöngetek vadidegeneknek. Nem látszom igazán sétálónak. Olyan jellege van a dolognak, mintha mennék valahová. Valójában persze én nem megyek sehová. Mégis felvillan néha valami, akaratlanul is megfigyelővé, tanúvá válok.

Naponta elmegyek a nevelőotthon kerítése mellett. Nagy kert, szép fák, pavilonok és egy ocsmány épület látszik ki az utcára. Amikor erre járok, néha eszembe jut Illés bácsi, a hajdani árvaházi elnök, aki egy nyáron át latinból korrepetált. A nevelőotthon persze nem árvaház, mert itt többnyire olyan gyermekek nevelkednek, akiknek vannak szüleik. De én régen, a nyári latinleckék idején, Illés bácsi mögé mindig odaképzeltem az árvákat, akik picinyek voltak és sírtak. Hogy a mai kisebb-nagyobb álárvák mennyit sírnak, nem tudom. De amikor elmegyek az otthon kertje mellett, behunyt szemmel is látom a fiúkat, lányokat, ahogy átugranak a kerítésen, és futásnak erednek. A kerítésugrálások érthető módon tavasszal megszaporodnak, télen ritkulnak. Most mégis, a legnagyobb télben az orrom előtt vetette át magát két kislány a kerítésen. Már fent ültek a fekete vason, amikor megpillantottak, de nem jöttek zavarba, rám kacsintottak mosolyogva, aztán leugrottak az utcára. Szinte földet sem értek, már a levegőben futásnak eredtek. „Na – gondoltam magamban –, ezeket sem látják mostanában az intézetben.”

De tévedtem. Amikor az erdő szélénél visszafordultam, már be is fejezhették a vásárlást a virágboltban, mert amikor a nevelőintézethez értem, a lányok már újra a kerítés mellett álltak egy-egy szegfűvel a kézben, csak kívülről.

– Szép? – kérdezte az egyik, és egy tűzpiros szegfűt tartott elém.

– Szép – mondtam.

Rám nevettek, átugrottak a kerítésen, aztán eltűntek a bokrok között.

Talán a barátnőjüknek vagy valamelyik tanárnak lehetett a születésnapja. Ki igazodik el az embereken?

A zöld vadkacsa

Újabban itthon ülök magamban, és befelé figyelek. Nem szívesen megyek el hazulról, mert akkor előfordulhat, hogy látok valamit, esetleg hallok, s mindez foglalkoztatni kezd. Ha csak lehet, három-négyszáz méternél messzebbre nem megyek el, mert innen még könnyű visszafordulni és hazatalálni magamba. Mióta van ez így? Nem is tudom, talán mindig így volt. Egy ellenőrizhetetlen élménnyel függ össze az egész. Az „élmény” valójában pontatlan kifejezés, inkább talán hallucinációról van szó. Úgy jártam, mint A nyár utolsó napja című novellám dzsesszdobos hőse, Kozma, akinek világos nappal megjelent egy zsakettes úr. Közeledett feléje. Évekig égett a szobájában a villany, mert a spalettákat nem engedte kinyitni. Ha viszont sötétben maradt, azonnal megjelent a zsakettes úr. Nekem nem nappal jelent meg, hanem éjszaka, álmomban. Magas volt, szakállas, hosszúkás arcú, mint a húsvét-szigeti istenek. Fehér bársonyruhában állt előttem, és egy zöld vadkacsát tartott a hóna alatt. A kacsa, úgy emlékszem, a lilikfélék családjához tartozott. Állt és ingatta a szakállas fejét: „Nem kellene…” – suttogta. „Mit nem kellene?” – kérdeztem csodálkozva. „Nem kellene” – suttogta újra, s közben a zöld kacsa felém bólintva becsukta a szemét.

Azonnal felriadtam, s fel is keltem. Koromsötét volt a lakásban, s hideg jött be a völgy felől. Reggelig fáztam és azon gondolkodtam, hogy mit nem kellene. Ezt jó lenne tudni, mert az ember annyi mindent csinál reggeltől estélig, hogy a hibát, amit nem kellene elkövetni, akaratlanul is elkövetheti. Így itthon ülök, és igyekszem minél kevesebb dologgal foglalkozni. Előfordulhat, hogy itthon történik meg, aminek nem kellene. De itthon elég biztonságosnak látszik az élet. Itthon, magamban alig történik valami. Így írni, gondolkodni is csak apró, jelentéktelen dolgokról tudok. Ezek már csak élmény- és látványfoszlányok. Képek, melyeket nem érdemes értelmezni.

Kedden és szombaton szoktam kinézni az ablakon. Előfordul, hogy csütörtökön kimegyek a lakásból, vagyis magamból, és belső biztonságomtól eltávolodom három-négyszáz méternyire. Egyszer négyszázhúsz méterre merészkedtem, de akkor már zavar támadt a szervezetemben. Úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Senkit sem láttam, de sietve visszamentem magamba.

Kedden már délelőtt szerettem volna kinézni az ablakon, de fegyelmeztem magamat, s csak délután három óra tájban hasaltam a párkányra, amikor már a nap is odasütött. A negyedik emelet magasából meglepetésemre az égboltot pillantottam meg, de nem fent, hanem lent. Egy űrrepülőgép szállt el alattam. Látszottak bent a műszerek, a hajtóművek, a kabin. Csakhamar egy szivar alakú űrhajó is feltűnt a közelében, aztán egyre újabbak. Űrhajókkal, egyszemélyes, kerek űrbolygókkal népesült be alattam az égbolt, vagyis a beton, a két nagy társasház közötti udvar. A ház gyermekei szorgalmasan rajzolták az újabb és újabb űrhajókat, s a meglévőket tökéletesítették. Nyolcan, néha tizenketten szorgalmaskodtak az űrhajókon és körülöttük. Miért népesítette be vajon udvarunk egét ez a sok űrjármű? Úgy tűnik, nem függ össze semmiféle új űrhajós hírrel vagy szenzációval ez a jelenség… Arra kell gondolnom, hogy a magyarázat, mint a legtöbb emberi dologban, egyszerűbb. Most sikerült valahonnan krétát szerezni a kölyköknek. Talán a suliból vagy máshonnan.

Szombaton, amikor újra kinéztem az ablakon, csodálkozva láttam, hogy középütt már felépült egy űrállomás, s odább is három vagy négy űrbázis. A bázisokról kötéllétrák lógnak le, s azon az űrhajósok le-föl mászkálnak. Előre négykézláb a betonon, majd hátrafelé, mint a rák. Teljesen belakták az űrállomásokat. Koltai Kati összegömbölyödve, a súlytalanság állapotában alszik az űrhajós kabinban. Koltai Nóri biztos, ami biztos, egy skatulában felvitte a világűrbe a babaszobáját is, és éppen a blúzokat és szoknyákat rendezgeti. Galambos Gergő egy kisebb űrhajóban, ami az űrállomás körül kering, krétával a kezében éppen a műszereket tökéletesíti. Most már annyi a műszer a hajójában, hogy Farkas Bertalan sem igazodna el közöttük. De még egyre újabbakkal gazdagítja a műszerfalat. Fehér Brigitta az űrhajó és az űrállomás között áll az égen, és kétkedve, mégis kíváncsian figyeli, hogy mi történik a bázison. Két fiú (a magasból nem tudok minden űrhajóst azonosítani) lázasan szerel valamit az űrállomáson. Tanakodnak közben, aztán tovább rajzolják. A világűr-vetélkedés látszólag teljesen leköti a figyelmüket, mindenki igyekszik tökéletesebb űrkomppal és repülővel előrukkolni, mint a másik. Nincs két egyforma űrhajó. A formák szabadon változnak, alakulnak a krétavonalak nyomán. Van repülőgép alakú, szivar alakú, tojás alakú, gömbölyű és háromszög alakú űrhajó is. Bent a berendezés szinte áttekinthetetlenül sokféle, variált. S egyszer csak a szél kisodor Koltai Nóri babásdobozából egy lila kendőt. Vagyis az űrállomásról kisodorja a napszél. Felkapja egy kisfiú, és a spanyol torreádorokhoz hasonlóan meglobogtatja. Egy másik, hétévesforma legényke azonnal bikává változik, s négykézláb rúgtatva, öklelve kergeti a viadort. Taposnak az űrhajókon, lerúgják az égről a csillagokat, s azután, mintha mi sem történt volna, az égboltról visszatérnek az űrállomásra, és szerelnek tovább. Komolyak és játékosak, bölcsek, boldogok. Néhány darabka elcsent krétával csillagos eget, világűrt, világűréletet tudnak teremteni. Mennyi spontán fantázia, kreativitás, szellemesség, energia, hajlam a boldogságra… Vajon hány éves szívós iskolai munkára van szükség ahhoz, hogy mindezt kiöljék belőlük, elszürküljenek, s a sokféle űrhajók megalkotói mind egyforma szerelésben, egyforma cipőben, egyforma diplomatatáskával mászkáljanak, egyformán nem érezve semmit?

Micsoda? Mit nem kellene? Hallucinálok? Nem lehet, hát én nem látok senkit… A magas szakállasarcút fehér bársonyruhájában csak egyszer láttam. Álmomban. Álmomban láttam? A behunyt szemű zöld kacsát… Talán elég lenne, ha hetenként csak egyszer néznék ki az ablakon. Ezen gondolkodnom kell.

Éjszaka alig tudtam aludni. Éreztem, hogy rossz napokon néztem ki az ablakon. És rossz ablakon. Az udvarra nyíló ablakon csak a lenyugvó nap süt be, a másik oldalon viszont a kelő. A felkelő nappal szemben kell szemlélődni, kinézni. És nem kedden, hanem pénteken. Pénteken látszanak jól a dolgok, amikor a nap éppen felkelt. Bár ilyenkor még sok az árnyék. Biztonságosabb pénteken délelőtt…

Péntek van, egy utcára látok. Az utca túloldalán egy családi ház áll. Éppen kibővítik. Már vagy fél éve dolgoznak rajt, s elég szépen halad a munka. A munkások sokfélék, szorgalmasak, lusták, ügyesek, elkésők, korábban jövők, korábban lelépők. Ezt még abból az időből ismerem, amikor mindennap, minden irányba kinézhettem az ablakon. Most éppen valami miatt áll a munka. Anyaghiány talán, vagy valamilyen mérnöki jóváhagyás késik… A munkások közül néhányan bent ülnek a házban, és várakoznak. Egy ember elment valahová, talán a boltba kolbászért, sörért, egy másik napozik. És van egy középtermetű, kicsit szabálytalan lábú, vaskos, erős ember, aki tesz-vesz. Meglocsolja a friss betont. Aztán egy fadarabbal és a kalapáccsal kiveri a betonkeverő gépből a bent ragadt anyagot. Sorra veszi a vödröket. Kalapál, dörzsöl, aztán a slaggal kivereti a maradékot. Következnek a lapátok. Levakarja róluk a habarcsot, betont, aztán csorbulásaikat is kikalapálja. Időnként reménykedve az utca felé tekint, talán még megjön a várva várt anyag, és folytatni lehet az igazi munkát. De se anyag, se mérnök… Az állványozáshoz használt ledobált deszkákat a kapu közelébe hordja és mértani alakzatot épít belőlük. Bent a házban ülnek az emberek. Jogosan. Munkájukat, amit lehetett, elvégezték. Most cigarettáznak és várják, hogy elmúljon valahogyan a nap. Közben megérkezik a kolbász és a sör. Kicsit jobb kedvre derülnek odabent. Kint a vaskos küllemű munkás csüggedni kezd. Nagyon fogy a munka… Mi lesz vele, ha teljesen elfogy? De aztán talál magának. Lapátot ragad, s a sódert és a homokot összébb lapátolja. Amikor ezzel végez, kimegy az utcára, és a sittet igazgatja. Nem éri el a járdát a szeméthalom, de még odább rakja, szabályosra igazítja a dombot. S ekkor bevág a csőd. Nincs mit tenni. Elfogyott a munka. Fölmegy a többiekhez, az ablakon át látom, hogy állva megiszik fél üveg sört. De már jön is kifelé. Mosolyog, csillognak a szemei, fütyörészik, boldog. Előkiabálja a tulajdonost, és tanácskozik vele. Szerez bentről egy borjúszájú kapát, s a járda és az úttest közötti méternyi sávon nekilát a gaz kiirtásának. Bent várják az ebédes kocsit, ebéd után a fájrontot. A vaskosküllemű is megebédel. Látom, ahogy elmossa a tányért, kanalat, aztán megy vissza gazt kapálni, amihez semmi köze sincs. Három óra után egyenként elszállingóznak a munkások. Megy a vonat. A vaskosküllemű öt óra után kezd mosakodni, öltözni. Fütyörészik közben. Van ilyen ember még? Nem akarok hinni a szememnek. De itt tesz-vesz, hajlong, emel, kapál az orrom előtt, ez nem lehet hallucináció… Ha ez valóban így van, akkor ez az egyik utolsó régi típusú munkás, aki még szeretett dolgozni, aki nem bír üldögélni, viszket a tenyere. Hajnalban fent van, mert tenni akar valamit. S ami sok más embernek talán furcsa, élvezi a munkát. Szeret dolgozni.

Megint hallok valamit… Mit kellene még? Hogy… Nem. Én azt nem láttam. Én csak azt láttam, hogy nem tud nem dolgozni. De ez belülről jön nála, nem függ össze semmivel. Ilyen alkat. Nem olvas újságot, nem néz tévét, és így maradt… Lehet, hogy egyáltalán nem kellene kinéznem az ablakon?

A must

Vendégként ülök a rangos kormányzati férfiú kocsijában, s robogunk a vidéki kisváros felé, hogy részt vegyünk egy tanácskozáson. Pár napja, véletlenül derült ki, hogy engem is meghívtak, így K. felajánlotta, hogy magával visz a kocsiján. Húsz éve ismerjük egymást, azokból az időkből, amikor nekem már megjelent egy könyvem, de írói pályám ugyanolyan bizonytalannak látszott, mint K. politikai karrierje. Így a régi ismerősség alapján egy nehezen körvonalazható barátság köt bennünket össze. Egész pontosan egy ápolatlan barátság, melynek főleg az adja a tartalmát, hogy kölcsönösen tudjuk egymásról, mi mindent kellett kibírni, túlélni az elmúlt húsz évben.

Szebb, napfényesebb őszi napot aligha választhattunk volna az utazásra. A táj már elszíneződött, uralkodóvá váltak a sárga, pirosas és a rozsdabarna tónusok, de a fák még őrzik leveleiket.

– Bővében vagyunk az időnek, valahol megállhatnánk egy pohár italra, ehetnénk is valamit. Kora reggel én nem tudok enni, csak egy kis pirítóst vajjal – mondja K.

– Jó lenne megállni valahol, mennyi időnk van rá?

– Fél óránk van – szól hátra a gépkocsivezető.

– Mit szólnál Szepezdhez? Van ott az én présházamban szalonna, baranyai kolbász, hagyma, ecetbe elrakott cseresnyepaprika, óbor, de jóféle szilvapálinka is. Bekaphatnánk ott valamit, én pedig megnézném, hogyan forrnak a hordókban a mustok.

– Így is jó – bólint K. –, bár ilyenkor ezek a balatoni hegyoldalak már kietlenek, unalmasak. Nem is értem, hogyan bírod te ezt Pestről? Nem fáradtál bele?

– De, belefáradtam… Csak nincs más megoldás. Ha eladom, ez sem lesz, az áráért és a lakásomért még Remetén sem kapok házat. Egy helyen kellene élni és pihenni, de nem lehet. Pesthidegkúton két-három millió forint egy ház. Én pedig ugyanannyit keresek, mint tíz évvel ezelőtt. Érted?

– Na, igen, az árak elszaladtak…

– Jó azért egy ilyen távoli kert, már útközben támad az emberben egy kis izgalom. Milyen vajon az út? Fel lehet menni kocsival? Mert ha jön egy felhőszakadás, akkor az úton ömlik le a víz. Úgy jön, mint egy folyó, fél méter vastagon, belecsap még a gumicsizmába is. És mindig történik valami. Májusban egy hét alatt húsz centimétert nől a fű, alig lehet behajtani a kertbe. Áprilisban váratlanul kinyílnak a tulipánok. A feleségem még a nyírfa alját is teleültette tulipánokkal. Mindenhonnan csempésztem neki gumókat, ahol csak jártam a világban. Nagy esemény a mandula és a barackfák virágzása is. Kifogtam egy olyan tavaszt, amikor egyszerre virágoztak a mandulafák, barackfák, a cseresznye- és a meggyfák is. Ez elég ritka. Legszebb persze az, amikor a szőlő virágzik, ilyenkor könnyű, finom illat hullámzik végig az egész hegyoldalon.

– És most mi történhet a kertedben?

– A kert már összeroskadóban van, de éppen érik a birs és a lasponya. Ilyenkor a pincében történnek a dolgok. Forr a must, ezek a hegyoldal ünnepi pillanatai. Értelmet kap az egész évi munka, a metszés, kapálás, permetezések, ilyenkor alakul át a napfény maligánfokokká, ízletes nedűvé.

– Kenyered is van a szalonnához?

– Itt hozom a táskában.

– Jó, nézzük meg a mustot – mondja K., aztán az ablakon át bágyadtan kipillant az őszi tájra.

A kertben, a kocsi kerekei alatt ropog a lehullott dió. Sietve kinyitom a présház ajtaját, orromat közben megcsapja a pincéből kiszivárgott mustgáz illata. Kicsit ingadozom, hogy ételt és italt rakjak előbb az asztalra, vagy benézzek a pincébe. De győz a paraszti lélek, villanyt gyújtok és kinyitom a pinceajtót.

Muslincafelhő csap az arcomba, és a mustgáz nehéz illata. A pincében minden kavarog, sistereg, szmörtyög. Fél perc is beletelik, mire rendesen látom és szemügyre vehetem az állapotokat. Must öntötte el a pince kövezetét, onnan reppentek fel a muslincafelhők. Két hordóból még mindig kifelé habzik a must. A modern üvegkotyogókat, melyeket az idén alkalmaztam először, dugóstul kivágta a mustgáz, és a pince mennyezetén törtek szét. A must tajték- és habmaradványai a vakolatra száradtak, barna domborművet alkotva a magasban.

– Na, mi a helyzet?! – kiabál be K. a teraszról.

– A helyzet jó – mondom, és értetlenül nézem a pincét.

K. mellém lép és letekint a felső lépcsőről.

– Úristen, mi van itt? Ez neked jó helyzet?

– Ti is ezt szoktátok mondani.

– Az más, kényszerűség. Te viszont itt eltoltál valamit.

– Nem olyan rossz azért a helyzet – mondom, és beletotyogok a földet borító mustba.

Leveszek néhány litert a hordókból egy huszonöt literes edénybe, s közben elhatározom, hogy este, tanácskozás után visszajövök és rendbe teszem a pincét. Sietve kezet mosok, a cipőmet is leöntöm egy kis vízzel, aztán a terasz asztalára kipakolom a szalonnát, stifoldert, kenyeret, kolbászt, vöröshagymát, paprikát, amit csak találok.

Megiszunk egy stampedli szilvát, aztán állva nekilátunk a falatozásnak. Egy darabig némán rágunk, aztán K., amikor éhe már csillapult, megszólal:

– Túl sok mustot töltöttél a hordókba, azért futott ki…

– Háromnegyedig töltöttem mindegyiket.

– Akkor hogyan futhatott ki?

– Elvileg sehogy. A valóság azonban más. Heves erjedésnek indult a must, és a közben képződő széndioxidgáz felhordta a habot a kotyogókig, és eltömte azokat. Így feszültség támadt a hordókban, és felrobbantak. A legkisebb ellenállás a dugóknál mutatkozott, melyekbe a kotyogók voltak építve.

– Mi az ördögnek raktál rájuk kotyogót? Elég lett volna egy szőlőlevél.

– A szakirodalom szerint, ha nem zárjuk el a külső levegőtől, káros baktériumok, penészgombák keveredhetnek a musthoz.

– Na igen… Most viszont…

– Most viszont kifutott húsz liter must. Túlnyomás keletkezett a hordókban. Tudod, ezek is úgy működnek, mint a társadalom.

– Hol csináltattad ezt a jó kolbászt?

– Drávakeresztúron.

– Svábok vagy sokácok?

– Horvátok. Rokonaink.

– Ezek még értenek az élethez – mondja K.

Még eszegetünk tíz percig, aztán megiszunk két pohár óbort, és továbbindulunk a napfényes, sárgás, rozsdás színekkel díszített őszben.

Borjú helyett patkány

Vasárnap reggel félálomban hallgatom a rádió élelmiszer-magazinját. Ez a műsor mindig barátságos, otthonos, családias. De most egy kis szemrehányás keveredik a hangokba. Nem vagyunk elég korszerűek, a kínaiak például jóízűen megeszik a pirított hangyát, mi pedig a nutria húsát sem akarjuk fogyasztani. Pedig a csehszlovákok élvezettel eszik a nutriát. Egy tudós férfi is nyilatkozik, ő szereti a nutria húsát, olyan, mint a nyúzott nyúlé vagy nyúzott csirkéé… Nem emlékszem pontosan. Aztán keményedik a hang, és oktatóbbá válik. Érthető. Nem akarjuk megenni, amit valakik, valamilyen számunkra idegen, külső szándékból meg akarnak velünk etetni.

Ahogy minden népnek, a magyarnak is van egy sajátságos étkezési kultúrája, s ez időnként kiegészül olyan ételekkel, melyeket az emberek spontán, önként, véletlenül megszeretnek. Azzal, ami az embereknek ízlik, amitől nem undorodnak. Az emberekre rá lehet erőltetni idegen diktatúrákat, ideológiákat, melyektől félnek vagy nem érdekli őket, de ételeket soha.

Még mindig félálomban eszembe jut, hogy Finnországban láttam nutriatelepeket. Ott a megnyúzott (mert erre megy ki az egész) nutriák húsát kék rókákkal etették fel, és így húztak le a rókáról két bőrt. Nálunk más a helyzet. Velünk akarják megetetni. Aztán eszembe jut, hogy mi mindent ettem már életemben. A hazai koszton kívül persze kagylót, rákot, polipot, rénszarvashúst, keleten kínai mártásban húsokat, melyek jó ízűek voltak, de nem tudtam, hogy miből is főzték azokat. Bombay egyik polinéziai vendéglőjében csupa felismerhetetlen salátát. Itthon gyermekkoromban akácvirágot, de leharaptuk a cserebogarak fejét is, mert az jó édes volt. Később ettem a sokféle magyar saláta mellett krizantém- és brokkolisalátát és kínai kelt. De soha nem tudtam például megenni a csigát, pedig abból szinte ingyen elélhetnék, mert tele van a kertem éticsigával. Bölöni és Illyés oly sokáig éltek a franciák között, hogy itthon is megették. Én csak látogatóban jártam kint. A kagylót jóízűen megeszem, de a csigától rángatózik a gyomrom, ugyanígy a máshol kedvelt macska- és kutyahústól is.

Felkelek és leveszem a lexikont. Megkeresem a nutriát. Íme: „Hódpatkány (Myocastor coypus) a rágcsálók rendjének csalitpatkányfélék (Octodontidae) családjába tartozó, 50–60 cm testhosszúságú vízi állat…”

Hát igen… Egy patkányról van szó, ezt kellene étkezési rendembe beiktatnom, pusztán azért, mert a gazdag nyugati dámák nutriabundában szeretnek járni. A mi vállalataink viszont nem elégednek meg a szőrme hasznával, a döghúst a magyar lakossággal óhajtanák feletetni.

Lehet, hogy a patkányhús nem is olyan rossz. Ostromok, háborúk idején gyakorta ráfanyalodtak az éhezők a patkány húsára. Az alföldi parasztok, pásztorok az ürgehúst is megették. Bár a kettő között elég nagy a különbség.

Évtizede a magyar mezőgazdaság dicsőségét zengi az egész magyar sajtó. Ha ilyen dicsőségesen működik, miért kell nekünk patkányhúst enni? Nem lehetne inkább sertés-, marha-, birka- vagy csibehúst fogyasztani? Vagy, ne adj’ isten, borjút?! Na jó… Tudom, hogy ez már provokáció, mert a magyar teheneknek nincsenek borjaik. Ilyenek. Nutriájuk van.

Undorodom a nutriahústól, ma például már nem tudok reggelizni. Semmit, mert mindenről a nutria jut eszembe. És egy hentes. Távoli rokonságban álltam vele, egy húsüzemben dolgozott, amíg meg nem halt. Csak a sonkát ette meg és a téliszalámit. Amikor egyszer érdeklődtem nála, csak ennyit mondott: „Tudod, én látom, miből készülnek a felvágottak”. – Még a gondolatától is rettegek, hogy valamilyen titokzatos módon a nutria húsa a parizer keverőüzemébe kerül. Nem tételezem fel, csak rettegek ettől.

Nem értem, hogy egy nép étkezési kultúrájába miért kell ilyen erőszakosan, rossz üzleti meggondolások alapján beleavatkozni.

De mit lehetne vajon tenni, hogy ne maradjon a vállalat nyakán a sok nutriatetem? Mi is feletethetnénk kék rókákkal… De akkor jön az újabb gond: Mi legyen a kék rókák hullájával, ha megnyúzták őket? Talán legjobb lenne, ha a nutriabundákhoz a gazdag dámáknak a megnyúzott nutriák tetemét is átnyújtanánk egy csinos, jól csomagolt bálában. A divathölgyek aztán eldönthetnék, hogy mit kezdenek vele. A spórolósabbja megenné. Mások talán a kutyáiknak adnák, de az is elképzelhető, hogy elszállíttatnák a dögtemetőbe. Ezt persze már itthon is meg lehetne tenni.

A kerítés két oldalán

Ki tudja, miért, bárhová költöztem, ott csakhamar építkezések kezdődtek és feldúlták az egész környéket. Rendes falusi sárra, amibe a házak előtt vezető járdának nevezett földsávba cipőstül bele lehetett ragadni, csak a gyermekkoromból emlékszem. Azóta „városi” sárban járok, de abban a jelek szerint életem végezetéig. A sárban botorkálást a félig felépült Sztálinvárosban kezdtem. A pécsi Uránvárosban, ahol első szövetkezeti lakásomat megvettem, évekig dagasztottam a sarat, később deszkákon egyensúlyozva jutottam el a kapunkig. Amikor megtelepedtem Zuglóban, éppen nekiláttak a metró és az Örs vezér téren kezdődő lakótelep megépítésének, Óbudán a kísérleti lakóházakon kívül csak a mi, makaróni hosszúságú házunk állt még, amikor odaköltöztünk. Tíz évig néztem, hogyan rombolják le a körülöttünk álló kertes házikókat, utcákat, és hogyan építik fel az új várost. Közben sár. Amikor elköltöztünk onnan, éppen a Flórián teret bontották fel, és láttak neki a felüljárórendszer megépítésének. A Zöldmáli út környéke nyugodtnak látszott, amikor negyedik emeleti lakásunk ablakából körülnéztem, de csakhamar iskolát kezdtek építeni a közelben, majd folytatták a foghíjak beépítését. Most éppen csatornáznak, utat építenek, és egy áruházat az útkereszteződés mellett. Sár, sár és zaj. Ha visszatekintek eddigi életemre, akkor olyan keret nélkülinek tűnik az egész. Egy félig kész, véglegessé soha nem váló országban éltem. Félig lebontott és félig felépített városokban, ahol az építkezések mindig abbamaradtak hónapokra, évekre, a tervek bizonytalansága vagy a pénzhiány miatt. Ha folytatódtak, már más volt a tervek logikája, mint kezdetben. Mindezt a kutyák miatt mondom el.

A sarkon áll egy régi nyaralóház, ahová hajdan tisztviselők menekültek ki a forró városból. Most raktár. A kert is. Teherautók állnak bent, állványszerkezeteket tárolnak a fák alatt, téglát, szurkot, vegyi anyagot, néha ablakokat, ajtókat. A kerítésen belül két őrkutya lakik. Egy tarka korcs és egy fekete bundás, söprűfarkú eb. A környék szabadon kóborló kutyái idejárnak a raktárház kerítéséhez ugatni. Ez a kerítés valóságos, de jelképes is. Folyót, országhatárt lehet a helyébe képzelni. A bent lakó őrkutyák világlátása, világhoz való viszonya, esetleg világnézete más, mint a kinti kutyáké. Ezt csak abból gondolom, hogy a két belső kutya őrjöngő ugatással rohangál a kerítés belső felén, a kóborló kutyafalka kívülről ugyanígy, csak másként ugatnak. Sokszor órákig képesek a kerítés két oldalán habzó szájjal rohangálni, ugatni. Néha kiállok a lodzsára, és próbálom megfejteni, hogy mit is ordítozhatnak egymás pofájába. Nyilván válogatott szitkokat és átkokat. Talán fenyegetéseket is. Ha te így, akkor én úgy. A belsők, illetve a külsők bizonyos esetekre a teljes széttépést is beígérik. „Ha egyszer nyitva marad a kapu, vagy rés támad a kerítésen – gondoltam magamban többször is –, itt szörnyű vérfürdő lesz. Ezek széttépik egymást.”

Nemrég aztán elsétáltam a kerítés mellett, s meglepetten láttam, hogy a dróthálón akkora rés van, hogy egy motorbiciklis begurulhatna rajt. Elcsodálkoztam… Ha itt ekkora nyílás tátong, miért nem mennek be a kóbor kutyák, és intézik el véglegesen nézeteltéréseiket az őrkutyákkal? Miért nem tépik szét őket, ahogy ezt már annyiszor beígérték? Vagy miért nem jönnek ki a belsők? – Azóta is hozzátartozik a környék lármájához az őrjöngő kutyacsaholás. De ahogy a negyedik emeletről elnézem, arra mindegyik vigyáz, hogy a kerítésen tátongó rést elkerülje, észre se vegye. Magukat hitegetik, ha ők egyszer berontanak a kerítésen, illetve amazok kirontanak, akkor aztán… Vagy minket is? És a környék kutyáit, akik rendes kicsi udvarokban laknak? Féljetek, borzongjatok, mert ha mi egyszer berontunk, illetve kirontunk, akkor az egész környéket elpusztítjuk. Megmarjuk a gyerekeket, feldöntjük az öregeket, beleharapunk mindenkibe. Jaj lesz errefelé mindenkinek, de leginkább a kutyáknak! Aki nem tarka, fekete és bozontos farkú, vagy nem kóborló, mint mi vagyunk, annak pusztulnia kell.

Az idomítás fordulatai

Panaszkodik a barátom, hogy sok a gondja a kutyákkal, s még több a kutyák gazdáival. Lehetetlen kívánságokkal állnak elő. Tanítsa meg a kutyát tálcát, poharat tartani a „kezében”. Fél éve nyitotta meg a kutyaiskoláját, de már látszik, hogy alig van rajt haszon. Ingadozik, hogy folytassa, vagy esetleg másba kezdjen. Sietve meghívatom magamat egy délutánra, még mielőtt valami másba kezd. Soha nem jártam még kutyaiskolában, így kíváncsi vagyok.

A telep nincs messze a várostól, úgy is lehet mondani, hogy a város szélén van. A lakótelep kontúrjai idelátszanak. A munkába besegít egy falábú, bicegő ember és a barátom szép arcú felesége is. Bár melléje inkább lovakat képzelnék, még inkább hajókat, félig felhúzott vitorlákkal. De most kutyában utaznak. Ha kutya, hát kutya. A tanfolyamnak most tizennégy német juhászkutya a hallgatója, vagyis „ugatója”. Kölyökkutyák, de már jól megtermett mindegyik. Ezeknek nem tálcát kellene a gazdi elé vinni, hanem főleg őrizni. Van köztük két gyári kutya is, ezekkel szemben egészen különlegesek lesznek a követelmények. A többi házakat, villákat őriz majd. De egyelőre a kutyaélet alapfogalmainál tartanak. Barátom arra tanítgatja őket, hogy vezényszóra lefeküdjenek, felálljanak, láb mellett sétáljanak, s az eldobott fadarabot, csontot visszahozzák. Jól megy a munka, szinte derűsen. A kutyák élvezik a hancúrozást, s egy kivételével vezényszóra lefekszenek, felállnak, ülnek, mennek. De van köztük egy Aurél nevű kutya, amelyik nem fogad szót. Amikor vezényszóra lefeküdni kell, akkor felül, amikor ülni kell, akkor sétál. Amikor ráordít az idomár, visszaugat, egyszer már a kezébe is belekapott. Rossz hatással van a többi kutyára, rontja az engedelmességi és a tanulási fegyelmet is. Barátom elmagyarázza, hogy az ilyen kutyát ki szokták emelni a csoportból és külön foglalkoznak vele, vagy kidobják. De ő nem. Őt izgatja ez a feladat. Ki tudja, talán ebből lesz majd a legjobb őrző kutya. Ráfizet persze, de ő kíváncsi, és a hiúságát is bántja, hogy pont ez a kutya, amelyiken látszólag nincsen semmi különös, kitör, visszaugat. Ezt megnyerni, ez fontos lehet.

Amikor a műcsontdobálás megkezdődik, eleinte minden jól megy. Az ebek szorgalmasan elvágtatnak a műcsontért, szájba kapják, visszahozzák és leteszik a gazdi, ez esetben az idomár lábához. A baj most is Aurélnál kezdődik el. Az idomár eldobja a csontot, de Aurél meg sem mozdul. Közönyösen maga elé néz. Barátom felesége elmegy a műcsontért, és visszahozza. Az idomár meglóbálja az orra előtt, aztán újra eldobja. Semmi, Aurél közönyösen néz. Könyörögnek neki. „Aurél okos kutya, visszahozza a csontot. Na, Aurél! Ugrik Aurél!” – Aurél nem ugrik. Az idomár előkap egy korbácsot, és végigvág rajta. Aurél nyüszítve elmenekül a pajta mögé, amiben az ólak is vannak. A többi kutya intelligensen üldögél, vakarózik. Várják, hogy mi lesz a dolog vége.

Az idomár felesége bemegy az épületbe, és főtt húst hoz elő, és egy velős csontot. A csontot a férje markába nyomja.

– Ezzel próbáld meg – biztatja, aztán a húsdarabokkal bemegy az épület mögé. Csalogatja, eteti Aurélt. Aurél előjön, elfogadja a húst. Az asszony diadalmasan felkiált:

– Gyerekek! Aurél elfogadja a húst!

S Aurél, mint aki valami nagy tettet hajtott végre, újra megjelenik a kutyák körében. Önelégült, elfogadta a húst! A többi kutya, akik csak annyit tettek, hogy engedelmesen visszahozták a műcsontot, nem nagyon értik a helyzetet. Egyik beleugat a levegőbe. Kap is a nyakába egyet a korbáccsal mindjárt. Felnyüszít, menekülésre fogja, de a következő ütés megállítja, és vezényszóra leül.

– Mit gondolsz, ha eldobom ezt a csontot, visszahozza? – kérdezi az idomár a feleségét.

– Várj, adok neki még egy kis húst – mondja, aztán a kezéből eteti. Bal kézzel közben simogatja a kutya füle tövét. Aurél megbocsátóan néz a házaspárra.

Az idomár odamegy hozzá, megszagoltatja vele a velős csontot, aztán eldobja. Csoda történik. Aurél engedelmesen utánaveti magát az eldobott csontnak.

– Na ugye – mondja a szép szőke idomárné.

Aurél nagy ugrásokkal halad közben a velős csont felé. Szájába kapja, megáll egy pillanatra.

– Öregem, ez a pedagógia – mondja a barátom elégedetten. Rábólintok.

Aurél velős csonttal a szájában megindul, de nem felénk, hanem az ellenkező irányba. Esze ágában sincs visszahozni a csontot. Nagy szökkenéssel átugorja a kerítést, és eltűnik a mező bokrai között.

Malmö

Felbontották az utat, ezért az autóbuszok indulási helyét a főpályaudvar elől áthelyezték a csatornán túlra. Hová vajon? Ezt igyekeztünk kideríteni Deme Lászlóval és Lázár Oszkár tanár úrral, aki Stockholmban lakik, de a lundi egyetem tanára, s most Malmöben velünk együtt a pedagógus-továbbképzés előadója volt. Nagyon jók ezek az autóbuszok, mert felmennek a komphajóra, átkelnek a tengerszoroson, és elviszik az embert a koppenhágai repülőtérre. A csatornán túl megtaláltuk az autóbuszok új indulási helyét, ami nem is volt olyan egyszerű, mert a csatorna kanyarog, s közben tengeröblök vize is becsillog, s hajóárbocok, daruk hatalmas gémje hívogat más irányba. Természetesen az autóbusz-pályaudvart körülölelő csatornán is egy közepes nagyságú, rozsdásodó hajó horgonyoz, ismeretlen céllal. – Autóbusz-keresgélésünk első pillanataiban a főpályaudvar előtt volt egy sajátságos élményünk. Közel a falhoz, a virágágy közepén egy fejfa állt, friss koszorúval, s mellette egy plakát színes betűkkel. Svédül természetesen, de Lázár Oszkár lefordította nekünk: „Meghalt szegény Jancsi, mert az állam nem törődött vele!”

Egy kábítószeres fiatal szomorú emlékhelye mellett haladtunk el. Valószínűleg itt halt meg, de meghalhatott volna Malmöben vagy Svédországban másutt is. A társak szolidárisan megörökítették emlékét.

Nem először járok Svédországban, mégsem merném állítani, hogy tudok valami lényegeset erről a nyolcmillió lakosú, hazánknál csaknem ötször nagyobb országról. A kalauzok, hivatalnokok sótlanok, udvariasak. A nappalokat nyugalom és közöny uralja. A bankban, ahol beváltottuk csekkjeinket, szép nők kávéval kínáltak. Svéd kávéval. Ez hozzátartozik az üzlethez. Október végén jártunk ott, de már fagyott. Kabátban voltak az emberek, de néhány fiatal még rövid ujjú ingben. Ez érthető, mert Malmö délen van, s itt a mínusz négy fok „nem olyan hideg”, mint Stockholmban vagy Lappföldön. – Este azonban, különösen péntek és szombat este, levedlette a város a nagy nyugalmát. A kábítószeres és az alkoholtól mámoros fiatalok csoportokban járták az utcát. Hangosak voltak és kiszámíthatatlanok. Jó nevű szállodában laktunk, de az én ablakom sajnálatosan egy térre nézett, így a hét végén csak megszakításokkal lehetett aludni. De mindez lényegtelen. Időnként meghal egy-egy szegény Jancsi, akit társai gyászolnak, s plakátjukon szemrehányást tesznek az államnak.

A svéd állam nem tudom, mit tett és mit nem tett meg Jancsiért. A jelek szerint nem szívta el helyette a marihuanás cigarettákat, nem vette be helyette a heroinadagokat, de ezek élvezetét megakadályozni sem tudta. Tengeri ország. Viszont sok mindent tett más területeken. A svéd adórendszer híres és hírhedt világszerte. Ebből az alkotókat, művészeket elüldöző adórendszerből fedezik a szociális kiadásokat. A kábítószeres gyerekek utókezelésétől a szociális lakásjuttatásokig sok mindent. A svédek polgári demokráciája tette lehetővé a mi vendégszereplésünket is. Hoztak ugyanis egy törvényt, melynek értelmében minden állampolgárnak joga van anyanyelvi oktatásra. Mi több, ezt a tárgyat felveheti egy másik, számára nem szimpatikus tárgy helyett. A törvény következtében Svédországban ma körülbelül ötven nyelvet oktatnak az iskolákban. Kínait például kétfélét, a mandarin kínait és a népit. Ebbe az oktatási programba keveredtünk bele mi is.

Svédországban a leszármazottakkal együtt állítólag tizenkétezer magyar él, de ennek valóságát nem tudtam ellenőrizni. Annyi biztos, hogy hetven magyar tanár vesz részt az alapfokú és főiskolai magyar anyanyelvű oktatásban, s ahogy hallottam, most kértek kölcsön Angliától tizenöt vagy húsz magyar tanárt, mert a hetven kevés. Svédországban sikeres kapitalizmus van, de a kisebbség számára biztosított demokrácia példaként szolgálhatna egyes szocialista országokban is.

Mi Malmöben dolgoztunk. A malmöi főiskola a lundi egyetemhez tartozik, de saját magában is városnyi labirintus. A nyers téglából felépített intézményt udvarok, folyosók és betűk tagolják, de előfordul, hogy az újabban odakerült tanerők is eltévednek benne. Persze saját parkoló, fizető parkoló!, épületbetűnként saját konyha és étterem, ahol készpénzért lehet enni, nagyon olcsón és nagyon drágán. Szociális részlegek, mosdók, toalettek… Minden szinten külön speciális toalettet építettek ki a tolókocsis mozgássérültek számára. Közlekedésüket lépcső helyett enyhe lejtőkkel és emelkedőkkel, továbbá liftekkel tették lehetővé. Vendégszereplésünk első napján szeretettel fogadtak bennünket a főiskola magyartanárok továbbképzéséért felelős vezetői, és bemutatták az intézményt. Itt bizony a biológiai képzéshez tartozó halastavaktól, a nagy, tanulásra is alkalmas könyvtárig minden volt. Meglepett, hogy a speciális tárgyakat a könyvtárban kerek asztal mellett, kis csoportokban tanulták. A malmöi főiskola huszadik századi, mai, így természetesen nagy rádió- és televíziós stúdió is tartozik hozzá. Megnéztük a műtermeket a délelőtti legterheltebb oktatási időszakban. A központi stúdióból egyszerre ötven tanterembe, ötven különböző tantárgyi adást tudnak vetíteni. Amikor ott jártunk, talán csak harminc csatornán adtak, köztük egy francia nyelvleckét. Élvezet volt nézni a francia városképeket, tájrészleteket, melyek a nyelvi szövegrészeket illusztrálták. A főiskola stúdiójában egyébként naponta felvesznek új előadásokat, de gyakori az is, hogy kimennek, és a kórházban vagy a tengerparton vesznek fel illusztrációs anyagokat. A főiskolának saját, főállású forgatócsoportja van. A jelek szerint nemcsak az alkoholisták és a kábítószeres gyerekek rehabilitálására, hanem a közoktatásra, az emberfők kiművelésére és továbbképzésére is nagyon sokat költenek.

Mi maradt még az emlékezetemben? Tiszta a város, jók az autók, a taxikban komputer működik, és a tenger. A tenger mindig mindenütt csodálatos. Most kétszer keltem át a Kattegatot és a Balti-tengert elválasztó szoroson. Amikor elindulunk, a túlpart nem látszik, később sem, mégis olyan közeli Dánia. Lélekben. Ez az egész skandináv dolog egy. Innen nézve. Annyi biztos, hogy a hatóságot csak a belépés érdekli. Nem az, hogy belépett Dániába vagy Svédországba, hanem az, hogy belépett Skandináviába. Koppenhágában még megnézték az útlevelünket, a malmöi kikötőben már alig. Visszafelé sehol. Koppenhágában, hazatérőben igyekeztünk elérni Deme Lászlóval egy útlevélvizsgálatot, de nem sikerült. A géppisztolyos úr, aki a tranzit előtt állt, először azt hitte, hogy bolondok vagyunk. Erősködésünk után aztán megmagyarázta, hogy vasárnap van, és vasárnap nincs útlevélvizsgálat. Így pecsétek nélkül tértünk haza. Beléptünk két skandináv országba, de formailag nem léptünk onnan ki. Mégis itthon vagyunk.

És a tenger… Sok a hajó. Nagyok, még nagyobbak, egészen nagyok, és egészen picik. A malmöi kikötőből és környékéről a vitorlások tucatjai indultak velünk együtt. Mínusz egy fok volt. Ezek a svédek nem nyári emberek, mint mi. Kint, a szoros közepén, húsz kilométernyire a svéd partoktól is találkoztunk kis vitorlásokkal, melyek legfeljebb hat-nyolc négyzetméternyi vásznat tudtak a szélbe feszíteni. Nálunk ez elképzelhetetlen. Megjelenne a rendőrmotoros, igazoltatná, megbüntetné és megmentené. Ezeken a vizeken arra vitorlázik az őrült hajós, amerre akar. Igaz, és nem mellékes körülmény: ért a hajóhoz, tud vitorlázni, és ismeri a tengert. Ez egyébként általánosan is értelmezhető. Néztem az átkelőhajón az embereket. Nem ügy ez nekik, hogy átmennek a hajdani Hanza-városból Koppenhágába, ami egy másik ország… Nem ügy… Más a horizontjuk. Útlevél sem kell a két ország között. A határőrök bármilyen igazolványt elfogadnak, még a jogosítványt is. Ebergényi Nándor, egyik tanár hallgatónk tervezett egy hajóutat Dániába, közösen, ünnepélyesen. Azon bukott meg, hogy nekünk magyaroknak csak egy belépőnk van Svédországba és Dániába is. Átéreztük. De a tenger megnyugtató volt. Még a repülőgépről is, amikor Koppenhágában szárnyra kaptunk, s a felhők nyiladékain át megpillantottuk a sós vizet, s a vízen egy-egy közepes vitorlást.

Kivi háza

Újsághalmokat rendezgetve kezembe került egy finn folyóirat. Belelapoztam, s megtaláltam benn Aleksis Kivi házát. Leültem és megbabonázva néztem a képet, mely Kivi utolsó lakhelyét ábrázolta. A finnek Mikael Agricola, aki a finn irodalmi nyelv megalapozója volt, és Elias Lönnrot, a Kalevala megalkotója mellett Aleksis Kivit tisztelik a legjobban, mert bizonyos iskolai inspirációk után egy személyben megteremtette, létrehozta a finn nemzeti irodalmat. Nemrég, amikor születésének százötvenedik évfordulóját ünnepelték, az újságok szalagcímeikben a „legnagyobb finn írónak” nevezték.

Ebben a házban lakott a legnagyobb finn író. Nézem a képet, és nem tudok betelni a látvánnyal. Miért nem?

Mert nemrég besodort hozzánk a szél egy csinos, sikeres nőt. Mari, amikor még csak keresgélte a saját személyiségét, s olcsó kartonszoknyáit maga varrta, félig-meddig a feleségem barátnőjének számított. Pontosabban kinevezte magát barátnőnek. Eredetileg vidéki ismeretség volt, aztán Pesten újra felbukkant. Havonta megjelent az egyszobás Martos utcai lakásunkban, s a konyhában lekuporodott egy hokedlira. Ha megpillantott egy fazekat vagy lábast a gáztűzhelyen, odalépett, felemelte a födőt, s csak úgy állva beleevett a paprikás krumpliba vagy a hideg káposztás kockába. A hokedlin üldögélve órákig tudott panaszkodni. Valamelyik téli hónapban aztán eltűnt. Az első színes képeslap nyáron érkezett tőle Nyugat-Németországból. Kiderült, hogy férjhez ment egy üzletemberhez. A következő nyáron már fehér Mercedesszel jött haza, s még öt nyáron át. Akkor elvált a némettől, és hazaköltözött. Jó gépeket hozott magával, és kötöttáruval kezdett foglalkozni. Később áttért a fazonüzletre. A német, kereskedelmi postával küldte be neki a legújabb Burdá-t, a francia és az olasz divatlapokat. Három éve férjhez ment (ahogy ő mesélte) egy jópofa fiúhoz. Csak később tudta meg róla, hogy ingatlanügyvéd. Most építkeznek az Endrődi utca alatt vagy fölött, vagy éppen ott. Bent a városban már eladták az öröklakásukat, de majd csak akkor költöznek ki, ha a dombon elkészült a ház.

Életének újabb fordulatait szinte lélegzetvétel nélkül mesélte el csinos barátnőnk, aztán a szobában körülpillantva gyanakodva rám nézett:

– Hogyan tudtok itt vendégeket fogadni?

– Csak néhány ember jár ide, azok elférnek az asztal körül.

– Na de, hát akkor is… Ezen a nyolcvan négyzetméteren…

– Csak hatvanöt.

– Hatvanöt? Őrület… Mióta laktok itt?

– Öt éve.

– Öt éve, hát ez szörnyű… Miért nem léptek tovább? Mozogni kell, továbblépni.

– Minek lépnénk? – vetem közbe. – Ha akarnánk, sem tudnánk mozdulni, mert nincs pénzünk.

– Hogy nektek nincs pénzetek… Ez jó vicc – mondta csinos vendégünk, s fuldokló, csillapíthatatlan nevetésben tört ki. Jókedvében hátravetette magát a kanapén, s fehér szoknyája illetlen magasságokig csúszott. Kreolsága a hajlatokig hibátlan volt, egyenletes.

– Megszoktuk itt – mentegetőztem ügyetlenül.

– Mit szoktatok meg itt a negyedik emeleten? – hajolt előre csodálkozva.

– A szomszéd kertben van két ezüstfenyő. Ha megjön a tavasz, a nagyobbik csúcshajtására ráül egy feketerigó, és telefütyüli a környéket a jókedvével. Van aztán egy kutya is a harmadik szomszédban, aki úgy lohol az utcán, mintha valamilyen fontos dolga lenne. Váratlanul aztán megáll, elgondolkodik, s rájön, hogy neki nincsen semmiféle fontos dolga. Ilyenkor leül a járdára, vagy komótosan hazaballag.

– Nahát, ti bezápultatok. Rigóval és kutyával tele van a budai oldal. Elviszlek benneteket Kajzerékhez. Amiben azok laknak, az a ház, azt meg lehet nézni. Ha megnézitek azt a házat, fogadok, hogy nem ültök tovább itt ilyen elégedetten.

Kiderült, hogy Marit már várják Kajzerék, mert újra meg akarja nézni a fürdőszobákat. A házukat ugyanaz a mérnök tervezte, aki Kajzerékét.

Öt percet autóztunk, Kajzerék tényleg várták Marit, valójában hozzájuk indult, minket csak útba ejtett. Csak az asszony volt otthon, egy üde, jól ápolt harmincas nő. Egy másik Mari, csak nem vibrált annyira, és fehérebb volt a bőre. Barátnőnk azt mondta Kajzernénak, hogy én író vagyok, mire az megkért, hogy mondjam még egyszer a nevemet. Mondtam. Kicsit gondolkodott, aztán vállat vont. Jól látszott az arcán, hogy soha nem hallotta még a nevemet, de barátságos maradt, mosolygós, szinte gyermetegen nyílt. Kávét főzött, aztán megmutatta a kertet és a házat. A háromszáz négyszögölből sokat elfoglalt a ház, de így is tágasnak tűnt. A régi fák közül csak egy nagy lombú diófát hagytak meg, a többit kivágatták, és díszfákat, cserjéket ültettek a kerítés mellé. A gyep hibátlan volt, frissen nyírt, öntözött.

– Majd ide még szobrokat szerzünk – mondta Kajzerné, és a fű közepe tájára mutatott.

A ház három szintje közül a középső volt a legszebb. Nagy konyha, faburkolattal, a falat régi rézedények és metszetek díszítették. Faragott, kényelmes asztal, székekkel. Természetesen infrasütő, inframicsodák, elektromos gépek. Két fürdőszoba egymás mellett, de ahogy kiderült, fent is volt még egy fürdőszoba, s lent a konditerem mellett pedig tusoló. A fürdőszoba csupa márvány, a kád felett olasz csempe, a másik fal egyben tükör. A szobák bútorzata nem volt túlzottan ízléses, de az egyikben furcsa alakú égszínkék cserépkályha állt. Erről is kiderült, hogy olasz. A kályha mellől éppen a diófa ágai közé lehetett látni. Volt is mellette egy karosszék vánkosokkal kibélelve. Kajzerné a falakra mutatott: „Nyugatnémet selyemtapéta, mindegyiket én magam választottam ki.” A nagy fogadó rövidebbik fala üvegből volt, így a szobából a kertre, s a kerten túl Zugligetre és a János-hegyre lehetett látni. Az üvegfal előtt terasz nyújtózott, ahová nyári időben ki lehetett ülni. A szoba hosszabbik falába beépítettek egy öt méter hosszú, két méter magas akváriumot, melyben a zöld növények és sziklák között színes halak úszkáltak a fényben. A szoba padlózata márvány. Ennyi márványt utoljára én egy hercegi lóistállóban láttam, és a bábolnai tiszti étkezde vécéjében. Hosszú evőasztal állt középen, merev hátú székekkel, és sok fotel oldalt a falak mellett és a sarokban. A márványon elszórva állatbőrök, és kisebb perzsák. Régi romantikus képek lógtak a falon, aranyblondelben. Ez a szoba, ahol Kajzerék a vendégeiket fogadták, egyedül megvolt hatvan négyzetméter. „Na tetszik?” – kérdezte Kajzerné. „Nagyon” – mondtam. Elmosolyodott: „Ha egyszer majd sikeres lesz, magát is meghívjuk… Mari majd szól, hogy mikor lesz sikeres.” „Nagyon köszönöm” – mondtam és teljes erőmből mosolyogtam.

Kajzeréknak volt még sokféle porcelánjuk, ólomkristályuk, két autójuk, egy kutyájuk, egy gyermekük, s a férjnek külön egy fegyvergyűjteménye is a felső szinten.

Hazafelé megkérdezem a barátnőnket, hogy ez a Kajzer tulajdonképpen mit csinál?

– Továbbad – mondta Mari.

– Mit?

– Ami éppen megy, vagy hiánycikk. Szóval ami üzlet. Az asszonynak is van egy butikja, de már nem érdekli.

– De hát ez a Kajzer formálisan?

– Formálisan anyagbeszerző egy téesznél. Tetszett a ház?

– Szép nagy ház…

– A mienk sajnos nem lesz ekkora, a telek is csak kétszáz – mondta Mari, aztán letett bennünket a kapu előtt.

Otthon, ügyet sem vetve a fenyőfa tetején fütyörésző rigóra, először azon tűnődtem, hogy néhány közgazdász és egy bizonyos újságírónő miért állítják olyan makacsul, hogy hazánkban nincsenek gazdag emberek. Kajzerék telke minimum hárommillióba került, plusz az átírás. A ház bútorostul tízmillió, de lehet, hogy több. Aztán az autók. Valami balatoni vityillóról is szó esett. És a tőke… Nagy pénzek nélkül nem lehet árut venni és továbbadni. És ezt az egész életformát fenntartani, vendégeskedésekkel, vajon mibe kerül? A gazdagság, a jómód és a szegénység viszonylagos fogalmak. A cselédhez képest a paraszt kis házával, két tehenével, hat hold földjével gazdagnak számított. A cselédhez képest az álmok birodalmában élt. Ma egy átlag szakmunkás tíz év alatt sem keres meg egymillió forintot. Kajzerék a magyar szakmunkáshoz képest nagyon gazdag emberek, s a „magasság”, amiben élnek, érthetetlen és titokzatos.

Fészket rakott a szívünkben a nyugtalanság. Miért ne lehetne nekünk is egy házunk? Nem nyolcszobás, mint Kajzeréké, de egy kis háromszobás. Égszínkék cserépkályha helyett egy zöld szeneskályha, amilyen a Balaton körül itt-ott még fellelhető. Lombok az ablak előtt. Madarak a kertben. Márvány semmi, csak fehér csempe, amit olcsón megkaphatunk. Számolgattunk. Reménytelen. Ami éppen kész, s amit majd jövőre megírok, és utána, és azután, mindez talán arra elég, hogy a szétrohadó KGST autónkat egy újra cseréljük. Egy telek árát én itt tíz év alatt sem keresem meg. Kár foglalkozni az egésszel.

Újra figyelni kezdtem a rigóra, de belül azért valami sajgott. Polcokat rendezgetve ekkor került a kezembe a finn folyóirat, melyben megleltem Aleksis Kivi házát. A Tuusula-tó partján áll az egyszerű, kétszobás faház, mely a hófedte tájban inkább viskónak látszik, mint háznak. Talán húsz négyzetméter vagy huszonöt lehet az egész, téglakéménye van, s az ajtó előtt egy kis fedett belépő. A szobabelső végtelenül szerény, egy író életkereteinek a jelképe. Asztal, szék, egy fiókos szekrény (sublót), kerevetszerű, kényelmetlen ágy, amiben Aleksis Kivi 1872. december 31-én meghalt. A sublót tetején fehér ernyős petróleumlámpa, egy üveg és néhány könyv. A fal korabeli újságokkal van kitapétázva. Az újságok felett négy kép és egy láncos falióra függ. Ennyi, ezek voltak az élet keretei. A ház ablaka előtt vékonyka növendékfa áll, a ház mögött fenyőfák és felkopaszodott törzsű, öreg nyírfák. Ha Kivi kilépett a házból, ezeket látta. A hét testvér írója innen, az újságpapírral tapétázott szobából figyelte a természet lassú elmozdulásait, madárszárnyak rebbenését. Valójában ez a szerény hajlék sem volt az író tulajdona. Bátyja, Albert Stenvall vette meg a Krapi-birtok egyik régebbi tulajdonosától, és átengedte csodálatos képességű író öccsének. Amikor Aleksis Kivi haldoklott, utolsó szava ez volt: „Élek.”

Mi születik a márvánnyal bélelt palotákban és a kis faházakban? Melyikből mi marad meg? A nemzetnek melyikből van nagyobb haszna? Kérdések, kérdések…

A szürke télikabát

Múltkoriban a Radnóti Színpad jóvoltából együtt szerepeltünk az Angelicában egy irodalmi esten Lázár Ervinnel, Gyurkovics Tiborral, Szakonyi Károllyal, Vathy Zsuzsával, Garai Gáborral, Kálnokyval és másokkal. Lázárral egy asztalnál ültünk, a szünetben virslit ettünk, és vörösbort ittunk rá. Napi irodalmi tébolyokról folyt a szó, de ahogy Lázár Ervinre pillantottam, eszembe jutott Pista bácsi, az édesapja. Körülbelül így nézett ki az „öreg”, amikor Ervinnel mi Pécsen megismerkedtünk. Ebből is látszik, hogy több, mint húszéves történettel hozakodom most elő a legendaképzés minden szándéka nélkül. Bár Lázárnak, s Pécsen szinte valamennyi szereplőnek már akkor, jelen időben is legendája volt. Azért emlegetem ennyit Lázárt, mert a történetem főszereplője egy télikabát, amiben Ervin, félbehagyva az egyetemet, 1957–58 táján megérkezett Pécsre, és beállt az újsághoz munkatársnak. Ez a hosszú, kopott és gyűrött kabát már a megérkezés pillanatában apróbb bonyodalmakat okozott. Később a szerkesztőségi szobánk fogasán lógott nyáron át, majd télen is, mert Lázár új télikabátot vett. A régiről megfelejtkezett, mint annyi másról az életben. Sorsára hagyta a fogason, de a télikabát mindig újabb eseményeket indukált.

Akkoriban Pécsen, ma sem értem miért, sok tehetséges, értékes ember verődött össze. Szántó Tibor, Galsai Pongrác, T. Polgár István kényszerűségből már éppen elhagyták a várost, de ott volt még Várkonyi Nándor, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Tüskés Tibor, Pákolitz István, sok művelt tanár, akik kritikákat, tanulmányokat írtak a napilapba és a folyóiratba. És megérkeztünk mi, az új hadak, ki innen, ki onnan. Lázár Ervin, Hallama Erzsébet, Arató Károly, Thiery Árpád, később Kampis Péter és mások. Az orvosokat, az egyetemi élet kiválóságait nem említem, mert más körben mozogtak. – Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy a hajdani Esti Pécsi Napló-nál, majd a Dunántúli Napló-nál egyszerre több író is dolgozott. A későbbi Jelenkor című irodalmi folyóiratnál ez már természetesnek tűnt. Nagy örömünkre ott Csorba Győzővel „szerkeszthettünk” együtt, s minden tanácskozás, szerkesztőbizottsági ülés humorral átitatott ünnepségfélét jelentett.

Az Esti Pécsi Napló-nál, ahol Bocz József volt akkor a főszerkesztő, hosszú ideig egy rovatban dolgoztunk Lázár Ervinnel és Rab Ferenccel, később Hallama Erzsébettel is. Rab Ferenc zseniális újságíró és életművész volt akkoriban. Ahogy hallom, ma is az, egy élemedettebb változatban.

Életünk, mai szemmel, akkor szegénységből és újságírói robotból állt. Rab Feri kivételével valamennyien albérletben laktunk, a fizetésünkből soha nem jöttünk ki. Az Esti Pécsi Napló-nál a munkaidő reggel hétkor kezdődött. Minden reggel hétkor leültünk a szerkesztőségben az írógéphez, és nyolcig megírtunk egy riportot, színházi kritikát vagy tudósítást. Hárman csináltuk meg mindennap a kettes oldalt, amit a kultúrára szántak. Fél kilenckor lapzárta volt. Kilenckor már a Nádor Kávéházban ültünk, vagy a Tacskó Mackó nevezetű eszpresszóban, ami nagyon közel esett a nyomdához. Hetenként a mozi sajtóvetítése reggel kilenckor kezdődött. Ezt mint rovatvezető én ültem végig, s a nyomdában, a mettőr asztala mellett állva írtam meg a másfél oldalas kritikát. Amikor az első oldalt befejeztem, a nyomdász kihúzta a gépből a papírt, és elkezdte szedni. Ha elfelejtettem az utolsó mondat végét, át kellett mennem a gépterembe, és megnézni, hogy folytatni tudjam. Amikor a legutolsó mondatot leírtam, már csak ez az egy oldal volt nyitva, a többi ólomköpenyben felszerelve állt a rotációs gépen. A nyomdából átmentem a Nádorba, s éppen csak megittam egy üveg sört, a rikkancsok már árulni kezdték a téren az Esti Pécsi Napló első példányait. Ilyenkor általában déli tizenkét óra volt. Ebéd után elmentünk felvenni egy riportot, amit a következő nap reggelén írtunk meg. Így éltünk évekig, mégis színesen, talán boldogan?

Reggelente másfél órán keresztül rendkívül nagy feszültségben dolgoztunk, mert héttől fél kilencig kellett létrehoznunk a ránk bízott újságoldalt, s esetleg híreket adnunk a belpolitikai oldalakra is. Igyekeztünk jól írni, érdekesen, lehetőleg jobban, mint a szomszédos rovatokban dolgozó kollégáink. Tárgyunkra összpontosítva, agyunkat lázasra hajszolva vertük az írógépet. Ennél a lapnál gyorsan kellett dolgozni, s mi ezen a gyorsaságon belül kísérleteztünk a maradandósággal. Mindhiába, újságunk, s bent írásaink naponta csak órákat éltek, aztán a semmibe hulltak. Nevünket mégis megjegyezték az olvasók, s néha úgy tűnt, népszerűek vagyunk a városban. Ezeken a reggeleken, ha gondolataimat rendezgetve felpillantottam, általában Lázár Ervin szokatlanul hosszú, elnyűtt télikabátján pihent meg a szemem, mely baljós szürkeséget árasztva lógott a fogason. Idegesen vertük az írógépet, s ha valaki beszélgetni próbált, felesleges zajokat keltett, gorombán letorkoltuk. – Persze abszurd és humoros pillanatok is adódtak. Egyszer, emlékszem, Rab Feri nekiült a riportjának, gyorsan, rutinosan dolgozott a kis piros Erika klaviatúráján. Írt már egy féloldalnyi bevezetőt, amikor belelapozott a noteszébe, hogy nevekkel, adatokkal, párbeszédekkel tegye teljessé riportját. De a notesz üres volt. Döbbenten nézte néhány percig a fehér lapokat, aztán elkáromkodta magát, és hozzánk fordult:

– Úgy látszik, tegnap elfelejtettem felvenni ezt a riportot…

Megírta azért fél kilencre, s jobb lett, mintha valóban felvette volna.

Fél kilenckor következett az enyhülés. A feszültség hirtelen csökkent, a borzolódó idegek megnyugodtak. Kilenc előtt néhány perccel már nevetgélve, anekdotázva ittuk sörünket, kevergettük kávénkat a Nádor zöld márványasztalai mellett. Egyszer a kilenc órai enyhületben mesélte el Ragoncsa János, aki ekkoriban már tördelő, illetve nyomdai szerkesztő volt, de korábban főszerkesztő, hogyan találkozott Lázár Ervinnel először.

Lázárt, aki Budapestről érkezett mint új munkatárs, a titkárnő bejelentette. Ragoncsa kíváncsian várta az új munkatársat, de amikor Lázár az irodába lépett, meghökkent. Furcsa, gondozatlan hajzatú, gyűrött ingű, magas, erős fiatalember lépett be az ajtón, hosszú, fél lábszárig érő, kopott télikabátban. Mosolygott, köszönt, de Ragoncsa, saját elbeszélése szerint, meghökkent, és nem hitte el, hogy Lázár azonos azzal az egyetemi hallgatóval, akit az újsághoz irányítottak. Rászólt:

– Álljon meg, ne jöjjön közelebb! – s mivel az ötvenhatos eseményektől csak másfél évnyi távolságra voltak, óvatosan kihúzta a fiókját, s az iratok között megkereste a pisztolyát, s azt marokra fogva tárgyalt tovább. „Tudod – mondta nekem –, a télikabátja miatt volt az egész. Hosszú volt, szürke, gyűrött, úgy nézett ki bent, mint egy szökevény vagy lengyel hadifogoly vagy internált. Kedvesen, mosolyogva dumált, de egyetlen szavát sem hittem el. Amíg ki nem ment, a fiókban fogtam a revolvert…”

Ezen akkoriban rengeteget röhögtünk. Sörözés közben hol Lázár Ervin, hol pedig Ragoncsa Jancsi mesélte el. Lázár nem tudta, hogy Ragoncsa Jancsi a fiókban már a pisztolyát markolja, csak annyit látott, hogy valamivel matat a fiókban, és ideges. Ez tetszett neki. – Az egész egyébként jellemző az akkori időkre.

Ha jól emlékszem, késő ősszel meghívtuk a laphoz Ténagy Sándor költőt is munkatársnak. Bizonytalan volt akkoriban a helyzete, s rábeszéltem Bocz József főszerkesztőt, hogy vegye oda a laphoz. Ténagy Sanyi az újságcsináláshoz akkoriban keveset értett, de jól érezte magát a szerkesztőségben. Amennyire persze egy költő képes a boldogságra. Reggelente lement a büfébe, vett tíz deka parizert, kenyeret vagy zsömlét, s lassan enni kezdett. Rágott, elmélázott, néha felírt egy verssort. Étkezés után papírt fűzött az írógépbe, s a verseit indigóval négy-öt példányban sokszorosította. Amikor ezzel végzett, leveleket írt különböző szerkesztőségekbe, soraihoz három-négy költeményt mellékelve. Amikor valamelyik laptól visszaérkeztek a versei, azokat új borítékba csomagolta és egy másik szerkesztőség címére küldte el. Ekkor döbbentem rá, hogy belőlem nem lesz semmi, és Lázárból sem, mert mi egyáltalán nem adminisztráljuk magunkat. Meg nem írt, el nem küldött novellákat nem lehet közölni…

Ténagy Sanyi időnként megírt egy hírt, gondosan fogalmazott rövidebb tudósításokat, de egyébként nem izgatta magát a lap miatt. A norma közben napi egy riport vagy tudósítás volt. A szerkesztők elképedtek. Beszéltek Sanyival, de kölcsönösen nem értették egymást. Ekkoriban már sejteni lehetett, hogy Ténagy Sanyi hamarosan elhagy bennünket. Azon kezdtünk tűnődni, hogy ez a Sanyi, ha már egyszer nem ír a lapba, valamit azért tehetne értünk. Egy téli reggelen, amikor hármunknak sem volt már tíz forintja, Rab Feri pillantása Lázár kopott télikabátjára tévedt. A remény fényei lobbantak fel a szemében.

– A Sanyi eladhatná ezt a kabátot… – mondta.

– Ezt? – kérdezte kételkedve Lázár Ervin, és szomorúan nézte a kabátját.

Felálltam, leemeltem a fogasról. Szállt belőle a por, s belül a bélésen hajdani pásztorórák nyomai látszottak. Valakik néha leteríthették a szerkesztőségi szoba padlójára vagy talán a folyosóra is. Kiráztuk belőle a port, amennyire lehetett, aztán vártuk Ténagyot. Amikor megérkezett a büféből, s elmélázva rágcsálta parizerjeit, Rab Feri megszólalt:

– Te Sanyi, a családodban értettek a kereskedelemhez?

– Nem nagyon – mondta Ténagy a parizerekkel küszködve –, miért?

– El kellene adni ezt a kabátot. Az Erviné volt.

– Én adjam el? – nézett ránk megrökönyödve.

– Megpróbálhatnád. Kétszáz forintot biztosan adnak érte.

– De hol?

– Az utcán, vagy valahol…

– Itt, a pártbizottság előtt?

– Egy kicsit odább talán jobb lenne…

Ténagy Sanyi megette a parizerjét, aztán felállt, a télikabátot megadóan a karjára csapta és elindult vele.

– Nem hiszem, hogy sikerül – mondta az ajtóban, aztán kilépett a folyosóra.

Délután, amikor visszaérkeztünk a szerkesztőségbe, Ténagy Sanyi már az asztalánál ült és a verseit gépelte. A fogasra pillantottunk. A kabát nem volt ott.

– Eladtad? – kérdezte Rab Feri.

– El – mondta közönyösen Ténagy Sanyi –, de csak százhúsz forintot adtak érte.

– És hol sikerült?

– Az Aranykerékben egy slamos ember vette meg.

A mi szerkesztőségünkben Ténagy Sanyinak ez volt a legnagyobb újságírói sikere. A pénzzel azonnal elvonultunk a Mária utcába Kiss Lajos bácsihoz, aki valaha a székesegyház kántora volt, s öregségében borméréssel egészítette ki a nyugdíját. A verandán, a sok-sok leander, fikusz és vastag húsú növény árnyékában ültünk asztalhoz. Egy sokác asszony éppen túrót és tejfölt hozott. Vettünk belőle, és hagymával, kenyérrel megettük. Aztán ittunk egy jóízűt Kiss Lajos bácsi aranyló, gyöngyöző deindoli borából. Lázár Ervin egyszer csak a bor hatására érzelgőssé vált és megszólalt: „A télikabátomat isszátok, piszkok!”

Téli séta

Most, hogy megjött a tavasz, elmesélek önöknek egy téli történetet. A második nagyobb havazás másnapján ballagtam szokásos sétautamon az erdő felé. A végállomásig szoktam elsétálni, s ott hangulatomtól és az időjárás zordságától függően autóbuszra szálltam, vagy visszagyalogoltam. A házak előtt errefelé keskeny járdacsík húzódik, két ember éppen csak elsétálhat rajt, s ha szembe jön valaki, le kell lépni a sárba, télen a bokáig vagy térdig érő hóba.

A keskeny járdát a nagy havazás másnapján többnyire már letakarították, ahol nem, ott a környék lakói letaposták. Érzelemmentesen lépkedtem az erdő felé, szinte üresen, talán csak egy kevés elégedettség bizonytalankodott bennem, hogy ugye tél van, és leesett a hó, mint gyermekkoromban, fagyos szél borzolja a kerti s az út menti fákat. Elszoktunk már ettől, hogy télen tél van, nyáron pedig nyár. Ez nemcsak az évszakokra vonatkozik. A tél egyértelműsége, megbízhatósága megnyugtatott. Mentem, mendegéltem és bámultam a kertek mélyéről magasba emelkedő varjakat, ahogy csőrükben egy-egy szem tavalyi dióval nekivágtak a téli délutánnak és az éjszakának is. Alkalmas törőhelyeket keresve, akácfákra, sürgönypóznákra szálltak, s ha valamelyik ügyetlenül elejtette a diót, összekapott szárnyakkal máris lecsapott egy másik, és elragadta a zsákmányt. A behavazott hegyoldal jó háttérnek bizonyult kékesfekete tollazatukhoz, nagy, erős és szívós madárságukhoz. Szemem kockákra osztotta a tájat, s egy nagy táblakép vázlatai villantak fel, végül összeálltak Bernáth Aurél festményévé, aminek, ha jól emlékszem, Tél a címe.

Emberek jöttek szembe, s ahogy a közelembe értek, oldalazva félrehúzódtak, az arcukon méltatlankodás jelei látszottak. Nem értettem őket. Mentem megszokott utamon a végállomás felé, és néztem a fekete madarakat. Volt bennük bizonyos méltóság. Feketeségük ünnepélyességet sugárzott, de ahogy körülnéztem az út mentén, ebben a téli délutánban nem volt semmi rendkívüli. Világított a hó, és hideg volt.

Közben egyre jobban zavart, hogy a velem szembe jövő emberek elbizonytalanodnak, amikor a közelembe érnek. Némelyik megállt, mások, amikor összetalálkoztunk, olyannyira kitértek, hogy térdig beleléptek a járda mellett felhalmozódott hóba. Ilyen riasztó, félelmetes lennék? Esetleg ez valamilyen indokolatlan tisztelet jele? De minek? A szembejövők egymás mellett elférnek a járdán. Kicsit jobbra húzódtam és beléptem a hóba, de hiába. Akik az erdő felől jöttek, mind kikerültek, a hóba beleállva megvárták, amíg tovább megyek. Szemem már újra a varjakat kutatta, amikor alig hallható szuszogás érintette meg a fülemet. Oldalra pillantva meglepetten láttam, hogy egy nagy fehér kutya jön mellettem, feje éppen a bal kesztyűm magasságában mozog, s ha csupasz lenne a kezem, leheletét már régen érezhettem volna.

Véletlenül utolért – gondoltam, és lelassítottam, hogy a nagy kutyát előre engedjem. A kutya is lassított. Balra sandítottam, hogy megtudjak róla valamit. Hiányos kutyaismereteim ellenére is magyar kuvasznak véltem, aki ugye nem kedveskedő fajta, a támadása viszont veszélyes. – Ekkor megértettem, hogy a velem szemben közeledők miért tértek ki utunkból, és mit jelentett arcukon a szemrehányás. Egy ilyen kutyával ugye csak szájkosarasan, pórázzal szabad sétálni. De ezen a kuvaszon nincs sem szájkosár, sem nyakörv, sem póráz. És mellettem lépdel. Gyorsítottam lépteimet, lassítottam, aztán megálltam. A nagy fehér kutya minden mozdulatomat követte. Csak a feje volt mellettem, arra vigyázott, hogy félve mozgó kesztyűs bal kezemet egy orrnyira se előzze meg. A sétaút felénél igyekeztem úgy viselkedni, mint akinek semmi köze sincs ehhez a kutyához. Hiába, mert a kutya úgy viselkedett, mint aki hozzám tartozik, méghozzá régről. Úgy jön velem, mint egy öreg cimbora, aki már minden rossz szokásomat ismeri, sok beszélnivalónk már nincs egymással, hiszen fél hangokból, fél mozdulatokból, a szem villanásából is értjük egymást. Amikor továbbindultam, arra gondoltam, talán nem is ártana nekem egy ilyen nagy fehér barát, aki mellettem áll és segít. Szóltam hozzá, csaknem megsimogattam a fejét, de ridegen rám mordult. Ekkor megrettentem, félni kezdtem tőle. Követ, jön mellettem, de barátságtalan. Nem is értem, hogy mit akar. Mit akarhat vajon? Én csak egy egyszerű sétáló ember vagyok, aki előmászik a betonfalakból, hogy levegőhöz jusson. A helyzet, ahogy a végállomáshoz közeledtünk, tovább romlott. Ha gyorsítottam a lépteimet, a kuvasz rám mordult, ha lassítottam, ugyancsak. Végül abban az ütemben, ritmusban kellett mennem, ami éppen neki tetszett. Ezzel nem is lett volna baj, csak nem értettem, hogy mit akar. És lassan már azt sem értettem, hogy mi a kapcsolatunk lényege. Nekem úgy tűnt, hogy ő kezdett követni, mellém szegődött. De a nagy fehér kuvasz úgy viselkedett, mintha én szegődtem volna melléje, és nem én, hanem ő sétáltatna engem a havas, téli délutánon. A járókelők viszont azt gondolták, hogy én sétáltatom a nagy fehér kutyát, póráz és szájkosár nélkül.

Közeledve a végállomáshoz újra összeszedtem a bátorságomat, és odaszóltam a nagy fehér kuvasznak: „Kutyus…” – Újra csak rám mordult, s az orrával egy pillanatra megpöccintette a kesztyűs kezemet. Nem értettem, hogy mit akar, és milyen elképzelései vannak a jövőről. Féltem tőle. Egyértelműen. Kapcsolatunk azon a rövid úton, ami az erdő széléig vezetett, meglehetősen zilálttá változott. Nem lehetett tisztázni, hogy ő miért kezdett követni és keltette azt a látszatot, mintha összetartoznánk. Ha úgy vélte, hogy összetartozhatunk, miért mordult rám újra és újra, félelmet keltve bennem? És egyáltalán, honnan a fenéből került elő, kinek a kutyája? Senkié? Akkor viszont miért nem örvendezett az én kényszerűen felajánlott barátságomnak?

A végállomáson éppen bent állt egy autóbusz. Óvatos, mégis könnyed mozdulattal felszálltam rá. A nagy fehér kutya leült a földre, és nézett. Nem mondhatnám, hogy szemrehányóan, azt sem, hogy közönyösen, csak nézett. Valószínűleg arra számított, hogy nem merek fent maradni az autóbuszon, leszállok, s tovább megyek vele az erdőbe. De én nem szálltam le. Nem hagytam magamat terrorizálni. Megszólalt mellettem egy bundás nő:

– Mi a neve?

– Mit tetszik mondani?

– Azt kérdem, mi a neve a kutyájának?

– Ez nem az én kutyám. Nekem gyermekkorom óta nincs kutyám. Akkor volt, de egy barátságosabb.

– Nem sajnálja ezt a szép kutyát nekiengedni az erdőnek?

– Asszonyom, ez nem az én kutyám, csak összetalálkoztunk az úton, és követett.

– Azért ül itt ugye, és nézi magát… – mondta a nő, aztán undorral elfordult tőlem.

Az autóbusz elindult, a kanyarból még láttam, hogy a nagy fehér kutya felállt és folytatta útját az erdő felé.

Behunyt szemmel a téren

Csenget a postás. Ajtót nyitok, jó és rossz hírekre kész lélekkel várakozom.

– Semmi sem érkezett, csak felkísértem a vendéget – mondja és maga mögé mutat.

Szakállas, jól öltözött férfi áll a folyosón, egyik kezében diplomatatáska, másikban fehér bot.

– Jó napot kívánok, parancsoljon…

– Én vagyok a zongorahangoló.

– Már vártuk – mondom. A hangomban lehet egy kevés csodálkozás.

– Nehezen találtam ide. Érdeklődni akartam valakitől, de hosszú ideig senkivel sem találkoztam. Legalábbis az volt az érzésem, hogy nincsenek körülöttem emberek. Jött aztán a postás.

A postás már lent jár a földszinten. Áthajolok a korláton, és utánaszólok:

– Köszönöm.

– Már azt hittem, hogy bent vagyok, amikor újra kívül voltam a házon. Két kapu van itt?

– Három kapu van minden házon.

– Ez nem egy ház?

– Két négyemeletes ház áll egy bekerített udvaron, és vannak A, B és C lépcsőházak. Bekísérem a lakásba, ha megengedi.

Karon fogom a vendéget, és bevezetem a szobába, ahol a pianínó áll. Leteszi a szőnyegre a táskáját, aztán a botját a szekrény oldalának támasztja. Az az érzésem, hogy valami keveset lát. Tűnődve a hangszerre mered, aztán felém fordul:

– Direkt engem kértek a központtól?

– Nem, nevet nem mondtunk.

– Akkor ennek valami hibája is van, javítani kell. A többiek ugyanis csak hangolni tudnak, javítani nem. Mi a hibája?

– Koppan a kétvonalas asz, és a pedál nyikorog.

– Milyen gyártmány, orosz?

– Nem, Petrof.

A szakállas férfi kicsit hátrább tolja a széket, kitapogatja a pianínó körvonalait, leemeli a klaviatúra fedelét, aztán néhányszor leüti a hibás billentyűt. Olyan könnyedén odatalál a keze a fekete billentyűre, hogy újra az az illúzióm, lát. De ahogy kinyitja a táskáját, és keresgéli bent az ide-oda elcsúszkált szerszámokat, már biztosan tudom, nem lát. Fogót, csavarhúzót, hangvillát, hangoló kulcsot vesz elő, és egy ék alakú gumialátétet. Kirakodik, feláll és a hangszer fölé hajolva dolgozni kezd. Leszedi a fedőlapokat, csavarokat tapint ki biztos kézzel, aztán kitekergeti mindegyiket. Kiemel egy filccel fedett fémlapot. Meztelenek a húrok és az egész billentyűszerkezet. Kiszed néhány billentyűt is, aztán a hézagon benyúl a szerkezet mögé, és hosszan dolgozik. Fél óra alatt megjavítja a hibás billentyűt és a nyikorgó pedált. Visszaszereli a billentyűket, az egyik keskeny fedőlapot is, aztán megszólal:

– Szabad itt rágyújtani?

– Természetesen – mondom, és cigarettáért, gyufáért lépek a komódhoz, de mire megfordulok, már az öngyújtó lángjával keresgéli a cigaretta végét. Bal mutatóujjával vezeti oda a lángot.

– A hamutartót tessék a kezembe adni.

Átadom, a feleségem közben behoz egy feketét.

– Nagyon precízen dolgozik, néha az az érzésem, hogy lát egy keveset.

– Nem, semmit sem látok. Így születtem, soha nem láttam semmit. De a mechanikai dolgokat szeretem. A kezem kedveli a szerszámokat. A mesterem mindenre megtanított. Hangolni is jól tudok, de a szerelést jobban szeretem. Két hete fent jártam Csillebércen, van ott egy csomó pianínó. Páraszívó golyókat raktak azokba gyárilag, és a szállításnál elmozdultak, szétgurultak a hangszerben… Mire a golyókat egyenként kibányásztam a húrok alól, este lett. Mást is megcsinálok, ha kell. Otthon én szerelem a villanykapcsolókat s a biztosítékot is, ha kivágja az áram.

Belekortyol a feketébe, szippant rá néhány slukkot a cigarettából.

– Ez a nagy szenvedély, a feketekávé cigarettával – mondja és elmosolyodik.

A hangolás csaknem két órán keresztül tart, mert a kis és a nagy oktáv fél hanggal lejjebb van, a háromvonalas és a négyvonalas oktáv viszont kicsit feljebb. Már a klaviatúra jobb szélén tart, de újra és újra visszamegy a kulccsal a középső részhez, s amikor azt hiszem, hogy kész, elölről kezdi a mély oktávokat. Az ék alakú gumipöcköt bedugja a húrok közé, lefog belőlük egyet vagy kettőt, s addig billentget, állítgat, míg a három húr a megfelelő hangzást adja. Amikor visszaszereli a fedőlapokat s a klaviatúra fedelét, arca már fáradt, mozgása lassúbb. Szerszámait tapogatózva összeszedi, táskájába rakja, gondosan becsukja a zárakat. Közelebb húzza a széket a hangszerhez, és végigfuttatja ujjait a billentyűkön.

– Valamikor zongoráztam, de abbahagytam, mert a kezem nem volt elég biztos. Drukkos lettem, ettől aztán még jobban elbizonytalanodtam – mondja, aztán feláll, helyére tolja a széket.

Az adminisztrációt is hibátlanul bonyolítja le, biztos kézzel dolgozik az iratai között. Elkísérem az autóbuszhoz. Útközben beszélgetünk.

– Szép lehet ez a környék, a levegőn érzem, hogy sok a fa – mondja.

– Igen, diófák állnak a házak előtt és a kertekben, de vannak itt öreg vadgesztenyefák, sok a keresztes fenyő és a nyárfa.

– Az a hosszúkás fa?

– Igen, mintha egy nagy zöld lángnyelv lenne.

– Gondolok néha erre a fára, de nem tudom, milyen lehet a házak között vagy egy domboldalban.

– Igaza van, ahogy viszonylik, pontosabban aránylik a környezethez, az még szebbé, fenségesebbé teszi. Magas, de barátságos fa, otthonosságot sugároz.

– A szövetségben sokat vitatkozunk, hogy mi a jobb: vakon születni vagy később megvakulni, amikor az ember már látta a világot. Nekem azt hiszem, szerencsém van, mert vakon születtem, és soha nem láttam semmit. A világ és bent a tárgyak olyanok, amilyennek én elképzelem. Nem kell viszonyítgatnom egy régi élményhez. Néha mégis fáj, hogy nem láttam soha semmit. Van egy barátom, aki tizenöt évig látott, aztán elsorvadtak a szemidegei. Vele élvezet a belvárosban járkálni. Még a Kálvin téri aluljáróban is eligazodik. Tudja, hogy milyen egy aluljáró, milyen kijáratai vannak, s azoknak hová kell vezetni. Én is ki tudok jönni az aluljáróból, de a formáját elképzelni már nem tudom. A hegyeket sem. A szövetségben sokszor órákig vitatkozunk egy diófáról vagy nyárfáról. Csak elképzeljük a formáját, a színét, de nem tudjuk, hogy milyen a valóságban.

– Hát nézze, úgy látszik, ezzel mindenki így van. A szövetségben sokszor mi is órákig vitatkozunk egy nyárfáról…

– Milyen szövetségben?

– Egy másikban. Tudja, sok szövetség van, és túl nagy különbség nincs közöttük.

– De önök látnak és hallanak…

– Orvosi értelemben igen, de származásából, személyiségéből eredően mindenki másnak lát egy nyárfát. Más lényeget lát bele.

– Bele…? Ezt hogyan érti?

– Mondjuk mögéje.

– Nem értem. Mi szokott lenni egy nyárfa mögött?

– Amit belelátunk vagy mögéje képzelünk.

– Ahogy mi, vakok?

– Nem egészen, mert mi látjuk a nyárfát, de nem egyformán és nem egyformának. De néha behunyjuk a szemünket, és akkor nincs semmi különbség. Talán csak annyi, hogy az önök képzelete kifinomultabb.

– Különös… Elég nehéz itt járni. Ez egy domb?

– Igen. Tízfokos emelkedő. Mindjárt fent leszünk a dombtetőn, és elérjük a környék főútvonalát, ahol az autóbusz jár. Ez elviszi a metróig.

– Nem egy tér ez inkább?

– Egy széles út, de üres telkek fekszenek mellette. Valójában, ha a betonutat nem vesszük komolyan, akkor térként is elképzelhető.

– Egyedül nehezen tudtam volna átjönni. A belvárosban, ahol lakom, könnyen eligazodom. Csak követem az utcák rendjét, szögleteit. Mindig tudom, hogy merre járok, hol vagyok éppen. A nagy gondot a terek jelentik. Ha kilyukadok egy térre, nem tudom, merre kell tovább menni. Legnehezebb a tér közepén. Olyan az egész, mintha kizuhantam volna a világűrbe. Sehol semmi, amihez igazodni lehetne. Talán csak a hangok.

A széles hegyi utat, melyen az autóbusz közlekedik, akácfák szegélyezik, róluk és a viráguk illatáról, az akácméz ízéről is váltunk még néhány szót, amíg az autóbusz megérkezik. Felsegítem egy kapaszkodóig. A vezető türelmesen megvárja, amíg leszállok. Nem tudom, honnan gondolja vagy tudja, hogy én nem utazom.

Hazafelé futólag a nyárfákra pillantok, aztán a tér problémája kezd foglalkoztatni. Olyan érzésem támad, hogy bizonyos értelemben évekkel ezelőtt eljutottam egy térre, és mivel nem tudtam, hogy merre menjek tovább, behunyt szemmel megálltam a közepén. Később, amikor mindenképpen tovább akartam menni, kinyitottam a szememet, de a tér ekkor már tele volt emberekkel, és mindent eltakartak. A sok embertől nem lehetett tájékozódni. Volt, aki még behunyt szemmel állt, de legtöbben a továbbvezető utcákat keresték kidülledt szemekkel. Az emberek sokasága eltakarta a térről kivezető utcákat. Nem lehetett fellelni a torkolatokat, s megállapítani, hogy melyik vezet tovább, előre. Forogtam a sokaságban. Végül már nem is az előre vezető utcába vágytam, hanem vissza, a régi tájra, ahonnan elindultam. De már azt az utcát sem lehetett megtalálni, amelyiken a térre érkeztem.

Belépek a kapunkon, aztán a ház kapuján is. Pillanatokra lehunyom a szememet, és igyekszem elképzelni, hogy miért hitte a zongorahangoló, hogy már bent van, amikor még kint volt, s amikor már valóban bent volt a házban, miért nem volt ebben egészen biztos.

Időtlenségben

Betegen, bágyadtan ülök a teraszon, a nyári délután csaknem elaltat. Örökké éber lelkiismeretem a rádión át robbanásokat, lövéseket, repülőgépek motorzaját tukmálja rám a Közel-Keletről, európai nagyvárosokból, repülőterekről. „Ne ülj nyugodtan – sugalmazza –, idegeskedj, gyanakodj, félj a jövőtől.” – Hallom a suttogást, de nem jut el a szívemig, agyamig sem. A lugas és az olasz nád behajló levelei között a túlpartig látok. Valahol Lelle és Szemes között egy nagy és öreg vitorlás áll mozdulatlanul. Lebeg a fényben, a víz feletti párában, mint tíz éve, húsz éve, ötven éve. Manapság már nem építenek ekkora vitorlásokat a Balatonon… Minek építenének? Más a lépték az országban. Sok pici lakás, fél szobákból összetapasztva, sok pici nyaraló, sok pici vitorlás, többségük már csak egy deszkából áll, amin állni is alig lehet. De a deszkavitorlás is kölcsönöz bizonyos mennyiségű illúziót, s illúziók nélkül nem tudunk élni.

Valahonnan a teraszra téved egy hangya. Körülszaladja a nyugágy lábát, aztán felmászik a bokámra, és e ronda magaslatról szemlét tart. Azonnal észreveszi a döglött bagócsot. Izgatottan lebotorkál, lecsúszik a lábamról, és elindul feléje. – Még délelőtt, talán tizenegy óra lehetett, vagy annyi sem, amikor agyonütöttem ezt a bögölyt. Először csak elhessentettem, amikor megtámadott, de újra és újra visszatért. Percekig tartott a küzdelmünk, s amikor azt hittem, végleg elment, észrevétlenül a vállamra szállt és beleharapott. Ekkor csaptam agyon. Lefordult a kövezetre, és ott maradt. Most a termetes, centiméternyi hangya megragadja és elindul vele a lépcső felé. Ez így elég egyszerűen hangzik, de a bögöly kétszer hosszabb a hangyánál, s a súlya legalább ötször annyi. De a hangya cibálja, húzza, ráncigálja, s arra is kísérletet tesz, hogy a lépcső meredek falán valahogyan leereszkedjen vele. Lezuhan nagy terhével, de csak pillanatokig igazgatja kificamodott lábait és antennáit, újra munkához lát. Tovább cibálja a bögölyt a következő lépcső peremére. Három lépcsőn zuhan le zsákmányával, mire végre egyenes terepre jut. A betonszőnyeget, melynek alsó szélén a lábtörlő is áll, hat éve terítettük le a lépcsők tövébe egy forró nyári délutánon. Amint végeztünk, vihar söpört végig a tájon, s a zápor lyukacsosra verte friss betonunkat. Kis kráterok, dombocskák összevisszaságából áll azóta ez a betonszőnyeg. A hangya most ezen a terepen küszködik tovább zsákmányával. Hol a bögölyhulla van felül, hol a hangya. Lassan csúsznak, gurulnak, botladoznak a nyírfa alatt kezdődő füves, gazos hangyavilág felé. Megszédül, megáll, körüljárja zsákmányát, aztán újra belekap valahol, és cibálja tovább. Nagyokat emel a fekete hangya, mindig erőn felül. Az egész küzdelem képtelenség. Mégis erőlteti. Mintha csak magamat látnám.

Ha ezeknek a fekete hangyáknak van valahol a közelben országa, miért nem jön eléje két-három vitéz? Miért nem segítenek neki a többiek? Nem magának viszi a nagy bögölyt, hanem az egész bolynak. De senki nem segít neki. Talán nézik valahonnan a fűcsomók árnyékából, egymásra kacsingatva: „Lássuk, mire megy vele… Nem igaz, hogy sikerül neki… Nem sikerülhet…”

A fekete hangyák országából nem érkezik segítség, de valahonnan előkerül három citromsárga hangya. Körüljárják a magányos küzdőt és zsákmányát, s az ellenkező oldalon cibálni kezdik a bögölyt visszafelé. A négy milliméternyi sárga hangyácskák nem képesek elragadni a nagy fekete hangyától a zsákmányát, de annyi erejük azért van, hogy visszatartsák. Verekedésbe nem bocsátkoznak, de ahogy a nagy fekete hangya odább akarja gördíteni szerzeményét, a kis sárgák belekapnak a másik végén, és ellenkező irányba húzzák.

Ez is megszokottan ismerős valahonnan. Semmi közöm a hangyák dolgához, mégis felállok és a derekánál kettévágom a döglött bögölyt. A nagy fekete hangya felbukfencezik a felével könnyebbé vált zsákmányával, aztán ügyesen vonszolja tovább a fűcsomók felé. Csakhamar eltűnik a nyírfa alatt. A sárga hangyák először nem értik, mi történt. Körbeszaladják a bögöly potrohát, ami nekik maradt. Csalódottan billegetik antennáikat. Csomóra futnak, aztán szét, végül elballagnak a lábtörlő felé. – Nem így képzelték… Talán az egész bögöly kellett volna nekik, a fele nem. Szoborként akarták felállítani a hangyabolyuk központi bejárata elé. Vagy egyáltalán nem volt szükségük a döglött bögölyre, s gondolták, ha már ők nem vehetik hasznát, a fekete hangyák se egyenek belőle.

A messzeségben még mindig mozdulatlanul áll a nagy vitorlás. A víz felett látszik lebegni, fehér párában oldódó időtlenségben. Ahogy múlnak az órák, bizonyára felemelkedik majd a palakék dombok fölé, s fent, a láthatatlan felhők között szertefoszlik.

Rozsdafarkú madarak

Szerettük volna bemeszelni az új pincét, s belepakolni a hordókat, de nem lehetett, mert a szellőző aljába fészket rakott egy rozsdafarkúpár. Öt tojás volt a fészekben, s a hím ki-be repdesett a nyitott ajtón át. Így az ajtót sem lehetett becsukni. Pontosabban lehetett volna meszelni, ajtót csukni, ha kidobjuk a pincéből a madarakat. De mi nem tudjuk kidobni a fészkelő madarakat, s hogy ilyenek vagyunk, ez jól látszik rajtunk, mert a madarak ehhez igazodtak. Jó két hetet vártunk a költésre, aztán újabb két hetet arra, hogy a kis rozsdafarkúak kirepüljenek.

„Na, végre lehet meszelni” – gondoltuk, de lehetett is, meg nem is, mert a rozsdafarkúak naponta visszatértek. Becsuktuk a présházajtót, de a nyitva felejtett ablakon át este bementek, s a prés tetején aludtak fiókástul. Másnap reggel hét tájban, amikor a pincét nyitottam, akkor rebbentek fel. Meszeltünk azért, de körülményesen, a madarak állandó ellenőrzése mellett. Ragaszkodtak a fészkükhöz, pontosabban nem is a fészkükhöz, mert annak már a tájára sem mentek, de a pincéhez, présházhoz igen. A kis rozsdafarkúak kirepülése után három héttel még mindig visszatért az egyik fióka, s a legfényesebb déli órákban a prés tetején üldögélt.

Ez a ragaszkodás a fészkelőhelyhez, otthonhoz, madárfejjel gondolkodva talán „hazához”, elgondolkodtatott. Én éppen belefáradtam, belebetegedtem az egész hegyoldali kertészkedésbe, és azon tűnődtem, hogy miért nem Londonban ülök egy moziban, Párizs egyik kávézójában, vagy még messzebb valahol. Szörnyű a Balaton. Kibírhatatlan. Elviselhetetlenségét már részletezni sem szabad. Túlzsúfolt, az alapvető élelmiszerek beszerzése is nagy gondokkal jár. A vendéglők, amióta maszek kézbe kerültek, többségükben megfizethetetlenül drágák, az ételek alig ehetők, a kiszolgálás erőszakos vagy udvariatlan. Viszont a minap egy szakszervezeti vezető nyilatkozott a rádióban, hogy több napot töltött a tó mellett, s mindennel meg volt elégedve. Az üdülőben jó volt a koszt, kint is lehetett kapni mindent. Különösen jó volt a sörellátás. Ez valószínű. De a tejellátás, cigarettaellátás viszont nagyon rossz volt. Augusztus huszadika, a kenyér ünnepe előtt csak apróbb bonyodalmak árán jutottunk kenyérhez.

De hát ezek a madarak itt repdesnek, és elégedettek a helyzettel. Szeretik a pincét, s ezt a présházat is, mely éppen hogy csak elkészült, már salétromfoltok ütöttek ki a falán. Olyan, mintha ótvaros lenne. Ezt szeretik… Szeressem én is, vagy ne szeressem? Nem tudom. Igazság szerint nem csak ezzel a fallal és a tejszállítással van itt baj. Baj van még bőven.

Az előítéletek előzményei

Ez a rádió is egy átok. Amióta megbetegedtem, állandóan itt van a lábamnál vagy az asztal tetején, és halkan duruzsol. Amúgy is nagy rádiós vagyok, mert nem tudok aludni. Hajnali háromkor már botorkálok a házban, s alig várom, hogy végre fél öt legyen, s valaki valahonnan beszéljen hozzám. Mindegy mit, csak mondjon valamit. De ezek kritikus pillanatok, mert nem mindegy, ki szólal meg. Ha Papp Endre, Dombóvári Gábor vagy Pintér, akkor meg vagyok mentve… De nem mindig, mert az sem mindegy, hogy ki a zenei szerkesztő. A rossz, ízléstelen zenével tönkre lehet tenni az egész napot, de egy jó zenei szerkesztő a betegből is egészséges, jókedvű embert teremthet. Sajnos sok otromba, hajnali órákba nem való zene kerül adásba. De oly nehéz válogatni, és annyi teljesen tehetségtelen zene került szalagra és hanglemezre, hogy a hajnali kínzás alig elkerülhető. A híreken szoktam újra elaludni. Régebben a vietnami harci jelentések, újabban Reagan csínytevései ringatnak álomba. Megfigyeltem, hogy a hírolvasó, amint a Reagan név kimondásában odáig jut, hogy „Rea…”, mélyen elalszom. Ez nálam nem politikai kérdés, hanem a szervezet közönséges biológiai reakciója. Sajnos ilyenkor már csak negyedórákat tudok aludni, s az is előfordul, hogy a sporthírekre már felébredek. Ezek élvezetesek. Minden reggel bemondják, hogy Taróczy Balázs kitől kapott ki és hányra, és mégis hányadik helyen van már valamilyen listán.

Ezt csak úgy mellékesen mondtam el. Újabban sajnos nappal is hallgatok rádiót. Délelőtt, amikor dolgozni kellene vagy feltalálni valamit. Esetleg írni. Furcsa módon a rádió műsora még mindig jobb, mint a televízióé. Erre elég nehéz magyarázatot találni. Lehet, hogy az oka egyszerűen csak annyi, hogy a rádiónál igyekeznek hozzáértő szakembereket alkalmazni. A televíziónál is van persze néhány nagyon jó szakember, mégis a műsorok egy része zavarba hozza az embert…

De nem erről akartam beszélni, hanem az előítéletekről. Kitűnő délelőtti műsora volt a rádiónak. Megszólalt bent egy cigány kislány, hibátlan, bűbájos, nyelvileg művelt fogalmazással, és egy kevésbé pallérozott stílusú szakmunkástanuló. A szakmunkástanulót azért nézik le a lányok, mert nem gimnazista, a cigánylányt pedig azért, mert cigány, és bizonyára tetves, lop az anyja, koszos a lakásuk. Ezek előítéletek. A szakmunkástanuló panaszos volt, a cigánylány sértődött. Tudós nők és férfiak járták körül az ügyet, és alaposan megmagyarázták. Már nem emlékszem, mit mondtak, nem is fontos. Mindenesetre elítélték az előítéleteket.

Ahogy a lugas karjai között kipillantottam a vízre, tűnődni kezdtem, hogy vajon hogyan keletkeznek az előítéletek. Mert ugye nemcsak negatív irányú előítéletek léteznek, hanem pozitívak is. Azt mondjuk, hogy szorgalmas, tiszta sváb, svéd acél, kvéker telepes, svájci óra, örmény kereskedő, angol hidegvér, Nepálból származó gurka katona.

Miért mondjuk ezeket? Mert azt tapasztaltuk, hogy a sváb szorgalmas, tiszta és takarékos, a svéd acél jó, az örmény kereskedő ügyes és találékony, a gurka viszont a világ leghűségesebb katonája. Valószínű, hogy a negatív előítéleteknek is tapasztalati alapjai vannak. Hiába rokonszenves a nyelvi leleménnyel, szépen fogalmazó cigány kislány, amikor az emberek még ma is azt látják, hogy a Keleti pályaudvartól az Astoriáig gagyizó, üzletelő cigányok állják el a járdát, s hamis aranygyűrűt vagy hongkongi kvarcórát próbálnak ránk sózni meglehetősen agresszíven. A bűnözésről nem óhajtok szólni. Dr. Markója Imre már elmondta a hivatalos észleléseket a cigányok bűnelkövetéseiről. Félek, hogy a rádióban bűbájosan, nagyon rokonszenvesen megnyilatkozó cigánykislány életútját nemcsak az előítéletek nehezítik meg, hanem nagyon távoli rokonai is.

Előítéletek sújtanak engem is, csak én edzettebb vagy közönyösebb vagyok, mint a cigány kislány és a szakmunkástanuló. Nyugati utazásaim során gyakran érzékeltem, hogy barbár keleti embernek tartanak, s volt olyan hely, ahol hivatalos társalgás közben Balkánról érkezőnek neveztek, s bizonyos lefokozással igyekeztek velem bánni. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy jobb novellákat írok, mint ezek, és mosolyogtam a fölényeskedésükön. – Fölényeskedésük, lenézésük egyébként indokolt. Előítéleteik szellemében kezeltek. Miért ne néznének le, amikor náluk minden illemhely tisztább, mint nálunk sok váróterem, vonat vagy vendéglő? Miért ne nézne le az osztrák paraszt, tenyérnyi földjével, de tisztes tejgazdaságával a háta mögött, amikor tízszer annyit keres, mint egy magyar író. Bármikor kimehet Párizsba, én nem. S egyáltalán, amikor végigutaztam Ausztriát, látnom kellett, hogy minden szalmaszál vigyázzban áll és hasznosul ebben az országban. És nálunk? De maradjunk az én kertemben. A kerítés mellett álló vörös kőhalomból nagy gazcsomó nőtt ki. Amikor felmagzott, egy növényhatározóban megnéztem, mi a neve, ahelyett hogy kivágtam volna. Rossz, hanyag gazda vagyok. A kert sarkában, a napraforgók között versenyt nőttek a réti zörgőfüvek. Felére sem nől ez a gaz, csak a napraforgók inspirációja húzta őket a magasba. Kivágtuk? Nem. Mutogatjuk a vendégeknek. Minden osztráknak, németnek, angolnak igaza van, aki engem előítélete alapján keletinek vagy akár balkáninak tart. Csak az a helyzet, hogy én nem szenvedek az előítéletektől, nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. A cigány kislány pedig szenved, mert erre van predesztinálva. Lételeme a lelki szenvedés. Ha váratlanul senki sem érzékeltetné vele, hogy cigány, elveszítené különlegességét. Olyan egyszerű technikus vagy könyvelő lenne, mint a többi nő. Éppen ezért megértem és együttérzek vele.

Kórházi elégia

Vannak kiélezett helyzetek, amikor hirtelen minden leegyszerűsödik. Kórházba kerültem, és megoperáltak. Ettől kezdve a magyar társadalomnak csak egészen szűk szeletét, pontosabban metszetét láthattam, s erre kellett (lehetett) figyelnem, ezzel a látvánnyal, élménnyel tölthettem fel akkumulátoraimat. Eleinte sivárnak tűnt ez az élmény, aztán óráról órára elfogadhatóbbnak, szinte érdekesnek. Eltartott egy darabig, amíg az infúzió csordogált belém, mire elvitték a kiürült üvegeket, lebontották a fölém magasodó szerkezetet, mire érzékelni kezdtem, hogy bejöttek, kimentek, hoztak valamit, beszélgetnek velem. Eleinte lebeg az ember, csak később, amikor megszűnik az érzéstelenítő injekciók hatása, ütődik a földhöz, s borítják el a hazai realitások. Anarchikusnak tűnt a kórház, tisztasága kétesnek, bár a párnák, melyeken feküdtem, habkönnyűek és tiszták voltak. Később ráébredtem, hogy az ország egyik legtisztább kórházában fekszem. A rendetlenségérzésem valószínűleg abból táplálkozott, hogy már a kivizsgálások idején is talicskákat, malteros ládákat és iparosokat láttam a folyosón. Akkor éppen a személyzet tusolója, vécéje romlott el, de mire bekerültem, a női osztály vizesblokkja is félig-meddig tönkrement. Ráadásul beázott a kórház első emeleti szintje. Egyébként az utolsó tíz évben, amilyen egészségügyi intézményben (rendelőintézetben, kórházban, szűrőállomáson) csak megfordultam, mindenütt rossz volt valami. Omladoztak a falak, elromlott a röntgen, hiányzott valamilyen segédanyag az EKG-hoz, elfogyott az érzéstelenítő, a megfelelő méretű injekcióstű, a fogtöméshez való pekmesz. Mindenütt mesterek, segédmunkások bizonytalankodtak a lépcsőházban vagy a folyosókon. Sajnálatosan még rangos és nagy kórházakban is ez a kép fogadta a beteget. Mindezek ellenére működnek a kórházak és intézetek, s az orvosok meggyógyítanak bennünket. Most is ez történt, igaz, egyházi szóhasználattal élve a műtő sacrosanctus, ott mindennek rendben kell lenni. És rendben volt, dr. G. T. főorvos megoperált, bonyodalmak és gyógyszerek nélkül gyorsan gyógyultam. – A látszólagos anarchiából kibontakozott a rend, nővérek, orvosok felügyeltek rám, ahogy a többi betegre is. Kis vizit, nagy vizit… Reggel, délután, este váltották egymást, mindenki megnézett, megkérdezett. Az orvosok között volt olyan, aki éjszaka ügyelt, aztán reggel dolgozott tovább, majd újra ügyelt, anélkül hogy hazament volna.

Eleinte csak a hangok törtek be a folyosóról, a televízió hangja, egész éjszaka a betegek papucsainak csoszogása, néha egy csengetés. Fél hat tájban a takarítónők csörömpöltek végig a folyosón, és valamilyen sósavas fertőtlenítő folyadékkal végigmostak mindent. A vérvételre hangszóró szólított bennünket, a kötözésre a gyakorlottabb betegek maguktól is elindultak fél nyolc tájban. Sok volt a beteg, így aki csak tehette, idejében elfoglalta a helyét a vizsgáló előtt. Nyolckor már vitték az újakat a műtőbe, és negyed, fél kilenc tájban elkezdődtek az operációk. Nagyüzembe keveredtem. Néha délelőttönként a nővérképző tanulóinak vidám csiripelése csörgedezett végig a folyosókon.

Mellettem üres volt az ágy, mert az orvost, aki bent feküdt, felvitték az intenzív osztályra. Súlyos veseműtéten esett át. Vért vizelt, a strandról hozta be a mentő, amikor elkapta a görcs. Furcsa, hogy az orvosok is megbetegednek. Sokan keresték, így lassan megismertem a baj és a műtét minden részletét. Tapogattam a vesémet, mintha fájna… Kezdtem félteni a bőrömet. Idáig soha nem hallottam, hogy a vese ilyen bajokat is képes produkálni. Jó lenne minél előbb hazajutni innen.

Felkeltem, végigcsoszogtam a folyosón. Később az ágy szélén görnyedezve az ablakon túli világot figyeltem. Mi van odakint?

Nagy erdők között állt az épületünk, a tölgyfák lombja csaknem behajolt az ablakokon. Dombok, völgyek, hegygerincek látszottak körben. Amikor bevonultam a kórházba, észre sem vettem, hogy ilyen erdőségek közé épült ez a kórházi kombinát. Lent egy raktár- vagy konyhaajtó előtt csíkos bundájú macska játszott a kölykeivel. Kecsesek, szépek voltak. Illés Endre, Hemingway, Brigitte Bardot macskái jutottak eszembe, majd a nagyanyám macskái, ahogy fejés után hízelkedve a szoknyájához dörgölőztek. Kezdett visszatérni belém az élet, a kíváncsiság és az erő. „Milyen jó – gondoltam –, hogy a kórházban macskákat tartanak. Van mit nézni a betegeknek, képzeletben elkalandozni, visszagondolni régi emlékekre, helyzetekre, melyekben macskák szerepeltek.”

Hirtelen kicsi, zárt, dobozszerű teherautó kanyarodott az ajtó elé. Két munkaruhás férfi zöldséget, káposztát rakodott ki belőle. Az épületből egy kövérkés, fehér kötényes asszony jött elő, és mutogatva dirigálta őket. Ekkor fedeztem fel, hogy az ajtó egy konyhába vagy annak raktárába nyílik. Az ablakokon át látni lehetett, ahogy fiatal és idősebb, falusias külsejű nők az asztalok mellett dolgoztak. Vájdlingokba aprítottak valamit, kevergették. Az autó elment. Egy asszony néhány falatka nyers húsdarabot adott a macskáknak. Lefeküdtem.

Tíz óra tájban, amikor autóbúgást hallottam, felültem, aztán nagy körülményesen lemásztam az ágyamról. Kinéztem. Újra ott állt a kis dobozszerű teherautó. Most kenyeret hoztak. A sofőr egy szebbnek látszó kétkilósat betett a fülkébe az ülések fölé. Később ebédidőben újra megjelent a teherautó, zsákokban hoztak valamit, talán hagymát vagy krumplit. A sofőr és a kísérő ember leült a küszöbre. A fehérkötényes nő tányérban hozta ki nekik a levest, de kanál nélkül. Szürcsölték, itták, aztán a maradékot kiloccsantották. Később, amikor hozzánk, a második emeletre is megérkezett ez a leves, csodálkoztam a szállítókon, hogy olyan jóízű éhséggel szürcsölték.

Szerettem nézni a konyhát, ahogy kiadagolták az ételeket, a savanyúságért marokkal a fazékba nyúlva. A maradék csirkecombokat elosztották egymás között, s egyet-egyet szalvétába csomagolva szatyrukba süllyesztettek. Lemosták a bádoggal borított asztalokat, beszélgettek a szállítókkal, nevettek, énekeltek néha, és törődtek a kórház macskáival. A macskák délután egy nagy, megsérült, féloldalas cserfa alatt játszadoztak.

Ha végigcsoszogtam a folyosón, a földig érő üvegfalon át az erdőre láttam. Szerettem nézni az erdőt. Az egyik fa alatt néhány tere száraz ágat, fahulladékot raktak össze a kertészek. Egy beteg férfi látta, hogy nézem a farakást, és megszólalt mögöttem: „De jó lenne ez nekem otthon télire.” – A fától nem messze, az erdei gyepen egy nyugati autó állt. Jó márka, szolid színben. Ezt is szerettem nézni. Reménykedtem, hogy egyszer csak megpillantom a tulajdonosát, ahogy beszáll, elindul, kihajt az erdőből, és én lélekben vele megyek. Kopott öregember ült bele aztán egy testes öregasszonnyal. Piaci kosarakkal szálltak be, látszott rajtuk, hogy kapták a kocsit, és nem mennek messze. Vissza is jöttek egy óra múlva. – Legfurcsább a teniszpálya volt. A fák közül a kórházi üvegablakig sejlett egy vörös salakos teniszpálya, de mindig üres volt, nem játszottak rajta. Reggel elcsoszogtam az üvegablakig, délután többször, hogy játékosokat lássak, esetleg a labda pattanását is hallucináljam, ami eszembe juttathatná labdaszedői tündöklésemet s későbbi felnőtt teniszkudarcaimat. De hiába, a pálya mindig elhagyatott volt. Kivéve egy napot. Már hajnalban szélviharra és zuhogó esőre ébredtünk. Ekkor délelőtt, a folyosó végére sétálva csodálkozva láttam, hogy az esőben két férfi (öreg vagy fiatal) teniszezik. Esett, esett, de másfél órán át teniszeztek. Megnyugodtam, szinte jókedvűen másztam vissza az ágyamba.

Egyik éjszaka a mosdóból befelé csoszogva rangos filmrendezőnkbe botlottam. A sötét folyosón pizsamásan, fürdőköpenyesen alig ismertük meg egymást. Vesegörcsökkel, kővel hozták be, de már halogatta az operációt, segédemberekkel, színészekkel tárgyalt a folyosón, és haza készült. Munkakedve, görcsök utáni lendülete elgondolkodtatott. Még meg sem operálták, de már dolgozik, én pedig itt operáltan lábadozom. Ideje lenne kezdenem valamihez. Ki is vonultam a folyosó végére egy notesszal, és tűnődni kezdtem regényem megoldatlan fejezetén. Leült mellém egy szikár, idős úr, pizsamában.

– Nekem két éve kivették itt az egyik vesémet – mondta és várakozva rám nézett.

– Az súlyos műtét.

– Már lemondtak rólam. Magát mikor operálják?

– Már túl vagyok rajt.

– Szerencsés. Hány éves?

– Ötvenben vagyok…

– Én a nyolcvankettedikben. Már többször lemondtak rólam. De mindig jön valami újabb dolog. Nem értem, hogy most mi a bajom. Ebben a korban az ember vigyáz, idegen nőkkel már csak hébe-korba van kapcsolatom. Nem hinném, hogy ez lenne a baj… Tudja, az a helyzet, ha vizelek, eleinte olyan sűrűn jön ki a csőből, mintha hurka lenne, de nem is ez a baj. Ha abbahagyom a vizelést, a fütyülőm brekegni kezd.

– Brekegni? Hogyhogy?

– Én sem értem. Elteszem a micsodámat a gatyába, bemegyek televíziót nézni, s az közben brekeg.

– Nem értem… Hogyan brekeg, mint egy leveli béka vagy egy varangyos?

– Nem tudom… Leginkább, mint egy gyalogbéka. De ezek az orvosok nem értenek hozzá. Bejönnek vizitelni, s csak azt kérdik: „Brekeg még, Tóni bácsi?” – Hát mit csináljak, ha brekeg… Meg lehet magában bízni? Látom, meg lehet, biztosan nem mondja tovább… Most például kitalálták a mákot.

– A brekegés miatt?

– Nem, most általános kivizsgálást tartanak. Megetettek velem tíz deka mákot nyersen, elrágni nem szabadott. Ilyen undorító dologban nekem még nem volt részem. Hallott már maga arról, hogy mákkal gyógyítanak?

– Lehetséges. Nem értek hozzá. Talán valamilyen kontrasztanyag…

A folyosó egyik végéről az üvegtáblákon át az útra lehetett látni. Vasárnaponként itt gyülekeztek a betegek, és várták a látogatókat. Feleségeket, férjeket, gyerekeket, munkatársakat, s ha azok hazaindultak, újra az üvegablaknál álltak és nézték, hogyan tűnnek el szeretteik az erdő fái között. A gyógyultak, akiket az orvosok hazaengedtek, utcai ruhába öltözve órákig, fél napig álltak az ablak előtt, az ismerős családi kocsi felbukkanására várva. Mások viszont szerettek a kórházban lenni, dicsérték a kosztot, esténként beültek az ügyeletes nővérhez beszélgetni, kávézni, s úgy viselkedtek, mint egy klubban. Egy barna asszony, aki naponta ötvenszer végigpapucsolt a folyosón, ide is, oda is benyitogatva, elkeseredett, amikor hazaengedték. Éppen a reggeli kötözésre vártam, amikor szomorú arccal felbukkant.

– Rosszabbul lett? – kérdeztem részvéttel.

– Nem. Az a baj, hogy meggyógyultam és hazaengedtek – mondta.

– Ennek mindenki örül, ez egy nagyszerű dolog…

– De én úgy szerettem itt lenni a sok kedves ember között, beszélgetni a finom, okos orvosokkal, a nővérkékkel – sóhajtozott.

Később, déltájban láttam a férjét, ahogy vitte a teletömött szatyrokat. Lehet, hogy igaza volt az asszonynak.

Eközben a macskák lent játszadoztak a konyhaajtó előtt, s néha csak gyakorlásképpen, felszaladtak a sérült cserfa törzsére, s onnan tekingettek szét az erdei kórház barátságosnak tűnő világában.

Őszi kertben

Beteg embernek beteg a kertje, ez az első gondolatom, ahogy körülpillantok. A szőlőt, virágágyásokat, a fák alját felverte a gaz, a paradicsombokrok már lerogytak a földre, gyümölcsük fakópirosan, sárosan készülődik elenyészni. A csatorna alatt a cementkádból kiömlött a víz, s a bő esőzések eredményeként kis árkokat mosott az út fűcsomói közé. Szélvihar is téphette a kertet, mert nagy diófaágak hevernek szerteszét, s a csemegeszőlő lugasa átdőlt a szomszédba. A vaddisznók szétszaggatták a kerítést, a paczeltszilva gyökérzetét feltúrták, szétrágták, kopolyákat ástak a gyalogút közepére és a szőlőrendek közé.

Valamikor tíz-tizenkét éve még áldás volt felettünk ez az erdő, gondozták, művelték. A homokkőbe, vörös erdei földbe mélyedt úton hajdanában a Káli-medencéből a Balaton partjára nagy szekerekkel jártak át a rómaiak. A mi időnkben teherautók bukdácsoltak itt, követ és fát hordtak le a partra. Ezen az úton elindulva feljuthatott az ember a Nyálas-tóhoz, a Hegy-tóhoz vagy a hegy túloldalán a nevezetes Kőtengerhez. Az út két oldalán kora tavasztól késő őszig gombát lehetett szedni, galambicát, vargányát, rókagombát, keserűgombát, csiperkét s bőséggel a nagy őzlábgombát. De aztán abbamaradt az erdőművelés, az utat benőtték a bokrok, liánok, s szinte járhatatlanná vált. Az erdőből korábban nyulak és fácánok jártak le a kertekbe, újabban a vaddisznókondák. Az apróvad eltűnt. Felettünk elkomorodott az erdő, esténként beteg, fisztulás őzek nyögése, köhögése vagy a rókák ugatása hallatszik.

A présház előtt, a vadszőlő ágai közé madarak költöztek, s ürülékük kisebb guanóhalmokká vastagodott. Zavartalanul töltötték éjszakáikat, nélkülünk talán boldogan. Nézek jobbra, nézek balra, s csak nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy szomorú ez a kert. – Bent a házban hidegebb van, mint odakint. Az első fagyok idején kihűltek a falak, s a ridegség bent rekedt. Gémberedett pókok ülnek a sarkokban, búsan, fakószürkén, bölcsességbe burkolózva. A pincében a hordók dongáin már kivirágzott a penész. Óbort szívok a hébérbe, nézegetem a színét az ajtó négyszögét betöltő fényben, aztán üvegkancsóba engedem az egészet. Pohárral a kézben lépek ki újra a kertbe. Belekortyolok, s érzem, hogy a tavalyi napfény szétárad ereimben. S azt is, hogy amíg egészséges az ember, semmibe sem veszi az egészségét, de ha betegségből gyógyul, már nagyra értékeli. Betegen érti meg az ember, hogy mi is az az „egészség”.

Mire elfogy a pohárka bor, a Balaton vizéből is előtűnik egy kis darab, valahol a közepe táján. A két partot még pára fedi. Kócos, de nem is olyan ronda ez a kert. A kuszáltságból a szépség világító foltjai is elővirítanak. A lépcsővel szemben már égőpirosan világítanak a tűztövis bogyói, s alatta a madárbirs mélyebb, vérszínű termése árnyalja a képet. A tűztövis ágai között egy feketerigó áll. Szemelgeti a bogyókat, időnként rám néz, de nem fél, nem repül el. A madárbirs mellett a cinerária bolyhos, ezüstös levelei olyanszerűek, mint az alaszkai jávorszarvas ág-bogas lapátjai. A sziklányi homokkő tövében, mely még a pince ásásakor került elő, a moha is megtelepedett. De nem szokványos zöld mohaszőnyeg, az erdei moha, a zöld alapmezőből aranybarna szálacskák magasodnak ki, végükön furcsa fejecskével. A fügefáról, mely a ház sarkánál áll, aláhull egy kései levél. Méltósággal billeg lefelé, s hangtalanul éri el a földet, melyet a fügefalevelek egészen betakartak már. Ha aláhull egy levél, odakapja az ember a szemét és nézi. Nem lehet nem nézni. S most, ahogy a földön fekvő falevelet nézem, mely társaival együtt hamarosan avarrá nemesül, elcsodálkozom, hogy milyen szép. Szép formájú és rajzolatú levél. A természetből áradó bőséget, gazdagságot sugallja. Ahogy nézem, megnyugszom, boldogságérzés fog el, már része vagyok a kertnek, nem pedig külső szemlélője. Így hullok majd le én is, de nem leszek ilyen szép, mint ez a fügefalevél. S valószínűleg nem leszek képes ilyen harmóniával belesimulni a levéltemetőbe, hogy bölcsen avarrá váljak, majd a földbe keveredve humusszá, felkészülve a jövő fügefáinak, barackosainak, szőlőtőkéinek táplálására. Az elmúlás is szép, valójában magában rejti már az új tavaszt, új kezdeteket, új növényi életalakzatokat, a feltámadást.

A diófák ágai már lekopaszodtak, a kerítés mentén sarjadt vadmeggy bokrain átlátni, a körtefák furcsa csontvázakká váltak, a lasponya is elhullatta levelét, csak a kajszibarackfák tartanak ki. Üde zöld levélzetük dacol az ősszel.

Fent vadludak húznak, leszólogatnak a földre. Nem látom őket, csak a hangjukat hallom.

Egyszer csak ott áll előttem Pintér úr, a nyugalmazott vasúti tiszt. Észre sem vettem, hogy bejött a kertbe.

– Láttam, itt vannak, már fentről, ahogy az erdőből ereszkedtem lefelé. Hol voltak ilyen sokáig, csak nem történt valami baj?

– Kis betegség, de már túl vagyunk rajt. Éppen nézem, hogy ez a kert…

– Én meg fent voltam gombászni. Belemászom valahogyan a bozótba, beljebb aztán már járhatóbb. Lila pereszkét és laskagombát szedtem. Nézze csak, szépek?

Kiemelek a kosárból egy laskagombát, és megszagolom. Bent van az őszi erdő illata, titokzatossága.

– Itt hagyok egy főzésre valót, nekünk ez sok – mondja Pintér úr, és már pakolja is a lépcső szélére a legjavát.

Poharat hozok, s az üvegkancsóból megtöltöm.

– Milyen az erdő? – kérdem közben.

– Szép, de furcsa – mondja Pintér úr. Kortyolgat a borból. – Cigányokkal találkoztam. A hegygerincen túl egy egész cigánykaraván táborozik. Négy szekérrel vannak. Három nagy bográcsban főzik az őzpörköltet. Kicsit meg is ijedtem tőlük, mert amikor észrevettek, két suhanc odajött hozzám, de csak az erdész után kérdezősködtek.

– Miből gondolja, hogy őzet főztek a bográcsokban?

– Az illatáról. Legalább húsz éve nem találkoztam cigánykaravánnal. Azt hittem, ilyen már nincs.

Később, amikor újra egyedül maradok, végigjárom a szőlőrendeket. A vessző szép barnára beérett, az alsó rügyek így biztosan áttelelnek. Lecsupaszodva, mint furcsa modern szobrok meredeznek az ég felé. Karok, kezek, ujjak, s az ujjak felett láthatatlan mozdulatok. Néhol a kordonról leszakadt karok lógnak a semmiben. Lehajolok, felkötöm egyiket. Mily kevés ez a segítség, sokat kellene itt tenni. De már tervezem, hogy mit mikor, még a tél beállta előtt, és mit tavasszal.

Most éppen én gondozom ezt a kertet. Átmeneti állapot, mint ahogy átmeneti tünemény földi életünk is. Valamikor egy orvosé volt ez a kert, korábban a hegyoldal nagyobb darabjával együtt egy kisbirtokosé, hogy előtte kié volt, arra már az öreg parasztok sem emlékeznek teljes bizonyossággal. Jártak és éltek itt kelták, rómaiak, germánok, avarok, szlávok, magyar urak és magyar vincellérek, ki tudja, ki mennyit javított vagy rontott ezen a kerten. A földből cserépedények maradványai kerülnek elő, néha rozsdás fémdarab. Sok-sok jel, hogy itt a bronzkor óta vagy talán már korábban is, emberek éltek és cselekedtek valamit. Talán a földet is művelték. A nagy folyamatnak én csak egy kis láncszeme vagyok, nem tudhatom, hogy kétszáz év múlva kié lesz jog szerint vagy teljesen jogtalanul ez a kert. És nem is érdekel. De most éppen én gondozom a kertet. Így hát terveket készítek, megjavítom a kerítést, felkötöm a leszakadt szőlőkarokat, metszek, kapálok, remélve a javulást, az ocsúdó tavasz hangulatát, az aranyló nyarakat s az őszi-téli bizakodások, meditálások komolyságát is, amikor eldől a jövő.

Ennyi…

A vasárnap esti bizonytalanságban, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy folytassa a soha véget nem érő szellemi munkáját, társalogjon gyermekeivel, olvasson vagy esetleg belenézzen a televízió este hétkor kezdődő politikai magazinjába, furcsa neszek, beszédfoszlányok érintgették a negyedik emeleti ablakokat. Itt mi a legfurcsább neszekhez, zenékhez és zajokhoz is hozzá vagyunk szokva, mert a harmadikon színes külföldiek laknak, lejjebb kutya-, macska- és más állatbarátok, szokásaink, mentalitásunk, természetünk, foglalkozásunk és munkabeosztásunk rendkívül eltérő. Van, akinek hangos gyermeke van, másoknak zongorája, Hi-Fi-tornya, pisztolya, s olyan is akad, akinek már csak rossz, elnyűtt idegei. A lakások emeleti szintjei közül a kivitelező kispórolta a hangszigetelést, így mi, a lépcsőház lakói elég sokat tudunk egymásról. Némelyik lakó ugyan azt képzeli, hogy a hang csak lefelé terjed, másik, hogy felfelé, de ahogy a lépcsőház kanyarulatában egymásra nézünk, nyilvánvaló, hogy a hang itt minden irányban terjed. Mindezek ellenére elég jól megvagyunk egymással, kialakult köztünk valamiféle hallgatólagos tolerancia, ami válságos helyzetekben már érintgeti a lépcsőházi szolidaritás határait.

De ezen a vasárnap estén a sokféle zajhoz, zörejhez, vonyításhoz, dobszóhoz, kutya- és gyereknyivákoláshoz, perpatvarhoz, részeg vendégek távozásához szokott fülünk mégis fent akadt néhány hangfoszlányon. Nem az volt a meglepő vagy furcsa, hogy németül beszéltek az ablak alatt, hiszen itt állandóan parkolnak idegen kocsik, s az angol, orosz, szerb és német szó megszokottan hangzik. Valamilyen ideges német és magyar mondatfoszlányok érintgették az ablakokat.

Kiléptem a lodzsára. Lent a mélyben népes társaság állt. Az utcán várakozó osztrák rendszámú kombi és a pár négyzetméteres ablak alatti park között járkáltak. A német és a magyar szó állandóan vegyült: „Miért hívott meg bennünket, ha nem enged be?” – kérdezte valaki. „Nem azt mondta, hogy vasárnap este?” – tudakolta egy másik. S közben német szövegek. Valahonnan egy kettős létrát cipeltek elő, és felállították a pingpongasztalra. Valaki felmászott a létrára, és bekandikált az első emeleti lakásba, ahol egy orvos lakott. Zseblámpa is előkerült, és bevilágítottak vele a lakásba. Az ablak visszatükrözte a fényt. A lámpával valaki bement a lépcsőházba, s a levélnyíláson át világított befelé. A létrán álló felkiáltott: „Látom, ott fekszik keresztben… Elaludt… Dörömbölni kell és felébred…”

A jelenet nem látszott valóságosnak. Olyannak tűnt, mint egy filmforgatás. Különösen a pingpongasztal tetején álló létra utalt erre. Körülnéztem, de sem lámpákat, sem felvevőgépet nem láttam. Talán a másik oldalról veszik, a nyitott lakásajtón át, gondoltam… De aztán előkerült az egyik lakó, s egy hosszabb létrát a lodzsa korlátjának támasztott. Piros tréningruhában mászott fel a létrán, és beugrott a lodzsára. Benézett az ablakon, aztán a félig osztrák, félig magyar társasághoz fordult: „Az ágy mellett fekszik, látom… Meg sem mozdul…”

Nagy hangzavar támadt, a piros tréningruhás lakó visszamászott a létrán a földre. Többen erősködtek, hogy telefonálni kell valakinek, esetleg a rendőrségnek, mert furcsa az egész… A félig osztrák, félig magyar társaság beugrált az autókba, és elhajtott. Egy nő, aki ismerősnek tűnt, de ma sem tudnám megmondani, hogy ki volt, sírt a kapuban. Ekkor újra éreztem, hogy filmről, műalkotásról van szó. Valahonnan veszik az egészet. Világítanak a ház mellől, mert a nőnek még az arcát is láttam a negyedikről. Visszaléptem a szobába, és bekapcsoltam a televíziót. Amíg melegedett, kimentem a konyhába borért és poharakért. Vörös- és fehérborom volt itthon, így aztán bizonytalankodtam az üvegek felett. Melyikből igyunk néhány pohárkával?

Autók morajlása hallatszott be a konyha ablakán. Egy üveg szekszárdi nyakát szorongatva kipillantottam az udvarra. Rendőrautó állt meg a lépcsőházunk előtt, aztán egy mentő. Csodálkozva az órámra pillantottam. Tíz perc sem telt el azóta, hogy az osztrákok elmentek telefonálni. A rendőrök és a mentős tiszt bejöttek a lépcsőházba. Az orvos első emeleti ajtaját természetesen ugyanúgy zárva találták, mint az osztrákok. Megkerülték a házat. A rendőrök felmásztak a létrán a lodzsára, és zajtalanul, pillanatok alatt, kívülről kinyitották a lodzsa ajtaját. Bementek a lakásba, és feltárták a lépcsőházi, rendes ajtót is. A mentősök tizenöt percig voltak bent, aztán kocsiba szálltak és elmentek. Ekkor az ablakokban könyöklő lakók megértették, hogy az első emeleten valami komoly baj van. Az orvos valószínűleg meghalt.

Az orvos jóképű, barna férfi volt, kreol bőrrel, erősen őszült. Ötvenötnek látszott, esetleg kicsit többnek. Mindig mosolygott, ha összetalálkoztunk a lépcsőházban, s egyszer, amikor a lakók nekiláttak a közös helyiségek ablakainak a megtisztításához, rongyot fogott és végigdörgölte a földszinti üvegeket. Arca néhányszor a televízió képernyőjén is felbukkant, mivel jól értett szakterületéhez, adjunktus volt. Magányosan élt, rokon nők és rokonszenvesen ragaszkodó nők alkalmi felügyelete alatt, boldog kötetlenségben. Mi történhetett vele?

Fél óra múlva megjelent az udvaron egy újabb rendőrautó, egy Lada kombi, amiből a rendőrorvos és a nyombiztosítók szálltak ki. Bementek a lakásba, és hosszan, körültekintően dolgoztak. Szomszédokat, tanúkat hallgattak meg, jegyzőkönyveztek. A rendőrorvos megállapította, hogy az orvos már legalább három napja halott, de lehet, hogy több. A halál körüli feltételezések még aznap körbeszaladtak a házban.

A hullaszállító este kilenckor érkezett meg, de amíg a rendőrök nem szóltak nekik, be sem mentek a házba. Több, mint egy óráig ültek a kocsiban mozdulatlanul. Amikor aztán valamiféle jelet kaptak, bementek. Sokáig voltak bent. Többször kijöttek, hosszú tárgyakat cipeltek magukkal. Nekikoccantották a falnak, kapunak. Este tíz óra is elmúlhatott már, amikor az orvos holttestét kihozták a lépcsőházból egy bádogkoporsóban, aztán becsúsztatták a kocsijukba, és elmentek vele. A rendőrök még utána is hosszan maradtak. Végül lepecsételték a lakást, aztán kocsiba szálltak és elhajtottak.

Ha ez egy filmforgatás, mint ahogy lehetne az, és hosszan úgy látszott, hogy valóban az, akkor a rendező most szólalna meg: „Ennyi… Kamera áll, kikap…” Csakhogy ez nem ennyi.

A Dokinak, ahogy mi hívtuk, félsótérosan most is itt áll a Trabantja az ablak alatt. Egyenesen soha nem tudott beállni. A házban többen úgy tudják, hogy öngyilkos lett, mások infarktusra gyanakodnak. A rendőrség állítólag a külső beavatkozásokat sem zárta még ki. Sok minden történhetett a Dokival… Van, aki úgy tudja, hogy erős gyógyszerre ráivott. Engem az döbbentett meg, hogy csak negyvenkilenc éves volt. Amikor lehozták a bádogkoporsóban, akkor már láttam, hogy szó sincs filmforgatásról. Itt a lépcsőházunkban egy ember meghalt. Kész. Ennyi. De magam előtt láttam derűs, barna arcát, amikor egy késő őszi napon a kocsijából kiemelt egy huszonöt literes hordót, s erőlködve bevitte a földszinti tárolóba. Aki ilyen boldogan tud vinni egy teli hordót, miért lenne öngyilkos? Vagy ha mégis, mi mindennek kellett történni körülötte?

Méz és kalács

Közvetlenül ebéd után a rekkenő déli hőségben egy fiatal nő állt meg a kapunkban. Integetett és halkra fogottan kiáltott valamit. Betegségből lábadozva pár napja érkeztem csak a Balaton-partra, így megijesztett a látogató (máris akarnak tőlem valamit), de futólag, alig érezhetően a hiúságomat is megérintette: Talán jó hír, fontos izenet Budapestről vagy valahonnan.

A nő fiatal volt és szép, a nyugtalan, vibráló fajtából. Körülpillantott a teraszon, bemutatkozott a családomnak, aztán színes szoknyáját maga alá simítva leült egy székre. Szatyrából házirendet vett elő és átnyújtotta.

– Megdöbben, ha ezt elolvassa – mondta, s nézte az arcomat.

Nem döbbentem meg. Ugyanolyan házirend volt, mint a többi, amivel valamikor az ötvenes években teleaggatták az országot, óvodáktól a munkásszállásokig. Pontokba szedték, hogy mi tilos, mi kötelező, mit szabad mégis. Mikor kell enni, lefeküdni, villanyt oltani stb. A házirendet a vendégünk most egy fővárosi vállalat üdülőjének a faláról akasztotta le.

– Nem gondoltam, hogy ilyen még lehetséges – mondta.

– Tudja, hány évenként kap egy munkás Magyarországon beutalót? – kérdeztem.

A nő bólintott, aztán elmondta, hogy a gondnok ordítozik a beutaltakkal, fal mellé térdelteti a gyermekeket, de legjobban az sérti, hogy a savanyúsághoz nem adnak külön kistányért, hanem odateszik a rántott hús mellé, s csupa ecet lesz minden. A reggeli ugyanilyen elviselhetetlen, mert a mézet a kalács mellé öntik, s mire kihozzák, a kalács beleér a mézbe, s ragad minden.

Szép, mosolygós arcára néztem és megkérdeztem:

– És ezért feljött ebbe a forró hegyoldalba?

– Azt akartam, hogy tudja. Ez is egy Jelenség, nem?

– De igen, magával együtt.

Megnyugodott. A kapuban kiderült, hogy a következő napon a nyaralása is véget ér, utazik vissza Pestre.

Ha Balaton-ügyben, nyárügyben lemondunk a zordabb igazságok feszegetéséről, akkor azt hiszem, legtalálóbban ez a szép, pesti nő fogalmazta meg a lényeget: a gondnok ordítozik, s a kalács beleér a mézbe. Kalács van, méz van, de nem tudjuk feltálalni, s egy gusztustalan trutymó lesz belőle, amit a kényesebb embereknek nem vesz be a gyomra.

Buborékok

Az iszapos tavak mélyéről buborékok törnek fel, jelezve, hogy a mélyben gáz képződik, valami bomlik, rohad. A Balaton északi partja köves, s az ember meztelen talpa puha iszap helyett vándorkagylók elhagyott házaira tapos, mozdulatai nyomán mégis buborékok keletkeznek. Minél többen fürdenek a vízben, annál több a buborék. A Balaton meleg, sekély vize magához vonzotta a fél országot, fél Európát, így a szép új strandok és a régi, elhanyagolt romstrandok is zsúfoltak. Déltájban már a legocsmányabb helyen sem könnyű leteríteni egy törülköző nagyságú gyékényt, belemenni a vízbe, vagy kijönni onnan. A víz megvastagszik, hólyagos lesz, bugyborékos, buggyant, napolajba tunkolt iszapfoszlányokkal gazdagon motivált. Ilyenkor már nem nagy öröm belemenni, sokan, ha be is gázoltak, csak állnak a derékig érő vízben, mint hajdan a delelő jószág Fenékpusztánál, de aztán nem hemperednek bele. Napokig álldogáltam a delelők között, aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom inkább korán reggel. Ez értelmes gondolatnak bizonyult.

A hajnalból átúszó reggeleken a víz még tiszta, pontosabban már újra tiszta. Éjszaka megnyugszik egy kicsit a Balaton összevissza mardosott, mocskolt lénye. A strand még szeméttel terített, mert a takarítók csak később, hét után érkeznek, de át lehet lépdelni a csikkhalmokon, almacsutkákon, s a papírszalvétákban visszahagyott titokzatos csomagokon. A horgászokon kívül ilyenkor csak néhány magányos úszóval találkozik az ember, s a maszek kölcsönző kutyájával, aki a csónakokra vigyáz.

Úszik az ember egy keveset, mikor mennyire képes magába szívni a reggelt, az új napot. Amíg úszik, sirályok kísérik. A parton, az üdítő tusolás után is legjobb a sirályokat nézni, mert a horgonyon alvó vitorlások még titkaikat ringatják a tétova hullámokon.

A gyér napfényben szárítkozva, a hullámtörőn ide-oda sétálva mindig összetalálkozik az ember más úszókkal, szárítkozókkal. Köszönök a pesti bankosnak, a nagyvárosi ügyésznek, az ismert festőművésznek, s váltunk néhány szót, de mindig csak a vízről, időjárásról, sportról, hajókról.

A gimnáziumi tanárnőt csodálkozva köszöntöttem, mert először láttam a nyáron.

– Nem járok ide, de most nem tudtam aludni, s a hánykolódás helyett inkább lejöttem úszni.

– Lemondtak a strandolásról?

– Nem, átmegyünk Révfülöpre, mert a Rudi bácsi megbetegedett és bezárta az étkezdéjét. Legalább délben kell valami meleget adnom a gyerekeimnek, de itt nincs semmi.

„Köszönöm, hogy visszahozta a tányérat” – ez a felirat áll Rudi bácsi üzletének a strand, a vasútállomás és a Balaton felé néző oldalán. Maga az „üzlet” egyszerű Erdért faház, ami elé nyaranta kiraknak néhány bádogasztalt és széket. Rudi bácsi évek óta az ételkiadó ablak mögött izzadta végig a nyarat, s mindenkinek köszönt és mondott valamit: „Kézcsókolom nagysás asszonyom, köszönöm a kedvességét…” Hajnalban, este és éjszaka áru után futkosott, hurkát és kolbászt töltött, előrefőzött, fagyasztott, olvasztott. Nappal gulyáslevest árult, pirított májat, rántott csirkecombot, hekket, hurkát, kolbászt, lekváros buktát, kovászos uborkát, sört és üdítőt, szinte mindent. Eleinte olcsó volt, aztán drága, majd nagyon drága. De bármilyen drágán is adta az ételeket, a strand népe sorban állt a kis faház előtt, és mindent megevett. Közben szidták, hogy drága és romlik a főztje. A vasútállomásig terjengő szagok inspirációja alapján a gonoszabbak elnevezték dögárusnak. Nyaranta többször ellenőrizték, de lényegi kifogást nem emeltek működése ellen. A haszna nagy volt, az adója viszont kicsi, mert szolgáltatást nyújtott.

– Észre sem vettem, hogy bezárt – mondtam a tanárnőnek.

– Ki sem nyitott, tavasz óta árulta az üzletet, de senki sem veszi meg, mert két és fél milliót kér érte.

– Ezért a faházért? A hely és a telek egyébként is a tanácsé.

– Ezért, de senki sem ad érte két és fél milliót. Az öreg kapzsisága miatt étel nélkül maradt az egész strand. A nagyvendéglő vezetője felajánlotta, hogy üzemelteti, és lead neki havi húszezret, de vele sem tudott megegyezni, mert havi százhúszezret követelt.

– Százhúszezret…? Mennyit jövedelmezhetett ez havonta?

– Elképzelheti – mondta, aztán belement a vízbe.

A tanárnő körül buborékok törtek fel a víz felszínére, aztán befelé sodródtak a csónakok felé.

„Két és fél millió – tűnődtem a napon –, sok, vagy kevés? Ha sok, valójában mennyit ér egy ilyen faház, amiben történetesen hurkát árulnak?”

„Van egy másik világ – gondoltam hazafelé –, amiből én semmit sem értek. Egyik világban milliók repkednek, a másikban sirályok. Nekem a sirályos világhoz van egy kevés közöm.”

A „gúnár” és csapata

Hajnalban és kora reggel még minden elmosódott és valószínűtlen a strandon. Pára ül a vízen, s a nyirkos harmat átáztatja a horgászok ruháit, a kabinok deszkafalát. A víz tiszta, tisztább, mint napközben vagy este. A hullámtörők, betongátak, deszkabejárók viszont koszosak, szemetesek. Legkoszosabb a fű, amire napközben az emberek leteregetik pokrócaikat. Mintha bevetették volna cigarettacsikkel a gyepet, az almacsutkák, barackmagok, törött papírpoharak, műanyag szívószálak, kólásüvegek csak dísznek hevernek közöttük. Az első hajnali úszás előtt két kártyalapot is találtam, egy tök felsőt és egy hetest. Épek voltak, csak egy kicsit nedvesek az éjszakai harmattól. Lehajoltam, hogy a tök hetest felemelem, de ekkor egy halk sikkantás elterelte a figyelmemet. Ekkor érkezett meg a „gúnár” és csapata. Most láttam őket először, így az egész színház érdekesnek tűnt.

Nem tudom, miért, azt hittem, üres lesz a strand, a horgászokon kívül, akik a nádas közelében a keleti hullámtörőket foglalták el, nem találkozom senkivel. Ezt a hajnali magányt, képzelt kívülállást már előre élveztem, s most egy kis csalódás borzongott rajtam végig.

A gyermekfürdő és a tusoló után egy elég tűrhető deszkabejáró és lépcső vezetett a vízbe, a másikat, ami a csónakkölcsönző mellett volt, már megrongálta a vihar. Öt-hat évvel ezelőtt még megvoltak a hosszú bejárók, a nagy napozó stéggel, két lépcsővel az oldalukon. Akkor kényelmesen lehetett besétálni a vízbe, de a gondnokság emberei elunták az állványok tavaszi-őszi emelgetését, amikor vízbe rakták vagy leszedték a szerkezetet, így aztán lángvágókkal feldarabolták, s a rövid bejárón és az egyetlen lépcsőn kívül semmi sem maradt az egészből.

A sikkantás a vihar rongálta bejáró felől hallatszott. Nők érkeztek a lépcsőhöz, s köpenyeiket ledobva, meztelenül csobbantak a vízbe. Fehérek voltak, szőkék és különböző életkorúak. A vízben megszámoltam a fejeket. Kilencen úsztak befelé, trécselve, kiáltozva, nagyokat nevetve. Bent a bójákon túl megfordultak és versengve közelítgették a partot. A bejárón, mintha nagy nézőközönségük lenne, gyors mozdulatokkal magukra kapták köpenyeiket, aztán elsiettek a falu felé. Csak másnap hajnalban, amikor a jelenet megismétlődött, vettem észre, hogy nem is köpenyben jönnek, mindössze egy nagyobb frottírtörölközőt tekernek meztelen testük köré. Libacsapatra hasonlítottak, melyek valaha a Balaton-parti falvak dombos főutcáján szoktak szárnyra kapni, s a maguk teremtette fehér felhőzűrzavarban érték el a vizet. A „gúnár” itt egy ötvenes, alig fonnyadozó nő volt, dúsan tenyésző szőrzettel. Szerényebb tollazatú követői a legvirgoncabb éveikben jártak, de a sor végén néhány tizenéves gyermeklány is soványkodott. A korai úszók éppen csak rájuk pillantottak, amikor a sikkantások elhangzottak, aztán fürödtek vagy törölköztek tovább. Arra mindenki ügyelt, hogy ilyenkor a másik bejáró lépcsőin ereszkedjen a vízbe, vagy másszon ki onnan. Egyik reggel azonban, mire megérkeztek, valaki elfoglalta a stégjüket. Egy magányos nő. Felöltözve, virágos szoknyában állt a deszkák végén, és a túlpartot nézte. A szőke nők csapata megtorpant a füvön, és vártak egy kicsit, de a magányos nő nem ment el onnan. Izgatott vita után átjöttek a másik bejáróhoz, és minden sikkantás nélkül ledobták törülközőiket, vízbe ereszkedtek. Jól látszott, hogy valami elromlott a hajnali strandon. Amikor vizesen elsiettek mellettem törülközőikben, a „gúnár” fenyegető, férfias arcán düh és keserűség ült. Az volt az érzésem, hogy ezek az ismeretlen, idegen nők másnapra kitalálnak valamit.

A következő nap hajnalán izgatottan siettem le a strandra, félve, hogy megkések és elszalasztok valamit. A magányos nő már ott állt a bejárón, és a túlpartot nézte. Csak most vettem észre, hogy világoskék szoknyáján a virágok sárgák.

Volt ott egy férfi a banktól, már törülközött, s közben a bejárati kaput figyelte. A csónakkölcsönző is előjött a lakókocsijából, és a lépcsőre ült. Intett a bankosnak, az széttárta a karját, és tovább nézte a kaput. De hiába, a szőke nők nem érkeztek meg. Másnap sem jöttek, s többet soha. A magányos nő két napig még ott állt a bejáró végén, aztán eltűnt, azt sem láttuk többet.

Lilában

Amikor kiléptem a kabinból, egy fürdőruhás férfi vizes kezével megfogta a karomat, félrevont és suttogva megszólalt, mintha emberek tucatjai állnának körülöttünk, titokra kíváncsian. De a közelünkben csak platánfák álltak, távolabb, a part mentén is alig mutatkozott valaki.

– Ott, látja, a bejárón mozdulatlanul áll az a fiatalember. Nagyon vigyázzon vele. Én a kölcsönző mellett a másik bejárón mentem bele a vízbe. Itt áll már órák óta. Még sötét volt, amikor a kölcsönzős megpillantotta az ablakból.

– Köszönöm, hogy szólt.

– Mindenképpen szóltam volna, de egyébként is éppen erre jöttem, a mi kabinunk ennek a háta mögött van.

– Köszönöm.

Kíváncsian elindultam a hullámtörők felé.

A bejáró közepén egy lila zakós, lila nadrágos, széles vállú, magas fiatalember állt, és előrehajolva a korlát vascsövére támaszkodott. Ruházata nem is volt kimondottan lila, inkább talán pirosaslila. Az a fajta szín, amit évtizedekkel ezelőtt még a köszörűscigányok és a ringlises legények kedveltek, de azóta divatszín lett belőle, s Pierre Cardinnél is lehet kapni, csak drágán. Az ilyen színű nadrágok farzsebéből nyeles fésű szokott előkandikálni, de ez esetben erre gondolni sem lehetett. A nadrág olaszos cipőt takart. A fiatalember fekete inget viselt, vajszínű nyakkendővel. A haja se rövid, se hosszú, éppen csak elérte a kabát gallérját. Az oldalszakálla viszont túlzottan hosszú volt és ferdére vágott. Ezeket a ferde remekműveket sohasem kedveltem, túl sokat sejtettek a személyiségből. Arca nagy volt, szederjes és durva, legalábbis oldalnézetből.

Rám sem hederített, csak a vizet nézte és nyögdécselve két szót ismételgetett:

– Uram isten… Uram isten…

Szenvedett.

A legfurcsább az volt az egészben, hogy a bal lába mellett a deszkabejárón, akár egy asztalon, papírtálca állt, azon egy pár ép virsli, mustár és egy zsemle hevert. Ez a feltálalt étek látszólag nem tartozott hozzá, de ugyanúgy a saját szerzeménye is lehetett, csak kényelmi okokból a lába mellett tartotta.

– Uram isten… Uram isten – hallatszott újra és újra.

Engem a papírtálca nyugtalanított. Hogy a fenébe került ide? Ha nem a nyögdécselő fiatalemberé, akkor hol a gazdája? Talán még este vásárolta egy elkésett fürdővendég, de már nem tudta megenni, mert megölték, vagy belefulladt a vízbe. Esetleg elhatalmasodott rajt az étvágytalanság, vagy rádöbbent, hogy inkább nyúlpástétomot enne.

Elindultam a bejárón a vízbe. Átléptem a virslit, s amikor a lépcsőkig jutottam, éreztem, hogy remeg, imbolyog az egész faalkotmány. Ekkor értettem meg, hogy a fiatalember nem támaszkodik a korláton, hanem kétségbeesetten kapaszkodik.

Úsztam egy keveset, aztán partra léptem a fiatalember mögött. Letusoltam, felálltam a partvédőmű betonjára szárítkozni. A nap még bent fuldoklott a túlpart ködében, alig látszottak a kontúrjai. Köröztem a karommal, hogy gyorsabban száradjak. Váratlanul hörgő ordítás hallatszott. Ijedtemben csaknem belebukfenceztem a vízbe.

A lila ruhás fiatalember adta ki a hangot. Fenekét hátrafeszítette, aztán nagyot rúgott a papírtálcába. A virsli elmerült, de a tálca és a zsemle fent maradtak a víz színén. Néhány pillanatig meredten nézte az úszó tárgyakat, mintha szörnyek merültek volna fel a mélyből, aztán elengedte a korlátot, és tántorogva elindult a part felé. A tushoz lépkedett és újra elkiáltotta magát:

– Uram isten!

Megnyitotta a csapot. Sokáig, talán percekig állt a zuhogó víz alatt. Csak akkor mozdult ki a rózsa alól, amikor a ruha már a testére tapadt. Lépett néhányat előre, megállt, aztán tovább tántorgott. Mögötte a nyitva hagyott tusból sisteregve ömlött a víz.

Lerogyott az egyik platánfa tövébe, és azonnal elaludt.

Ekkor odajött hozzám a férfi, aki fürdés előtt figyelmeztetett.

– Mit kiabált a fiatalember? – kérdezte.

– Nem értettem egészen.

– Nem azt kiabálta, hogy „Uram isten”?

– Lehetséges – mondtam és elindultam a kabinom felé.

A partról

Vannak olyan reggelek, amikor az égbolt felhőtlen, jól látszanak a hegyek kontúrjai, a víz és a vízpart mégis párás, szinte ködbe vesző. Gyermekkoromból ismerem ezt a puha, becsomagolt világot, ilyenkor közelebb kerülnek az emberhez a tárgyak, a házfalak az orrunk előtt nőnek ki a földből, s a túlparti vonat elszalad mellettünk a kertben, aztán füttyögve visszajön, prüszköl, motoz a hátunk mögött. Ilyenkor minden másként lesz, más formában történik meg velünk az élet, mint ahogyan aznapra elterveztük.

Már az állomás előtt, a parkolóban éreztem, hogy ez egy ilyen másfajta nap lesz, hiába éltem bele magamat a korai fürdés örömeibe. A nádas és a sínek között alig látszottak a fák, a vadkacsák viszont beúsztak a fűzlombok alá, s szinte a partról szólogattak ki az utasoknak. A hajnali vonat még nem ment el Budapest felé, de a sorompót már leeresztette a vasutas. A láncok és a nagy emelő kerék mögött kellett átbújnom, hogy a parti ligetbe, majd a strandra jussak.

Átöltöztem, s csak amikor a platánfák alatt kisétáltam a hullámtörőkhöz, akkor vettem észre, hogy nem tudok belemenni a vízbe, mert az éjszaka kikötött egy hajó a part előtt. A 15-ös jolle horgonyon állt, s a tatját a bejáró vaskorlátjához kötötték. Kopott, öreg hajó volt, szakadt ponyvákkal teregették le a kajüt tetejét, hogy ne ázzon be, ha éjszaka megered az eső. Az árbocra és a kötélzetére kicsapódott a pára, s a víz lecsöpögött a fedélzetre. Az orrában, a rókalyuk csapóajtaján egy nagy szürke sirály állt.

Lassan nyílt a kajüt ajtaja, s egy álmos fej előimbolygott a félhomályból. A fiú gyűrött, szakadt nyakú pulóvert viselt, alatta melegítőt és trikókat. Így is fázott. Reményvesztetten nézte a partot, aztán beszólt a hajóba:

– Beljebb kell állnunk, mert mindjárt itt lesz a gondnok, és zűrözik.

Szőke lány bújt elő, fehér, kinyúlott garbót viselt, s kitérdesedett bordó melegítőt.

– Felszerelünk? – kérdezte.

– Nem, csak beljebb állunk, a macskára.

– Várj egy kicsit, kimegyek.

– Kimész?

A lány közelebb hajolt a fiúhoz, és mondott neki valamit, amit nem értettem.

Olyan ismerős volt az egész, mintha nem látnám, hallanám, hanem velem történne jelen időben. Szinte éreztem, hogy a nyirkos trikók rátapadnak a bőrömre, s a napolajjal és izzadtsággal átitatott göncökből a lány testének finom illata is előpárállik. Még azt is tudtam, éreztem, ha vakon, hátra sem fordulva benyúlnék a kajütbe, melyik polcon találnám meg a cigarettámat, az öngyújtót és a karórámat. A pálinkásüveget is elő tudtam volna húzni egyre, s a kormány alól a vizesdemizsont.

A lány újra előbukkant a kajütből, s egy kis csomaggal a hóna alatt kilépett a partra. Egyenesen a mosdóhoz indult, s eltűnt az ajtó mögött. Hirtelen megértettem, mi történt. „Rendes lány – gondoltam –, nem a vízbe dobálja.”

A fiú csak úgy ültében benyúlt a kajütbe, és előhúzta a pálinkásüveget. Lecsavarta a tetejét, és húzott belőle egyet. Néhány pillanatig üveggel a kezében maga elé nézett, aztán újra ivott egy keveset. Ez ugye ilyen dolog. Pont a túra alatt… Máskor talán öröm, de ilyenkor elromlik egy kicsit minden. „Hány napja lehetnek vízen?” – tűnődtem. A ruházatuk gyűröttsége után ítélve négy-öt napnál még nem hajózhattak többet.

Amikor visszaérkezett a lány, eloldották a hajót, és beljebb eveztek. Húsz-harminc méternyire a parttól újra leengedték a horgonyt. A sirály közben szárnyra kapott, majd újra leereszkedett a hajó orrára, s elfoglalta a helyét a csapóajtó tetején.

„Amikor az ember már a partról nézi mások hajóját… Húsz éve, huszonöt éve én is kint jártam a viharokban… Ennyi vigaszom lehet. De hol van már az én hajóm? Messze jár, olyan messze, hogy már nincs is, talán nem is volt” – tűnődtem, aztán belementem a vízbe. Elhatároztam, hogy jót úszom, s minden csobbanásnak, hűs lélegzetvételnek örülök. De csak dögönyöztem a ködöt erőtlenül, szinte elmerültem a párás, puha semmiben.

Zöld küllők

Valamikor gyermekkoromban azt hittem, hogy olyan a kert, mint a nagyanyámé. Sóska nől benne és mák, a cékla- és a zöldségágyások után azonnal a krumpli, majd a marharépa következik. A kapor az ágyások szélén díszlik, szinte véletlenül, s ugyanígy kerül az uborkásüvegek tetejére is. Odahallatszik a békák kuruttyolása a földveremből, balról az erdőig látni, szemközt Szegvár felé pedig a folyóig. Később azt hittem, olyan a kert, mint a zalai gyümölcsösök, árnyékban lehet sétálni a diófák alatt, a körte-, szilva- és barackfák roskadoznak a gyümölcstől, s a mezsgyehatárokat áthághatatlan gledícsiasövények jelölik meg. Gimnazista koromban már azt képzeltem, hogy az igazi kert pontosan olyan, mint a keszthelyi Festetics-kastély parkja, ahol az ősfák között nagy füves térségek terülnek el. Később, külföldet járva tapasztaltam, hogy teraszos kertek is léteznek, s a gazdag városok gazdag kerületeiben a kert nem a házak körül van, hanem a házak tetején, vagy éppenséggel bent, az üvegből és márványból épített palotákban. Sokféle kert van, minden lehetséges, amit csak az emberi képzelet megálmodni képes.

Amikor balatoni kertemet megvettem, s az ott talált diófák, mandulafák mellé újabb gyümölcsfákat ültettem, már csak abban voltam biztos, hogy a kertben fák állnak, a fákat változó magasságú bokrok, fűszerű hasznos és haszontalan növények veszik körül. Ma már azt is tudom, hogy a növényeknek ez a gyülekezete még nem kert. Hasonló, kertszerű benyomást kelt, de még nem az. Ha szél támad és végigborzolja a fákat, aztán megered az eső, javít a helyzeten. Élni kezdenek a bokrok, lélegzeni a fák. Ha elsodródnak a felhők, és kisüt a nap, tovább javul a kép. Az esőáztatta, itt-ott még vízcseppeket ringató lombok között szétáradó fény illúziót keltő. Az ember, ha ilyenkor megpillantja a fákat, azonnal arra gondol, hogy „szép ez a kert”. Pedig ez még nem kert.

A növények buja, zöld együtteséből akkor lesz kert, amikor a diófa ágára leszáll egy rigó, a lombok között szarkák verekednek, s fent egy száraz ág csúcsán barátposzáta énekel. A hegyoldalban összeterelt fákból, bokrokból akkor lesz kert, amikor vadnyulak szaladgálnak alattuk, sün búvik és motoz a kövek között, megtelepednek a zöld hátú gyíkok, s legyekre vadászó siklókígyók lógnak le a fügefa ágairól. Akkor lesz belőle kert, amikor megjelennek a hívatlan látogatók, a nyár végi seregélycsapatok, a vaddisznómalacok s a fiatal gyümölcsfák hajtásait kedvelő őzek. Az ilyen kert él, része a világnak, s mindig akad bent látnivaló.

Meglepetések akkor érik az embert, amikor évek múltán azt hiszi, hogy ismeri már a kertjét, állandó és alkalmi lakóit is. Engem boldogság kerített hatalmába, amikor egy nagyon korai reggelen a zöld küllőket megpillantottam kertünkben. Harmatos kora nyári reggel volt, a napfény már ott motozott a diófák lombja s a vitorlájukat növesztő szőlőtőkék felett, amikor a zsalugátert kihajtva észrevettem, hogy furcsa, nagy madarak mozognak a fák alatt és a kerti fűben. Öt-hat madár keresgélt valamit a földön. Hátuk zöld volt, olajzöld, farkuk tája zöldessárga, fejük teteje kárminpiros. Olyan nagyok voltak, hogy az első pillanatban vadrécének néztem őket, bár jól tudtam, hogy sem récék, sem ludak nem lehetnek. Percek múltak el, mire felismertem, hogy ezek óriási harkályok, zöld küllők, amiket még soha nem láttam a kertben, s a környéken sem. Nagyon tetszettek nekem ezek a madarak, s úgy éreztem, hogy kertünk értéke hirtelen megnövekedett. Évekkel korábban a halak miatt keltem hajnalban, mert horgászni jártam, ettől a nyári reggeltől kezdve viszont a zöld küllők kedvéért.

Nem érkeztek meg minden reggel, az is előfordult, hogy hetekre elmaradtak. De ha megjöttek s végigbogarászták a harmatos füvet, mindig rám tört valamilyen oktalan boldogságérzés. Furcsa nagy madárságuk nyűgözött le, vagy paradicsomi színeik, nem tudom. Rangjuk, különösségük úgy kopott, ahogy megszokottá váltak a kertben. A nyár végén már nem keltem fel a kedvükért hajnalban, de azért mindig örültem, amikor zöld hátukat megpillantottam a konyhakert szélén vagy a diófák alatt.

Az elmúlt télen házunk homlokzati faburkolatára lyukat vésett valamilyen állat. Amikor tavasszal észrevettem, félig már beköltöztek a zárt padlástérbe a verebek. Nagy nehezen kilakoltattam őket, és egy kis darab deszkával beszögeltem a nyílást. Míg ezzel bajlódtam, kiderült, hogy az állat, ami nálunk garázdálkodott, hasonló lyukat vésett a szomszédos házak faburkolatába is. Bal oldali szomszédunkéba csak egyet, de jobbról, Ácsék finomra lakkozott deszkáiba három nagy lyukat készített a titokzatos állat, s egyikbe már a verebek is beköltöztek. Hetekig találgattuk, hogy a tettes vajon madár, vagy esetleg a pelék, nyestek közül való. A titkot nem tudtuk megfejteni.

Bal oldali szomszédaink, rendszerető emberek lévén, házuk homlokzatán kicserélték a lyukas deszkát, s az újat lelakkozták, hogy ugyanolyan fényes és sima legyen, mint a többi. Művüket megtekintették a kert felől, aztán vasárnap este elégedetten hazamentek a városba. Egy hét múlva, amikor újra megérkeztek kertjükbe, meglepetten látták, hogy a titokzatos állat újra kivéste deszkázatát. De nemcsak az új deszkát tette tönkre, hanem a mellette lévőt is, a lyukat a két deszka találkozásánál fúrta a homlokzatba. A verebek finom kóccal, szénaszálakkal a csőrükben már ki-be repkedtek, javában költözködtek a szomszédék padlására.

A lyukasra vésett deszkákat leszerelték és újakat csiszoltak, szabtak a helyükre. Vasárnap estig belakkozták az új fát, aztán elutaztak. Mi akkor már egész héten át a kertben éltünk, mert megkezdődött az iskolai szünet. Egyik délután nagy, durva kopácsolás ugrasztott ki a székemből. Azt hittem, korábban érkeztek meg a szomszédok, s máris találtak valamilyen javítanivalót a házukon. De nem. Ahogy az udvarra lépve átpillantottam a szomszédos házra, meglepetten láttam, hogy a faburkolaton egy nagy zöld küllő csimpaszkodik, s csőrével hatalmasakat vág a frissen lakkozott deszkára. Közben feszegette és véste is, a fa nyiszorgása áthallatszott a kertünkbe. Réce nagyságú zöld teste furcsán hatott a homlokzaton. Beszaladtam a házba a gépért. Gyorsan lefényképeztem, s csak utána kergettem el.

Sokat gondolkodtam a zöld küllők viselkedésén. Nem értem, miért vésték a lyukakat a házak deszkahomlokzatába, hiszen egyikbe sem költöztek bele. Ha beköltöznek valamelyikbe a hideg, hosszú tél folyamán, megértjük, de csak vésték a lyukakat, aztán odábbálltak. Végül olyan látszata kerekedett működésüknek, mintha a verebeknek készítettek volna szállást. Barátságból, madárszolidaritásból. De ez a magyarázat, bármilyen tetszetős is, furcsa lenne. Nem hiszek benne.

Nem értem a zöld küllőket, akiknek oly nagyon örültem, amikor először megjelentek a kertben.

A halott rozsdafarkú

Hosszú ideig azt hittem, hogy a kert legkedvesebb, legjátékosabb, legbarátságosabb madarai a cinegék. A nyitnikék üde kiáltozása jelzi a közeledő tavaszt, vidám ugrándozásuk a gyümölcsfák s a teraszra bedőlő nyírfa ágai között a nyarat, őszi elszomorodásuk a közelgő telet. Szeretem közelségüket, torkosságukat, ahogy a nekik ültetett napraforgók tányérjaiból félig éretten kieszik a magot, s téli eleségüket így mindig a piacon kell megvenni. A tél madarai is ők, még a hóban kaparászó fácánoknál is szívesebben nézem őket az ablak mögül, ahogy a faggyúba öntött madárkalácson lógnak és csipegetnek. Szeretem őket, mert nincs bennük irigység. Ha napraforgót szórunk a hóra, gyorsan híre megy, az egész hegyoldal didergő cinegéjét odacsalják a ház köré, és megosztoznak a magokon. Csak néhány esztendeje jöttem rá, hogy a kerti rozsdafarkú még náluk is barátságosabb, kedvesebb, kíváncsibb madár.

A kerti rozsdafarkú nálunk a zöld küllőhöz hasonlóan új madárnak számít. A rozsdafarkúakat csak néhány éve látom a fák alacsonyabb ágain és a pince körül. De könnyen lehet, hogy előbb laktak a kertben, mint mi, csak nem ismertem fel őket, vagy összetévesztettem a nagy madárhadban a nagyobb cinegékkel. Nem is olyan könnyű a pintyek, ilyen-olyan billegetők, szürkebegyek és sármányok között kiigazodni. Csak cinegéből több van tízfélénél, nálunk leginkább a széncinege, barátcinege, kékcinege és az őszapó fordul elő a kertben. Ma már tudom, hogy a kerti rozsdafarkú összetéveszthetetlen, nem is annyira a színe, mint inkább madárszemélyisége miatt. Szokatlanul barátságos és kíváncsi madár. Szeret az ember közelében lenni és megfigyelni a szokásait. Egyikük órákig képes a nyírfán üldögélve nézni, hogy mit csinálunk a teraszon. Mindig megérkezik, ha eszem, s minden falat kenyérke útját figyelemmel kíséri. Ha sétára indulok, ágról ágra ugrálva utánam jön, mint egy égi kiskutya. Nagy madárizgalomnak számít, ha kinyitom a pinceajtót. Amikor kiárad az udvarra a hűvös, borillatú és dongaszagú levegő, három-négy kerti rozsdafarkú is megjelenik a kis diófán, az eresz alatt, az ajtó felett, és befelé lesegetnek. Ha nyitott ajtóval otthagyom a pincét, bereppennek, leülnek a prés tetejére vagy a nagy szüretelő kád szélére, és hűsölnek, nézelődnek. Pár éve egy rozsdafarkú pár a szellőzőn át beköltözött a pincébe költeni. Ott jött világra egy fészekalja madár, talán ezért olyan kedvenc helyük a pince és a présház.

A nyár végén, éppen a pincéhez igyekezve, halott rozsdafarkút találtam az eresz alatt. Mozdulatlanul, élettelenül feküdt a napon, szárnya már megereszkedett. Kedvetlenül nyitottam ajtót, s visszafelé jövet felvettem, tenyerembe fektettem a madarat. Mi történhetett vajon szegénykével? Mi okozta a halálát? Meglepetten láttam, hogy vékony lábacskájára fekete szurok tapad. Összeragadtak az ujjai, s így halott állapotban már a két lába is összetapadt. Napokig kínlódhatott szegény éhesen, hiszen így nem tudott élelem után járni, biztonsággal repülni, de már ágra szállni és megpihenni sem volt képes. Némán vergődve haldoklott. Ha észreveszem, idejében rátalálok, leáztattam volna a lábáról a szurkot. De nagy bajában elbújt előlünk. Nem mutatkozott, csak akkor vált újra láthatóvá, amikor valahonnan, talán a csatornából, az eresz alá zuhant.

Valahol szurkot olvasztottak a hegyen, hogy a pince tetejét vagy a fal tövét szigeteljék vele. Szegény kis rozsdafarkút emberszeretete, barátsága odavitte kíváncsiskodni. Az elcseppentett, olvadt szurokba gyanútlanul belelépett, és ez lett a veszte. Így ragadunk majd bele mi is szurok- és vegyszerhalmainkba, melyekkel telerondítottuk a földet.

Az olajfűz alá temettem el kis barátunkat. Délután kopjafát is faragtam a fejéhez, de nem lett eléggé székelyes.

Fatimai üzenet

Évtizedekig úgy éreztem, hogy íróként élni szerencsétlenség, sorscsapás. De most, hogy belekeveredtünk a fatimai ügybe és a kakaskalandba, kiderült, hogy írónak lenni kényelmes állapot. Tanárként, tudósként most nagyon nehéz helyzetben volnék, mert bárki számon kérhetné rajtam a kiforrott, tudományos világnézetemet, felszólíthatna, hogy magyarázzam meg észleléseimet, értesüléseimet „tegyem a helyükre”. Az íróval nem ilyen szigorú a világ. Bizonyára jó, ha a világnézete elég tudományos, de ha nem, hát nem. Azokhoz a fordulatos, szórakoztató vagy tanulságos történetekhez, melyeket az olvasónak elmesél, tudományos rendfokozatra általában nincs szükség. Ha téved, butaságokat mesél, nem veszti el a katedráját, mert nincs neki. Legfeljebb hülyének nevezik a háta mögött, s a barátai kárörvendően dörzsölgetik a kezüket.

Őszi gyanútlanságban éltünk a város peremén, munka után góliát elemre, fogkrémre, pirospaprikára, alufóliára, Figaro arcvízre, szalámira, autóalkatrészre, fagyálló folyadékra vadászgatva, békés kérvényeket írogatva, mindenféle pénzeket befizetve, postást várva, aki viszont nem hozta a leveleket, sem a rég esedékessé vált pénzeket, amikor Kamilla néni meglepetésszerűen megérkezett Vas megyéből. Kamilla néni távoli rokonunk, hogy pontosan hogyan, azt sem ő, sem mi nem tudjuk, de annyi biztos, amióta az unokája ügyében segítettem, kétszer is meghívtak bennünket búcsúra. Kamilla néni hozott egy élő kakast és átadta a fatimai üzenetet. A kakasügyön már túl vagyunk. Jó szívvel, szeretettel hozta az ajándék kakast, csak annyit tanácsolt, hogy lehetőleg ne pénteken vágjuk le, mert az rossz nap. Feleségem azonban szombaton sem merte levágni a kakast, és kedden sem, számára minden nap rossz volt. Végre pénteken Újpestről jött egy ismerős asszony, aki véget vetett a kakasügynek. A kakas egész héten át a konyhában lakott, hajnalban felkukorékolt bennünket és a szomszédokat. Ilyenkor igyekeztem a gyermekkori falura gondolni, ahol a nyarakat töltöttem, a gémeskútra, ami Bertha Pali bácsiék udvarán állt, az ablakokra, melyek piroslottak a muskátliktól, de hiába. Csak egy portugál kisváros jutott eszembe, Fatima, és nem tudtam újra elaludni. A kakast szombaton megettük. A pénteken levágott kakas miatt két napig lesütött szemmel jártam, s felkészültem minden kellemetlenségre. Krúdyból közben megtudtam, hogy a boszorkány fekete kakassá tudja változtatni önmagát és akit csak akar. A mi állatunk vörhenyes volt, s utólag kiderült, hogy üres kakas volt, nem lakozott benne boszorkány. Ha mindebben szombaton délben bizonyos vagyok, sokkal jobb étvággyal ettem volna a kakaspörköltet.

Kamilla néni elpanaszolta a krumpliügyet, aztán a széna hazaszállításának bonyodalmait. Megtudtuk, hogy Horváth János bácsi, akihez a lányom átjárt nyulakat csodálni, abbahagyta a tenyésztést, mert már nem érdemes. Az új tanácselnököt viszont szeretik, mert vigyáz a falu pénzére.

– És az egészség milyen? – kérdeztem Kamilla nénit.

– Köszönöm, fiam – mondta –, a nagy sötétségig már kitart. Csak a gyerekeket sajnálom, meg az unokáimat.

– Jól vannak, nem? Miért tetszik sajnálni őket? – kérdeztem csodálkozva.

Ekkor Kamilla néni nézett rám csodálkozva, de inkább gyanakodva. Percekig vizsgálgatta az arcomat, mielőtt újra megszólalt.

– Ti nem kaptátok meg a fatimai üzenetet?

– Nem kaptunk, Kamilla néni, semmiféle üzenetet. Nem tudom, miről van szó.

– Úgy beszéltek, fiam, mint a papunk. Az is tagadja.

– Kamilla néni, mi tényleg nem értjük, hogy miről tetszik beszélni. Semmit sem hallottunk erről az üzenetről…

– Már él az antikrisztus. Húszéves elmúlt, lehet, hogy huszonkettő.

Nem tudom, miért, de összerezzentem. Inkább talán a közlés módja lepett meg, mint a tartalma. Készületlenül ért. Mi betűversekről, Fassbinder és Danilo Kiš nézeteiről vitatkozunk, s értesüléseink csak addig terjednek, hogy X miniszter nagykövet lesz, Y akkor tanszékvezető egyetemi tanár, Z viszont a helyén főszerkesztő. De hogy az antikrisztus létezik? Létezhet? Itt-ott már tudni vélik, hogy él? – Ilyenkor a mi egész életformánk, tudati állapotunk néhány pillanatra abszurddá válik. Aztán megszületik az elnéző mosoly. A vád, hogy az emberek nemcsak iskolázatlanok, de a hiszékenységük mélyén butaság is sötétlik. Jönnek a szlogenek, hogy a tudomány mai állása mellett… A fizika, a matematika, az űrhajók, az űrlófarkak… Ma már ötvenévesen tudom, hogy nem tudunk semmit. Pontosabban, amit tudunk, nagyon kevés, amit tudunk, csak bizonyos körülmények között igaz, tehát viszonylagos, nem mindig, és a tér nem minden körülmények között tekinthető eredménynek vagy törvényszerűségnek. Tele vagyunk tudományos sejtésekkel, és csaknem biztos, hogy az „egészet” soha nem ismerhetjük meg a maga teljességében, már csak azért sem, mert közben a dolgok elmozdulnak, megváltoznak, új ideiglenességek keletkeznek a világmindenségben. Néhány éve még nevettem, ha olyasmiről hallottam, ami nem illett bele a világomba vagy a világképembe. Nem értem, mi történt velem, de ma már nem nevetek. Egy átlagos tudományos férfiú ismeretei között közhelyszerűen szerepel, hogy nincs isten, s az antikrisztus soha nem születik meg. Kamilla néni viszont úgy tudja, hogy az antikrisztus már él. Kíváncsian, de még mindig nem a kellő alázattal fordultam Kamilla nénihez:

– És miket hallani még? Úgy értem, mi van még az üzenetben?

– Nagyon közel vagyunk a végzethez – mondta Kamilla néni, s újra megvizsgálta az arcomat. Talán azt kutatta a bőröm alatt, hogy miért nem kaptam meg a fatimai üzenetet, ha egyszer azt az érdemesebbek már megkapták. Talán valami baj van velem? Nem hiszek? Bűnöket követtem el, s nem nyertem feloldozást? Nagy hibát nem találhatott rajtam, mert folytatta: – Az utolsó csata a Jordán folyó mellett, Tel el Muteszelinnél lesz, Jézus urunk korában még Megiddó volt a neve. A csata után háromnapos sötétség szakad a földre, s a pólusok átcserélődnek. A felső hatalmak ekkor beleavatkoznak, de végül a Sátán a kedvenc embereit elviheti.

– Mi lesz velünk, Kamilla néni?

– Meghalunk, fiam.

– És a jobbak nem menekülhetnek meg valahogyan?

– A jobbakról nincs szó az üzenetben, csak a háromnapos sötétségről. Nem hinném, hogy a jobbak megmenekülhetnek. Nagyon erős a Sátán.

– Isten talán megsegíti őket…

– A Sátán lehet hogy erősebb, mint az Isten – mondta Kamilla néni.

Komolyan, rosszkedvűen ültem vele szemben, s néhány pillanatig azon tűnődtem, hogy mit kezd velünk az antikrisztus. A jelek szerint már Jézus Krisztusnak sem sikerült a megváltás maradéktalanul, mi sikerülhet akkor az antikrisztusnak?

Kamilla néni másnap délben hazautazott. Ha elmegy tőlünk a vendég, mindig megkönnyebbülök, s visszatérek a munkámhoz. Most ez nem sikerült. Különös dolog, hogy ez a Vas megyei parasztasszony a pólusok felcserélődéséről beszélt, ami lehet, hogy képtelenség, de annyi biztos, hogy a pólusok ma sem állnak szilárdan a helyükön, mivel a föld forgástengelye a földhöz képest is változtatja a helyét. A pólusok felcseréléséhez nyilván a Sátánra is szükség van, Sátán pedig bőven akadt ebben az üzenetben. De honnan veszi Tel el Muteszelint? Lehet, hogy ez volt Megiddó, ahogy állítja. És Megiddó hegye mellett volt Ezdrelon síksága, az istentelen királyok gyülekezőhelye. Itt esett el Jozija király a fáraó ellen vívott csatában, itt harcolt Bárák és Debora. Előkerestem néhány régi és új térképet, de furcsa módon sem Megiddót, sem Tel el Muteszelint nem találtam meg egyiken sem, csak a Genezáret tavától a Holt-tengerig kanyargó Jordán folyót.

Mi történik manapság a fejekben és a lelkekben? Félnek a Kamilla nénik. Érzékenyek, mert a háromnapos sötétség fekete szárnya már a föld fölé terült. Csak az a kérdés, hogy aláereszkedik-e a magasságból, s ha alá, mikor. A fatimai üzenetbe én is beleborzongtam.

Történetek

 

A detektív

A villában, ahová Bernáth Gyulát meghívták vacsorára, szóba sem került a másnapi tv-felvétel, pedig úgy tervezték, hogy este megbeszélik a hangsúlyokat, s elosztják, ki mennyit foglalkozik a város irodalmával, s ki az egyetem korszakaival. Túl sok ember verődött össze a kertben és a házban, s egyszer csak nagyon vadászias lett a hangulat. Két vizsla ki-be szaladgált, a rendező, akinek az egészet össze kellett volna fogni, csigát sütött egy nagy fehér zománcozott tepsiben. Az orvossal, akié a villa is volt, először megmosták a csigákat, aztán megfőzték, majd valamennyit kibányászták a házából. Húsukat felszeletelték, hosszan paszatoltak velük egy deszkán, zsemlemorzsát s talán gombát és petrezselymet kevertek a masszához. Végül az egészet visszatömködték a házakba, tepsibe rakták. Az őzpörkölt már rég főtt a platnin, arra egy vadászkabátos öregember ügyelt. A kertben az operatőr a szomszéd macskáját filmezte, a nők visongtak és állandóan nevettek, egy újságíró szilvapálinkát kínálgatott körbe. Közben a televízió egyik kocsijával megérkezett a klinika boncmestere Villányból, ahová két világosítóval elmentek borért. Az üvegpalackokba, melyeket a szomszédasszony már előző nap kimosott, csak át kellett volna tölteni a bort, de a boncmester nagyon be volt rúgva, így tócsák keletkeztek a konyha kövezetén. A bort végül egy szemüveges professzor töltögette át, aki, ha éppen nem vett részt értelmiségi vadászvacsorákon, római jogot tanított az egyetemen. Amíg a csigák sültek, az orvos az egyik középső szobában megmutatta a fegyvergyűjteményét, melyben kardok is voltak, de főleg lőfegyverek. Állítólag Savanyú Jóska pisztolya is ott lógott a falon.

Volt az orvosnak elöl töltős, fojtós vadászpuskája, Maxim-géppuskája, második világháborús német golyószórója, egy liberátorból kiszerelt farágyúja, páncélfausztja, nyolclövetű forgópisztolya, frommerja, s persze a vadászathoz használt Montecarlo típusú sörétese, egy Drillingje és egy jó kiállású ismétlőgolyós Mauserje is. Szarvas- és vaddisznóbőrök fedték a parkettát, néhol a régi vadászjeleneteket ábrázoló festmények és metszetek között a falat is.

Félig nyitott verandán terítettek vacsorához, de mindenki nem fért az asztal mellé, így többen a kert félhomályában ültek és mély cseréptálakból falták az őzpörköltet. Az asztalnál volt bizonyos ünnepélyesség, Feri bácsit, a vadászkabátos öregembert felköszöntötték, ittak a vadásztársaság elnökének, titkárának (aki az orvos volt) az egészségére. Történeteket meséltek híres vendégekről, nyugati orvosprofesszorokról, akik undorodtak a csigától, s olyanokról is, akik nem tudták, mit esznek. Aztán vadászhistóriák kerültek elő, majd mérges bérleti és területviták. Fogyott a villányi. A cseréptálakat másodszor töltötték meg őzpörkölttel, amikor váratlanul megjelent az asztal mellett egy egyenruhás vadőr, s vigyázzba állva jelentette, hogy reflektorozó vadorzókat látott a területen. „Feri bácsi” s még ketten felugrottak az asztaltól, autóba vágódtak az udvaron, és elhajtottak. Az orvos egy merőkanállal Bernáth Gyula táljába is rakott a pörköltből, s közben megszólalt:

– Nem akarsz orvvadászokat látni? Utánuk mehetünk.

– Köszönöm, éppen eleget láttam.

– Tele van a világ ezzel a fajzattal.

– Valamikor az apám is orvvadászott – mondta Bernáth Gyula, és jóízűen falatozott az őzhúsból.

Az orvos kezében megállt a villa, és megrökönyödve nézett vendégére, majd képzeletben mentséget találva, elmosolyodott.

– A papa talán ilyen huncut falusi…

– Nem, tanár volt egy kisvárosban. A háború után nem volt mit ennünk.

Az orvos teleöntötte a poharakat, aztán hogy enyhítse a helyzetet, újra Bernáth Gyulához fordult:

– Holnap te az irodalomról vagy az egyetemről fogsz beszélni?

– Még nem tudom, talán az egyetemről, arról az időszakról, amikor megindult a bölcsészképzés, de Janus Pannoniusról is beszélhetek.

Később, amikor már mindenki a kertben ült, és literszám fogyott a bor, visszaérkeztek az autós vadászok, s elmondták, hogy a reflektoros rabsicok szarvastehenet sebeztek, de az kevés vérnyomot hagyva a sűrűbe váltott. A vadőrt kint hagyták az erdőben egy kutyával. A nők borzongtak a gyönyörűségtől, s egy színházi lány megkérdezte, hogy a kutyának, aki a vadőrrel az erdőben maradt, mi a neve. Újra előkerült a pálinkásbutykos, s néhányan nekiláttak a villányi vöröset megfejelni. Bernáth Gyula ekkor szép csöndben felállt, s árnyékká válva kiosont a kertből.

A szállodában ruhástul végigfeküdt az ágyon, és a mennyezetet nézve, maga előtt látta a kisvárosi utcát, amiben egy évtizeden át laktak a háború után. Poros utca volt, közel a vásártérhez, zárt portákkal és kis üzletekkel. Balról egy pék lakott mellettük, cégtábláját örökké nyikorgatta a szél, azon túl egy hivatalnok, majd egy orvos. Jobbról gyújtóbomba esett a mellettük lévő házra, s csak a falai álltak és a kapu boltozata. Mellette állt Tölgyesyék háza, majd kisbirtokosok, szőlősgazdák következtek. Szemközt két kocsma és egy szíjgyártóműhely ékelődött a házak közé, az utca végén egy speditőrkocsis lakott nagy rokonságával. – A házat bérelték, volt bent két utcai szoba és egy udvari, nagy konyha, kamra, hátul mosókonyha, magtár, ólak. A zárt udvar kicsi volt, felkopaszodott fenyőfák álltak az ablakok alatt s a szomszédos pék műhelyfala mellett. A szobák előtt az udvaron egy lapos tetejű, zárt veranda állt, aminek könnyen fel lehetett jutni a tetejére. Bernáth Gyula ide szokott felmenekülni, ha az apja elmulasztott leckék vagy apróbb csínytevések miatt üldözőbe vette. A lapos tetőről szorult helyzetben a nagy ház cseréptetejére is felszaladt, s a túloldalon leereszkedve a romos ház falain át az utcára szökött. Ezt az egérutat, amikor az apjából brutálisabban tört ki a pedagógiai hajlam, Bernáth Gyula többször is kipróbálta. A menekülésnek ez a lehetősége később „felnőtt” szinten is szóba került, amikor ránehezedett a házra a Stockinger-ügy. Ez tulajdonképpen egy bugyihistória volt, de a kor szellemének megfelelően politikai színezetben jelentkezett.

A túloldal két kocsmája közül Bernáth Gyula apja a Két Hollóba járt, mert közelebb esett, s Hoffman urat, a vendéglőst még a háború előtti időkből ismerte. A másik vendéglőnek neve sem volt, s ott csak helyi borokat mértek, míg a Két Hollóban somlait is. Ide járt Winkelmann Oszkár festőművész, aki a háború elől menekült a kisvárosba, és örökre ottrekedt. Winkelmannék a speditőrkocsis házának utcai frontján béreltek két szobát, amiből az egyiket kinevezték műteremnek. Azt már senki sem tudta, hogy Winkelmann honnan menekült a kisvárosba, de alkotásait, az üveglapokra festett, kerítés felett átpisilő kisfiúkat, guggoló kislányokat, akiknek a bugyiját kiskutyák kapták a foguk közé, és elszaladtak vele, a környék összes vásárában ismerték már. Winkelmann-nak a német kérdésről, a háború utáni újrarendezésről és a kapitalista expanzióról komoly véleményei voltak, ezért esténként együtt szoktak borozgatni az öreg Bernáthtal. A baj akkor kezdődött, amikor egy magas, vörhenyes pofájú, irhabundás férfi beköltözött Hoffmanékhoz. Először csak beszállásolta magát az egyik vendégszobába, de egy hét múlva már szemet vetett Hoffman szokatlanul szép, szőke lányára, és megkérte a kezét. Hoffmannak azt mondta, hogy ő báró Stockinger Félix, nagy vagyona van Svájcban, a világot járja, de most már le akar telepedni valahol. Ingyen evett, lakott, a Hoffman lány bejárkált hozzá a szobába, s a második héten már, addig is, amíg az átutalása megérkezik, kölcsönöket vett fel a kocsmárostól. Az öreg Bernáth ekkor szörnyű hibát követett el. Figyelmeztette a kocsmárost. Közölte vele gyanúját, hogy Stockinger nem báró, hanem szélhámos. A kocsmáros ezt nem hitte el, de a biztonság kedvéért kérdőre vonta lakóját. Stockinger felháborodott, aztán egy finom bőröndből törülközőket vett elő és megmutatta azokat Hoffmannak. A törülközőkbe sokágú korona volt hímezve, a bárói jel. A kocsmáros megnyugodott, s este Winkelmann-nal és Bernáthtal egyszerre közölte, hogy hitel nála többet nincs.

Bernáth Gyula Stockinger arcára már nem emlékezett, csak a bundájára. Kopott volt, egy háromszög alakú szakadást házilag, ügyetlenül varrtak rajt össze. Másnap délután kopogott be hozzájuk a kocsmáros lakója. Ordítozott. Az anyja s hárman gyermekek a kiabálásra szaladtak be a szobába. Stockinger éppen azt ígérte az apjának, hogy kitöri a nyakát. Napokon belül visszajön egy csapat pesti rendőrrel, és házkutatást tart. Egyébként is gatyába rázza ezt a reakciós porfészket. Elég hosszadalmas volt a jelenet, párbeszédes részei is voltak, de Bernáth Gyula már csak a végére emlékezett, ahogy édesanyja sápadtan megmozdult, kitárta az ajtót, és halk, szinte közömbös hangon Stockingerhez fordult:

– Mars ki!

Pár hétig még ott járkált az utcában a magas, ismeretlen férfi, aztán eltűnt. A Hoffman lányt később, talán tizenöt év múlva egy mészgyári munkás feleségül vette. De akkor az utcában már egyetlen kocsma sem volt, megszűnt a szíjgyártóműhely és a pékség. A kocsmáros pedig meghalt a bányában, baleset érte.

Bernáth Gyula leszállt az ágyról, járkálni kezdett. A fejét csóválta, végül elnevette magát.

Felemelte a telefont, és leszólt a portára. Bort rendelt. A portás azt mondta, hogy van a hűtőgépben. Tényleg volt. Kibontott egy üveg Egri bikavért. Csak most kezdett megszomjazni az őzpörköltre. A bor nem volt olyan jó, mint amit a klinikai boncmester hozott Villányból, de az első pohárral mégis nagyon jólesett neki. A másodikba csak belekortyolt és otthagyta az asztal sarkán.

A kocsmároslány ügyét, amibe az apja kéretlenül és feleslegesen beleavatkozott, évtizedekig emlegették a családban. Túl sok baj származott belőle, bár eleinte látszólag semmi. Mindenki rosszat sejtett, kivéve az öreg Bernáthot, aki nem értette meg, miért baj, hogy szólt Hoffmannak. „Hadd jöjjenek csak a pesti rendőrök, nekem nincs mit takargatnom. Tartsanak házkutatást” – mondogatta. Néhány nap múlva valakinek, talán a nagypapának eszébe jutott a vadászpuska, ami egy rozsdás szögre akasztva a padláson lógott, hogy ne legyen szem előtt, ha hirtelen betoppan valaki.

Bernáth Gyula apja a háború előtt „jó nevű” vadásznak számított, na nem olyan híresnek, mint Maderspach Viktor vagy Nadler Herbert, ezeknek arrafelé talán még a nevét sem hallották, de kispuskával tudott nyulat lőni, s ezért a helyiek sokra becsülték. A vadásztársaság, melynek tagja volt, csupa jobb emberből állt, így közéjük tartozott az árvaszéki elnök, a kerületi tanfelügyelő, a gyermekorvos, a helyi kovácsmester, egy szőlőgazda és a segédjegyző. Nyulászni jártak vasárnaponként, s előfordult, hogy három-négy tapsifülest is lőttek. Amikor megkapta a katonai behívóját, a vadászpuskát felvitte a padlásra, ráfektette az egyik keresztgerendára. Amikor háború után hazakerült, csak úgy kíváncsiságból a padláson is körülnézett. A puska még mindig ott volt a gerendán, pedig közben ukrán hadifoglyok laktak a házban, aztán német, majd orosz katonák, s végül lakatlanul állt hónapokig. Az ágyból eltűntek a vánkosok, a kamrából a csonttá aszalódott birslekvár, de a puska megmaradt. Ínséges időkben így néha a nyakába akasztotta, s engedély nélkül lőtt egy-egy nyulat vagy őzet a konyhára. A háború után ez, amikor a suhanc gyermekek német golyószóróval jártak szarvasra vadászni, nem látszott különösebb ügynek. A Stockinger-eset után kivitte a puskát az erdőbe, és elrejtette.

A Két Hollóban véget értek a jóízű borozgatások, a konyháról pedig elfogyott a hús. Éjszakánként a legkisebb zajra is összerezzentek, várták a pesti rendőrcsapatot, amelyik bármelyik pillanatban megérkezhetett. A pesti rendőrök késlekedtek, a helyi rendőrök pedig rá sem hederítettek az öreg Bernáthra, így aztán nyár vége felé újra kimerészkedett az erdőbe. Szedett egy nagy hátizsák gombát, s egyúttal az elrejtett puskához is elsétált. Elővenni nem merte, de a bokrok állásából, s az avar háborítatlanságából úgy ítélte meg, hogy a fegyver érintetlenül a helyén van, senki sem akadt a nyomára. A gombából pörkölt készült, a maradékot pedig lerakták ecetbe savanyúságnak. Néha bor is került a házba, de csak üvegenként vagy demizsonban, ahogy éppen a tanítványok szülei rászánták magukat egy kis adományra.

Augusztus utolsó hetében, egy nagy eső után újra kiment az erdőbe gombászni, s egyúttal a puskát is elővette megvizsgálgatni, mert félt, hogy megrozsdásodik. Ha már a kezében volt, lőtt egy nyulat, s csak utána olajozta át és dugta vissza a rejtekhelyére. Otthon szörnyülködött a család. Bernáth Gyula anyja megesküdött, hogy többet nem engedi ki a papát az erdőbe, mert olyan, mint egy gyerek, megbízhatatlan. A nyulat megnyúzták, bepácolták, finom vadas készült belőle, s egy kevés pástétom is az elejéből. Ropogósra sült gombóccal ették, bő vadasmártással, kevés mustárral. Bernáth Gyula anyja erdészcsaládból származott, így már kislány korában mesterévé vált a vadételek elkészítésének. Hajdan a nagyszülői házban a véndők alján mindig volt egy kis lesütött vaddisznópecsenye, s a hosszúkás porcelántálakban páclétől illatozó, puhára sütött őzgerinc. A kamrából előpárálló erdei illatokat, melyekbe a gomba és a borókapálinka illata is elvegyült, Bernáth Gyula ugyanúgy megszokta és természetesnek tartotta, mint a testvérei. Ezek a vadszagok egy kicsit az otthont, az elvesztett gyermekkort jelentették a számára, így mindig szívesen vette, ha meghívták vidékre, s benyithatott a földszintes, egyszerű otthonokba.

Már csaknem elkezdődött a tanítás, amikor váratlanul kiderült, hogy az öreg Bernáthot felfüggesztették az állásából. Éppen a használható tavalyi könyveket adogatta ki a gyermekeknek, amikor behívatta az új igazgató, és közölte vele a felsőbb határozatot. A könyveket délig még kiosztotta a gyermekeknek, aztán hazament. Bernáth Gyula és testvérei délután az udvari szoba ajtaja mögött hallgatóztak. Nagy, zöld ajtó volt ez, felpattogzott festéssel, repedésekkel a közepe táján. Mindig csukva tartották, az utcai szobákba csak körbe, a verandán át lehetett bemenni. Az utcai szobában elkeseredett volt a hangulat.

– Miért kellett magának a kocsmároslány ügyébe beleavatkozni? – hallatszott újra és újra az anyjuk hangja, majd a méltatlankodás:

– Mert nem volt báró. Stockinger szélhámos volt.

– De mi köze magának ehhez? Semmi köze hozzá, akár báró, akár szélhámos.

– Winkelmann-nak is az volt a véleménye…

– Az is egy besúgó. Idáig a németeknek súgott be, most pedig ezeknek.

– Drágám, a Winkelmann egy úriember…

– Egy úriember nem lakik kocsisoknál.

– A mai világban, drágám…

– Egyik világban sem. Egy úriember saját maga lakik.

– Winkelmann festőművész.

– Ördögöt. A festőművész vászonra fest erdőket, folyót vagy csendéletet, nem pedig üveglapra, pisáló gyermekeket. Az ilyen embertől, aki üveglapra rondít, minden kitellik, igaz, papa?

– Bizony, fiam, a mai világban jobban kell vigyázni. Az emberekből előjön a náthás természetük.

– Mijük?

– Teletaknyolnak mindent.

A nagypapa halk dörmögése végén a meggyfa szipka szörtyögése is áthallatszott az udvari szobába, mert amikor kipiszkálta belőle a cigaretta körömnyi maradékait, belefújt. Sokára csendesedett el a vita, s még éjfélkor is együtt ültek a felnőttek. Bernáth Gyula a kulcslyukon át látta, hogy kérvényt írnak.

A kérvényre hosszú ideig nem érkezett válasz, a nagymamát viszont, akinek perforálódott a műtéti helye a bombázások alatt, újra hazaengedték a kórházból. Hét embert kellett etetni a házban, s a kamra üres volt. Talán ez is belejátszott abba, hogy Bernáth elment az erdőbe gombászni, s ha már kint járt, nem sietett haza, puskavégre kapott egy őzet is. Éjszaka, félreeső helyen kizsigerelte a vadat, eltemette a belsőrészeket, s csak másnap, sötétedés után, nagy kerülővel tért haza. Szemrehányás, kíváncsiság és nehezen leplezett elégedettség fogadta a házban. A nagypapa még akkor éjjel, lámpafénynél megnyúzta az őzet a magtárban, s másnap reggel már frissiben kisütötték a máját, szalonnát raktak melléje a serpenyőbe. A gerinc és a hátsó combok páclébe kerültek, az elejéből pedig pörkölt készült ebédre. Úgy volt, hogy az őz bőrét, majd ha egy kicsit megszárad, a nagypapa elviszi a városon kívülre, s beledobja a kincsesgödörbe. A kincsesgödör természetes karsztnyílás volt a haraszton, valamikor az ősidőkben, amire már senki sem emlékezett pontosan, beszakadt egy barlangnak a teteje. A város lakói ide hordták ki a szemetet, a mészkőjáratokat teledobálták avétt kaszákkal, szakadt szitákkal, lyukas lábasokkal.

Az őz gereznája azonban még meg sem szikkadt a padláson, amikor valaki kopogtatott a kapun. Késő délután volt. A házban ekkor mindenkinek, kivéve a nagypapát, aki optimista természetű volt, eszébe jutott a pesti rendőrcsapat, akiket Stockinger beígért. Nyilván csak az őzre vártak. Az őz gereznája a padláson lógott, gerince pedig javában pácolódott a petrezselyemgyökértől, koriandermagtól, babérlevéltől, szárított erdei füvektől illatos lében. A nagypapa lesett ki a függöny mögül, de nem látott rendőröket a ház körül. Ekkor Bernáth lábujjhegyen a kapuhoz osont és kinézett az utcára a bombarepeszek által szakított szálkás réseken. Boldog arccal, lábujjhegyen visszasettenkedett, s az előszobában suttogva jelentette:

– Nem a rendőrök jöttek, drágám, csak Tölgyesy úr van itt a szomszédból.

– Hát vezesse be, mindjárt viszek egy kis somlait maguknak.

Tölgyesy Gedeon jó nevű magándetektív volt a háború előtt. Valamikor Fiumétól Bécsig dolgozott, de az utolsó időkben már csak Budapesten vállalt kényesebb ügyeket. A környéken sohasem működött, s még a háború első éveiben saját jogon nyugdíjba vonult. Finom felesége és csendes természete miatt mindenki szerette a kisvárosban.

Amikor bevonultak az utcai szobába, Bernáth Gyula és a húga odakuporodtak a felpattogzott festésű zöld ajtó elé, s a kulcslyukon át felváltva lesték a detektívet. A nagypapa üres meggyfa szipkáját szutyogtatva le-föl járkált a szobában, s néha a nyitva felejtett konyhaajtón át a rézcsapra pillantott, amiből alig hallhatóan csepegett a víz.

– Az anyu most viszi be a bort – suttogott Bernáth Gyula húga, de a nagypapa a szájára tette a mutatóujját, és pisszegett.

Amikor a húgát nagy nehezen sikerült odábbtaszigálni, a kulcslyukon át jól látta az asztalt, ami mellett az apja és a detektív ültek. A poharukban már bor volt, s Tölgyesy cigarettázott. Nehéz ezüsttárcát forgatott az ujjai között, aztán hirtelen összerezzent és hátranézett. Elég magas, sápadt arcú ember volt, bajuszt, szakállt nem viselt.

– Bocsánat, az egér. Még nem volt időnk kivinni. A diót zörgeti.

– Cseréppel fogják az egereket?

– Virágcseréppel a legjobb. Feltámasztom egy fél dióval, de úgy, hogy a gerezdek befelé nézzenek. Így, amikor lecsapódik, az egér alatta marad.

– És hogyan viszik ki?

– Szemétlapátot csúsztatunk alája.

– Ügyes. Mi macskákat tartunk.

– Önöknél is van egér?

– Amikor megvettük a házat, még egy sem volt, de most nagyon sok az egér. A két macska szinte kevés.

– Nálunk tele van velük a magtár és a mosókonyha, de újabban az utcai szobákba is bejönnek. A pékségből vándorolnak át, úgy gondoljuk, Hercegék műhelyfala határos az udvarunkkal. Egy kis somlait, ha szabad – hallotta Bernáth Gyula az apja, majd a detektív hangját.

– Köszönöm, manapság ez egy kincs. Minden korty aranyat ér.

Koccintottak, belekortyoltak a poharakba, aztán újra megszólalt Tölgyesy:

– Bernáth úr, ön ugye tudja, hogy a háború előtt én detektív voltam?

– Hogyne, Tölgyesy úr, ilyen kisvárosban mindent tudnak egymásról az emberek.

– Akkor talán azt is tudja, hogy én most a demokratikus rendőrség tagja vagyok. Főhadnagy.

– Hogy… Ön…?

– Erről nem hallottak? Nos, akkor mégsem tudnak mindent ebben a kisvárosban.

– Ön ilyen mostani rendőr?

– Igen. Feljelentés érkezett hozzánk, hogy ön vadászfegyvert tart engedély nélkül a lakásában, mi több, vadászik is. Orvvadászik. Nyulakat lő, s ha mód van rá, őzet is.

– Őzet? – kérdezte Bernáth Gyula apja csodálkozva.

– Őzet. Engem bíztak meg az ügy kinyomozásával, de elakadtam vele. Láttam, hogy hazahozza a vadat, de a puska eltűnt. Itt tartja még a házban, vagy valahol a város szélén veszi magához?

– Ezek szerint ön engem megfigyelés alatt tart, Tölgyesy úr?

– Igen.

– Bizonyítékokat szerez, aztán…

– Nem, nem… Hová gondol? Ez csak szakmai érdeklődés. Ilyen aprócska ügyekkel én soha nem foglalkoztam, s most felvillanyozott a dolog.

– Továbbra is a vendégemnek tekinthetem?

– Természetesen. És szomszédnak is. Nem fog bennem csalódni.

Bernáth Gyula vöröslő fülekkel lapult a vedlő ajtó mellett, s lesett, hallgatózott. Látta, hogy apja kezében remeg az üveg, amikor újra tölti a poharakat. A detektív ízlelgette a kortyokat, nyelt a somlaiból, aztán csettintett a nyelvével, és újra megszólalt.

– Ez a tegnapelőtti szép lövés volt. Tűzbe rogyott a bak. Hányas söréttel dolgozott?

– Golyó volt.

– Golyó? Azt hittem, öregsörét. Kicsit szűk állású az agancsa, de elég szép. Bronzérmet nyerne.

– Otthagytam?

– Már kifőzettem. Ha nem ragaszkodik hozzá, megtartanám. Jól mutatna a folyosónkon. De a puska… Végig követtem magát, s a puska még a város szélénél is magánál volt.

– Rosszul látta, Tölgyesy úr, a puskát az erdőben hagytam.

– Akkor mi volt a vállán?

– A botom. Van egy rézfejű turistabotom. Mindig magammal viszem, ha gombászni megyek.

– És a puskát csak úgy kint hagyja a fák alatt? Megrozsdásodik.

– Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt végleg kivittem az erdőbe. Rozsdás kályhacsőben tartom, aminek pontosan olyan a színe, mint a tavalyi levelesnek. A cső két végét olajos rongyokkal tömtem be. A kályhacsövet egy kis árokban dugtam el a bokrok és az avar alá. Egy törésben fekszik, ami több is akad a közelben. Ezeket a párhuzamos árkokat össze lehet téveszteni.

Bernáth Gyula mögött ekkor egészen halkan megszólalt az anyja:

– Miről tudnak ennyit beszélni?

– Éppen a kályhacsövet magyarázza, amiben eldugta a puskát – szólt hátra.

Az anyja a fejéhez kapott, s hosszan, talán percekig állt mozdulatlanul. Végül csak ennyit mondott:

– Talán jobb is így.

Kiment a konyhába, s halkan behúzta maga után az ajtót.

Később, amikor a detektív már rég hazament, az apja döngő léptekkel járkált a lakásban, és beszélt:

– Le is tartóztathatott volna, de Tölgyesy nem olyan, mint ezek. Úriember. Kíváncsi vagyok, hogyan lő. Megígérte, hogy holnap kijön velem nyulászni.

Bernáth Gyula emlékezett az anyja megrökönyödött arcára, ahogy egy félig elmosogatott lábassal a kezében megállt a szobaajtóban, és szótlanul nézte az apját, mint egy őrültet. Az csak járkált és beszélt:

– Nagyon finom ember ez a Tölgyesy. Az apja a Zsil völgyében bérelt vadászterületet.

– Az hol van? – kérdezte a nagypapa.

– Erdélyben. Jó szarvasos terület, bőgésre jártak fel.

Másnap kimentek nyúlra, lőttek is kettőt. Irma néni, a detektív felesége délután átjött és elkérte a nyúlvadas receptjét. Később, két hét múlva, amikor újra kimentek, és az őzet lőtték, a páclé receptjét is elkérte. Amit lőttek, testvériesen elosztották. Amikor aztán harmadszor is kimentek, hiába keresték, nem találták meg a puskát. A vadászpuska eltűnt. Bernáth Gyula emlékezett az apja felindult hangjára, ahogy elmesélte, hogyan nem találták meg a puskát, s a puska eltűnésén a detektív mennyire csodálkozott. Irma néni soha többet nem kopogtatott be hozzájuk receptért. Másért sem, de mindig nagyon barátságos volt, ha az utcán összetalálkoztak.

Bernáth Gyula ruhástól elaludt az ágyon. Másnap reggel a telefon verte fel.

– Mégis a tied lesz a bölcsészkar, de kellene egy kis Pázmány… Tudod hozni Nagyszombatot? – kiabált a rendező a kagylóba.

– Tudom, ha kell…

– Akkor légy szíves és gyorsan kösd át. Valami színes átvágás, jó? És akkor rögtön erről. De gyere le, húsz perc múlva lent kajálunk.

Csend lett. Bernáth Gyula még néhány pillanatig a fülén tartotta a kagylót, aztán letette és nézte a mennyezetet.

Kint a vízen

Amikor a szolgálata véget ért a vasúton, sietve hazament és evett egy jó adag szalonnás tojásrántottát. Bort ivott rá, aztán a szeme már a sarokba támogatott horgászbotokat és a szákot kereste.

– Kimentek? – kérdezte kedvetlenül a felesége.

– Nem volt itt apád?

– De, mondta, hogy lemegy a csónakhoz, és mindent eligazít.

– Akkor minek kérded?

– A mi karácsonyi halunk már megvan, a postás Mariskának, a boltosnak és a plébános úrnak is adtál már süllőt, nem tudom, minek mentek ki. Az a vén bolond is ahelyett, hogy a reumáját kúrálgatná a kályha mellett, még szerez hozzá. Mindenki lejött már a vízről, csak a ti csónakotok van kint.

Csik Lajos a feleségére pillantott, szép, kerekded csípőjére, pirospozsgás arcára, aztán engedékenyen megszólalt:

– Még a Bíró Dezsőé is kint van, de igazad van. Már nyakunkon a tél. Holnap, szolgálat után lerántjuk a csónakot a vízről. Józsika?

– Át van Takácséknál. A nagyobbik gyerek szereli a motorját, ezek meg nézik.

Csik Lajos megcsókolta a feleségét, és meghatározhatatlan elégedettséggel a szívében elindult a víz felé. Örült, hogy otthona van, szép felesége, gyermeke, de annak is, hogy még egyszer lemehet a vízre, s beevezhet a süllők után. Ahogy közelítgette a partot, arra gondolt, hogy korai még leszedni a csónakot a vízről. Karácsony előtt aligha jönnek meg a komoly fagyok.

Hujbert József a parton, a nádöböl nyiladékánál állt. Hallgatózott és nézte a vizet. Hetven elmúlt, de jól, keményen tartotta magát. A napszámosévek után tíz évet lehúzott a hajózásnál, aztán húszat a nádgazdaságnál is. Jól ismerte a Balatont. Meg sem moccant, amikor vejének, Csik Lajosnak a lépteit meghallotta.

– Jó estét, papa – köszönt rá Csik Lajos. – Valami baj van?

– Nem, baj nincs. De állj meg és hallgatózz egy kicsit.

Csik Lajos letette a hátizsákját, a viharlámpát, aztán belefülelt az estébe.

– Na? Hallod a pendüléseket? Mint a szilofon.

– Jég? – kérdezte Csik Lajos.

– Jég. Hártyásodik a part mentén, s ahogy a víz fodrozódik, emelgeti a jégdarabkákat. Ha megáll a szél, befagy reggelre.

– Kitart ez még karácsonyig, lehet, hogy szilveszterig is.

– Ilyenkor mi már óvatosan hajóztunk, s azok nagy hajók voltak. Ez egy kicsi csónak.

– Aki fél a víztől, maradjon a parton. Ha egyszer lejöttem, én kievezek. Az a tartás tele van fogassal, félméteres halak állnak lent a kövek között. Senki sem talált rájuk, csak mi.

– A víztől én soha nem féltem, mert tudtam, milyen. Alkalmazkodni kell hozzá. Most is. Menjünk be, de először a nád mentén nézzük fel a varsákat.

– A varsákat hajnalban szoktuk felnézni, ide ehet még a rosseb valakit.

– Ebben a hidegben, fiam, erre nem jár ember.

Csik Lajos előhúzott a hátizsák zsebéből egy pálinkásüveget és odanyújtotta Hujbertnak.

– Igyon, papa.

Az öreg átvette, meghúzta.

– Ez másik? – kérdezte.

– Megkezdtük a törkölyt. Hetvenfokos.

– Érzem, mintha egy kályhát nyeltem volna le.

Csik Lajos is ivott, aztán bepakoltak és beszálltak a csónakba. Az öreg Hujbert ült az evezőkhöz, s amikor az oszlopról lekötöttek, megmerítette a lapátokat. Kis csuhés nyiladékon jutottak ki a nyílt vízre, s ahogy a csónak átcsusszant az elsárgult szárak között, hallani lehetett a vékony, töredező jég pendüléseit. Erre már Csik Lajos is felfigyelt. Nemcsak a part mentén, beljebb is jegesedett a víz, s tudta, hogy ez rossz jel. Ráadásul a szél is elállt, már nyugodt, rezzenetlen volt az egész víztükör. Lemondott a süllőzésről. Arra gondolt, hogy megnézik, mi van a varsákban, aztán hazamennek. Esetleg partra rántják az öreggel a csónakot, hogy ne fagyjon bele a vízbe.

A viharlámpát a csónak orrába tették, de nem gyújtották meg. Egy kis zseblámpát tartott a keze ügyében, hogy a nád mentén tájékozódhassanak. Amióta a tartásokra visszatértek a süllők, alig varsáztak. Nem érte meg, nagy volt a kockázat. De egészen leszokni róla mégsem tudtak. Kettőt meghagytak a nádban a régiekből, és időnként felnézték. Rajtuk kívül valaki még tudott a varsákról, mert ügyesen kiszedte belőlük a halat, így gyakran üresen találták mindkettőt. Csik Lajos Bíró Dezsőre gyanakodott, de még részegen is óvakodott tőle, hogy szóba hozza a dolgot. A horgászok új szenvedélye a süllő volt. Mindenki kijárt a tartásokra. Beeveztek egy-másfél kilométerre, és este tízig, tizenegyig várták a kapást. Néhányan, mint Csik Lajos is, reggelig kitartottak. Az öreg Hujberten és Csik Lajoson akkor hatalmasodott el a süllőzés szenvedélye, amikor messze bent egy olyan tartásra találtak, ami kövekből állt, s az árnyéka mindig tele volt hallal. Talán egy homokkövet szállító uszály süllyedhetett el itt a háború alatt. Csik Lajosnak a nyár végén beakadt egyszer a horga, s leereszkedett a vízbe, hogy kiszabadítsa. Akkor tapasztalta meg a víz alját. Köveket talált a mélyben, húsz méter hosszan, hegyszerűen. Ezt a helyet senki sem ismerte, csak ők ketten az öreggel.

Amikor a varsás nádsarokhoz értek, az öreg kiemelte a vízből az evezőket és percekig füleltek. Nesz sem a partról, sem a vízről nem hallatszott. Óvatosan becsúsztak egy csatornán, s Csik Lajos felvillantotta a zseblámpáját. Sötétben is megtalálta volna a varsákat, olyan jól ismerte a helyet. A pillanatra felvillanó fénynél még könnyebb volt a dolga. Az első, ahogy felfelé húzta, elnehezedett.

– Ma, úgy látszik, szerencsénk van – szólt hátra az öregnek.

– Mekkora?

– Olyan ötkilósforma – mondta Csik, és egy pontyot csúsztatott a hátsó ülés alá.

Lassan tovább eveztek és a másik varsát is kiemelték, de abban csak két kicsi keszeg volt. Csik Lajos elengedte őket.

– Fázom – szólalt meg az öreg.

– Megyünk haza. Bírjon ki még egy fél órát.

– Add ide a pálinkát.

Ivott egy jót Hujbert József, aztán Csik Lajos is. Lassan, óvatosan kievickéltek a csatornából, s a nád mentén közelítgették a kikötőhelyüket. Váratlanul aztán kisütött a hold. Ezüstszín fényével elárasztotta a vizet. A sötét éjszakában biztató messzeségek nyíltak. Jól látszott a nádas, a parti jegenyék csúcsa, a közeli kikötő vége s a túlpart sötét árnyéka is. Hujbert felnézett, kiemelte az evezőket a vízből, és beleszimatolt a levegőbe.

– Egy órára talán érdemes lenne kievezni – szólalt meg nagy sokára.

– Fázik, nem?

– Már nem fázom. Add ide azt a törkölyt.

Újra ittak, aztán az öregember a csónak orrával megcélozta a nyílt vizet.

– Odatalál? – kérdezte Csik Lajos.

– Látszik a nyárfa Kósék előtt, s a kikötő lámpája is.

– De a túlparton nem látszik az a magas ház, amihez igazodni szoktunk.

– Úgyis megérzésre megy az ember. Amikor a hajózásnál voltam, koromsötétben megtaláltuk a rakodóhelyeket. Akkor még csak petróleumlámpával világítottak, s ha kifogyott a petrol, a parton nem volt fény. Mégis odataláltunk.

Hujbert erősen húzott befelé. Egy kilométernyire a parttól megállt, nézelődött, aztán a parttal egy vonalban evezett negyven-ötven métert, majd újra befelé.

– Jól vagyunk? – kérdezte és Csik Lajosra nézett.

Csik Lajos körültekintett, megszemlélte mindkét partot s a kikötő végét, aztán megszólalt:

– Helyben vagyunk.

Kidobták a horgonyt. Hujbert meggyújtotta a viharlámpát. Szereltek, feltűztek egy-egy kis halat a horogra, aztán bevetettek.

– Nagyon hidegedik az idő. Te nem fázol? – kérdezte Hujbert.

– Fagy van, de még meglehetős. Igyon egy kis pálinkát.

Hujbert ivott, és az üveget átnyújtotta a vejének. Csik Lajos is ivott, aztán megszólalt.

– Ez felmelegít bennünket. Egy órát maradunk, és hazamegyünk.

Alig fejezte be a mondatot, és adta vissza az üveget apósának, megszólalt a bal oldali boton az orsó. Várt egy kicsit, hogy a hal elég mélyen nyeljen. Bevágott neki. Nehezen jött fel, de ezt megszokta, mert a bicska nagyságú süllők is jól tudják tartani magukat a mélyben. De fél vízen, majd egészen a felszín alatt ugyanúgy húzott, mint a fenék közelében. Csik Lajos ekkor már érezte, hogy ez nagy hal. Fárasztotta a holdfényben, vezetgette, aztán odaszólt az apósának:

– Merítsen alája.

Az öregember imbolyogva felállt és a merítőszák után kotorászott. Csik a lába alatt érezte, hogy az öregember billegteti a csónakot.

– Üljön le! – ordított rá. – Majd én megszákolom.

Az öregember leült, de a csónak még másodpercekig billegett. Csik Lajos közben óvatosan lehajolt, és a merítőszákot a bal kezébe vette. Közelebb húzta a halat, s lassan belevezette a szákba. Kiemelte, s akkor látta és érezte, hogy háromkilós lehet. Nem nagy, nem kicsi. Hosszan veszkölődött vele a csónak aljában, mert mélyen nyelte a horgot, de végül egy keskeny, kacsacsőrű laposfogóval sikerült kiszabadítania a horgot. A halat nyáron bilincsen tartották, de most csak bedobta az ülés alá. Újra csalizott és bedobott a tartás fölé. Közben, ahogy a csónak mozdult, pendülő neszeket hallott. Lenyúlt a csónak mellé, és a vékony jég véresre vágta az ujjait. Furcsállotta. Megemelte az egyik szereléket, s a gyér fényben is látta, hogy a zsinórra odafagyott a jég.

– Papa – szólalt meg –, a végén még idefagyunk a víz közepére.

Választ nem kapott. Hujbertre pillantott és újra megszólalt:

– Na, mi van? Berúgott ettől a kis pálinkától?

Az öregember összegörnyedve ült és hallgatott.

Csik Lajos felállt a csónakban, és az öregember arcát vizslatta, de éppen fogyott a fény, kis felhőfoszlány úszott át az égen. Kicsit előrelépett és megrázta.

– Papa, mi van magával?

Az öregember megbillent az ülésen, és belefordult a vízbe. Csik Lajos utánakapott és megragadta a gallérját. Igyekezett visszaemelni a csónakba, de ereje a hidegben gyorsan fogyott. A megbillent csónakba beömlött a víz. Igyekezett megemelni az öregembert, de ahogy erőlködött, a csónak pereme még mélyebbre merült, és egyensúlyát vesztve maga is belezuhant a vízbe. Azonnal megdermedt, a hideg szorítás a szívéig hatolt. Elengedte az öregember gallérját, és a csónak peremét keresgélte a gyér éjszakai fényben. A csónakot már nem érte el a keze, s amikor utoljára felpillantott, már nem is látta a csónakot.

Reggelre befagyott a Balaton. A partról jól látszott a jégbe merevedett csónak, de a vékony jégen senki sem tudott odáig menni. Napok múlva, amikor megerősödött a jég, a halászok és a pap bementek a csónakhoz. A csónak belül is tele volt jéggel, belefagyott egy ponty, egy szép fogas, hátizsákok, szerelékek és egy félig kiürült pálinkásüveg. De a horgászokat, Hujbert Józsefet és Csik Lajost sehol sem találták. Az asszonyok, gyermekek elsiratták őket, de a faluban szárnyra kelt egy olyan híresztelés, hogy megmenekültek. Kijöttek a jégen. Mert ha nem, miért nincsenek ott a jégbe fagyva?

Tavasszal a halászok fogták ki Hujbert és Csik holttestét. Felismerni már nem lehetett őket, de ezen a télen csak ők tűntek el. A hatóság úgy döntött, hogy a magasabbik Hujbert, az alacsonyabb Csik. Az egész falu ott volt a temetésükön. A temetés után aztán a férfiak elindultak a nádas felé, mert megkezdődött a csukák fördése, s ezt jó szigonyos ember nem mulaszthatja el.

A tulipános kert

Az ügyvédi munkaközösség kicsi irodájában, amit rabicfallal választottak le egy nagyobból, az ablak előtt két íróasztal állt. Egyik mellett egy harmincon felüli fekete hajú asszony ült, és az újságok apróhirdetéssel telenyomtatott oldalait tanulmányozta. Néha felpillantott, s a szemüvegét a homlokára tolva férfikollégájához fordult, aki az ügyfelek számára az olajkályha és az iratszekrény közé beszorított fotelben cigarettázott.

– Rákoshegyen eladnak… Csupa Rákoshegy. Mi van ott, szanálás?

A tojásfejű, félkopasz férfi letargikusan mozdított a kezén, s cigarettájából kavarogva szállt a mennyezet felé a füst.

A fekete hajú asszony belekortyolt a kávéjába, aztán tovább böngészte az apróhirdetéseket. Néha megcsóválta a fejét, vagy felnevetett.

– A Balaton körül alig van forgalom. Merev mind a két part. Kivárnak. Tegnap beszéltem egy tanácselnökkel. Amióta bejött az építési tilalom, a házak ára ötven százalékkal megemelkedett – mondta az asszony, aztán levette a szemüvegét, és azt az újságok felett billegtetve beszélt tovább. – Ebbe kellett volna beszállnunk… Ötven százalékot besöpörni házanként… Erről lemaradtunk. Mi van veled, Kovács? Zűrözik a feleséged?

– Dehogy.

– Vesztettél?

A félkopasz férfi bólintott.

– Mennyit?

– Csak kétezret.

– Akkor mi bajod?

– Jó volt a lapjárásom, és mégis vesztettem. Ezt nem értem…

Az asszony egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt kollégájára, aztán újra elmélyedt az apróhirdetések olvasásában. Időnként egy vékony filctollal megjelölt valamit. Egyszer csak bekapta a szemüvegét, és felkiáltott:

– Ez nem igaz!

Felkelt az asztal mellől, és az ajtó és a kályha között forogva toporogni kezdett.

– Mi bajod? – kérdezte Kovács.

– Ez nem igaz! A tulipános Krausz meghirdette a telkét.

– Ez az a…?

– Ez, a kertész Krausz. Tavaly legalább tizenötször jártam nála. Háromszáz négyszögölnél valamivel nagyobb a kertészete. Háromszázötven lehet. Kaphatott volna három és fél milliót vagy egy elegáns lakást és kétmilliót. De nem, az atyaistennek sem. Az a mániája, hogy felássa a kertet, palántáz, és csokronként eladja a virágokat. Szutykos, alacsony mennyezetű, szoba-konyhás házban lakik a kert végében a feleségével. De odajár hozzájuk az egész környék, a hentes, a zöldségesnő, a fűszeres felesége, és pletykálkodnak a diófa alatt. Ki lett öngyilkos, kit hagyott ott a felesége, melyik piacon nagyobbak az árak… Most már az új villákból és társasházakból is odajárnak hozzá, de azok virágot is vesznek tőle. Ha én ezt tavaly kifogom, de le kellett vinnem az egész hatlakásost az Endrődi utcába, ott meg a terep olyan, hogy éppen törik, és lógnak az épületek. Sokkal drágább lett minden.

– Kell neked ez a telek? – kérdezte Kovács.

– A Krausz telke?

– Arról beszélünk, nem?

– Kell. Nekem minden telek kell. De a Krausz nekem úgysem adná el. Tavaly már kisajátítással is megfenyegettem, de nem vette be. Ha ez most neked jelentene valamit, én átengedem. Próbáld meg a tulipános Krauszt. Most az öledbe hullik egy hatlakásos társasház. Minimum hat… Nem igaz! A makacs Krausz összeomlott…

Dr. Kovács Gedeon már az autóból megpillantotta a kertészetet, de továbbhajtott, s ötszáz méternyire, egy alkalmas helyen leparkolt. Visszasétált, vizsgálgatta a környéket. Krausz Ágoston kertészete körül már mindent beépítettek. Nagy társasház állt mögötte, balra tőle egy nyugati stílusú négylakásos, jobbra emeletes nyolclakásos. Halványkék és vajszínű nyugati autók sorakoztak az udvarokon, a négylakásos garázsai előtt egy barnára sült nő a füvet locsolta. Nekivetkőzött. Rövid nadrágban, mezítláb ügyeskedett. Kovács megállt, de amikor a nő kipillantott az utcára, sietve továbbment. Kétszer-háromszor elsétált a kertészet előtt, felmérte a tulipánágyásokat, az évelők parcelláit, az üvegházakat. A léckerítésen kis tábla függött: „Krausz Ágoston kertészete. Vágott virág állandóan kapható.” Belátott a kicsi házig, de lakatlannak, mozdulatlannak érződött minden. „Szegény barom – gondolta –, a Rózsadombon tenyészti az ötforintos tulipánjait.” Fontolgatta, hogy először csak virágot vegyen és körülszaglássza az öreget, vagy egyenesen térjen a tárgyra. A direkt menet mellett döntött és lenyomta a léckapu rozsdás kilincsét. Befelé lépkedve látta, hogy a szép tulipánágyások mögött gondozatlan, gazos parcellák borzasodnak.

Krausz Ágoston a diófa alatt ült egy fonott karosszékben. Körülötte macskakölykök játszadoztak. Lábánál egy sörösüveg állt. A haja ősz volt és ritkás, szeme kéken, derűsen csillogott. Öreg, testes férfi volt, de még mindig erősnek látszott.

– Dr. Kovács Gedeon vagyok… Milyen árra gondol? – tért a lényegre az ügyvéd.

– Szálanként, kedves uram, vagy csokorban? – kérdezte az öregember.

– Hogy őszinte legyek…

– Szálanként két forint.

A kicsi házból kilépett egy magas, sovány asszony, és azonnal megszólalt:

– Ha kell, összeállítok egy csokrot. Nálunk olcsóbb, mint a piacon. Délelőtt kint voltam Óbudán, hát kérem, az leírhatatlan. Én tulipánokkal álltam, de volt ott egy ember Fritillaria imperialisszal. Császárkorona. Ismeri? Nem ismeri?

– De igen, láttam már…

– Ritka és finom virág. A Horváth bácsi harminc forintért árulta szálját. Aztán megjelent ott tíz óra tájban egy szigetmonostori asszony, és a császárkoronát hat forintért kezdte árusítani. Fejre állt a piac. Olyan cirkuszt még nem látott. Mi az urammal mindig olcsók vagyunk. Pár szálat tetszik, vagy csokrot? Most tulipánunk van, de kereshetek mást is…

– Hét vagy kilenc szál tulipánt szívesen vinnék a feleségemnek, de én a hirdetésre jöttem. Mi az ára ennek a hóbelevancnak?

– Mi nem hirdettünk – mondta Krausz Ágoston, és elkomorodott.

– Itt van nálam a Magyar Nemzet, ez a telek eladó. Háromszázötven négyszögöl, nem?

– Nem. Háromszázötvenhat négyszögöl, és nem eladó.

A ritkás hajú, ősz öregember mögött a magas sovány asszony mutogatott valamit, aztán a szájára tette az ujját. Kovács Gedeon megértette, hogy Krausz úr nem is tud a hirdetésről.

– Mi nem hirdettünk – szólalt meg Krauszné –, de kíváncsi lennék rá, ha el akarnánk adni, mennyit kaphatnánk érte?

– Nem akarjuk eladni – mondta Krausz.

– De ha véletlenül, tudja, a férjem dereka tönkrement, nem bírja a hajolást. Itt pedig ugye, tavasztól őszig négykézláb áll az ember a kertben. Ha véletlenül mégis meggondolnánk, mennyit tudnának ajánlani?

– Úgy… Hárommillió-kétszázezer körül.

– Ez csak kilencezer négyszögölenként. Tavaly egy ügyvédnő tízezret ígért, mégsem adtuk el.

– Eszünkben sincs eladni, a pénz nem ér semmit – szólalt meg Krausz.

– Nincs még az építőközösségtől felhatalmazásom, de a tízezret mi is meg tudnánk adni négyszögölenként. Akkor maguk kapnának három és fél millió felett. Vagy egyezkedhetnénk, hogy kap egy másfél szobás lakást a házban, és kétmilliót. Krausz úr, nem kellene magának többet hajlongani a palánták felett, meglenne a sörrevaló. Csak ülne az erkélyen, és iszogatna. Lenne miből.

Krausz előhúzta a zsebóráját, és rápillantott. A mutatók láttán meghökkent, szinte megütközött.

– Ilonka, a négyórai söröm… Kizökkentenek az életből ezzel a marhasággal. Öt perce itt kellene már lenni a négyórai sörömnek…

A sovány, magas asszony beszaladt a házba, és egy párás oldalú sörösüveggel tért vissza. Krausz az óraláncáról sörnyitót húzott elő, leemelte a kupakot, és mohón beleivott az üvegbe.

– Az uram beosztó, óránként megiszik egy üveg sört, de csak délután. És nem összevissza poharazva. Egy üveg, és kész…

Dr. Kovács Gedeont hirtelen szomjúság fogta el. Nézte az öreg kertészt, ahogy lekluttyogtatta a sört a torkán, s csaknem elájult a szomjúságtól. Nyelt néhányat, aztán úrrá lett gyengeségén, és újra megszólalt:

– Nézze meg, Krausz úr, a szomszéd társasházat, micsoda gyep… Erkélyek, a cserép külföldi. A fürdőszobákban a csempe olasz, a csapok németek. Soha nem lenne gondja semmire. A gyerekeknek is adhatna egymilliót.

– A gyerekek Kanadában élnek, gazdagok. Kimehetnénk hozzájuk holnap reggel. De mi nem megyünk sehová. Nem is kellünk mi a gyermekeknek. Nem értik, hogy mi ez itt, és miféle élőlények vagyunk. Sikerült nekik véletlenül. Van ilyen…

– Hát éppen ezért, könnyítsék meg az öregkorukat. Ülhetne egész nap az erkélyen, szemlélődve…

– Na ezt csak hagyjuk. Én akkor ülök le, ha már dolgoztam, elvégeztem valamit. Mi lenne a világból, ha az emberek csak úgy üldögélnének. Dolgozni kell. Én még mindig hajnalban kelek, felások, elgereblyézek egy-egy ágyást, aztán fogom a slagot, és öntözök. Délig soha sem állok meg, csak délután szemlélődöm. A feleségem pedig kint van a piacon. Árul. Mert nem elég a virágot megtermelni, kereskedni is kell vele. Vannak itt a szomszédos házakban unatkozó emberek és asszonyok. Látom, hogyan végzik. Ez itt mellettünk csak három éve épült fel, de már két válás és egy öngyilkosság következett be. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha csinálok valamit. Ha felszedem a tulipánhagymákat, elteszem zsákban pihenni, és a helyükre egynyáriakat palántázok. Ősszel aztán újra kirakom a tulipánhagymákat. Így bent vagyok a nagy folyamatban, a körforgásban, talán az életben. De ha felülök egy ilyen erkélyre, mi lesz velem? Hetvenéves vagyok… Nem inna egy kis hideg sört? Van.

– Kocsival vagyok, de most jólesne.

Krausz egy kicsit mozdított a kezén, s a következő pillanatban a felesége egy újabb üveg sörrel lépett közéjük, s Kovácsnak poharat is hozott. Töltött neki. Kovács mohón ivott, aztán körültekintve a tulipánágyakon, újra megszólalt:

– Tizenegyezret is tudnánk adni négyszögöléért, de ha nem eladó…

– Nézze – mondta Krausz –, minden eladó a földön, de maga is jól érzi magát itt, nem?

– Nagyon jól…

– Én is jól vagyok itt… Amíg szeretem a virágjaimat, és engem is kedvelnek a környékbeliek, kár lenne változtatni ezen. Jól megvagyunk itt… Maguknak persze kellene a telek, mi?

– Kellene.

– Megértem, de egyelőre a telek a tulipánoké, és itt fent a hely a macskáké. Igyon még, látom, szomjas.

Dr. Kovács Gedeon üvegből ivott, mint az öregember. Hosszan, lassan ivott. S úgy látszott, mintha elégedett lenne napi teljesítményével, pedig üzletet nem kötött, pénzt nem keresett. Május volt és délután. Leült egy ládára, és a macskákat nézte.

Erdei álékon

Nehézkes léptekkel indult el hazulról. Futó pillantást vetett a folyó, majd az erdő felé, aztán elballagott a fakó, színehagyott Krisztus-keresztig. Tanácstalankodott néhány percig, aztán ahogy az esti kerülés előtt szokta, elindult a kocsma felé. A nyirkos őszi estéken szívesen megivott egy pálinkát, mielőtt munkához látott. De ezen az estén a kocsma hívta is, és taszította is. Rándított néhányszor a puskaszíjon, és meg-megállva elballagott a vendéglőig. Megállt, benézett az ablakon. Minden olyan volt, mint más napokon. A söntés előtt az öregebbek és a saját korosztálya csoportosult, az oldalteremben a rexasztal körül pedig a fiatalok. Sörösüvegek álltak a műanyag padlón, néhány kiürült üveg már a fal mellé gurult. Nézte az arcokat, és gondolkodott. Benyitott az ajtón, és megállt a söntéspult előtt. Köszönt, a puskát a falnak döntötte, letámaszkodott a könyökére. A kövér, öregedő kocsmáros semmit sem kérdezett, csak eléje tett egy fél szilvát, mint más napokon.

– Elvitték a nyulaidat? – kérdezte az öreg Szlávik.

– El… Ebéd után jöttek. Le akarnak vonni az árból, mert túlsúlyosak – mondta Vida.

– A Jónástól csak tizennyolc darabot vittek el, a többit a nyakán hagyták. Már a nyúlban sem lehet bízni. Hol a táp késik, hol az átvétel. Nem üzlet ez már…

– Jó éve így megy ez a nyulakkal. Én nem is csinálnám. Az asszony vacakol velük.

– Kimész?

– Ki kell mennem.

– Mozog a vad?

– Mozog még, főleg a vaddisznó. Lejárnak a téesz kukoricására.

– Ma pörkölt lesz… Megvárod?

– Marha?

– Azt mondják, malac.

Vida belekortyolt a pálinkájába, és körülnézett. Beszélgető falusiak, csendes iszogatók álltak körülötte. Minden arcot ismert, s az emberek mozdulatait is. Száz méterről felismerte az alakjukat, karakterüket. Melyik lehetett? – tűnődött. Felrémlett neki az előző este és éjszaka.

A lövéseket este tíz óra tájban hallotta meg. Elindult a kis homokos emelkedőn át a lövések irányába. Bejelentett vadászat ezen a hétköznapon az egész körzetben nem volt. Negyed vagy fél tizenegy lehetett, amikor a halvány holdvilágnál megpillantott egy mocorgó alakot. Először vadnak nézte, s csak a távcsövön át ismerte fel, hogy ember, s éppen vadat zsigerel. Azt hitte, egyedül van, de amikor felemelte a puskáját, és rákiáltott, oldalt kigyulladt egy reflektor, és elvakította. Egy hang is megszólalt, fátyolosan, szűrten, mintha gézen vagy sálon keresztül kiabált volna.

– Meg akarsz halni, Vida? Neked gyermekeid vannak, vagy nem?

– Ne mozdulj! – kiáltotta akkor még harciasan, de a reflektor mögött eldördült egy lövés. Föléje lőttek, postával, a letöredezett száraz ágak a fejére hulltak.

A vadat zsigerelő fekete alakot ekkor már nem látta, mert elvakította a reflektor.

– Lépj hátra! – kiáltotta a fátyolos hang.

Nem lépett hátra, inkább a vállához emelt kétcsövűt a fényszóró felé fordította, lőni készült. De a sötétségben ekkor újra eldördült egy lövés. S most már nem postát szórt az ismeretlen fegyver, hanem golyót. A füle mellett süvöltött el egy lövedék. Megértette.

Legörnyedt, és lassú, kiszámított mozdulatokkal visszahúzódott a homokdomb mögé. Tizenöt éve szolgálta az erdészetet, de ilyen helyzetbe még soha nem keveredett.

Kortyolgatta a pálinkáját, és nézte az embereket. Minden csapdázót és orvvadászt ismert a környéken. Volt köztük egy kimondatlan megegyezés. Nem piszkálta az embereket, de a vadorzók is udvariasan kitértek előle. Susenka hurkait mindig jelentette az igazgatóságon, de ha véletlenül megpillantotta Susenkát, ahogy a hurokba keveredett nyúllal ügyetlenkedik, másfelé irányozta lépteit, elkerülte. Hadd vigye haza a nyulat a gyermekeknek. Ugyanígy járt el a vaddisznó-vadászokkal is. A stifolderbe, kolbászba ezen a környéken mindig került vaddisznóhús is. Tudta, hogy a nép szokásait nem lehet megváltoztatni. Csak akkor avatkozott közbe, ha valaki üzleti elképzelések alapján lövöldözte le a vaddisznókat. De az emberek ezt méltányolták. Később soha nem támadt ezekből az esetekből kellemetlensége. Most azonban a szemébe reflektoroztak és rálőttek. A rabsicok új stílusát furcsának találta. Mit gondolnak vajon, vagy mit akarhatnak?

Az egyik fekete hajú fiatalember ledobta a rexasztal mellett a dákót, és átsétált a söntéspulthoz.

– Na, mi van, Zsiga, soha nem fől meg az a pörkölt?

– Még öt perc – mondta a kövér kocsmáros, aztán a vadőrre nézett.

– Meddig főzitek?

– Ameddig kell.

A feketehajú visszament az oldalterembe. Vida nézte, hogyan beszél, követelőzik és megy. A kocsmáros riasztotta fel tűnődéséből:

– Meghívhatlak egy pörköltre?

– Köszönöm, már ettem.

– Csak az ízek miatt… Néhány falatot bekaphatnál.

Evett a többiekkel. A kövér kocsmáros kitűnő pörköltet főzött. A szaftos, finom hús mindenkinek ízlett. Vida mosolyogva, két pofára ette, mint akinek semmi sem tűnik fel. Pedig amint belekóstolt, azonnal tudta, hogy amit eszik, az vadhús, és egész biztosan őz. Őzpörköltet mért ki a kocsmáros malachúsként, de mindenki tudta, hogy őzet eszik és úgy is fizetett. A kocsmáros azért hívta meg vacsorára, hogy megbizonyosodhasson róla, mi folyik újabban az erdőkben. Ahogy falt, fel-felpillantott a fiatalemberekre, és sejteni vélte, honnan származik az új stílus. Lelőni egy erdőkerülőt harminc kiló őzhúsért… Látta, hogy a fiatalemberek nagyon magabiztosak. Ahogy rágott, érezte, új helyzet keletkezett. Megértette, hogy ezek tényleg lőnek, ha szorult helyzetbe kerülnek. Legszívesebben családostul vonatra ült volna, hogy elköltözzön az ország másik felébe. De tudta, erre nincs mód. Így hát fel kellett venni a harcot. Ehhez semmi kedve sem volt.

Rágott és nézte a fiatalemberek arcát. Vajon melyik zsigerelte ki ezt az őzet? És melyik lőtt? A fekete vagy a vörös? Honnan van ezeknek fegyverük? Egyik sem tagja a vadásztársaságnak… Eléggé elcsüggedt, de aztán eszébe jutottak azok az évek, amikor géppisztollyal lőtték az erdőben a vadakat. „Talán szót kellene velük értenem” – gondolta és a feketehajúhoz fordult:

– Honnan van ez a malac, a téeszből?

– Miért, nem jó? – kérdezett vissza a feketehajú.

– De, nagyon jó, mintha nem is malac volna.

– A Zsiga tud főzni. Megbolondítja az ételt.

– Meg… Ha nem tudnám, hogy malac, azt gondolnám, hogy őz.

– Múltkoriban őz volt vacsorára, a vadászok leadtak itt egy szép jószágot. De ez most malac. Ízlelje meg jobban – mondta a feketehajú parancsolóan.

Vida megforgatott a szájában egy falatot, szétrágta.

– Na…? – kérdezte a feketehajú.

– Őz – mondta Vida, aztán felállt. Vállára akasztotta a puskáját, és kiment.

A feketehajú brigádvezető volt a gépműhelyben. Három éve nősült be a faluba, csendes, visszahúzódó ember volt. Esztendeje kezdett benyitogatni a kocsmába, s az utóbbi időben már többet időzött a rexasztal mellett, mint otthon vagy a gépműhelyben. „Nem tartozik rám” – gondolta Vida, és közepes, beidegződött léptekkel ment az erdő felé. Tudta, hogy hibázott. Azt kellett volna mondani, hogy „malac”, de elfogyott a türelme, s a fekete hajú fiatalember erőszakossága is idegesítette. Pedig, de sokszor megfogadta, hogy első a család, a ház, amit felépített, s csak utána következik az erdő, az erdészet és a vadásztársaságok érdeke. Legszívesebben felpakolt volna egy teherautóra, s a folyón túl, jó messze új életet kezd. De nem lehetett. Tudta, hogy elkezdődött a harc. Vagy kitér, s engedi, hogy eladogassák az erdőből az őzeket, vadmalacokat, vagy szembeszáll, s akkor valamelyik legény esetleg hátba lövi. Nem értette őket… Miért ilyen gorombák? Ha eljött a disznóvágások ideje, soha nem szólt egy vaddisznóért. A nyúlhurkolókat pedig messziről elkerülte. Volt elég nyúl. De ezek a reflektorukkal keresik a bajt. Nem is a bajt keresik, be akarják bizonyítani, hogy az erdőben nem a vadőr az úr, hanem ők. Vagy kitér a vadőr, vagy lelövik. Tudta, hogy nem tér ki. Nem az erdészet vagy a vadásztársaság miatt, azoknál fontosabb volt a család. A saját tisztessége miatt nem tudott kitérni. Már bent járt az erdőben, s a félig lehullott nyirkos lombozat puhán elnyelte lépteit. Az avar és a fakorhadék fanyar illatát orráig hordta a bokrokat végigborzoló ernyedt szél. Szerette az erdőt. Az őszi éjszakákra, melyeken több hektárt körbejárt, szívesen emlékezett. De most rideg, idegen volt az erdő. Nem félt, de nem érezte magát otthon a fák között. Hirtelen elhatározással a homokdomb felé indult. Itt már az ágak is megroppantak a talpa alatt. A holdfény pászmákban hullott be a fák közé. A domb tetején egy tuskó állt a gyér fényben. Vida a tuskó felé tartott, hogy leül s átgondol mindent. A tuskó megmozdult. Vida lekapta a puskáját a válláról, és kibiztosította.

– Pista bácsi! Maga az? – szólalt meg a tuskó.

Susenka volt, egy kidőlt fatörzsön üldögélt.

Vida visszalökte a puskát a vállára, aztán Susenkához lépdelt.

– Mit csinálsz itt, Józsi?

– Megsöréteztek, Pista bácsi…

– Hogyhogy?

– Hát ugye én itt a nyulak végett szoktam tartózkodni…

– Véletlenül?

– Hát éppen ez az. Nem véletlenül. Egyenesen rám jöttek és rekedten ordítottak, hogy takarodjak ki az erdőből. Futóra vettem, de utánam lőttek. Jakab doktor úr tizenegy sörétet vett ki a fenekemből és a hátamból.

– Megismerted őket?

– Nem, de sejtem, hogy kik lehettek. Öt perc múlva lelőttek egy őzet. Egyikük nagyon jól lő. Biztos a keze.

Vida körülpillantott, aztán Susenka vállára tette a kezét.

– Te Józsi, ugye tudod, hogy én elnéztem neked a nyulakat…

– Tudom, Pista bácsi.

– Össze kellene fognunk. A vadváltókat ezek is ismerik, mi is. Te elfekszel egy teknőben, és figyelsz. Jelzel. Amikor én szembekerülök velük, te elkiáltod magadat, hogy „állj, puskát eldobni!”. Te mögöttük leszel.

– Félek tőlük, engem már meglőttek.

– Ne félj, most én is lövök. Ma nem jönnek ki, mert mulatoznak. Talán holnap vagy jövő szombaton. De a faluban kerülj el messziről. Csak itt kint válthatunk szót. Megértetted?

– Meg, Pista bácsi, de félek.

– Nem kell félni. Két hét múlva már nyugodtan nyulászhatsz újra.

Vida továbbindult az erdei álén. Néhány pillanatig örült, hogy szót értett Susenkával, aztán egy kicsit elkomorult. „Idáig leadtam, a nyúlhurkoló Susenkával szövetkezem” – tűnődött. Érezte, hogy nem tehet mást. Ment, járta az erdőt, mint más éjszakákon, és készülődött az erdei találkozásra.

Hazai tájakon

Az M 7-esen deres volt az útpadka, s a hidak, felüljárók alatt alig érezhetően megcsúszott a kocsi. Bernáth Gyula nem csökkentette a sebességet, a jeges részeken is átszaladt százzal, mert tíz órára meg kellett érkeznie a vízparti városba. Elég idegesen hajtott, s az óráját nézegette újra és újra. Csak Székesfehérvár után tért vissza a nyugalma, mert a figyelme, mint már annyiszor, a varjútanyákra terelődött. Az útmenti hézagos erdő tele volt varjúfészekkel, s a szép kékesfekete tollazatú madarak ott keringtek a fák fölött. Némelyik csapatból kivált néhány madár, és az út szélére vagy az úton túl barnuló szántásra szálltak. Bernáth Gyulának ilyenkor mindig a gyermekkora jutott eszébe, kertjük nagy diófái s a pusztuló szilvák, melyeken a régi teleken megtelepedtek a varjak. Sokszor egész varjúsereg tanyázott a fák ágain, s a gyepen is és mindenütt. Károgva néha megszólalt némelyik. Amikor a varjúcsapatok a közeli erdőkből behúzódtak a falusi kertekbe, mindenki tudta, hogy nagy fagyok jönnek, vagy megkezdődik a havazás. Ereszig betemeti a hó a falut, elakadnak a vonatok, nem érkezik meg a kenyér, a hóviharban kidőlnek a sürgönypóznák, elszakadnak a villanydrótok. Bernáth Gyula a városba került ugyan, de lelkileg továbbra is a vidéki emberek közé tartozott, akik számára a „történés”, általában természeti történést jelent. Megjön az eső, beköszöntenek a fagyok, leesik az első hó, váltják egymást az évszakok.

Amikor az intézetben megszületett a terv, hogy a szocialista országok műfordítóinak a tanácskozását leviszik a téli Balaton-partra, szívesen elvállalta a szervezést, mert a tó körül elég sok embert ismert, a tanácsi vezetőket is.

Aliga után váratlanul romlott az út, vékony, láthatatlan jégréteg fedte. Talán a pára csapódott le az aszfaltra, vagy az előző napon kevés hó esett, és déltájban megolvadt az úttesten, aztán este újra odafagyott. Nem látszott jegesnek az út, éppen előzni készült egy lassú Moszkvicsot, amikor jobboldalt, az árokban megpillantott egy összetört autót. Kocsinak, majd fának vágódott. Vezetője az út szélén állt, s egy zsebkendővel törölgette véres arcát. Bernáth megállt, kiszállt a kocsiból, és odament az idegen férfihez.

– Köszönöm – mondta a vérző férfi –, már üzentem Veszprémbe, jönnek értem.

Bernáth Gyula továbbhajtott, de csúszkált alatta a kocsi, így szinte lépésben kényszerült menni egészen Tihanyig. Egyre idegesebb lett, mert már érezte, hogy tíz órára képtelen odaérkezni a városba.

Húsz perc késéssel nyitott be a tanács épületébe. A titkárnő mosolygott:

– Nagyon várták az elvtársat, még egy üveg pálinkát is hozattak velem saját zsebre, mert ugye reprezentációnk szinte már nincs. De aztán el kellett menni nekik, mert éppen most harmincéves a Helyiipari Vállalat. Délre visszajönnek, akkor újra várják az elvtársat. De délre feltétlenül tessék jönni, azt kéri az elnök elvtárs.

Bernáth Gyulának váratlanul másfél órás szabad ideje támadt a diákkori városban. Elindult az apja lakása felé, bár biztosra vette, hogy nem találja otthon. Nem szokott otthon lenni. Becsöngetett. Csend. Újra csöngetett, kis csoszmorgás támadt az ajtó mögött, aztán kinyílt. Rágott valamit az apja, s az étel felkenődött a szája szélére, mint a csecsemőknek a tejbedara.

– Isten hozott, drága fiam, éppen falatoztam a konyhában. Sütöttem magamnak egy tojást. Neked is sütök, ha akarod, még van is itt egy tojás. Miért nem írtál, hogy meglátogatsz? Írni kell! Van posta, nem? Hány napra jöttél? Na gyere, gyorsan igyál meg egy stampedli pálinkát… – mondta, s Bernáth Gyula szinte bénultan állt a küszöbön. Hogyan magyarázza el az ősz öregembernek, hogy nem is idejött, csak benézett.

– Micsoda jól nézel ki, hát ez csodálatos. Hogyan őrzöd meg a fiatalságodat?

– Gyere már be… A titka egyszerű… Egy kis stampedli pálinka reggel, aztán kevéske gyenesi bor mértékletesen. Bár az orvos a pálinkát tiltja – mondta, aztán kupákat vett elő, üveget.

– Tudod, én kocsival vagyok, nekem nem szabad innom – mondta Bernáth Gyula.

– Itt alszol, nem?

– Nem, nem, este már Pesten kell lennem.

– Hát azért egy stampedlival nyugodtan megihatsz.

– Nem lehet, leheltetnek a rendőrök.

– Ezek a mi derék rendőreink dehogy leheltetnek. Mi lenne velünk, ha leheltetnének?

– Nem ezek, hanem odább, a pestiek.

– Én akkor helyetted is iszom egy stampedlival, egészségedre, fiam. A drága jó Rektor Tamás talán megbocsátja.

– Ki az a Rektor Tamás?

– Hát az orvos.

– Tudod, ide a tanácsiakhoz jöttem, rendez itt valamit az intézet. Persze együtt a helyiekkel… És maradt egy órám, mert csak délben tudjuk elkezdeni a megbeszélést.

– Téged akkor az isten küldött. Éppen indulóban voltam Gyenesbe, hogy hazahozzak egy kis bort. Nem kell cipekednem. Csak bedobjuk abba a nyavalyás autóba, aztán az hazahozza. Egy óra alatt kétszer is megfordulunk.

Néhány perc múlva már az autóban ültek és robogtak Gyenes felé. Bernáth Gyulában valamilyen meghatározhatatlan jó érzés kezdett kialakulni. A napfényes téli tájon átmennek az apjával a pincéhez. Deres minden, a mezők a korábbi hótól még fehérek. Olyan emberi volt az egész, és lelket melengető. De Gyenesnél, amikor be akart fordulni a földútra, megszólalt az apja:

– Hová mész?

– Hát a pincéhez.

– Nem, előbb át kell ugranunk Szigligetbe, mert ott van a töltögető bor, Góczánék pincéjében.

– Nem férünk bele az időbe – szólalt meg Bernáth Gyula, s közben felrémlett emlékeiből húga kicsike szőlője, amit még mindig az apja gondozott. Ház, pince nem tartozott hozzá, csak egy fabódé állt a támfal alatt, s a kevéske bort a szomszédban tartották.

– Miért nem indulsz tovább?

Ősz, hetvenhét éves apjára pillantott, aztán megadóan elindult Szigliget felé. „Legfeljebb kések tíz percet” – gondolta, s belelépett a gázba. Százzal hajtott, majd száztízzel a megbízhatatlan téli úton. A táj közben billegve, mint egy furcsa absztrakció, többször felmerült előtte. Szerette ezt a tájat, de most csaknem utálta. Érezte, hogy a jóság, az engedékenység kiszolgáltatottá teszi az embert, és veszélyes helyzetekbe sodorja.

– Ne a fölső úton menj be, hanem az alsón – szólalt meg az apja. – Be kell ugranom egy percre a pálinkafőzdébe is, mert itt van a cefrénk.

– Erre már aligha lesz idő – mondta Bernáth Gyula, de aztán mégis az alsó úton fordult be.

Az apja kiszállt és bement a törkölyszagú, alacsony épületbe. Kocsik álltak az út két oldalán. Fiatal, pirospozsgás emberek nagy tartályokat cipeltek ki és berakták a Wartburgokba, Ladákba. Ötven liter pálinkát, százat, százötvenet. Műanyag kannákban, demizsonokban. Csakhamar az apja is előbukkant egy pintesüveggel. Magasba emelte, mint egy zászlót:

– Ilyen lesz az egész, ez a minta… Gyere, kóstold meg.

– Én nem ihatok, mert vezetek.

– Milyen szamárságokat mondasz… Én megkóstolom helyetted is.

Az ősz férfi a téli táj közepén, a víz és a hegy között, a keskeny út szélén szájához emelte a pintesüveget, és meghúzta. Bernáth Gyula meghatódott.

– Milyen? – kérdezte.

– Csodálatos gyümölcspálinka, ezek nem szeszfőzdések, hanem költők, lehet, hogy filozófusok. Csodákat tudnak művelni.

– Akkor gyere, szállj be, mert az időnk most már nagyon kevés.

A kikötőn túl, a Királynő Szoknyája alatt megálltak és bementek a gazos szőlőcskébe. Szeretettel gondozott szőlő volt ez, látszott a friss oltásokon, a lugaskarokon, melyeket az idős férfi a karók tetején végigvezetett. De az őszi kapálás elmaradt. A fabódé előtt, ahol a nélkülözhetetlen szerszámait tartotta, kicsit megállt és jelentőségteljesen meglóbálta a lakatkulcsot.

– A csapdákban két egérnek kell lenni. Bejönnek ide, és belerágnak a szalonnámba.

Körültekintő mozdulatokkal kinyitotta a lakatot, feltárta az ajtót, aztán belépett a félhomályba. Csakhamar újra kilépett a napfényes, téli délelőttbe, s a farkánál fogva maga elé tartott egy egeret. Bernáth Gyula nézte az apját, ahogy őszen, tört arcvonásokkal áll a bódé előtt az egérrel. Arra gondolt, hogy szinte címerpajzsra kívánkozik. Az Erdélyből származott szabad hajdúk, örökké karddal hadakozó férfiak ma körülbelül itt tartanak. Állnak a téli havas, deres, jégcsapos táj közepén, és a farkánál fogva felmutatnak egy egeret.

– Még egynek kell lenni – mondta az apja.

Sokáig matatott bent, aztán csalódottan előjött:

– Érthetetlen. A másik csapda nem fogott egeret. Pedig ezek rájárnak az én szalonnámra.

– Ezt a borügyet nem kellene elrendeznünk? Az lesz a vége, hogy nem érek vissza a tanácsra.

– A tanács ráér, fiam, az a fontos, hogy mi most együtt vagyunk. Az élet nagyon rövid. Csak pillanatokról van szó. Ezt te nem tudod még. A tanácsnál sem tudják.

– De vannak ügyek, melyeket el kell intéznünk…

– No igen, ügyek persze vannak. Itt vannak a kannák, hozom a slagot.

A kannákkal és a fejtőgumival átvonultak Góczánékhoz. Az öregember megszívta a gumit, a borral kiöblített egy poharat, aztán megtöltötte.

– Fiam, kóstold meg ezt a bort, nekem nem ízlik. Második préselés. Lehet, hogy megjavul, de nekem most nem ízlik.

Bernáth Gyula átvette a poharat, az ajtó felé tartotta, meglötyögtette, aztán belekortyolt. Forgatta néhány pillanatig a szájában, aztán kiköpte.

– Ízlik neked?

– Nagyon jó bor lesz ebből, csak még nem tisztult le egészen.

– Tudtam én, hogy ez nagyon jó bor, csak kíváncsi voltam az ízlésedre. A városokban az embereknek elkopik az ízlése – mondta az apja, és sorra megtöltötte a demizsonokat, kannákat.

Fél tizenkettőkor érkeztek Gyenesbe, s ekkor Bernáth Gyulának már rossz sejtelmei voltak. Fél óra múlva a tanácsházán kellett volna lennie, de egyelőre a gumicső és a hébérek kimosásánál tartottak.

– Örüljünk, hogy együtt tölthetjük ezt a napot – jelentette ki az apja, s a hébért teleszívta borral. – Ez a legjobb vágóból való, ezt neked is meg kell kóstolnod…

Bernáth Gyula megadóan odatartotta a poharát, és ivott egy jót az apja borából.

– Milyen?

– Kicsit még nyers, de nagyon jó bor lesz ebből. Igyekeznünk kellene, mert délben várnak.

– Majd egyszer megtudod, hogy minden ráér, semmi sem sürgős.

Lefejtettek a nagy hordóból harminc litert, aztán feltöltötték a szigligeti borral. Lassan, körülményesen bepakoltak a kocsiba. Tíz perc alatt hazaértek, de újabb tíz percig tartott, amíg a bort felcipelték a lakásba. Bernáth Gyula tizenkettő helyett, egy órakor érkezett meg a tanácsra. A titkárnő sajnálkozott. Várták a vezetők, a pálinkát is megitták közben, amit a tiszteletére hozattak. De aztán el kellett menniük Badacsonytomajba, a temetésre. Meghalt ott valaki, akit sokra becsültek.

Bernáth Gyula érezte, hogy hazai tájakon jár.

Holtágban

A vaskályha előtt ült egy összetákolt alacsony széken, és hallgatózott. A Duna napok óta zajlott, s a hajógyári sziget árnyékában, a telelőre beállított uszályok és hajók körül is hártyásodott a víz. A hullámtörőkre kicsapódó tajték odafagyott a kövekre, és fehér szakállként világított a partszegélyen. A hajók mögött aludt a sziget, a gyár álmosan szuszogott, kéményeiből nem is füst, csak egy kis pára szállt fel a szürke ég alá. A tűz duruzsolásán át is hallotta, hogy hízik a jég, finom pendülések és váratlan reccsenések hatoltak be a hajó kabinjába. A leghátsó uszályon felugatott az őrkutya. Időnként felállt a kályha mellől, és kipillantott a kerek ablakon. A parton semmit sem látott, csak messze bent, a régi zsidótemplom táján sétálgattak az emberek. A nagy Duna felé is nézelődött, de ott a zajláson és a jég felett kavargó sirályokon kívül még annyit sem látott, mint a parton. Se hajó, se csónak, csak a jég és a halászmadarak. „Talán éhes az a kutya – gondolta –, meg kellene etetnem őket, egy óra múlva úgyis ránk sötétedik.”

Deli József rakott a tűzre, aztán felhúzta a csizmáját, kabátot vett és elindult kifelé. Hektor, a nagy testű tarka korcs vakkantott egyet, amikor meglátta, aztán a lábasához szaladt és sűrűn csóválta a farkát. „Éhesek ezek” – tűnődött magában, aztán a fazékból, amiben már reggel megfőzte az egésznapos kutyakosztot, bőven mert a tarka korcsnak. Naponta kétszer etette a kutyákat, reggel és este. De Hektornak egy kis szalonnabőrt és csontot is dobott, ha éppen akadt a hajón. Az őrkutyák megszokták a hajós életet, és éppen olyan igénytelenek voltak, mint a gazdáik. A nagy hideget és a havat azonban nem szerették. Éjszakára behúzódtak házaikba, melyeket szalmával béleltek számukra a matrózok. Éjszaka a házukból ugattak kifelé, s csak akkor ugrottak elő, ha valaki a pallóra lépett, ami a partról a hajókra vezetett.

A hajókat horgonyok tartották a Duna felől, a másik oldalukat vastag drótkötelekkel a parti cölöpökhöz kötötték. De egymással is össze voltak kötve, s a létrákon, deszkákon át végig lehetett mászni az összes uszályon és hajón. Deli átkapaszkodott a jeges, csúszós korlátokon, és sorra etette a kutyákat. Mind korcs volt, fekete, tarka, kicsi és harapós, nagy és szelíd, csak az utolsó uszályon szolgált egy fajtiszta fehér kuvasz, a Göncöl. Göncölt a hajósok is tisztelték, mert előfordult, hogy a kormányost sem engedte fel a fedélzetre. Rengeteget evett a Göncöl, s bármennyit kapott, kevesellte. Nagy volt, erős és kiismerhetetlen. Delit szerette, megszokta, hogy telente az öreg borostás arcú hajós eteti, gondozza.

Göncöl nyugtalan volt, evett, de újra és újra hátrakapta a fejét, és vakkantott egyet. Deli letette a fazekat, aztán az uszály havas, jeges fedélzetén elindult a kormányállás felé. Valami nyikordult, mintha egy ajtót vagy ablakot rántottak volna be hirtelen. Megállt, visszanézett a kutyára. A kutya abbahagyta az evést. Fülelt, aztán hirtelen otthagyta a lábast, és Deli nyomába eredt. A kormányállás ajtaja csukva volt, semmi sem mozdult. A téli hidegből nagy fojtogató dunyhaként csak a csend türemkedett elő. Deli megfordult, elindult az uszály orra felé. De a kutya maradt. Nem ugatott, csak állt a kormányfülke előtt, és az ajtót nézte. Deli megállt, várt egy kicsit. Hívta a kutyát, de a kutya nem jött. Visszalépdelt, nézte egy kicsit a kutyát, aztán felrántotta az ajtót. A padlón egy kócos gyereklány lapult. Talán tizenkét éves lehetett, esetleg tizennégy. Melegítőben, béléstelen műanyag dzsekiben, hajadonfőtt, tornacipőben. Vacogott a kis szőke lány, orra, keze meglilult a fagyban.

– Mit csinálsz te itt, kislány?

– Semmit, csak éppen itt vagyok – mondta a lány.

– Mióta vagy itt?

– Két napja.

– És a kutya felengedett?

– Fel, de aztán nem engedett elmenni. Ha nyitottam az ajtót, mindig megtámadott.

– Két napja… Hát akkor te csaknem étlen haltál. Miért nem kiáltottál egy nagyot?

– Nem mertem. A kutya két lábra állt és az ablakon át nézett.

– Na gyere! Gyere ki innen. Göncöl, a helyedre!

A kutya morgott.

Az öreg hajós kezénél fogva előhúzta a lányt a fülkéből.

– Megfagytál, gyerekem. Göncöl, mars a helyedre!… Na gyere, mindjárt megmelegedhetsz.

Deli a gémberedett, éhes lánnyal átmászott a telelő hajók során, aztán betuszkolta a kabinjába. A lány megállt az ajtó mellett, és ijedten nézelődött. Az öreg hajósnak ősz szakálla volt. Amikor jobban megnézte, látta, hogy nem szakállas, csak borotválatlan. Zsíros szélű hajós sapkát viselt, sötétkék posztónadrágja kitérdesedett. A kabinban, a vaskályhán kívül, aminek a tüzét az öreg Deli éppen felpiszkálta, csak egy vaságy, asztal, két szék és egy szekrény volt látható. Az ágy felett polcok szorultak az alacsony mennyezet alá, könyvekkel, üres üvegekkel, újsághalmokkal. A polc tetején vekker állt. Az asztal és a kerek kabinablak között barométer, és egy másik ismeretlen műszer függött a falon. A barométer felett, a mennyezet faburkolata alatt kifeszített szárnyú denevér lógott a falon.

– Az mi? – kérdezte a lány, amikor Deli felállt a tűz mellől.

– Bőregér. Rendesen denevérnek mondják. Radar van a fejében, sötétben is tud repülni.

– Miért szegezte oda?

– Nem az enyém. Váltótársam, az Ivancsics azt hiszi, hogy távol tartja a gonosz szellemet.

– És használ?

– Nem tudom. Ivancsicsnak talán használ. Ülj le valahová – mondta Deli, aztán lábast tett a kályha platnijára, és egy demizsonból, amit az ágy lába mögül húzott elő, bort töltött bele.

– Csinálok neked egy kis forralt bort. Legjobb szer a megfázás ellen. A mi orvosunk úgy véli, hogy a tüdőgyulladás ellen is használ. Víz mellett, gyerekem, nem lehet akárhogyan élni – mondta, s két kanál cukrot, s néhány szem szegfűborsot dobott a lábasba.

– Maga tengerész? – kérdezte a lány.

– Már nem, csak egy öregember vagyok, akit téli őrségbe alkalmaznak. De valamikor, fiatal koromban csodálatos vizeken jártam. Szolgáltam hadihajón, később kereskedelmi hajókon, leghosszabban a Viandante Vecchión. Öreg szénszállító hajó volt, de mindent berakodtunk, ami csak akadt. Itt tettem le a certifed lifeboatsman, a képesített mentőcsónak-kezelő, és a quartermaster, kormányzó matrózi vizsgát. A kapitány szeretett, mert kitartottam. De aztán én is megszöktem Port Saidban, mert láttam, hogy mélyre merül a hajó, és a szivattyúk alig működnek. Összevissza keveregtem a világban. A háború után, negyvenkilencben jöttem haza. Más világ volt itt már akkor, bár alig emlékeztem, hogy előtte milyen volt. Kubikoltam egy ideig, aztán felkerültem egy dunai hajóra. Később az egyik Duna-tengerjárón, a „Cegléden” szolgáltam, amíg a járat tartott. A Duna nem tenger. Te is látod, ugye? Nézz ki az ablakon, tenger ez?

A lány kicsit felágaskodott, könyökével megtörölte a bepárásodott, kerek ablakot. Vállat vont.

Deli zománcozott pettyes bögrébe töltötte a forralt bort, aztán átnyújtotta a lánynak.

– Először csak szürcsölni, mert forró. Ugye finom ital?

Újságpapírt terített az asztalra, aztán kinyitotta a szekrényt. Kenyeret, hagymát és szalonnát szedett elő.

– Egyél, kislányom – mondta –, éhes lehetsz.

A lány még egyszer beleszürcsölt a borba, aztán hirtelen a kenyérre vetette magát. Letört egy darabot, és falta, rágta, nyelte.

– Szalonnát is egyél, gyermekem, és hagymát. A hagymában vitamin van. Legjobb előre felszeletelni, lesózni, akkor levet ereszt és elmegy a vadsága. De ha most sózol meg minden falatot, úgy is jó.

A lány vágott a szalonnából, hagymából, és a világról megfelejtkezve evett. Delinek úgy tűnt, hogy ezekben a percekben a lány nem is tudja, hogy hol van, csak eszik, eszik, mintha nem is ember lenne, csak egy élőlény. Maga is metszett a kenyérből, a szalonnát ráfektette, de hagyma helyett citromszeleteket rakosgatott a falatok mellé. Volt még a forralt borból, de inkább a demizsonból löttyintett a bögréjébe, a nyers újborból. Fanyar volt, savanykás, kicsit mandulaízű. Semmije sem maradt a nagy világjárásból, csak az apostagi ház és a szőlő, aminek az árát még matrózkorában hazaküldözgette az anyjának. Most a húga lakott a házban, aki megözvegyült, s annak nagyobbik lánya. Elrontotta az életét, és hazamenekült az anyjához. Néha, amikor heteket töltött otthon, úgy viselkedtek vele, mintha nem is az övé lenne a ház, amit a matrózkeresetéből vett, hanem az övüké. De ilyen a család. Deli megszokott szavajárása lett, hogy „jobb a béke”. Így sok megaláztatásban volt része, ha megtért otthonába. De sajnálta a húgát, nem akarta bántani őket. Hagyta, hadd uraskodjanak.

Amikor a lány kezdett jóllakni, és újra belekortyolt a forralt borba, Deli megszólalt:

– Mi a neved, kislányom?

– Ilonka.

– Szép neved van. És hová valósi vagy, Ilonka?

– Én? Sehová – mondta a lány, és a szemében vadság ült.

– Úgy értem, hol laknak a szüleid, rokonaid?

– Nekem nincsenek szüleim. Rokonaim sincsenek.

– Akkor honnan kerültél ide?

– Jönnek a rendőri kérdések? Elmegyek! Rögtön elmegyek – mondta és felállt.

– Ebben a hidegben… Hová?

– Valahová. Utálom, ha vallatnak.

– De én nem vallatlak. Csak azt kérdeztem hogy…

– Ne kérdezzen tőlem semmit, mert nevelőotthonból szöktem. Kibírhatatlan.

– Vertek?

– Igen.

– A nevelők?

– Nem a nevelők, a lányok. Utálom a cigarettát, de azt akarták, hogy bagózzak. De én nem tudok, összehányom magamat a cigarettától.

– Nem értem – mondta Deli. – Én végighajóztam a fél világon, de soha senki nem akarta, hogy cigarettázzak, amikor nem volt hozzá kedvem. Inkább az fordult elő, hogy ellopták a cigarettáimat.

– Nálunk akarják, és aki nem szív, azt kékre verik.

– Ezért szöktél meg?

– Igen, szabad akartam lenni.

– Úgy látszik, én szabadabb vagyok, mint te. Ha akarok, cigarettázom, ha nem akarok, nem. Valamikor tengerészkoromban pipáztam is, de elmúlt. Kellemes a cigarettafüst, szép, ahogy gomolyog, összefogja az embereket. De én abbahagytam. Ok nélkül, csak úgy. Egyszer csak nem kívántam. Hozzád viszonyítva én szabad vagyok.

– Csak eteti a kutyákat. Az a kuvasz ott hátul két napig nem engedett ki a kormányfülkéből. Már azt hittem, étlen halok.

– Jó kutya az, gyerekem. Az a dolga, hogy az idegent ne engedje ki. Őrkutya. Mi az ördögnek jöttél ide ezekre a jeges vashajókra?

– Menekülök.

– Ne menekülj, utolérnek. Nincs értelme. Ha visszakerülsz az intézetbe, gyújts rá, de ne szívd tüdőre. Pöfékelj, ereszd ki a füstöt az orrodon, füleden. Dicsérd a cigarettájukat. Egyébként lehet, hogy a legjobb márkát szívják.

– De én félek.

– Mi az ördögtől?

– A felnőttek gonoszok, és nálunk az intézetben…

– Dehogy gonoszok, csak egyéniségek. Az élet nem szomorúságból, hanem szépségből áll. Apró boldogságokból. Ha a Hektor jól eszik, akkor én már egész napon át nyugodt vagyok. Ha a kutyák étvágya jó, a hajók biztonságban vannak. Nagy baj nem történhet. Én mindennek tudok örülni. Ha feltámad a szél, annak, ha esik az eső, annak. Most a fagynak örülök. Olyan szépen hízik a jég, a tél csaknem olyan, mint gyermekkoromban. Tudod mit? Elviszlek Apostagra a húgomhoz.

– Nem.

– Nem? Hová akarsz menni? Vissza az intézetbe? Valamikor azt hittem, nekem is lesz egy ilyen erős, egészséges kislányom vagy kisfiam. De nem sikerült az életem. Ha eljössz Apostagra, te is megszereted az életet. Van három cicánk. Egy szép kakasunk. A húgom kamrájában lekvár is akad, és finom aszalt gyümölcs. Körte, szilva, alma. Eszünk majd finom gyümölcslevest.

– Nem – mondta a lány, és ingatta a fejét.

Deli újra és újra megrakta a tüzet, töltögetett a poharakba, s amikor a szökött lány életre kelt, egészen megnyugodott. Egy-egy pillanatra már látta a lányt az apostagi kertben, ahogy behozza az epret, de aztán ezek a képek elmosódtak. Megérezte, hogy a lányban van valamilyen furcsa keménység. Hagyta. Csináljon, amit akar.

Éjfélkor feküdtek le. A lánynak átengedte a vaságyat, maga a kályhán túl gyékényszőnyegre ágyazott magának.

Reggel, amikor megetette a kutyákat, a lány még aludt. Tíz óra tájban ült fel az ágyban, és csodálkozott, hogy meleg van. Deli megreggeliztette. Krumplit és szalonnát sütött a lábosban, és tojást ütött rá. A lány evett, mosolygott, de nem szólt semmit. Deli ajánlotta neki, hogy vegyen magának kendőt vagy sapkát, esetleg egy rendesebb cipőt is. Ha arra nem futja, legalább valamilyen vastagabb gyapjúzoknit. Adott neki hatszáz forintot, azzal a kéréssel, hogy kenyeret és egy üveg pálinkát is hozzon. A lány elment. Tizenegy óra lehetett. Deli úgy kalkulálta, hogy délután háromra-négyre biztosan hazaérkezik. Tette a dolgát egész nap. Már törni kellett a jeget a telelő hajók körül. Délben paprikás krumplit főzött. Felét megette, a többit eltette a lánynak. A bor fogytában volt, ezért csak egyszer öntött belőle, hogy este a lánynak is jusson.

Három órakor már az ablaknál állt és a part felé tekingetett, de csak a zúzmarás fák néztek rá vissza. Rakta a tüzet, s hol az öreg Duna, hol pedig a part irányában vizsgálgatta a tájat. Négykor megetette a kutyákat. A lány késett. Deli attól félt, hogy valamilyen baj érte. Már arra gondolt, elmegy az őrsre, és bejelenti, hogy a lány eltűnt. De aztán eszébe jutott, hogy a lány nemcsak a hajóról, az intézetből is eltűnt. Halványan arra is emlékezett, hogy a saját élete is eltűnésekből állt. Ivott egy kevés bort. A lány nem érkezett meg ezen az estén. Másnap sem. A lány soha többet nem érkezett meg.

Deli József alkonyattal kiállt a fedélzetre, és várakozva nézegette a partot. De úgy tett, mintha nem is a partot nézné, csak a kutyák lábasa mellől tekintene fel véletlenül.

Kedden, amikor a heti ellenőrzés megérkezett, a kapitányt végigvezette a telelő hajókon.

– Történt valami, Jóska bácsi? – kérdezte a kapitány.

– Semmi sem történt – mondta Deli József, s a kezét lazán a sapkájához emelte.

Miért jönnek a fináncok?

Czepi József ahányszor csak bekeveredett a városba, vagy munka után hazaindult az öntödéből, mindig kiment a piacra, hogy befaljon egy adag sült húst csípős rác paprikával, vagy kolbászt mustárral, s kortyoljon rá egy kis vörösbort. Amióta meghalt a felesége, nem találta a helyét, s csak nehezen tudta magát ellátni. Gond volt a mosás, főzés, a kutya etetése. Rossz, rendetlen asszony volt a felesége, ahogy Gyükésen a szóbeszéd járta, még csalta is. Azt beszélték, hogy az új papnak is odatartotta a micsodáját, amikor az éppen az utolsó kenetet vitte özvegy Mathievicsnének, így aztán a pap lekésett a halálról. Mégis hiányzott neki az asszony. Senki sem várta otthon, nem volt kit összeszentségelni, amikor műszak után hazaért. Eleinte a Bezencseknél evett, mert az jó nagy darab szaftos húsokat adott, s a csípős paprikát nem is számolta be az árba, csak a húst és a kenyeret. Ki volt rakva egy nagy tálba a paprika, és mindenki annyit szedett belőle, amennyit csak akart. De aztán átpártolt Vereshez, akinél egy harmincévesforma félcigány asszony sütötte a hurkát, a húst és a kolbászt. Itt mindenért jó árat számoltak, de Orsós Marinkának nagy mellei voltak, s ahogy hajladozott, néha csaknem kiestek a ruhájából. A hús íze itt is jó volt, bár nem annyira szaftos mint Bezencseknél. Május elején meghívta Marinkát egy pálinkára, s közben jól elbeszélgettek. Akkor tudta meg Czepi József, hogy Marinka férjére rászakadt a bánya, s egyedül nem tudott mihez kezdeni Magyarszéken. Czepi József ekkor egy újabb pálinkát kért magának, Marinkának pedig egy kevertet, mert azt jobban kívánta. – A gyükési hegyoldal lakói ekkor még nem sejtették, hogy ez a kis piaci italozás nekik majd fejenként négy-ötezer forintjukba kerül. Marinka egy hét múlva odaköltözött Czepi József házába, s onnan járt be a városi piacra dolgozni.

 

*

 

Takács Lajos nem volt éppen büszke a házára, kertjére, de elégedetten élt. Kicsit bántotta, hogy a házat öt éve nem tudta bevakolni, de a nyugdíjból és a felesége fizetéséből nem futotta sokra. Tervezgette a ház bevakolását, de előbb még ki kellett fizetni az új hidrofort s a ciszterna építésére felvett kölcsönt. A városból a gyükési hegyoldalba a villany eljutott, de a víz és a csatornahálózat nem. Esővízzel mosogattak, abban fürödtek, s az ivóvízért háromszáz métert gyalogoltak naponta. Ez a helyzet nem nagyon érdekelte a városi vezetőket, mert itt kint Gyükésen főleg öregek, törött életű emberek s olyan fiatalok laktak, akik csak éppen nekikezdtek az életnek. Sokan közülük örökre kint ragadtak Gyükésen. Az autóbuszjárat kötötte őket össze a várossal. Le kellett gyalogolni a vízmosásos úton a völgybe, s akkor, ha az autóbuszt elkapták, tíz perc alatt bent voltak a városban. Lehetett kenyeret venni, húst, szöget, csavarokat és mindent, ami csak kellett a hegyoldalban.

Takács Lajos szeretett nyugdíjasként élni. Örült, hogy kívül lakik a városon, nem kell tülekednie az emberek között. Kedvelte a nyugalmat. Felesége hatkor elindult dolgozni, de ő nem kelt fel. Elfeküdt nyolcig, aztán felkelt, megetette a kutyát, a macskákat és a tikokat. Kilenc óra tájban maga is evett egy kevés kövesztett szalonnát, aztán egy pohár tavalyi bort is megivott rá. Nem mosdott, nem borotválkozott. Lement a pincébe, és megnézte a borokat. Belefülelt a hordókba. Pezsgett, dolgozott mindegyik. Elégedetten ment fel a verandára, s egy régi, széles székben elterpeszkedett. Nézte a völgyben csillogó halastavakat, aztán a macskák kötötték le a figyelmét. Két macskájuk volt, de az egyik szeptemberben megfialt, s a ház tele lett kismacskákkal. Az állatok játszottak, civakodtak, pofozkodtak a fényben. Élvezték az életet, akárcsak öreg, megfáradt gazdájuk. Takács Lajos közben érzékelte, hogy a Csiba-közön feljön egy teherautó, aztán valahol feljebb megáll. Felnézett, de nem is látta a teherautót, mert addigra az már a szomszédos házak előtt járt. Ahogy felnézett, megakadt a szeme a szemközti ház udvarán. A lugas szélső oszlopa és a ház közé kifeszített kötélre Pintér Zsuzska mosott ruhát teregetett. Párnacihát, abroszt, aztán bugyikat, kombinét, majd az apja hosszú szárú gatyáit. Nézte a lányt a délelőtti fényben, ahogy tereget, nyújtózik, s kerek feneke hol jobbra, hol balra billen. Elképzelte, hogy egyszer így délelőtt, amikor a felesége még bent dolgozik a szövetkezetben, Zsuzska átjön valamiért. Sót vagy ecetet kér kölcsön. S ő akkor megsimogatja. Talán csak a karját vagy a tomporát is… Zsuzska a kezére vág: „Na, hol nyúlkál, Takács bácsi…” De azért nem bánná Zsuzska, elpirulna, gyorsan belekezdene egy történetbe, s ő akkor aztán újra odanyúlna.

A lépcső alatt felugatott a kutya, s a kapunál is hallatszott valamilyen zörgölődés. Felállt, kipillantott a lugas árnyékából. Két finánc állt a kapuban. Zsuzska a szemközti udvarban abbahagyta a teregetést, és beszaladt a házba. Takács Lajos nem értette, hogy mit akarhatnak nála a fináncok. Kiment, rájuk mosolygott:

– Aggyisten, mi járatban?

– Nyissa csak ki.

– Nyitva van, csak szorul egy kicsit – mondta, aztán egy határozott mozdulattal kitárta a kaput.

A fináncok beléptek az udvarra, az alacsonyabbik megszólalt:

– Egy kis pálinkával meg tudna kínálni bennünket?

– Borral igen, még van egy kevés óborom.

– Ne viccelődjön, Takács Lajos, maga ellen feljelentés érkezett. Nekünk itt vizsgálatot kell tartanunk – mondta a magasabb, vörhenyesbajszú. Kicsit részegforma volt mind a kettő.

– Vizsgálódjanak – mondta Takács, és vállat vont.

A fináncok bementek a házba, aztán a küszöbön visszafordulva valamilyen papírt mutattak Takácsnak.

– Hol tartja a pálinkát? – kérdezték.

– Most nincs itthon pálinkám – mondta Takács.

– És hány liter van? Ötven, száz?

Takács ekkor érezte először, hogy szeretné tökön rúgni a vörösbajszút, de tudta, hogy nem rúghat bele, mert abból még nagyobb baj származna.

A fináncok bementek a konyhába, és kinyitálták a kredencajtókat, aztán a szobákban benéztek az ágy alá. Felemelték az olajkályha tetejét, kivették a kéményajtót, és beömlött a korom.

– Merre van a pince? – kérdezték.

Takács Lajos az előszobában felemelte a csapóajtót, és szótlanul a pincébe vezető lépcsőkre mutatott.

– Menjen előre – mondták a fináncok.

– Eszembe sincs – mondta Takács, és mérgesen állt a lejárat felett.

A fináncok lemásztak a pincébe. „Most kellene rájuk csuknom az ajtót” – gondolta Takács, de nem csukta rájuk. Megelégedett annyival, hogy igazított egy kicsit az ajtón, s a fináncok lent összerezzentek. Látta az arcukon, hogy félnek tőle ebben a pillanatban, mert rájuk csukhatja az ajtót. Feljöttek, mogorván ráförmedtek:

– Hol tartja a pálinkát?

– A boltban… Onnan hozunk néha egy üveggel – mondta.

A fináncok kimentek az udvarra, benéztek a lépcső alá a kutyaólba, aztán a tyúkólba. Nézegették a kertet, a szőlőt.

– Elásta? – kérdezte a vörhenyes bajszú.

– Nem ástam el. Tíz éve nem főzök pálinkát. Az orvos eltiltott a pálinkától.

– Tíz éve?

– Igen – mondta határozottan Takács Lajos. – Én tíz éve nem főztem pálinkát. Amit a boltból hozunk, azt is csak a feleségem issza.

– De előtte főzött?

– Néha, még a régi házban, amikor megvolt a lakatosműhely.

– A készülék megvan? – kérdezte a veres bajszú.

– A fene sem tudja – mondta Takács, és kezdett rosszat sejteni.

– Na akkor nyissa ki ezt a fészert – mondta a magas.

– Csak gépek vannak bent.

– Nyissa csak ki.

Takács Lajos kinyitotta a fészert, ahol a régi műhelyből átmentett satupad állt, s a vasfűrész és a menetvágókészlet szomszédságában csak a legszükségesebb szerszámok hevertek a polcon.

A két finánc elkezdett a ládákban kajtatni, s csakhamar találtak egy hűtőt, páracsővel, sisakkal.

– Hol az üst? – kérdezték.

– Tíz éve nem főztem pálinkát – mondta Takács Lajos.

A fináncok újra bementek a házba, aztán leereszkedtek a pincébe, s végül az üstöt is megtalálták. Jegyzőkönyvet vettek fel, Takács Lajossal aláíratták.

– Sokba kerül ez magának – mondta a vörösbajszú, aztán köszönés nélkül kimentek a házból.

Takács Lajos ivott egy pohár bort, aztán felment a verandára. Kitekingetett a vadszőlő levelei közül, és a környéket figyelte. Lassan közeledett a teherautó. Néha megállt, és a csendben nagy fémes csörrenések hallatszottak. Amikor eléje is megérkezett a teherautó, a fináncok feldobták rá az elkobzott üstöt és hűtőszerkezetet. Ekkor már tudta, miféle csörrenések hallatszanak a hegyoldalban.

 

*

 

Takács Lajos kedvetlenül szállt le az autóbuszról, mert ezen a délelőttön nemcsak kenyérért, húsért, lisztért járt bent a városban, hanem a fináncok által kirótt négyezer forintos büntetést is be kellett fizetnie. Elátkozta őket, aztán befizette. A négyezer forintos veszteség veszélyeztette a téli fűtést. Legalább ennyibe került az olaj, amivel a kályhát fűtötték. Rosszkedvű volt, s csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor Csöpit, a kutyáját megpillantotta az úton. Lyukas volt a kerítés, s a kutya szeretett lemenni a buszhoz a gazdája elé. Volt olyan nap, hogy három buszhoz is leszaladt, mert azt nem a kutya, de a gazdája sem tudta, hogy melyikkel érkezik.

Amikor a szobában kipakolt, s a csekket is betette a szekrénybe, öntött magának egy stampedli szilvapálinkát. Amióta a fináncok meggyanúsították a pálinkával, újra tartott otthon egy-egy üveggel. Ivott, berakta a kenyeret a szekrénybe, s egyszer csak úgy érezte, mintha valaki az ajtót nyitálná. Felnézett, s csodálkozva látta, hogy Zsuzska áll előtte, otthonias ruhában.

– A bátyám szerzett halat, van tíz kiló, ha Lajos bácsiéknak kell, akkor este majd…

– Ülj le, Zsuzska, igyál egy kis pálinkát, ez bolti – mondta Takács Lajos, és leült az egyik konyhai székre.

– Hát csak egy kortyot, de nem ülök le, mert fent van a gázon az ebéd…

Takács Lajos kupicákat vett elő, és töltött beléjük.

– Isten hozott, Zsuzska – mondta és jelentőségteljesen a lányra nézett.

Zsuzska lehajtotta a pálinkát, aztán megszólalt:

– Van egy ötkilósforma ponty, a többi kisebb…

Takács Lajos kinyújtotta a kezét, végigsimított a lány fenekén, aztán a szoknyája alá is benyúlt. Zsuzska felnevetett, hagyta egy kicsit a matatást, aztán megszólalt:

– Maguknak ez a nyúlkálás az idén már elég sokba került.

Takács Lajos mutatóujja megkapaszkodott a bugyi peremén, és megállt.

– Hogy érted ezt?

– Hát, magának négyezerbe került, Csűrösnek hatezerbe, mert ott pálinkát is találtak, Kovácséknak ötezerbe… Tizenhárom embert büntettek meg Gyükésen, és alattunk is hatot.

– Mi köze ennek a nyúlkáláshoz? – kérdezte Takács, de a kezét nem húzta ki a lány szoknyája alól.

– Marinka is átjárt Bús Sándorékhoz. Kölcsönkérni, aztán a kölcsönt visszavinni. Aztán húst vitt nekik a piacról, meg májat, mert azt is tudott szerezni. Czepi Jóska pedig egyre féltékenyebb és gyanakvóbb lett. Amúgy is utálta Bús Sándort, mert neki van Gyükésben a legszebb háza és legnagyobb szőleje. Utánament Marinkának, és belesett az ablakon. Csak annyit látott, hogy Bús Sándor Marinka szoknyája alatt nyúlkál. Még aznap bement a pénzügyőrségre, és feljelentette Bús Sándort, hogy éjszakánként pálinkát főz és az embereivel eladatja a vasúton. A fináncok éjszaka kijöttek, és Bús Sándornál találtak kétszázötven liter pálinkát és két berendezést. Bús Sándor egy darabig gondolkodott, hogy ki jelenthette fel. De nem volt biztos a dolgában. Így aztán két hét múlva bement a pénzügyőrségre, és név szerint feljelentette az összes szomszédot. Ha Bús Sándor nem nyúl be Marinka szoknyája alá, akkor magának megmarad a négyezer forintja. Így nyúlkáljanak.

– Zsuzska, te honnan tudod ezt? – kérdezte Takács meghökkenve, de a keze még mindig a lány bugyijának a szélébe kapaszkodott.

– Az egyik finánc rokonunk nekünk, elmesélte.

– Aha… – mondta Takács csüggedten, és kihúzta a kezét a szoknya alól. – Ezért nem büntettek meg benneteket.

– Dehogy ezért – mondta Zsuzska. – Mi mindent a nagymamának köszönhetünk. A nagymama egy harmincliteres mosófazékban főzi a pálinkát. Beletesz egy kis sámlit, a sámlira egy porcelán levesestálat, tetejére egy lavórt, amibe vizet önt. A lavór fenekéről a tálba csöpög a pálinka. Csak a vizet kell cserélgetni a lavórban, hogy mindig hideg legyen. Nálunk is házkutatást tartottak, de a lavórt nem lehetett lefoglalni, pedig volt otthon tíz liter pálinka – mondta Zsuzska, aztán Takács Lajoshoz hajolt és szájon csókolta.

Zsuzska már régen otthon volt és kevergette a főzeléket, de Takács Lajos még mindig kábultan ült a konyhai széken. Boldog volt.

A dinnye illata

Feküdt a füvön és görcsösen kapaszkodott a diófa kiálló gyökerébe, mintha még lejjebb is lehetne csúszni, zuhanni, mint ahol hever. Álmában mozgott alatta a föld.

– Kelj fel, Illés – ébresztgette az anyja –, enned kellene valamit, nem is reggeliztél.

Illés kinyitotta a szemét, s amikor anyját, a sovány, fekete hajú asszonyt megpillantotta, elmosolyodott.

– Finom zöldbabfőzeléket főztem, Illés, ülj fel és egyél.

Felült, hátrább csúszott, hogy a diófa törzsének dönthesse a hátát, aztán átvette anyjától a lábast és a kenyeret. Belekanalazott, s azonnal érezte, hogy a főzelék pontosan megfelel anyagi helyzetüknek. Tejföl, hús, szalonna nem volt rajt, csak egy kis zsírral öntözte meg az anyja, hogy laktatóbb legyen. Az éhség belemart a gyomrába, és falni kezdett. A kenyeret a végére hagyta, külön ette meg, mert minden ételnél többre becsülte. Az anyja mellette állt és nézte, hogyan eszik, amikor befejezte, elvette a lábast, és befelé indult. A házban, aminek egyik részét egy idős úriasszonytól bérelték, nagy volt a jövés-menés. Nyaralók, köztük a saját rokonaik is a faluba indulva vagy onnan érkezve ki-be járkáltak az ajtókon, mert a bolt előtt kenyérért, tejért, hol pedig hagymáért vagy más zöldségért kényszerültek sorban állni. A nők bevásároltak, főztek, s csak utána szaladtak le egy kicsit a vízhez, de a gyerekek közben hazaértek és várakoztak az ebédre.

Illés visszafeküdt a fűre, nézte egy darabig az öreg diófák lombozatát, melyek beengedték az ágak közé az aranysárga fényt, és felszívták hevüket. Mire a fénypászmák a füvet érintgették, simogatóan langyosak, szinte hűvösek voltak. Csaknem két hónapja dolgozott már a Mezőkernél egy negyedikes gimnazistával s egy trágyásszal, aki éppen befejezte az első évet a Mezőgazdasági Akadémián. A sofőrön, Mustos János felvásárlón kívül, akit Muszlincának becéztek, hármasban kóboroltak egy pótkocsis teherautóval a város környékén. Gyümölcsöt, zöldséget rakodtak fel és le. Huszonnégy órán keresztül bolyongtak a falvak, az átvevőhelyek, a központi raktár és a pálinkafőzdék között, s utána a következő huszonnégy órát pihenéssel tölthették. A nyári munkát Rozsos szerezte, akinek a nagybátyja ismert valakit a Mezőkernél. Illés akkor már elég jó középtávfutó volt, s valószínűleg ezért szólt neki Rozsos a keszthelyi kikötőben, aki egyébként gerelyvetésben iskolabajnokságot nyert. Rozsos szertornában is jó volt, de abban nem nyert bajnokságot. Kocsis Nándor észrevétlenül került közéjük. Rozsos már találkozott vele egy trágyászbálon, ahol botrányba keveredett. Rozsos lett közöttük a főnök, mert erősebb volt náluk, s ő szerezte a munkát. A kocsin az igazi főnök persze Muszlinca volt, aki Páhokról járt be a hajnali buszokkal, s nagyon tudott venni, árut becsmérelni, otthagyni. Kora reggel a keszthelyi telepen felrakták az üres rekeszeket és hűtőládákat, aztán elindultak a falvak felé. Kemény munka volt, estefelé a hűtőládákat már ketten is alig bírták a platóra emelni, de a gyümölcsösrekeszekkel jól elboldogultak. A zsákoktól rettegtek leginkább, de valahogyan a karalábés-, káposztás- és krumpliszsákokkal is megbirkóztak. Voltak jó helyek, ahol órákig lehetett pihenni, vagy rakodás után kijárt a kupica pálinka fél szelet kenyérrel, és rossz helyek, ahol a rakodókat embernek sem nézték. Zalaapáti, Dióskál felé, ahol a pálinkafőzde működött, szerettek menni, de fel északnak, Lesenceistvánd, Sümegprága irányába is. A déli és az északi pont között azonban nagyon sok kemény hely volt, ahol hetente többször is meg kellett rakodniuk. Az első héten a nehéz munka ellenére is meseszerűnek látszott a rakodók élete, mert a legfinomabb gyümölcsöket ehették egész nap. Illés csak egy szelet kenyeret vitt, s telezabálta magát meggyel, barackkal, körtével. Júliusban már jöttek a korai szőlők, augusztus elején a sárgadinnyerakományok. Ha benyitott egy raktárba, s a gyümölcsök édes illata az orrába hatolt, szinte boldognak érezte magát, de ahogy múltak a napok, a gyümölcsillat kezdett elviselhetetlenné válni. Az édeskés illattól néha már hányingere támadt, s csak akkor harapdált bele a francia barackokba, ha nagyon éhes volt. Ekkor, a gyümölcsundor küszöbén szerették meg a cefreszállítást. A cefrét Dióskálba, a szeszfőzdébe vitték, s itt a vezető mindig megkínálta őket egy-két kupica frissen kicsöpögött pálinkával. A szesz átjárta, fertőtlenítette gyomrukat, felpezsdítette vérüket, kitisztította agyukat, s visszahozta lanyhuló munkakedvüket is. Egyszer, talán a harmadik cefreszállítás után a sötét udvaron, a ládákon üldögélve megszólalt Illés:

– Még lenyomok egy hetet, és meglesz a télikabátom.

– Én bakancsra gyűjtök és korcsolyára. A télen ráfutottam egy jégbe fagyott vasra, a nádverők vagy a jégvágók hagyták hátra. Kitörött egy darab a korcsolyámból. Nem lehet kiköszörülni. A bakancs és a korcsolya az első, de ruha is kellene, s talán egy sapka vagy kalap – mondta Rozsos.

– Bakancs, sapka, jó nektek – szólalt meg Kocsis Nándor keserűen. – Nekem egy tengerészkék öltönyt kell csináltatnom a Wensovszkival. Fémgombosat. Az akadémia őszi bálján már az új ruhámban leszek. Egy fehér nadrág is kellene a nyárra, pólóinggel.

– Tengerészkék öltöny? Minek az neked? – kérdezte Rozsos.

– Lelki ügyeim vannak.

– Beleestél valakibe?

– Nagyobb érzés ez. Egészen nagy érzés… Néha már alig látok, káprázik a szemem.

– A nagy érzések a tavalyi kabátok alatt is megférnek, nem? És neked egészen jó ruháid vannak. Malmotok van Belső-Somogyban – vélekedett Illés.

– A malmot elvették tőlünk, a ruháim pedig kopottak. És ez a lány olyan különös, nem merném a bálon felkérni, csak az új ruhában. A tengerészkék öltönyben majd meghajlok előtte, ő rám mosolyog…

Kocsis Nándor felállt, a pálinkafőzde gyümölcsösládákkal teleszórt udvarán megmutatta, hogyan hajlik meg, s néhány tétova keringőző lépést is tett az árnyékok között.

– Táncórákat is kellene venned – mondta Rozsos.

– Miért? A legújabb táncokat is tudom.

– Na igen, csak olyan lomhán mozogsz, mint egy rozsomák.

– Mi az a rozsomák?

– Kedves, barátságos alaszkai állat, csak egy kicsit lassú.

– Van egy antilopcipőm, abban gyorsabb vagyok.

– Ki az a lány, titok?

– A legszebb nő Keszthelyen.

– Kelemen Éva?

– Nem, nem…

– Hova jár?

– Gimista.

– Pincés Klári?

– Ugyan…

– És van az a furcsa fekete lány – találgatott tovább Illés –, akinek vasúti tiszt az apja. Vagyis ez nem is az apja, mert ez a férfi szőke. Második férj. Lent laknak a Helikon-ligetnél.

– Dehogy. Azt a lányt nem ismerem. Akit én szeretek, az szőke, a bőre kreol, titokzatos és szép. Úgy tud nevetni, hogy az ember…

Illés és Rozsos összenéztek.

– Csak nem… Remélem, nem Ferenczy Mayáról beszélsz? – kérdezte Rozsos.

Kocsis Nándor szomorúan hallgatott a dióskáli árnyékok mélyén.

Rozsos felállt és ingerülten végigmérte Kocsist.

– Te megőrültél. Tudod, ki az a Ferenczy Maya? Nemcsak a legszebb úrilány Keszthelyen… Az sem számít, hogy gazdag… Az mellékes… Régen, ha Ferenczy Maya anyja rámosolygott valakire a Kék Szalag startja előtt, akkor azt megírták a bécsi lapok, s a Mariahilferstrassén átalakultak az árak. Drágább lett a Doxa óra és olcsóbb a Törley-pezsgő. És Mayával ugyanez a helyzet, pedig más már a világ. Minden megváltozott, és mégis ugyanez a helyzet. Ilyen alapon bárki beleszerethetne…

– Bele is szeret mindenki, még a tanárok és a premontrei papok is. Torday Kelemen belekarolt az Erzsébet királyné úton, és lekísérte egészen a kikötőig. Láttam. Fehér reverendában, kék cingulussal… Mondhatom…

– Torday a gyóntatóatyja.

– Ti is ott tolongtok körülötte minden bálon. Megvesztek, hogy táncoljon veletek két percig – mondta Kocsis Nándor ellenségesen.

– Én például nem szerettem bele – mondta Rozsos. – Sportoló vagyok. Gerelyben iskolabajnok, rúdugrásban városi harmadik. Mayát kislány kora óta ismerem. Most is bejáratos vagyok hozzájuk. Néha még vitorlástúrára is elvisznek. Apám, mielőtt a városházára került, náluk dolgozott öt évig. Világos, hogy nem szeretek bele egy ilyen lányba.

– Jó… Téged beengednek a villájukba. Te vagy az illedelmes jó fiú. És mi van akkor? Mi közöm nekem ehhez?

– Semmi. Csak nem értem, hogyan jön ahhoz egy trágyász, hogy beleszeressen Ferenczy Mayába?

– Ha befejezem a Mezőgazdasági Akadémiát, agrármérnök leszek. Feltalálok valamit, és sok pénzt keresek. Idáig sem voltunk mi akárkik. Malmunk volt és harminc hold jó föld. De elvették, akárcsak Ferenczyék üzemét.

– Szegény Nándi, mindegy az – szólalt meg újra Rozsos –, akár harminc, akár nyolcvan. Mayáéknak svájci érdekeltségeik vannak, Zürichben üzletük. Az öreg Ferenczy már Pesten van, kereskedelmi tanácsadó az új kormányzat mellett. De ez sem számít. Maya annyira más…

– Különös, ugye…? Titokzatos nő – mondta Kocsis Nándor megenyhülten.

– Minden lány titokzatos – helyeselt Rozsos –, és némelyik olyan szép, hogy fájdalom szorítja össze a szívemet, ha rápillantok. Belegondolni sem merek, mi lenne akkor, ha egy ilyen lányt magamhoz szoríthatnék, meztelenen.

– Én másra sem gondolok.

– De a legszebb lány is hol van az atlétikától? Nincs szebb annál, mint amikor nekifut az ember, megtorpan és teljes erőből elhajítja a gerelyt. S az száll, magasabban, mint a fák koronája. Nagyon messze belefúródik a vörös salakba. Érzi az ember, hogy nagyot dobott, és boldog. Minden tökéletes, a gimi, a város, a világ. Én csak akkor vagyok rosszkedvű, ha lesérülök, és nem érzem, hogy izmaim vannak. Álmomban is gerelyt dobok, és messzebbre száll, mint a valóságban. Néha úgy érzem, a gerelyvetés szebb, mint a vitorlázás.

– Mint a vitorlázás? Hogyan lehet ilyent mondani? – csodálkozott Illés.

– Csak azt mondtam, hogy „néha”, és magamra vonatkoztatva. Egy jó luvcsata persze… Négyes szélben, az már valami.

– A vitorlázásnál nincs szebb a világon – mondta Illés. – Rossz napokon néha kifutok egyedül… Ilyenkor érzem, hogy csak a vitorlázásnak van értelme az életben. Ha minden elromlik is, a vitorlázásért érdemes élni. Kint lenni a vízen, s a hajóval belefeszülni a szélbe, ez a legtöbb. Nagyobb boldogságra már nem lehet vergődni.

Hallgattak néhány percig a pálinkafőzde sötét udvarán. Legtovább Kocsis Nándor hallgatott, mert nemhogy vitorlázni, még úszni sem tudott. Kievickélt persze a stégre, kutyaúszással. De amikor ezzel a mutatvánnyal először meglepte az évfolyamtársait az akadémia vízisporttelepén, két hónapig vakkantva köszöntötték a keszthelyi srácok. Többet nem mert fürdőgatyára vetkőzni. Utálta a vízparton lebzselő, hajókon lógó diákokat, s most is leplezetlen ellenszenvvel szólalt meg.

– A szerelem a legkomolyabb dolog. Az igazi férfi idejében kiválasztja a nőt, akivel élni akar. Hajókázás helyett a jövőjén munkálkodik, hogy majd kint az életben megállja a helyét.

Rozsos és Illés csodálkozva az akadémistára pillantottak. Még a szeszgyár piszkos fényű, árnyékos udvarán is látszott Kocsis Nándor arcán, hogy magát képzeli el a komoly férfi szerepében. Kocsis Nándor Csurgón érettségizett, s utána került a keszthelyi kollégiumba. Nehéz léptű ember volt, komolyan vette az életet és a jövőt. Az élet számára „kint” volt valahol, és észre sem vette, hogy már réges-régen elkezdődött. Nem értette a keszthelyi fiúkat, akik csupa felesleges dologért lelkesedtek, s hiába múltak az évek, gyermekesek maradtak és komolytalanok. Soha nem beszéltek a jövőről. Nem tudta, hogy Rozsos jövője, amióta meghalt az apja, elbizonytalanodott. Illésnek pedig nem volt jövője. Csak jelenük volt, s a jelennel úgy gazdálkodtak, mintha az lenne az egész élet.

– A lányok is szeretnek vitorlázni. Ferenczy Maya például minden Kék Szalagon ott van – mondta Rozsos.

– Na igen… De ti el sem tudjátok képzelni, hogy egy nő milyen komoly és furcsa tud lenni – mondta Kocsis Nándor.

– Némelyik elég furcsa – szólalt meg Illés. – A Halász utcában lakik egy alacsony, kövérkés lány. Az arca szép, de amúgy olyan tehénszerű. Fűszeres az apja. A lány bőrének szentjánoskenyér- és fahéjillata van. Délután az üzletben szokott tanulni. Kicsit idősebb nálam, a kereskedelmibe járt, tavaly már végzett. Be szoktam hozzájuk járni krumplicukorért. Jó a szívre versenyek előtt. Bírja az ember a futást. Erika magának lopkodta az üzletből, de nekem is adott belőle. Egyszer zárás előtt, amikor a szülei még az üzletben voltak, megkért, hogy nyúljak bele a bugyijába, és simogassam. Nagy lehincelést csapott, és teljesen nekivetkőzött. De nekem nem volt kedvem a dologhoz. Versenyre készültünk éppen, meg minden. Észrevette, hogy nem vagyok valami lelkes, és kérdezgette, mi bajom. Mondtam neki, hogy nagyon szőrös a pinája.

– Mihez viszonyítva volt szőrös? – kérdezte Kocsis Nándor.

– Nem tudom… Olyan volt, mint az őserdő.

– Mi lett? – érdeklődött Rozsos.

– Leborotválta.

– Hogyhogy?

– Előszedte az apja borotvaszappanát, bepamacsolta és leborotválta.

– Ott előtted?

– Ott a sezlony szélén. Amennyire tudtam, segítettem neki.

– És…?

– Semmi. Mire befejeztük, hazajöttek a szülei.

– Ezzel vége?

– Nem. Egy hét múlva újra szólt, hogy mehetek. Rákosi Mátyás beszédet mondott Cellben, és a szülei odautaztak. Nagyon ünnepélyes volt minden. Mazsolát lopott az üzletből, és egy Dianás üvegben kávélikőrt. Megterített egy kis asztalt, és odatolta az ágy mellé. Kalácsot is szerzett.

– És a szerelem?

– Főleg az volt aztán, csak egy hét alatt kinőttek neki a szőrei, és bökött. Olyan lett a dombocskája, mint egy kopott cipőkefe.

– Szörnyű – mondta Rozsos. – Barátaim, ezért járok én inkább edzésre.

– Nem volt szörnyű, inkább kellemes. Aranyosan tudott nevetgélni. Ha nem olyan tehénszerű, beleszeretek. De hülyén jött ki minden.

Kocsis Nándor mérgesen felmordult:

– Miért meséled ezt? Hogyan jön ez ide? Arról volt szó, hogy egy nő milyen komoly és furcsa.

– Hát éppen ez az…

– Szörnyű – mondta Rozsos, aztán előrehajolva a szeszfőzde nyitott ajtajára mutatott. – Patkány. Nem halljátok? Pedig már másodszor. Nem halljátok?

– Mit nem hallunk? – kérdezte Illés.

– Köszönt a patkány.

Kocsis Nándor mérgesen felállt.

– Ti direkt csináljátok a balhét, hogy engem felhúzzatok. Nem tetszik nektek, hogy az akadémia őszi bálján majd Ferenczy Mayával táncolok… Jöttök nekem a fűszereslány kopasz pinájával. Még hogy az apja borotvapamacsával… Jó vicc! Csak én nem vagyok fűszeres. Nekünk malmunk volt, édesapám. Tudjátok, mi az a malom?

– Én nem hallottam – mondta Illés.

– Pedig finom, könnyű mozdulattal leemelte a kalapját, és azt mondta, hogy jó estét kívánok. Panamakalapja van. Szinte új. És kétszer mondta: Jó estét kívánok! Jó estét kívánok.

– Akkor ez egy hülye patkány – mondta Illés –, mert már éjszaka van. Éjfél elmúlt.

– Talán csak képzetlen, és nem tudja, mi a különbség az este és az éjszaka között.

– Le vagytok szarva – ordított Kocsis Nándor.

– Igazad van, alulképzett. Viszont kalapja van.

– Segítenünk kellene az önképzésben. Egy utazás a sofőrfülkében biztosan jót tenne neki – vélekedett Rozsos.

Illés és Rozsos a patkány után vetették magukat a sötét udvaron. Feldöntöttek egy ládahalmot, pokrócot, feneketlen kosarat dobáltak a menekülő patkányra, s végül egy gyümölcsösrekesszel foglyul ejtették. Beletuszkolták egy papundeklidobozba, s kenyérhéjat adtak neki, hogy a rágcsálással elfoglalja magát. A dobozt elhelyezték a sofőrfülkében, az ülés alatt, aztán elégedetten elindultak a raktár felé, hogy megsürgessék az indulást. De Rozsos hirtelen megtorpant:

– Lehet, hogy ez nem is a köszönő patkány.

– Miből gondolod? – kérdezte Illés.

– Nem láttam a fején kalapot.

– Talán csak elejtette a futkosásban. Itt lesz valahol – mondta Illés, és gondterhelten vizsgálódni kezdett a koszos udvaron.

Rozsos az akadémistához fordult:

– Nándi! Nem láttad, hová ejtette a patkányunk a kalapját?

– Nyaljátok ki, édesapám! Nem érdekel a dilinyó dumátok – mondta Kocsis Nándor, és maga elé köpött.

Éjjel egy óra lehetett, amikor Muszlinca bizonytalan léptekkel előkerült a szeszfőzdéből. Egy zöld pintesüveget gyömöszölt be a kibuggyosodott aktatáskájába, aztán az egészet betette az ülés mögé.

– Most aztán nincs alvás, fiúk – mondta Rozsos, amikor felkapaszkodtak a teherautóra –, kapaszkodjatok, ahogy bírtok.

A pótkocsis teherautó kidöcögött az utcára, jobbra kanyarodott, aztán nekilódult a falu szunyókáló házai között. Kint az országúton még jobban felgyorsult, s a csillagok kavarogva elúsztak felettük, mintha csak mozdonyból kicsapó szikrák lennének. Előttük sárga fényben emelkedett és süllyedt a makadámút, de kétoldalt nekidörzsölődtek az éjszaka puha, fekete falainak. Mögöttük is fekete semmibe süllyedt minden, a kőkeresztek és a fák alámerültek. Elkerülték már Zalaapátit, de Alsópáhoktól még elég messze voltak, amikor a sofőr hirtelen a fékre lépett, a pótkocsi megfarolt és megcsúszott rajt a rakomány. Szerencsére már üresek voltak a ládák, így alig volt súlyuk. Amikor az árokparton megállt a kocsi, két oldalon kivágódott a fülke ajtaja. Muszlinca és a sofőr káromkodva a földre ugrottak.

– A nádvágó rohadt anyjába! Abba a rohadt, rühes – morgott Muszlinca.

– Köszönt a patkányunk – állapította meg Rozsos tárgyilagosan.

– Úgy látszik, csak a kalapját vesztette el a beszálláskor, a modorát nem – vélekedett Illés.

– Dilis trógerok vagytok – mondta az akadémista. – Fel is borulhattunk volna. Mi lenne akkor? Erre nem gondoltatok!

– Akkor fel lennénk borulva – mondta Illés. – Mindenre gondoltunk.

– Mi történt? – kiabált előre Rozsos.

– Patkányok vannak a kocsiban – mondta a sofőr, s közben egy söprűvel csapdosott befelé.

– Hogy a francba? – kérdezte Rozsos, és lemászott a kocsiról.

– Tele van velük a szeszgyár, úgy látszik, nyitva maradt az ajtó, és bemásztak.

– Fiúk, igazítsátok meg a pótkocsin a rakományt! – kiabált Muszlinca.

– Ugrunk már, Jani bácsi… Gyere, Illés.

Illés és Rozsos lepakoltak a pótkocsiról két sor ládát a mezőre, aztán szép szabályosan visszarakták az egészet. Kocsis Nándor le sem szállt a teherautóról, felülről nézte őket. Amikor végeztek, a zalavári berkek fölött már világosodott az ég alja.

– Jó lesz így, Jani bácsi? – kiabált előre Rozsos.

Muszlinca megszemlélte a pótkocsit, aztán megveregette Rozsos vállát.

– Fasza gyerekek vagytok. Gyertek, igyatok egy kis pálinkát.

A harmattól csillogó árokparton állva jót húztak Muszlinca pintesüvegéből, aztán visszamásztak a kocsi tetejére. Amikor a teherautó újra elindult, az akadémista szomjas torokkal megszólalt:

– Sokkal nagyobb szarok vagytok, mint gondoltam.

– Göcsejben ezt így nevezik? – kérdezte Rozsos. – Én azt hittem, hogy ez csak egyszerű taktikai érzék. Jó, hogy nem vitorlázol, Nándi, a startnál elveszítenéd a versenyeket.

– A startnál? Miért a startnál?

– Mert ha rossz a rajttaktikád, elrontod az egész cirkálószakaszt.

– Mindig ezekkel a gyerekségekkel jöttök. Dilisek vagytok mind a ketten – mondta Kocsis Nándor, aztán megnyugodva, a gazda szemével kezdte nézni a hajnali szürkületből kibontakozó földeket.

Mire véget ért augusztus első hete, olyan fáradtak voltak, hogy álmodozni vagy viccelődni sem volt erejük. Az utolsó két napban már alig beszéltek egymással. Ha végeztek a rakodással, csak ültek a földön, és maguk elé meredve vártak az indulásra. Illés néha megügyelte még a darazsakat, de a gazdász és Rozsos a semmibe meredtek. Hétfő hajnalra, amikor újra jelentkeztek a Mezőker telepén, Illés és Rozsos már újra vidámabbak voltak, de Kocsis Nándor még a köszönésüket sem fogadta. Két napig hallgatott, s csak kedden este derült ki, hogy otthon járt a falujában, s a helyi papnak megvolt az egész Brehm. Az akadémista elment a paphoz, s megnézte, miféle állat az a rozsomák. Amikor megtudta, hogy a rozsomák nemcsak lassú, de büdös is, bosszút forralt a gimnazisták ellen. De nem volt túlzottan leleményes, így csak lökdösődött, s egy körtésládát Rozsos lábára ejtett. Rozsosnak éppen csak megkékült a lábfeje, de tele torokból üvöltött, hogy Kocsis Nándor megnyugodjon. Szerdára újra összebékültek mind a hárman, s csütörtökön már egy alsógyenesi pincénél közösen vettek egy liter bort. A pince előtt üldögélve zsíros kenyeret ebédeztek hagymával, s olyan jól érezték magukat együtt, hogy az akadémista mindannyiukat meghívta a születésnapjára, amit valamikor augusztus végén akart megünnepelni a falujában. Szombaton délutánra a fáradtság és a hőség újra elvette az eszüket, s minden apróságon összevesztek. Az akadémista nekilátott megszámolni, hogy ki hány rekesz körtét rak fel a kocsira, hányszor áll meg, megy félre vizelni, kaját vagy cigarettát vételezni. Estefelé már nagyon unták az akadémistát, pedig még előttük volt az egész éjszaka. Mindhárman belefáradtak a nyárba, amit végigdolgoztak, hogy télen bakancsuk, ruhájuk legyen, s szeptemberben megvásárolhassák a tankönyveiket. A tudatuk mélyén kevéske irigység is mocorgott, mert a szerencsésebb iskolatársaik barnára sülve, pihenten járták a fürdőváros esti utcáit. A lányok is szebbek nyáron, s az igazán csinosakat ilyenkor könnyű elveszíteni. Ez a veszély leginkább Kocsis Nándort fenyegette, aki furcsa módon egy olyan lány elvesztésétől rettegett, aki nem volt az övé, nem tartozott hozzá még lélekben sem. De érzéseit kivetítette a lányra, s valamilyen furcsa, megfoghatatlan kölcsönösségről képzelődött.

Este csemegeszőlőt rakodtak Edericsen, aztán felvettek húsz ládával Vonyarcon is. Amíg a pótkocsival bajlódtak, Muszlinca a teherautóval átment Györökre, s a restiben a sofőrrel együtt bevételezett két-három korsó sört. Jó hangulatban érkeztek vissza Vonyarcra, s azt tervezték, hogy Keszthelyen, a lepakolás után esznek egy halászlét. A Balaton-parton szólt a zene, vidám mulatozó társaságok vonultak a parti villákból fel a pincékhez, s akik szombaton délután berúgtak a pincéknél, már a vízpartra igyekeztek. Lányok és asszonyok visongattak a fülledt nyári estében. Rozsosék megértették Muszlincát, akinek már semmi kedve sem volt dolgozni. Illés is úgy érezte, hogy minden percben kimarad valamiből, állandóan történik valami a keszthelyi kikötőben vagy a györöki villák udvarán, a lopótökkel befuttatott lusztházak zöld szigetein. És történt. Minden megtörtént, ami nyaranta szokott, de Illés, Rozsos, az akadémista és Muszlinca nélkül. Nekik ezen a szombat estén is dolgozniuk kellett. Keszthelyen kiderült, hogy Páhokon már várják a kocsit, így a halászlé is elúszott, amit Muszlinca és a sofőr beígértek maguknak Vonyarcvashegyen. Páhokról éjjel egy órakor érkeztek vissza Keszthelyre, s mire lerakodtak, már két óra volt. Muszlinca egy ivóvizes kannával elküldte a sofőrt Zámorba, hogy szerezzen sört. A sofőr üres kannával érkezett vissza, mert a külvárosban már minden kocsma bezárt. A parton nyitva voltak az első osztályú bárok és vendéglők, de oda nem lehetett bemenni a kék vizeskannával. Kiszáradt torokkal, émelyegve üldögéltek a raktár lépcsőjén, gyümölcsillatban fuldokolva.

– Nem baj – mondta Muszlinca –, sör nincs, de legalább nem dolgozunk többet ezen az éjszakán. Feküdjetek le a raktárban, fiúk, és aludjatok.

– Kösz, Jani bácsi – mondta Rozsos, és mozdulatlanul üldögélt tovább a lépcsőn, társaival együtt.

A kármelita templom táján, a vadgesztenyefák tetején már ébredeztek a madarak, amikor Muszlinca újra megjelent a lépcsőn.

– Nincs itt nyugalom, fiúk, indulunk a vasútállomásra. Az Alföldről befutott egy irányvonat. Van rajt két dinnyéskocsi. Két vagon sárgadinnye. Kidobjuk reggelig, éppen belefér az időnkbe – mondta.

Felkapaszkodtak a teherautóra, s végiggurultak a városon. Már hazafelé tartottak a lumpok és a kurvák. Fehér szoknyás nők búcsúzkodtak a kapualjakban. Vihogásuk ragadt a tojáslikőrtől.

– Legszívesebben hánynék – mondta a kocsi platóján Rozsos.

– Tedd azt – mondta Illés –, de ha lehet, szél alatt hányj.

A vagonról egy vasutas jelenlétében Muszlinca leszedte az ólomzárat, aztán kirántották az ajtót. A kocsi belsejéből édeskés, fűszeres illat csapott elő. Néhány dinnye kizuhant a földre és begurult a vágányok közé. Bemásztak a vagonba, aztán a gyümölcsöt hűtőládákba rakva elkezdték kipakolni. Felével sem végeztek, amikor derengeni kezdett, majd hirtelen kivilágosodott. Muszlinca elugrott a restibe szilvapálinkát inni. Ha megtelt egy láda, ketten megragadták és átléptek vele a teherautóra, amivel a sofőr az ajtónyíláshoz tolatott. A fáradtságtól már tántorogtak, s a sárgadinnye édes illatától émelygett a gyomruk. Már csak öt-hat ládányi dinnye lehetett a vagonban, amikor Rozsos megtántorodott és lihegve nekitámaszkodott a deszkafalnak.

– Mi van, sportbajnok? Összerogytál? – kérdezte az akadémista.

– Kuss! – mondta rekedten Rozsos.

– Taknyosok… Baj van a vitorlástaktikával? Most honnan fúj a szél? – kérdezte és vastag, nyers röhögésbe kezdett.

Rozsos elmozdult a vagon falától.

– Ide figyelj, trágyász… Ha belegondolok, hogy Ferenczy Maya körülbelül most jött ki a Hullám bárjából, s az osztrák fiúval, a Heinzcel karonfogva sétál a liget felé, nem értem, miért van ilyen jó kedved. Megállnak néha csókolózni, Maya nagyokat nevet, a rendőr, ha véletlenül arra téved, tiszteleg neki, vagy nagy kezicsókolommal köszön. Isten bizony nem tudom, miért nevetgélsz itt…

– Ez a Heinz unokatestvére.

– Na és? Attól még megkefélhette Mayát. Itt van július eleje óta. Te azt hiszed, a lányok unokatestvérének nincsen farka?

– Kikérem magamnak!

– Mit kérsz ki? Minden lehetséges.

– Nem lehetséges. Maya egy tiszta nő.

– Na és? Jobb körökben nem fekszik le az ember piszkos nőkkel.

– Erkölcsileg értem.

– Az erkölcs bizonytalan. Az eszkimó apák a saját lányukra rámásznak.

– De mi magyarok vagyunk!

– Ez a legrosszabb. Hidd el, hogy ennél rosszabb már nincs… Amíg te itt dumálsz, Ferenczy Mayát javában tömködi az osztrák egy ligeti padon.

– Rohadt állatok! Maya nem ilyen.

– De ilyen. Tavaly nyáron a Plek Elemér megnyerte a túrabajnokságot. Maya utána felment a hajójára. Az Elemér világos nappal megkefélte a kék madár kajütjében. Az egész mezőny ott horgonyzott körülöttük, és nézték, hogyan mozog az árboc. Csaknem feldöntötték a hajót.

– Nem igaz! Rohadékok.

– Torday atya is bevert neki. A város közepén, a gyóntatószékben tömte meg.

– Ne etesd – szólt közbe Illés –, mert még elhiszi. Ferenczy Maya nem is jár templomba. Otthon gyónnak ezek mind, s utána együtt vacsoráznak a szerzetessel.

– Mindjárt kiderül, hogy te is megkefélted! – morogta az akadémista fenyegetően, s közben felemelt egy dinnyét a padlóról, és játszadozott vele.

– Nem esetem – mondta Rozsos. – Családilag jól van eleresztve, de mint nő, gyenge. Nem rossz nő, de nekem gyenge. Iskolabajnok vagyok, adnom kell magamra. Két éve, amikor győztem, befutott a salakra, és lesmárolt. Imádja a győzteseket, de olyan hervasztó. Később a banketten rájöttem, hogy büdös a szája.

– Kinek büdös a szája? – üvöltött Kocsis Nándor.

– Ajánlottam neki egy jó fogorvost. Ez fiatal korban még gyógyítható.

Az akadémista artikulálatlanul felüvöltött, s a kezében lévő dinnyét teljes erőből Rozsoshoz vágta. Rozsos túlzottan fáradt volt, nem tudott elugrani. A dinnye arcon találta, és felrepedt a szája. A vér kibuggyant a húsából, és lefelé folyt a nyakára. Csodálkozva odanyúlt és nézte a kezét, hogy milyen piros. Ekkor eltalálta egy újabb dinnye, és hanyatt zuhant. Az akadémista megvadult, őrjöngve hajigálta a dinnyéket. Illés odaugrott hozzá, és ököllel állon vágta. Kocsis megtántorodott és Illésnek rontott. Ronda bunyó támadt köztük. Illés hátrált, rúgott, felkapott egy dinnyét, és belevágta az akadémista arcába. Kocsis felüvöltött. Közben Rozsos magához tért, s azonnal felemelt egy dinnyét, és megcélozta vele az akadémistát. A célt tévesztett dinnyék szétfröccsentek a falon, és édes bűzük betöltötte a vagon belsejét. Erős és szívós volt Kocsis Nándor, jó öt percbe telt, mire lerogyott a vagon sarkába. Csupa vér volt az arca, s az egyik füle szinte lafogott. De kék, zöld és véres volt Rozsos arca és Illésé is.

Kábán álltak a vagonban, amikor Muszlinca visszaérkezett a restiből. Benézett az ajtón, aztán szakszerű hangon az akadémistához fordult:

– Mi a fene van itt? Megverték magát?

– Csak elestem – mondta Kocsis Nándor.

– Akkor jól van – mondta Muszlinca. – Rakják ki a másik vagont is. De ezt előbb söpörjék ki. Ezzel a trágyadombbal nem veszi vissza a MÁV.

Kisöpörték. Közben Kocsis Nándor magához tért, és a mássalhangzókat ropogtatva megfenyegette a gimnazistákat:

– Megöllek benneteket. Álmotokban fogtok meghalni. Lezuhantok a kocsiról.

Rozsos és Illés úgy gondolták, hogy viccel. Ekkor még nem tudták, hogy az akadémistának nincsen humora. De aztán tapasztalták, hogy Kocsis Nándor az éjszakai utak alkalmával igyekszik őket lebillenteni a kocsiról. Fent utaztak a gyümölcsösládák tetején, s nem kellett hozzá sok, hogy fáradtan, félálomban lezuhanjanak a teherautóról. Először azt hitték, hogy véletlen megbillenésekről, egyensúlyvesztésekről van szó. De aztán alvást színlelve, hunyorogva figyeltek. Az akadémista madzagot hurkolt a ládák sarka alá, melyeken feküdtek, s a kanyarokban hirtelen megrántotta. Illés két alkalommal csak a teherautó oldalát elkapva menekült meg. Rozsos lába szárát estében végighorzsolta egy léc. Csupa vér lett a lába, de a nadrágja hajtókájánál fogva fentakadt. Lidércesek, nyomasztóak lettek az éjszakák. A pótkocsis teherautóra műszakkezdéskor úgy szálltak fel, mint egy óriási koporsóra. Látták, mit csinál Kocsis, mégis olyan valószínűtlen volt az egész. Szégyelltek meghátrálni, abbahagyni a munkát. Szóvá tenni is rühellették, mert nem akarták bevallani az akadémistának, hogy megijedtek tőle. Illés már erről álmodott. Feküdt a kertben a diófák alatt, és kétségbeesetten kapaszkodott a kiálló gyökerekbe. Megkönnyebbült, amikor felébredt, de nyomasztotta, hogy újra be kell mennie Keszthelyre, és felülni a teherautóra a féltékeny trágyásztanulóval.

Ezen a napfényes délutánon, miközben a háta mögött ki-be mászkált a rokonság a házban, s túl volt az ebéden, elhatározta, hogy nem megy be többet a Mezőkerhez dolgozni. Másnap hajnalban megszokásból felébredt, de nem mászott ki az ágyból. Feküdt tovább, és a mennyezetet nézve várta, hogy újra elaludjon.

Elaludt. Néhány nap alatt kimosta magából a dinnyeillatot, s az akadémistáról is kezdett megfelejtkezni. Délutánonként kiszaladt a vízre egy Kalózzal, s élvezte, hogy a szél hajóstul megemeli, s végigröpül a nádasok mentén.

Augusztus utolsó hetében a vihar szétvert egy nagy túraversenyt. A vitorlázók kimenekültek a györöki móló árnyékába, és horgonyon lógva dideregtek a bömbölő szélben. Lement a kikötőbe ismerősöket keresni. Az egyik osztálytársa a hullámtörő köveihez kötötte a hajóját. Azt hitte, Füredről rajtoltak el, de kiderült, hogy Keneséről, és ez már a második vihar volt, ami elkapta a mezőnyt. Hazaindulva csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy mi újság Keszthelyen.

– Semmi – mondta Csortos Attila –, ha csak az nem, hogy Rozsos gerelyben nem lesz többet iskolabajnok.

– Miért?

– Leesett egy teherautóról, és eltörött a jobb karja.

– Lelökték?

– Azt mondja, hogy elaludt, és álmában leesett a kocsiról.

– Baleset volt? – kérdezte Illés.

– Elaludt és leesett. Összeforr pár hét alatt, de akkorát már soha nem tud dobni, mint tavaly vagy tavalyelőtt.

Illés rosszkedvűen ment hazafelé. A kikötő torkánál megállt és visszanézett a hajókra. A vitorlák és az árbocok már kezdtek belemosódni az alkonyatba. A nyár elmúlt, véget ért.

Andi levele

Félmillió

– Amikor én fiatal voltam, a férfiak nem tudtak nősülni, ma nem tudnak válni. Mindened odaveszett, s még ötszázezer forint adósságot is a nyakadba vettél. Hogyan lehet így elválni? Ráadásul egy orvosnőtől, aki agyonkeresi magát! – mondta Tomor Dezső, s közben gondosan, precízen beirdalta a süllőt, ami előtte hevert a konyhaasztalon.

Tomor Aladár az ablak mellett ült, szinte a függönybe burkolózva, s nézte az apját, hogyan dolgozik a késsel, sózza be a halat a vágások mentén, majd belül is. Sokára szólalt meg:

– Csak négyszáz, a kamatokkal lett ötszáz. Négyes csere volt, mit tehettem, alá kellett írnom. Nem alhattam az utcán, ez mégis egy menedékhely. A Volkswagen egyébként az enyém maradt.

– Az, menedékhely. Abba a sötét lyukba én bele sem mentem volna. Verem a koszos pesti emeleteken. Jutkát sem értem… Hogyan történhetett a mi családunkban ilyesmi?

– Másfél éve túl vagyunk rajt. Mindent megbeszéltünk, mit nem értesz?

Az apja még mindig a hal mellett állt, s megütközve, szigorúan ráemelte a tekintetét. Tomor összerezzent, melegség futott az arcába, s érezte, hogy tehetetlenségében céklavörösre színeződik a bőre. Kérni jött haza, segítségért fordult az apjához, bár ehhez semmi kedve sem volt. Másként látták a világot, s a természetük is sokban különbözött. Vitatkozni sem szeretett az apjával, nemhogy kérni tőle. De vereséget szenvedett az életben, s rajta kívül már nem fordulhatott senkihez sem. Megalázottan hazakényszerült, s a remény már csak estelente, a bor hatására tért vissza a szívébe. Valószínűtlennek látszott, hogy a Balaton-parti fürdőhelyen apja segítségével kaphat valahonnan félmillió forintot. Ha nem sikerül megszereznie a pénzt, odaveszik a lakás is. A harmadik ügyvédi felszólítást a tárcájában hordta. Az utolsó fizetési határidőig volt még két hete. – Közvetlenül a válás után megoldhatónak látszott minden. Májusban akart indulni Líbiába, két évet írt alá az intézetben. Egy év alatt kifizethette volna az adósságát. De márciusban egy felesleges szimpóziumon, ahová a főnöke helyett utaztatták ki, bekapott egy hepatitiszt. Félig-meddig összeszedte magát májusra, de az orvosok nem engedték elmenni Líbiába. Fizetésképtelenné vált, s a bajok a kamatokkal együtt halmozódtak körülötte. Ezen a napfényes, esőtlen őszön már a kocsija is veszélybe került. Még éltette a remény, mert fentről kapott egy ígéretet. Első számú pótember lett. Ha valamelyik mérnök megbetegszik kint, nem bírja a klímát, vagy megzavarja a honvágy, mehet leváltani. Erre épült az életében minden, s a reményre, hogy egy kölcsönnel áthidalhatja az elvesztegetett időt. De a kölcsönnel nem volt szerencséje. Mással sem. Évekkel korábban elpártolt tőle a szerencse. Pesten sorra megkereste a barátait, de hiába. Néhányan építkeztek, mások kötvényeket vettek, vagy egyszerűen csak letagadták a megtakarított pénzüket. Volt, aki éppen válni készült vagy nősülni. Azoktól sem kapott, akiknek korábban ötvenet, százat kölcsönzött évekre. Uzsorásokkal is megpróbálkozott, zugbukmékerekkel, öreg nőkkel, akiknek a butik már csak fedőüzletnek kellett. Jó címei voltak, ajánlásai is, de sokallották a kért összeget, így nem kölcsönöztek. Azt hitte, az apja régi tekintélyével a vízparton könnyebb lesz. De a vidéki emberek még jobban féltették a pénzüket, mint a pestiek. Az uzsorás öregasszonyok nyáron át jól megszedték magukat a valutaüzleteken. Őszre visszahúzódtak. Tomorra, aki egész gyermekkorát a parton töltötte, már alig emlékeztek. Gyanakodtak, kérdezgették, hogy mi a foglalkozása. Mondta nekik, hogy geológus mérnök, de nem hitték el. A messziről hazakerülő ember minden lehet, még nyomozó is. Nem akartak kockáztatni. Az ősz szép volt és hosszú, nem akarták izgalmakkal elrontani. Pénzt nem tudtak szerezni, de a paptól, aki nagy horgász volt, kaptak egy süllőt. A plébánián is megfordultak, de ott a kölcsönt szóba sem hozták. Csak beszélgettek egy kicsit a pappal, és megnézték a kódexet, amit Belső-Somogyban helyettesítés közben szerzett. Hagyatékból származott a bőrkötéses könyv. A külsejét megrágták az egerek, s a negyvenhetedik oldaltól a hatvannyolcadikig penészfoltos volt.

– Mi az, hogy mit nem értek? – mordult fel az apja a beirdalt hal mellett. – Semmit sem értek…

– Tudod, hogy Irakban voltam egy évig. Olajat kutattam. Jutka, úgy látszik, nem bírta egyedül.

– Nem bírta? És régen?! Amikor elvitték a férfiakat a háborúba? Évekig csatáztak, aztán még a hadifogságban is letöltöttek három-négy évet. Régen mindig egyedül voltak az asszonyok. A férfi éppen csak addig volt otthon, amíg a gyerekek megfogantak. Egyedül?! Micsoda marhaság ez?

– Régen persze… De most, most van…

– Én csak azt nem értem, hol találkozhatott ezzel a festőművésszel. Nem is lehet manapság találkozni. Állandóan olvasom, hogy elidegenedés van.

– A kórházban.

– Oda járnak a festők udvarolni?

– Nem. Ennek fitymaszűkülete volt. Befeküdt, hogy megoperálják.

– Úgy tudtam, hogy a Jutka belgyógyász.

– Az, belgyógyász. Egyik folyosón belgyógyászat van, a másikon sebészet, és összevissza mászkálnak az orvosok.

– Pont egy ilyen beteg alakot szedett össze.

– Ez volt ott. Sokat keres. Még haza sem jöttem Irakból, már elvitte magával Jutkát külföldre. Állandóan kiállít valahol. Ezeké a világ. Bemázol egy farostlemezt, és tízezer…

– Vásznat, nem?

– Nem, ezek a fitymaszűkületes művészek már farostlemezre és pozdorjára festenek. De azt mondják, jó festő.

– Ki mondja?

– Hát, a Jutka is.

Később, amikor a verandán üldögélve félig megették már a süllőt, a fiatal Tomor újra megszólalt:

– Tegnap nem találkoztál valakivel Keszthelyen, aki esetleg…?

– Senkivel – mondta az apja, s a pohara felett nézte egy kicsit a fiát, mintha tanulmányozná az arcát, vagy valami nem tetszene neki. – Egészségedre – mondta aztán, és hosszan, jóízűen ivott a becei borból.

– Azt hittem, benézel az Agrár Klubba.

– Benéztem, de ilyenkor alig van ott még élet. Az akadémián beindult a képzés, akik nem tanítanak, kint vannak a földeken.

– Mit csinálunk akkor? Egy hete itthon vagyok, és semmi.

– Holnap gyere el velem a templomba.

– Nem értelek… Mit csináljak a templomban?

– Amit mások. Imádkozz. Holnap vasárnap van, Assisi Ferenc napja. Sok ember lesz a nagymisén. Talán látunk valakit, valaki olyant, akivel jó lenne beszélgetnünk. Ilyeneket kell csinálnom nyolcvanéves koromban, szégyen. Mindig attól féltem, hogy a húgod nem találja meg a helyét az életben, de vele még semmi bajunk sem volt. A gyermekei is szépek, okosak.

– Ide figyelj, apám, erről én nem tehetek. Jön az ilyesmi, mint a jégverés.

– A jég sem veri el mindenkinek a földjét. De ha valahol esik, a tiedet biztosan elveri. Rossz alkat vagy, csődember.

– Neked is voltak csődjeid, például, amikor felfüggesztettek.

– Az akkor a régi szakemberek közös sorsa volt. De vettem például azt a lovat. Befogtam, nem húzott. Amikor jobban megnéztem, kiderült, hogy sportló. Olyan vérvonala volt, hogy megdöbbentek Pesten. Nem is értették, hogyan akadtam rá egy vidéki vásárban. Beletrafáltam, pedig gépész vagyok. Évekig éltünk abból a lóból. A szakirodalomban még mindig Tomor-féle lónak emlegetik azt a csődört, pedig én soha nem voltam tenyésztő.

– Ha sikerül ez a húzás, veszek neked egy autót.

– Te veszel nekem autót?! Nekem, Tomor Dezsőnek?

– Kint Tripoliban vagy Frankfurtban befizetem valutában, úgy nem drága.

– Ne vegyél nekem autót… Magadnak vegyél. Szétrohadt alattad ez a Volkswagen. Nekem amúgy sincs szükségem autóra. Kis nyugalmat szeretnék öregségemre, semmi mást. Utoljára segítek neked. Ha most szanálod magadat, befejeztem a családot. Ide a jövőben csak mosolyogni gyere, panaszkodni ne. Maradj Pesten a bajaiddal, vagy kint a fenében az arabok között. Milyennek találod a boromat?

– Nagyon jó bor, érezni bent a kesernyés mandulaízt, ami csak az itteni talajokban van meg. Kitől veszed?

– Pálfiéktól.

– Él még a Rafi bácsi?

– Nem él, a fia szőlészkedik Becén. Felvitte kordonra az öreg tükéket. Azt hittem, tönkremegy neki. De jó, harmonikus ízanyaga maradt.

Lassan, kortyolgatva ittak, s a süllő maradványai felett méregették egymást. Tomor meghatottan ült az apjával együtt, s már-már valamilyen halvány szeretetféle is környékezte a szívét, de aztán érezte, hogy semmivel sem tudja jobban szeretni, mint gyermekkorában. Tízéves lehetett, amikor az igazságtalan pofonok miatt elhidegült tőle.

Vasárnap a templomból kilépve hiába kutatott a gyermekkori hangulatok után. Minden megváltozott. A parasztok nem a kocsma kuglizója felé indultak el, mint hajdanában, hanem az autójuk ajtaját nyitogatták, elkényeztetett gyermekeket és kövér asszonyokat gyömöszöltek be a szovjet gyártmányú Ladákba, német Wartburgokba. Az új értelmiség is kocsiba szállt, s visszaindultak a közeli városokba. Divat volt misére járni, de aki tehette, nem a lakóhelyén látogatta az isten házát, hanem a közeli falvakban. Halványzöld és vajszínű Mercedesek is álltak az artézikút mellett, a szederfák alatt. Néhány elkésett osztrák és német család az őszi hónapokban látott neki a nyaralásnak.

Az öreg Tomor sportos, félhosszú kabátot és bricsesznadrágot viselt, s zöld gazdászkalapjával jobbra-balra köszöngetett. Mindenkit ismert, s a jelek szerint általános tisztelet övezte. Az emberek szerették az olyan úriembereket, akik a nagy politikai fordulatok idején nem deklasszálódtak, hanem szaktudásuk révén beilleszkedtek az új rendszerbe. Tomor Dezső nagyon megfelelt az ízlésüknek, mert eljárt ugyan a templomba, de nem volt túlzottan vallásos. Voltak bizonyos nehézségei a Rákosi-rendszerben, de nem bukott el, s nem kompromittálódott. Agrárszakember volt, de a finomabb fajtából, géptant tanított a mezőgazdasági akadémián. Mindenkinek segített és senkinek sem ártott. A falusi asszonyok tiszta erkölcsisége miatt is tisztelték. Amikor meghalt a felesége, hosszan gyászolta, s nem nősült újra, kétes kalandokba sem keveredett, mint a megözvegyült villasori urak némelyike. Olyan ember volt, aki a lakosság önbecsülését puszta létével elősegítette.

Lesétáltak a vízpartra, nézték egy kicsit a mozdulatlan horgászcsónakokat, a vitorlások árbocait, melyek körül sirályok keringtek, aztán az őszi fényben elindultak hazafelé.

– Anyukával a vasárnapi mise után mindig kisétáltunk a mólóra. Szívesen nézte a vizet és a madarakat – mondta Tomor Dezső.

A villasor hársfái már hullatták lombjukat. A pórázról leoldott uszkárok és német vizslák sárga avarszőnyegen szaladgáltak.

Tomor Dezső megállt az egyik homokkőből épült villa kapujában, s az almafák ágai között befelé kémlelt a veranda felé.

– Ej, de megörülne a Nagy Miklós, ha meglátogatnánk őket – mondta, aztán kérdően a fiára pillantott.

– A Sziliék laknak itt, nem? Ez a MAORT-villa.

– Igen, ez az egyik MAORT-villa, de Sziliék Béla kollégám halála után megvették. A Sári férje, a Miklós nagyon ügyes ember.

– Ki ez a Nagy Miklós?

– Téeszjogász. Én hoztam össze a Sárival az akadémia bálján. Kötelességem volt, ha már egyszer te nem vetted feleségül.

– Én…? Miért vettem volna el? Soha nem volt erről szó, nem is udvaroltam Sárinak.

– Pedig a Béla bátyád és a Mariska nénéd azt hitték. De te a pesti úrinők után áhítoztál. Béla kollégám még a halálos ágyán is emlegetett téged… Itthon vannak, a Mariskát már látom, most jött ki a szuterénből. Menjünk be, a Sári biztosan megörül neked.

Szili Mariska nénivel a ház sarkánál találkoztak össze. Hullott almát vitt befelé a kötényében.

– Isten hozott benneteket, Dezső, menjetek föl a Sáriékhoz. Ha felforr a leves, majd utánatok megyek – mondta a derűsen mosolygó idős asszony. Tomor Aladár úgy látta, hogy megörült érkezésüknek. Fent kinyílt az ajtó, és Sári hangja lekacskaringózott a csigalépcsőn:

– Nahát, Ali, te is itt vagy? Gyertek föl, vagy lemenjek?

– Megyünk, Sárikám, megyünk – mondta Tomor Dezső. Az ajtóban Sári mindkettőjüket megcsókolta. A fiatal Tomornak olyanforma érzése támadt, mintha rokonokhoz érkezett volna, és Sári a húga vagy unokatestvére volna. Nagy Miklós magas, szőke férfi volt, szelíden mosolyogva nyújtotta a kezét:

– Dr. Nagy Miklós. Szervusz, kérlek.

– Dr. Tomor. Itt a régiek csak Alinak szólítottak.

– Üljetek le, Dezső bácsi. Mit hozhatok nektek? Finom jugoszláv konyakom van.

– Az bizony jót tenne mindnyájunknak.

– Honnan jöttök, Dezső bácsi? – kérdezte Sári.

– A templomból, kislányom. Ti a kismisén voltatok?

– Dehogy voltunk, én a gyerekekkel vesződtem, a Miklós meg pogány.

– Pogány? Nagyszerű! Éljenek az erős, pogány férfiak – mondta az öreg Tomor, s az egyik csordultig töltött kupicát a szájához emelte, és egyetlen mozdulattal lehajtotta a konyakot.

Tomor Aladár koccintott Sárival és Nagy Miklóssal, aztán megitta a konyakot. Jó konyak volt. A házigazda azt mondta a konyakra, hogy finom. „Ilyent nem mond egy férfi” – gondolta. Legalábbis a fiatalemberek, akikkel együtt sportolt, egyetemre járt, s azok a férfiak, akikkel a homoksivatagokban vagy a hegyek között dolgozott, soha nem mondtak ilyent a konyakra. Voltak olyan italok, melyekre ráillett ez a jelző, de az ilyen italt még nagy „szárazságok” idején sem öntötték a torkukba. Nagy Miklós más volt, mint ő és az apja, más, mint akiket szeretett vagy gyűlölt. Talán egy kicsit sima. És hófehér. Az apja bőre napcserzett volt, az övé anyai örökségként barna. Haja is fekete, bár itt-ott kicsit már őszülő.

Nagy Miklós újra töltötte a poharakat. Nézte, hogyan dolgozik az üveggel. Biztos keze volt, és ijesztően fehér. Homloka redőkbe feszült, még a szemén is látszott, hogy erősen gondolkodik, szeretne valamit megtudni. Mit vajon? Tomor Aladár figyelte. A magas szőke férfi nyugtalanul mozgott a fényben. Fény volt bőven. A MAORT-villa két oldalfalát üvegből építették, s a szobából végig lehetett látni a vízen. Torzult rövidülésben látták fentről a tájat, így a sárguló nádas közvetlenül az asztal szélénél kezdődött, s a túlparti nyárfák ágai közül kinyújtott kézzel madárfészket lehetett kirabolni. Bent, egy fekete hátú komód tetején a vázából őszirózsacsokor adagolta lassan áradó, fénytelenre tompult fakópiros és okkersárga színeit. Amikor a második konyakot itták, már sejtette, hogy min gondolkodik annyira Nagy Miklós, mit szeretne tudni. Később, amikor az apja Gombáspusztáról beszélt, ahol 1950-ben együtt töltöttek egy nyarat, s heteken át vadhúson éltek, mert Ughi bácsi lőtt néhány őzet és vaddisznót, akkor megértette, hogy a két család között túlzottan közeli, szinte rokoni volt a kapcsolat. A gyermekek civódtak, verekedtek, játszottak egymással, de nem támadhatott közöttük szerelem. Látta Nagy Miklós arcán, hogy már tudja: Sári és ő nem feküdtek le egymással. Megnyugodott és barátságosabbá vált. Tomor Aladár örült, hogy Nagy Miklós egyedül, gondolati úton jutott el a megnyugtató bizonyossághoz. Sári éppen faggatni kezdte:

– Azt hittük, még mindig kint vagy Irakban.

– A háború miatt ott sok munka megszakadt, de hamarosan megyek Líbiába vizet kutatni.

– Keresni kell a vizet?

– Líbiában nincsenek folyók, egyetlen állandó folyójuk sincs, s ráadásul itt van a világon a legmelegebb. Aziziánál ötvennyolc fokot mértek.

– És ahol idáig kutattál, Irakban, ott sincsenek folyók? – kérdezte Sári. (Szili Sári kitűnővel érettségizett, s azonnal felvették az egyetem gyógyszertudományi karára. Az egyetemen félévkor megbukott és kénytelen volt hazaköltözni.)

– Irakban olajat kutattunk. Ott folyik a Tigris és az Eufrátesz. Ez volt hajdan Mezopotámia, a sumérok és akkádok földje. Ezen a tájon építették valamikor a bábeli tornyot. Biztosan emlékszel rá a bibliából.

– Te, Ali, és milyen a sivatag?

– Sok bent a homok, egyébként nincs ott semmi különös.

– Milyen színű?

– Sárga, néhol szürke vagy fehéres. Este, ha lemegy a nap, az égbolt is sárga színben játszik, néha gyöngyházszínű, s végül lila fény borítja el. Éjszaka minden sötétkék.

– Pálmafák vannak a sivatagban?

– Vannak itt-ott, főleg az oázisokban. Ha az ember sokáig megy a napon, egyszer csak pálmafákat lát a messzeségben. Amikor aztán odaér, kiderül, hogy nincs ott semmi.

Közben Mariska néni is feljött a konyhából, s nagy Zsolnay-tálakban linzert és mandulatortát rakott az asztalra.

– Meddig maradsz itthon, Ali? – kérdezte.

– Még néhány napig.

– Mit szólsz a Sárihoz, ugye asszonynak is szép?

Tomor Dezső hirtelen közbeszólt:

– Sárika a legszebb asszony az egész környéken. Ez a derék Miklós éppen ilyen asszonyt érdemel. De áttérek egy másik témára, gyermekeim. Ti azt hiszitek, barátságból kopogtunk be hozzátok, kedves rokoni látogatásra, hogy a régi emlékekről elbeszélgessünk. Nem így van. Hátsó szándékkal jöttünk, még néhány pillanat, és nagyon meglepődtök.

Az öreg Tomor hatásszünetet tartott. Tomor Aladár hátán hirtelen verejtékcseppek indultak el a gatyája felé. Kíváncsiság ült ki Sziliék arcára, látszott rajtuk, hogy valamilyen vidám, vicces fordulatra számítanak. A házigazda mosolyogva kinyújtotta a kezét a pohár után, és felemelte.

– Miklós fiam! – szólalt meg újra Tomor Dezső. – Adjatok nekünk kölcsön ötszázezer forintot! Félmilliót… Ennyire van most szükségünk. Tizennégy hónapra kellene, Aladár fiam a lakásügyét akarja rendezni, mielőtt kimegy Líbiába. Tizennégy hónapra kell a pénz, akkor kamatostul megadjuk. Fedezetként felajánlom a házamat, ami körülbelül kettőmilliót ér.

Az arcokról eltűnt a derű, a bőr még Sári szép arcán is kifakult. Kiment belőle a vér. Dermedten ültek. Az öregasszony, aki éppen a komódnak támaszkodva egy linzert rágott, mozdulatlanná vált. Abbahagyta a rágást. Arcában oldalt nagy kavicsként dudorodott a sütemény. Nagy Miklós csak percek múlva mozdult meg. A konyakospoharat visszatette az asztalra. Remegett a keze, kilötyögtette az italt.

– Nekem van pénzem – szólalt meg érdesen –, de nem értem, hogyan képzelitek ezt. Idejöttök, és az ember nem is tudja…

– Komoly kamatot fizetek, nem öt vagy tíz százalékot. Kérj, amennyit akarsz – mondta Tomor Aladár.

– Ennyi pénzt odaadni veszélyes dolog – csóválta a fejét Nagy Miklós.

Sári felállt és kiment a szobából. Csakhamar az anyja is követte. Ezen a napon már nem látták őket többet.

– Nyerhetsz rajt. A kockázatod csak annyi, hogy megmozgatod a pénzt. Elmozdítod. De az ügyletnek fedezete van – mondta Tomor Aladár.

– Van pénzem, de minden ösztönöm azt súgja, hogy egyetlen fillért se adjak nektek.

– Gondolkodj rajt – mondta Tomor Dezső, és felállt.

– Jó… Holnap délután gyertek vissza. Nem tudom, mit csinálok, mindenesetre konzultálok a barátaimmal.

Elköszöntek. Nagy Miklós kikísérte őket a kapuig, de nem nyújtott kezet egyiküknek sem.

Másnap késő délután újra benyitottak a hajdani MAORT-villába, amit Sziliék megvásároltak. Az öregasszonnyal most az előszobában találkoztak össze. Dunsztosüvegeket hordott át a kamrából a konyhába.

– Isten hozott benneteket, Dezső – mondta. – Mindjárt fölmegyek én is, csak ezeket az üvegeket lerakom. Kint maradtak a teraszon, de már közeleg a hideg. A Miklósnak mindene a dunsztos. De csak ropogósan szereti. Ha fagy éri, megpuhul.

A két Tomor összenézett: „Mit jelentenek vajon a szavak?”

Fent Sári és Nagy Miklós korrekt barátságossággal fogadták őket. Nem lehet azt mondani, hogy hűvösen, de azt sem, hogy örömmel. Inkább közömbös egykedvűséggel.

– Folytassuk a jugoszláv konyakkal, vagy megkóstolunk inkább egy jó törkölyt? – kérdezte Nagy Miklós. – Délelőtt Somogyváron kaptam egy demizsonnal. Nyolcvanfokos. Elintéztem egy nehéz ügyüket.

– Kóstoljuk meg a törkölyt – mondta Tomor Dezső, miközben leültek.

Az asztal közepén egy gyümölcsös cseréptál állt, fehér damasztkendővel letakarva. Nagy Miklós melléje tett egy tálcát poharakkal, majd egy fehér ólomkristályüveget is elővett, amiben a pálinkát tartották. Töltött, aztán intett, hogy fogják meg a poharakat. Sári most nem ivott, így csak hárman koccintottak.

– Húsz százalék kamat elfogadható nektek? – kérdezte, amikor letették a poharakat.

– Pont jó – mondta Tomor Aladár.

Nagy Miklós megfordult, s a fekete tetejű komód fiókjából előhúzott egy több példányos iratot. Az elismervény volt.

– A kölcsönt formálisan te kapod, Dezső bácsi, az Ali csak kezes. Írjátok alá – mondta.

Az iratot mindketten elolvasták. Az elismervény hatszázezer forintról szólt. Aláírták. A tanúk helye egyelőre üresen maradt.

– A házad tulajdonlapját légy szíves majd holnap áthozni – szólalt meg Nagy Miklós. De Tomor Dezső ismerte a formaságokat. A tulajdonlapot előhúzta a belső zsebéből, és átnyújtotta.

– Hívjunk egy saját tanút? – kérdezte Tomor Dezső.

– Nem szükséges. Majd megoldjuk. Parancsoljatok, a kölcsön – mondta, s a gyümölcsöstálról leemelte a damasztszalvétát. A cseréptálban öt köteg ezres hevert művészi összevisszaságban. A délutáni fényben úgy hatott, mint egy csendélet.

– Számoljátok meg – ajánlotta Nagy Miklós.

– Köszönjük… Pont annyi – mondta Tomor Aladár, aztán kinyújtotta a kezét a pálinkáspohár után, amit Sári éppen teletöltött.

Belekortyolt az italba, s a pénzhalmon át kipillantott a vízre. Végtelenül egyszerűnek, megoldhatónak látszott minden. Már nem is értette, hogy miért idegeskedett az utolsó fél évben annyit.

– Te Ali, és az arab nők milyenek? – kérdezte Sári.

Tomor Aladár az asszonyra nézett, s látta, hogy most már neki is pohár van a kezében.

– Szépek… A perzsák még szebbek. Irakban legszebbek az asszírok. Reménytelenül szépek.

– És neked volt velük eseted?

– Mondom, hogy „reménytelenül” szépek.

Koccintottak és kiitták a pálinkát. Ahogy újra a vízre pillantott, hirtelen eszébe jutott, hogy gimnazistakorukban egyetlenegyszer csókolóztak Sárival. Tél volt, sütött a hold. Lent botladoztak a jégen. Csúszkáltak egy nádöbölben. Néha átölelték egymást, és csókolóztak. Másnap aztán már nem történt semmi. Nem is beszéltek róla soha.

Megittak még néhány pohárka pálinkát, s ő közben a félmilliós csendélet felett nézte az őszi vizet.

Kristálydetektor

Most, hogy újra Lin Yutangot olvasok szorongattatásomban, menekülésként, elakadtam Csin harminchárom boldog pillanatánál. Hogy mi szorongat és mi elől menekülök, nem tudnám megmondani. De annyi biztos, hogy én könyvekbe, vadászleírásokba, tengeri történetekbe, máskor viszont Hegel, Heisenberg, Einstein, régi bölcselők, régi filozófusok munkáiba szoktam elmenekülni. Eleinte szó sincs menekülésről, de amikor este tíz vagy éjfél után elmélyedek egy ilyen könyvben, egyszer csak rádöbbenek, hogy ismét menekülök valami elől. Ez a valami talán az egyszerű hétköznap, arcokkal, arcvonásokkal, néhány mondat vagy az elkövetkező nap, aminek kínos koreográfiája már kirajzolódott a naptárban, s az ember tudja, hogy nem szabadna odamenni egy bizonyos helyre, értekezletre, de odamegy, mert nem mer nem elmenni. Aztán anélkül hogy személy szerint bárki is bántotta volna, megalázottan hazatér. Iszik valamit, és olvasni kezd. Távoli dolgokba merül, mindegy, mibe, csak térben, időben és szakmában messze essen, s ha az abszurditásig érthetetlen, az a legjobb.

Tudom, hogy Lin Yutang nálunk még mindig nem egészen szalonképes, de kérem, ki állt neki a világirodalomban összegyűjteni az élet boldog pillanatait? Csin boldog lett, amikor a nyári hőségben megeredt az eső, s boldog, amikor éles késsel felszelt egy fényes zöld görögdinnyét, boldog, amikor ablakot nyitva kiengedte a szobában garázdálkodó darazsat. Ahogy olvasom Csin boldogságait, állandóan az az érzésem, hogy én sokkal boldogabb ember vagyok, bár az élet, a világháború s az ötvenes évek inkább szomorúságra, komor kedélyre hangoltak. Hirtelenjében öt-hat boldogságomat is el tudnám mesélni, de a sok közül ki kell választanom egyet. Ez az egy a detektoros rádió, amit saját kezűleg építettem.

Volt nekünk rendes világvevő rádiónk, szép zöld szeme hunyorgott, pislogott, de a háború utolsó évében elvették tőlünk. Ma sem értem, miért, összeszedték a rádiókat, és elvitték.

Később egy kis Balaton-parti faluban kezdtem érezni a süketséget. Akkor már a gimnázium utolsó osztályaiba jártam… Ez is bonyolult, mert ugye mi még az elemi népiskola negyedik osztályából kerültünk gimnáziumba, majd amikor már negyedik gimnazisták lettünk, újra beírattak bennünket az első gimnáziumba. Közben ugyanis létrejött a nyolc általános, és a mi gimnáziumi éveinket (négy év latinnal) általános iskolának minősítették. Újra kezdtük az egészet latinnal együtt. Így a gimnázium újabb négy éve alatt ugyanazt a latint adták le az új osztálytársaink miatt, amit mi egyszer már megtanultunk. Viszont soha nem adták le azt a latint, amit a régi nyolcosztályos gimnázium utolsó négy évében tanítottak korábban. De volt fizika, kémia és az új tantárgy, az orosz. Egyetlen tanárunk sem tudott oroszul. Így nyelvi zsenikké váltunk. De nem erről akarok beszélni, hanem a rádióról.

Úgy éltem a faluban, mint egy süket, számkivetett ember. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a világban. Bérlőként egy meglehetősen kopott, repedezett falú, úri házban laktunk. Nem a villasoron, hanem a falusi kertek tövében. Rosszak voltak a kémények, ablakok, a drótokból megszökött az áram, és rázott a vakolat. A ház egyik felében az öreg tulajdonosnő lakott, két szobában mi, az oldalszárnyban egy mészgyári munkás a családjával. Csakhamar egyedül maradtam. A tulajdonosnő meghalt, a testvéreim kollégiumba kerültek, s anyám, mivel már korábban elvált apámtól, elment Sztálinvárosba dolgozni. Mostam magamra, etettem magamat, ahogy tudtam, gimnáziumba jártam, de főleg napszámba, hogy valami kis pénzt kaparjak össze. Eközben, késő éjszakai meditálások idején született meg a detektoros rádió terve. Szakkönyveket szereztem Keszthelyen, megtanultam a rádióépítés elméletét, aztán nekiláttam az anyaggyűjtésnek. Szűkös, élelemre is kevés pénzemből banándugókat vettem, aztán vékony rézdrótot, amiből elkészítettem a tekercseket. Sokára, nagy nehezen sikerült kristálydetektort vennem, majd kéz alatt egy német fejhallgatót. Hetekig, talán hónapokig építettem a rádiómat, s amikor elkészült, kiderült, hogy nem tudom használni, mert nincs antennám. Kipróbálni sem tudtam.

Már javában bent jártunk az őszben és az újabb iskolaévben, amikor egyik barátomnak megemlítettem gondomat. H. György valójában nem is volt barátom, de a bejáró vonaton mindennap együtt tettük meg az utat Keszthelyig és vissza. Kapcsolatunk durva verekedésekkel kezdődött, mert H. Györgyben volt valami erőszakos keménység. Nyúlszájjal és farkastorokkal született, de szépen megoperálták, s alig őrzött az egészből valamit. Mégis kompenzálta. Szeretett kötekedni a diákkocsiban, s elég durvának kellett lennem ahhoz, hogy tiszteletben tartson, mint két évvel idősebb diákot. Kiderült aztán, hogy jó fizikus, mechanikus, s otthon nagy műhelye van. Így gyakorta benéztem hozzá, s e téren sokat tanultam tőle. – Antennaügyben H. György adott tanácsokat. Megnézte a házat és a kertet. Javasolta, hogy a ház kis tornya és a diófa között húzzam ki az antennámat. Ezt én is így gondoltam, de nem volt mit kihúzni, mert nem lehetett rézdrótot kapni. – Két-három hét múlva, már bent jártunk a tél elejében, H. György azt tanácsolta, hogy a villanypóznákról vágjunk le egy szakaszt. Rézből van, jó anyag, és senkinek sem hiányzik, mert áram csak a felső vezetékekben folyik, alattuk telefondrót megy, a három alsó üres, fent maradtak még a háború előtti időkből. Ezt a szerelőktől tudta, akik a hálózaton dolgoztak. Elhittem. Elméletében H. György is hitt.

A hivatalos hálózatból azonban akkor sem egyszerű megszerezni egy harminc-negyven méteres drótot, ha abban nem folyik áram. Nappal nem lehet, s arra is fel kell készülni, hogy rosszak az információk. Így aztán mi szigetelt fogókkal láttunk munkához. Egy volt H. Györgynek, s egyet szerzett a villanyszerelőktől. Alaposan megbeszéltük és megszerveztük bűnös akciónkat. Este kilenc óra tájban egyszerre másztunk fel a két szomszédos villanypóznára, s egy vijjogó madárhangjelre, azonos pillanatban elvágtuk az alsó rézdrótot, ami zizegve, finoman csilingelve a földre zuhant. Ebben a pillanatban az egész utcasoron kialudt a villany. Rosszak voltak az információink, az áram nem a felső vezetékben ment, hanem a legalsóban, amit elvágtunk. Sietve feltekercseltük a drótot, s én hazavittem a zsákmányt. Hetekig nem mertem kifeszíteni a diófa sudara és a torony között, mert féltem a villanyvállalat embereitől. A rézdrótot a pincébe rejtettem. Szegény anyám, aki éppen otthon volt akkor, sopánkodva fogadott a sötétben: „Képzeld, egyszer csak kialudt a villany. Hallatlan, már a villanyban sem lehet bízni…”

A villanyvállalat emberei másnap kipótolták a vezetéket, és este újra égtek a lámpák. Nem nyomoztak a tettesek után, nyilván megszokták, hogy a lakosság lopkodja a rézdrótot, mivel nem lehetett kapni.

Már deresek voltak a háztetők, amikor a rézdrótot porcelánszigetelők közbeiktatásával kifeszítettem a diófa és a torony között. Jól sikerült a munka, a drót feszes volt, és nem estem le a háztetőről. Gondot csak az jelentett, hogy nem volt puha szigetelt drótom, amivel az antennáról levezethettem volna a rádióhullámokat, így magát az antennadrótot vittem le az eresz mellett, be a szobába, s a végére ráerőltettem egy banándugót, hogy csatlakozni tudjon.

Az ablak így nem csukódott egészen, s a rézdrót több méteres darabja spirálba törekedve lengett az ágy felett.

A rádiót összekapcsoltam az antennával, fülemre tettem a német fejhallgatót, aztán a detektor tűjével keresgélni kezdtem a kristályon. Másodperceken belül megszólalt. Sercegett egy kicsit, aztán olaszul beszélt valaki, vagy talán szavalt: „Benedette le voci tante ch’io, chiamando il nome di mia donna, ho sparte…” – Nem ez volt az első mondat, de ezt sikerült felírnom. Ma már tudom, hogy ezek Petrarca sorai voltak, de akkor nem tudtam, s amikor a fülhallgatóban felzendült Orlando di Lasso motettája, kicsordultak a könnyeim. Nem a meghatottságtól, hanem a boldogságtól. Boldog voltam, hogy sanyarú körülményeim között képes voltam megépíteni egy rádiót, s a rádió működött. De hazudok. Persze hogy boldoggá tett, hogy működik a rádióm, de valójában azért voltam boldog, hogy kiszabadultam a faluból, bejött a világ az ablakon. Pontosabban emberek közé jutottam, akiknek a kultúrája, lelki finomsága más léptékű, mint az enyém és a környezetemé.

A kristály olyan volt, mint egy nagy kopár hegység kicsinyített mása. Lejtők, szakadékok, völgyek, kiugró hegycsúcsok tagolták a felszínét. A törések mentén néhol fémesen csillogott, mintha ezüstből volna, másutt aranylott vagy üvegesen csillogva verte vissza a fényt. A detektorom tűje megérintette a hegycsúcsokat, végitapogatta a völgyeket, leereszkedett a szakadékokba, s mindenütt más és más zene szólalt meg, németül beszéltek, angolul, oroszul és spanyolul, mintha az egész emberiség bent lakna ebben a kristályban. A kristály belsejéből szólítgattak engem, beszéltek hozzám, ha rosszkedvem volt, énekeltek nekem, vagy finom hangszereken játszottak valamit, hogy eltereljék a figyelmemet a gondról, szomorúságról. Megbabonázva bámultam a kristályomat, mert ez a valószínűtlenül kicsi hegydarab, a világmindenség kis sziklája megmentett a magányosságtól. Ez volt az én életem egyik boldog pillanata, s talán nagyobb, mint Csin mind a harminchárom boldog pillanata, mert ezt a boldogságforrást én terveztem és építettem meg.

Csak napok múlva döbbentem rá, hogy az én kristályomban bent van ugyan az egész emberiség, de egy nép mégis hiányzik közülük. Bárhol érintettem is meg a kristályomat, a magyarok nem szólaltak meg, nem kerültek elő. Boldogságomba kis mellékíz vegyült. Olyanszerű érzés volt, mintha akác- és vadkörtefákkal szegélyezett, napfényes mezei úton tartanék hazafelé, s a tarisznyából előszedegetett mandulák között egy keserű is akadna. Megy az ember a tágas, napfényben fürdő mezőn, az utat pipacsok, másutt búzavirág szegélyezi, s közben rágja a mandulát, ami keserű.

Sokáig nézegettem a kristályomat, aztán a tűvel újra elindultam a felszínén. Először az üveghegyek csúcsát érintettem meg, majd az aranyló hegygerinceket, a katlanok ezüst oldalát, s végül a völgyek, szakadékok alját. Egy hét elteltével, vasárnap délután egy ilyen szakadék aljáról csendült fel az ének: „Két szál pünkösd rózsa, kihajlott az útra, el akar hervadni, nincs ki leszakítsa…” A szakadék mélyéről hetekig nem mozdítottam el a tűt. Megismerkedtem Simándi József gyönyörű hangjával, Latabár könnyű tréfáival, Németh Marika és Rátonyi Róbert operettdalaival, meghallgattam egy Rákosi-beszédet, és megtudtam, milyen sokra becsüli az ország a sztahanovistákat. A bányák tervteljesítéséről szinte naponta értesültem, s néhány élenjáró brigád vezetőjének a nevét is megtanultam.

Esett a hó, és a jégvirágos ablakon át nem láttam ki a kertbe, amikor a hajszálvékony tűt a kristályon odább mozdítottam. Olasz állomást keresgéltem, s egy ezüstös lejtőn megszólalt a Che bella cosa…

A repedezett falú úri házat egy orvos örökölte, akivel nagyon jó barátságba keveredtem. Dr. N. Gy. és belgyógyász felesége humanista volt, így aztán bevontak társaságukba, kölcsönadták légpuskájukat, távcsövüket, vitorlásukat. Nyaranta tele volt a ház orvosokkal, s így én már diákkoromban megismerkedtem kutatókkal, szemészekkel, nagyon jó belgyógyászokkal, tudós csodabogarakkal. Nyár végén, amikor visszamentek a városba, egy rádiót is kölcsönadtak, hogy az állomásokat ne kelljen a kristályon keresgélnem. A baj ebből keletkezett.

Kristálydetektoros rádiómat üzemen kívül helyeztem, ami abból állt, hogy az asztalról áttettem a könyvespolcra. Az antenna bevezető drótja azonban továbbra is ott lógott az ágy és az asztal között.

Szeptember elején szokatlan módon ránk tört egy nyárias vihar. Már alkonyattal dörgött az ég, de Belső-Somogyból csak éjfél tájban érkezett fölénk a zivatar. Ágyban feküdtem, félálomban. Egy villám belecsapott a toronyba. Antennám vezetéke sistergő drótkígyóvá változott és végigcsapott az ágyon. Lezuhantam a padlóra, s percekig feküdtem görcsben, félig eszméletlenül. A drót egy hullámzó vonalat égetett a paplanba. A torony csúcsán szerencsére villámhárító volt, s az elektromosság nagy részét levezette a földbe. De a sistergő mennykőből az én antennámba is jutott bőven. Napokig kábultan, szédelegve járkáltam az őszi fák alatt.

Kályha mellett

Október van. Kinézek az ablakon. Süt a nap, a ház előtt a nők apró gyermekeiket legeltetik a betonon. Van lent rózsaszín nő, feketeruhás, lila és egy sárga is. Rövidujjas ruhákban vannak, ketten fürdőruhapántosban, mezítlábra húzott szandálban. Rajtam bent a lakásban tréningruha, alatta trikó, pamuting, és csaknem fázom. A hőmérőre pillantok és csodálkozva látom, hogy huszonnégy fok van a szobában. Na de ez nem jelent semmit, mert én nyári napfényben, a tűző napon verejtékezve is tudok fázni. Ez valószínűleg abból ered, hogy ifjúságom változatos éveiben többet fáztam, mint Fridtjof Nansen az Északi-sark meghódítása alatt. Mintha jéghegyeket zabáltam volna fel, elrágtam volna a jeget a Fram fedélzetétől a sarkig vezető, hosszú úton végig. Jéghegyek dermedeznek a lelkemben, s csak nagyon lassan olvadoznak. Mire felolvadnak, talán már nem is leszek a világon. Alámerülök. Újra kipillantok az ablakon, és nézem a nőket. Milyen rózsaszín tud lenni egy nő, fantasztikus… Októberben.

Ahogy elfordulok az ablaktól, rám ordít egy fiatal férfi:

– Mit csinálnak maguk itt?!

Lovon ül, észrevétlenül ugratott mellénk a gyertyánosban. Dermesztően hideg este van, mínusz hat-hét fok, az ég alatt felhők gyülekeznek, de még süt a hold, és bevilágítja az erdőt.

– Fajegyünk van, erdész úr, kérem, most szedegetjük össze – mondja bocsánatkérően Riskó Mihály, a mészgyári munkás, akivel együtt mentünk ki az erdőre fáért.

– A dögkútig hallatszik a fák ropogása! A legszebb szálfásban pusztítanak.

– Csak néhány kiszáradt, korhadt fát rántottunk le, erdész úr, kérem…

– Mutassák a jegyüket!

– Itt van az enyém meg a gyereké is, erdész úr…

– Egyetlen jegyre csinálják ezt a pusztítást nekem? Pakoljanak most össze, de meg ne lássam magukat még egyszer ebben az erdőben! – kiáltja az erdész, aztán összetépi a kék fajegyeket, és elugrat a keskeny nyiladékon. A hold süt, néhány percig tanácstalanul állunk, aztán a kötélért nyúlunk és összehurkoljuk a két nagy tere fát.

Akkoriban öt forintért lehetett hulladékfára, rőzsére jegyet váltani az erdészháznál, de mi lábon álló, alul korhadt, de fölül egészséges gyertyánfákat döntögettünk ki kötéllel, s igavonó baromként vonszoltuk haza a hosszú szálfákat. Az öreg erdész ezt sok embernek elnézte a faluban, de amikor a fiatal, lóháton járó főnök megérkezett, megváltozott az élet.

Mily magas tud lenni egy ember, ha lovon ül s váratlanul jelenik meg a holdfényes erdei ösvényen. Orosz sapkája volt, de puskát nem hordott magával. Hanggal is győzte a parancsolgatást, nem kellett hozzá puska. Velünk irgalmasan bánt, mert haza engedte vinni a kidöntögetett fát.

Mire a gyertyános oldalból az erdészházhoz érkeztünk nehéz terhünkkel, elborult az ég, és szállingózott a hó. Aztán egyre jobban esett, s a falu közelében már friss havon csúszott a fák sudara. Felsöpörtük a havat az utcán. Amikor a házak világító ablakait megpillantottuk, új erőre kaptunk, és boldogan vonszoltuk zsákmányunkat.

Családunk széthullott, egyedül laktam a házban, amit béreltünk. Éppen érettségire készültem ezen a télen, vagy már túl voltam rajt… Gyűjtögettem a fát, hogy karácsonykor majd rendesen befűthessük a lakást. Ünnepekre hazajött az anyám Sztálinvárosból, a húgom Keszthelyről, az öcsém Jászberényből vagy Zalalövőről, már nem is emlékszem, hol volt abban az évben. Magamnak ritkán fűtöttem be, mert csak aludni jártam haza, s a dunyha alatt átdideregtem az éjszakákat. A reggelek voltak nehezek és az esték, mert befagyott a víz a vödörben, a lavórban, a poharakban, mindenütt. Ha mosdani akartam, ököllel kellett bevernem a jég tetejét, s a szappan nem habzott. Hóviharok idején azért magamnak is befűtöttem, s teát forralgatva bámultam a gyorsan ellobbanó tűzbe, amit a kéményen át a meleggel együtt kiszívott a fagy, s magával vitt a kert felett nyargalászó szél.

– Na, a macska most biztosan a kapuban vár – gondoltam a Bucsi-közben, de a friss havon a macskának a nyomát sem láttam, amikor megérkeztem. Ledobtam a fát, kaput nyitottam, aztán újra vállamra vettem nehéz terhemet, és befelé indultam.

Az ajtó közelében mocorgott valami. Talán csak egy árnyék. Dupla köpenyes ajtónk volt, belül üveges tetejű, kívül pántos, vastag fából. Jól állta a rugdosást, ökölcsapásokat, a mindenféle éjszakai dörömböléseket, amiből akkoriban időnként részünk volt. A köpenyes ajtó és a konyhaablak között mozdult az árnyék. A konyhaablak alatt fából készült takaros tyúkól állt, tyúkok nélkül, üresen. Kutyát szándékoztam az ólba telepíteni, de lemondtam róla. Magamat sem tudtam rendesen etetni, nemhogy a kutyát. Most a macska ült a tetején, kontúrjai kirajzolódtak a fehér falra. De volt ott még valami a konyhaajtó és az ól között.

– Van ott valaki? – kérdeztem halkan.

– Én vagyok itt – rebegte egy vékony lányhang.

A húgom állt az ajtó mellett.

– Megszöktél a kollégiumból? – kérdeztem.

– Nem – mondta –, csak hazajöttem.

– Elengedtek?

Hallgatott. Nem is moccant a hóban.

– Értem – mondtam. A fát továbbvonszoltam a diófa alá, és ledobtam. Reccsenve, keményen vágódott végig a havas, fagyott földön.

Kinyitottam az ajtót, villanyt gyújtottam. A macska az ól tetejéről egyenesen a küszöbre ugrott, aztán farkából tekergőző kérdőjeleket formálva beszaladt a konyhába. Húgom is bejött és megállt az asztal mellett. A hó odafagyott a lódenkabátjának az elejére és a gallérjára. Házilag kötött sapkájára is hócsimbókok fagytak. Szürkésbarna haja kitüremkedett a sapka alól. Alacsony volt, szürke és jelentéktelen. Arca is szürke maradt, pedig már órák óta ácsorgott kint a fagyban. A bőre egyébként kreol volt, egészen barna, mint anyánké, nem is értettem, hogy télen hogyan tud ennyire szürkévé válni. Talán a szomorúság és az ijedtség fakította ki ennyire. Szabályos arcú, szép kislány volt egyébként, de ezen az estén ködlött belőle valamilyen reménytelen egérszerűség. Bele is szimatoltam a levegőbe, és gyanakodva körülpillantottam a konyhában.

– Egérszagot érzek – mondtam komoly arccal.

Ekkor hirtelen megmozdult és sípcsonton rúgott. Nem fájt túlzottan, de azért ordítottam egy nagyot, és fél lábon, jajgatva körülugráltam a konyhaasztalt. Amikor visszaérkeztem a tűzhely elé, láttam, hogy nem nevet, mint máskor szokott. Hirtelen kicsordultak a könnyei.

– Mi baj van? – kérdeztem és megsimogattam az arcát.

Kirobbant belőle a zokogás. Állt a konyha kövezetén, kabátjáról olvadozott a hó, és bőgött. Csukló hangok törtek elő belőle, s hullottak a könnyei, mint az esőcseppek.

– Gyere, adok neked szalonnát – mondtam, de hiába. Talán nem is hallotta. Csak állt a konyha hideg kövezetén, és bőgött.

Kiléptem a sötét udvarra, aztán a korábban hazahordott és felvágott fából bevittem egy öllel a szobába, és tüzet raktam a kályhában. Amikor pattogott a tűz, kimentem a húgomért a konyhába. Még mindig ott állt az asztal és a hideg tűzhely között, és bőgött. Becsuktam az ajtót, a lányt pedig lassú, óvatos mozdulatokkal betereltem a szobába. A macska már a kályha mögött feküdt a fa tetején, és dorombolt. Húgom kabátostul, sapkástul leült egy székre, és bőgött tovább. Teát tettem fel a platnira, kimentem csészékért, kenyérért és a maradék szalonnámért. Mindent bevittem egy régimódi fatálcán, és az asztalra tettem. A teáskannában finom nekibuzdulásokkal zubogni kezdett a víz. Csipkebogyót szórtam bele, aztán vártam egy kicsit. Amikor a finom erdei illatok előtörtek a fedő alól, lekaptam a kannát, és a padlóra tettem a macska mellé. A csipkebogyótea akkor a legjobb, ha a forrás után egy kicsit állni hagyja az ember. Dobtam a tűzre, s közben felülről óvatosan belepillantottam a kályha torkába. Bent a vöröslő parázs felett aranysárga fények kavarogtak, lángoltak, narancsszínbe, platinafehérbe olvadtak, majd sötétpirosan felnyúltak a kezemig, s az ajtópánt kis résén át finom kígyónyelvükkel megérintették a bőrömet. Ahogy elengedtem, csattant a vasajtó. Kis csend lett a kályhában, aztán hirtelen felmordult, csaknem toporzékolt.

A szalonnát vékony szeletekre vágtam, s úgy rendeztem el a tányéron, hogy jó soknak lássuk. A kenyeret is felvágtam, aztán kitöltöttem a teát. Gőzölt, a pára finoman megült az ablaküvegen. Letöröltem egy kis darabon, s homlokomat a hideg üvegnek nyomva kipillantottam az udvarra. A vadszőlő csupasz ágai között táncolt, kavargott a hó. Az ablakpárkányon nem ült meg, mert lesodorta a szél.

– Ha így megy, reggelig befúj bennünket a hó – mondtam és behajtottam a spalettákat.

A húgom már a kályha mellett állt és a kezét melengette.

– Miért nem veted le a kabátodat? – kérdeztem.

Csodálkozva a lódenjára pillantott, aztán levetette. A sapkáját is ledobta a heverőre. Már nem sírt. Sokáig melengette a kezét, aztán váratlanul megszólalt:

– Olyan ez, mint egy lakás…

– Hogyhogy olyan? Ez egy lakás.

– Nem lakás, csak olyan, mintha lakás lenne, mert befűtöttél.

– Miért nem lakás ez?

– Mert a lakásban emberek élnek, ebben pedig csak te vagy egyedül.

– Gyere, mert kihűl a teád.

Leült az asztal mellé, belekortyolt a bögréjébe, aztán kézzel megfogott egy szelet vékony szalonnát, és leharapta a felét. Kenyeret tört hozzá, mélán, a semmibe nézve rágta. Amikor lenyelte, megszólalt:

– Honnan van ez a szalonna?

– A Pista hozta Keresztúrról.

– Mikor volt itt?

– Nemrég…

– Mikor?

– Nemrég. Miért, avas?

– Nem avas, csak nem vagyok éhes.

– Van még kint egy egész táblával – mondtam.

Ekkor váratlanul megjavult az étvágya, s ami a tányéron feléje esett, felfalta mind. Közben én a macskának is juttattam a saját adagomból, mert türelmét vesztve felugrott az ölembe. A szalonnára forró csipkebogyóteát ittunk, aminél aligha van nagyobb jótétemény a világon. A forró, illatosan gőzölgő tea felmelegíti az embert, és megvigasztalja. A tea feledteti az emberrel a világot s a bajokat. A Darjeeling, az orosz zöld tea, az angol Earl Grey s a falusi csipkebogyó tea között csak ízre van különbség és illatra, de egyformán forró mindegyik, s a csészéből felszálló párák megajándékozzák az embert valamilyen álomvilággal. Mintha lebegne az ember, s a boldogság elérhető lenne, ha kinyújtanánk a kezünket. De a teázó ember nem nyújtogatja a kezét, hanem az ég felé szálló párákat nézi.

A szalonnára mohón megitta az egész csésze teát, mintha kakaó volna vagy tejeskávé, aztán a macskára nézett. Úgy látszott, a macskával valamilyen komoly elszámolnivalója van.

– Teszek még fel teát, jó?

– Nekem nem kell – mondta.

A maradékot kitöltöttem magamnak, aztán megszólaltam:

– Miért szöktél meg?

– Mert bezártak. Szobafogságot kaptam.

– Ok nélkül?

– Azért zártak be, mert a Klesák Ági döglött lótetűt rakott az ágyamba.

– Aha… És ezért téged bezártak.

– Megtéptem a haját. Azt mondták, tilos verekedni, szólni kell ilyenkor a tanárnak. De ha szólok, akkor meg kicsúfolnak.

– A Klesáknak honnan volt döglött lótetűje?

– Hazahozta a púderoskompaktjában.

– Honnan?

– Az istállóból. Gyakorlaton voltunk a lovaknál.

Húgom a Mezőgazdasági Technikum állattenyésztő szakán tanult.

– Belerakta a marha a kompaktjába, s mire hazaértünk, a lótetű belefulladt a púderba. Az egész koles röhögött.

– De te nem röhögtél.

– Én nem.

– Te ott ültél komoly arccal a tanulószobában, nem rajzoltál a Klesák padjára lótetűt, és nem röhögtél.

– Nem röhögtem. A lótetűt a Szita Margit rajzolta a padjára. Mégis az én ágyamba rakta a lótetűt.

– Azt hitte, te voltál.

– De nem én voltam.

– Tele van az élet félreértésekkel.

– Igazságtalan dögök. Tudod, mit kiabált a tanár?

– Ne mondd el, semmi értelme sincs.

– De igazságtalan volt. Nem is érdekelte, hogy mi az igazság.

– A legtöbb tanár ilyen.

– Soha többet nem megyek vissza.

– Vissza kell menned.

– Nem megyek, engem ott senki sem szeret – mondta a lány konokul.

– Nem azért vagy ott, hogy szeressenek.

– De engem sehol a világon nem szeretnek.

– Anyuka is szeret, én is, az öcséd is. A Cindapédiusz is – mondtam, és a macskára mutattam.

– Akkor sem megyek vissza. Itt maradok – mondta, s hogy nyomatékot adjon elhatározásának, a tálcára pakolt és kivitte a tányérokat és a csészéket a konyhába.

– Kaptam valahol egy Mikulást. Jó nagy, és csokoládéból van. A ruhája piros sztaniol. Neked adom, ha visszamész a kollégiumba.

Ezen elgondolkodott. Nézte egy darabig a macskát, aztán megszólalt:

– Mutasd a Mikulást.

Kinyitottam a szekrényt, s a régi iratok közül kiemeltem szerzeményemet.

– Hatalmas – mondtam és átnyújtottam neki.

– Ez nem is Mikulás, csak egy csizma – mondta csalódottan, de azért átvette tőlem. Nézegette.

– Mikulás-csizma. Nagyobb, mint amekkorák a Mikulások szoktak lenni. Csokoládéból van az egész. Visszamész?

– Nem tudom – mondta, de nem adta vissza a csizmát.

Raktam a tűzre, aztán a kályha mellől néztem, hogyan rakosgatja az asztal szélén a csizmát. Lépkedett vele. Arca gyermekesen önfeledtté vált, eltűnt róla minden harag és sértettség. Kicsit csodálkoztam, hogy ott ül az asztal mellett, és hozzám tartozik. A testvérem. Abszurdnak látszott, hogy nekem valóban vannak testvéreim, s anyám is. Vannak, élnek, nem csak képzelem. S az egyik éppen itt ül a szobában. Arca van, keze, füle és szemei. Beszél is néha.

Amikor a tűz elhamvadt, s a szoba hűlni kezdett, aludni tértünk. A szél éjfél után elállt, de a hó pilinkézett még egy keveset, s finoman, vékonyan betakarta a tájat. Reggel a húgomat lekísértem a korai vonathoz, és felraktam a diákkocsiba. Amikor visszamentem a házba, láttam, hogy éjszaka ismét belefagyott a víz a vödörbe, s a lavórban meghártyásodott. A tél már bent lakott a házban, némán ült a használatlan lábasok mélyén.

Árnyak és lovasok

A vézna, görbedt hátú öregember bent hűsölt a présházban. Az ágy szélén ült, a megkeményedett szalmazsákon, és az ablakon át kifelé figyelt a kertbe. Reggel abban maradtak a fiával, hogy amint hazaérkezik a hajógyárból, felmegy a hegyre, és megpermetezi a szőlőt. Elmúlt négy óra, a napfény ferdén hullott a kertre, a támfal és az erdő között az elvadult szilvafák már árnyékban álltak, de a fia csak nem akart előkerülni. Magyar Gáspár kora reggel felment a hegyre, délig kapálgatott, karót igazított, ebéd után szundított egy kicsit a diófa alatt a szénán, aztán megkeverte a permetet, és várakozott.

Üldögélt a molyette lópokróccal, avétt kabátokkal letakart szalmazsákon, és kifelé figyelt. Aki a falu felől jött, annak a bodzabokor mellett kellett felbukkanni, az üszkös romok mellett. Amikor még élt a felesége, s a hat gyermekkel fent laktak a hegyen, a pincéhez, présházhoz egy szoba, konyha, kamra és istálló is tartozott. De harminc éve a ház kigyulladt, s csak a présházat és a pincét sikerült megmenteni. Ha nyirkosra, esősre fordult az idő, a kormos falak és az üszkös gerendák még mindig szaglottak. Amikor felépítette új házát a faluban, először arra gondolt, hogy nem megy fel többet a hegyre. De másként történt, mert a régi kerttől, szőlőtől, amit maga telepített, nem tudott elszakadni. Feljárt a hegyre naponta, ha sok volt a dolog, három-négy napig fent aludt a régi ház maradékában. – Aki viszont a kübánya felől jött, annak a kert végében a nagy diófa és a szilvás között kellett előtűnnie. Amikor elültette a gyümölcsfákat, drótot húzott az erdő és a kert közé, de hiábavaló munka volt, mert aki a bánya felől a présházakhoz vagy a faluba igyekezett, az továbbra is átjárt a kertjén. A drótjait, amint kihúzta, másnapra már elszaggatták. Belenyugodott. A présházban üldögélve az ablakon át még mindig szemmel tartotta a kertjét. Ha valaki, kübányász vagy nyári kiránduló felvett a fa alól néhány szem gyümölcsöt, soha nem szólt érte. De amikor kosarakkal érkeztek emberek, azokat karót vagy kapát ragadva kergette el. A vadak is bejártak a kertbe, de az őzekkel, vaddisznókkal és a madarakkal szemben nem tudta megvédeni a termést. Előfordult, hogy szüret előtt egész szőlősorokat tettek pocsékká. Mire túljutott a hetvenedik évén, az erdő ölelésében egyre kisebb lett birtoka. A szilvafák a gyertyánosban álltak, s az északi oldalon a felső három rend szőlőt már benőtték a bokrok. Tehetetlenül, mindenbe belenyugodva figyelte a pusztulást. Néha úgy érezte, őt magát is öleli már az erdő, és szorongatja.

„Ez a Laci gyerek – tűnődött Magyar Gáspár – a vonatról egyenesen bement a Rudi kocsmájába… Egy féldecit meg is érdemel. Csak ott ne felejtse magát…” – Bizony előfordult, hogy megkeverte a permetet, de hiába várt, a fia nem érkezett meg. Maga már csak a kapálgatást bírta, hosszú szusszanásokkal, a permetezőgépet nem tudta a hátára venni. Hajóskorában sok uszályt megrakott vörös kővel, murvával, mire megkereste kis birtokának és házának árát. Térde reumás lett, izmai megereszkedtek. De az igazi baj később érte, amikor a hajózástól átment a kübányába. Robbantáskor rászakadt egy szikla a hátára. Eltörtek a bordái, megsérült a gerince, és soha többet nem tudott egészen kiegyenesedni. Emelni sem tudott, csak kapát, demizsont, kisebb súlyokat.

Öntött magának egy pohár bort, megitta, s közben várakozóan nézett kifelé. A két ablak között lepkék, pókok és darazsak tanyáztak. A pillogokat, ahogy Magyar Gáspár nevezte a lepkéket, és a pókokat nem bántotta, de a darazsakkal harcban állt. A darazsak beköltöztek a padlásra, a nyitott ajtón át a présházba is bekeveredtek. Magyar Gáspár ilyenkor felkapta a seprőt, és odacsapott nekik. A darazsak pedig bemenekültek az ablakba. Az üvegen volt egy ék alakú törés, ezen bementek, aztán egyik fiókból a másikba táncoltak át. A felső sarokban egy keresztespók küzdött a darázzsal. A darázs dühösen zümmögött, vergődött. Belekeveredett a pók hálójába, s egyre vékonyabb hangok törtek belőle elő. Percekig figyelte a pók és a darázs küzdelmét, s amikor a darázs elnémult, pillantása kicsit lejjebb, az ablakpárkányon pihent meg. Tele volt a párkány ramacs vasakkal, rozsdás szögekkel, törött pántokkal, kaszaékkel, kopott metszőollókkal, melyeket nem lehetett megjavítani, Vermorel-szelepekkel, alkatrészekkel, amikre már nem volt szükség, de kidobni mégis sajnálták. Az öregember tíz éve készült rá, hogy egyszer nekilát és a párkányról eltakarítja a ramacsot, az ablakot pedig beragasztja vagy leviszi a faluba az üvegeshez. De csak maradt a dolog, mert mindig akadt valami sürgősebb tennivaló.

Várta a fiát, de az késett. A kert felett fogyott a fény, a permetezés kezdett veszélybe kerülni. Öntött magának a demizsonból még egy pohárral, s miközben kortyolgatta a bort, körültekintett, hogy mit is csinálhatna addig, amíg a fia megérkezik. Lehetett volna nyelet faragni az ásóba, mert a régi eltörött, kikormozni, mert úgy maradt a kémény is, csikótűzhely is, ahogy tavasszal hagyták, rendet rakni a szobában, az asztal és a szekrény tetején, belülről megigazítani a cserepeket, melyeket még nyár elején megbontott a vihar. Laci fia kívülről visszarakta valamennyit, de nem fedték rendesen egymást. A padlásról kellett volna a cserepeket helyre igazítani, de nem lehetett feldugni a létrát, mert a darazsak a nyakába zúdultak.

Bort kortyolgatva tűnődött, várakozott, s közben az erdőkre, kertekre, pincevégvárakra leereszkedett az alkony. A sötétség puha léptekkel az erdőből jött elő, s nagy szőrös fenekét az ablaknak nyomta. Már nem volt mire várni. Magyar Gáspár behúzta az ajtót, gyertyát gyújtott, aztán nekilátott a kenyerezésnek. Vékonyka szalonnát is harapott hozzá, és a rendek közül előrángatott gyönge hagymát. „Amit ez a Laci megígér” – mondta hangosan, aztán bicskával a kezében legyintett egyet. Nem volt mérges a fiára, megszokta már, hogy ilyen. Abban reménykedett, hogy Laci fia reggel mégiscsak megjelenik a hegyen, mivel szombat következik, és levereti a szőlőt. Jót ivott a hagymás szalonnára, aztán végigdőlt az ágyon. Nézte egy kicsit a piszkos, megbarnult mennyezetet, mely néha a felhők magasságában lebegett felette, máskor viszont a mellére ereszkedett és szorította az életből kifelé. Ilyenkor álmában megfeszítette a hátát, és két karral nyomta a fagerendákat felfelé.

Felült, lehúzta a bakancsait, egy öreg dómányt terített a lábára, elfújta a gyertyát, és lefeküdt. Nézte a fekete semmit, ahogy gomolyog, motoz, körültapogatja a gerendáról aláfüggő szalonnát, zacskóba kötözött tarkababot. Beleugrik a vashordóba, amiben az esővizet tartotta, s onnan nedvesen felmászik a falakra. A homlokát, arccsontjait is megérintette a nyirkos sötétség. Egy ideig a környező erdőkből hallotta a rókák ugatását, aztán elaludt.

Éjfél előtt öt perccel riadt fel az égzengésre. A szél már végigvágott a hegygerincen, körben nyögtek a fák, nagy ágak törtek le recsegve. Az eső nem cseperészni kezdett, záporként zuhogni sem, ahogy más rendes esők, hanem egyetlen nagy tömegben alázuhant, mintha a nagy égi tónak kiszakadt volna a feneke. Mire meggyújtotta a gyertyát, a sarokban, a régi beázás helyén már csordogált be a víz. Leszállt az ágyról, és egy vödröt tett alája, de csakhamar odább is csepegni kezdett két helyen. Oda is rakott egy vödröt és egy sajtárt. Az ágy végére is folydogált már a víz. Lábast tett az öreg kabátok tetejére. A dörgésen, esőzuhogáson át is hallotta, hogy a gerincről nagy patakokban elindult a víz lefelé. Morajlott a horhosokban, az ajtó előtt is locsogott már, és benyomult. Az ajtót nem nyomta be, de alatta vékony buzgárok keletkeztek, s apró szökőkutakként öntözni kezdték a présház döngölt agyagpadlóját. A víz patakokban szétszaladt, s néhány perc múlva már kis fadarabkák úszkáltak lent a vízben. A felhőszakadás elnyelte a hegyet. A víz csakhamar bokáig ért a présházban, majd fél lábszárig. Magyar Gáspár bakancsai néhány percig úszkáltak a piszkosan vöröslő árvíz tetején, aztán elmerültek. Az öregember ilyen időre nem emlékezett. Bénultan, ijedten ült az ágyon. „Megpróbálsz, uram?” – kérdezte hangosan. Az úr nem válaszolt, de egyre élesebb villámok szabdalták az eget, s úgy látszott, hogy a vihar közepe még csak azután éri el a hegyet. „El akar veszejteni az úr” – gondolta Magyar Gáspár, és ezt méltatlannak tartotta, mert két templomnak is fizette az egyházközségi adót, mivel a felesége református volt, ő pedig katolikus. Mérges lett. Elkáromkodta magát: „De az anyja hétszentségit, mi történik itt?! Megbolondultak odafent?” – Aztán rémleni kezdett neki a régi nyarakból valami. Nagy esők voltak akkor is, de a gátak, amiket saját kezűleg épített, elterelték a vizet a ház mellől. De hol voltak már ezek a földgátak? A nyomuk sem látszott. A lezúduló víz könnyen megtalálta az ajtót. Letekintett az ágyról, s az úszkáló lécek, üres konzervdobozok láttán, melyeket a fiai hagytak a sarokban, még mérgesebb lett. De váratlanul öröm villant az arcán. A szobai árvízben egy egér evickélt. „Haszna is van az özönvíznek, most kiirtja az egereket” – gondolta, és elégedetten nézte, hogyan fuldoklik a kis, szürke egér. Mégis, amikor egy áramlás az ágy mellé sodorta az egeret, lehajolt, s a farkánál fogva kiemelte a vízből. Nézte egy kicsit, aztán az asztalra tette. Az egér összegörnyedt, saját víztócsájába lapult.

Kint tombolt a vihar, ömlött az eső. Az öregember nézte egy kicsit az egeret, aztán az ágy közepére húzódott, mert a lábasból az arcára fröcskölődött a víz. A lecsapó villámok percenként megvilágították a kertet és a szobát. Ilyennek még soha nem látta régi kertjét. A fák sok kezükkel a levegőt, fényt és a sötétséget markolták. Dülöngéltek, mint a részegek. A bokrok próbáltak elugrani, a támfal oldaláról szökőárként tört magasba a hegygerincről lezúduló víz. Fekete tárgyak repültek a villámfényben. Madarak talán, kövek, rég elveszett lelkek?

A villámok fényében lovasokat vélt látni, de ahogy kimeresztette a szemét, hirtelen sötétség borult a kertre. A lovasok felemelkedtek a magasba, és átröpültek a kerten. Az egérre nézett. Már szárítkozott, rázogatta a bundáját. – Hónapokig szolgált a partőrségnél, hol a szepezdi partra, hol pedig a révfülöpi kikötőre vezényelték. Soha nem volt katona, puskát nem sütött el. A befagyott Balaton partján öt tölténnyel állt őrt. Társaival együtt egész éjszaka rettegett, hogy a jégen megjelennek az oroszok. De nem ott találkozott velük, hanem fent a hegyen. Egy téli délutánon a vastag hóban három fegyveres lovas jelent meg a kertben. A kübánya felől jöttek, de ezt csak később, a nyomokból állapította meg. Bent ültek a szobában mind a nyolcan. Égett a tűz, krumplit főztek a fazékban. Valaki egy nádpálcával megkocogtatta az ablakot. Ahogy felpillantott, egy lovat látott kint, pontosabban a ló oldalát, egy csizmát a kengyellel. Alacsonyan állt az ablak. Kilépett az ajtón. Középkorú, magas tiszt ült az első lovon, s mögötte még két lovas várakozott. Közlegények.

– Dájtye széno dljá lósagyej!

– Szénát? – kérdezte.

– Széno – mondta az egyik közlegény, és leugrott a lováról.

Magyar Gáspár kihozta a vasvellát az istállóból, s az alacsony szénaboglyából, ami egyetlen tehenüknek amúgy sem lett volna elég tavaszig, hordani kezdte a szénát az orosz lovaknak. A lugashoz kötötték a lovakat. Az egyik közlegény ügyelt rá, hogy rendben menjen az etetés. Nem volt ellenséges, csak bizalmatlan.

Amikor bementek a szobába, a tiszt és a másik közlegény már a főtt krumplit ették, héjastul.

– Szkolko gyityej u tyibjá?

Magyar Gáspár nem értette a kérdést, de mivel a tiszt a gyerekekre mutogatott, megszólalt:

– Mind az enyém, hat gyermek.

A másik közlegény is kivett a fazékból egy krumplit, és sótlanul harapdálta.

Ezen a télen kis disznót vágtak, százkilós sem volt egészen. Éppen két hete szedték le a sonkát és a szalonnát a füstről. Magyar Gáspár kiment a kamrába, behozott egy tábla szalonnát, és a tiszt elé tette. Az elutasítóan felemelte a kezét és megszólalt:

– Mnóga gyityej…

Magyar Gáspár nem értette, hogy mit mondanak, mit akarnak az oroszok. A pillanatnyi csendben átnyúlt aztán az egyik közlegény, aki a lovak élelmezésére is ügyelt. Felemelte a szalonnát, és levágott belőle egy darabot. A krumplihoz eszegette. Példáját a másik kettő is követte. A maradékot elcsomagolták. A tiszt rámosolygott Magyar Gáspárra, amikor lóra ültek. Magyar Gáspár több oroszt nem látott ezen a télen, csak hallott róluk.

Az egeret nézte. Már szaladgált az asztal tetején, csak akkor torpant meg, ha nagyot dördült vagy villámlott az ég.

Az öregember soha nem csukta kulcsra az ajtaját a faluban, de fent a hegyen sem. Semmitől nem tartott, de ahogy a kerten áthatoló villámokba most belepislogott, érezte, hogy fél. Borzongató volt a kert. Nem szeretett kipillantani az ablakon. Mégis, ha villámlott, odakapta a fejét. Nem akarta a kertet nézni, kenyeret morzsált szét a tenyerében, és az egér elé tette. Az egér megszagolta a morzsalékot, de nem evett belőle.

A vihar ezekben a percekben érte el tetőpontját, egyik villámlás a másikat érte. Szinte egyfolytában ki volt világítva a kert. Felizzott a fehér fényben, aztán elhomályosult, de mielőtt sötétségbe borulhatott volna, újra felragyogott a fényben minden fa és bokor. S ekkor, ahogy kipillantott az ablakon, látta, hogy az öreg diófa alsó ágáról akasztott ember lóg alá. Ez a diófa már harminc éve is korhadozott, s úgy látszott, nem húzza sokáig. Ezért, amikor Ottó fia megszületett, közvetlenül melléje ültetett egy másik diófát. Úgy gondolta, hogy az öreget kivágja, s az új diófa lombjával majd beteríti a kert közepét. A holland gyerek nem hozott szerencsét a diófának, elsatnyult, s az öreg fa megerősödött. Ottó ötvenhat után zsoké lett Hollandiában, azóta csak úgy hívták a családban, hogy a holland gyerek.

Semmi kedve sem volt kinézni az ablakon, pillantásával az egeret kereste, de az egér eltűnt egy tál mögött, amiben félig elrohadt almák gömbölyödtek. Villám villámot követett, s amikor ijedten kipillantott az ablakon, újra látta az akasztott embert. Már tudta, hogy ez csak Káli, a kübányász lehet. De miért lóg ott megint, évtizedekkel korábban levágták a kötélről, és eltemették.

Éppen egy hónapja hagyta ott a hajózást, és ment át a kübányászokhoz, amikor Káli felakasztotta magát. Szokás volt, hogy déltájban lemegy valaki a Kovács-pincéhez egy demizson borért. A pénzt összeadták. Azon a nyári napon Káli ajánlkozott, hogy lemegy, mivel a felesége is éppen Kovácséknál sarabol. Nem találta ott a feleségét. Megivott néhány pohár bort, és a demizsonnal visszaindult a bányába. De útközben a Menczel-pincéből hangokat hallott. Benézett a présház ablakán, és a feleségét az ágyon látta a Menczel gyerekkel. Teljesen meztelenek voltak. Kövekkel beverte az ablakot, aztán beszakította az ajtót. A Menczel gyereket leütötte. A felesége meztelenül elfutott.

Sokáig várták a bányában. Ebéd után jó félórával a keresésére indultak. Ott lógott Káli az ő diófáján, pontosan a gyalogút felett. A demizson a lába alatt állt, félig volt borral. A többit megitta.

– Ez a te köteled? – kérdezte az üzemvezető.

Megnézte, de nem az ő kötele volt. Azóta sem derült ki, hogy Káli honnan szerezte a kötelet.

Káli rontást hozott rájuk. Fél évre megdöglött a borjú, aztán kigyulladt a ház. Akkor már éppen annyira összeszedték magukat, hogy az istállóban két fejős tehén és egy borjú állt, az ólakban két süldő, aprójószágok. A borjú árából akarta megvenni az új házhoz a faanyagot. Lent dolgozott Kálmánéknál, amikor észrevette a füstöt. Levágta a kapát, és szaladt fölfelé, ahogy csak bírt. Messziről kiáltozott: „Bandi! Bandi! Vágd el a marhák kötelét!” – A marhákat és az aprójószágot a felesége és a gyerekek kiengedték. Az egyik tehén úgy elvadult, hogy csak napok múlva találtak rá az erdőben. De a bajnak ezzel még nem lett vége, mert újabb év múlva a robbantáskor a lebillenő szikla eltörte a csontjait.

Az egér előjött a tál mögül, és aprócska mancsával a fejét dörzsölgette. Az öregember nézte az egeret, mivel a bajban az egér volt egyetlen társa. Pirosan csillogott a szeme, mint az angóranyulaké. Amikor az újabb villám végighasította a kert felett az eget, újra csak az ablakra kapta a szemét. A diófán még mindig ott lógott az akasztott ember. Mérges lett.

– Lógj csak ott, Káli! Tőlem ott lóghatsz mindörökké! – kiáltott bele a szoba sarkaiban ülő árnyékok közé. – Volt nektek otthon diófátok, miért nem oda akasztottad magadat? Az én diófám kellett? Hát lógj csak ott reggelig. Nem törődöm veled.

Ahogy mérgesen és ijedten körültekintett az árnyékok között, hirtelen eszébe jutott, hogy kora tavasszal eldugott a fiai elől egy üveg törkölypálinkát. De hová? A szekrénybe? Szalmazsákba? A karók mögé? Talán a vakablakba, a szerszámok mögé? Feltűrte a nadrágja szárát, aztán leszállt az ágyról a vízbe. Az agyagpadló megsíkosodott. A botjával maga előtt tapogatózva elment a szekrényig. Belekotort, de a pálinkásüveget nem találta. Néhány szem dió akadt a kezébe. Egyet feltört, aztán óvatosan az asztalhoz lépkedve az egér elé tette. Körbetapogatta a szalmazsákot, benézett a csikótűzhely sütőjébe, végül kipakolta a vakablakot. Leghátul, a rongyok mögött megtalálta a pálinkásüveget. Félig volt. Valamelyik gyerek már megtalálta, de nem itta meg az egészet, neki is hagyott. Kihúzta a dugót, és belekortyolt. Jó főzetű pálinka volt, égette a gyomrát, ahogy leszaladt, s az egész testét átmelegítette.

Óvatosan visszalépkedett az ágyhoz, és felmászott rá. „Jó fiaim vannak – gondolta –, megtalálták a pálinkát, de nem itták meg az egészet. Mi is lenne most velem, ha az egészet megisszák? De nem itták meg. Jó fiaim vannak.”

Kint ömlött az eső, a villámok harapdálták a hegyet, tépték, marcangolták. Villámfénynél még soha nem nézte ilyen hosszan a kertjét. Más volt, mint nappal. Titokzatosabb. Káli ott lógott az öreg diófa ágán. Már nem is haragudott rá. Lógjon csak. De a kötelet hosszúnak találta. Honnan szerzett ilyen hosszú kötelet?

Az egér elfogadta a diót, egy törött gerezdet már megevett belőle. Magyar Gáspár szájához emelte az üveget, s néhány korty pálinkát leengedett a torkán. Mindig szerette a pálinkát, de ilyen jól még soha nem esett neki. Bedugta az üveget, és elfektette az ágyon. Egy hitvány ronggyal megtörölgette a lábát, aztán maga alá húzta. Ült a pislákoló gyertyafényben az árnyékok között, melyeket percenként felfalt a villámok fénye, de ahogy a dörgés megremegtette a hegyoldalt, az árnyékok mindig visszatértek a sarkokba. „Úgy látszik, az élet további része már így telik el – gondolta Magyar Gáspár –, nézem az egeret, a kertet, és várom, hogy a zivatar véget érjen. De a zivatar lehet, hogy örökké tart.” – Kipillantott az ablakon, s a felvillanó fényben látta, hogy Káli még mindig ott lóg a kötélen, amit az öreg diófa ágára hurkolt.