Te jössz, Lupusz…

 

Lupusz minden erejét beleadta a futásba. Menekült. Ha teheti, elszáll, mint egy léggömb, s az éjszaka sötétjében sok ezer kilométerre távolodik a patak torkolatától, a hídpillértől, a fényrémek, árnyarcok sokaságától. De élete a földhöz tapadt, s a lábait csak nyögve tudta elszakítani a talajtól. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, átnedvesedett a trikója, s keresztcsontja tájékán a nadrágja is. Újpest felől vonat szaladt a hídra, s a vasfalak, vastestek, ahogy megfeszültek a teher alatt, kongtak, dübörögtek. A szerelvény eleje már a töltésen nyomakodott előre, de a kocsisor vége még a hídon harangozott. Lupusz megtorpant. Árnyak mozogtak a vagonok alatt. A földre lapult, és figyelte az árnyakat. – „Kutyák… Nyomozókutyák?… Vagy a Gonosz emberei?… Szétfutottak… Félnek tőlem… Lehet, hogy nem félnek, és a nyomomba szegődtek?… A patak másik oldalán széledtek el… Ezek kutyák…” – rémüldözött. Felkeveredett a gyomra. Hirtelen maga elé hányt a földre. – A vonat imbolyogva eltűnt a töltés tetején. Sötét űr maradt a nyomában, semmi sem mozdult. Lupusz egyenként szemügyre vett minden árnyékot, aztán ismét futásnak eredt. A gázgyár betonkerítése és a vasúti töltés között nyargalt, hosszú, elbizonytalanodó ugrásokkal. Zihálva szedte a karcos, gázzal keveredett levegőt. Kiszáradt, meztelen karú platánfák szegélyezték az útját. A holdfény a vasúti töltés oldalára vetítette a fák hórihorgas árnyékát, s Lupusz menekülése is kirajzolódott az ágak közé. Amikor oldalra pillantott, úgy érezte, hogy a fák tetején szalad, mint egy riadt gorilla, ágról ágra lendül, s az ágak törnek, recsegnek alatta. Valahol a töltés oldalában vagy talán a fák tetején madarak énekeltek. Rekedt fűrészhangjuk fekete tömböket vágott ki az éjszakából. A tömbök leomlottak a magasból, és gödröket vágtak a salakos, elhanyagolt út testébe. Lupusz átugrotta a mélyedéseket, a mérgező földből sarjadt gazcsomókat, s neszekhez, képzelt árnyakhoz igazodott. A betonkerítés felett gázlámpák égtek, s a homályból néha őrtornyok rajzolódtak elő. – „Hová futok?… Meddig lehet futni?… Még öt perc, és összeesek…” – gondolta. De futott tovább, minden erejét beleadva az ugrásokba, szökellésekbe, a vad, rémületes nyargalásba. A gázgyár főkapuja mellett megpillantott egy cementből készült szemétládát. Lassított. Hirtelen arra gondolt, hogy beleugrik, és a mélyén meghúzza magát hajnalig. De aztán eszébe jutottak a kutyák. A nyomozókutyák úgy húznák elő, mint a nyulat. Továbbnyargalt. Futólag szemügyre vette még a portát, s a falakból, a kapurácsozatból, a tojás alakú géppuskafészekből, mely az őrbódé közelében süllyedt a földbe, fenyegető jeleket vélt kiolvasni. A féltetős kerékpártároló oldalán hatalmas táblát világítottak meg a reflektorok: „Pumpákért felelősséget nem vállalunk!” – A mondat keringett vele, mint a ringlis. Úgy érezte, hogy a mondat kör alakú, s ő egy ketrecben ül a közepén. A mondat a halántékában dübörgött: „Pumpákért felelősséget nem vállalunk… Pumpákért felelősséget nem vállalunk…” – Veszetten nyargalt a kapuk és a porták sora előtt, s a figyelmeztető mondat csikorogva forgott körülötte… Lihegve maga elé lökte a szavakat:

– A pumpákért… A pumpákért…

Bizonytalan öröm környékezte… Képzeletében rövid időre felmerült a bandavezér csodálkozó arca… Most utólag nem bánta volna, ha így kezdi: „Gonosz, a pumpákért felelősséget nem vállalunk!…” Mindennek persze semmi értelme sem volt, de azért az öröm tünékeny, leheletnyi érzése vele maradt. Nyargalt. Arra gondolt, hogy Gonosz egészen biztos meghalt. Örült ennek a halálnak, s a futás már nem esett olyan nehezére. Elmaradtak mögötte a Jégtörő utca árnyai, s a házgyár előtt jobbra bekanyarodott a Záhony utcába. Furcsállotta ezt a kanyart, mert úgy emlékezett, hogy valamikor a Jégtörő utca sokkal hosszabb volt. Nem töprengett az utcák rendjén, zihálva nyargalt a Záhony utcában, s csak a sarkon torpant meg a kocsma előtt. Elfelejtette, hogy a sarkon kocsma van. Riadtan visszahátrált az utcába, majd a futballpályán keresett menedéket, mely a vendéglővel szemben terült el. Tudta, hogy a kocsmák közelében mindig akad rendőr, s ezen az éjszakán nem akart rendőrrel találkozni. A futballpálya sötét szigetén meglapult néhány pillanatra és az utcát figyelte. A kocsmából éppen az utolsó vendégeket taszigálta ki a csapos. Nagy volt a zsivaj. A Szentendrei úton elkésett autók rohantak, bágyadt, kedvetlen taxikat kerülgetve, melyek bólogatva gurultak a semmi felé. – Lupusz megérintette a derékszíját. Meghökkent. Idegesen a zsebében matatott, majd trikójának az öblében keresgélt. Nem találta a kését…

Talpra ugrott, és nyargalni kezdett a pálya fekete négyszögén. Remegett a gyomra, a halántékában dübörögtek az erek. – „Visszamegyek és elhozom… Ott maradhatott… Leesett… Vagy talán…” – a gondolatai zavarosan kavarogtak. Nem tudta, mit akar. Érezte, hogy a kés elvesztése az életébe kerülhet. Pánikba esett. Képzeletében megjelent egy pillanatra a könnyű, rugós kés, szinte a tenyerében érezte a fogását, de nem tudta, hogy mi lett vele. A félelem megbénította a lábát, karját, még az arcizmait is. A pálya szélén megtorpant, majd tanácstalanul visszakanyarodott a középvonal irányába. A kezdőkörben lerogyott, és a hátára feküdt. A tarkóján érezte a salakrögök tűhegyes szúrásait. Az eget bámulta. A hold még fent vöröslött, de már nem világított. – „Mit tegyek?” – tépelődött. – „A kés ott maradhatott… Leejtettem a gazba, vagy… Ha megtalálják, biztosan felakasztanak. Át kellene kutatnom a hídfő alatt az egész terepet… Csakhogy… Azóta megérkeztek a nyomozók a kutyákkal… Valaki talán már köpött is… Ha a közelben maradtak, akkor már benyögték az eseményt… És a lány?… Talán a lány maga… A lány is feljelenthetett… Az is eltűnt a sötétben. Elbújt, vagy elfutott a bandával?… Visszamenekült a Rómaira, és magára zárta a Szayer-féle házat?… Vagy beszállt a járőrkocsiba, és a rendőröknek megmutatta a helyet. Először a helyet, aztán a házat, amiről azt hitte, hogy a nagybátyámé… Fénycsíkok söpörtek végig a bokrokon… Mintha kanyarodott volna az autó, vagy éppen megfordult volna… A járőrkocsi… De nem vijjogott a kocsi szirénája, még a motor zúgása sem hallatszott. Csend volt. Mintha kikapcsolták volna a motort… Némán gurult a kocsi a helyszín felé… Vagy megsüketültem?… Hová lett Olga?… És a késem? Leesett a fűbe, vagy odább, amikor a régi bombatölcsérbe belezuhantam? Elvesztettem… Ha kutyákkal kezdenek, öt perc alatt a nyomomban vannak… Nem lehet visszamenni… Ez is a Gonosz műve vagy átka… Még halálában is bajt okoz… De legalább halott… A halottak keze rövid, főleg a csökött halottaké…” – Lupusz idegrendszere megtelt gyűlölettel. Felugrott, és a Szentendrei út felé nyargalt. Érezte, hogy űzött vaddá változott, soha nem lesz nyugvása. Ha elfekszik valahol, felugrasztják. Kutyák, házmesterek, rendőrök szaglásznak a nyomában mindörökké. Meneküléssel telik majd az élete… Szomorúan ügetett a futballpályán. A salak surrogott a talpa alatt, s egy pillanatra elaltatta a rémületét. – „Sportoló is lehetnék akár, aki bemelegít a nagy verseny előtt” – gondolta, de maga sem hitte el. A Záhony utca sarkán már kialudtak a fények. A kocsma lehúzott redőnye alatt két részeg üldögélt. Ismeretlen nótát dünnyögtek elcsukló, szánalmas hangon.

A Szentendrei úton lépésre fogta a tempót. Nem mert futni. Ha fut, azonnal igazoltatják… Elrohant mellette egy HÉV-szerelvény, aztán néhány részegbe ütközött, majd gazdátlan autókba… – „Ha beülnék egy verklibe, két óra alatt elérném az országhatárt… Bármelyik határt elérhetném… Csakhogy addig…” – Tudta, hogy rosszak, veszélyesek a gondolatai. Ahogy újabb és újabb autók mellé érkezett, még a fejét is elfordította. Nem akarta látni a gyors jószágokat, és érezni a kísértést. Ha valaki jól berúg, elköthet egy autót, ha szerelmes, ha nem kap taxit, ha unatkozik… Mi történhet vele? Legfeljebb lecsukják egy kicsit… Vagy felfüggesztve két hónap… De aki néhány órával korábban megölt egy embert, az nem bukhat le autólopáson, mert felakasztják. Lupusz rázta a fejét, mintha kérdésekre felelne. Borzongva lépdelt a kivilágított úton. Lába, teste csaknem futásnak eredt. Minden akaraterejét összeszedte, hogy ne fusson. Fáradt volt, de ezernyi kis izma, sejtje remegve áhította a futást. Nem futott. Inkább lassította a lépteit. De hiába lassított, tempója csakhamar ismét felgyorsult. Amikor elérte az első balra nyíló utcát, már nem tudott parancsolni a lábainak, ismét futásnak eredt. Gyárak, elszívóberendezések nyögtek utcahosszat. Fekete épülettömbök huhogtak, óriási baglyokká válva. Törött szelepek gőzt okádtak a gyárnegyed csenevész barackfáira. Lupusz tócsákat kerülgetett, szeméthalmokat, majd árkokon, vasúti síneken kelt át. Az iparvágányokon túl betonkerítés húzódott, s a kerítésen túl a hajógyári Duna-ág. Átvetette magát a kerítésen, s a Duna-part bokrai között a nedves földre hasalt. – „Most merre?… Hová futok?… Hová kell megérkeznem?… Vasárnap éjszaka van?… Vagy szombat éjszaka?… Szombat éjszaka… A kutyák már nyomon lehetnek… Ha a kutyák felvették a nyomot…” – Megborzongott. Feltérdelt, aztán óvatosan körülnézett. Elhatározta, hogy félrevezeti a kutyákat. Visszalépdelt a kerítésig, és jobbra-balra nyomokat hagyott. A kerítés mellett felmászott egy berekfára, s a fa alsó, vastag ágán kisétált a víz fölé. A Duna sötéten kavargott alatta, és hűvös szellőket támasztott. Lupusz a víz fölé hajló ágon lengett. Fülelt. A messzeségben daruk csikorogtak, valahol mozdony füttyögött. Hasra feküdt az ágon, és óvatosan vízbe lógatta a lábát. A Duna még dermesztően hideg volt. Lupusz néhány percig szoktatta magát a folyóhoz, aztán óvatosan beleereszkedett. Alámerült. Jeges szorítást érzett a szíve táján, s teste bénultan sodródott. Erőlködve tempózta magát a felszínre. Mély lélegzetet vett. Karja, lába dermedten küszködött a sodrásban. A folyó vitte a város felé. Gyorsan elmaradtak az ismerős fények, a betonkerítés sziluettje, s a gyárak nyögdécselése is beleveszett a puha éjszakába. Átúszott a hajógyári híd alatt, s a görcsök fokozatosan oldódtak izmaiban. Teste lehűlt, aztán az úszástól lassanként újra felmelegedett. Lupusz egyenletesen tempózott a folyóág közepén, és a kutyákra gondolt: – „Jöhetnek utánam a tengerig… A víz nem őrzi meg a nyomokat… A víz mindent elmos, minden jelet, szagot… Jöhetnek utánam a tengerig…” – Örvendezett, hogy a kutyákat becsapta, s képzeletében megjelentek az első bizonytalan tervek is: – „Éjszaka úszom, a nappalokat pedig átalszom a parton… Ki sem jövök a füzesekből. Beveszem magamat az ártéri erdőkbe és nagyokat alszom. Madártojást eszem és halakat… Kitalálok valami jó kis szerkezetet… A Duna eltartja a szegény embert… Később kerítek egy csónakot, és vitetem magamat az árral. Két hét alatt elérem a tengert… Felszállok egy hajóra, és beállok matróznak… Behajózom az összes tengereket… Soha nem hallok többet Gonoszról… Csak úszni kell még egy keveset… Csak úszni…” – Hirtelen eszébe jutott, hogy a Duna több országot is átszel, s az országhatárokon nehéz átjutni. Elkedvetlenedett, s a fáradtság újra rátört. A víz szívta az erejét, s veszélyes kábulatba ringatta. Lupusz érezte, hogy nem bírja sokáig. Arcát kiemelte a vízből, és felpillantott. A messzeségben feltűnt az Árpád híd fényíve… – „A hídon túl majd valahol” – gondolta, és erejét összeszedve erős karcsapásokkal feszült a víznek.

A hídon túl hajókra bukkant. Két vontató és néhány uszály simult a parthoz. Sötétek voltak, lámpa, jelzőfény egyiken sem égett. – „Szombat van, hazamentek a hajósok” – gondolta Lupusz, és óvatosan tempózott a nagy vastestek között. Életnek jelét sem látta a hajón, így aztán elkapott egy drótkötelet, s nagy keservesen feltornászta magát az egyik uszályra. Végigment a keskeny fedélzeten, és a kormányos kabinjával próbálkozott. Az ajtót zárva találta. Tanácstalanul álldogált a kormányállás és a kabin között. A víz lassan csordogált a ruhájából, s tócsává nőtt a lábánál. Fázott. Állt a tócsában, és nem tudta, hogy mit akar… Szomorúan bámulta a kivilágított hidat, az elsuhanó autókat, a part fényszigeteit, s a házak messzi ablakait… A partra vágyott… Legszívesebben beült volna egy jó meleg vendéglőbe húslevest enni… Húslevest, aranyos daragaluskával… Némán figyelte a part meleg ablakfényeit, s arra gondolt, hogy bekopog valahova. Az éhség biztatta… Már-már emlékezni kezdett egy óbudai kisvendéglőre, ami éjfél után is nyitva tartott… Az utca is felrémlett a képzeletében, s a kocsmáros arca is… Aztán hirtelen megborzongott. Fázott, de nem a hűvös éjszakai szellő borzongatta, hanem a felismerés: bármi történik is, nem léphet partra. Nem kopoghat be az ajtókon, ablakokon. Nem keresheti fel az ismerős kocsmárosokat, nem rendelhet húslevest daragaluskával. Menekülnie kell, kerülni minden őrszemet, minden taknyos önkéntes rendőrt, minden katonát, minden fegyverest. Üldözötté vált az idők végtelenjéig… Megölt egy embert… S a társadalom, ha teheti, elszámoltat vele arról az életről.

Lupusz rettegett az elszámolástól. Hátat fordított a partnak, a kivilágított, csillogó hídnak, s vállát a kabin ajtajának feszítette. A zár engedett. Belökte az ajtót, aztán belépett az idegen kajütbe. A hídról gyér fény szűrődött a helyiségbe. Szűk volt, de egy kormányos matróznak éppen megfelelt. Lupusz leült egy székre, lerúgta a tornacipőjét, majd a vizes farmert és a trikót is lerángatta magáról. Farzsebéből előkaparta az irattárcáját. Igazolványa s kevéske pénze alaposan átázott. Papírjait kiteregette az asztalra, aztán a kabin előtt kicsavarta a nadrágját és a trikóját. Csakhamar egy drótkötélen himbálózott minden gönce, s a nyirkos éjszakai szél belekapott. Visszahúzódott a kabinba, s az ágyra roskadt. Magára húzta a pokrócot, és figyelt. Éppen kilátott a keskeny ablakon. A szél lengette ruháit. Az aléltan lógó nadrág s a ficamodott trikó embert formázott a félhomályban. Akasztott embert.

A ruháira meredt, és megborzongott. Behunyta a szemét, de az iszonyatos jelet csukott szemmel is látta. Lengett, sötétlett az uszály felett, s a Duna mélyéről előcsalta a rémeket. Vízbe fúlt legények kapaszkodtak a hajó oldalába, puhán csúsztak a fedélzetre, s ott tocsogva elindultak a kabin felé. Agyonlőtt katonaszökevények kotorásztak a mellvéd alatt. Zsidó öregasszonyok jöttek kalucsniban… Ősz hajuk még a víz alatt úszott, kibomolva, a fövenyt söpörve, de sovány testük már az ablak előtt imbolygott. Levágott fejek hömbölögtek az uszály vasgyomrában, háromszáz éves fejek, gazdátlan fejek, beretvált török fejek… Mindenütt motozott valami, percegett, toccsant, csikordult, ezer árny neszezett, egyre közelegve.

Lupusz hátat fordított az ablaknak, s a pokrócot a fülére húzta. Néma mondatok formálódtak a nyelve alatt. Összetorlódtak, értelmüket vesztették, szétestek, majd ismét szavakká, mondatokká rendeződtek: – „Tisztelt bíróság… Nehezményezem az ítéletet… Fiatal vagyok… Ezt beláthatják… Ezt beláthatják… És Gonosz miatt ne idegesítsék magukat. Aljas volt. Megérdemelte, amit kapott. Ha én most nem szúrom le, akkor bizonyára valaki más leszúrja… Én egyenesen kérni akarom a tisztelt bíróságot, hogy csukjanak le… Legalább tíz évre csukjanak le… Vitessenek kényszermunkára… Ha akarják, lemegyek a bányába, lent is alszom… De azt, hogy… Én még fiatal vagyok… Én még… Tisztelt bíróság, jól zárassanak el engem, de az életemet…”

Lupusz jól hallotta a hangot, ami a messzeségből érkezett. Éppen csak érintette a hang, ahogy felbukkant a víz alól, vagy sodródott a Duna felett. Halkuló, távolodó hang volt:

– Megbántad, hogy megölted?…

Lupusz arcát, mellkasát verejték lepte el. Szája szólásra nyílt, de hang nem jött ki a torkán. Eszébe jutott Olga. Olga arca. Olga bársonyos bőre, fehér fogai, Olga nevetése, Olga sírása. Felnyögött, aztán a hátára fordult. A mennyezetet bámulta, a kabin bordázatát, cellaszerűségét. Olga elvesztette minden fényét, bársonyosságát, Olgaságát. Nem akart többet rágondolni. Olga mégis ott volt valahol a közelében, puhán, macskaszerűen, kiismerhetetlenül. Nem akart rágondolni, de hallotta a sírását, s a keze ismét görcsbe rándult. Ujja szorította a kést, és képzeletben már a banda vezére felé lépdelt. A gyűlölet elborította az agyát, és szúrt. – Tompán puffant a kabin oldalfala. Ökle sajgott. Lihegve visszaereszkedett a hátára. Elszomorodott, félt… Érezte, hogy nincs felmentés… Nincs bűnbocsánat, csak ítélet van és bűnhődés. Szorongott, vinnyogó hangok csúsztak ki a száján. Az álom is készületlenül érte. Belezuhant.

Tele volt emberekkel az udvar. Egy nagy teherautóról szőnyegeket, bútorokat és ruhákat hordtak befelé. Sütött a nap, nagyon meleg volt. A diófa alatt egy padon asszonyok ültek. Látta Olgát, ahogy odamegy hozzájuk, és vizet önt nekik az üvegkorsóból. Az arcára árnyékot rajzoltak a faágak. Még lombtalanok voltak a fák. Csupasz és szürke volt a nagy kert. A fű már sarjadt, beteges sárgán borította a földet. Csak az örökzöldek, a borókafenyők és a ciprusbokrok álltak sötétzöld árnyékként a kerítés mellett. A veranda előtt Szentirmai doktor nagy halom pénzt számolt le Szayer cukrász hatalmas markába. Szayer motorosszemüvegben állt az oldalkocsis motorkerékpárja mellett, és csóválta a fejét:

– Ennyi pénzt uram, ennyi pénzt… Érthetetlen…

– Kifizetem magának a házat…

– De miért nekem? – kérdezte Szayer.

– Aláírjuk majd a szerződést is – nyugtatta meg Szentirmai doktor.

– Olga! Hol vagy, Olga? – kiáltozott a kertben.

A lány újabb kancsó vízzel bukkant elő a házból. Mosolygott, fehéren csillogtak hibátlan fogai. Eléje ugrott.

– Olga, de hiszen ez nem a nagybátyám… Ez csak Szayer, a cukrász! A ház a nagybátyámé… A nagybátyám üzletkötő… Nincs itthon…

– Te ne törődj semmivel, az apu majd elintézi – mondta Olga, és továbbsietett a vizeskancsóval.

– De hát ez a ház nem a cukrász Szayeré… – kiáltott a lány után.

A lány mosolyogva hátrapillantott. Biztató és megnyugtató volt a mosolygása: „Nem kell minden aprósággal törődni… Ez nem tartozik ránk… Nem illik ilyesmire odafigyelni…” – De nem volt képes megnyugodni… Idegesen toporgott az udvaron, érezte, hogy valami jóvátehetetlen dolog történik. És majd megint, ennek is ő lesz az oka.

A lombtalan diófa alól felállt egy asszony, és elindult feléje. Csak a veranda előtt ismerte meg az anyját. Meghökkent, szinte megijedt tőle.

– De mama, te két éve meghaltál rákban – mondta zavartan.

– No igen – mondta az anyja, és rágyújtott egy Hercegovinára, aztán a füstön át rámosolygott –, de Szayer amúgy is feljött a motorbiciklijével, és így egészen egyszerű volt.

– De nem kellett volna neked idejönni… Szentirmai doktor sincs tisztában a helyzettel… Olga, úgy látszik, írt neki…

– Hát Szayer amúgy is feljött… Meg akartam mondani neked, hogy él az igazi apád.

– Az igazi apám?

– Írt.

– Miért csak most mondod meg?

– Most írt.

– Honnan?

– Angliából.

– Mit csinál ott? Még mindig katona?

– Nem, gépésztiszt egy átkelőhajón.

– A bőrkereskedő tudja?

– Dehogy, nem értené meg.

– Remélem, elválsz a bőrkereskedőtől?

– Most, hogy meghaltam? Mi a fenének?

– Mert megvert engem… Egyszer, amikor a macskákat felakasztottuk, itt elöl a fogaimat is kiverte. Aztán bezárt a bőrraktárba.

– Megírom neki, és lehet, hogy eljön érted.

– Olgával akkor mi lesz?

– Olga most már örökké veled marad. Elmentek együtt. Angol házak, part, sziklák. Apád északon dolgozik. Hideg a vidék, de nagyon egészséges arrafelé a levegő…

Olga odavezette az apját.

– Lupusz, meg kell néznünk a szőnyegeket – mondta.

– Uramisten! – kiáltott fel Szentirmai doktor. – Miatta van ez a nagy felfordulás?

– Szeretem – mondta Olga.

– De hát ez még egy kisfiú, te pedig, lányom, már egy hölgy vagy! Nem értem, hogyan képzeled? Hát ez egy gyerek…

– Dehogy, apuka… Lupusz egy férfi.

– Na de hát Olga! Nézz rá!

– Húszéves vagyok, uram – mondta Lupusz sértődötten.

– Ne higgye el neki – szólalt meg oldalt az anyja, s a Hercegovinából szép kék füstkarikákat fújt a doktor felé. – Még nincs annyi, és amúgy is mindig volt bent valami kisfiús. Ha az apja kivinné Angliába… Pár év múlva talán. Talán el lehetne képzelni.

Olga közbevetette magát:

– Nem olyan picike ő. Megnől majd… Tegnap is nőtt két centimétert. Egészen férfias, már majdnem olyan, mint egy igazi férfi. Tessék csak itt hagyni nekem.

– Akkor pedig a szőnyegeket kellene megnézni. Anyád nagyon nyugtalan, Olga. Meg kell néznünk, hogy a kézi szövésű perzsák mintái illenek-e a házhoz. Személyesen akarta anyuka ellenőrizni, de a migrénje miatt nem tudott velem jönni.

A szállítók kiterítettek egy nagy szőnyeget a lombtalan diófák alatt. Lupusz csodálkozva nézte a fakó képet. Házak álltak egy széles folyó vagy tó partján. Egy ördög közeledett feléje a szőnyeg rajzolatából. Egyik patás lába a bal parton, a másik a jobb parton lépkedett. A házak tetejéről rugaszkodott el, s közben bal kézzel fogta hosszú, fekete, kilombosodó farkát.

– Ó, hát ez csodálatos… – mondta Lupusz anyja. – Csak az ördögöt le kell venni a képről. Ez az ördög stílusában nem illik ehhez a házhoz.

Olga letérdelt a szőnyegre, s mint egy vászon falvédő szélét, megemelte az ördögös kép közepét, aztán nekilátott a felgöngyölítésnek. Lupusz melléje térdelt, és együtt fejtették, tekerték fel a szőnyeg vékonyabb közepét. Amikor végeztek, felemelték a tekercset, és odább tették a sárga fűre. Egymásra néztek, mert nagyon nehéz volt a göngyöleg. Amint letették, Olga lehajolt, és kíváncsian megbontotta a tekercset. Szőrös, meztelen férfi feküdt a göngyölegben. Hideg volt a teste, halottnak látszott. Olga hátranézett a veranda felé:

– Ez az ördög, amit idehoztunk a szőnyeg közepéről, kihűlt – mondta.

Ekkor a göngyölegből teljesen kibontakozott a szőrös, hullaszürke férfi, aztán hirtelen felült. Először a szemöldöke kezdett nőni, aztán minden átmenet nélkül az egész testét elborította a fényes, fekete szőr. Kerek fejű párduccá változott, és éles fogaival belekapott Olga kezébe.

– Mit csináltok ti? – kiabált Szentirmai doktor.

– Uram Jézus, hát ez egy párduc! – mondta Lupusz anyja, és bemenekült a verandára.

A párduc leugrott a szőnyegről, és belemart az egyik szállítómunkás lábába. A munkás ordított. A kertből szétszaladtak az emberek.

Szentirmai doktor Lupusz halott anyja mellett állt a verandán, és mérgesen kiabált kifelé:

– Hülyék! Ezt jól megcsináltátok! Egy szar szőnyeget sem tudtok rendesen feltekerni!

– De apuka… – szólalt meg Olga csodálkozva.

– Semmi apuka! Elegem van belőletek! Anyád nyivákolásából már régen elegem van, de belőled is… A nyakamra hozod ezt az impotens majmot, és minden összedűl. Egy szar szőnyeget sem tudtok feltekerni.

A párduc vicsorgóra nyitotta a száját, aztán hirtelen ugrott egyet a veranda felé. Szentirmai doktor elordította magát:

– Fogjátok meg a dögötöket, mert odamegyek és mind a kettőtöket felpofozlak! Kifizetek a házért egy vagyont, áthozatom Miskolcról a nagymama perzsáit, és ez a hála…

Olga kinyújtotta a kezét, és belekapaszkodott a párduc fülébe. A párduc vinnyogva megtorpant, de szabadulni igyekezett.

– Meg kell kötnünk, hozz valami kötelet – fordult Lupuszhoz.

Lupusz lecsatolta a nadrágszíját, és a párduc nyakába vetette. Nem tetszett neki ez a párduc, nagyon emlékeztette valakire. Jól meghúzta a nyakán a szíjat, aztán körülnézett.

– Vigyétek innen a fenébe! – kiabált Szentirmai doktor a verandáról.

Olga és Lupusz elindultak a kertből kifelé. Lassan, ügyetlen bandukolással mentek hármasban a város felé. A párduc alig tudott menni. Ugrani tudott, de menni alig. Húzkodni, vonszolni kellett.

A Margit híd budai végén egy árusba ütköztek. A fiatal gyermeklány papírfigurákat, forgókat és művirágokat árult. Olga megpillantott nála egy képet, amit szét lehetett nyitni, és a keretből egy havas afrikai hegycsúcs bukkant elő. Megtetszett neki, és meg akarta venni. A szíjat, mellyel a párducot vezették, átadta Lupusznak. De Lupusz ekkor már a fénylő képeslap feliratát nézte: „A Kilimandzsáró tetején szellemek laknak”, és észre sem vette a szíjat, nem nyúlt érte. Amikor megvették a szétnyitható, panorámás képeslapot, percekig bámulták, s csak amikor továbbléptek, szólalt meg Olga ijedten:

– Hol a párduc?

Lupusz a Margit utca felé pillantott, s akkor látta, hogy az áruház előtt kisebb csoportosulás támadt.

Odaszaladtak, és helyet csináltak maguknak a bámészkodók között. A járdán törötten hevert a párduc. Kettétörött, mint egy likőrrel töltött húsvéti csokoládés tojás. A belsejéből nem vér, hanem valamilyen vizenyős, sárgás lé csobogott elő, és tócsába gyűlt az emberek lába előtt.

– Azt hiszem, megmenekültünk – mondta Olga.

Azonnal felült a priccsen, amikor felriadt.

Nézte a sötét semmit, aztán rekedten maga elé mormogott:

– Felakasztanak, ez világos.

Visszazuhant valamilyen mocsaras, jellegtelen álomba.

Kábultan és éhesen ébredt. A nap már fent volt, ragyogtak az ablakok, a víz, a korlát. Lupusz kitárta az ajtót, és felpillantott a hídra. Autók suhogtak a magasban, a vasárnapi forgalom kezdett elszabadulni… Jó idő volt. Az ég felhőtlen, kékesszürke. A gyárak felett megbillentek a füstoszlopok, s ferdén szakadoztak a reggeli szélben. Az uszály vastestének hullámok csapódtak, csupa csillogás, csobogás volt a reggel. Lupusz beemelte a nadrágját és a trikóját, aztán mindkettőt magára feszegette. Az iratai még nem száradtak meg egészen, de azért azokat is zsebre gyűrte.

Éhesen nézelődött a kabinban. Talált egy ládát, s a ládában egy üveg fehér rumot. Belekortyolt, aztán az asztalra tette. A matróz borotválkozótükre a deszkafalon lógott. Lupusz belenézett, aztán megcsóválta a fejét. Újabb matatás kezdődött, kotorászás a láda aljában, aztán az ágy alatt. Lassan előkerült a matróz borotvája, lavórja, pamacsa, sztaniolba ragadt szappana. Lupusz az ivókancsóból vizet öntött a lavórba, aztán az asztal mellé ült. Óvatosan szappanozott, aztán még óvatosabban húzkodta az idegen kést… Arcvonásai előtűntek a fehér álarc alól, és felkeltették a figyelmét. Amikor az álla és az orra alatt is lekaszabolta a szőrzetet, belemeredt a tükörbe. Rég látta magát. Az ismerős arcon mélyebbek lettek az árkok, de nem sokat változott. Jól ismerte a saját arcát. Kutyaszerű, pontosabban vadászkutyaszerű arca volt… Szegény anyja, amíg élt, egyre azt mondogatta, hogy leginkább Windsor hercegére hasonlít, a hajdani VIII. Edwardra… A padlást annak idején sokszor feltúrta Windsor hercege miatt. Látni akarta a bizonyosságot, az arcot, a száj vonalát… A régi képeslapokat forgatva néha valóban úgy érezte, hogy hasonlít Windsor hercegére, de általában kutyaszerűnek találta az arcát. Előkelő, vadászkutyaszerű arca volt. Jól illett ez az arc magas, csontos termetéhez, kószálásra vágyó, nyugtalan természetéhez. De Lupusz nem Windsor hercegére akart hasonlítani, hanem a farkasokra. Kitartó vadász szeretett volna lenni, biztosan ugró, kíméletlen, félelmetes… Suhanckorában átrágta magát Kipling és Jack London farkaskalandjain. Sokáig hitte, hogy hasonlít a farkasokra… Holdvilágnál mindig az ablakhoz ült, és fülelt. Az ősök énekét, a vadon szavát akarta hallani. Telihold idején sokszor reggelig fülelt. Mindhiába. Semmit sem hallott. Nem is hallhatott. Egy kutyaarcú ember nem hallhatja a farkasok énekét. Akkoriban elvadult, búskomorságba esett. Később mégis azt hazudta magának, hogy hallja az éneket, és farkas ősöktől származik. Ez a hazugság megrontotta az életét. Gonosz hajlamai támadtak. Megkínozta az apróbb állatokat, és igyekezett fájdalmat okozni minden közelébe kerülő élőlénynek. A lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy nem hallja a farkas ősök énekét. Semmit sem hall. Akár süket is lehetne, annyira nem hallja az éneket. Ezt valahogyan nem tudta megérteni. Hogyan lehet, hogy egy szánhúzó kutya hallja a farkasok énekét, s ő, aki vadászkutyára hasonlít és ráadásul ember, akármit csinál, nem hallja. Haragudott a szánhúzó kutyákra, a holdvilágra s időnként magukra a farkasokra is. Sokat nézte akkoriban az arcát. Örökké a tükör előtt ült. Az arca azonban változatlan maradt. Vadászkutyára hasonlított.

Az arcáról lassan, figyelmesen letörölte a habot. A régi vadászkutyaarc meredt rá vissza a tükörből. Most, elvadultan, a gyilkosság másnapján sem látszott rajta semmi vérengző, kegyetlen, következetes, farkasszerű. Kutyaarc volt. Szomorú, bánatos vadászkutyaarc. Álmodozó kutyaarc. Öreg kutyaarc. Hazudós kutyaarc. Mint aki nagy nyúlstráfokról mesél, de soha nem vett még részt hajtásban. Hazudós, szomorkás kutyaarcát megmosta, aztán trikójának az ujjával meg is törölközött. A matróz szerszámait elmosta, a vizet kilöttyintette az ajtón, aztán mindent pontosan a helyére rakott. Megigazította az ágyat, a pokrócot, aztán ismét felpillantott a hídra. A személykocsik sorra megcsillantak a pillérek fölött… Hangjuk beleveszett a reggel tompa, morajló zajába. A város felébredt.

Lupusz a tükörhöz lépett, és még egyszer megnézte az arcát. Bólogatott, vicsorgatott magára, nyögött, majd tompán tutult egyet. A tükröt ellepte a pára. Várt. A pára megülte az üveget. Toporgott az ágy és az ajtó között. Aztán rászánta magát. Lehajolt. Előhúzta a matróz ládáját, és megkereste a borotvakést. Felállt, nézegette. Jó kés volt. Jó éles. A tükör elé állt, és belenézett. A tükör még mindig homályos volt. Becsukta a beretvát, és a zsebébe csúsztatta. Percekig állt lehajtott fejjel, mozdulatlanul. Az éhség belemart a gyomrába. Nyugtalanul oldalra lépett, és felkapta a rumosüveget. Lehajtott egy-két kortyot, aztán a keskeny ablakon át szemrevételezte a partot. Az uszályokon túl egy halászladik ringatózott a lejtősödő part mellett. A ladikban egy öregember rendezgette a szerszámait.

Lupusz fejére tette a matróz sapkáját, aztán üveggel a kézben kilépett a kajüt ajtaján. Felpillantott a hídra. Úgy találta, hogy minden rendben van. Végigment az uszály fedélzetén, aztán partra ugrott. Fütyörészve lépdelt az öregemberhez.

– Jó napot, bátyó…

A halász borostás arcú vénember volt. Őszült a szakálla, haja, az alsó állkapcsából fogak hiányoztak. Tódozott-fótozott, egérszínű ruhát viselt, és kajla, sültös sapkát. Merev, opálos szemekkel nézett Lupuszra. Nem fogadta a köszönését, csak nézett rá, és várt valamire. Lupusz újra megszólalt:

– Van egy kis fehér rumom…

– Azt hittem, mind elmentek. Nem szoktak őrzőt hagyni a hajón.

– Ez már igaz… De engem most beosztottak, mert elmaradnak keddig…

– Keddig…? Addigra vége lesz a világnak…

Lupusz újra próbálkozott:

– Van egy kis fehér rumom… Adhatna érte halat. Kubai fehér rum. Ivott már fehér rumot? Na itt van, húzzon belőle egyet!

Az öregember átvette az üveget, meglotyogtatta, majd a szájához emelte. Nyelt belőle négy hosszú kortyot, aztán visszaadta Lupusznak. Törölt a szája szegletén, vállat vont:

– Nincs halam.

– Nincs hala? – Lupusz elképedt.

– Most indulok a hídpillérhez. Ha nincs más dolga, kijöhet velem. Legalább tekergeti a csörlőt.

Lupusznak korgott a gyomra. Nem tudta, mit csináljon. Távolabb, a lépcsőkön horgászok álldogáltak. Feléjük sandított, aztán ismét az öregemberre.

– Lehet itt halat fogni?

– Halat mindenütt lehet fogni – mondta az öregember, és kinyújtotta a kezét a rumosüveg felé.

Lupusz idegesen várakozott.

– Na… – szólalt meg az öregember.

Lupusz átnyújtotta az üveget, aztán belépett utána a ladikba. A halász nem ivott az üvegből, csak letette az egyik ülés alá. Sok volt a vacak a hajóban. Evezők, háló, szák, minden egymáson hevert. A ladik végén két vasrúd nyújtózkodott az ég felé. A rudak a csigát tartották, a csiga pedig a kötelet. Lupusz segített a háló rögzítésében, aztán a csörlőhöz ült. Az öregember evezett. Lassan megkerülték az uszályokat, majd a hajógyári sziget csücskét, aztán a hídpillér alatt horgonyt vetettek. Lupusz leengedte a hálót, és az öreghez fordult:

– Nincs egy kis kenyere? Elfelejtettem venni.

– A szatyorban van kenyér – mondta az öregember, és az ülés alá mutatott.

Lupusz lehajolt, s a háncsszatyorból kiemelte az újságpapírba csomagolt kenyeret. Egyetlen szelet volt az egész. Kibontotta, és négy hatalmas harapással elnyelte.

Az öregember ferdére csúszott szájjal, opálos kőszemekkel figyelte Lupusz mutatványát. Amikor eltűnt a kenyér, megszólalt:

– Mikor evett utoljára?

– Tegnap – mondta Lupusz, s az újságpapírt gombóccá gyűrve lendületet vett.

– Ne dobja el, kell majd a tűzrakáshoz.

Lupusz keze megállt a levegőben, aztán az ülés alá zuhant, mint egy szélsodorta madár. A papírgombócot a szatyorba ejtette.

– Így jó lesz? – kérdezte.

A halász mereven figyelte az arcát. Kőszeme élettelenül kéklett. Percek múltak el, mire megszólalt:

– Mit evett?

Lupusz meghökkent:

– Mikor mit ettem?

– Tegnap.

– Húslevest daragaluskával és rántott szeletet rizzsel.

– Savanyú nem volt hozzá?

– Cékla volt.

– Hazudsz – mondta az öregember, aztán elfordította a fejét.

Lupusz ekkor megbánta, hogy beszállt az öregember ladikjába. Ijedtség dörömbölt a mellkasában, gyomra megremegett. Érezte, hogy az öregember hirtelen föléje kerekedett, valósággal fogságba ejtette. Tegezi, mint egy gyereket, hazugnak tartja, s ezt ki is meri mondani. Nézte az öregember beesett, borostás arcát, és a választ kereste. Gyors, ügyes mondat után kutatott az agyában, mely helyreállíthatná közöttük az egyensúlyt, s az öregember gondolatait más irányba tereli. Homlokán összefutottak a ráncok, szája nekikészülődött.

– Pedig cékla volt – mondta.

– Hazudsz, fiam – szólalt meg újra az öregember, és a víz sodrását figyelte.

Lupusz arcán megrángott minden izom. A düh vörösre gyújtotta az arcát. Legszívesebben torkon ragadta volna az öregembert, és a Dunába fordítja. Tudta, hogy a mondat, amit kinyögött, nagyon rossz volt. Elintézte magát. Megbénult az agya. De nem magára volt dühös, hanem az öregemberre. Mintha az öregember sugallta volna a rossz mondatot. Mintha bűbájos lenne a vén halász. Mintha hatalma lenne a gyengék felett… Gyűlölködve pislogott a vénember sovány, apostolszerű arcára. – „Legjobb lenne, ha megbillenteném a ladikot… Belefejelne ez a Dunába, mint egy ágyúgolyó… Oda lenne a próféta… Aligha tud ez úszni… Elmerülne… Felszedném a horgonyt, és utánaeveznék… Kimenteném. Akkor aztán érezné, hogy ki az erős és ki a gyenge…” – gondolta Lupusz, és felpillantott a hídra. A korlátnak dőlve két rendőr figyelte a ladikot. Mozdulatlanul álltak.

Lupusz összerezzent. Ijedt mozdulatától a ladik is megbillent. Az öregember opálos kőszeme ismét rámeredt. Csakhamar a hangja is megérintette. Jóságosan és kegyetlenül.

– Ne félj, veled vagyok!

– Hogy én?… Miért félnék?! – hebegett Lupusz.

– Ne félj a rendőröktől!

– Én? Dehogy félek…

– Félsz. A rendőrök is látják… Ne fordulj hátra! Velem vagy, ez most elég.

Lupusz elvesztette az önuralmát. Hirtelen kinyújtotta a lábát, s fellökte a rumosüveget. Az öregember benyúlt az ülés alá, és felállította.

– Itt vannak még? – kérdezte Lupusz.

– Itt.

– Mióta állnak ezek a hídon?

– Ne félj, hamarosan elmennek.

– Nem félek. Miért kellene félnem?… – Lupusz fakó, reményvesztett hangon bizonykodott, s közben a partot figyelte. Attól félt, hogy az uszályok mentén is rendőrök bukkannak elő, s valahonnan aztán elindul egy motorcsónak.

– Embert öltél – szólalt meg újra az öregember.

– Én… Dehogy!

– Mit csináltál?

– Semmit… Maga még nem keveredett verekedésbe?

– Meghalt?

– Kicsoda?

– Akit… Akit te…

– Én csak belesodródtam. Nem ismertem ott senkit… – mondta Lupusz, aztán oldalt farolt az ülésen, és a fejét lassan a híd felé mozdította.

– Ne nézz oda! Ha megnézed őket, idejönnek.

– Ide?… Hö… Nem lehet idejönni.

– Fiú volt vagy lány?

– Itt vannak még a rendőrök?

– Már nem támaszkodnak a korlátnak… Mindjárt elmennek.

– Adjon egy kis rumot!

Az öreg halász felemelte az üveget, és odanyújtotta Lupusznak. Lupusz nagyot húzott belőle, aztán visszaadta.

– Maga nem iszik?

– Majd iszom. Férfi volt?

– Nem. Egy lány.

– Megerőszakoltad.

– Képzelődik… Inkább a segítségére siettem.

– Aztán belehalt ebbe a segítségbe.

– Nem… Maga téved… Hátranézhetek már?

– Hátra. Elmentek.

Lupusz megfordult, és hosszan nézte a hidat. A rendőrök eltűntek. A korlát mentén néha megvillant egy piros szoknya vagy fehérlő férfiing, de kincstári öltözék nem mutatkozott. Fellélegzett. Ijedtsége még ott bizsergett minden sejtjében, de már szégyellte, hogy megijedt.

– Megnézhetnénk a hálót – mondta, és nekifeszült a csörlőnek. Feltekerte a kötelet. A hálóban egy márna ficánkolt. Az öregember áttette a halat a szákba, aztán visszaengedték a szerszámot a Duna fenekére. Lupusz igyekezett feloldani a hangulatot:

– Srác koromban egyszer aranyhalat ettem…

– Akváriumból?…

– Nem akváriumból… Egy nagy tó volt ott. Kristálytiszta, hideg vizű, átlátszó. Nagy díszhalakat tartottak bent a papok. Aranysárga és lila halak voltak, hosszú, fátyolszerű uszonnyal. Ritkán engedték le a tavat, így aztán meghíztak. Lomposak voltak, zsírosak és álmatagok. Szigonnyal mentek hegyibük. Nem volt nehéz. Bevárták az embereket. A kirándulók mindig etették őket, meg a gyerekek is, mert volt ott a közelben három iskola.

– A víz meddig ért? – szakította félbe az öregember.

– Három-négy méteres víz volt ott, de teljesen átlátszó.

– Ilyen mély vízben nem lehet szigonyozni.

– Amikor a halakat elintézték, éppen megnyitották a zsilipeket. Leengedték a tó vizét. Víz csak a mélyebb részeken maradt, és a barlang nyílásánál.

– Barlang is volt ott?

– A város alatt nagy barlang húzódott akkor, talán még ma is megvan. A barlangban tavak voltak és patakok. A patakokban ujjnyi halak éltek. A halak vakok voltak, mert a föld alatti tavak mélyén sötét van. A vak halakat a helyi lakosok csetrinek hívták. Sok csetri élt a föld alatt s a tóban is, ahová a patakok ömlöttek. A tó hőmérséklete télen-nyáron egyforma volt, így aztán nyáron hidegnek, télen pedig melegnek éreztük. Nagy párafelhők szálltak onnan a városra, s a gőz elfedte az összes tornyokat. De ez csak télen volt így. Nyáron fürödni szoktak a tóban. Úgy emlékszem, a püspökségé volt a tó, a malom és a házak a parton. A díszhalakat is a püspökség telepítette a tóba. A malomhoz vezető út mellett volt egy zsilip. Ott eresztették le a fölösleges vizet. Az út másik oldalán, kertek és fűzfák között ismét tóvá szélesedett a víz. Azt a részt kis tónak hívták. A kis tó tíz méterrel mélyebben feküdt, mint a nagy tó. A zsilipen és az út alatt vezető csatornán át zúgva, örvényekben kavarogva áramlott a víz a kis tóba. Akkor nyáron éppen fellendülőben volt a strandélet. Naponta húszan-harmincan is megfürödtek a tóban. Jó úszók, sportemberek is akadtak… Azt mondja egyszer az egyik úszó, hogy ő tíz üveg borért átúszik a zsilip alatt. A rikkancs tartotta a fogadást. Falábú, kövér ember volt. Mindig ott őgyelgett, ahol sok volt az ember, mert el akarta adni az újságjait. Valaki elment a közeli fűszerüzletbe, és a tíz üveg bort elhozta hitelbe. Az volt a megállapodás, hogy az fizet, aki veszít. Az üvegeket leállogatták a partra, az alacsony bástya alá. Az úszó felállt a zsilipdeszkákra, és megfigyeléseket végzett. A rikkancs meg magyarázni kezdte ott nekünk, hogy a zsilip alatt nem lehet átúszni, mert a csatornában rácsok vannak a víz alatt. Mindjárt mondta is neki valaki, hogy szóljon az úszónak, mert az még képes lesz a deszkák mögé fejelni. A rikkancs csak ingatta a fejét: „Ha szólok neki, elveszítem a bort…” Egyik fürdőző aztán odalépett az úszóhoz, hogy figyelmeztesse. De elkésett. Az úszó éppen beugrott a zsilip mögött örvénylő vízbe. Az emberek mind átszaladtak az út másik felére, hogy az elsők között pillanthassák meg az úszót, amikor előbukkan a habokból. Volt, aki hangosan számolt, volt, aki csak visszafojtotta a lélegzetét, és úgy figyelte az út alól előzúduló vizet. Elmúlt fél perc, aztán egy egész. Az úszó nem bukkant elő. – „Na ugye… Megmondtam, hogy nem lehet a zsilip alatt átúszni… Megnyertem a bort…” – mondta a rikkancs, és büszkén körülnézett. A közeli malomból is odasereglettek az emberek. Mindig akadtak ott gazdák, őrletők, korpára várók. Előkerült a molnár, és felhúzták a zsilipet. Órákig tartott, mire a víz lehúzódott. Két molnárlegény mászott a csatornába. Kötelet kötöttek az úszó lábára, s úgy húzták maguk után, mint egy fatörzset. Sokan nem is tudták, hogy mi történt… Csak azt látták, hogy leeresztették a vizet a tóból. A közeli lakosok szigonyt fogtak, és begázoltak a díszhalak után. Egy sem menekült meg. A mostohaapám segédje is szigonyozott. Négy díszhalat kapott villavégre. Egy aranyos pikkelyű, fátyolos uszonyú halat nekem is adott. Hazavittem, és megsüttettem magamnak. Éjféltájban aztán eszembe jutott az úszó felpuffadt hasa, és reggelig hánytam. Én amúgy is könnyen hányok. Elég egy furcsa szag, aztán már okádok… Vagy egy nyalás a romlott fagylaltból. De akkor is végem, ha látom, hogy valaki rókázik… Teljesen lesoványodtam akkor. Bármit ettem azon a nyáron, mindig azt képzeltem, hogy az úszó húsából sütötték.

– A borral mi lett?

– Visszavitték a fűszereshez. Az úszó vesztett, neki kellett volna fizetni. Csakhogy meghalt. A rikkancs nem akarta visszaadni a bort, de a fűszeres rendőrt hívatott. Be is kísérték a rikkancsot, de aztán…

– Semmi baja sem lett?

– Ennek a rikkancsnak soha nem lett semmi baja… Azt mondják, hogy a háború alatt volt egy sovány, fekete mangalica disznója. Egész nap kísérgette az utcán, mint egy kutya. Politikusokról nevezte el a disznaját… Először német neve volt a mangalicának, de amikor megszállták a német csapatok a várost, átkeresztelte gyorsan egy orosz generális nevére.

– Aztán? Amikor az oroszok is megérkeztek, akkor mit csinált?

– Levágta gyorsan, és megette. A sonkákat felfüstölte.

– Gondolom, feljelentették…

– Nem tudom. Bevitték néhány napra, de aztán kiengedték.

– Semmi baja sem lett?

– Mit gondol, talán bizony felakasztották?… Bezzeg engem… Úgy értem, ha én keverednék valami apróbb dologba…

– Félsz, hogy felakasztanak?

– Miért félnék? Félreértette, amit mondtam. A rikkancsnak semmi baja sem lett.

– Vége lesz a világnak – bólogatott az öregember.

– Az a rikkancs még ma is él. Legalábbis azt hiszem, hogy él. Amióta meghalt az anyám, nem jártam ott. Lehet, hogy már a bőrkereskedő sem él.

– Bőrkereskedő volt a mostohaapád?

– Egy nagy hasú bőrkereskedő. Kétéves voltam, amikor elvette az anyámat. Az igazi apám egy katona. Hogy miféle katona, az soha nem derült ki. Szegény anyám örökké a Szayer cukrászdában üldögélt, és álmodozott. Szép asszony volt, igazi vidéki úrinő. A bőrkereskedő nagyon szerette, csakhogy engem meg nem szeretett. El is kerültem onnan intézetbe.

– Hová?

– Ide, Pestre. Lakott ott egy szerelmes tanító is. Mindig szerelmes volt valakibe, csakhogy akkor már négy gyereke volt otthon. Éjfélkor felkeltette a gyermekeit, és így szólt hozzájuk: „Mit tudtok mondani húsz fillérért apátoknak anyátokra?” – Nagy sikere volt a lépcsőházban.

– Ez az intézetben történt?

– Nem az intézetben. Ez még otthon történt. Vagyis a bőrkereskedő házában. Mert az övé volt az egész ház. Mígnem államosították, anyám pedig meghalt. Ezek mind régi dolgok, egyetlenegy sem érvényes már. Az aranyhalat akartam magának elmondani, azt a díszhalat, amit azon az éjszakán kihánytam… Nem is tudom, hogy az ember mit akar az életben…

– Vége lesz a világnak… Az emberiség nem éri meg a kétezredik évet. Minden pusztulóban. És nagyon sok a halott.

Lupusz az öregre pillantott:

– Milyen halott?

– Mindenféle halott. Lelövik őket, agyonszúrják, agyonverik, megmérgezik. Napról napra több a halott. Vége lesz a világnak.

Lupusz gyanakodva meredt az öreg halászra, de a kőszemekből nem tudott kiolvasni semmi bizonyosat.

– Mit akar maga? – kérdezte ingerülten.

– Ne félj… Nem kell félni – mondta az öregember –, a gyilkosság nem bűn.

– Nekem beszél maga?

– Gyilkolni egyszerű… Jó napot. Köszönünk. Aztán a késsel. El kell találni a szívet vagy a tüdőt. A nyak is jó.

– Nem értem, mit akar.

– Az állatok megölik egymást. Az emberek is megölik egymást. Az emberek mindent megölnek, madarakat, lovat, krokodilt, gyerekeket… Az ember ragadozó. Előbb vagy utóbb kijön belőle. A szabómester fogja az ollót, és beleszúrja az asszonyba hátulról. Lehetőleg, amikor az a krumplit aprogatja a disznóknak. Ha nem, akkor majd a háborúban. Különítménybe jelentkezik, s a hadifoglyoknak levágja a tökét. Vagy öregkorában a szomszédot borotvával. S az asszonyok… Milyen könnyen ölnek… Sutty… És már halott az Ármin… Aztán kutyát tartanak. Kan kutyát…

– Ismerte azt a szabót?

– Ismertem.

– Mi lett vele?

– Semmi… A gyilkosság bevett dolog. Megvannak a szabályai. Mint a táncrend. Aki hibázik, azt persze…

– Felakasztják.

– Ne félj!

– Miért félnék?! Csak mondom, hogy felakasztják.

– Háborúban kell ölni. Az a legjobb. Fizetnek érte. Akkor azt akasztják fel, aki nem akar ölni. Vagy lelövik. Durr, s az asszonyt otthon korpáért kúrja a jegyző. Tüzelőért a bíró vagy az erdész. A csendőrök, katonák ingyen.

– Csendőrök? Hol él maga?…

– A háborúban az ellenségnek is engednek ölni. Ez nagyon rossz. Összekeverednek a dolgok. Mindenki megdöglik. Békében mégiscsak nyugalmasabb. Csak vigyázni kell minden lépésre. Mondom, akár a táncrend. Aki hibázik, diszkvalifikálják, vagy törlik a kaszinó névsorából.

– Kaszinó… Talán klub?…

– Legyen klub. Mindegy. Törlik. De még így sem számít bűnnek. Bevett dolog. Elfelejtik.

– Mit nyer azzal már az ember?…

– Ne félj… Én veled vagyok.

– Mondtam már, hogy nem félek.

– Mi volt a neve?

– Fölhúzom a hálót, jó?

– Ráérünk még a hálóval. A halaink már befészkelték magukat, várnak ránk. Mi volt a neve annak a lánynak?…

– Milyen lánynak?

– Tudod, a lánynak, akivel…

– Olga.

– Fehér bőrűnek képzelem.

– Kreol volt, bársonyos, sima bőrrel. És az arca…

– Mivel?

– Mit mivel?

– Mivel ölted meg?

– Öltem?…

– Kés, mi?… Vagy borotva?

Lupusz megdermedt. Szeme vörösre gyúlt. Páraköd lepte el az agyát, s keze lassan mozdult a zsebe felé. Aztán megállt, elbizonytalanodott, lehullott az ölébe. A kezére nézett, aztán az öregemberre. Az öregember opálkék kőszemekkel figyelte vívódását.

– Azt hittem, megölted… – mondta aztán.

– Nem, nem öltem meg – nyögte Lupusz.

– Az sem baj, ha megölted. Nőt ölni… Mi az a nő? Semmi. Hiány. Hiányzik valamilyük. Ott hiányzik… Tudod te, hol hiányzik nekik.

– Ide figyeljen…

– Na jól van… Nekem mindegy, hogy kit öltél meg. Én segíteni akartam rajtad. Embert ölni, semmi. Se jó, se rossz. Csak a táncrendre kell ügyelni, mert a táncrendet nagyon komolyan veszik.

– Ide figyeljen! Maga hány embert ölt meg idáig?

– Egyet sem… Én különc vagyok.

– Miért különc? Embert ölni, semmi. Se jó, se rossz.

– Különc vagyok… Különc és halász.

– Én is különc vagyok – mondta Lupusz, aztán a csörlőhöz hajolt, és mozgásba hozta a szerkezetet.

– Megöltél egy embert – mondta az öregember, és várakozva nézett Lupuszra. Lupusz nem válaszolt. A csörlőt forgatta, s a folyó áramlására ügyelt. A háló lassan, elnyúlva kiszakadt a vízből, öblében halak járták ezüst táncukat. Egy közepes ponty és három dévér került a szák mélyére. Lupusz visszaengedte a hálót a Duna fenekére, aztán merengve bámulta az örvénylő vizet, a hídpilléren túl a kajakok, kenuk hadát s a szigetet. A szigeten gyerekek énekeltek. A dallamot libegve vitte a szél. Elmosódott a fák felett. Vidám semmiséggé vált, mire a víz fölé jutott.

– Várunk még két pontyot – mondta az öregember.

Lupusz nem válaszolt. Némán ült a ladikban, s az életre figyelt, a jelekre, melyek vöröslöttek és sárgállottak a Duna felett, szélbe, nevetésbe oldódtak, s bejárták Pestet és Budát. Lupusz érezte, hogy fokozatosan minden tárgy, szín és hang értelmet kap. Mind tartozik valahová, valakihez, csak éppen hozzá nem tartozik sem jel, sem tárgy, sem nevetés. Nem tartozik hozzá a Duna, sem a dunai hidak, sem a szigetek. Mindenen kívül áll. Kívül rekedt a házakon, kerteken, kocsmákon. Kívül rekedt a sportpályákon, a lelátók hangzavarán, a zsúfolt villamosokon. A Népligeten, a Népszigeten, a Körúton, az aluljárók zsivaján. Gyárakon, családok közös bűzén, ünnepeken, hétköznapokon. Némán üldögélt a vénember ladikjában, s érezte, hogy teljesen kívülálló. Nem tartozik senkihez, hozzá sem tartozik már senki és semmi. Idegenné vált és üldözötté. Hideg, torz szomorúság borzongatta. – Közben delet harangoztak.

A hídon megjelentek a délutáni bámészkodók. A korlátnak támaszkodva katonák bögyörészték a selyemgyári lányokat.

Háromszor kiemelték a hálót, és háromszor visszaengedték. A halak megtöltötték a szákot. Horgonyt szedtek, és kieveztek a partra. Vitte a halakat az öregember után. Kerülgették a gödröket s a rakpart kavicshegyeit. Idegen kavicshegyeket, idegen gödröket. Átmásztak a helyiérdekű vasút sínpályáin, aztán az országúton is. A Tél utca, Jós utca táján elnyelte őket Óbuda. Roggyant házak támaszkodtak egymás oldalának, beszakadt kapuk, kerítések rozsdálltak mindenütt. A kerteket, udvarokat felmagzott gaz uralta. A zöld réseken mindenütt fészerek, omló melléképületek szürkélltek elő. A sikátorokból keskeny vasajtók nyíltak a falakba. A vasajtók mögött hosszú udvarok tárultak fel, málló, bűzlő téglakövezettel. Az udvarok végében műhelyek vertek tanyát, cégük hulladéka szerteszét… – Lupusz idegenségére, kívülállására gondolt. Vitte a halakat az öregember után. Beléptek egy félig tárt, rozsdás vasajtón, aztán áthaladtak egy udvaron. Az ajtók előtt kövér asszonyok ültek, kövér macskák között. Az udvar gazos végében, ólak és fészerek között ajtó nyílt egy falba. A ház, melybe beléptek, valójában a szomszéd telekhez tartozott, de a hosszú udvarba nyílt az ajtaja s az ablaka. Egyetlen padlós szoba volt az egész. Félhomály uralta és szegényszag. Az avasszalonna-, kapca-, egér-, kémény- és mosdatlan férfiszag erősen megülte a szobát.

– Nyisson ablakot! – mondta Lupusz.

– Minek? – kérdezte az öregember.

– Mert bakkecskeszag van.

Az öregember lepakolta a szerszámait az egyik sarokba, aztán kitámasztotta az ablakszárnyakat. A fény bezuhant a szobába. Lupusz körülnézett. Egyik sarokban vetetlen, falusi ágy állt, másikban ócska, foltozott csikótűzhely. Középen asztal egy székkel és két paddal. A fal mellett polc, a polcon kenyér, ételmaradék, edény… Az ajtóból vastag kampósszögek meredeztek befelé, a szögeken dolmányok, nadrágok, avétt rongyok lógtak. A falban is szögek feketedtek. Némelyikről madzagok laffogtak alá, vagy foszlott, régi hálók. A hálókban vöröshagyma bűzlött, és zacskóba fojtott, dohos kukoricaliszt. Az ágy felett kis plakát sárgállott. Lupusz odalépett, és szemrevételezte. Katonák látszottak a képen. Orosz katonák, és talán magyarok. A kontúrok, arcok elmosódtak. A kép felett hosszú szöveg. Kis betűk és nagy betűk: „Mi tudjuk, hogy ti nem akartok se harcolni, se meghalni a németért. Hogy a fogságtól féljetek és a tűzvonalban maradjatok, azt hazudják nektek, hogy az oroszok megölik a foglyokat. Ne higgyétek el ezt az aljas hazugságot! Gyertek át hozzánk, oroszokhoz, egyenként vagy csoportosan, szakaszonként és századonként! A hajszálatok se görbül meg. Ha a németek vagy a tisztek meg akarják akadályozni, hogy megadjátok magatokat, öljétek meg őket. Ez az egyetlen menekvés!…”

Lupusz hosszan bámulta a plakátot, aztán megfordult. Az öregember már a halakat tisztította.

– Maga katonaszökevény volt? – kérdezte Lupusz.

– Munkaszolgálatos voltam – mondta az öregember, s egy pillanatra abbahagyta a halak tisztítását.

– Zsidó?

– Nem… Fegyenc… De aztán Gusztáv elkért bennünket Horthytól. Az meg odaadott minket. Jogtalanság volt. Törvénysértés. A fegyencet ott kell tartani a börtönben. Dolgoztatni is lehet. De a fegyencet tilos kivinni a frontra. A fegyenc nem arra való.

– Miféle Gusztáv? Az volt a király?

– Király… Ha király lett volna, nem csinál ilyent. A királyok még tudták, hogy a fegyenc, az valami különleges dolog. Nem volt itt akkor már király… Horthy volt meg ez a Gusztáv. Vitéz Jáhny Gusztáv vezérezredes. Ez volt annak a hadseregnek a parancsnoka, amelyik elpusztult a Donnál. Bement a Horthyhoz, és elkért minket. Az meg odaadott.

– Maga aztán átment az oroszokhoz…

– Nem lehetett. Géppisztollyal őrzött bennünket a keret. Elég volt egy gyanús mozdulat, aztán már lőttek… Úgy hullottak ott a vagányok, mint a legyek. Elég volt egy kérdés, beadvány, aztán már falhoz állították az embert. Odavesztek a nehézfiúk. És a munka… Dögészek voltunk… A front mögött jártunk, s temettük a magyarokat… Annyi halott magyart, mint ott, még soha életemben nem láttam. Úgyszólván mind meghaltak.

– De maga aztán nem…

– Amikor elvittek bennünket aknát szedni, akkor úgy gondoltam, hogy a végére értem a dolognak. Ha siettek, akkor egyszerűen ráhajtottak bennünket az aknazárra. A komák felemelkedtek a levegőbe, mint a madarak. Fent aztán szétszakadtak. Fejek, kezek, bakancsok szálltak. A hó néhol rózsaszín lett. Rossz volt már akkor az emberek vére. Olyan híg, semmire való. A testünk éppen csak hogy működött. A hidegtől az őrök is meghülyültek. Az állatok is… Tántorogtak a lovak.

Lupusz a röpcédulára pillantott, aztán az öregemberre:

– Azt hittem, átszökött az oroszokhoz.

– Az őrök minden árnyékra lőttek. A barakkba behallatszott a lövöldözés. Mindegy volt nekik, macska, bagoly, ember… És aztán én nem is az oroszokhoz kívánkoztam, hanem haza, Vácra. A cellám ablaka éppen a Dunára nézett. Ha felálltam a priccs tetejére, még a szigetet is láttam. Szerettem Vácon lenni… Az oroszok, ugye, leszórták ezeket a plakátokat, de nem tudom, hogyan gondolták… Még a katona, harc közben átállhatott, de mi? Ezt a rajzosat évekig dugdostam a tarisznyámban. Néha már úgy volt, hogy hajlottam a dologra… De aztán eszembe jutott, hogy idegenek náluk a körülmények. Ismerkedni megint, köszönéseket tanulni… Nem volt ehhez kedvem… És hát én nem is hozzájuk kívánkoztam, hanem Vácra.

– Mit csinált maga, öreg?…

– Semmit… Utazgattam… Aztán, ha úgy adódott, összeszedtem az ékszert.

– Az ékszert?… Honnan?

– A hölgyek nyakából, csuklójáról… A gyűrűket is kedveltem.

– Rablógyilkos volt.

– Nem, nem… Csak rabló, én soha nem öltem meg senkit. Zsakettben utaztam, elegánsan… Amikor a vonat átment a határon, sorba jártam az első osztályú kupékat. Volt egy halványzöld kendőm, éppen az arcomra illett.

– Sejtettem…

– Ne gondold… Soha nem bántottam senkit… Csak elfogadtam, amit odaadtak. Ez lett a vesztem… A bécsi gyorson udvaroltam éppen a hölgynek…

– Udvarolt?…

– Nagyon udvarias voltam. Mondom nekik: „Nem szeretném, ha félreértenék a helyzetet… Az ékszereket és a pénzt mindenki adja át!” Szépen lehúzták a karperecet, lecsatolták a nyakláncot, és átnyújtották. Ballal fogadtam el az adományokat, mert a jobb kezemben, ugye, a revolver volt.

– Kár ennyit színészkedni, öreg…

– Egy szőke hölgy az ablak mellett újságot olvasott. Mondom neki: „Méltóztasson a nyakláncát, hölgyem, mert sok időm nincs.” Gusztusos, vastag nyaklánca volt. S úgy láttam, gyémánt laffog rajt. Már számolgattam az értékét, amikor a hölgy unottan rám pillantott. – „Menjen a fenébe!” – ennyit mondott mindössze, aztán újra az újságjába mélyedt. Feszült csend támadt a kupéban.

– És maga mit csinált?

– Fenyegetőbb hangon szólaltam meg: „A nyakláncot adja ide! Sajnálnám, ha…” – mondtam, és a revolverem csövét a nőre szegeztem. Egy pillanatra kidugta a fejét az újságjából, megvetően végigmért, aztán csak ennyit mondott: „Ne sajnálja…” Remegtek a férfiak. Tudták, hogy lőni fogok… Csakhogy én soha életemben nem sütöttem még el azt a revolvert. Álltam ott, és néztem a nő nyakán az aranyláncot. Az meg olvasott. A szomszédos fülkében valaki meghúzta a vészféket. Felfordulás. Én meg csak álltam a kupé ajtajában, és néztem a nő nyakában az aranyláncot. Nagyon szép nő volt. Fiatal. Talán tizennyolc éves… Fegyveres rablótámadásért ítéltek el. A bíróságokban nincs érzék az árnyalatok iránt. Buta emberek jönnek ott össze, nagyon buta emberek. Azt hiszik, hogy akinek revolver van a kezében, az fel van fegyverezve.

– Miért nem lőtte le?

– Azért a szar nyakláncért?… S a pisztoly biztosan nagyot durran… Vér… Nem szeretem a felfordulást. Én mindig a csendet áhítottam, és a nyugalmat.

Lupusz zavartan állt az asztal közelében. Kipillantott az ablakon, és az utcára vezető ösvényt fürkészte.

– Itt vannak a hagymák… Tisztogasd üket… – szólalt meg az öregember.

Lupusz lassan, kelletlenül közelebb húzódott az asztalhoz. Munkához látott. Hámozta, aprította a vöröshagymát, s a szeme hirtelen könnybe lábadt. Az ablakhoz lépett, vett néhány mély lélegzetet, aztán könnyezve, nyögdécselve folytatta a hagymaszeletelést. Váratlanul aztán megszólalt:

– Az a tó, amiről magának beszéltem, nagyon mély volt. Néhol tíz méter, néhol pedig feneketlen. Az ember belenézett, és nem látta az alját. Pedig kristálytiszta volt… Csak a halak látszottak, ahogy vakon kavarogtak a mélyben, de a fenék nem. Nem is volt feneke. Az egész város a vízen úszott, mint egy tutaj. Ezt biztosan tudom, mert ismertem ott egy péket. Ez a pék a fejébe vette egyszer, hogy kutat fúrat az udvarára. A kút nagyon nehezen készült. Végül aztán harminc méter mélyen végre vizet értek. Csak vizet. Feneket nem. Amikor felhúzták az első vödör vizet, a pékné elájult. Halak úszkáltak a vödörben. Ugyanolyan vak halak, mint a püspökség tavában.

– Délelőtt azt mondtad, hogy három méter mély volt az a tó.

– Dehogy három! Ha az ember beleejtett egy rézpénzt, az soha nem ért feneket. Csak libegett, forgott, míg csak az ember szeme el nem tévesztette.

– Egy feneketlen tavat nem lehet lecsapolni. Azt mondtad, hogy a zsilipen át leeresztették a vizet, amikor az újságárus megnyerte a fogadást.

– Leeresztettek egy kevés vizet, nem mondom. De a mélyedésekben és a város alatt ott volt még az a töméntelen víz. Úszott benne a város. Pontosan olyan volt, mint egy tutaj. Egyszer majd elsüllyednek a házak, s csak a kék vizű tó marad ott, csupaszon, minden nélkül. Partja sem lesz, mert az is elsüllyed.

– Bolond vagy te, fiam – mondta az öregember, aztán a hagymát belesodorta egy fazékba.

Lupusz meghökkent. Az öregemberre meredt, s várakozott, hogy mit mer az még majd mondani. Az öregember nem törődött Lupusszal. Tüzet rakott, aztán a halat is feldarabolta.

– A tó vize egészen átlátszó volt. S a pénz eltűnt az ember szeme elől… Mit szól ehhez… Úszott a város – mondta Lupusz.

– Ilyen város nincs.

– Ott születtem. Az a kút, amiben a vak halak úsztak, annyira volt a házunktól, mint ide a Duna.

– Mese…

– Ott születtem, az úszó városban.

– Ezért álltál be matróznak, ugye?… Megszoktad, hogy úszik veled az ágy?

– Milyen matróznak?

– Nem matróz vagy?

– Hja… Matróz, ott szolgálok a… Az uszályon. Láthatta.

Az öregember merően végigmérte Lupuszt:

– Láttam…

– Uszálykormányos leszek majd… Egyelőre csak matróz vagyok… Szép élet ez… Kedvelem a vizet.

– Én meg az ilyen matrózokat, mint te vagy… Szép matróz vagy… Gusztusos.

– Mi?…

– Mindjárt megfől a hal. Eszünk egy jót, aztán majd elleszünk itt…

– Éhes vagyok, annyi szent.

– Én most adok neked enni. A matrózok rendes emberek. Te is rendes ember vagy?

– Nem tudom.

– Nem baj… Meghálálod majd… Szépen megleszünk itt.

– Tudja, mit szerettem én abban a tóban? Nemcsak a mélységét… Azt szerettem benn a legjobban, hogy kiismerhetetlen. Gondolja csak meg, egy tó a föld alatt, s vak halak laknak bent…

Már sötétedett, amikor asztalra került a halászlé. Lupusz mohón kanalazta az ételt. Szürcsögött, csámcsogott, morogva viaskodott a nagyobb szálkákkal. Az öregember is evett. Lassan, tűnődve, kanállal, kenyérrel hosszan elmatatva. Amikor végeztek, rumot öntöttek a poharakba.

– Igyunk akkor egy rendeset – mondta.

– Rég ettem ilyen jó halat. Egészségére.

Az öregember újra megtöltötte a poharakat, aztán a padon közelebb húzodott Lupuszhoz.

– Sötét van itt – mondta Lupusz.

– Megszokja a szem. Én ilyenkor jobban látok, mint nappal – mondta az öregember, s egészen Lupusz mellé ült. Lupusz megborzongott. Idegesen megszólalt:

– Ide figyeljen… Gyújtson világosságot!

– Nem kell ide világosság – suttogta az öregember, s a keze matatva Lupusz nadrágjához ért.

– Maga buzi?… – riadozott Lupusz, és odább húzódott a padon. Az öregember utánakúszott, hangja fátyolossá vált:

– Na, engesd… Csak egy kicsit engesd… Kaptál jó vacsorát, nem szabad hálátlannak lenned… Szelídebbnek kell lenned, sok a bűnöd.

Lupusz felugrott, a pad megbillent.

– Gyújtson lámpát! – kiáltotta.

Az öregember nem mozdult. Némán, mozdulatlanul kuporgott a padon. Lupusz csak a körvonalait látta. Olyan volt, mint egy rongycsomó. Mint egy avétt, büdös rongycsomó. Csend volt kint is, bent is. Lupusz idegesen tipródott az ablak közelében.

– Gyújtson lámpát…

– Minek neked a lámpa?

Az öregember hangja messziről érkezett. Mintha nem is a szobában lett volna… Lupusz idegessége egyre növekedett.

– Hol van maga, a padló alatt?…

– Itt vagyok egészen közel… Gyere vissza! Téged várlak.

– Gyújtson világot, mert…

– Nem tudom, mit akarsz te a világossággal? – mondta az öregember, aztán nehézkesen elszakadt a padtól. Mocorgott, matatott a sötétben, aztán gyufa sercent. A petróleumlámpa gyér fényt hintett szét a szobában.

– Hová tegyem?

– Ide, az asztalra.

Az öregember letette a lámpát, aztán rumot öntött a poharakba. Felemelte a sajátját, és várt. Lupusz tétovázott.

– Ne félj – mondta az öregember –, kedvellek.

Lupusz az asztalhoz lépett, és felemelte a poharát. Ivott az öregemberrel, aztán csak állt tovább tanácstalanul.

– Ülj le!

– Elmegyek most már…

– Hogyan mennél? Nem tudsz menni… Meg kell köszönnöd még az ételt.

– Kapott egy üveg rumot.

– A felét te ittad meg. Ülj le szépen, nem bántalak. Hogyan is bántanálak, hiszen éppen kedvemre való fiú vagy.

Lupusz az ajtóra pillantott. Meghökkent. Az ajtó mellett egy kisbalta támaszkodott a falnak. A baltát korábban nem látta. Érezte, hogy a balta csak néhány perccel előbb került az ajtó mellé.

– Ülj le szépen, fiam, engedelmesen… Sok a bűnöd. Megöltél egy embert. Jót is kell tenned a földön, mielőtt felakasztanak.

Lupusz leült a padra. Megfogta a poharát, de üres volt.

– Adjon még rumot!

– Itt van, édes, igyál csak… Fűteni kell a testet, fűteni kell a vért… És ne hadakozz olyan vadul. Emberség is van a világon. Gondold csak meg, a cellában mi egymásra voltunk utalva. Voltak, persze, akik összerakták a kenyerüket, s a beléből gyúrtak maguknak egy olyanformát, mint a babájuknak volt… De nagyon nagy volt a különbség… Nagyon nagy. A cellában egymásra voltunk utalva.

– Most már nincs a cellában.

– De ott vagyok. Én örökké a cellában leszek. Ne hidd, hogy ki lehet szabadulni… Ezt csak nagyon buta emberek gondolják. Nincs szabadulás… Nincs bűntudat, bűnbocsánat… Nincs újrakezdés. Ha valaki egyszer kívül rekedt a társadalmon, kívül is marad.

Lupusz lehajtotta a rumot, aztán vállat vont:

– Ide figyeljen… Én viszont nem laktam cellában. Rendes tag maga, de ez nem jelenti azt, hogy…

– Ne lökj el magadtól, tetszel nekem… Semmi ez neked, semmi, és mégis jólesik, majd meglátod… – mondta az öregember, s a padon közelebb csúszott Lupuszhoz.

– Maradjon ott…

– Adok száz forintot, ha magadhoz engedsz – suttogta a vénember, s a kezét kinyújtotta Lupusz felé.

Lupusz ellökte.

– Vén marha! Azt akarja, hogy leüssem?!

– Kétszázat adok.

– Rohadt buzi, táguljon innen, mert fejbe vágom!

– Ne ugrálj, fióka! Bűnös ember vagy… Ha akarnám, a kezükre adnálak… De nem adlak. Jól megleszel itt nálam… Fogok neked majd halat. Rumot is kapsz, és pénzt is.

– Mindjárt itt hagyom magát. Nem gondoltam, hogy ekkora marha. Arc után nem látszott. Az arca…

– Ugye, az arcom neked is tetszik? A régi szeretőim az arcomat szerették a legjobban.

– Elég! – mondta Lupusz, és felállt.

– Nem tudsz elmenni.

Lupusz a baltára pillantott. Érezte, hogy az öregember is a baltát nézi. Tétovázott. Aztán hirtelen eszébe jutott a bécsi gyors, a nyaklánc s a revolver, amit az öreg fiatalon sem mert elsütni.

– Viszlát öreg, én most lelépek – mondta.

Az öregember hirtelen felugrott, és átölelte. Lupusz undorodva mellbe taszította. A vénember felbukott. Ismét olyanná vált, mint egy rongycsomó. Nyögdécselt a földön, de nem mozdult. Lupusz megkerülte az asztalt, és a kilincsért nyúlt.

– Ne menj el! – kúszott utána az öregember hangja.

– El kell mennem.

– Megbánod, ha elmész, vajákos vagyok.

– Vajákos?

– Hatalmam van feletted. Rád olvasok.

– Feljelent, mi? Hát csak jelentsen! Kiröhögik a hekusok. Ha ugyan maga oda mer menni. Szép kis listája lehet magának az óberhén…

– Rád olvasok. Kitörik a lábad, leszárad a tököd…

– Nem baj, öreg – mondta Lupusz, és kilépett az ajtón.

A sötét udvaron vasakba, indás növényekbe botlott. Percekig botorkált az ismeretlen árnyékok között. Az udvar elejére kiszűrődött a fény a lakásokból. A küszöbökön mindenütt macskák ültek. Legalább harminc macska lakott az udvarban. Amikor a rozsdás vaskapun át az utcára jutott, megkönnyebbült. Mély lélegzetet vett. A levegő fojtósan a tüdejére ült. Büdös is volt az utcán meg nem is. A lehugyozott csalán és papsajt szaga, macska-, bürök- és hársillattal vegyült. Lupusz elfintorította az orrát. A keskeny sikátorokon furcsa alakok imbolyogtak. Részegek, öregasszonyok, ledér kisasszonyok. Jobbra fordult, balra fordult, s néhány perc múlva már nem is tudta, hogy merre jár. Vonult, s szívta magába a tömény szagokat. A tűzfalak egész napon át magukba itták a meleget, s ilyenkor este, amikor mindenki enyhületre vágyott, visszaokádták. S a kutyák és részegek minden avétt kapualjban, minden gazos, félreeső helyen megtették a magukét. Illatuk, bűzük maradandóbbnak látszott, mint a márványtáblák.

Lupusz kis térre jutott. „Polgár tér” – hirdették a fekete betűk. Nem emlékezett erre a térre. Jobbra tartott, s csakhamar a híd közelébe érkezett. Átkelt egy kisebb ligetfélén, aztán az országúton, s a helyiérdekű vasút sínkígyóin is. Már lent állt a Duna-parton, amikor a bizonytalanság rossz érzése rátört. – „Nem mehetek vissza a hajóra. Vasárnap este van. Reggelre itt lesznek a hajósok” – gondolta. – „Álmomba teszik a kezemre a lakatot… És az öregember?… Az öregember túlzottan sokat tud. Kiadtam magamat. Megetetett a vén vajákos. Jócskán megetetett. Kiszedte belőlem a titkomat. Nem mondtam neki semmit, mégis tud mindent… Rám akart mászni, mint egy kurvára, most aztán bosszúból… Ez mindenre képes. Bosszúból bevánszorog a közeli őrsre, és leadja a rémmesét. Azok meg… Kifogtam ezt az öregembert. Most fetreng a padlón. Ha csak talpra nem állt. Talpra áll, és bevánszorog az őrsre. Pont ezzel kellett nekem összeakadnom. Bevánszorog, és fél óra múlva itt lesznek a rendőrök a kutyákkal. Vissza kell mennem. Vagy megnyugtatom, vagy megölöm…”

Lupusz az uszályok sötét árnyaira pillantott. Mozdulatlanul álltak a part mellett. Fény egyiken sem égett. – „Kialhatnám magamat” – gondolta, és vágyakozva nézte a kabinokat.

Köpött egyet, és megfordult. Átkelt a síneken, az országúton, aztán bevette magát a szűk óbudai utcák közé. Nézte a táblákat, Tél utca, Jós utca… Sokáig keresgélte a rozsdás vaskaput. Amikor meglelte, megállt… – „Most bemegyek hozzá, és… Bemegyek az öregemberhez, és kibékítem… Vagy kibékítem, vagy…” – percekig töprengett, aztán hirtelen meglódult. A macskák még mindig ott ültek a küszöbökön. Harminc macska és három öregasszony. Ejtőztek a szűkös vacsora után. Végigment a pisla fények között, aztán sötétségbe süllyedt. Gazbokrok, indák, tuskók sorjáztak elő a fekete semmiből. Jobb keze lassan megkereste a farzsebét. Előhúzta a borotvát, és kinyitotta. Az ablak fénye már látszott. Lépett még hármat-négyet, aztán megállt. Óvatosan szemügyre vette a kert árnyait. Látszólag minden mozdulatlan volt. – „A nyakát vágom el” – gondolta. Nem remegett a keze, nyugodt volt. Az ablak mellé húzódott, és belesett a fatáblák résein. Az öregember a padlón térdelt. Ing nem volt rajt, csak nadrág. Markában vastag, durva szíj lógott. Ütemesen hajlongott. Homlokával megérintette a padlót, aztán kicsit felegyenesedett, s a szíjjal végigvágott a hátán. Percenként ismétlődött a mozdulat. A szíj csatos vége nagyokat nyekkent a hátán. Nyekkent és csikordult. Az öregembernek mozgott a szája. Talán imádkozott…

Lupusz meghökkent. Görcsösen szorította a borotvát. Nem tudott az ablaktól elmozdulni. Nézte az öregembert. – „Csak négy lépés” – biztatta magát. – „Egy lépés az ajtó. Halkan kinyitom, aztán hármat lépek még, és mellette leszek. Nyissz. Csend lesz… Négy lépés vissza…” – Nézte az öregembert, de nem mozdult. A borotva elnehezedett a kezében. Olyanná vált, mint egy kard. A nehéz, dísztelen szerszám húzta a kezét. Érezte, hogy nem bírná felemelni. Verejték lepte el a homlokát, megremegett. – „Még egy gyilkosság, Lupusz?… Mi lesz veled Lupusz?… Ez nem jelent fel. Ez magát bünteti, Lupusz… Mit akarsz itt, Lupusz?” – riadozott a lelkiismerete. Hátrább lépett, idegesen becsukta a borotvát, és zsebre csúsztatta. Fülelt… A háztetőn macskák vernyákoltak. Fújások és lágy elugrások nesze imbolygott a magasban.

Lupusz hirtelen megfordult, s a bokrok, vasdarabok között nagyokat lépett. Botladozva érte el az udvar világosabb, sokmacskás részét. Ijesztő banyahang, banyaszag kísérte. A küszöbök benépesültek. Átnyögtek egymásnak az öregasszonyok. Hangjuk bukdácsolt a száradó vödrök és ágsöprűk között. Már csaknem elérte a rozsdás vaskaput, amikor utolérte egy hang:

– Nála volt?

Lupusz megfordult, és az öregasszonyra meredt. Töppedt anyóka volt. Reszelős hangú, kendőbe takart.

– Nem – mondta Lupusz.

– Egyszer majd megöli valaki… A macskák már kétszer megérezték.

– Kit ölnek meg?

– Azt ott, az udvar végében – mormogta az öregasszony, s a csalánerdők felé intett.

Lupusz megborzongott. Hátat fordított az öregasszonynak, és a rozsdás vaskapun át kiugrott az utcára. Futásnak eredt. Valaki utánakiáltott.

– Hé! Álljon meg!

Lupusz nem állt meg, hátra sem nézett. Végigszaladt az utcán, aztán befordult az egyik, Duna felé vezető, szűk sikátorba. A Jós utca tájáról nevetés hömpölygött utána. Lassított, fülelt. A nevetés messzire hangzott a roskatag házak között. Lupusznak az volt az érzése, hogy az öregember nevet a hosszú udvaron. Vagy talán fent ül a háza tetején, és ott hahotázik… – Rossz érzések környékezték. Fáradtan ügetett tovább. Átkelt az úton, a síneken, s a rakpart kavicshegyei között megpillantotta a vizet. Éjszakai madarak kóvályogtak a rakpart felett. Baljós rikácsolásuk messzire hangzott. Lupusz megtorpant a parton. Körülnézett. A Dunán árnyak utaztak. Csobogott a víz. Fent, a híd közelében kivilágított hajók álltak. Amikor szemügyre vette a fényeket, összerezzent. A világosság az uszályokról szűrődött a Duna fölé. – „Na, Lupusz, most merre?… Megjöttek a hajósok…” – tűnődött, és megtapogatta a fején a matrózsapkát.

Fél óráig tipródott a kavicshegyek között, amikor a messzeségből újra az öregember nevetését vélte hallani. Felkapta a fejét, s a dühtől kivörösödött. – „Miért nem öltem én meg az öregembert?!… Gyáva vagyok, gyáva kutya vagyok… Senki, semmi… Nem tudnám megölni…” – suttogta maga elé, aztán nagyot köpött. Szégyellte az ijedtségét, s a szégyen hirtelen vak dühvé változott. Futásnak eredt. A partról felkanyarodott a sínek mellé. Amikor elérte az uszályok magasságát, a sínek mellől köveket markolt fel, s bedobálta a fénylő ablakokat. Mire a hajósok előbukkantak kabinjaikból, Lupusz már a HÉV hajógyári állomásán nyargalt keresztül. Futás közben szemközt köpött egy szemüveges férfit, bokán rúgott egy lányt, az állomás mögött letépte a telefon kagylóját, s láncostul, drótostul az utasok közé hajította. Veszett sakállá változott. Nyargalt, s ami az útjába került, azt rombolta, pusztította. Beszaladt a Flórián térre, fellökte a virágárusok standját, aztán visszakanyarodott újra a híd felé. Amikor elérte a feljárót, dühét ijedtség kezdte felváltani. Lihegve nyargalt a túlsó part felé. Amikor a szigeti bejárót elkerülte, már csaknem összeesett. Lassított, aztán hirtelen a fejéhez kapott, s a hajóssapkáját belehajította a Dunába. Ijedtsége pánikká fokozódott. Mindenkitől félt. Minden sétálgató öregasszony, kapatos járókelő, nevetgélő lánycsapat mellett megremegett. – „Most… Most… Rám mutat valamelyik. Ez az… Ez volt az… Gyilkolt…”

Az Árpád hídról leereszkedett a Duna-partra. Átmászott a Dagály kerítésén, s a liget bokrai között futott tovább. Nem tudta, hogy mit akar, csak rohant, rohant az összeesésig. Le is rogyott a fűre, s lihegve, hörögve kapkodott levegő után. Amikor egyenletesebbé vált a légzése, a fák között megpillantott egy deszkabódét. Felállt, körüljárta. Az ajtón apró lakat billegett. Felemelt egy követ, és leütötte.

A deszkabódéban ásók, kapák, gereblyék laktak. Lupusz benyomakodott közéjük, aztán lerogyott egy keskeny padra, amit nyaranta a kertészek használtak. Feje pókhálókba keveredett. Idegesen a hajához kapott, de aztán leengedte a kezét. – „Talán szerencsét hoznak a pókok, hadd másszanak rajtam… Szerencsét hoznak, valami nagy szerencsét… Szerencse, hogy nem öltem meg az öregembert. Nem szabad ölni. Kiderül majd, hogy én nem vagyok bűnös semmiben. És akkor… Akkor…” – Lupusz gondolatai elakadtak. Elképzelni sem tudta, hogy mi lesz akkor, ha szerencséje lesz. Ha felmentenék, ha megbocsátanák eddigi életét, nem tudta elképzelni, hogy utána mihez kezdhetne.

Nyögött, lihegett, s közben távoli zajokra figyelt, melyek a hídról zuhogtak a liget fái közé. Furcsa, fenyegető neszek motoztak a bokrok között. Puha testek zuhanását vélte hallani, aztán csikordulásokat. Mintha lánc csikorogna, vagy vastestek fúródnának egymásba. Borzongott. Ha csendesedtek a neszek, befelé figyelt. A szívére, belső rándulásaira, emlékeire. Féléber, félalvó merengései régi jeleneteket keltettek életre.

 

 

Közel a régi városfalhoz, a tó partján állt, és etette a halakat. A csetrik nagy rajokban feketedtek a kristálytiszta víz felszínén. Kavarogtak, és szétterültek, mint valami fekete uszály. Lesüllyedtek a fenékig, aztán legyező alakba rendeződve, hirtelen felvágódtak újra a tükörre. Néhány méterrel odább vízicsibék úsztak a vízen, tollászkodtak, fejüket a víz alá dugták, majd teljesen alábuktak, s négy-öt méterrel odább emelkedtek újra a felszínre, mint valami szétesett nagyobb bója maradványai. Bent a szigeten teknősbékák sütkéreztek, de csak a körvonalaik látszottak, s mögöttük a nád és a káka, ami a kövezés mentén meggyökeresedett a kevéske földben. Lassan csipegette, morzsolgatta szét tízóraijának a maradékait, és behintette, bedobálta a vízbe. A csetrik időnként eltávolodtak tőle, aztán hirtelen örvényeket, burványokat kavarva vetették magukat a kenyérmorzsákra.

– Pimmm – hallatszott aztán váratlanul, majd egy mélyebb pendülés – Pümm…

A kavargó csetrik mögött néhány méternyire hirtelen vergődni kezdett egy vízicsibe. Rázta a fejét, a bögyéhez kapott, majd váratlanul hátradőlt, és egyik lábával nagyot rúgott. Kicsit alámerült, aztán forogva újra felemelkedett. Az áramlás elragadta, s néhány pillanat múlva már a zsilip előtt úszott, átbukott a felső deszkán, aztán eltűnt a habok alatt.

Keze tele volt kenyérmorzsával, de megállt a levegőben. Pillantása a vergődő vízicsibét a zsilipig kísérte, aztán felszaladt a malomra, majd a püspöki nyaraló mellvédjére, de az ablakban és a falakon senkit sem látott. Újra bedobott a vízbe néhány morzsát, s figyelte, hogy a kicsi halak hogyan bukkannak fel a mélyből.

– Pimm – hallatszott újra, de ekkor a vízicsibék hirtelen a víz alá buktak.

Hátrapillantva látta, hogy Németh Lala a víz fölé nyúló vastag fűzfaágon üldögél, s olyan képet vág, mintha neki semmi köze sem lenne a vízicsibék eltűnéséhez. A drótból hajtogatott csúzlinyelet, amire finom, sárga nyersgumi szálakat kötött, már elrejtette a zsebében. Az apja szerezte a Meinl cégnél, ahol fűszeressegéd volt. Repülőgépmodellek motorjához használták ezt a gumit, a bécsi cég a karácsonyi gyermekajándékok között több köteggel küldött belőle. Németh Lala apró U szeget lövöldözött vele a vízicsibékre, verebekre és a malom körül lebzselő galambokra. Lupusz irigyelte Németh Lala csúzliját s a flegmaságot is, ahogy üldögélt a víz fölé nyúló faág tetején. Ugyanilyen közömbös arccal hajózott le egy teknőben az alsó malomig, és mászott fel a vasárnapi diákmise alatt a víztorony legtetejére. Lupusz tovább etette a csetriket, s úgy csinált, mintha Németh Lala egyáltalán nem érdekelné. Közönyös arccal, egykedvűen ténfergett a parton, jelezve, hogy Németh Lalát észre sem vette… Hallott aztán valamilyen gyanús motozást a háta mögött, de csak a vízre figyelt. Németh Lala egyszer csak mellette állt, és feléje kínálta a csúzliját:

– Kettőt lőhetsz – mondta.

Lupuszban már formálódott egy büszke mondat: „Most nincs kedvem lövöldözni; etetek, nem látod?” De amikor megszólalt, már mást mondott:

– Ötöt, vagy nem kell.

– Jó, legyen három.

– Öt.

– Na jó, ha adsz egy üveggolyót, lőhetsz hatot.

– Tízet – mondta Lupusz, és belenyúlt a zsebébe az üveggolyóért.

A vízicsibék már megnyugodtak, de olyan kicsi volt a fejük és a bögyük, hogy Lupusz azt sem tudta, hová célozzon. A csibék az első három lövést észre sem vették, csak a negyediknél kapták fel a fejüket, és lettek idegesebbek. Ötödikre szárnyon talált egy csibét, ami repülni próbált, de visítva visszaesett a tó tükrére. A többi csibe riadtan alábukott, és messze elevezett a víz alatt. Lőtt még néhányat a visítozó csibe után, de nem volt képes eltalálni sem a fejét, sem a bögyét. Amikor már csak egy U szög maradt a markában, körülnézett, aztán megcélozta a szigetet.

– Lövök neked egy teknősbékát – mondta, és vigyorogva Németh Lalára nézett.

– Marha, azoknak páncéljuk van.

Belőtt a szigetre, de a napozó teknősök meg sem rezdültek. A nád is mozdulatlanul állt a délelőtti fényben, mintha semmi sem történt volna.

– Nem értem, ezek a csetrik semmit sem nőnek, hiába etetem őket – mondta, hogy zavarát leplezze, és a csúzlit visszaadta Németh Lalának.

– Valahol ott, a házak alatt lakik az anyjuk – vélekedett a sovány, csupa izom fiú, és a fejével a tó túloldalán álló emeletes házak felé intett.

Ekkor megállt mellettük Kelemen, Bagi asztalos csökött, fekete hajú segédje, és az egyik ablakra mutatott:

– A katonák onnan dobálták ki a meztelen nőket, amikor elhasználták őket. Itt aztán lebegtek a tavon, és lassan úsztak a zsilip felé. Mindenki látta…

– Na igen – mondta Németh Lala –, de valóban furcsa, hogy ezek a halak soha nem nőnek meg. Én is például tavasz óta figyelem, de ugyanakkorák, mint voltak.

– Az anyjuk nagy. Az öreg halak bent laknak a barlangban, csak az ivadék jön ki a tóra. A nagyobbak visszamennek a barlangba, vagy leúsznak a zsilipen. A teknősbékáknak is az apraja jön ki a barlangból. A nagy teknősök akkorák, mint egy fél borjú. Bagiék pesti rokona tavaly fogott egyet kötéllel. A lábára kell a kötelet vetni. De nagyon erős, ha nem vigyáz az ember, behúzza a barlang belsejébe, ahol a sziklák már a vízbe lógnak. Az én asszonyom levest főzött belőle és rántott húst. Jobb volt, mint a malacpecsenye.

– Mégis, mekkorák? – kérdezte Németh Lala.

– Mint egy katlanfödél vagy hintókerék. A páncélja olyan, mint a gyöngyház. Többet ér, mint a húsa – mondta Kelemen, aztán meglóbált egy bádogkannát: – Diófapácot viszek a mesternek. Pincepadokat csinálunk, mert nem hal meg senki.

Amikor Kelemen elment, Németh Lala vállat vont:

– Nagyokos ez a Kelemen, azt hiszi, hogy csak ő tud az óriási teknősökről. Amikor tavasszal lementünk Mozsdényival, én kettőt is láttam a csónak alatt, egészen közelről. Talán a hátukat is megérinthettem volna, de nagyon kormozott a fáklya.

– Ha lenne kötelünk, akár kettőt is foghatnánk – vélekedett Lupusz.

Németh Lala szeme megvillant, aztán megfordult, és lassú ügetésbe kezdett. Lupusz követte. A kis közön, ami átvágta a régi városfalat, gyorsan kijutottak a széles Katalin utcára, s néhány perc múlva már bent álltak Spitálszkiék nagy pajtájában, ahol a szekereket is tartották. Gyorsan lerángattak a rudakról két alkalmasnak látszó kötelet, aztán karjukon karikába tekerték a zsákmányt, és szaladtak tovább. Még tizenegy óra sem volt, amikor az ONCSA-házaktól délre, a düledező római lőportorony mellett leereszkedtek a barlangba. A negyvenkilencedik lépcsőnél, ahogy szokásos volt, a mészkőfal mélyedéséből fáklyákat vettek magukhoz, és meggyújtották. A száznegyedik lépcső után érték el a barlang homokfövenyes talaját. A karsztvizek nagy, csarnokszerű termet mostak ki a mészkőből. Többször jártak már a barlangban, de a fáklyák által megvilágított sziklaterem furcsa zegzugai megijesztették őket. Riadtan megálltak a fövenyen, és percekig mozdulni sem mertek. Lupusz aztán a fáklyát maga elé tartva, lassan elindult a föld alatti tó irányába. Huszonöt-harminc lépés után elérték a víz szélét, és belevilágítottak a kristálytiszta mélységbe. Halak úszkáltak lent, kicsi, vak halak, a fényt nem érzékelték.

– Tavasszal itt még volt egy csónak – mondta Németh Lala.

– Nincs itt? – kérdezte Lupusz, és a fáklyával járkálni kezdett a vízparton.

– A vaskarikák, ahová hurkolni szokták a láncokat, itt vannak a kőben – mondta Németh Lala.

Lupusz letérdelt a partra, és az egyik karját hónaljig beledugta a vízbe.

– Mit csinálsz? – kérdezte Németh Lala, és elkapta a gallérját.

– Ki akarom tapintani a feneket. Begázolhatnánk a teknősökig.

– Állj fel, nem lehet! Itt háromméteres a víz. A sziklakanyaron túl már hét, és ahol a boltozat a vízre hajlik, tíz méter mély, vagy ki tudja… Ötven is lehet…

– Félméteresnek sem látszik.

– Mert tiszta. Átlátszóbb, mint az üveg vagy a levegő.

– Hogyan lesz akkor a teknősökkel?

– Ki szoktak jönni a fövenyre szárítkozni… Elhúzódunk oda oldalt, a sziklatörés mögé, és várakozunk. Elkészítjük a kötélhurkokat. Ha előjönnek, hirtelen előugrunk, és hurkot vetünk a lábukra – mondta Németh Lala, és oldalt húzódott. Elrendezték a köteleiket, a fáklyákat beállították a szikla mögé, és várakoztak.

A félhomályban kísértetiessé vált a barlang. Csend volt, mégis úgy érezték, hogy valamilyen furcsa állat vagy szörny mocorog a fövenyen. Füleltek. Visszafojtották a lélegzetüket. Megfoghatatlan, alig érzékelhető mocorgást hallottak. Lassú elmozdulásokat, mintha élne a barlang. Lupusz óvatosan kinyújtotta a kezét a fáklya után, megmarkolta, és lopakodva elindult a mészkőfalak között.

– Mit csinálsz, te marha – morgott Németh Lala –, elijeszted a teknősbékákat! Már hallom őket, ahogy elsüllyednek a mélységbe, aztán meg cuppanva felemelkednek…

– Ezek a teknősök?

– Más nem lehet… Gyere vissza, és készítsd a kötelet! Ha kijönnek a fövenyre, hirtelen kell odavetnünk a hurkot.

Lupusz visszahúzódott a szikla mögé, és várakozott. Leguggolt, a mészkőfalnak vetette a hátát, és fülelt. Már kezdett elzsibbadni a lába, amikor csobbanásokat vélt hallani, majd valamilyen furcsa hangfoszlányokat, mintha énekelne valaki, vagy a messzeségben hegedű szólna. Hirtelen erősödni kezdett a hang. Lupusz megborzongott, és felegyenesedett. Árnyékban álló társára nézett, aztán megszólalt.

– Nem lenne jobb, ha felmennénk? Ma úgy látszik…

– Félsz? – kérdezte Németh Lala.

– Én? – csodálkozott Lupusz. – Te viccelsz – mondta önérzetesen, aztán visszaereszkedett a sarkára.

Erősödtek a csobbanások. Már egészen jól lehetett hallani, hogy valamilyen test kiemelkedik a vízből, aztán visszasüllyed. Szinte cuppog, mint egy evező. Németh Lala a gyér fényben eligazgatta a kötelén a hurkot, kicsit előbbre lépett, és várakozva a vizet figyelte. Énekfoszlányok szüremkedtek elő a barlang kanyarulataiból: „Egek ékessége, földnek dicsősége… magyarok… hozzád buzgó…” – Aztán váratlanul elfogytak a dallamok, mintha elnyelték volna a kürtők, titokzatos mélyedések, barlangszájak a hangot. A csobbanások nyomán csakhamar gyér fény is előtétovázott a sziklák alól, s újra felcsendült az ének, de most már kristálytisztán szólt, mint télen az ezüstharangok: „A napfény trónusod, a szép hold zsámolyod, a magas kék egek te sátorod, ragyognak fejeden ékesen, fényesen, mint égi korona, a csillagok…”

Zavartan kiléptek a szikla mögül, és a föld alatti tó partján megálltak.

A fáklyák fénye már a vízen csillogott, és közben ezüstös hangon szállt az ének. Két csónak bukkant elő a barlang boltívei alól. Fehér lepkekalapos apácák eveztek a csónakokban. A zárdai növendékek a padokon ültek, csak az első csónak orrában állt egy kislány, aranyozott papírkoronával a fején, és énekelt. Lupusz megbabonázva nézte a száját, az ajkain megcsillanó fényt, az arcát, ahogy láthatóvá vált, majd beleolvadt a környező homályba. Szépnek látszott, varázslatosnak. Amikor partra lépett és megpillantotta Lupuszt, csodálkozva megszólalt:

– Hát te mi az ördögöt csinálsz itt ezzel a kötéllel?

Lupusz csak ekkor fedezte fel, hogy Éva áll előtte, a Czafit pék lánya, akik az üzletük mögött laknak a hátsó udvarban. Valójában a másik utcára nyílik a portájuk, de mivel nincs kerítés, a főutca felé, átjárnak rajtuk is.

Ahogy előrehajolva partra lépett a lány, leesett a fejéről a korona. Lupusz lehajolt érte.

– Éva, a koronád – mondta, és kinyújtotta a kezét a lány felé.

Az egyik apáca már a parton állt, és összecsapkodta a tenyerét. Rekedtes hangja betöltötte a csarnokot: „Növendékek, nagyság szerint sorakozó…” A másik apáca felemelte a kezét a félhomályban, aztán amikor csend lett, megszólalt: „Tehát jegyezzük meg, szarmata mészkő… A barlangot karsztvizek és melegebb hévizek formálták ilyenszerűvé, mint amilyennek megismertük. De ahogy láttuk, Isten teremtményei, az élőlények mindenütt, még a mély barlangokban is jelen vannak. Házi feladatként mindenki leírja az élményeit. A természet, az élővilág és Isten csodájáról… Értettük?…”

Az apácák és a lányok nekivágtak a magasba vezető lépcsősornak. Lupusz Czafit Évát kereste a kavarodásban. Amikor megpillantotta karcsú, csaknem nagylányos alakját, furcsa sajgás, fájdalmas öröm kavarodott fel a szívében, s egyszerre érezte magát boldognak és nagyon szomorúnak. Éva nem tette vissza a fejére a koronát, az ujjain pergetve játszott vele. Aztán hirtelen eltűnt a félhomályos lépcsősoron. Hosszú percekig hallatszott a lányok tipegése s a nehezebb léptű apácák csosszanásai.

– Na végre! – mondta Németh Lala. – Megkerültek a csónakjaink.

Beszálltak az egyikbe, és lassú, óvatos mozdulattal ellökték magukat a parttól. Lupusz evezett, Németh Lala a csónak orrában állt a fáklyával, de a kötelét is készenlétben tartotta. A kanyargó barlangfolyosókon bemerészkedtek hatvan-hetven méternyire, aztán megálltak tanácskozni, mert a mészkőboltozat leereszkedett a víz fölé, és össze kellett húzódzkodniuk, hogy átférjenek alatta.

– Láttál valamit? – kérdezte Lupusz.

– Még semmit, csak csetriket. A nagy halak és teknősök beljebb vannak, a barlang legmélyén.

Lelapultak a csónakban, és átcsúsztak a szűkületen. Néhány méter után újra kitágult a barlang, majd kettéágazott. A szélesebb folyosón eveztek tovább. Talán kétszáz méternyire is bent jártak a kanyargós barlangutakon, amikor hirtelen csobbanás hallatszott a sötétség mélyéről.

– A teknősök… – suttogta Németh Lala. – Lassabban…

Lupusz a vízben tartott evezőkkel lassított a csónak siklásán, aztán belefülelt a sötétségbe. Nyögések, majd szürcsölés neszei hallatszottak. Lupusz kezében megremegett az evező, s egy pillanatra a csónak is megingott alattuk. Németh Lala hátrapillantott:

– Félsz? – kérdezte.

– Mi ez a nyögés?

– Nem tudom. Talán a teknősök nyögnek.

Lupusz óvatosan húzott az evezőkön, és továbbsiklottak. Újra és újra hallatszottak a sötétség mélyéről a csobbanások. Németh Lala lehajolt, és a kötélhurkot a keskeny első ülésre, a térdei elé igazította. Amikor a kötelet elrendezte, hátraszólt:

– Te… Ha nagyobb lenne a teknős, mint egy kocsikerék, és nem bírnék vele, rántsd ki az evezőt…

– És?

– Csapd fejbe!

– Jó – mondta Lupusz, és evezett tovább.

Váratlanul kiszélesedett a barlang, és egy húsz méter széles tó közepén találták magukat. Nem is lehetett tovább evezni, mert a barlang csak a vízszint felett, másfél méternyi magasságban folytatódott, szárazon. Ahogy körülpillantottak, hirtelen megcsobbant a víz, s valamilyen szörny felkapaszkodott a száraz barlangteraszra. Németh Lala magasra emelte a fáklyát, és odavilágított. A cafrangos sörényből vagy rongyokból rájuk meredt egy arc. A távol álló, nagy szemek megvillantak a fényben.

– Ott a teknős – suttogott Németh Lala.

– Az nem teknős, hanem egy ember.

– Teknős. Evezz oda, meghurkolom.

Lupusz óvatosan húzott a lapátokon. Amikor a csónak elindult, a szörny behúzódott a barlangba.

Tanácstalanul várakoztak a sötétben.

– Legjobb lenne, ha visszamennénk – szólalt meg Lupusz.

– Miért? Félsz?

– Nem.

– Akkor fogd a köteledet, és menj fel a teknős után a barlangba!

– Minek menjek?

– Bizonyítsd be, hogy nem félsz!

– Bizonyítsd be te! Ott állsz a csónak orrában, csak fel kell kapaszkodnod a sziklára.

– Nekem semmit sem kell bizonyítanom, mert én nem félek.

Lupusz ekkor a csónak mellett a vízbe pillantott, és olyan érzése támadt, mintha áramlana, mozogna alattuk a víz.

– Lala – szólalt meg suttogva –, világíts a vízre!

Amikor a fény végigterült a föld alatti tavon, meglepetten látták, hogy a víz alatt nagy fekete barlangszáj tátong, melyen át folyószerűen áramlik, örvénylik a víz.

– A barlang a víz alatt is folytatódik – mondta Lupusz, s közben figyelte a halakat, ahogy csapatosan úszkálnak ki és be a víz alatti barlangszájon.

– Az apácák szétugrasztották a teknősöket – állapította meg Németh Lala –, bemenekültek a víz alatti barlangba.

– És a szörny, ami felkapaszkodott a száraz barlangba, az…?

– Nem tudom, mi lehetett, talán vidra.

– Ha mégsem vidra, utánunk lopakodik.

– Akkor megöljük – mondta Németh Lala. – Holnap majd, amikor visszajövünk a teknősökért, magammal hozom a pisztolyomat is. Csak ki kell ásnom. Tiszti… Nagyon finom német pisztoly. Van hozzá két tartalék táram.

Lupusz vízbe merítette az evezőket, és óvatosan megfordította a csónakot. A föld alatti tó vizén már visszafelé úsztak. Amikor becsúsztak a barlangfolyosóra, Lupusz óvatosan visszanézett a párkányra, ahová felkapaszkodott a szörny.

– Evezz csak – mondta Németh Lala –, nem jön!

Lupusz nagyobbakat húzott az evezőkön, és öröm környékezte, de nem tudta, hogy minek örül. Amikor összegörnyedve átcsúsztak az alacsony sziklamennyezet alatt, egy pillanatra lehunyta a szemét. S ekkor csukott szemmel maga előtt látta az aranyozott papírkoronát, s a koronáról szétszóródott gyér fényben Éva szép arcát, száját, elővillanó hófehér fogait.

Németh Lala hátba vágta:

– Miért nem evezel? Alszol, vagy szerelmes vagy?

Kinyitotta szemét, s meglepetten látta, hogy már túljutottak a sziklaszoroson. Belefeküdt az evezésbe, de a lány arcától nem tudott szabadulni.

Mögöttük csobbanások hallatszottak, majd finom neszek, mintha víz csepegne a sziklákról vagy valamilyen lényről, ami a sötétségben utánuk lopakodik.

– Jön a szörny – mondta halkan.

– Állj meg – suttogta Németh Lala, és a víz fölé hajolva hallgatózott.

Percekig álltak mozdulatlanul a barlangfolyosó vizén. Mintha permet vagy könnyű eső hullana a sziklákra, olyanszerű neszek motoztak mögöttük, de aztán azok is elhaltak, és néma csend telepedett a barlangra.

– Menjünk tovább – mondta Németh Lala –, talán denevérek csapongtak a kürtőkben.

Lupusz újra húzott az evezőkön, zavartalanul siklottak a fövenykikötő felé. Amikor megnyugodott, képzelete újra elővarázsolta Éva aranykoronával ékes fejét, arcát. De alighogy megjelent előtte a lány alakja, mögöttük megloccsant a víz, s érezte, hogy a szörny utánuk lopakodik. Ekkor megértette, hogy nem szabad a lányra gondolnia, csak evezni kell némán, egyenletesen, érzések nélkül, hogy elérjék végre a föld alatti fövenykikötőt. Nem sejtette, hogy ez már egész életében így lesz: ha megörül egy lánynak, és boldogság környékezi, a sötétség mélyéről mindig elindul a szörny, és mögéje lopakodik.

Este szerelmes levelet írt Czafit Évának. Sokáig dolgozott rajta, mert nem tudta, hogyan kell szerelmes levelet írni. A megszólításban mindenesetre kinevezte a zárdista lányt az „Éj királynőjének”, mivel az aranyozott papírkorona csillogásától nem tudott megszabadulni a képzelete. Két sorban felmagasztalta szépségét és hűséges természetét, majd bemásolt alája hat sort Petőfi Sándor Szeretlek, kedvesem című költeményéből, amit éppen akkoriban tanultak az iskolában. Nagy gondot okozott az aláírás, de végül a „te titokzatos imádód”-at vélte a legalkalmasabbnak. Kétszer lemásolta az anyja aranyozott szélű levélpapírjaira, de elégedetlen volt az írásával, így másnap délután a nyirkos bőrraktárban újra nekirugaszkodott a másolásnak. Csak a harmadik napon tudta postára adni, s utána egy hétig leste az eredményt. Ki tudja, miért, úgy képzelte, Éva azonnal megérzi, hogy a titokzatos imádó csakis ő lehet, s mosolyogva megáll majd az udvaron, vagy zavartan rápislant, amikor a főutcai bevásárlásból hazafelé tart. De ahogy csakhamar tapasztalni kényszerült, Éva a titokzatos imádót egészen másformának képzelte el.

Két hét múlva, amikor Németh Lalával compóra horgásztak a téglagyári tóban, megpillantott a víz közepe táján egy éppen csak kinyílt fehér tündérrózsát. A virágról azonnal eszébe jutott Éva, de a barátjának nem említette. Nokedlival és főtt krumplival csalizták fel a horgaikat, és délig fogtak öt darab compót és két péktenyér nagyságú kárászt. Amikor feltekerték a zsinórjaikat, megszólalt:

– Bemegyek azért a virágért.

– Elmerülsz – vélekedett Németh Lala.

– Tudok sprintelni – mondta Lupusz, aztán letolta a klottgatyáját, és meztelenen beleereszkedett a vízbe.

Németh Lala röhögni kezdett a parton, mert a sprintelés inkább kapkodó kutyaúszásra hasonlított, s ráadásul Lupusz merészebb mozdulatainál a feneke mindig kiemelkedett a vízből, s fehéren visszaverte a napfényt.

Vizet nyelve, fuldokolva, kapálózva megszerezte a szép tündérrózsát, és partra mászott vele. Hazafelé jobban vigyázott a virágra, mint a halaira, pedig azokra is büszke volt, mivel ilyen sok compót talán még sohasem fogtak.

Délután behúzódott a bőrraktárba, de tárva hagyta az ajtót, hogy Czafit Évát azonnal megpillantsa, ha kilép az udvarra. Négy óra is elmúlt, amikor a lány vékony, ujjatlan kartonruhában, kék masnis szalmakalappal a fején átvonult a raktárajtó előtt.

Lupusz gyorsan melléje lépett a virággal.

– Éva… Ezt a fehér tündérrózsát neked hoztam.

– Milyen szép – csodálkozott Éva, és átvette a virágot.

– Egy tó közepén találtam. Talán örülsz neki, gondoltam…

– Miért adod nekem? – kérdezte a lány, és kíváncsian Lupuszra pillantott.

– Mert szép vagy, és talán… Az is lehet, hogy szeretlek…

Lupusz összerezzent, és belevörösödött a merészségébe.

– Te kis csacsi, én már igazi szerelmes leveleket kapok, férfiaktól – mondta a lány, és megszagolta a virágot.

– De kitől? – kérdezte Lupusz.

– Van például egy titkos imádóm, aki csak az éj királynőjének nevez…

Lupusz reménykedni kezdett:

– Nem is sejted, hogy ki írta a levelet?

– De sejtem, kisfiú – mondta a lány, és a virággal megcirógatta Lupusz orrát. – Egy férfi írta… Igazi szerelmes levél. Költői…

– Tudod, hogy ki írta?

– Tudom… Egy tiszt. Itt szolgál a repülősöknél… Elegáns, mint egy… Mint egy herceg…

Lupusz önkéntelenül is klottgatyájára pillantott, és fehér atlétatrikójára, amit még délelőtt, a téglagyári tó partján szakított ki egy hegyes faág.

– Éva… Ezt a tündérrózsát én azért… – szólalt meg újra dadogva.

– Köszönöm. Hozz máskor is! Szeretem a virágokat – mondta a lány, és elindult.

– Hová mész, Éva? – szólt utána kétségbeesetten Lupusz.

– Csak ide a vasutasházba, a Pintér Nusihoz… Képzeld, Nusi már menyasszony… Csodás, nem?

Lupusz megsemmisülten állt az udvar közepén. – „Csodás, nem?… Csodás, nem?…” – keringett körülötte a baljós mondat.

 

Feltámadt a szél. Az ágak megsuhogtak, aztán nyögtek, töredeztek a vihar kavargásában. A Duna hullámai is kiszaladtak a kövezésre. Lupusz visszazökkent a valóságba. Megtapogatta a kertészbódé deszkafalát, aztán a mennyezetét is. Masszívnak látszott a házikó. Visszakuporodott a padra, s hosszú ideig csak a mennydörgésre figyelt. Minden villanást számon tartott, minden robajra összerezzent. A szél száraz ágakat hajtott a gyepen, s a neszek olyanok voltak, mintha kutyák futkároznának odakint.

 

Vasárnap reggel tejért sietett az alsóvárosba, ahol a földszintes házak istállóiban még teheneket tartottak. Jó legelők voltak a patak két partján, minden zöldellt a hegyek lábáig, de ha sok volt az eső, a sarjúföldek elmocsarasodtak. A főutcáról a legrövidebb út a kis közön át vezetett az alsóvárosba. Ilyenkor mindig megállt a malom előtt, és hallgatta a zsilipen alázuhogó víz morajlását, vagy a tó partján bámészkodott teknősbékák vagy halak után kutatva. Télen párafelhő gomolygott a tó felett, mert a barlangból kiömlő víz tizenöt-húsz fokkal melegebb volt, mint a levegő. Ilyenkor a halakból és a teknősökből semmi sem látszott, mégis megállt néhány pillanatra bámészkodni, mert a vízből ködtornyok türemkedtek elő, fent húsz-harminc méteres magasságban aztán meginogtak, és összeomlottak. A tornyok állandóan épültek, majd megbillentek, és összerogytak. A néma zuhanásuk kísérteties volt. Időnként, ha mozdult a levegő, lyukak, alagutak támadtak a párában, s ilyenkor előtűntek a magas, furcsa házfalak, melyek alól előcsobogott a hegyek karsztvize.

– Ott ni, a zöld falú ház emeletén működtek a katonák – szólalt meg mellette Kelemen, Bagi asztalos bugyuta segédje. – A házat nézed?

– Nem a házat, csak a ködtornyokat. Felépülnek és leomlanak. Néha egy nagy sárkány lopakodik közéjük, és farkával feldönti őket.

– Nincs itt sárkány – mondta Kelemen, aztán előrebökött az ujjával. – Ott, még látszik a két felső ablaka a zöld háznak… Ott működtek a katonák… Használat után kidobták a meztelen nőket az ablakon. Éppen csak elájultak. Még jó meleg volt mindegyik. Mi itt vártuk őket a zsilipnél. Rájuk ugrottunk, és lovagoltunk az alsó malomig… Melegek voltak.

– És mi lett a nőkkel?

– Semmi. Elvitte őket a víz.

– A zsilip alatt rács van, ezt mindenki tudja – mondta Lupusz, és hitetlenül vonogatta a vállát.

– Akkor még nem volt itt rács, a felső deszkák is hiányoztak a zsilipből.

– Soha nem hallottam erről.

– Gyerek vagy még, talán a világon sem voltál, amikor ezek történtek… Teljesen meztelen volt az összes nő. Meztelenek voltak és melegek.

– Senki sem emlékszik erre…

– Rájuk ugrottunk, és lovagoltunk az alsó malomig.

– Nem ordítottak? Érthetetlen… A nők mindig sírnak.

– Nem… A nőknek tulajdonképpen nincs lelke.

– Hogyhogy?

– Nincs, és kész.

– És a katonák?

– Azok az újakat marcangolták.

Bagi asztalos koporsókat készített a város és a környező falvak számára. Csak nyaranta, ha nem haltak az emberek, fanyalodott rá egy-egy pinceajtóra, padra, egyszerűbb falusi bútorzat elkészítésére. Lupusz jól emlékezett Bagi asztalos segédjére, fekete hajára, furcsa szemére s a szakadásos arcára. Zabigyerek volt, azt beszélték, hogy Bagi asztalos csinálta a sírásó részeges feleségének. De nem formázta Bagi asztalost sem arcra, sem termetre, mert Bagi nagy darab, pirospozsgás ember volt, nem ilyen sápkóros, szögletes fejű, mint Kelemen.

Akkoriban éppen a tengeri cápafogás lehetőségei foglalkoztatták, mert az anyja régi képeslapjai között talált egy képes riportot a cápahorgászatról. Meglepte, hogy ember nagyságú cápákat fogtak horoggal, s ez biztos, hogy igaz volt, mert a cápákat lefényképezték. Még Czafit Éváról is megfelejtkezett hetekre, mert állandóan a tengeri cápahorgászat lehetőségein törte a fejét. De attól kezdve, hogy Kelemen a tó páraködébe mutogatva a meztelen nőkről mesélt, a képzelete a testi szerelem titkai felé terelődött. Furcsa dolgokat mondott akkor a Bagi asztalos segédje. Azokban a hetekben sokat gondolt az ájult nőkre… A nők fehér, védtelen testére, ahogy szabad prédaként úsztak a tó vizében, s csak rájuk kellett ugrani… Nem kellett köszönni, udvarolni, kedveskedni, beszélni, csak ugrani és lovagolni. Se kezitcsókolom, se mosolygás, csak a test, védtelenül, fehéren, melegen. Emlékezett rá, attól kezdve másként nézte a nőket. Furcsa, vad érzés költözött a szívébe. Ment az utcán, és meztelennek látta a nőket. Asszonyokat, kislányokat mustrálgatott, s elképzelte, ahogy ájultan fekszenek előtte, s ő azt csinál velük, amit akar. Lovagol rajtuk, vagy rááll a mellükre, de azok nem szólnak semmit, mert ájultak. Titkon már kezdett reménykedni valamilyen nagy eseményben, amikor az összes nő elájul, s ott úsznak a tóban szabad prédaként. Egyik héten kövérnek képzelte az ájult nőket, másikon soványnak. Néha csak kislányokról álmodozott, máskor viszont asszonyokról, akiknek jó nagy a fenekük. Az osztálytársainak sorra válogatta az anyját. Némelyik bevált ájult asszonynak, némelyik pedig nem… Volt köztük kedvenc ájult, és megtűrt, éppen hogy csak elfogadott test a nagy tavi parádén. Akkoriban persze nem értette világosan a lovaglás lényegét. Németh Lala, akinek falusi rokonai is voltak, úgy vélekedett, hogy a férfiak és a nők aratáskor leguggolnak egymással szemben, s a férfiak odalőnek a micsodájukkal… Vannak jó lövők és rossz lövők. A jó lövők még tíz méterről is beletalálnak a nőbe. Lupusz ezt az aratási ünnepet nehezen tudta elképzelni. Néha azért azt álmodta, hogy izzadt menyecskék guggolnak vele szemben, s jól látja a nőség lényegét, de valahogyan nem talál bele. Szeretne közelebb menni, de a rendezőség nem engedi. Ott gyötrődik a kepék között guggolva, s a menyecskék röhögnek… Ilyenkor izzadtan ébredt, s napokig szótlanul járkált a kisváros utcáin. Jobban szerette az ájult nőket. Akik nem tudtak sem védekezni, sem nevetni. Közben több helyről is hallotta, hogy Németh Lala részt vett az aratási ünnepségen, s a parasztmenyecskék bizony ott gugorcoltak a kepék tövében. Így megy ez, és nem másként. Nagy a távolság, s a menyecskék csak azokat szeretik, akik beletalálnak. A menyecskék persze izzadtak. Szőrös a lábuk és a micsodájuk is. Ez is a hírekhez tartozott. Lupusz nem örült a híreknek. Nem így képzelte. Különösen a távolság keserítette el. Tíz méter… Három méter… Valahogyan mindig azt gondolta, hogy ez valami közelebbi érintkezés. Néha bezárkózott a vécébe, és próbát tartott. A szűk helyen persze nem látszott, hogy az eredmény milyen is lenne a valóságban. Ha elkeseredett, Vernét olvasott a rémhírek hallgatása helyett. De nehéz volt elzárkózni. Az iskolában minden zugban nőkről suttogtak. A hírek, értesülések ellentmondtak egymásnak. Legszívesebben a tóra gondolt ilyenkor, ahol ájultan, fehéren úsztak a nők, és nem volt semmi bonyodalom. Csak fel kellett rájuk ugrani, és lovagolni az alsó malomig. – Az iskolában aztán furcsa dolog történt egy napon.

A Ganzler hentes fia, aki harmadszor ismételte az osztályt, óra alatt elővette a nemi szervét, és onanizálni kezdett. Abban az évben egy negyven év körüli szőke nő került az iskolához. Az tanította a magyart. Éppen Balassiról volt szó… Az egész osztály a Ganzler működését nézte. Sokan röhögtek. A tanárnő észrevette, hogy mit csinál Ganzler, de nem mert szólni. Csak elvörösödött, és dadogva, akadozva magyarázott tovább. Ganzler vigyorgott, és direkt a tanárnőt nézte egész idő alatt. Amikor a mutatványa befejeződött, felhördült az osztály. Nagy volt a zsivaj. Sokan felugráltak, és kiáltozni kezdtek. A tanárnő felkapta az osztálykönyvet, és kirohant a tanteremből. Ganzler ekkor még jobban nekibátorodott. Kiment a katedrára, és mutogatta a farkát. Kijelentette, hogy a tanárnőt bármelyik pillanatban megkefélhetné, de még vár vele. Egyébként, ha az eseményre sor kerül, mindenkinek szól, és az osztály végignézheti.

Ganzlert másnap kicsapták. Az osztály híres lett az egész iskolában. Lupuszt is gyakran faggatták az alsósok. Ganzler a történtek után egy héttel motorbiciklit kapott a szüleitől. A város lakói szörnyülködtek. Sokan úgy vélekedtek, hogy hamarosan megjelenik az antikrisztus. Ganzler az új motorral büszkén száguldozott az utcákon. A legtöbb diák úgy gondolta, hogy Ganzler nem a semmiért kapta a motorbiciklit. Ganzler elnézően mosolygott a tudatlanok hadán.

Lupusz ebben az évben megbukott. Hiába forgatta a tankönyveket, az esze mindig másutt járt. Képzeletben katona volt, s a nőket tízesével használta el a zöld ház emeletén. Máskor meg arra gondolt, hogy ő Ganzler, s a szőke tanárnő becsalta a klozetra. A jelenetet hetekig színezgette. Néha már arra gondolt, hogy elmeséli valakinek. A tanárnő álmában is csalogatta, integetett neki, és levetette a szoknyáját. Nehezen készült a pótvizsgára. Százszor és százszor kellett mindent újraolvasnia, hogy valami kevés megmaradjon a fejében.

 

 

Amikor megeredt az eső, s a zápor egyhangú dobolásba kezdett a vékony tetőn, Lupusz megnyugodott. Bambán meredt a sötétségbe, s kezdett elálmosodni. Aludni azonban nem tudott, mert a Dunába csapódó villámok fénye és döreje újra és újra felriasztotta. Így hát az eső ritmusára figyelt, és semmi másra. Hallgatta az eső dobolását, s egyszer csak eszébe jutott Czafit Éva. Megrázta a fejét, s igyekezett a Dagály kertjére gondolni, a letört ágak táncára, de már ott volt a deszkaházikóban Czafit Éva. Ott volt, nyújtózkodott, s a Flóra színszappan szaga is ott volt, amivel akkoriban a vidéki iparoslányok mosdottak. Az eső üteme is a régi tempóra váltott, s Lupusz hiába hunyta be a szemét, Czafit Éva ott tollászkodott a kerti szerszámok között.

 

Czafit Éva a pék lánya volt. Lupusz jól emlékezett a nyári záporra, ami átáztatta a lány blúzát… A Czafit pék üzlete a bőrösüzlet mögött volt, s a hátsó utcára nyílott. Lupusz azon a nyáron a bádogtetős régi raktárban tanult, ahol az asztalon, széken s egy polcon kívül nem is maradt már semmi. A raktár ablaka és ajtaja az udvarra nyílt. Lupusz emlékezett a bádogtetőn doboló, harangozó záporra. És Czafit Évára is, ahogy bőrig ázva beugrott az eresz alá, aztán oldalazva az ajtóig futott. Bedugta a fejét, és körülnézett:

– Csak te vagy itt?… – kérdezte.

– Tanulmányozom ezeket az izéket – nyögte Lupusz.

Czafit Éva belépett a raktárba. Haja elázott, s a ruhája is. Fehér blúza a mellére tapadt. Nem volt rajta más, csak a blúz.

Mellei kávébarnán kirajzolódtak az átázott blúz alatt. Nagy, gömbölyű mellei voltak. Lupusz nyakig vörösödött. Tanulás közben mindig a nőkről álmodozott. Oly sokat álmodozott, hogy az anyagból alig ragadt meg valami kevés a fejében. Nagy nemi álmodó volt. Képzelete bejárta már a női test legtitkosabb zugait is. Sokszor elképzelte, hogy mit csinál, mit mond, ha összekerül egy nővel. Képzeletben fölényesen intett a nőknek, letépte a ruhájukat. – Amikor azonban az eleven, nagy mellű Czafit Éva belépett a raktárba, elakadt a lélegzete. Már nem volt benne semmi meseszerű, mintha nem is ő lett volna az éj királynője, aki ezüstösen csengő hangon énekelt a csónak orrában. Eleven, ismerős, szép testű lány állt előtte. Csöpögött róla a víz, s a Flóra szappan illata lassan terjengett a raktárban.

– Elkapott ez a fránya eső – mondta a lány, és végigsimított a blúzán, szoknyáján.

– Eláztál – mondta Lupusz, és a lány mellére nézett. Úgy érezte, hogy ilyen izgatóan szépet még soha életében nem látott. Vadsága, hetyke, álmodott férfiassága elmúlt, elhamvadt. Csak vágyakozás maradt a testében, s valami furcsa bizsergető bizonytalanság.

– Mit bámulsz? – kérdezte a lány.

– Én? Semmit.

– Átlátszik a blúzom?

– Dehogy…

– Akkor mit bámulsz?

– Téged nézlek…

– Engem nézel? Átázott a blúzom, mi? – kérdezte újra Czafit Éva, s előrehajolva igyekezett szemrevételezni a saját melleit.

– Szép vagy – kockáztatta meg Lupusz.

Czafit Éva érdeklődve ránézett. Kicsit megingatta a fejét, aztán újra a blúzával vacakolt.

– Gyerek vagy te még ehhez… – mondta.

Lupusz vágyakozva nézett Czafit Évára. Elérhetetlennek látszott. Idősebb volt néhány évvel, és szép. Lupusz érezte, hogy csak sovány, csúnya lányokat merne megbirizgálni. Elszégyellte magát. A könyve fölé hajolt, aztán a szemét is behunyta.

– Nézhetsz azért – mondta Czafit Éva. – Úgyis mindjárt eláll az eső, és akkor elmegyek.

Lupusz rábámult. Nyögött. Majd megszólalt:

– Éva, neked van lelked?

– Miért ne lenne? Lelke mindenkinek van.

– A Bagi asztalos segédje azt mondta, hogy a nőknek nincs lelke.

– Neki nincs lelke… Sajnos esze sincs.

– Hol van a lelked?

– Hát hol lenne? Itt belül a szívem táján. A tied nem ott van?

– De, nekem is itt van belül.

– Teljesen átázott a blúzom, ugye?

– Igen – mondta Lupusz.

– Ilyenkor melltartót kellene felvennem, de soha nem tudom előre, hogy mikor lesz eső. Még jó, hogy itt ért el a kapu előtt… Ha a városban ér el, akkor aztán szégyenkezhettem volna…

– Most nem szégyenkezel?

– Most? Nem is tudom… Hideg ez a blúz.

– Ha akarod, odaadom az ingemet addig, ez száraz.

– Nem, hagyd csak. Nem vehetem le ezt a blúzt. Mindjárt eláll az eső, aztán hazaszaladok.

– Nem hiszem, hogy ez mostanában eláll. Ez hetes eső.

– Ez?… – nevetett Czafit Éva. – Mindjárt eláll.

És elállt. Czafit Éva odanyújtotta a kezét Lupusznak:

– Szevasz. Ne bújj el annyira – mondta, és nevetve futásnak eredt. Lupusz az ablakon át látta, hogy ringnak, lengnek a mellei. Kábultan ült az asztal mellett. A lány húsos, nedves kézszorítását még órák múlva is a bőrén érezte. Nedves nőszaga lett a kezének, a raktárnak, a könyveknek, füzeteknek, az udvarnak. Este nem mosott kezet, s a nőszag éjszakára is vele maradt. Hajnalig vergődött az ágyon. Állandóan Czafit Évára gondolt, Éva mellére, kezére, nevetésére… Éva telt lábaira, hajlataira, hasára és egyéb rejtélyekre. Szerette volna megcsókolni, megérinteni, hozzátapadni.

A pótvizsgán nem sokat tudott, de a mostohaapjára való tekintettel átengedték. Az iskola minden évben egyforma volt. Tele suttogással, rémülettel… Bizonyos ismeretek lassan módosultak. Minél többet tudtak az életről, annál jobban elkeseredtek. Lupusz nehezen tudta elképzelni, hogy Czafit Éván egyszer csak rajta fekszik egy férfi. Azt sem tudta elképzelni, hogy ő saját maga fekszik Éván. Czafit Éva nem úgy nézett ki, mint akire rá lehet feküdni. Veremmé váltak az utcák, veremmé váltak a házak. Lupusz sokat időzött a klozetban. A cigarettára is rákapott, és fokozatosan az italra is. Nem sokat ivott, de egy-két kortyot minden héten lehajtott. Nem értette a világot. Nagyon egyszerűnek látszott minden, számára mégis bonyolultak maradtak a dolgok. Tele volt vágyakozással, de ha szóba elegyedett vele egy lány, furcsa remegések szaladtak végig a hátgerincén, s a vágya mindig elmúlt.

Az iskolabált az iparoskörben tartották. Jótékonysági alapra ment a bevétel, így likőrt is mértek. Amint odaérkezett, megivott egy felet. Kék, talpas pohárban adták a likőrt. A zenekar foxot és rumbát játszott. Czafit Éva állandóan táncolt. Felkérte ötször-hatszor, és bódultan keringett vele az olajos padlójú bálteremben. Éva nekiszorult nagy melleivel, s néha-néha a lábuk szára is összeért. Czafit Éva szagától teljesen megzavarodott. Az iparoskörben szebb lányok is akadtak, mint Czafit Éva, és ledérebbek is. Némelyik lány tánc közben csókolózott, s nagy volt a tapogatózás minden irányban. Lupusz mit sem látott az egészből. Czafit Éva emberi lénye lefoglalta a figyelmét. – Mivel szomszédok voltak, együtt indultak hazafelé. A hó ropogott a cipőjük alatt. Hideg szél süvöltött az utcákon, s a cégtáblák csikorogtak, nyögtek, lengtek. Czafit Éva beléje karolt, s lassacskán összeborultak az úton. A Bagi asztalos kapuja alatt aztán megálltak, és hosszú percekig csókolóztak. A hidegtől összeragadt a szájuk, s a finom bőr foszlott, szakadt. Czafit Éva sok likőrt ivott, így aztán a nyelvét is beledugta Lupusz szájába. Lupusz alig kapott levegőt. Ha nyár van, isten tudja, mi történik még. De tél volt, hó fedte az utcákat, s a Bagi asztalos kapuja alatt dermesztő szél fütyült. A küzdelem hevében Lupusz bedugta az egyik kezét Czafit Éva kabátja alá, és megfogta a mellét.

– Ahh – mondta Czafit Éva, és beleharapott a szájába.

Lupusznak fájt a harapás, de nem engedte el a lányt. Dédelgette, szorongatta, gyömöszölte a rugalmas labdát, s a gyönyörűségtől csaknem elájult.

– Ahh! – nyögött Czafit Éva. – Mit csinálsz velem, te taknyos… Te aranyos taknyos… Te… Te…

Amikor egymást átölelve továbbléptek, Lupusz úgy érezte, hogy régóta szeretik egymást, lényegében azóta, hogy a barlang mélyén összetalálkoztak.

– Éva, megvan még az aranykoronád? – kérdezte.

– Arany?…

– Tudod, az aranyozott papírkorona, ami a barlangban a fejeden volt, amikor énekeltél.

– Ja, a papírkorona… Eljátszotta a cicám. Anyu a dívány hátára tette, de Cirmi lerángatta, és addig pofozta, húzkodta, míg aztán elszakadt – mondta, s ahogy a szavakat kiejtette, finom párafelhők szálltak fel az ajkai közül.

– Kár… Nagyon szép voltál a koronádban.

– Most nem vagyok szép?

– Most még szebb vagy, csak más – mondta Lupusz, és újra magához húzta a lányt, és csókolózni kezdtek a csikorgó hidegben.

– Jesszusom – mondta egyszer csak Czafit Éva –, már itt vagyunk az udvaron…

– Mindegy, hol vagyunk – mondta Lupusz.

– Dehogy mindegy, az anyu les az ablakon, látom a függöny mellett a fejét… Ez a búcsúpuszi – mondta Czafit Éva, és csücsörítve odanyomta a száját a fiú arcára, aztán a keményre fagyott hóban elszaladt.

Lupusz ezen a télen tántorogva járta az utcákat. Lesben állt az udvaron, a raktár és a műhelyek táján, és Czafit Éva felbukkanására várt. Még Czafit pék üzletébe is betért egy-egy zsemléért, de nem járt szerencsével. Ha nagy néha találkozott a lánnyal, az úgy csinált, mintha mi sem történt volna azon az iskolabálos téli éjszakán. Czafit Éva fejéből a császárkörtével együtt Lupusz lénye is elpárolgott. Lupusz nem értette akkor a lányokat. – „Miért csókolózott velem, ha most meg elkerül?… Miért engedte magát ölelgetni? Miért harapdálta a számat?…” – töprengett Lupusz, s az eszébe sem jutott, hogy Czafit Éva csókjait annak köszönheti, hogy éppen ott volt. Éppen kéznél volt, amikor a likőröktől elkapta a lányt a gyengeség, s a teste több helyen is bizseregni kezdett. Czafit Éva azon az estén semmit sem tudott kezdeni a bizsergéseivel, így hát Lupusz kíváncsi ölelésébe omlott, hogy a kamaszkéz ügyetlenkedése közben valamelyest csillapodjon a vágya. Ha nincs ott Lupusz, valószínűleg megöleli a hársfákat, s a mellét a jeges kéregnek nyomja. Jeget eszik, havat rág, sír… Megcsókolja a pékség falát, felhajtja az öreg Czafit pálinkásbutykosát, s hajnalban telehányja a klozetot. De éppen ott volt Lupusz. Ügyetlen szájjal, remegő kezekkel, mint valami pótlék. A pótlék kis képzelőerővel, néhány pillanatra, órára csaknem olyanná válik, mint az igazi. Mint az igazi cukor, igazi méz, igazi gumi, igazi száj, igazi kéz, igazi marok, igazi férfi… Másnap persze minden megváltozik. Lecsillapulnak a lázak, a pótszert a fiókba rakják, vagy egyszerűen kihajítják a többi szeméttel. Kitisztulnak a szemek, s valami robusztus, valódi dolgot fürkésznek a messzeségben. Várnak… Nem isznak likőrt, nem mennek táncolni.

Lupusz kábultan járta az utcákat, s észre sem vette, hogy a városba helyeztek egy ejtőernyősszázadot. A katonák szombatonként elfoglalták a presszó és a vendéglő asztalait, táncolni vitték a lányokat. A helyi sportkör sietve leigazolta a legjobb ugrókat, futókat, futballistákat. A tiszti asszonyok új szokásokat honosítottak meg az üzletekben, megjelentek az iparoskörben és az iskolai ünnepségeken is. Lupusz csak a tavasz beköszöntése után döbbent rá, hogy ejtőernyősök állomásoznak a városban. Éppen a halakat etette, amikor Czafit Éva felbukkant a tó partján. Nem egyedül érkezett, hanem egy őrmesterrel. Fogták egymás kezét és lóbálták. Lupusz kővé dermedt. Azt hitte, elnyeli a zsilip, hallá változik, és örökre eltűnik a város alatt. Czafit Éva pedig egyre közelgett az őrmesterrel. Közelgett, és cirmosan mosolygott, mint egy macska. Amikor odaértek mögéje, megálltak. Éva ártatlan hangon megszólalt:

– Eteted őket?

– Öhüm… – nyögte Lupusz.

– Mit adsz szegénykéknek?

– Kenyeret.

– Az a legjobb. Nagyon szeretik a kenyeret. Adj csak nekik, hadd egyenek szegénykék, majd megnőnek.

Ennyi volt az egész… Továbbsétáltak, s Lupusz ott maradt a vak halakkal. Dühösen utánuk sandított, s látta, hogy az őrmesternek olyanforma a fara, mint egy muraközi lónak. Dühében hirtelen felnyerített. Az őrmester és a lány visszanéztek. Lupusz nem tudta, mihez kezdjen, így aztán még egyszer felnyerített. Erre aztán Czafit Éva aranyosan, kellemkedve felnevetett, és intett neki. Kegyesen intett mint egy királynő. Ahogy az iparoslányok elképzelik Erzsébetet. A retikül ott kóválygott a csuklóján, mint egy elszabadult legyező. Csakhogy retikül volt, s a belsejében zsebkendők lapultak és vacakok. Lupusz nem morzsolta tovább a kenyeret. Hirtelen mozdulattal vízbe hajította az egész szeletet, s a halakra bízta a továbbiakat. Dühösen, megalázottan hazanyargalt. Bezárkózott a raktárba, és az asztalra borult. Sírni akart, de nem tudott sírni. Csak nyögdécselt, emésztette magát. Képzelete, mint egy kutya sompolygott Czafit Éva után. Sejtette, hogy csókolóznak, s az őrmester ronda mancsa a lány blúzában matat. Elképzelte a mancsot, s bent Czafit Éva gömbölyű, ruganyos mellét. A fogát csikorgatta. Arra gondolt, hogy megöli az őrmestert. De valahogyan nem tudta elképzelni a gyilkosságot, mert az őrmester erős volt, durva, hatalmas. Akár egy ló… – „Úristen, ha ez rámászik Czafit Évára… Ha ez rámászik… Belehal az a lány… Belehal… De nem is engedi ezt a lovat magára mászni… Ez biztos… Ha az őrmester rá akarna mászni, biztosan segítségért kiáltana. Kizárt dolog, hogy ezt az őrmestert magához engedje… Csak lóbáltatja vele a kezét, fogdosódnak, csókolóznak, de mást aztán nem enged neki Czafit Éva. Ez biztos. Ha az őrmester felemelné a szoknyáját, akkorát sikítana Czafit Éva, hogy összefutna az egész város. Czafit Éva nem egy jöttment repedtsarkú, akire csak úgy rá lehet mászni… Iparoslány… A jó hírű Czafit pék lánya. Agyon is ütné az apja… És még az anyja… Ilyen aztán nincs. Czafit Éva ezt már nem engedi meg az őrmesternek…” – gondolta Lupusz, s félig-meddig megnyugodott.

Nyugalma nem tartott sokáig. Amint eljött a vasárnap, s megpillantotta a kimenős ejtőernyősöket, mindig rosszat sejtett. Rosszabbat nem tudott elképzelni a vasárnapnál. Már szombaton este rémeket látott. Vasárnap aztán egész napon át szenvedett. – „A nagy markolászások napja… A benyúlások napja… A smár napja… Ez ünnep, ez a megszentelt nap?… Rosseb ez… Ez a nagy markolászások napja… A matatások, huzigálások ünnepe…” – szitkozódott Lupusz kora reggel a tükör előtt. Sietve összekapta magát, s ha csak tehette, nyomába szegődött Czafit Évának és az őrmesternek. Úgy tekintette magát, mint Czafit Éva őrangyalát, testőrségét. Tisztes távolból követte őket a tó partján, a ligetben s a város utcáin is. Vigyázott, hogy ne vegyék észre, még csak ne is sejtsék, hogy a nyomukban jár. De azért mindig a közelükben maradt, hogy Czafit Éva sikoltására azonnal közbeléphessen, megmenthesse. Sokszor elképzelte, hogyan kullog el az őrmester megszégyenülve, s ő hogyan kíséri haza Évát, aki majd egész úton sír, és nagyon hálás lesz. Czafit úr majd kezet ráz vele, s behívja egy pohár likőrre. Éva pedig betér néha a raktárba, s akkor szerelmeskednek, mint régen, az iskolabál után.

Május elején Czafit Éva és az őrmester a Kálvária-domb felé kanyarodott. Nekivágtak az emelkedőnek. Lupusz idegesen bujkált a stációk mögött. A Kálvária-dombot nagyon veszélyes helynek tartotta, mert a kápolnán s a temetőn túl közvetlenül az erdő kezdődött. Nem is lehetett pontosan tudni, hogy hol kezdődik az erdő, és hol végződik a temető. Czafit Éva és az őrmester önfeledten csókolóztak. Már kezdett reménykedni, hogy nem másznak fel az erdőig… De aztán újra és újra nekirugaszkodtak, s a kálvária mögöttük maradt. Lupusz a sírkövek között bujkált, s csak nagyon lassan, körülményesen jutott a nyomukba. Czafit Éva és az őrmester az erdő felé lépkedett. Lupusz szörnyülködött: – „Megszédült ez a lány, teljesen megszédült… Észre sem veszi, hogy már az erdő szélén járnak. Ilyen gyanútlan lányt még nem láttam… Na, lesz itt sikongatás… Lesz itt akkora ijedtség, amilyent még nem látott a város. Biztos dumál neki az őrmester. Jó dumája lehet. Czafit Éva észre sem veszi, hogy merre járnak…”

Lupusz a szélső sírkövek mögött talált menedéket. Nagyon megnyugodott, amikor látta, hogy az őrmester és a lány nem mennek messze. Éva romantikusan egy fatörzsnek dőlt, az őrmester meg neki. Rágták egymást, mint a csontot. Cuppogott, csobogott a szájuk.

– Szeretsz? – kérdezte Czafit Éva.

– Imádlak – mondta az őrmester, s marokra fogta a lány mellét.

– Ahh – nyögött fel Czafit Éva, s közben oldalra hajtotta a fejét.

Lupusz ettől az „ahh”-tól újra felidegesedett. Furcsállotta, hogy Czafit Éva egyformán nyög, egyformán ájuldozik mindenkinek. Képtelen volt megérteni, hogy Éva miért pont azt mondja az őrmesternek markolászás közben, hogy „ahh”. Miért nem azt mondja, hogy „noo”, vagy „óóó”, vagy „istenem”? Nem jut más az eszébe? Vagy neki mindegy, hogy ki fogja a mellét, csak fogja valaki?… Lupusz arcát elöntötte a pír. Szomorú volt és megalázott. Ez az elrebegett „ahh” jobban fájt neki, mint az egész őrmesterügy. Lehunyta a szemét. Csaknem elsírta magát. Méla szomorúságából az őrmester hangja riasztotta fel.

– Pintyőkém, kis pintyem.

„Kinek beszél ez?” – tűnődött Lupusz, és körülnézett. De sehol nem látott pintyet, még verebet sem. Az őrmester Czafit Éva nyakát csókolgatta, s közben újra és újra megszólalt:

– Pintyőkém, kis pintyem…

Lupusz feleszmélt. – „Atyaúristen, ez Czafit Évának pintyezik… Évát pintyőkézi… És ez a lány nem szól semmit? Ez már pintynek is elmegy… Vagy talán nem is érti, hogy mit duruzsol a fülébe az őrmester. Talán oda se figyel az őrmesterre. Ekkora marhaságot, hogy egy lánynak azt mondja valaki, hogy pinty, még soha nem hallottam. Vagy lány, vagy pinty… Pinty… Őrület…”

– Pintyőkém, aranymárinkóm… – szólalt meg újra az őrmester, és kigombolta a lány blúzát.

„Ez valami madarász lehet civilben” – gondolta Lupusz, s döbbenten látta, hogy Czafit Éva nem tiltakozik. Nem bizony. Oldalra hajtja a fejét, s még a szemét is behunyja. Az őrmester meg szépen elővette a lány mellét, és bekapta. Nem egészen, de amennyit tudott az elejéből, annyit bekapott. Czafit Éva pedig újra felnyögött:

– Ahh… Józsi… Te… Te…

Az őrmester rágta, csókolgatta a lányt. Czafit Éva jobb híján az őrmester fejét simogatta, s közben állandóan nyögdécselt:

– Józsi, te… Te… Te…

Ahogy ez várható volt, az őrmester nem elégedett meg Czafit Éva kebleivel. Marcangolódott rajta egy ideig, aztán hirtelen benyúlt a lány szoknyája alá.

– Ezt ne! Józsikám, ezt ne… – suttogta Czafit Éva.

– Pintyőkém… Csak egy kicsit, pintyőkém… – kezdett rá az őrmester a pintyezésre, s a keze újra és újra visszatért a lány szoknyája alá. Czafit Éva ötször-hatszor eltolta magától a kezet, de aztán érthetetlen módon szabadjára engedte.

„Na most sikít… Ezt már nem tűri el… Utóvégre iparoslány. A Czafit pék lánya… Most sikít… Vagy pofon üti az őrmestert…” – vélekedett Lupusz, de hiába remélte a sikolyt. Czafit Éva nem sikított. Inkább kinyögött egy újabb „ahh”-t.

A katona keze szorgalmasan működött a szoknya alatt. Lupusz nem értette a helyzetet. Czafit Évának már régen sikoltani kellett volna, de ehelyett hátravetette a fejét, és pihegett:

– Józsikám… Édes Józsikám, mit csinálsz velem?… Elájulok…

– Pintyőkém… Kis pintyem – suttogott vissza az őrmester, aztán beleakaszkodott a lány bugyijába, és félig lehúzta. Czafit Éva a térde táján utánakapott a rózsaszín selyemdarabnak, és visszatartotta.

– Édes Józsi, ezt nem. Ezt nem…

– Pintyőkém, kis pintyem… – mormolta a katona, és újra beleharapott Czafit Éva mellébe.

– Nem. Ezt nem…

– Kis pintyem – mondta kérlelve a katona.

– Tudod, hogy nem szabad… Józsi… Józsikám…

– Pintyőkém… – suttogta az őrmester, s a lány bugyiját gyengéden lejjebb húzta.

Lupusz elszörnyedt. Nem értette a világot. – „Miért nem sikít Czafit Éva? Miért nem kiált segítségért? Miért enged meg mindent ennek az őrmesternek, aki három szót tud összesen: Pintyem, pintyőkém és aranymárinkóm. Hogyan lehet evvel a három szóval leimádkozni egy lányról a bugyiját?… Varázsszavak ezek?… Valami szertartás vagy babona?… A pinty nem is pintyet jelent, hanem mást?… Mit akkor?…” – Lupusz akkor még nem sejtette, hogy mindegy, mit mond a férfi, csak fedezete legyen a szavainak. Mint a pénznek. Csak nem aranyfedezete, hanem férfifedezete, erőfedezete. De az sem baj, ha néma. Ha nem tud beszélni, fel sem tűnik. Legfeljebb abban az esetben, ha impotens. Ha a megfelelő testrésze nem akar nekibuzdulni. Akkor azonnal felnevetnek a nők: „De hiszen ez a pacák néma… Nem tud beszélni… Műveletlen…” S a nevetésük felveri a villanegyedeket.

– Neee… Józsikám… Ezt neee… – lihegte Czafit Éva, s az őrmester megérezte a biztatást. A „neee” pontos jelentését, hogy gyerünk, ne kímélj.

– Kis pintyem… – suttogta a katona, aztán egészen levetette a lány bugyiját. Ügyesen segített neki kilépni a nadrágocskából. Ügyesen és kíméletesen, aztán körülpillantott. Helyet keresett a nadrágnak. Tétovázott egy pillanatig, aztán felterítette a fejük fölé az egyik ágra.

– Ugye nem bántasz?… – sustorgott Czafit Éva.

– Kis pintyem – válaszolta a katona, aztán belemart a nyakába, szájába.

– Józsi… Ígérd meg, hogy nem bántasz…

– Aranymárinkóm – mondta a katona, aztán felkapta Czafit Évát, és lefektette a fűbe.

– Jaj, mit csinálsz velem? Józsi… Édes… Ezt ugye nem…

– Pintyőkém – nyögte idegesen az őrmester, és kicsatolta a derékszíját. Pillanatok műve volt az egész. Oldott, félárbocra eresztett nadrággal hevert Czafit Éva mellett. Csókolgatta, becézte, aztán hirtelen ráfeküdt.

„Most sikít. Segítségért kiált. Megmentem… Megmentem… Most sikít” – remegett a sírkövek mögött Lupusz, de Czafit Éva nem sikított. Egészen halkan szólalt csak meg, alig hallhatóan. Nem is beszélt, szinte csak lehelte a szavakat:

– Nee… Józsi… Neee…

Lupusz látta, hogy Czafit Éva két fehérlő combja elrendeződik, felhúzódik egy kicsit, s az őrmester közéjük süpped.

– Ahh – nyögte Czafit Éva, aztán percekre csend lett.

Lupusz szörnyülködve bámulta az őrmester barnás, szorgalmas valagát. – „Szúnyogok azért lehetnének ebben az erdőben… Szúnyogok vagy éhes vércsék… Vércsék vagy kígyók, viperafajták… Mérges kígyók, gyorsan ölő gyilokkal… De legalább szúnyogok…” – sóhajtozott. Milyen lány ez a Czafit Éva?… Magára engedte az őrmestert… Magára engedte a lovat… És még mórikázik is hozzá… Figurázik a Czafat Éva… Az, Czafat Éva… Nem nézek oda… Most behunyom a szememet, és nem nézek oda többet. Elalszom vagy elmegyek. Elmegyek. Világgá megyek. Kígyókra gondolok, viperákra…” – Be is hunyta a szemét, s azon gondolkodott, hogyan tudna észrevétlenül kiosonni a temetőből. De aztán felriasztotta egy hang:

– Te drága. Te… Te…

Czafit Éva hangja volt. Hálásan csókolgatta az őrmestert.

– Kis pintyem… – igyekezett megnyugtatni az őrmester.

– Te drága… Nagyon szeretlek. Tudod, miért szeretlek ilyen nagyon? Na, tudod-e, édes Józsim?…

– Kis pintyem…

– Mert olyan szép vagy… Azért szeretlek, mert szép vagy. Minden olyan szép rajtad. Gyönyörű vagy – hallatszott Czafit Éva hangja.

Az őrmester barnás farára pillantott. – „Megőrült ez a nő” – gondolta Lupusz. – „Megőrült… Nem lehet normális… Begerjedt az őrmestertől. Ilyen piszokul begerjedni… Szépnek látni egy lovat, a Valag Józsit? El kellene küldeni szépségversenyre… De el ám! Méghozzá Alagra. Ott aztán mutogathatná a többi lónak… Ez szép? Az egész őrmester valagból áll. Valag őrmester. Még hogy ez szép?… Megőrült ez a lány. Vagy buta… Nagyon buta ez a szegény Czafit Éva. Olyan buta, mint az őrmester valaga…”

Lupusz hiába átkozódott. Nagy megaláztatásban volt része, szenvedett, remegett a gyomra. Czafit Évát mindig szerette. Megbecstelenítve is szerette. Akaratlanul is azon kezdett tűnődni, hogy miként is bocsáthatna meg Czafit Évának. S közben ott villogott a lány meztelen combja, s Lupusz férfiasságát is ingerelte. Szerette Czafit Évát, és kívánta. Sokkal jobban kívánta, mint valaha… Hiszen csak most látszott a maga igazában, hogy mi mindent csinálhat egy fiú és egy lány, ha kettesben maradnak.

– Te drága… Nagyon szeretlek – szólalt meg újra Czafit Éva, és az őrmester arcát cirógatta.

„Elájult a rohadt dög… Elájult az őrmester farkától… Jól elintézte az ejtőernyős, annyi szent. Nem felejti el, amíg csak él. Én most már hiába ölelem meg… Mindig csak az őrmester jár majd az eszében. Ilyenek a lányok… Engem talán magához sem engedne…” – tűnődött Lupusz, s közben éhes pillantásokat vetett Czafit Éva combjaira. Kívánta, szerette Czafit Évát, bárhogyan történt az őrmesterrel… Rázta a fejét, elfordította, de újra és újra oda kellett néznie, ahol Czafit Éva mocorgott a fűben. Néha már azon kapta magát, hogy azt sem tartaná lehetetlennek, ha az őrmester hirtelen elmenne. Lejárna a kimenője vagy megsértődne. És ott maradna a fa alatt Éva. Ott maradna, s akkor ő odamenne, s lovagolna rajt sötétedésig. Czafit Éva pedig hálás lenne. Örülne, hogy megtisztult a piszoktól.

Lupusz várt, reménykedett.

– Ne menj még el! Még egy kicsit… – hallatszott Czafit Éva hangja, s ez lehűtötte. A véleménye kezdett véglegessé válni a pék lányáról.

Az őrmester mocorgott még egy keveset, aztán feltápászkodott. Néhány lépéssel odább nyugodt, békés hugyozásba kezdett. Czafit Éva az őrmester után fordult. Csodálattal nézte, hogyan vizeli le a bokrok alját.

Lupusz Czafit Évát nézte. Fedetlen volt a hasa, combja, ágyéka. Szép volt, hívogató… Bágyadt, álmatag, védtelen. Lupusz ilyennek képzelte a nőket. Bágyadtnak, szépnek, ingerlőnek, meztelennek. Ha nőkre gondolt, soha nem voltak ruhában. Képzeletében mindig meztelenek voltak a nők. Meztelenek és ájultak. Vagy ha nem ájultak, akkor gyengék, alvók, kiszolgáltatottak.

„Istenem, ha most elmenne az őrmester… Ha most elmenne és itt hagyná Czafit Évát… Megbocsátanék neki… Alighanem itt hagyja… Már hugyozik az őrmester, s Czafit Éva meg a fűben fekszik… Nagyon flegma ez az őrmester, el is felejtkezik Czafit Éváról. Lép még kettőt a bokrok között, aztán volt-nincs őrmester. Eltűnik. Czafit Éva pedig itt marad. Behunyt szemmel…” – Lupusz hiába álmodozott. Az őrmester nem tűnt el a bokrok között, hanem megfordult, s a nadrágját igazgatta. Lassan Czafit Éva is felült a fűben.

– Édes – mondta az őrmesternek, aztán felállt, és körülnézett. Nem találta a bugyiját.

– Kis pintyem – mondta az őrmester, és nagyot nevetett.

– Hol van? – kérdezte Czafit Éva.

– Kis pintyem – válaszolta az őrmester, aztán az alacsony faágról nevetve leemelte a lány bugyiját.

– Te aranyos… – cirmoskodott Czafit Éva, aztán ügyetlenül belelépett a bugyijába, és felhúzta. Ahogy ott fél lábon ügyetlenkedett, olyannak látszott, mint egy tántorgó tehén. Lupusz nézte a lány teltkarcsú alakját, szép, párnás fenekét, s egyszer csak eszébe jutott Czafit mama… Czafit pék százkilós felesége. A pult, ami mögött Czafit mama trónolt, s hatalmas tőgyei, melyek a bádogot érték. Eszébe jutott Czafit mama fehéres bőre s meztelen karja. A karokon lötyögő hús. Eszébe jutott Czafit mama húsa, ami évtizedek óta a kelt tésztára hasonlított. Puha volt és löttyedt. És eszébe jutott Czafit mama feneke. Az a méltóságos SEGG, mely uralkodott a pékségben, a lakásban, az üzletben és mindenütt. A méltóságos SEGG, mely úgy tudott átvonulni a kemencék előtt, hogy elhomályosította a villanyfényt. A SEGG, mely puszta súlyánál fogva stabilitást adott az egész Czafit családnak. Lupusz szemügyre vette Czafit Éva fenekét. – „Tíz év azért kell neki… Esetleg tizenöt. Nagy, stabil segge lesz, de sokára. Öt évig még gyönyörű lesz. Esetleg hat évig. Most gyönyörű… Aztán akkora segge lesz, mint egy kemence… S ha így bakázik tovább, akkora luk lesz a lába között, mint egy alagút…” – vélekedett Lupusz, s közben a lányt mustrálgatta elölről, hátulról.

– Most mi lesz? – kérdezte Czafit Éva.

– Pintyőkém – válaszolta az őrmester.

– Nem ennénk meg egy puncstortát valahol? – kérdezte a lány, s közben a szoknyáját igazgatta. Benyúlt alája, s a bugyiját is feljebb húzta. Tollászkodott, mint egy tyúk.

– Pintyőkém, aranyom – mondta az őrmester, és átölelte a lány vállát, majd a tenyere egyre lejjebb csúszva, megállapodott a fenekén.

Elindultak. Czafit Éva andalogva, nehézkesen lépkedett, Lupusz szomorúan bámult utánuk. – „Pontosan olyan leszel, mint Czafit mama. Kemenceseggű, kelttészta-húsú… S a tőgyed kinyúlik, mint a csúzli. Nagy lesz és lottyadt…” – suttogta a lány után, de nem vigasztalódott meg. A csalódás és a vágy mélyen a húsába mart. Mindene fájt, még az ágyéka is.

Amikor Czafit Éva és az őrmester eltűnt a Kálvária-domb aljában, Lupusz is előbújt a sírkövek közül. Megszemlélte azt a helyet, ahol szerelmével megestek a dolgok, aztán bánatosan hazabandukolt.

Szerette volna agyonütni az őrmestert, de tudta, hogy az lehetetlen. Czafit Évát is szerette volna agyonütni, de a lányt még mindig szerette. Nem tudta, mit akar. Őgyelgett a házban, aztán bevetette magát a raktárba. A raktár dohos szaga korábban mindig megnyugtatta. Ezen a délutánon azonban nem használt sem a penész, sem az egérszag. Egy madzagot tekergetett az ujja köré, és fogadkozott: – „Ha besötétedik, bemászom hozzá az ablakon… Megállok majd mögötte, és megszólalok, Pintyőkém… A madzagot aztán a nyakára teszem, és addig szorítom, míg meg nem fullad. Akkor aztán kimászom az ablakon, és megírom a hétfői számtanleckét… Nyakára tekerem ezt a madzagot, és közben megfogom a mellét… Jól megszorítom neki, aztán meg a madzagon húzok egyet… Legjobb lenne éjszaka bemászni hozzá és álmában megkefélni… Az ablakuk nyitva szokott lenni… Bemászom hozzá, és bedörgölök neki… Piheg majd, mint egy tehén… Csak nehogy azt álmodja, hogy az őrmester… Ez, amilyen hülye, még azt álmodja, hogy az őrmester fekszik rajt álmában is… Nem… Ezt már nem… Jobb, ha megfojtom. Szép csendben a nyakára tekerem a madzagot, aztán meghúzom. Piheg majd egy keveset, aztán meghal. Szép temetése lesz… Czafit pék sír majd, a Czafit pék felesége is sír, én is sírok… Ott állunk majd a sírjánál, és együtt zokogunk. Csak az őrmester nem lesz ott, mert nem kap kimenőt. Az lesz a legjobb, ha megfojtom…”

Lupusz felszerelte magát madzagokkal, aztán terepszemlére indult a hosszú udvaron. Szemrevételezte az ablakokat, a párkányok magasságát. Odaköszönt a méltóságos fenekű péknének, aztán a kapun át kiment a hátsó utcára. Megszemlélte az üzletet, az emeleti ablakokat, és hosszasan töprengett a félhomályban. Az udvari ablakok alkalmasabbnak látszottak, mint az utcaiak, de úgy emlékezett, hogy Czafit Éva ablaka az utcára nyílik. Éppen az ablak magasságát saccolgatta, amikor az alkonyati utcán felbukkant Éva.

– Nézd csak! Lupusz… Mit csinálsz itt?

– Szevasz…

– Szevasz… Mit csinálsz itt?

– Azt nézem, hogy melyik lehet a te ablakod?

– Az ott, a szélső… Miért kérded?

– Az éjjel bemegyek hozzád és megfojtalak. Madzaggal.

– Jaj, Lupusz! Te mindig olyan különös vagy…

– Itt a madzag.

Czafit Éva cirmosan felnevetett:

– Jaj, Lupusz, pont most? Olyan boldog vagyok. Inkább megcsókollak, jó?…

– Ne csókolj meg, pintyem.

– Jaj de aranyos vagy – mondta Czafit Éva, és megcsókolta Lupusz arcát.

– Bemászom hozzád az éjszaka. Viszem a madzagot.

– Olyan boldog vagyok, Lupusz… El sem hiszed, mennyire boldog vagyok.

– Nem szoktál ennyire boldog lenni.

– Jaj, de a mai délután… Olyan csodálatos volt… Képzeld, moziban voltam, aztán meg puncstortát ettem, három szeletet.

– Moziban? Kivel?

– Nem mondtam még? A Berger Icával. Annyit nevettünk… Te el se hiszed, mennyit nevettünk…

– Mit játszottak? Vígjátékot?

– Jaj, nem is tudom a címét… Úgy kiesnek a címek a fejemből. Valami francia film volt… Az Ica közben állandóan vicceket mesélt. Nevettünk, és körülöttünk meg mindenki minket nézett, hogy mi a vackot nevetgélünk.

– Azt csak tudod, hogy miről szólt a film!

– Persze, hogy tudom. Egy fiú meg egy lány… Egy fiú meg egy lány…

– Mit csináltak?

– Csókolóztak… Aztán a fiú, a fiú…

– Beleharapott a lány mellébe.

– Igen. Honnan tudod? Te is moziban voltál?

– Bele szoktak harapni.

– Ne hülyéskedj! Tényleg moziban voltál?…

– Nem voltam moziban. Csak gondoltam, hogy ilyenformán lehetett. Így szokott lenni a filmekben.

– Itt is így volt. A fiú aztán a lányt ölbe kapta, ringatta, azt mondta neki, hogy pintyem, aranymárinkóm és aztán… Aztán…

– Lefektette a fa alá.

– Honnan tudod?

– Mondom, így szokott lenni. A fiú a lányt lefekteti a fa alá, aztán rámászik.

– Jaj, Lupusz, ne légy disznó…

– Nem így volt a filmben?

– De így volt, csak amikor idáig jutottak, akkor én behunytam a szememet.

– Behunytad? Miért hunytad be?

– Jaj, Lupusz… Az Ica is behunyta, pedig az Ica már nem is szűz.

– Az Ica?

– Igen… Nekem elmesélte a dolgot még tavaly. Az Ica nem szeretett szűz lenni. Nem bírta valahogyan, aztán odaadta magát a hentesnek. És tudod, azt mondja az Ica, hogy máig sem bánta meg… Templomba azért jár, imádkozik is.

– A Berger Ica?

– Igen… Gyónik is… Mi van abban?

– Hát semmi… És mondd csak, pintyem, te hogyan bírod?

– Micsodát, Lupusz?

– Hát a szüzességet.

– De ronda vagy. Nem illik ilyenekről beszélni.

– Te kezdted a Berger Icát…

– Akkor sem illik… Majd meggyónom.

– Az jó lesz. Gyónd csak meg a többivel együtt.

– Nem tudom, mit akarsz, Lupusz? Pedig úgy örültem neked, amikor megláttalak…

– Te szűz vagy még?

– Én?… Persze… Miket gondolsz rólam?

– Olyanokat.

– Isten bizony szűz vagyok.

– Majd ezt is gyónd meg a többivel.

– Ronda egy alak vagy. Gyanúsítgatsz… Mi közöd hozzá? Egyébként is… Majd megmondlak anyunak…

– Jól van, pintyem…

– Ronda dög – mondta Czafit Éva, s a retiküljével hirtelen mellbe vágta Lupuszt.

– Te…

Czafit Éva futásnak eredt. Beugrott a kapujukon, és bevágta maga mögött.

Lupusz meghökkent. Tanácstalanul tipródott a ház előtt. Amikor aztán az emeleti ablakban megpillantotta a lány fejét, kihúzta a zsebéből a madzagokat. Meglóbálta az üzlet ajtaja előtt, aztán felkiáltott hozzá:

– A madzag… Készülj…

A lány bevágta az ablakot, s néhány perc múlva még a spalettákat is becsukta. Lupusz dühösen méregette a csukott ablakot. Nem tudta, hogy ilyenkor mit szokás csinálni. Mit szokás vagy mit kell? Átment az utca túloldalára, és mérgesen járkált fel és alá. – „Bemászom majd az udvar felől… Szépen a nyakára tekerem a madzagot, és rántok rajt egyet. Nem kefél ez többet az őrmesterrel, az biztos. Szépen elalél… Fel sem ébred többet. Sírok majd a temetésén, s talán még imádkozom is érte. De legelőször megfojtom…” – fogadkozott Lupusz, s közben egészen besötétedett. Az utcán árnyak imbolyogtak… Részeg sofőrök igyekeztek hazafelé. Lupusz nem szerette a részegeket. Ha a páros oldalon danolászott valaki, mindig átment a páratlanra, ha a páratlanon, akkor a párosra. Egész este vándorolt. Vasárnap volt, a hét legrosszabb estéje. Amikor alkalmasnak látszott az idő, belopakodott az udvarra, és elővette a madzagot. Kibogozta, s közben az egyik alacsony párkányú ablak alá húzódott. – „Na, Czafit Éva, búcsúzz az élettől!” – suttogta maga elé. – „Itt a madzag, viszem… Még három percig élsz összesen. Nem gyónod te meg már a mozit… Meghalsz szépen. Mi majd az öreg Czafit pékkel és a feleségével imádkozunk érted. Kiválogatjuk a legjobb imádságokat… De most meghalsz szépen… Nem fogsz te az őrmesterrel az erdőben kefélni, de nem ám… Megyek, viszem a madzagot…”

Lupusz suttogott, fenyegetőzött az ablak alatt, de nem mozdult. Újra és újra sorra vette az összes sérelmeit, megaláztatását, bánatát. Elsorolta az összes átkait az őrmester ellen és külön Czafit Éva ellen. Biztatta magát, hogy gyerünk, na most! Most aztán! Még két perc! – De bizony nem mozdult. Csak állt az ablak alatt, s lógatta az összegubancolódott madzagokat. Az ugrás előtt alig valamivel, mindig eszébe jutott valami. Czafit Éva szája, nevetése… Ruganyos, bársonyos bőrű melle… Lába, hasa, ágyéka… Eszébe jutott az a téli éjszaka is, amikor a Bagi asztalos huzatos kapuja alatt csókolóztak. A hideg, a jégcsapok… A hársfák havas ágai s a cégtáblák kísérteties nyikorgása… – Nem és nem. Nem tudott beugrani az ablakon. Visszatartotta a szerelmes szenvedély és a remény, hogy talán egyszer még, véletlenül, élve vagy halva, álmában vagy ájultan, tévedésből, neki is szétnyílnak a fehér, bársonysima combok. Nagyon szerette és kívánta a lányt. Nagyon kívánta a mozdulatot, a lábak felhúzódását, a belesüppedést. Czafit Éva mellei külön fájdalmat okoztak Lupusznak. A mellekhez neki elsőbbségi joga volt. A mellekhez, az első nyögésekhez, az „ahh”-hoz, a birizgáláshoz.

Nem tudta rászánni magát az ablakpárkány átugrására. Megalázottan ácsorgott a dáliabokrok között, s hallotta, hogy a városi fronton a mostohaapja többször a nevét kiáltja. Lapult, nem válaszolt. A madzagokat zsebre gyűrte, s közben megvakarta az ágyékát. Ahogy vakarózott, kezébe akadt egy kréta. Előhúzta a zsebéből, s a fény felé tartotta. Egy kék zsírkréta volt. A bőröket jelölték vele valamikor a segédek. Nézte, aztán megszagolta a krétát. Érezte, hogy a kréta megváltást hoz a számára. Kiugrott a dáliabokrok közül, aztán átlopakodott az udvaron. A Czafit pék kapuján át kijutott a hátsó utcára. A falhoz lapult, sokáig figyelt jobbra, balra, majd az ablaktáblákat is szemügyre vette. Látszólag aludt a ház. Szíve feldobogott. A zsírkrétát ujjai közé fogta, aztán Czafit Éva ablaka alá settenkedett. A gondozott, fehérre meszelt falra feliratot szerkesztett:

Kihúzódott az úttest szélére, és megszemlélte a művét. A fal tele volt árnyakkal, alig látszott valami a feliratból. Lupusz elégedett volt. Elképzelte a falat déli napsütésben… Kék betűk fehér alapon. Aztán elképzelte a kuncsaftokat, akik reggel megjelennek az üzlet előtt. Kezdett boldog lenni. Leült egy kicsit a járdaszegélyre, és Czafit mamát is elképzelte, ahogy szembenéz a röhögő kuncsaftokkal. Ahogy gyanút fog, és kérdezősködik… Ahogy aztán saját maga is útnak indul, és megszemléli a nevezetes híradást. Elképzelte Czafit mama méltóságteljes fenekét, ahogy billeg a fehér fal előtt, és eltakarja a napot… Ahogy megcsóválja a fejét, és felkiált: „Nahát! Ez már több a soknál!…” Elképzelte a segédeket, ahogy éppen lekaparják, majd újrafestik a falat… Elképzelte a segédek röhögését és titkos vágyakozásukat Czafit Éva után. A szar kis reményeiket, hogy így talán nagyobb az esélyük. – Kezét a szája elé tartotta, és beleröhögött. Boldog volt. Czafit mama méltóságteljes alakjától nem tudott szabadulni. Képzelete tele volt Czafit mamával. Szinte látta, ahogy hétfőn délelőtt bemegy a lányához, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül lekever neki egyet. Nagyot csattan a pofon. Czafit Éva pedig azt mondja majd, hogy „ahh”. Biztosan bedob egy „ahh”-t… „Ahh” nélkül Czafit mama sem ússza meg az eseményt. Az „ahh” kijár Czafit mamának is. Czafit Éva majd azt mondja, hogy nem igaz, szűz, és különben is Berger Icával volt moziban. Czafit mama ezt persze nem hiszi el, de elérzékenyül. Eszébe jut a saját lánykora, amikor még rendes feneke volt, s a húsa olyan volt, mint a hús, és nem olyan, mint a kelt tészta. Eszébe jut majd egy férfitestrész, és korántsem biztos, hogy az hajdan Czafit papához tartozott… Előkerül majd a messzeségből az első zsibbadtság emléke, az orgonaillat, a matatás, s Czafit mama kelttészta-arcán legördül néhány könnycsepp…

Lupusz megkerülte a háztömböt, s a városi kapun át lopakodott az épületbe. Nehéz álma volt, és nehéz ébredése. Hétfőn délelőtt Czafit papa bepanaszolta a bőrkereskedőnél. Amikor hazatért az iskolából, összeverték. Lupusz bosszút állt. Elfogta Éva macskáját, és többször is felújította a nevezetes feliratot Czafit pék háza oldalán.

Az idő felmelegedett. A tavasz már-már olyan volt, mint a nyár. Az emberek ingre vetkőztek, izzadtak, s nagy korsó sörökkel hűsítették a gyomrukat. Az iskola semmit sem változott. Egyforma volt télen is, nyáron is. Lupusz matematikából és oroszból bukásra állt. Időnként nekirugaszkodott a tanulásnak, de nem volt sok látszatja. A tanárok már elkönyvelték mint rossz tanulót, s ehhez igyekeztek ragaszkodni. Lupusz álmodozott a tankönyvek felett. Olvasgatta a szöveges részeket, mozgott a szája, de képzeletben kint járt az erdő szélén, lányokat vezetgetett a bokrok között, s azok csodálták, hogy milyen intelligens, milyen erős, milyen rámenős. Amikor elunta az álmodozást, sarokba vágta a könyveket, s felgyalogolt a kálváriára. Az erdő szélén mindig akadtak szerelmespárok, s Lupusz a nyomukba szegődött. Ügyes volt, nesztelen járású és kitartó. Képes volt órák hosszat lopakodni egy-egy pár mögött, mégis észrevétlennek maradni. Mindig fedezékben hevert, mindig lapult. A szeme mégis mindent látott, a füle mindent hallott. Amikor a szerelmespárok leheveredtek a kisarjadt nyári fűre, gyakran elszégyellte magát. A régi megaláztatás kísérte, az sarkallta furcsa útjain. Ha az arcát elöntötte a pír, arra gondolt, hogy ő a lányok őre. Segítségükre siet, ha kiáltanak… Megmenti őket… Megakadályozza az erőszakot… Mert a lányok nem mindig tudják, hogy mibe keveredtek. S ha feleszmél valamelyik, akkor majd ő, Lupusz, feláll a bokrok mögött, és előrelép… De hiába várt a nagy alkalomra. A nők soha nem kiáltottak segítségért, nem sikoltottak, nem sírtak. Gügyögtek inkább, és boldogok voltak, ha megesett velük a nevezetes dolog. Az erdőbe persze nemcsak lányok jártak, hanem asszonyok is. Iparosnék, kereskedőnék és úriasszonyok… Sok asszonynak volt szeretője. Titkukat a Kálvária-domb s a túloldalán elterülő erdő őrizte. Lupusz kileste a titkukat. Meglapult egy-egy bokor vagy sírkő mögött, és végignézte a csókolózást, matatást, vetkőzést, meztelenkedést, mindent. Néha bizony begerjedt a látványtól. Vágya olyan heves volt, hogy alig bírt a bokor mögött maradni. A nőkhöz kívánkozott. Sokszor már felugrott, s csak a férfiak testi ereje tartotta vissza. Hazafelé aztán megalázottnak érezte magát és becsapottnak. Gyűlölte a randevúzó férfiakat, a kézlóbáló álmatag szerelmeseket. Mégis a nyomukban járt. Nesztelenül és éberen. Olyan volt, mint egy farkas, párduc vagy sakál. Erdei ragadozóvá változott. Szűk, jeltelen ösvényeken járt. És mindent végignézett. Tanúja volt minden házasságtörésnek, minden korai ölelésnek. Nézte a szerelmeseket, és odaképzelte magát a helyükbe.

Talán május végén esteledett rá először az erdőben. A szerelmeseket bámulva észre sem vette, hogy már közeledik az éjszaka. Hirtelen besötétedett. Alig látta az ölelkezők kontúrjait. Ideges lett. Eszébe jutott a mostohaapja… Felugrott, s a talpa alatt megreccsent az ág. A zajra szétugrottak a szerelmesek. A férfi gatya nélkül futott be a sírok közé. A nő először nem értette, hogy mi történt. Várt egy keveset, aztán feltápászkodott. Utánaszólt a férfinak:

– Tibi… Hol vagy?

A férfi pisszegett. Talán az asszony férjétől tartott? Vagy egyszerűen csak gyáva volt?

Lupusz közelebb lépett hozzájuk. Amikor látta, hogy egyedül maradt a nő, nekibátorodott. Köhintett egyet. A nő ijedten feléje fordult:

– Ki van ott?

Lupusz nem szólt semmit. Némán, zajtalanul közeledett a nőhöz. Hirtelen megragadta, és lerántotta a fűre. A nő pőre alsótestére tapadt.

– Jaj… Jaj – nyögte a nő.

Lupusz gyengéd erőszakkal befogta a száját, aztán minden sietség nélkül magáévá tette a nőt. A férfi, aki a nőhöz tartozott, a temető szélén lapult. Meg sem mert mukkanni. Nem is tudta, hogy mi történik a fák között. Lupusz megcsókolta a nő nyakát, aztán felállt, és visszahúzódott az erdőbe. Nem menekült el. Lesben állt, és figyelt.

A nő még percekig feküdt mozdulatlanul. Félt megmozdulni.

– Tibi, hol vagy? – hallatszott aztán a hangja.

– Pszt… – érkezett rá a válasz.

– Tibi, gyere már ide! – kérlelte a nő.

Újabb percek teltek el, mire megmozdult a férfi. Ugrásra készen, félve tért vissza a nőhöz.

– Miért hagysz itt, Tibi? – hallatszott a nő szemrehányó hangja.

– Valami zajt hallottam. Valami zajt, mintha…

– Igen. Itt járt valaki – mondta a nő, aztán felállt, és felöltözött. A férfi is összeszedte a gönceit, aztán botladozva, csörtetve elvonultak.

Lupusz zavarodottan állt a fák között. Életében először érintkezett nővel. Az élmény letaglózta. Azt sem tudta, mire gondoljon. A nő bolyhos ágyékára vagy a férfi gyávaságára? Hihetetlennek tartotta, hogy ilyen egyszerű az egész. A nő viselkedésén is csodálkozott… Miért nem kiáltott segítségért? Hiszen alig fogta be a száját. Miért nem birkózott vele? És miért nem mondta el a férfinak, hogy mi történt? – „Itt járt valaki” – csak ennyit mondott. – „A nő bizonyára tudja, hogy a férfi gyáva. Hiába kiáltott volna, az nem siet a segítségére. S ha már megesett a dolog, jobb, ha hallgat róla. Ha elmondja neki, a férfi elhagyja… Gyávák a férfiak” – tűnődött Lupusz. Megtapogatta a tökeit, aztán újra a nőre gondolt. A nő ijedtségére, vergődő engedékenységére, bolyhos, meleg titkaira: – „Ki lehetett ez?… Asszony, férjes asszony? Vagy lány még? Inkább asszonyforma volt… Nagyon szép lehet. Szépnek látszott… Csalja az urát… Idejár szerelmeskedni ezekkel a szar alakokkal. Az ura biztosan rendesebb ember… Micsoda lábak, mellek… S a hasa milyen úri, sima has volt…” – Lupusz gondolatai, álmai, napokra, éjszakákra tele lettek az ismeretlen asszonnyal. Megszerette az asszonyt. Álmodott róla, képzelete bármikor, bárhol elővarázsolta. Így aztán az iskolai szereplése egyre rosszabbra fordult. Tanárai ingerülten szólították fel felelni, s amikor meg sem tudott mukkanni, boldogan írták be neve mellé az elégtelent.

Lupusz az estéket lehetőleg mindig az erdőben töltötte. Igyekezett napvilágnál nyomába szegődni egy-egy párnak, hogy szemügyre vehesse a lányok, asszonyok szépségét. Csúnya, ferde pofájú nőkkel nem volt kedve összekerülni. És a férfiaktól is félt. Ha erősebb ember mutatkozott az erdő szélén, meg sem mukkant. Csak akkor köhintett, lépdelt a szerelmesek felé, ha a férfi állhatatlannak látszott. És a férfiak nagyobb része ilyen volt. A többségük félt valamitől. A szeretőjük férjétől, a saját családjuktól, vagy a titokzatos mocorgó árnyaktól. A nők, ha idejében észrevették a veszedelmet, együtt futottak a szeretőjükkel. A fák között hagyták a fehérneműjüket, retiküljüket, szoknyájukat. Lupusz soha nem üldözte a menekülőket. Csak a biztos, kellemes helyzeteket szerette.

Június elején azt hazudta otthon, hogy tanulni megy. Naponta útnak indult. Magával vitt néhány könyvet és egy pokrócot. Előfordult, hogy a tankönyveket is forgatta, de ez nagyon ritkán. Figyelmét teljesen lekötötték a nők. Különösen egy kreol bőrű, szép úrinő, a vasutas felesége… A vasutasné csalta az urát. A szeretője hivatalnok volt a városi tanácson. Szemüveges, intelligens arcú szeretője volt a vasutasnénak. Lupusz nem volt biztos a sikerében. Gyanakodott a szemüveges entellektüelre. Ki tudja?… Hetekig járt a nyomukban. Némán, lapulva, mint egy árnyék a többi között. Igyekezett megismerni őket… Különösen az asszony hangját szerette. Az asszony mássalhangzóit. Azokat mindig lehetett hallani. Kíváncsi, eleven szellemű asszony volt a vasutas felesége.

Már közeledett a vizsgaidőszak, amikor egyszer rájuk esteledett. A hivatalnok Baudelaire-t szavalt a vasutasnénak. Az asszony néha vele szavalta. Olyanok voltak, mint a diákok. Csak azért mégis mások egy kicsit. Tudták a verseket… Lupusz ezen nagyon csodálkozott. Különösen a vasutasné tudását szerette, okos, szép hangját. S a bőrét, melyhez hasonló nem akadt az egész városban. Bársonyos, fénylő bőre volt a vasutasnénak. S a kezét olyan finoman emelte, hogy Lupusz megremegett.

Amikor teljesen besötétedett, s a hivatalnok versek helyett csak félszavakat suttogott, Lupusz felállt. A pokrócot a karjára dobta, és lépett egyet a bokrok felé. A vasutasné finoman sóhajtozott. „Óóóó…Óóóó” – hallatszott a hangja. Lupusz félig maga elé tartotta a pokrócot, és lassan közeledett a szerelmesekhez. Nagyon kívánta a vasutasnét. – „Ha nem pucol el a hivatalnok, rádobom a fejére a pokrócot” – gondolta, és a lábát óvatosan előrecsúsztatta a földön.

Megroppant egy ág. A hivatalnok és a vasutasné hirtelen elcsendesedett.

– Van itt valaki? – hallatszott aztán a hivatalnok hangja.

Lupusz némán előbbre lépett. A kontúrjait, úgy látszik, megsejtette már a hivatalnok, mert hirtelen felugrott. Igazgatta magán a ruháját, és fenyegetőzött:

– Álljon meg! Azonnal álljon meg! Mit képzel?

Lupusz magasra tartotta a pokrócot, és tovább közeledett a hivatalnokhoz. Lépéseit nem tudta kiszámítani, így újra és újra ágak roppantak ketté a talpa alatt, s éles, kíméletlen neszek támadtak az erdőben. A hivatalnok hirtelen előrelépett:

– Tudja, ki vagyok én? Vigyázzon magára!

Lupusz nem válaszolt.

– Álljon meg, maga őrült! Revolver van nálam!

Lupusz óvatosan előbbre csúsztatta a lábát, aztán egész testével utánamozdult.

– Ne mozduljon többet, mert keresztüllövöm! – fenyegetőzött a hivatalnok.

Lupusz mozdult. Lassan, óvatosan, némán közeledett a hivatalnokhoz. Olyan volt, mint egy kísértet. Titokzatos, rémületes… A pokrócot magasra emelte, és ugrásra készülődött. A hivatalnok ezt a közelséget már nem bírta elviselni. Hátraugrott, aztán futásnak eredt. Lupusz néhány pillanatig követte. Amikor a temetőből visszhangzott a hivatalnok trappolása, megfordult. A vasutasné már öltözködött. Lupusz újra magasra emelte a pokrócot, és sietség nélkül lépkedett vissza az asszonyhoz.

– Nee… Mit akar ezzel a pokróccal? – hallatszott a sötétségből.

Lupusz karjára vágta a pokrócot, és az asszonyhoz lépett. Fél kézzel végigtapogatta az arcát, ruháját, aztán benyúlt a szoknyája alá.

– Naaa – mondta a vasutasné.

Lupusz ledobta a pokrócot, és az asszony szoknyája alatt matatott tovább. Megsimogatta a fenekét, ágyékát, aztán belekapaszkodott a nadrágjába, hogy lehúzza. A mozdulat csak félig sikerült. Az asszony utánakapott, és megszólalt:

– Kicsoda maga?

Lupusz lassan, gyengéden erőltette lefelé a nadrágot.

– Ismerjük egymást?… – kérdezte az asszony.

Lupusz némán, módszeresen dolgozott az asszony fehérneműjével. A vasutasné óvatosan felemelte a kezét, és megérintette Lupusz arcát. Lupusznak hangosan dobogott a szíve a gyönyörűségtől. A bársonyos bőr az arcát érintgette. Lupusz összeszedte magát, és leszakította az asszonyról a nadrágot.

– Te egészen fiatal vagy… Milyen sima az arcod…

Lupusz lerántotta a fűbe az asszonyt, és melléje hengeredett.

– Engedj… Minek ez?… – ellenkezett az asszony.

Lupusz gyorsan elérte, amit akart. Az asszony elhallgatott, elernyedt, pihegett, sóhajtozott. Végül Lupusz hajába túrt, és megszólalt:

– Ismersz engem?

– Igen – mondta Lupusz. Ez volt az első hang, amit kinyögött ezen az estén.

– Ismersz?… Milyen érdekes… És tetszettem neked?

– Szeretlek – mondta Lupusz.

– Szeretsz? – mélázott el a vasutasné. – És miért szeretsz?

– Mert szép vagy, és jó a szagod. A bőröd bársonyos, és olyan finom rajtad minden.

– Miért nem mondtad meg, hogy szeretsz?

– Most megmondtam.

– Most, ez igaz, de előbb még… Hány éves vagy? Ki vagy? Ismerlek? A hangod olyan ismerős.

– Mindegy.

– Bátor vagy. És fiatal, ugye?…

– Mindegy.

– Diák lehetsz. Azt hiszem, diák… Diák. Diák… – ismételgette áhítatosan a vasutasné, aztán a keze matatva elindult Lupusz testén. Lupusz meghökkent, amikor az asszony játékosan új szerelemre kezdte ingerelni.

– Ugye kívánsz még? – suttogta az asszony.

– Nagyon – mondta Lupusz, és engedelmeskedett az asszony kezének.

Lupusz hosszú ideig élvezte a vasutasné nemi művészetét, bájait, forró, bársonyos bőrét, szája húsát, s illatát, ami aztán örökké emlékeztette és nyugtalanította életében.

– Mindent letagadunk – szólalt meg a vasutasné.

Lupusz furcsállotta a szavakat.

– Hol tagadjuk le? – kérdezte.

– Mindenhol, mindenkinek. Keress majd meg… Majd… Jó?… Valahol gyere oda hozzám, ha egyedül leszek…

– Nem értem.

– Azt kell majd mondanod, hogy eltévedtél… Vagy azt, hogy… Nem, azt én mondom, hogy eltévedtem, és mindent letagadok. Te meg mondd azt nekik, hogy tanultál, és elaludtál a sűrűségben.

– Kinek mondjam ezeket?

– Menj most már… Menj innen jó messzire. Én mindent letagadok. A pacákomat is, téged is. Én mindent letagadok… Menj már… Menj szépen… Menj szépen, én is szeretlek… Majd keress meg aztán… Majd…

Lupusz éppen lehajtotta a fejét, hogy az asszony szájára tapadjon, amikor meghallotta az ágak ropogását.

Felugrott, begombolta a nadrágját, és futásnak eredt. Hirtelen rátért egy keskeny ösvényre, amit rajta kívül csak kevesen ismerhettek a környéken, és beleolvadt a sűrűségbe. Amikor megállt, még mindig hallotta az ágak ropogását, de már biztonságos messzeségből. Zihálva szedte a levegőt, s a lába remegett – „A pokróc – jutott aztán eszébe –, ott maradt a pokróc.” – Semmit sem tehetett. Az erdőben mindenütt ágak ropogtak, s a zajokba egyre-másra kutyaugatás vegyült. – „Miféle kutyák ezek?” – tűnődött – „Csak nem ellenem hozták ezeket a kutyákat?… Kutyákkal jönnek rám?… A hivatalnok nyomozókutyákat hozatott a rendőrökkel? Miféle kutyák ezek?…” – Lupusz nyugtalan, vad nyargalásba kezdett. Nagyot került, s a réteken át, a város másik végén lopakodott be az utcákra. Minden hiába volt. A bőrkereskedő előszobájában két detektív várta. Egyikük a karján nyugtatta a pokrócot. Elegánsan, könnyedén, mintha nem is pokróc lenne, hanem egy divatos felöltő, világos, könnyű anyagból. De a pokróc volt.

 

 

Lupusz megrázkódott, aztán borzadtan figyelt a Duna felé. A kertészház tetején gorombán dobolt a zápor. Az eső nagy zuhatagaiba jég keveredett. De a jég és az eső zaján túl még lehetett valamit hallani… Mintha nehéz testek szakadnának el a földtől. Gyökerek pattannának el a teher alatt. S valami ismeretlen, hatalmas állat nyögne a Duna felett. Vagy talán éppen a Dunában. Lent a fenéken hengergőzne jobbra-balra, s iszonyú nyögései nyomán a part omladozna. Lupusz felugrott, és a sötét semmiben a kilincs után tapogatott. Amikor meglelte, megnyugodott egy kicsit, de nem merte lenyomni. Nem mert kiugrani az ajtón. A szörny nyögései nagyon közelről hallatszottak. Elengedte a kilincset, és visszakuporodott a padra. Feje elhelyezkedett a szakadt pókhálók között, s enyhén, idegesen imbolygott. Sokáig fülelt a Duna felé. A szörny nyögései halkultak, s az eső suhogása fokozatosan minden koppanást, nyögést, dobolást magába olvasztott. Fekete suhogás örvényeiben úszott, sodródott a kertészek háza. Dideregtek a gereblyék, ásók, lapátok. Lupusz velük remegett. Szeretett volna elaludni. Lehunyta a szemét, s a tenyerét a fülére tette, hogy ne hallja a kísérteties fekete suhogást. – Hiába hunyorgott. Nem tudott elaludni. Ébren álmodott, régi dolgokkal, emlékekkel bíbelődött.

Folyosókon tévelygett, melyeket szürke olajfestékkel mázoltatott be az intézet igazgatósága. Eszébe jutottak a szörnyű klozetok, a tanulószobák, az olajos, firnejszos ammóniákszag, ami mindent átitatott. Az emeletes vaságyak iszonyatos tornyai, ahol soha nem lehetett aludni. Ha az alsó ágyakon feküdt, fölülről lehugyozták, ha a felsőn, akkor éjszakánként tűvel böködték a hátát, fenekét. A matracok DDT-szaga. S a rácsok, zárak, csappantyúk sokasága, amelyek ott feszültek, billegtek minden ablak, ajtó, kijárat, nyílás torkában. Eszébe jutott az erdei vetélkedő… Az elrejtett zászló, melyet a szomszédos iskola diákjai is szerettek volna megtalálni. Az ígéret. A komoly felnőttszavak: „Aki megtalálja a zászlót, bocsánatot nyer.” Az igyekezet, a csörtetés, a sok naparany pókháló… S a zászló… A semmi kis piros folt… A szívdobogás, ahogy előhúzta, az öröm, a büszkeség… Ahogy az erdei tisztásra ért, s felmutatta a zászlót, mint a szobafogságok, megaláztatások egyetlen ellenszerét. A bizakodás, a gyors fogadkozás a jóra, a fény, a letaposott fű nyers illata s az osztályfőnök jégszava: „Magára, fiam, nem vonatkozik a felmentés. A büntetését csak az igazgató engedhetné el, az pedig nincs itt…” Az értetlenség… A röhögés. A társak jóízű röhögése… És az érzés, hogy minden hiábavaló… Hiábavaló a törekvés, a figyelem, a tanulás… Végül úgyis mindig bejelentik majd, hogy nem érvényes… Visszaveszik a szavukat… Letagadják majd, hogy Károly Róbertet I. Lajos követte a trónon… A feleslegesség érzése, a visszasüppedés és menekvés a régi dolgok közé. Eszébe jutottak az álmatlanul töltött éjszakák, amikor egyfolytában a vasutasnéra gondolt, az asszony forró szájára, bársonyos bőrére s a szagára, amit nem tudott elfelejteni.

Lupusz mozdított a fején a pókhálók között, és belefülelt a kinti zajokba. Sötét, parttalan suhogássá változott az éjszaka. A szörny nyögései már elnémultak. Visszazökkent emlékei közé. Tűnődött. – „Milyen szaga volt hát a vasutasnénak? Széna?… Nem. Nem széna… Széna és virág… Széna és bizonytalan virágszag. Széna, mezei virág és tej szaga volt. Nyers tej. Frissen fejt nyers tej szaga… És széna és virág és a bőrének az a furcsa asszonyszaga…” – Lupusz beleszimatolt a kertészbódé huzatos levegőjébe, s úgy vélte, hogy a penész, a tenyérbe izzadt lapátnyelek szagán túl a vasutasné szagát is érzi a messzeségből. Érzi vagy elgondolja, mint egy üzenetet. Szaglászott a pókhálók között, és igyekezett a vasutasné forró hasára gondolni, hogy valóban érezze a széna, a virág és a tej távoli, hihetetlen illatát. Aztán váratlanul úgy érezte, hogy Olga szagát érzi, Olga szagát, mert Olga kint áll a bódé előtt, és vár. Ruhája már csuromvizesre ázott a záporban, de nem szól. Csak vár ott kint, és reménykedik.

Lupusz megrázta a fejét. Nem akart a lányra gondolni. Nem akart emlékezni semmire. Addig rázta a fejét, míg csak a fülére nem tekeredett egy nagyobb pókháló. Amíg a hálóval bajlódott, képzeletben visszamenekült az intézet szürke, zárt folyosóira. Gyűlölte az intézetet, a zárt, gonosz életet. A bezárt fiúkat és a bent élő tanárokat. Mégis, megnyugodott az intézeti emlékeket idézve, válogatva, mérlegelve. Eszébe jutottak a nehéz, feszengő hajnalok, amikor álmodott szerelmekből ébredt, s fájt, sajgott a nemi szerve. Eszébe jutott az első szökése is. A téli este, amikor a villanyszerelők között sikerült kicsúszni a kapun… A bérház, aminek lerohant az alagsorába, s a pincék sora, melyek között napokig bolyongott. A pongyolás asszony is eszébe jutott, aki hajladozva merte a szenet a kannába… És saját rekedt hangja: „Ne mozduljon, kés van nálam…” Jól emlékezett még az asszony ijedtségére, ahogy a szénhalom fölé hajolt, s lapátját sem merte elengedni. S a pongyolájára, kombinéjára, fenekére. Emlékezett a sietős mozdulatokra, ahogy sajgó feszültségén enyhített. Az asszony ecetszagára is emlékezett. – „Talán főzött valamit vagy felbontott éppen egy savanyúságosüveget? Furcsa, édeskés ecetszaga volt. A lapátba és a szénbe kapaszkodott… Meg sem próbált felegyenesedni… Nem sírt, nem nyögött, nem szólt semmit… Csak tűrte. Némán tűrte… Nem mocorgott, nem ugrott el, nem védekezett. Mintha nem is vele történne az egész… És iszonyú ecetszaga volt… Édeskés, büdös ecetszaga…” – tűnődött Lupusz, s egy-egy pillanatra már érezni is vélte az ecetszagot.

– Egyiknek ecetszaga van, a másiknak virág. Ilyenek az asszonyok – suttogta maga elé Lupusz, és ismét a külső zajokra figyelt.

A Duna-parton erősödött a zúgás. Az eső monoton suhogásába mélyebb hangok keveredtek. Mintha fatörzsek vagy vastag ágak zúgnának nagy csoportokban. Mintha kórusban zúgatná a szél az ágakat. – „Ekkora lenne a szél?” – töprengett Lupusz. – „Honnan kerekedett ez a nagy szélvihar? Délután még felhő sem látszott az égen… Vagy ez nem is szél? Mi az a nyögés a víz fölött? Mi nyög? Szörnyek járnak a nyomomban… Rám akarnak ijeszteni… A kerítést talán már elállták a rendőrök, s a kutyákat beengedték a kertbe… Itt szaladgálnak a fák alatt… A víz elmosta a nyomomat… Nincs nyomom… Lehet, hogy itt ülnek a kutyák a kerti ház előtt. Várnak rám. Lekapnak, vasra vernek… Kitt-katt, s a karkötő már biztosan áll a csuklómon. Mit kapnék a pongyolás asszonyért? Egy évet?… Két évet?… Mennyit érhet nekik egy ilyen pongyolás asszony, aki szenet mereget a pincében, aztán a lépcsőkön föltántorog a harmadik emeletre. Mennyit érhet nekik az ecetszagú? Esetleg három évet… Esetleg… A vasutasné akkor ötöt… Az legalább öt évet ér nekik, pedig az nem ellenkezett. De a vasutasnénak virágszaga volt… Nem azért ülnek itt a kutyák… Nem az asszonyok nyomában járnak ezek. Ha jönnek a kutyák, akkor gyilkost akarnak fogni. Én lennék a gyilkos?… Ha megtalálták a Gonosz hulláját… Ha megtalálták… Nem találhatták meg… Ki kellene néznem… Mi ez a zúgás?… Mi zúg itt?”

A Dagály strand fái búgtak, jajongtak a szélben. Lupusz remegve figyelt a zajokra. A Duna felől a szörny mély, reccsenő hangja is belekeveredett a szélzúgásba. Vitte, emelgette a szél a nyögéseket. Lupusz egészen a sarokba húzódott, a pókok közé. Lidérces, mély álomba zuhant.

Reggelre elállt a szél. A madarak előbújtak odúikból, s megszokott régi madárdalokat fújtak. Füttyükbe villamosok csengetése vegyült, fékek jajongása. Rendes városi nap köszöntött a Duna-part, a Vizafogó utca és a Dagály utca környékére. Minden élőlény belefogott valamibe, mire Lupusz felébredt. Éhes volt, háta, dereka sajgott, keze viszketett, mivel dagadtra marták a pókok. Kinyitotta a szemét, de nem tudta, hol van. A félhomály megijesztette: – „Fogva tartanak… Már bent vagyok… Álmomban kaptak el… Ez már a vizsgálati…” – rémüldözött. Aztán meglökött egy ásót, s az végigzuhant a szerszámok között. A csattanás s a tavalyi falevelek szaga egészen felébresztették. Megtapogatta a deszkafalakat, aztán résnyire nyitotta az ajtót, és körülnézett. Kezdett emlékezni a parkra s a kertészbódéra is, ahol menedéket talált. Visszaült a padra, aztán a kezét vakargatva eltűnődött. – „Most merre?… Reggel van, az emberek mindenütt a világon munkához látnak… Vagy utaznak… Ülnek a pályaudvarokon, és várják a vonatokat. Elutaznak, aztán megérkeznek valahová… Sétálnak az utcán, söröznek… Az emberek megtehetik… Az emberek könnyen vannak. Dolgoznak, aztán kimennek az utcára, és járkálnak ott. Mintha nem is lenne rendőrség… Mintha minden a legnagyobb rendben lenne… Én meg lapulok itt a szerszámosbódéban, s a pókok halálra marnak. Éhes vagyok, fáradt, végem. Be kellene menni a rendőrségre, és jelentkezni… Adnának enni, nyugton fekhetnék a cellában… Elítélnének, kitölteném, aztán belekezdenék valamibe. Mibe?… Mibe kezdhetnék én?… Mit tudnék én csinálni?… És ha nem lehet kitölteni?… Ha azt mondják, hogy kötél, vagy azt mondják, hogy életfogytiglan… Az is jó lenne. Az életfogytiglan is jó lenne… Csakhogy felakasztanának… Hinta-palinta, hinta-palinta… Nem lehet jelentkezni… Nem, jelentkezni nem lehet… De mit lehet akkor? Éhes vagyok és szomjas. Ennem kell valahol valamit. Van még harminc forintom… Ennem kell valahol valamit… Eszem, aztán elrejtőzöm itt holnapig… Elfekszem a pókok között, és kitalálok valamit… Valami rendes dolgot összehozok majd… Az embernek mire való az esze? Ha valamilyen rendes dolgot sem tudok kitalálni, akkor mire való a fejem?… Kilépek innen, és eszem valamit… Keveset… Körülnézek az utcán… A büfében… Mit flammóznak az emberek?… A sok rohadt ember, aki azt csinál, amit akar. Én is flammózok valamit, aztán visszajövök a pókok közé. A pókok szerencsét hoznak. Óvatosan kisétálok innen és…”

Kint szemtelenül fütyörésztek a rigók. Lupusz az ajtó résén át szemügyre vette a kertet. Embereket sehol sem látott, csak rigókat. A rigók hetykén sétálgattak a gyepen s a kavicsos, kanyargó utakon. – „Még ezek a rigók is… Ezek a rigók is jobban élnek, mint én” – zúgolódott magában Lupusz, aztán kilépett a kerti ház elé, és újra körülnézett. Nyugodtnak, biztonságosnak látszott a park. Néhány öregebb fát gyökerestül kitépett az éjszakai vihar, s a földben üregek támadtak. Fekete sebhelyek sötétlettek a gyökerek helyén.

Lupusz megkerülte a házat, aztán a Duna mentén húzódó kerítéshez lépkedett. Kicsit süppedt a lába, s a tornacipője besározódott. Nem törődött vele. Átdobta magát a kerítésen, aztán végigballagott a Duna-parton, egészen a Vizafogó utcáig. A Vizafogó utcán át aztán kijutott a Váci útra. Nagy volt a zaj és a forgalom. Száz és száz egyforma fickót látott a járdán, az utcai átkeléseknél s a villamosok lépcsőin is. A látvány hirtelen megnyugtatta. Közéjük vegyült, és flegmán lépkedett a Dagály utca felé. Halványan emlékezett egy büfére. Mintha valamilyen szellős büfé szagosodna a sarkon… Söröző munkásokra emlékezett s a járdára, ami zsírfoltos volt, szemetes, roggyant hátú. Elégedetten figyelte a farmernadrágos legények hadát. A sok koszos pruszlikot, kopott és fénylő feneket. Megtapogatta a saját nadrágját, és halványan elmosolyodott. – „Az isten sem válogatná szét ezt a bandát… Ki itt a gyanús?… Vagy mindegyik, vagy egyik sem. Jól megkeverte valaki a zsugát… Itt egy fej, ott egy fej… Ilyen fej, olyan fej, mégis mindegyik egyforma… Ezt válogassák szét, ha tudják… Maga az atyaúristen is összekeveredne itt. Melyik a vagány? Melyik a zsebes? Melyik a rabló? Melyik az egyetemista? Melyik csövezik? Mind egyforma. Szép egyforma világ… Engem ebből a léből ugyan ki nem merítenek… Elmerülök itt… Jól elmerülök… Semmi gáz, semmi téboly… Nagy, kényelmes flammó… Aztán majd meglátjuk…”

Lupusz megállt a Dagály utca sarkán, és körülnézett. Alkalmasnak találta a helyet. Bent, az önkiszolgálóban ülve, az utcai büfében és a kerthelyiségben állva lehetett enni és inni. Lupusz nem kívánkozott falak közé. Megállt az utcai fronton, s a kerthelyiség zöld farácsos kerítését mustrálgatta. A kerítés mögött ládaszám álltak az üres üvegek s a hordók is nagy halmokban. Enyhe patkányszag keveredett a pörkölt és a sült húsok szaftos illatával. Legszívesebben húst evett volna, de kevés volt a pénze, s a kerthelyiség zárt udvarára nem volt kedve belépni. Így aztán megállt az utcai büfé előtt, és mérlegelte a kínálatot. A káposztás lángos mellett döntött. A káposztás lángos csak két forint volt, s az illata rendes vidéki ételekre emlékeztetett. Befizetett két káposztás lángosra, aztán letámaszkodott a féltető alatt. Éhesen, sóvárogva harapott a lángosba, s nagyokat nyelt. A lángos rosszabb volt, mint az illata. A káposztához inkább zsír illik, mint olaj… Lupusz nem tudta, hogy mi illik a káposztás lángoshoz, de azt már az első lángos rágcsálása közben érezte, hogy káposztás, káposztás, de nem az igazi. Rágta azért, és nyelte az eledelt, sűrűn oldalt pislogva, mindent és mindenkit számon tartva. Az utolsó falatoknál tartott, amikor a kerthelyiségből előbukkant egy kék ruhás lány. Lupusz összerezzent. A lány rámeredt, és megállt. Lupusz lassan megfordult, s az ételek árát kezdte tanulmányozni a büfé oldalfalán. Gyomra görcsbe rándult, s a szíve feldobogott.

– Lupusz – szólalt meg mellette a lány.

Lupusz megfordult, és értetlenül a lányra pillantott.

– Lupusz… Meg sem ismersz?

– Jutka – nyögte Lupusz, és egyik lábáról a másikra állt. Mocorgott, remegett.

– Nem is örülsz, hogy összefutottunk?

– Dee. Éppen… Éppen…

– Mi van veled?

– Velem? Velem semmi.

– Látom, le vagy égve. Fizetek neked valami rendes kaját, jó? Gyere, visszamegyünk a kerthelyiségbe.

– Nem, oda nem megyek.

– Gyere csak, Lupusz, eszel egy jó babgulyást… Az éjjel összeszedtem egy kis dohányt, nyugodtan ehetsz. Rántott húst is ehetsz, vagy akár májat… Gyere csak, Lupusz, megetetlek – mondta a lány, aztán elkapta Lupusz kezét, és bevonszolta a kerthelyiségbe.

Lupusz zavartan, idegesen állt az egyik polc mellett, s a lányt figyelte, ahogy rendelkezik, fizet, tálcára rakja az ételt, italt, aztán egyensúlyozva átvág az emberek között.

– Egyél, Lupusz, és igyál!

– Jutka, én… Én…

– Mi van veled, Lupusz? Félsz tőlem? Ne félj… Tudom, hogy nem szeretsz… Tudom én, Lupusz… De azért most egy kicsit velem lehetnél… Elbántatok velem, én meg beléd estem… Csak beléd… Beléd… De hol van ez már? Egyél csak, Lupusz!

– Jutka, én dekkolok…

– Mit csináltál?

– Kis félreértés… De nem akarom, hogy rám másszanak.

– Habzsold be ezt a kaját, aztán eltűnünk innen.

Lupusz belemerítette a kanalat a babgulyásba, aztán mohón enni kezdett. Szürcsölt, nyeldekelt. A lány közben megivott egy fél konyakot, és nézte, hogy a fiú hogyan eszik.

– Ajj, Lupusz, hogy énbelőlem mi lett… Ha te azt tudnád…

Lupusz kezében megállt egy pillanatra a kanál, és megszólalt:

– Elkurvultál, nem?…

– Elkurvultam? Ha csak elkurvultam volna… De én strichelek… Strichelek, Lupusz… Förtelmes kurva lett belőlem.

– Talán csak bepiáltál egy kicsit.

– Egyél csak, Lupusz… Éhes lehetsz.

– Bekapom még ezt a húst, aztán olaj… Nem bírom ezt a placcot.

– Ideges vagy?

– Nem vagyok ideges, de rühellem ezt a placcot. Mi van ebben a pohárban?

– Rum… Azt szoktál inni, nem?

– A rum a legjobb… Kifizettél mindent?

– Persze, nem adják oda másként.

Lupusz felkapta a poharat, és torkába öntötte a rumot. Krákogott egyet, sóhajtott, aztán megveregette a lány arcát.

– Jól van, kisanyám, rendes vagy… De most aztán olaj…

– Lupusz… Ugye magaddal viszel?

– Dekkolok, kisanyám.

– Szeretnék veled lenni egy kicsit.

Lupusz tétova mozdulattal elszakadt az evőpolctól, és kifelé indult. A lány követte. Lupusz az utcán a lányhoz fordult:

– Alámerülök.

– Én is, Lupusz.

– Bajba keveredsz… Ha rám másznak, te is bajba keveredsz.

– Csak egy kicsit hadd menjek veled, Lupusz.

Lupusz vállat vont, és elindult a Dagály utcán át a Duna-part felé. A Népfürdő utcán jobbra fordult, majd a Vizafogó utcában ismét balra. A lány andalogva lépkedett mellette. Az oldalához dörzsölőzött, mint egy macska, aztán egészen nekibátorodott, és megfogta a kezét.

– Naaa – mondta Lupusz, de nem húzta el a kezét.

– Lupusz – suttogta a lány –, te olyan szép vagy, mint egy herceg…

– Tudom… Szegény mutter azt szokta mondani, hogy Windsor hercegére hasonlítok, a hajdani VIII. Edwardra… A fejem éppen olyan vadászkutyaszerű, mint ennek a Windsor hercegének. Csakhogy ezzel nem megy az ember sokra… Csinálni kellene valamit. Dolgozni, s a pénzen venni egy trombitát. Belefújni, s a hang szállna, mint egy rézgömb. De én hiába dolgozom. Újra csak rosszra fordul minden. Amikor kiszabadultam az intézetből, belehomorítottam a melóba. Gondoltam, veszek egy trombitát, és fújom majd esténként. Mégis réz, ugye… De aztán odajött hozzám a munkavezető. Azt mondja, hogy menjek el hozzá vasárnap házat építeni… Mások is jönnek… Nem bánom meg… Mondtam neki, hogy nem megyek. A vasárnapot vártam egész héten. Hétköznap sem szerettem dolgozni, de azért csináltam mindent rendesen, mert a többi ember is csak dolgozott, s tudtam, hogy jön a szombat és a vasárnap. Az életből akkoriban a vasárnapokat szerettem a legjobban. A munkavezető aztán rám mászott. A legrohadtabb helyekre mindig engem küldött, s alig kerestem valamit. Ha csak tehette, ordított velem, és én nem szeretem az ordítozást. Egy reggel aztán ágyban maradtam. Nem keltem fel, nem mentem dolgozni. A trombitát sem vettem meg soha.

– Igaza van anyukádnak… Nagyon szép vagy, Lupusz.

– Most már abbahagyhatnád… Nem erről van szó.

– Nem, Lupusz, nem hagyom abba.

Lupusz megállt a strand kerítése mellett, és a lányra nézett:

– Nekem ide most be kell másznom.

– Énnekem is.

– Na akkor majd én segítek – mondta Lupusz, aztán elkapta a lányt, átsegítette a kerítésen, és saját maga is utánaugrott. Balesetmentesen jutottak el a kertészek deszkaházáig.

– Itt laksz? – kérdezte a lány.

– Nem, itt nem lehet lakni… Csak itt vagyok éppen – vonogatta a vállát Lupusz, aztán leültette a lányt a padra, s az ajtót belülről beakasztotta.

– Sötét van…

– Majd megszokja a szemed. Világos persze soha nem lesz itt, de lát azért az ember egy keveset. Ezek itt szerszámok, az ott egy kosár, falevelek vannak bent. Tavalyi falevelek. Elfelejtkeztek róla.

A lány kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Lupusz arcát.

– Megcsókolhatnál…

– Meg, de minek? Minek csókoljalak meg, Jutka? Mondd szépen! Minek csókoljalak meg? Kell ez?…

– Utálsz, ugye?

– Nem, miért utálnálak?

– Ne utálj, Lupusz… Munka után én mindig megmosakszom. Nagyon tiszta vagyok. És egészséges…

– Ki mondta, hogy utállak?

– Csak gondoltam.

– Nekem már mindegy… Nekem már…

– Lupusz, szeress egy kicsit! Simogass meg… Simogass egy kicsit… Engem soha senki nem simogat meg. Csak rám másznak, és belém verik a farkukat. Soha senki nem simogat meg… Szeress egy kicsit, Lupusz!

– Jó, szeretlek – mondta Lupusz, és unottan megsimogatta a lány fejét, nyakát. A lány megremegett, és odabújt hozzá.

– Na, csókolj meg… Neked is jobb lesz…

Lupusz megcsókolta a lányt, aztán megsimogatta. A lány egészen hozzásimult, és halkan dorombolt a mellén:

– Még mindig szeretlek, Lupusz, pedig rondán elbántatok velem. Nagyon rondán… Mondd csak, mi lett azzal a bandával?

– Nem tudom. Régen láttam őket…

– Megjött az eszed, Lupusz. Neked soha nem szabadott volna azokkal a szörnyetegekkel összeállni. Borzalmas volt… Éreztem, hogy nem kellene odamennem… Éreztem, de olyan mosolygós voltál és olyan különös. Emlékszel, hogy mit mondtál nekem?

– Mikor?

– Amikor sorra kerültél…

– Már semmire sem emlékszem.

– Megsimogattál. És azt mondtad nekem, hogy kisarany… Ne haragudj, kisarany, én nem bántalak… Én meg abbahagytam a sírást, és azt mondtam neked, hogy most már úgyis mindegy, csináld csak… És aztán akkor rám feküdtél… Szerelmes lettem beléd. Olyan szép hosszú lábad volt, és olyan különös voltál… Azt mondtad nekem, hogy kisarany… Lupusz, mondd most is… Mondd, hogy kisarany…

– Kisarany.

– Akkor szebben mondtad. Olyan furcsa, dallamos volt a hangod.

– Hagyjuk ezt, kisarany… Inkább megcsókollak.

– Levetkőzöm, jó?…

– Ne, ne vetkőzz le! Nem akarom.

– Szeretnék levetkőzni, Lupusz… Csak levetkőzöm… Semmit sem kell csinálnod.

– Ülj itt szépen.

– Legalább ezt a szoknyát levetem. Szeretném, ha a lábamat simogatnád. Nagyon szép ám a lábam.

– Emlékszem rá.

A lány felállt, és kibújt a ruhájából.

– Jutka…

– Minden tiszta rajtam. Simogass egy kicsit!

– Azon gondolkodom, hogy milyen ember vagyok én.

– Ne gondolkodj most, add ide a kezedet, így…

– Jutka, én… Nem szeretlek.

– Nem baj. Én szeretlek, és az elég.

– Simogatom a lábadat, és egy másik lányra gondolok közben. Talán fel kellene öltöznöd…

– Biztosan kívánsz egy kicsit… Várj, ezt is levetem.

Lupusz eltolta magától a lányt.

– Öltözz fel, én tönkre vagyok… Már nem is számítok embernek.

A lány mindent levetett magáról, és átölelte Lupuszt.

– Az öledbe ülök, dőlj a deszkafalnak – suttogta.

– Kisarany, ezt csak szerelmesen szabadna csinálni.

– Én most szerelmes vagyok… Szeretlek, Lupusz.

– Olga… Olga, szerelmem – suttogta Lupusz.

– Jutka vagyok, nem Olga, nyisd ki a szemedet.

– Te Olga vagy – mondta Lupusz makacsul.

– Jutka vagyok! Szeretlek, te barom! Nem érted?…

Lupusz kinyitotta szemét:

– Kisarany – mondta, és megcsókolta a lány arcát.

– Ugye, Lupusz, sokkal jobb velem, mint másokkal?

– Nem tudom… Nem értem, hogy mi miért van.

– Biztosan jobb velem, Lupusz. Ha nem is tudod, akkor is jobb. Én szeretlek, és forró vagyok. Lázas. Máskor soha nem vagyok lázas. De ilyenkor, ha te hozzám érsz, mindjárt lázas leszek. Olyan finom vagy, olyan különös…

– Szegénykém – mondta Lupusz, és megsimogatta a lány fejét.

– Jaj, Lupusz, jaj, te drága…

– Jól van na, jól van. Ne mocorogj most már.

– Mondd, hogy kisarany!

– Kisarany. Rendes kis dög vagy… S ahová odanyomod magadat…

– Ugye, rendes kis dög vagyok?…

– Rendes kis dög vagy… Olyan jó veled, hogy majdnem szeretlek. Nem is értem… Nem is lehet ezt megérteni.

– Mert szerelmesen csinálom. Lupusz… Megmondjam az igazat?

– Mondj, amit akarsz.

– Amikor megláttalak ott a büfé előtt, rögtön elöntött a forróság. Csak néztelek, és nem akartam hinni a szememnek. Attól féltem, hogy valami csajjal vagy. De nem volt ott senki. És a kerthelyiségben sem láttam senkit… Legszívesebben ott a cementen megborultam volna neked. Ott a büfé előtt, hogy mindenki lássa. Lupusz, azt szeretném, ha egyszer valamilyen nagy téren fekhetnék le neked… Nagy tömeg lenne, halkan szólna a zene… Éljeneznének. Lupusz, azt szeretném, ha május elsején a Dózsa György úton rámolnál be nekem… Azt szeretném, ha a tv egyenesbe közvetítené az egészet… Ha ujjal mutogatnának rám az utcán: „Ott megy annak a magas, vadászkutyafejű srácnak a kurvája…” Lupusz, megőrülök érted… Ha akarod, én… Én újrakezdek mindent… Nem csinálom többet senkivel… Csak veled… Jó leszek. Ha akarod, Lupusz, én beiratkozom valamelyik templomba, és egész napon át csak imádkozom. Érted imádkozom, és a fejedért, szemedért, mindenedért külön-külön… – A lánynak elcsuklott a hangja, és sírva fakadt.

– Ne sírj, kisarany – mondta Lupusz, és megsimogatta a fejét.

– Félek, hogy elhagysz.

– Ne félj, kisarany. Én mindenkit elhagyok, még saját magamat is. Egyedül megyek valahová, csak nem tudom, hová…

– Lupusz, ha akarod, én beállok munkásnőnek… Egész nap a szövőgyárban dolgozom, megtisztulok. Mind a ketten megtisztulunk, és újrakezdjük az életet. Neked nem is kell dolgoznod. Én majd dolgozom a szövőgyárban, este meg mosok, vasalok, főzök neked.

Lupuszt a mosónők főzelékszagú szerelme túlzottan nem lelkesítette. Biztonságra, polgári elfogadottságra vágyott, de már nem tudott szabadulni a vasutasné különös széna- és virágillatától és Olga kifinomult lényétől.

– Ha ennyit dolgozol, ronda leszel.

– Jaj, Lupusz, mit csináljunk akkor?

– Majd én is dolgozom. Kifogok valamilyen testhezálló melót, és eldolgozgatok. Ennél – mutatott maga köré – minden jobb, még a munka is. Csakhogy nekem még…

– Lupusz, nem hagysz el? Én mindent megteszek neked…

– Az a baj, hogy én most dekkolok.

– Elbújtatlak, Lupusz. Hordom neked majd a kaját, piát. Koromsötétben élünk majd, és közben szerelmeskedünk…

– Ez igaz. Koromsötétben élünk, akár a vak halak…

– Vak halak?

– A vak halak, abban a régi tóban.

– Csókold meg a mellemet!

– Majd holnap.

– Csókold meg…

– Megcsókolhatom, de akkor megint begerjedsz.

– Nem akarod? Olyan jó begerjedni, az a legjobb az egész életben, ha az ember begerjed. Lupusz, gerjedjünk be mind a ketten.

– Megőrültél, kisarany.

– Szeretlek, Lupusz, és most annyira kívánlak, hogy remeg a combom. Nézd csak, megváltoztak?…

– Nem… Pont ilyenek voltak.

– Te el sem hiszed… Én soha nem engedem a mellemet fogdosni… Megcsókolni sem engedem magamat. És csak védőgumival… Mezítláb csak veled. Neked tartogatom magamat.

– Az én utam, kisarany, a semmibe visz.

– Csókold meg őket!

Lupusz előrehajolt, és megcsókolta a lány melleit. Tűnődött. Eljátszott velük, s bámulta, hogyan keményednek meg a bimbók, s telnek meg sötét vérrel. Amikor a lány egész testében megremegett, magához húzta, s megtett neki mindent, amire csak vágyott.

– Soha nem lesz belőled szövőnő – mondta Lupusz.

– De lesz. Ha egy kicsit is akarod, munkásnő leszek, vagy akármi. Csak neked kell rám nézni, és az elég.

– És énvelem mi lenne akkor?

– Szeretnélek. Egész éjszaka szeretnélek. Új életet kezdünk mind a ketten.

– Az jó lenne bizony… Csak az a baj, hogy én éppen dekkolok. Ha elkapnak, akkor vége lesz az idillnek két perc alatt.

– Ekkora bajban vagy, Lupusz?

– Nagy bajban… Majd ha ebből kimásztam, akkor új életet kezdek. De hogy lehet egy ilyen sötét szerszámkamrában új életet kezdeni?

– Lupusz, én holnap beállok egy gyárba.

– Azt is lehet… Kisarany, nem tudnál nekem valami dohányt csúsztatni?

– Kifizettem reggel a lakbéremet. Ez az ötvenes maradt… Tedd el!

– Lakbért fizettél? Az nagy baj.

– Tedd el ezt az ötvenest… És ha akarod… Ha akarod, akkor összeszedek valami lóvét… Ma még összeszedek valami lóvét, aztán holnaptól minden másként lesz. Igaz?

– Igaznak látszik… De ha engem szeretsz?

– Nagyon szeretlek, Lupusz. Ne menjek? Ha akarod, soha többet nem megyek ki az utcára.

– Egy százas teljesen kihúzott volna… Alá kell merülnöm. Alámerülök, aztán majd megkereslek, ha beüt a nyugalom.

– Istenem, egy százas semmi… Azt hiszem, holnap kezdem az új életet… Holnap reggel beállok valamelyik gyárba. Kék köpenyem lesz, munkásnő leszek, megtisztulok…

– Nem mondom, hogy holnap kezdd… Ma is kezdheted a tisztulást.

– De hát nincsen pénzed.

– Pénzem az nincs… Pénzem még soha az életben nem volt. A pénz, az valami idegen dolog nekem. Valami marha vicc.

– Hozok én neked, Lupusz, néhány kilót, aztán alámerülhetsz… Én majd imádkozom érted, jó? Aztán, ha elmúlik a vész, összeházasodunk, igaz?

– Mit csinálunk?

– Elveszel feleségül.

– Ez azért nem biztos.

– Nem veszel el?

– Nem hiszem.

– De azért szeretsz majd, ugye?

– Szeretlek… Lehet, hogy feleségül is veszlek, ha lesz, ugye, időm… És lehet, hogy akkor már nagyon ráérek…

– Én most akkor…

– Öltözz csak… Én majd itt dekkolok… Ki tudsz mászni a kerítésen?

– A kerítésen? Persze. Ócska kis kerítés ez – mondta a lány, aztán nehézkesen, fájdalmasan elszakadt a fiútól. Állt egy kicsit a félhomályban, aztán lassan felhúzta a bugyiját, blúzát, szoknyáját. Amikor elkészült, hirtelen sírva fakadt.

– Mi a baj, kisarany?

– Nem utálsz, Lupusz?

– Nem, kisarany. Csaknem szeretlek… Ha én gazdag lennék, állandóan ott tartanálak a szobámban, kertemben. Meztelen lennél. Élő szobor… Mozognál, hevernél, széttennéd a lábadat, aztán meg összecsuknád.

– És szeretnél akkor?

– Azt hiszem… De alighanem, így jobban szeretlek…

– Azt mondtad, hogy csak majdnem szeretsz…

– A majdnem azt jelenti, hogy szeretlek, csak van bennem egy kevés bizonytalanság. Ez a bizonytalanság lehet, hogy nem is a szerelemre vonatkozik, hanem valami másra.

– Mire akkor?

– Az életemre. Hová megyek én, nem tudod?

– Nem tudom, Lupusz. De mész, ugye?

– Megyek. Csak nem tudom, hová, miért és minek.

– Most azért itt maradsz addig, ugye?

– Itt maradok.

– Várj engem! Délután visszajövök… És… És ne gondolj arra, hogy mit csinálok. Gondold azt, hogy holnaptól már munkásnő leszek. Vagy gondold azt, hogy szobor vagyok a kertedben. Nézlek téged. Szerelmesen nézlek. És te is nézel engem, olyan majdnem szeretettel, jó?

– Így lesz, Jutka. Arra gondolok, hogy munkásnő leszel…

– Csókolj meg!

Lupusz megcsókolta a lányt, aztán kibocsátotta az ajtón. Egyedül maradt. Fülelt. A léptek neszét elnyelte a tavaszi pázsit. Várt néhány percig, aztán felhúzta a nadrágját, és beült a sarokba a pókok közé. Fejét a deszkának támasztotta, s a szemét behunyta. Eszébe jutott a régi Punk Judit… A szép, üde Punk Judit. S eszébe jutott az a régi, messzeségbe veszett nyár. Képzeletben a pesti utcákat járta.

 

 

A munkásszállásra már nem mehetett vissza. A második héten rájöttek, hogy az építkezést otthagyta. Kitették az utcára. Ténfergett a Belvárosban, s azon gondolkodott, hogy hol tölti majd az éjszakát. A pénze is fogytán volt… Ténfergett, fagylaltozott, aztán megállt egy Volkswagen előtt, és megpróbálta az ajtaját. Nyitva volt. Kiemelt belőle egy vajszínű felöltőt, aztán egykedvűen továbblépdelt. Senki nem szólt hozzá. Senki nem állította meg. Elsétált az Emkéig aztán vissza. Kíváncsi volt a szituációra. A Volkswagen gazdája még nem érkezett meg. Újra elbattyogott az Emkéig, aztán irányt változtatott. Eszébe jutott az egyik gusztusos zálogház. Végigment a Rákóczi úton, aztán a Keletinél befordult a Thököly útra. Húsz percig keresgélte a kapuk aljában a feliratot. Nem találta meg. Végül utánaszegődött három batyuzó cigányasszonynak. A cigányok nyomra vezették. Ronda csürhe ácsorgott az udvaron, s bent a becsüsök előtt is vegyes volt a társaság. Beállt a hosszú, alig moccanó sorba, és nézelődött.

Sápadt és kopott ruhájú asszony állt előtte. Ezüst gyertyatartókat szorongatott a hóna alatt. Fiatal asszony volt, de gyötrött arcú, gyötrött testű. Fekete haja kiszabadult a konty kacskaringóiból. Lágyan, olajosan lógott a vállára néhány tincs. Lupusz nézte az asszony haját… Puha, fekete haja volt az asszonynak, de ha oldalról esett rá a fény, kékbe játszott. Fémes, kék tónusok keletkeztek a fekete haj lejtőin. Lupusz megbabonázva nézte. Ilyen szépen omló, éjfekete hajat még sohasem látott. Szerette volna megsimogatni az asszony haját, morzsolgatni az ujjai között, vagy belekapaszkodni és megcibálni. Halkan, kedves rekedtbe váltó hangon megszólalt:

– Asszonyom…

Az asszony megfordult, és Lupuszra nézett. Sápadt, szabályos arca volt. Szeme mélyen ülő, szája vértelen.

– Asszonyom… A haja nagyon szép… – rebegte Lupusz.

Az asszony zavartan a kontyához nyúlt, és megtapogatta.

– Nem értem… – mondta. – Kibomlott?

Lupusz az asszony finom ujjait nézte, ahogy belemélyedtek a konty fekete fészkébe.

– Nem bomlott ki… Csak szép… Valami puha kékség ül az ön kontyán… Fekete, kék és puha.

Az asszony elmosolyodott, és megszólalt:

– Kislány koromban tényleg szép volt a hajam. Akkor a hátam közepéig ért. Sajnos aztán, amikor férjhez mentem, többször el kellett adni, mert a férjem ivott. Megfizetik még most is… Csak nagyon sokára nől meg… Ha megnől, akkor meg sajnálja az ember levágni. De hát le kell vágni… Egyszer megkértem a férjemet, hogy hadd tartsam meg a hajamat, de nem engedte. Azt mondta, hogy az asszonyokon nem a haj fontos.

– Ilyen szép hajat még soha életemben nem láttam – mondta Lupusz.

– Maga biztosan szereti a szép dolgokat. Finom ember lehet… Én mindig a finom emberekhez vonzódtam, de aztán három leánykám lett. A férjem meg iszik…

– Elkísérném, ha megengedi…

– Nincs kedvem hozzá… Biztosan…

– Nem, nem… Mire gondol?

– De biztosan azt akarná majd. Nézze csak, a lábam is nagyon szép volt. Most is szebb, mint a többi asszonyé – mondta a nő, és egy kicsit megemelte a szoknyáját.

– Nagyon szép. A lába is szép…

– Jobb, ha nem kísér el… Otthon vannak a leánykáim. Egy szobánk van csak, szuterén… A férjem is betoppanhat… Főznöm is kellene…

– Nem akarom zavarni magát… Csak a haja annyira elbűvölt…

– Jobb, ha nem kísér el… Értelme sem lenne. A férjem betoppanhat… És tudja, az a baj, hogy akit én közel engedek magamhoz, abba beleszeretek… Pénzért soha nem csináltam, csak unalomból… De aztán mindig beleszerettem az illetőbe. Álmodoztam, és nem főztem ebédet a lányaimnak. Azoknak pedig enni kell…

– Ne értsen félre, asszonyom… A haját nagyon különösnek tartom…

– Ilyen kékesfekete vagyok mindenütt. A tükörben szoktam nézni… Egyszer mondtam is a férjemnek, hogy nézd e, milyen a színe a szőrömnek… Az meg csak röhögött, és rávágott egy nagyot a fenekemre. Az én férjemnek nincs érzéke az ilyen dolgokhoz, pedig restaurátor. A templomok belsejét mindig az én férjem teszi rendbe, nagyon ért az aranytárgyakhoz… Főleg a festést szokták ők csinálni, meg a gipszet az oszlopfejeken. Fejből megcsinál minden kacskaringót, soha nem használja a rajzot. Csak az a baj, hogy iszik… És nem veszi észre, hogy én milyen vagyok… Mindig csak mások mondják, hogy szép a hajam vagy a lábam… Pedig higgye el, kérem, tényleg szép… És ha látná, hogy milyen kékes a szőr a hónom alatt és más helyeken, nagyon csodálkozna a férjemen.

– Puhának látszik a haja.

– Megfoghatja.

Lupusz kinyújtotta a kezét, és kéjesen morzsolgatta az asszony haját. Beletúrt, s a konty alatt nyakig húzta a kezét.

– Tiszta selyem, fekete selyem – mondta.

– Örülök, hogy észrevette a hajamat, de azért arra kérem, ne kísérjen el. Még a fűszereshez is be kell mennem… A kislányok nem kaptak reggelit…

– Ilyen puha, selymes hajat még soha életemben nem láttam – szögezte le Lupusz.

– Esetleg majd egyszer máskor… Nem felejtem el magát… Jaj, éppen sorra kerülök – mondta az asszony, aztán igazított a haján, és a becsüs elé lépett. Lupusz száraznak, gonosznak érezte a becsüs hangját. Hangos volt a mondat és nagyon nyilvános:

– Négy darab templomi gyertyatartó… Színezüst… Nyolcszáz forint…

Lupusz szeretett volna az asszony után fordulni, de a becsüs már rászögezte hegyes, vizslató tekintetét. Átnyújtotta a felöltőt:

– Importanyag…

A becsüs tapogatta, forgatta a felöltőt, aztán ránézett:

– Négyszáz… Többet nem tudok adni.

– Nem sok – mondta Lupusz, aztán átvette a blokkját, és beállt a pénztárhoz. Mire odavergődött a sorban állók között, a fekete hajú asszony már eltűnt. A pénztároslánynak fekete szőrök nőttek a fülébe. Nézegette a lány fülét, száját, s elképzelte, hogy a lány lassan, zenére levetkőzik előtte. Amikor az ablakhoz jutott, beszólt a lánynak:

– Tudok egy jó kozmetikust.

– Négyszáz – mondta a lány, és eléje tolta a pénzt.

– Nem érdekli?

A lány ránézett, aztán a füléhez nyúlt:

– Voltam már, de kinől újra – mondta, és mosolygott.

– Pardon… Ha tudok valami jobbat, majd benézek – mondta Lupusz, aztán eltolatott az ablaktól. Sokan várakoztak a becsüs előtt. Naftalin- és gázolajszag keveredett a mennyezet alatt. – „Ennyi leégett spinkó…” – tűnődött Lupusz, és kilépett az udvarra.

– Bevették? – lépett hozzá egy köszörűs cigány.

– Mit gondol, lenyeltem? – csodálkozott Lupusz.

– Megveszem a cédulát, ha eladja.

– Mennyit ad érte?

– Ötvenet…

– Hülyéskedik, édesapám?… – érdeklődött Lupusz.

– Legyen hatvan, úgyis szajréból van…

– Ég vele, öregfiú… Beszélgessen valaki mással – mondta Lupusz, és továbblépdelt. A kapuban utolérte a félcigány.

– Kocsiból van, nem?

Lupusz érdeklődve megnézte a fickót. Nem látszott besúgónak.

– Azt gondolja talán, hogy a Váci utcában szabattam? Direkt azért szabattam, hogy aztán behozzam ezeknek… Kivágtam az ablakon húsz kilót, hogy aztán ezek adjanak érte négyszázat? Mit gondol maga, édesapám?

– Száz forint… Az már túl van fizetve.

– Itt van, fogja – mondta Lupusz, és átnyújtotta a zálogcédulát. A félcigány kifizette a százast, aztán köszönés nélkül megfordult.

Lupusz a Thököly út forgalmában a fekete hajú asszony után vetette magát. Leszaladt az aluljárón, aztán fel. Az asszony éppen kilépett a sarki csemegeüzletből, amikor megpillantotta. Megnyújtotta a lépteit, de nem szólította meg, amikor utolérte. Némán, vágyakozva követte. Az asszony befordult a Nefelejcs utcába. – „Hol lakhatna?” – gondolta Lupusz. – „Csakis ilyen helyen lakhat, mint a Nefelejcs utca…”

A kapu alatt az asszony karjára tette a kezét, éppen abban a pillanatban, amikor a szatyrából elővette a lakáskulcsot.

– Jaj… Menjen el innen – mondta az asszony.

– Én a FIK-től jöttem, érti?

– A FIK-től? Nem értem…

– Ha kérdi valaki, mondjuk a házmester… Nyissa ki az ajtót! Melyik az?

– De itthon vannak a kislányaim…

– Majd elmennek.

Az asszony néhány lépcsőn leereszkedett, aztán kinyitott egy kopott ajtót. Kis előszobába jutottak, aztán a szobába, amit persze konyhának, kamrának és hálószobának is használtak. A vetetlen ágyak, széthagyott ruhák felett nehéz penészszag ült. Szinte félhomály volt a szobában, pillanatok múltak el, mire az egyik sarokban megpillantotta az asszony tíz év körüli kislányait.

– Mindjárt jön a Gálvölgyi elvtárs is. Felmérjük a lakást. De ne reménykedjen, asszonyom, fél év is beletelik, mire egy jobb lakást tudunk valahol… – mondta Lupusz, aztán elővett egy százast, és a nagyobbik gyerek kezébe nyomta. – Menjetek el addig moziba, amíg itt méricskélünk. Csokit is vehettek.

– Ezért? – kérdezte a lány. S látszott az arcán, hogy nincsenek illúziói.

Lupusz átnyújtott neki még egy százast, aztán leült egy székre, és hivatalos hangon megszólalt:

– Fél év, de az is lehet, hogy háromnegyed. Egy olyan lakást kell keresnünk, ahol legalább konyha van.

– Konyha jó lenne – szólalt meg az asszony –, de még annál is jobban szeretném, ha emeleten lakhatnánk. Szeretek kinézni az ablakon, de itt nem lehet.

Amikor a gyerekek után becsukódott az ajtó, Lupusz felállt, és az asszonyhoz lépett:

– Te fekete arkangyal, te gyönyörűség – suttogta, s orrát a hajkazalba fúrva magához ölelte az asszonyt.

– Benyithatnak…

Lupusz az ajtóhoz lépett, ráfordította a kulcsot. Mire megfordult, a nő már kibújt a ruhájából, s az egyik vetetlen ágyon a vánkost igazgatta.

– Sietnünk kell, bármelyik percben hazajöhet az uram – mondta magyarázóan.

– Este jön haza, vagy nem?

– Este, ha rendesen dolgozik. De ha iszik, gyanakvó lesz. Hazaszalad, mert azt hiszi, hogy megcsalom.

– Furcsa – mondta Lupusz, aztán újra magához ölelte a nőt.

Az asszony odaadóan, hosszan szeretkezett vele az izzadtságszagú ágyon. Később, amikor már csak feküdtek egymás mellett, az asszony az ágyékára mutatott:

– Mondtam ugye, egészen kék…

– Kékesfekete – mondta Lupusz, és megsimogatta az asszonyt. Sokáig feküdtek szótlanul. Kint bádogot kalapáltak, és egy rekedt asszony mesélt valamit. Talán az ablak előtt vagy kint az udvaron.

– Mire gondolsz? – kérdezte az asszony.

– Hogy lent vagyunk a fenéken.

– Milyen fenéken?

– Mondjuk a folyó fenekén, és rákok mászkálnak körülöttünk. Felettünk van a víz. Jó tízméteres vízoszlop, vagy még több. A víz felszínén fehér hajók úsznak, a napfényes fedélzeten nevetgélnek az emberek. Sört isznak. Színes sálakat lobogtat a szél. Vagy inkább kendőket… Vagy inkább egy zászlót, ami tarka, mint a bohócok ruhája, mert a hajó sehová sem tartozik. Csak úszik fent a fényben. És az emberek is úsznak a hajó körül.

– A vízben?

– Nem. Fent a fényben, mint a madarak.

– Akkor repülnek, nem?

– Nem repülnek. Úsznak.

– Istenem, miket tudsz te mondani – sóhajtott fel az asszony, s oldalra fordulva csókolgatni kezdte Lupusz arcát, szája szögletét.

– Ismerek egy maszekot – szólalt meg Lupusz. – A hónap végéig meglesz a második kocsija. Úgy van, hogy azt majd én vezetem. Én keresem vele a pénzt a maszeknak. Ha meglesz a kocsi, elviszlek kirándulni, jó? Elviszlek Gödöllőre vagy a Pilisbe.

– És a kislányok?

– A kislányokat is elvisszük.

– De biztos, hogy te vezetheted az autót?

– Mi biztos? Csak az biztos, hogy mi egészen lent vagyunk, de fenn a víz fölött süt a nap. Szeretnélek elvinni egy kirándulásra. Ráckeve talán jobb lenne.

– Vasárnap Ráckevére… Istenem… – mondta az asszony, s éjfekete, puha hajával befészkelte magát a férfi hónalja alá.

Sokáig feküdtek mozdulatlanul. Felettük a magasban fehér hajók úsztak, tarka zászlók alatt.

Lupusz bement az egyik közeli népbüfébe, és megevett két adag resztelt májat, öt kenyérrel. Amikor végzett az evéssel, sorra vette az üzleteket. Vásárolt magának egy szögletes napszemüveget, két doboz Marlborót, gyufát, aztán az egyik csemegében leemelt a polcról egy üveg rumot, és fizetés nélkül kisétált vele. Befordult az oldalutcába, és felbontotta. Éppen szájához akarta emelni az üveget, amikor megállt mellette egy toprongyos öregasszony. Lupuszra mosolygott:

– Mit iszik?…

– Rumot – mondta Lupusz.

– Én is szeretem a rumot – mondta az öregasszony, és hamiskásan nevetett.

Lupusz húzott egyet az üvegből, aztán csettintett a nyelvével.

– Milyen? – kérdezte az öregasszony.

– Jó… Rum íze van.

– Adjon egy kortyot! Olyan régen ittam rumot…

Lupusz az öregasszonyra nézett, és megcsóválta a fejét:

– Ejnye, mama, ejnye…

– Nem ad egy kortyot sem?…

– Hozzon egy poharat! Adok egy egész pohárral. Nem szeretem egyébként, ha beleisznak az üvegembe. Ez az üveg hozzám tartozik… Ma én ezzel az üveggel jól megleszek, mama. Értjük?

– Messze lakom innen.

– Csak pohárban adok.

– Hol szerezhetnék én itt poharat?

Lupusz megfordult, aztán bezörgetett az egyik földszinti ablakon. Ijedt, idős hölgy bukkant elő a függöny mögül:

– Posta, ugye? A posta?…

– Ide figyeljen… Kellene egy pohár.

– A fiam levelét várom. A fiam levele…

– Én nem a postától jöttem, kérem… Én itt rumot akarok adni ennek az öreg csajnak. De nincs pohara. Adjon a csajnak egy poharat, mert szomjan hal…

– Nem a postától jött?

– Nem. Hozzon két poharat, és akkor magának is adok a rumból. Egy egész üveg rumom van. Alig fél órája loptam…

– Jézusom… Kicsoda maga?… – ijedezett az öreg hölgy az ablakban.

– Nem az a lényeg, drága nagyságos asszonyom… Itt a rum. Hozzon két poharat, mert ez az öreg csaj itt szomjan döglik… Igaz-e, mama?

A toprongyos öregasszony az ablakhoz topogott.

– Adhatna, kérem, egy poharat… Olyan régen ittam rumot.

– Két poharat, ne legyen önző, mama! A nagyságos asszony is iszik egy pohárral, ugyebár?

– Kérem, én a postást várom. A fiam levelének ma legkésőbb meg kell érkezni…

– Helyes. Hozza most már a poharakat, vagy felköltsünk valaki mást is itt a közelben?

– Felköltsünk? Nappal van, kérem. Napfényes délután.

– Nem számít, mi az öreg csajjal akkor is felköltjük ezeket itt… Felköltjük ezeket, és megisszuk a rumot.

– Hozom már, kérem… Kupicákat akarnak?

– Nem kupicákat, mentsen isten! Poharakat.

Az idős hölgy térült-fordult. Lupusz közben háromszor is felhajtotta az üveget.

– Ezek jók lesznek? – kérdezte a hölgy, és kétdecis poharat tett az ablakpárkányra.

– Nagyon jók, nagyságos asszonyom – mondta Lupusz, aztán teleöntötte mindkét poharat.

A toprongyos öregasszony azonnal felkapta az egyiket, és belekortyolt. A függöny előtt álldogáló idős hölgy a kezét tördelte:

– Úgy értsem, hogy ez… Ez a másik pohár pedig?…

– Igen… Ezt pontosan így kell értelmezni. Tessék fogyasztani. Ez a legjobb rum, amit az utolsó két hétben ittam.

Az idős hölgy belekóstolt a rumba, aztán elmosolyodott:

– Teába szoktuk inni azelőtt…

– Azelőtt kérem, persze. Mivel szögletes volt a rum.

– Szögletes?… Erre nem emlékszem.

– Szögletes volt, kérem, ez teljesen világos.

– A fiam levelét várom… Már tegnap itt kellett volna lenni a levélnek. Nem értem, mit csinálnak a levéllel?… Nem értem…

– Én már nem várok levelet – szólalt meg a toprongyos öregasszony, s a rumot ringatta a pohárban, mint egy csecsemőt.

– Ha az embernek nincs címe, nem kap levelet – vélekedett Lupusz.

– Nem a cím… Címem még csak lenne, de nekem már nem él senkim. Meghaltak. Mindenki meghalt. A szüleim, a gyerekeim, a férjem… Én maradtam egyedül. Bent lakom az otthonban… Nem szeretek az otthonban lenni. Mindig megszököm onnan. Most is szökésben vagyok…

– Jaj, nem haragszanak – szólalt meg az idős hölgy –, úgy érzem, be kellene magukat hívnom. Olyan kedves emberek… De nem tehetem… A fiam megtiltotta. Azt mondta, hogy senkit nem engedhetek be, még a szerelőket sem, mert kirabolnak. Pedig nincs ám itt semmi rabolnivaló. Csak a bútorok, néhány terítő… Kinek kell már az ilyen rongy?

– Hát ez bizony senkinek… Valami rendesebb dolog nincs? – kérdezte Lupusz.

– Damasztabrosz van kettő.

– Damaszt, damaszt… Nem tudom, ér-e az valamit. Arany vagy ezüst nincs magánál? Csak arannyal érdemes dolgozni. Rongyokkal?…

– Aranyam nincs. De van egy nagyon érdekes szobrocskám bronzból. Az üdvözítő áll egy márványon és egy birka. Isten báránya… Tudják, ugye… Az üdvözítő kezét nyújtja a birka felé. Megáldja, vagy valami ilyesmi.

– Nagyon szép lehet – vélekedett a toprongyos öregasszony.

– Nem adnak érte semmit – legyintett Lupusz, megemelte a rumosüveget. – Igyatok, gyerekek…

– Jaj, letegez minket – rémüldözött az idős hölgy az ablakban.

– Visszategezhettek – mondta Lupusz, és újra ivott.

Az öregasszonyok csiklandósan nevetgéltek, s a nyelvüket beledugdosták a rumospohárba.

– Az élet, lányok, nagyon furcsa – mondta Lupusz.

– Nekem mindenkim meghalt… Olyan egyedül vagyok a földön, mint az ujjam. Csak kószálok az utcákon, és azt kérdezem magamtól, hogy mi végre van mindez, Terus. Mert Terus a nevem.

– Az élet, lányok, csőd… Szopogassátok el a rumot, aztán imádkozzatok. Vagy ha nem, akkor igyatok még… Én most itt hagylak benneteket. Sürgős mennivalóim vannak… El kell távolodnom… – mondta Lupusz, aztán egy kicsit meghajtotta a fejét, és otthagyta az öregasszonyokat.

Tántorogva vonult az utcán. A rumosüveget ütemesem lóbálta a nadrágja mellett. Kiizzadt, vigyorgott. A járókelők utánafordultak. Zsíros, könnyű boldogság környékezte. Szabad volt. Nem tartozott senkihez. Nem kellett hazasietnie, nem kellett félni a munkavezetőtől, tanároktól, gondnoktól. Senkinek sem tartozott számadással. Kívül rekedt a munkásszálláson, a szoba közösségén, a munkahely közösségén, mindenen. Nyár volt, álmosító meleg. Kéklő ég feszült a feje fölé, és persze a többi ember feje fölé is, de Lupusz ezen a délutánon mindent a saját szempontjai szerint ítélt meg. Könnyűnek találta a járást, s az utcákat fényben lebegőnek, színesnek, messze vezetőnek. Barangolt az egymásba kapcsolódó utcákon, ránevetett a lányokra, s azok visszanevettek rá. A lányok könnyű ruháján átsütött a nap, és kirajzolta a combjukat, ágyékukat, puha titkaikat. Lupusz élvezte a szabadságot. Lóbálta a rumosüveget, vigyorgott, izzadt. Nem is gondolt már a munkahelyére s a munkásszállásra sem, ahol fél esztendeig lakott. Olyan volt, mint egy elszabadult csónak. Vitték, ringatták, sodorták a város hullámai, titkos, sötétlő áramlásai, s Lupusz nem tudta, hogy merre jár… Nem tudta, hová viszik az áramlások. Nem is érdekelte. Csak a könnyűségre figyelt, saját könnyűségére. Élvezte, hogy elszabadult a komoly, gyanakvó emberek közösségétől, az épületektől, a kulcsoktól és az ajtóktól, a gondnok szemüvegétől. Élvezte a szabad sodródást, a könnyed falnak ütődést, a megrekedést és az új nekilódulásokat. Csupa fény, mosolygás, kéklő ringás volt a város. Nem tudta, hová megy, csak ment. Nem érdekelte, hogy hová vezetnek az utcák, mert sehová sem akart megérkezni. Csak menni akart, lépkedni, nevetni, rumot inni. Célja, gondja nem volt… Mámorosan szívta magába a lányok erős kölniszagát, s imbolyogva sodródott valahová a járdán áramló emberek között. Élvezte, hogy elszabadult, s eszébe sem jutott, hogy a járdákon áramló embertömeg jön valahonnan és megy valahová. A fáradt arcúak gyárakat, hivatali szobákat, szorgalmas ritmusú gépeket hagytak maguk mögött, és fehér asztalok, resztelt májak, nagy korsó sörök, asszonyok és gyerekek, fürdőkádak és széles rekamiék felé menetelnek. A pihent arcúak pedig éppen most tartanak a gyárak felé, hogy átdolgozzák az éjszakát… Hogy teremtsenek valamit, tevékenykedjenek, s közben pénzt keressenek… Lupusz nem gondolt semmire… Élvezte, hogy elszabadult, s a nyári délután kék ege alatt minden olyan egyszerű. Csak lépkedni kell, kortyolgatni a rumosüvegből, szuszogni, izzadni, vigyorogni. Andalgott, rágyújtott egy Marlboróra, megbámulta az autók utasait, a szép arcú, finom asszonyokat s a vasalt inges, vasalt kabátos férfiakat, a kíváncsi kutyákat… A kutyák kidugták a fejüket az autó ablakán, és nézelődtek. A huzat belekapott a fülükbe, s felborzolta a szőrzetüket. A kutyák hunyorogtak. Lupusz nézte a kutyákat, és szopogatta a cigarettáját. Hosszú órákon át andalgott az utcák késő délutáni forgalmában. Megbámulta a plakátokat. Mondatok kavarogtak a fejében: „Békét Vietnamnak… Leonyid Kogan hegedűestje… Békét Vietnamnak… A halál ötven órája… Mindent a Corvinból… Mindent a Corvinból…” – Mendegélt, vigyorgott, és nem gondolt semmire. Elolvasta a feliratokat az üzletek fölött, de mindegyiket azonnal elfelejtette. A plakátok, hirdetmények szövegét is elfelejtette. Nézelődött, de valójában semmit sem látott. Színes, furcsa kavargásnak látszott az élet, a pesti délután, minden jelentés vagy értékrend nélkül. Szoknyák és narancssárga szatyrok, színes autótetők, színes reklámfotók, színes cégtáblák. Aztán fekete kabátok, fekete autók, fekete kutyák. Majd kuncogó, szünidős diáklányok, mezítláb csoszogva az aszfalton… Nagyobb lányok, tűsarkon imbolyogva. Sok álmodó, sok zavart arc. Aztán színek ismét, minden jelentés nélkül. Lupusz élvezte a szabadságot, a színes nyári könnyűséget. Élvezte, hogy bővében van az időnek. Bővében van a rumnak. Bővében van a cigarettának… Mendegélt, és nem akart semmit. Élvezte, hogy tőle sem akarnak az emberek semmit. Lépkedhet kedve szerint, ásítozhat, vakarózhat… A rum lassacskán a fejébe szállt, s a lába is kezdett elnehezedni. Nem törődött a lábával. Lépkedett tovább, iszogatott, szívta a cigarettáit.

Észre sem vette, hogyan jutott el a Francia útig. Megállt, szemügyre vette a magas vasúti töltést, aztán a bokrokat s a közeli házakat. Kellemesnek találta a helyet. Levizelte az egyik fa tövét, aztán a töltés aljában tovább imbolygott. Balra fák álltak, rendszertelen ligetek sötétlettek, néhol kerítések világítottak és meztelen tűzfalak. Kerülgette a bokrokat, és vakarózott. Úgy érezte, mintha otthon járna. Túl a temetőn és a Kálvária-dombon. Megbámulta a növényeket, a kiugró ágakról lecsípett egy-egy levelet, és megszagolta. Váratlanul aztán rozsdás vasfalba ütközött. A csenevész facsoportok és a vasúti töltés között két hatalmas, hengeres alakú vastartály hevert. Átmérőjük több volt tíz méternél, s a vasfalak magassága elérte a négy métert. A tartályok úgy néztek ki, mint a hatalmas fazekak. Lupusz körüljárta mind a kettőt, mivel nem értette, hogy mi célt szolgálnak. Egyiken aztán talált egy ablak nagyságú szakadást, és lehajtott fejjel besétált a belsejébe. A vastartályoknak nem volt alja. Bent is fű nőtt és kisebb csenevész bokrok. Olyan volt az egész, mint egy kör alakú vasszoba. Vasszoba vagy vasfazék. Vasfazék födő nélkül. Az ég kékje feszült föléjük födő helyett. Lupusz hosszan mustrálgatta a rozsdás falakat, aztán leült a fűbe, és nagyot húzott a rumosüvegből. Talán egy gyárhoz tartoztak valamikor a vastartályok. De aztán tönkrementek, és újat építettek a helyükre. Lupusz nem értette, hogy a vasfazekak hogyan kerültek a töltés alá. Nem értette, de nem is érdekelte. Rágyújtott egy Marlboróra, és csendesen vigyorgott. Nézte a bokrokat s a lába alá simuló pázsitot. A vasfazék rezervátumában szép zöldre híztak a lapulevelek.

Fent, a vasúti töltésen elrobogott egy gyorsvonat. Lupusz megfordult, és látta a kocsik tetejét. – „Ha felállnék, az ablakokat is látnám, s az ablakokban a pasikat, a nőket és magát a kalauzt is” – gondolta, de nem állt fel. Hátat fordított a vonatnak, aztán felemelte a rumosüveget, és kedvtelve, jóízűen beleivott. – „Javul ez a rum… Olyan sűrű, mint a vér… Ez a legjobb rum… Hollári, hollári hó… Szeli a habokat, iszik jó nagyokat, hollári, hollári hó…” – suttogta maga elé, aztán újra elmélázott. Nem gondolt semmire. Nézte a bokrokat s a bokrok alatt a füvet. Ha beleunt a fű és a lapulevél bámulásába, a vasszoba falait nézegette, a vöröslő rozsdamarásokat. A rozsda mély sebeket mart a vasfalakba. Hártyaszerű varratok szakadtak le a vastestből. A sebek gödréből rózsaszín folyások nyomai vezettek a földig. Lupusz megbámulta a vastest sérüléseit, és bólogatott. Bólogatása azonban nem jelentett semmit. Csak nézte a marásokat, de nem gondolt semmire. Tudomásul vette a látványt, csak éppen odanézett, és bólogatott egy kicsit. Így telt a hamvába roskadó délután. Amikor elfogyott az utolsó korty rum is, az üveget bedobta az egyik bokor alá. Hanyatt dőlt a fűben, s a száját kitátotta. Mélán bámulta az alkonyi eget, aztán a sok rumtól mély álomba zuhant.

Másnap délelőtt arra ébredt, hogy valaki rázza a lábát. Nem nyitotta ki a szemét, csak vaktában odarúgott. Ordítás volt a válasz:

– Állat!

Lupusz káprázó szemmel körülpillantott. A délelőtti éles fényben bizonytalan alakokat látott ugrándozni. Nem értette, hogy mi történik körülötte. Becsukta a szemét, és halkan megszólalt:

– Álmos vagyok…

– Álmos vagy, fatökű?! – hallatszott egy gúnyos hang.

– Álmos – mondta Lupusz, és aludni próbált.

– Ne aludj, fatökű, mert kikészítünk! – fenyegetőzött egy hang.

– Majd később…

– Kelj föl, mert levágjuk a farkadat!

Lupusz megrázta a fejét, aztán nehézkesen felült. A szeme csak lassan, fokonként szokta meg a napfényt. Amikor már jól látott, szemügyre vette a körülötte ácsorgó alakokat. Farmernadrágos, fekete dresszes banda volt. Némelyik talán húszéves, de a többségük tizenöt, tizenhat… Volt köztük magasabb és alacsonyabb, szőke és fekete, göndör és sima hajú, mégis egyformának látszottak. Volt bennük valami unalmas egyformaság. Lupusz álmosan mustrálgatta az arcokat, de egyik sem látszott ápoltabbnak, mint a másik. Zsíros, buta vigyor terjengett az arcukon. Közvetlenül előtte egy alacsony, izmos fickó állt. Göndörödő, fekete haja rövidebbnek látszott, mint a többieké. Fenyegetőzött:

– Kikészítünk, fatökű!

Lupusz érezte, hogy szerencsétlenségére nagyon rossz helyen nyomta el a részeg álom. Túl sokan vannak a furcsa fickók, s a hely, ahol körülvették, nagyon elhagyott. Megrémült, de aztán eszébe jutott a farkasos mondás: „Aki farkasok közé kerül, üvöltsön a farkasokkal.” – Elhatározta, hogy amennyire lehetséges, kerüli az összecsapást, s inkább a szájuk íze szerint beszél, kicsit kedélyeskedve.

– Jó lenne egy kis sör – szólalt meg Lupusz.

– A vasfazék a mienk. Ki engedte meg, hogy ide gyere? Azt hiszem, most kiherélünk.

– Valaki elmehetne egy kis sörért… Piszokul kiszáradt a torkom. Olyan a nyelvem, mint a tapló – mondta Lupusz, és körülnézett.

A vasfazékban kitört a röhögés. Mindenki röhögött, csak a fekete hajú nem. Az dühösen fenyegetőzött:

– Állj föl, ha beszélek hozzád!

– Te vagy a főnök?

– Én vagyok a főnök! Nem tetszik?

– Nem baj. Sört akkor is kell hozni.

– Fatökű, beleszaladsz a bicskámba!

– Lupusz a nevem. Lupusz, nagy L-lel.

– Ki engedte meg, hogy ide mássz? Kikészítünk.

– Várj még! – mondta Lupusz.

– Nem várok! – dühöngött a fekete hajú.

Lupusz az egyik, fiatalabbnak látszó fiúra bökött:

– Mi a neved, kisfiam?

A vasfazékban újra kitört a röhögés.

– Ne röhögj, kisfiam! Ha nem mondod meg a nevedet, nem tudlak megszólítani.

A banda összenézett.

– Ennek Nudli a neve – mondta valaki.

– Nudli fiam, nekünk sört kell innunk. Sör nélkül szörnyű délelőtt köszönt ránk. Sok sört kell innunk…

– Sört?… – csodálkozott a fiú.

Lupusz belekotort a farzsebébe, és előhúzott egy százast:

– Nesze, fiam! Hozol nekem száz forintért sört. Nekem és a vendégeimnek. Valakit végy magad mellé, mert egyedül nem tudod majd elhozni.

Nagy csend lett a vasfazékban. Egymásra néztek a fekete trikósok. Újra a fekete hajú szólalt meg:

– Sört hozatsz nekünk?

– Miért, nem szeretitek a sört? A sör jó ital, fiúkák. Szeretni kell a sört. A sört, a tengert és a nőket…

– Az anyád… Piszkosul nyomod a sódert.

– Sődert – mondta Lupusz, és meglobogtatta a százast.

– Micsoda?

– Ki az a két áldozatkész hazafi, aki elugrik sőderért?

– Megyünk akkor – mondta a Nudli nevezetű fekete dresszes, és reménykedve körülnézett.

– Én is elmegyek – szólalt meg egy szőke, bozontos hajú legény.

– Mi a neved? – kérdezte Lupusz.

– Ökör – mondta a bozontos hajú.

Lupusz átnyújtotta a százast, aztán figyelmeztetően felemelte a mutatóujját:

– Hideg legyen a sőder és gyors.

A két fekete trikós elódalgott a százassal. Lupusz szórakozottan belenyúlt az ingébe, és előhúzott egy rugós kést. Amikor előugrott a penge, körömpucoláshoz látott.

– Sokat adok a tisztaságra – mondta, és jelentőségteljesen körülnézett.

– Hogy érted ezt a tisztaságot? – kérdezte a fekete hajú.

– Ki nem állhatom, ha a körmöm koszos… Nagyon előkelő családból származom. A mutter még hercegnő volt. Biztos hallottátok a hírét Windsor hercegének, akit később VIII. Edward néven is bejegyeztek. Ez a Windsor hercege nekem unokatestvérem. Hasonlítunk is egymásra. Olyanok vagyunk, mint két tojás, vagyis két vadászkutya.

– Kicsoda a vadászkutya? – kérdezte a fekete hajú.

– Főleg én vagyok a vadászkutya, de az unokabátyámnak is olyan gyanús vadászkutyaszerű arca van. Persze blöff az egész, mert én valójában farkasoktól származom… Gyermekkoromban még kint szoktam ülni holdas éjszakákon a sziklák tetején. Hallgattam a farkasok énekét.

– Milyen sziklákról beszélsz?

– A sziklákról, ahová felhallatszik az ének.

– Nemigen lehet érteni, amiket mondasz.

– Én csak azt akartam mondani, hogy szeretem a tisztaságot.

– Fenyegetően mondtad.

– Nem fenyegetően. Csak megállapítottam, hogy szeretem a tisztaságot. Mivel félig herceg vagyok…

– Félig meg kutya.

– Vadászkutya. Másrészről viszont farkas.

– Jobb, ha elteszed azt a kést. Mi sem hadonásztunk késsel. Még én sem, pedig én vagyok a főnök. Tedd el a kést!

– Mindjárt. Még két ujjam visszavan… Így… – mondta Lupusz, aztán visszaugratta a pengét a nyélbe, és az ingébe csúsztatta a kést.

– Nem tudom, mit gondoljak rólad.

– Én sem tudom, hogy mit gondoljak magamról. De a nevedet most már elrebeghetnéd.

– Gonosz.

– Szép név. Leülhetne most már a gyülekezet.

Az egyik fiú odalépett Lupuszhoz, és a kezét nyújtotta:

– Manó… Bírom a dumádat.

– Ne haragudjatok… – mondta Lupusz. Ezek után sorban eléje járultak a fekete trikósok. Kezet nyújtottak, és bemondták a nevüket. Szép névsor volt: Kulák, Jimmi, Bogyó, Tojás, Dugó, Patkány.

– Ha eltévesztem a neveket, nincs harag, ugye?

– Mindegy a név… – bólogattak a banda tagjai, aztán sorra leheveredtek a fűbe. Lupusz nézte őket egy darabig, aztán hanyatt feküdt.

– Még mindig álmos vagyok – mondta, és ásított.

– Hogyan találtál ide? – kérdezte a fekete hajú.

– Rumot fogyasztottam.

– Egyedül?

– Eleinte megkínáltam néhány csajt, de aztán magamra maradtam. Jártam a várost. Arra mentem, amerre a lábam vitt. Ide hozott. Megittam a maradék rumot, aztán elaludtam.

– A vasfazék a mi helyünk.

– Jó hely. Szinte festői. Én már megkedveltem. El lehetne itt lakni évekig…

– Télen megtelik hóval – bólogatott a fekete hajú.

– Én farkas koromban hókunyhóban laktam.

– Meghülyíted az embert. Mi vagy te, ha nem itt vagy?

– Semmi… Járókelő vagyok. Nézelődő. Sokáig készültem erre a pályára.

– Nem melózol?

– Nem. Azt aztán nem… Időm sincs, és ugye, az emlékeim… Ahol én laktam azelőtt, az több mint irtózatos.

– Vertek?

– Dehogy. De a város, amiben laktam, egy tóban úszott. Az egész város alatt víz volt. Nagy tavak és patakok. A víz néhol harminc méter mély volt. S ott a mélyben vak halak laktak. Minden tele volt ott vak halakkal. Még a kutakból is vak halakat merítettek a vízzel. Szép város volt…

– Már nincs meg?

– Nem tudom… Nagyon régen jártam arra. Nem szerettek engem abban a városban.

– Balhéd volt?

– Volt egy kis félreértés… Én ugyanis nemi álmodó vagyok. Álmodtam valamit, s azok ott komolyan vették.

– Megkúrtál valakit, mi?

– Álmomban.

– Mégis rád másztak?

– Mégis. Én sem értettem. És a vasutasné sem értette.

– Elkaptad a vasutasnét?

– Bársonyos bőre volt. Kreol… Széna és vadvirágillata volt a hajának. És a combja olyan forró volt, hogy ott égett az ember, ha közéje feküdt. Nagyon megszerettem. Legjobban szerettem az asszonyok között.

– Másokról is álmodtál?

– Eleinte… De aztán kilestem egyszer a vasutasnét, amikor levetkőzött a szeretőjének. A nyomában jártam, mint egy szellem… Álom volt az egész. De aztán jött a sok fakabát, és kutyákat eresztettek rám.

– Bevertél a vasutasnénak, mi?

– Álmomban… Nem lehetett az valóság.

Nudli és Ökör megérkeztek a sörrel. Zsebük, kezük, ingük öble tele volt üveggel, mégsem győzték… Segítségül magukkal hozták Nudli öccsét is, aki legfeljebb tizennégy éves lehetett. Tüskés, fekete haja volt, és egyik lábára sántított.

– Lesz valami? – érdeklődött vigyorogva.

– Itt maradhatsz – mondta Gonosz, aztán felállt, és magához vett egy üveg sört.

A vasfal egyik kiugró szögletén leverték a kupakokat, aztán nekiestek a sörnek. Mindenki vedelt, nyeldekelt. Lupusz felsóhajtott:

– Most már, azt hiszem, életben maradok.

– Mesélj még a vasutasnéról – mondta Gonosz, aztán nekilátott a második üveg sörnek is.

– Volt ott egy tó a város közepén… A tó partján pedig egy zöld ház. Annak az emeletén működtek a katonák. Tizesével használták el a nőket, aztán kidobták az ablakon. A nők estükben elájultak. De azért jó melegek voltak. Melegek és meztelenek. A Bagi asztalos segédje mindegyiket meglovagolta – mondta Lupusz, és nyelt néhány kortyot a söréből.

– Legjobb a katonáknak – bólogatott az egyik fekete trikós.

– A légiósok megtömték az összes sárga nőket – vélekedett Manó. – Megtömték őket, aztán levágták a mellüket.

– Hol volt ez? – nézett fel Lupusz.

– Indiában.

– Ott barnák a nők, nem sárgák.

– Akkor Vietnamban. Valahol, ahol jó sárgák a nők. Belekapaszkodtak a mellükbe, aztán sutty.

Gonosz elnyelte a második üveg sört, s a homlokán zsíros izzadságcseppek kezdtek vándorolni. Megrázta a fejét:

– Marhaság. A katonák csupa olyan helyeken vannak, ahol lövöldöznek. Halomra lövik őket. Rakétákkal, bombákkal…

– Amelyik aztán megmarad, az kedvére tömhet – álmodozott Manó.

Gonosz megkaparintott még egy üveg sört, aztán nyersen, reszelősen megszólalt:

– Kellene egy bige.

– Nézz körül! – mondta Manó.

– Megiszom ezt a sört…

– Valami jó vastag húsú bige kellene…

– Csibét a vasfazékba! Húst! Húst! – kiabáltak a fekete trikósok. Gonosz leöntötte a torkán a harmadik üveg sört is, aztán kiugrott a vastartály ablaknyi szakadásán.

Lupusz is lenyelte a maga sörét, aztán visszaereszkedett a fűre. Az égre bámult, és elégedetten szuszogott. Körülötte beszélgettek a fekete trikósok. Nem tudta, hogy melyik hang melyik archoz tartozik, de nem is érdekelte. Ernyedt, kellemes nyugalmat érzett.

– A németeknek guminője volt. Ha felizgult a germán, csak fölfújta a nőt…

– Ez mese.

– Így van. A vice nálunk együtt szolgált a németekkel. Az mondta, hogy guminőjük volt. Összehajtogatva vitték magukkal a hátizsákban. Akár a kapcát vagy a csajkájukat.

– A csajkájuk nem a hátizsákban volt, hanem kívülről. Úgy volt odaakasztva. Laposforma csajkájuk volt. Mint egy tok…

– Nem tudom, hogy a csajkájuk milyen volt, de a guminő ott volt a zsákjukban. Csak fel kellett fújni és ráugrani. Meg se nyikkant.

– Hideg lehetett.

– Azt én nem tudom. De nem volt sok hoci-nesze. Idejük sem volt rá. Ha megálltak éjszakára valahol, felfújták a guminőket.

Lupusz felült, és megszólalt:

– Haja volt ezeknek a guminőknek?

– Nem tudom – vonogatta a vállát az egyik fekete trikós.

– Úgy értem, hogy szőr… Szőr a megfelelő helyeken. Szőr nélkül az egész nem ér semmit. Akkor fújhatják…

– Szőr aligha volt azokon a guminőkön.

– El is vesztették a háborút. Kopasz nőkkel nem megy a dolog.

– Nem vesztették el – rázták a fejüket a fekete trikósok.

– Én úgy tudom, hogy elvesztették – mondta Lupusz, és vállat vont.

A vasfal szakadásában felbukkant Gonosz alakja. Kedvetlenül legyintett:

– Nincs tyúk. Rossz formában vagyok…

– Húst! Húst! – kiáltoztak a fekete trikósok.

– Lupusz, hozz valahonnan egy nőt – mondta a feketehajú, és leült a többiek közé.

– Húst! Húst! Húst! – kiáltoztak a fekete trikósok.

– Nőt?… Honnan?

– Mit tudom én… Ahol van – vonogatta a vállát Gonosz, és kárörvendően vigyorgott.

– Szerintem ez egyéni dolog – mondta Lupusz.

– Mi egyéni, te kutyafejű?! – ordított Gonosz.

– A nőügyeit, szerintem, mindenki maga intézi el, ahogy szokta, vagy ahogy tudja.

– Belemászol a galeri életébe, aztán kioktatsz bennünket? Ki hívott ide? Szét kellett volna verni a pofádat, még mielőtt megszólaltál.

– Eltúlzod a dolgokat – vetette közbe Lupusz.

– Itt nincsenek egyéni nőügyek, itt minden közös. Ha kaját vagy piát újítunk, az is közös.

– Azért, mondjuk, a babfőzelék meg egy csaj között elég nagy a különbség. A zsúfolt népbüfében megeszi az ember a kajáját, de a nőjét nem teríti fel az asztal tetejére…

– A pofád nagy, de egy gyáva szar vagy. Nem is vagy férfi. Vasutasné… Hogy oda ne rohanjak. Ha egy jobb csaj rád néz, ijedtében beleugrik a Dunába.

– Erről azért tudnék mesélni…

– Mesélni azt tudsz, mást nem. A nők leszarják a te pofádat. És tudod miért? Mert csak rád néznek, és látják, hogy puha gyerek vagy, kenhető, mint a májkrém.

– Mondjuk, ha én kimennék az üzletsorra, tíz perc múlva visszajönnék egy nővel. Ha kimennék. De nem megyek.

– Egy nagy üveg rumban fogadok veled, hogy három nap alatt sem tudsz egy valamirevaló nőt szerezni. Nem állnak szóba veled.

– Nem fogadok.

– Világos, a pofád nagy, de még fogadni sem mersz.

– Na jó, áll a nagy üveg rum… Hozok egy nőt, de csak épp megmutatom, aztán továbbmegyünk. Nem piszkoskodtok vele! Értem?

– Na jó. Három nap múlva azért majd nézz vissza, ha már nagyon flamós leszel. Elteszünk neked egy kis kenyeret meg egy üveg sört. Támogatjuk a gyenge fiúkat – mondta Gonosz, és vigyorgott.

Lupusz felállt, és kilépett a vasfazék ablaknyi nyílásán.

A fák alatt kis gyalogút vezetett a házak közé. Átvágott néhány üres telken, s szeméthalmokat kerülgetve oldalazott a forgalmasabb utcák felé.

„Most felszállok egy autóbuszra, és eltűnök innen” – gondolta Lupusz. – „Felszívódok, mint a köd. Zűrös gyerekek ezek, nagyon zűrös gyerekek… Kell nekem ekkora zűr? Nem kell. Szépen ellógok még néhány napot szólóban, aztán felcsípek valamilyen testhezálló melót… Egy jó kis vidéki építkezés kellene nekem, jó pénzzel, szállással, koszttal… Ha most lelépek, persze azt hiszik, megijedtem tőlük, vagy nem tudtam nőt szerezni. Pedig ha én nőt akarok szerezni, akkor…”

A Hungária körúton lassította lépteit, és terepszemlét tartott. Szemtelenül mustrálgatta a nőket. Egyiket kövérnek találta, a másikat túlzottan soványnak, a harmadikat öregnek… Válogatott. Már nem gondolt a zűrös helyzetre, csak bámészkodott, lépkedett. Úgy érezte, hogy álmodik. Álmában járkál az utcán, és válogat a nők között, mintha csak zöldségben válogatna a piacon. Mosolygott, csaknem nevetett magán. Aztán felbukkant egy feszes mellű, szőke lány. Kék köpenyét libegtette a szél. A köpenye három alsó gombja nyitva volt, s időnként elővillant a combja. A lány egy krepp-papírba burkolt virágcserepet egyensúlyozott a járókelők között. Lila ciklámen virágzott a cserépben. Lupusz a lányra mosolygott, és melléje lépett:

– Francia alsóneműket árulok… Kombinék, melltartók, csupa finom darab. Csempészáru… Nejlon és fekete csipke.

– Mennyiért ad egy kombinét? – kérdezte a lány, és lassított.

– Nyolcvanért…

– Nyolcvanért az üzletben is kapok.

– De nem ilyen finom darabokat. És nézze, ha vesz egy egész garnitúrát, részletre is odaadom. Csupa színes csipke az egész. Elájul, ha meglátja.

– Megnézhetem éppen… De előbb ezt a cikláment be kell adnom ide, az egyik házba. Névnapja van a vén spinkónak.

– Virágüzletben dolgozik?

– Tanuló vagyok, így aztán örökké küldözgetnek. A főnök még a cigarettáját is velem hozatja meg.

– Ráér az öregasszony virága, nem?

– Hol van a cucc?

– Itt van mindjárt. Jöjjön csak velem!

– A főnök majd kiabál, ha nem érek vissza időre. Mindig megnézi az órát, ha elküld valahová.

– Lila színben is van egy garnitúrám…

– Azon is van csipke?

– Fekete csipke van rajtuk… És a méret, ahogy elnézem magát, alighanem éppen jó. Mintha csak magára szabták volna a garnitúrát.

– Hát megnézem akkor, de siessünk.

Lupusz átvezette a lányt az út másik felére, aztán elindult előtte. Átvágott a házak, majd a szemetes, gödrös telkek között, és a vasúti töltés felé irányította a lépteit. Amikor a fák közé értek, gyanakodva szólalt meg a lány:

– Messze megyünk még?

– Nem… Itt van mindjárt. Két perc.

– Itt már házak sincsenek…

– Tudja, az a helyzet, hogy ez a cucc csempészáru… A bátyám tengerész. Ha otthon tartanánk a cuccot, házkutatásnál megtalálnák…

Lupusz a bokrok között maga elé tessékelte a lányt, és kedvesen, mosolygósan dicsérte áruját:

– Ilyen szép dolgokat maga még soha nem látott az életében. Volt magának már piros nejlonbugyija?…

– Piros garnitúrája is van?

– Kettő… Egyik, azt hiszem, termetesebb hölgynek való.

– De kettő van, ugye?…

– Pirosból kettő van, lilából egy… Na itt bújjon be ezen a nyíláson.

A lány megtorpant a vasfal előtt. Megfordult és összerezzent:

– Hová vezet maga?!

– Válogathat… Be is vihetem a boltba, de akkor esetleg a legszebb darabokra lecsap valamelyik másik nő ott. És tudja, ha az ember bemegy az üzletbe, mindjárt kész a lebukás… Na menjen már, mert aztán én is sietek.

A lány megfordult, és a virágot maga előtt tartva, vigyázva átlépett a vastartály szakadásán. Még át sem billent egészen a résen, amikor négy szótlan fekete trikós felkapta, és a vasfazék közepére vitte.

– Jaj! Jaj, mi van itt?! – ordított a lány, s a cikláment szorosan a blúzához fogta.

Lupusz is bemászott a vasfalak közé.

– Hé! Nem erről volt szó! Csak nézni… Azonnal engedjétek el!

– Friss hús! Friss hús! – ordítottak a fekete trikósok.

A lány dühösen Lupuszra kiáltott:

– Hová hozott engem?!

– Nem tudom… Fogadtunk, de nem erről volt szó.

– Hol a cucc? – dühöngött a lány.

– Itt van valahol – mondta, aztán Gonoszhoz fordult: – Hová tettétek a cuccot?

– Láss neki, főnök! – kiabált Bogyó.

Gonosz a lányhoz lépett, és karját elkapva rántott rajta egyet. Lupusz tanácstalanul nézte a bukdácsoló lányt, a krepp-papírból kibomlott cikláment, és riadt szomorúság környékezte.

– Friss hús! Friss hús! – ordítottak a fekete ingesek.

Gonosz odalépett a lányhoz, és ráordított:

– Vetkőzz!

– Ne légy piszok, öregem! Csak fogadtunk – mondta Lupusz.

– Kuss! Te puha vagy!

– Tudod ki a puha?! – kérdezte fenyegetően Lupusz, és előrelépett. Ketten is gáncsot vetettek neki, így arccal végigvágódott a gazos gyepen.

– Vetkőzz! – ordította újra Gonosz.

– Nem! Engedjenek! – kiáltotta a lány, és a vasfal szakadása felé ugrott. Gonosz hirtelen pofon vágta. A lány kiejtette kezéből a cserepet, és sírva fakadt.

– Vetkőzz! – szólalt meg újra fenyegető, halk hangon Gonosz.

– Miért? Én venni jöttem… – pityergett a lány.

– Most kapsz majd rendesen.

– Nem… Nem… – tiltakozott a lány, s rémülten ugrott a bejárat felé. A fekete trikósok útját állták.

Gonosz újra lekent egy hatalmas pofont a lánynak, aztán halkan odavetett neki néhány mondatot:

– Aki ellenkezik, megöljük. Itt a fű alatt már három fekszik. Elástuk őket. Először persze kisámfázzuk mind. Sámfa, kés, gödör. Ez a sorrend.

A lány rémülten állt a vasfazék közepén, és sírt. Gonosz melléje lépett, s a gombokat sorra vette a kék köpenyen.

– Ne… Ne bántsanak! – könyörgött a lány.

Gonosz lerántotta róla a köpenyt, s a lány kombinéban állt a rozsdás vasfalak között. A fekete trikósok felhördültek:

– Friss hús! Friss hús!

– Vetkőzz! – parancsolt a lányra Gonosz, de az meg sem mozdult. Csak állt az egyik csenevész bokor mellett, és zokogott.

Gonosz újra pofon vágta, aztán lerántotta róla a kombinét és a bugyit is. A fekete trikósok halk kórusa körben zümmögött:

– Sámfára vele… Sámfára… Sámfára… Sámfára…

Gonosz lerúgta a nadrágját, trikóját és a gatyáját. Szőrös volt a háta, melle, feneke. Olyan volt, mint maga az ördög. Állt a lány előtt, és vigyorgott.

– Ne bántsanak! Könyörgöm, ne bántsanak! Mi lesz velem… – sírt a lány, és eltakarta a szemét.

Gonosz elkapta a lányt, és lerántotta a fűbe.

– Jaj! Segítség! – sikoltozott a virágáruslány.

Gonosz teljes erőből szájon vágta.

– Jaj istenem, meghalok – nyögött a lány.

Körben zümmögött az eszeveszettek kórusa:

– Bele… Bele… Tömd ki jól. Tömd ki jól…

A fekete dresszesek sorra leeresztették a nadrágjukat, s anyaszült meztelen sorfalat álltak a vergődő lány mellett. Éhesen bámulták a lány feltárult meztelenségét, szép mellét, lába szárát.

– Disznók! Állatok! – nyögte a lány, s a könnyei kétoldalt végigfolytak az arcán.

Amikor aztán Gonosz felkelt a lányról, friss, fékeveszett vágyakkal nekiugrott a következő.

– Hagyjatok! Szűz voltam… – sírt a lány. De a sírása senkit sem hatott meg a vasfazékban. A sírás inkább felizgatta a lemeztelenedett fekete trikósokat, és türelmetlenül toporzékoltak a lány vergődő teste mellett. Végigmentek rajta, egyik a másik után. Durván, kegyetlenül. Ha rosszul moccant a lány, nehéz ütések zúdultak az arcára.

Lupusz zavartan nézte a lány meggyalázását. Szomorúság kerítette hatalmába, és szégyellte magát. Behunyta a szemét, és hátat fordított nekik. – „Nem kellett volna idehoznom… Ez azért sok egy lánynak… Nem is nézek oda. Nem nézek oda. Kimaradok a dologból. Nem… Én nem állok be közéjük…” – gondolta. De kíváncsisága nagyobb volt, mint szégyene. Oda-odapillantott, aztán nem bírt már elszabadulni a tekintete. Megbabonázta a lány szép teste. Vonagló hasa, ágyéka. A durva fickókat is megbámulta. Biztos, kegyetlen mozdulataikat… Mohóságukat és majomszerűségüket… Közben maga is izgalomba jött. Nehéz fájdalom feszítette a testét. A vágy vörös tüzeket gyújtott a szemében, s lassan elvesztette az önuralmát.

– Te jössz, Lupusz – hallatszott aztán Gonosz hangja, s Lupusz nem tétovázott. Letérdelt, és nekikészülődött az ősi mozdulatnak. De az utolsó pillanatban a lány arcára tévedt a tekintete. A lány még sírt. Kicsit vérzett a szája. Megrettent.

– Jobb, ha én már nem bántalak, ugye? – szólalt meg Lupusz.

A lány rápillantott, aztán megszólalt:

– Csináld csak… Most már mindegy…

Lupusz tűnődött egy kicsit, aztán lassan magához ölelte a lányt. Szégyellte magát, de örült a forró, fiatal testnek, aki befogadta. Megsimogatta a lány arcát, és megszólalt:

– Ne sírj, kisarany…

– Nem sírok – mondta a lány, és sírt tovább.

Lupusz magához szorította a lányt, és becézgette, közben simogatta.

– Mi a neved, kisarany?

– Punk Judit – mondta a lány, és még jobban sírt.

– Ne haragudj, kisarany – súgta a fülébe Lupusz, és megcsókolta a szája szögletét. Pontosan ott, ahol az ütésektől kiserkent belőle a vér.

– Szűz voltam… Minek hoztál ide? – súgta a fülébe a lány.

– Ne haragudj… Sok rumot ittam.

– Veled nem is olyan szörnyű – suttogta a lány.

– Ne sírj most már, kisarany…

– Mi lett belőlem?

– Nem kell sírni, kisarany.

– Soha nem vesz már engem feleségül senki… Kinek is kellenék így?

– Ha akarod, én feleségül veszlek – mondta Lupusz.

– Nem veszel. Senki nem vesz… Kinek kellenék így? – sírdogált a lány, de azért közben Lupuszhoz tapadt, s a combjával ölelte, szorította.

Amikor Lupusz fölállt, odabicegett a lányhoz Nudli öccse. Meztelen volt még mindig.

– Fordulok még egyet – mondta, és a lány fölé hajolt. Lupusz elkapta a nyakát, és odább lódította.

– Mars innen! Öltözz fel!

– Mindegy ennek már… – próbálkozott a sánta gyerek.

– Nem mindegy. Öltözz fel!

– Ki itt a főnök? – kérdezte a sánta gyerkőc szemtelenül, és körülnézett. Gonosz odapillantott, és vonogatta a vállát:

– Lupusz azt mondta, hogy öltözz fel.

A sántító legény elódalgott, megkereste a nadrágját, és morogva belebújt. Lupusz a lányra pillantott. Mozdulatlanul feküdt a fűben. Sírt. Nem mert felállni. Lupusz odament hozzá, és megsimogatta az arcát.

– Öltözz fel!

– Félek…

– Most már ne félj. Öltözz fel – mondta Lupusz.

Punk Judit is felállt, tétova, ügyetlen mozdulatokkal magára húzkodta a ruháit. Tántorgott, aztán hirtelen odafutott a rozsdás vasfalhoz, és a tövébe hányt.

– Ez kikészült – állapította meg Manó.

– Erős kezdet volt, de majd beleszokik – vélekedett Nudli.

Lupusz körülnézett, aztán Gonoszhoz fordult:

– Maradt sör?

– Három üveggel.

Lupusz előhúzta a bokor alól az üvegeket, aztán a vasfal szögletén leütötte a kupakokat.

– Itt van, igyál egy kis sört, ettől jobban leszel – mondta a lánynak, és a kezébe nyomott egy üveg sört. A lány nekidőlt a rozsdás vasfalnak, és felsóhajtott:

– Meghalok…

– Igyál egy kis sört, és mindjárt jobban leszel.

– Nem élem túl ezt a szégyent. Tönkretettetek. Menni sem tudok…

– El kell vinned még a cikláment.

– Ehh…

– Mit szól a főnököd?

– Le van szarva. Mindig fogdosott a raktárban. Azt mondta, kétszáz forintot ad, ha lefekszem neki… Most pórul járt… Az én szüzességemből már nem eszik.

– Igyál egy kis sört!

Punk Judit felhajtotta a sört, aztán újra megszólalt:

– Két hete lefogott, amikor a raktárban öntöztem a virágokat. Leejtettem a kannát, a víz kifolyt a kövezetre. Annyira szorított, hogy nem bírtam elszabadulni. Fél kézzel lefogott, a másikkal meg benyúlt a bugyimba. Vastag jegygyűrű volt az ujján, mellette meg egy gyémántköves. A gyűrűi karcolták a combomat. Minden férfi disznó.

– Hány éves a te főnököd?

– Kétszáz. Kopasz, szemüveges. Van egy Wartburgja. Abba is örökké bele akar ültetni… Nem tudom, mit gondolnak az ilyen alakok.

– Ha akarod, elmegyünk az üzletbe, és összeverjük – szólalt meg Gonosz.

– Miért vernétek össze?

– Mert bizergálja a mi nőnket.

– Én nem vagyok a ti nőtök. Letepertetek… Ebből a köpedelem bandából csak ezzel feküdtem volna le a saját jószántamból – mondta a lány, aztán a sörösüveggel Lupuszra bökött.

– Idd meg a sörödet – mondta Lupusz.

A lány szájához emelte az üveget, és belekortyolt. Nehézkesen, ügyetlenül ivott.

– Nem szoktam alkoholt inni – mondta aztán, és Lupuszra nézett.

– Ez nem alkohol, ez sör. Gyógyítja a belső részeket.

– Én csak fagylaltot szoktam enni, mert az jó hideg.

– Ha akarod, elmegyünk azért, és összeverjük a főnöködet – szólalt meg újra Gonosz, és igyekezett úgy viselkedni, hogy Lupusz jóindulatát megnyerje. Lupusz csak a lányra figyelt.

– Ti sem vagytok különbek nála – mondta a lány.

– Fiatalok vagyunk – mondta Gonosz.

– Disznók vagytok. Állatok.

– Disznók azért nem…

– De disznók vagytok. Tele van a város olyan nőkkel, akik állandóan a lábuk között szeretnék érezni… De az nektek nem kell… Mindig az kell, aki rendes, aki másforma…

– Disznók azért mégsem vagyunk – morgott Gonosz, és Lupuszra pislogott segítséget várva.

– De disznók vagytok. Gyáva, utolsó disznók – szólalt meg újra a lány. – Ott dolgozik nálunk az Ányos Ilona. Sovány és már harmincéves. Örökké panaszkodik, hogy fáj a feje. Egész életében csak egyszer volt férfival. Valami öreg hentes meghúzta… Az Ányos Ilonának nincs ilyen szerencséje, mint nekem. Pedig az jól járt volna veletek. Bepótolhatta volna, amit elmulasztott. Nem fájna a feje…

– Ronda nőkkel mi nem hentergünk – jelentette ki Gonosz, és az egyik üveg sört kivette Lupusz kezéből.

– Aljas gazemberek vagytok – mondta a lány, aztán a kiürült sörösüveget a vasfalhoz vágta. Az üveg pozdorjává törött, s a vasfazék megkondult mint egy harang.

– Ha akarod, ezt a sört odaadom még – szólalt meg Lupusz.

– Nem akarom – mondta a lány, és elindult a kijárat felé.

– A ciklámen… Itt hagyod?

Punk Judit visszafordult. Megszemlélte a köpenyét, leporolta, aztán letérdelt a virágcserép mellé, s a ciklámen csomagolását is elrendezte.

– Egész tűrhető – vélekedett Lupusz.

A lány felállt, rápillantott, de nem szólt semmit. Mellére szorította a virágot, aztán köszönés nélkül kiment a vasfazékból.

– Megsértődött – mondta Lupusz.

A vasfazékban felröhögtek a fekete dresszesek.

– Érzelgős vagy, kutyafejű – szólalt meg Gonosz, és vigyorogva körüljárta Lupuszt, mint egy szobrot vagy ismeretlen műtárgyat szokás.

– Nem vagyok érzelgős – csóválta a fejét Lupusz –, csak szeretem a nőket. Olyanok, mint a virágok. Szépek, illatosak, törékenyek…

– De rájuk mászol…

– Mit lehet tenni? – kérdezte Lupusz, és tanácstalanul széttárta a karját. A fekete trikósok ezt valamilyen eredeti viccnek vélték, s nagy röhögéssel jutalmazták Lupusz szellemességét. Lupusz nem értette, hogy mit röhögnek. De nem is érdekelte. Így aztán az utolsó üveg sört a szájához emelte, és hosszú, nyújtott kortyokban leeresztette a torkán.

– Én ennék valamilyen szalámit – szólalt meg Gonosz.

– Kenyér is jó lenne – vélekedett Manó.

– Én szalámit ennék – hangsúlyozta Gonosz.

– Akkor újítani kell – adta ki a jelszót Jimmi.

– Vonuljunk ki a vasfazékból – javasolta Nudli.

A fekete trikósok sorra kiugrottak a vasfal szakadásán. Rátértek a keskeny gyalogútra, aztán a fák, telkek és családi házak között kigyalogoltak a Hungária körútra. Szemlélődve vonultak a Thököly út sarkáig. Libasorban mentek, mint a farkasok. Elöl Gonosz, mögötte Lupusz, aztán a fiatalabbak, kisebbek, s legvégül Tüske, a sánta gyerek. A járókelők kitértek útjukból.

– Italt is kell újítani – mondta Nudli, és előreszaladt a két fővezér mellé.

– Rumot kell szerezni – bólogatott Lupusz.

– Én csak a whiskyt szeretem – jelentette ki Gonosz.

A Thököly úton több üzlet előtt is megálltak, lestek, sunnyogtak, készülődtek. A választásuk végül egy önkiszolgáló boltra esett. Valamennyien betódultak. Úgy helyezkedtek el, hogy a legkisebbek az ajtó közelében és a küszöbön álltak. Lupusz és Gonosz tárgyalásba bocsátkozott az eladókkal. Válogattak, elégedetlenkedtek. Közben Manó elemelt két üveg whiskyt és egy nagy üveg rumot, Ökör pedig leméretett két rúd téliszalámit. A pénztárt megkerülték. A szalámi és az italok kézről kézre jártak, s nem a kijárati, hanem a bejárati ajtón át jutottak az utcára. Lupusz végül egy doboz sajtot vett nyolc forintért, s ezt az összeget ki is fizette. Egyenként surrantak ki az üzletből, aztán a Zichy Géza utca sarkán ismét falkába verődtek.

– Irány a Liget – mondta Gonosz, és az egyik rúd szalámit a feje felett forgatta, mint egy kardot.

Útközben felbontották az egyik whiskyt, és körbeadták. Mindenki nyelt belőle, még Nudli sántító öccse is. A Városligetbe már vidám, elégedett hangulatban érkeztek. Behatoltak a fák közé, aztán az egyik nyugalmasnak látszó sétány mentén letelepedtek a padra. Gonosz bicskát húzott elő, és nekilátott az egyik rúd szaláminak. Lupusz és Manó a másik rudat kis darabokra vágták, és szétosztották a fekete trikósok között. Mindenki rágcsált. Kenyér nélkül falták a téliszalámit. Lupusz a sajtot is szétosztotta, aztán saját maga is falatozni kezdett. Csámcsogtak, nagyokat nyeltek. Kétszer körbejárt a whiskysüveg, és kiürült. Javában tartott a falatozás, amikor egy ősz hajú, szemüveges férfi jelent meg a sétányon. Tűnődve, lassan lépkedett. Botjára támaszkodott, meg-megállt, nézte a fákat, bokrokat. Amikor a fekete trikósok padjához ért, érdeklődve rájuk pillantott. Gonosz felordított:

– Mit bámulsz, öcsi?!

– De kérem… – szólalt meg méltatlankodva az idős férfi.

– Letegeztél, te disznó! – ordított Gonosz, és fenyegetően felállt a padról. Egyik kezében a szalámit lóbálta, másikban a bicskát.

– Nem tudom, mi van önökkel – mondta az ősz hajú.

– Nem hagyod abba?! – hörgött Gonosz, aztán hirtelen a sétányon termett, és a szalámival arcul vágta az öregembert.

– Ilyen atrocitást, kérem… – szörnyülködött az öregember, és a botját védekezően maga elé tartotta.

– Nesze, te disznó, majd megtanítalak én viselkedni – mondta Gonosz, és a szalámival agyba-főbe verte az öregembert.

– Mit vétettem? Mit vétettem? – hebegett az ősz hajú, és a bokrok közé hátrált. Gonosz hirtelen kinyújtotta a kezét, és elkapta az öregember nyakkendőjét. A nyakkendőnél fogva odavonszolta a pad elé, mint egy tinót, s közben szitkozódott:

– Hogy mersz te engem tegezni, te disznó! Majd megtanítalak én téged a tiszteletre!

– Én… Én nem tegeztem önt…

– Hazudsz is, ganyé!

– Én semmit sem csináltam…

– Rám bámultál, disznó! Azt hiszed, én látványosság vagyok? Azt hiszed, engem csak úgy lehet nézni? Mit gondolsz, ki vagyok én?!

– Nem tudom, kérem, de én… Én… Teljesen…

– Megint hazudsz, te pöcegödör, te geciputtony.

– Én, kérem, bocsánatot kérek…

Gonosz újra arcul vágta a szalámirúddal, és rárivallt:

– Azonnal adj száz forintot, mert megölünk másként!

– De miért?… Hiszen én…

– Mert rám néztél, disznó! – mondta Gonosz, és újra lesújtott a szalámival.

– Nyugdíjas vagyok…

– Akkor kettőt adj, te szemét! De gyorsan, mert agyonverünk…

– Nincs, kérem, nekem annyi pénzem…

– Mennyi van?

– Talán nyolcvan… Vagy nyolcvanhárom…

– Ide a nyolcvanhármat! – bömbölte Gonosz, és a szalámival ismét nyomatékot adott a szavainak.

Az öregember belekotort a belső zsebébe, s a tárcáját átnyújtotta Gonosznak. Gonosz kivette belőle a pénzt, aztán újra az öregre förmedt:

– Az apró hol van?

– Adom, kérem, csak vigye innen ezt a kést, még megszúr vele…

Gonosz elengedte az öregember nyakkendőjét, és várt. Amikor az idős ember az aprópénzt is átadta, meglendítette a szalámit, és jól hátba vágta:

– Takarodj innen! Mert rendre tanítunk! – mondta.

Az öregember zsebre dugta a tárcáját, aztán oldalazva elugrott. Ijedt, bicegő futásba kezdett. A fekete trikósokból kitört a röhögés. Utánakiabáltak kórusban:

– Pucolás… Pucolás…

Lupusz lebiggyesztette a száját. Tűnődve, kedvetlenül kinyitotta a második üveg whiskyt. Meglötyögtette, aztán nyelt belőle két hosszút. Amikor a whisky már a torkát égette, felnézett. Gonosz előtte állt, és a szalámit rágta. Lupusz rábámult, aztán megszólalt:

– Miért bántottad?

– Mert disznó… – szögezte le Gonosz.

– Nem értelek…

– Mit nem értesz? Nem láttad, hogy rám nézett?

– Na és? Nem olvadsz el.

– Nem tűröm, hogy énvelem bárki is szemtelenkedjen… Én nem tűröm, hogy velem packázzanak!

– Miért?

– Mit miért?

– Miért vagy ilyen fontos, nézhetetlen személyiség?

– Csak… Mert nekem így tetszik.

– Értem – mondta Lupusz –, ez nagyon logikus.

– Gúnyolódsz velem? Azt hiszed, neked lehet? Tőled sem tűröm el. Add ide ezt a whiskyt, nem neked való – mondta, és kikapta a kezéből az üveget, aztán tovább pattogott: – Adjátok oda neki a rumot! Jár neki, megnyerte a fogadást. Idd csak a rumot, de ne képzeld magadat vezérnek!

– Én nem vagyok vezér… De ha az öregember ideküldi a rendőrséget, téged is más kosztra fognak.

A fekete trikósok összesúgtak, aztán Manó és Nudli idegesen felállt. Lupuszra néztek.

– Na mi van? – kérdezte Lupusz.

– Át kellene menni a Liget másik felébe.

– Menjünk – mondta Lupusz, aztán felállt.

A fekete trikósok falkába verődtek, s a bokrok között merőlegesen átvágtak a Ligeten. Gonosz hallgatott. Nudli öccse a sor végén morgolódott:

– Én alig kaptam a szalámiból. Whiskyt sem adtok…

Gonosz megállt, aztán némán átnyújtotta a maradék szalámit a sántító gyereknek.

– Nekem adod? – kérdezte a fiú hitetlenkedve.

Gonosz nem szólt hozzá. Visszaballagott a sor elejére, és némán vigyorgott. Nem lehetett tudni, hogy mit vigyorog vagy mire gondol. Vigyorgott, és unottan lépkedett Lupusz mellett. Amikor a szökőkút túloldalán letelepedtek, mégiscsak megszólalt:

– Nem jutottunk valami messze… Ha jön a fakabát, itt is megtalál. Ha jön… De nem jön. Az öregember összecsinálta magát. Talán már meg is halt…

– Miért halt volna meg? – kérdezte Nudli.

– Mert én szeretném, ha meghalna – mondta Gonosz, aztán kiült a szökőkút falára, és lábat mosott.

A délutáni napfényben elégedetten sütkérezett a banda. Vakaróztak, kortyolgatták a whiskyt, némelyek ültükben elszundítottak. Lupusz is elmélázott. Eszébe jutott az építkezés, a munkásszállás, a gondnok és a gondnok szemüvege. – „Nincs gondnok” – tűnődött. – „Nincs munkavezető… Csak liget van, szökőkút, ezüst vízzel. Csak napfény van… Csak jó italok vannak. Csak lányok vannak, mellek, szájak… Soha nem dolgozom többet az életben… Nyáron majd elutazom a Tisza mellé… Vagy talán a Balatonhoz… Sütkérezem, és eszegetek… Iszom valamit, alszom… A legszebb életem lesz Európában. Robot egy sem… Csak szunya, jó nagy szunya. Persze nyár van…”

Estefelé Gonosz is visszahúzódott a bandához. Felrángatta a szandálját, aztán megszólalt:

– Járkáljunk egyet… Megrohadunk itt.

Felkerekedtek, átvonultak a Dózsa György úton, aztán betértek a mellékutcákba, és vizsgálódtak.

– Mit nézünk? – kérdezte Lupusz.

– Azt nézzük, hogy mihez lehetne kezdeni… Mert kezdeni kell valamihez, annyi világos – mondta Gonosz.

Az utcák esti rendje hirtelen megváltozott körülöttük. Részegek tántorogtak a járdán, kötekedő legények huzakodtak a sarkokon. A zene szűrten, bizonytalanul érkezett a tűzfalak zűrzavarából.

– Itt van valami a közelben – élénkült fel Nudli, és előrenyargalt Lupusz mellé.

A harmadik mellékutcában találtak rá a vendéglőre. A kerthelyiségre meztelen villanykörték hullatták bizonytalan, hunyorgó fényüket. A táncplaccon nagy volt a tolongás. Rossz beatzene szólt, rossz hangszereken. Leeresztett dobok és repedt trombiták erőlködtek az ecetfák alatt.

– Letelepedünk? – kérdezte Lupusz.

– Jó nők vannak itt – suttogták a fekete trikósok.

Bevonultak, leültek a kerítés közelében egy terítetlen asztal mellé.

– Sört! – mondta Lupusz a pincérnek, aztán felállt, és odalépett egy lányhoz. A lány rámosolygott, mondott valamit, aztán elment vele táncolni. Lupusz példáját többen is követték. Nudli, Ökör, Jimmi nagy táncot lejtettek. Csak Gonosznak nem volt szerencséje. Odament egy üldögélő lányhoz, de az a fejét rázta. Gonosz feldühödött:

– Nekem mered azt mondani, hogy nem?

– Na tűnés innen – mondta a lány.

Gonosz körülnézett. Az ügyeletes rendőr bent állt a söntésben. Szép, fehér tányérsapkája volt. Gonosz fenyegetően végigmérte a lányt, aztán visszaült az asztalához. Amikor a pincér meghozta a sört, azonnal lehajtott három pohárral. Dühöngött, nem tudta megérteni, hogyan fordulhat elő, hogy vele nem akar valaki táncolni. Ivott, és szemmel tartotta a lányt. A lány nem sokáig őrizgette az asztalát, hanem egy szőke sráccal ellejtett.

– A szőkével táncol, velem nem – mondta a fekete trikósoknak, és a dühe tovább fokozódott. Amikor Lupusz visszatért az asztalhoz, azonnal kitálalta neki az ügyet:

– Most megmutathatod, mit tudsz. Az a taknyos kurva nem jött el velem táncolni… El kell rántani a nótáját, és a stricijének is… Majd megtanulják ezek, hogy kivel van dolguk…

Lupusz megszemlélte az asztalt, aztán megszólalt:

– Ki itta meg a sörömet?

– Én. Dühömben – mondta Gonosz.

– Helytelen – csóválta a fejét Lupusz. – Ha akarod, én elmegyek veled táncolni…

Az asztalnál kitört a röhögés.

– Mit röhögtök, barmok?! – dühöngött Gonosz.

– Előfordulhat, hogy nem vagy a zsánere… Ezért még nem dől össze a világ. A nők különösek… – vélekedett Lupusz.

– Bosszút kell állnunk… Ha elindul a nő hazafelé, elkapjuk.

– A sörömet szeretném előbb meginni – mondta Lupusz, aztán intett a pincérnek, hogy hozzon még néhány pohár sört.

– Átdöföm… Ledugom a torkán! – fenyegetőzött Gonosz.

– Megfullad, és téged fölakasztanak – mondta Lupusz.

Amikor a lány fizetett, Lupusz a pincérért kiáltott.

– Ne fizessünk, mert lelép addigra – nyugtalankodott Gonosz.

Lupusznak azonban nem volt kedve utolérni a lányt. Fizetett, s mire kiértek az utcára, a lány éppen fellépett egy autóbuszra, és eltűnt a kék szörny belsejében.

– A cafat… A cafat megúszta – dühöngött Gonosz, aztán megpillantotta a szőke fiút, akivel a lány hajlandó volt táncolni. Dühe azonnal ellene fordult. A szőke legény gyanútlanul ballagott a Dózsa György út felé. Cigarettázott. Gonosz utánavetette magát:

– Állj meg, kurafi! – nyerített.

A szőke legény megállt, és érdeklődve várta, hogy Gonosz mit akar tőle.

– Leléptetted a menyasszonyomat! – vádaskodott Gonosz, aztán ököllel belevágott a szőke arcába. A legény elejtette a cigarettáját, de nem ijedt meg. Hátralépett, és úgy szájon vágta Gonoszt, hogy az csaknem hanyatt esett.

– Szemtelenkedsz? – ordított Gonosz, és újra ütött. Nudli, Ökör és Manó is a segítségére siettek. Nekiestek a szőke legénynek, és agyba-főbe verték. Amikor összerogyott, a földön még percekig rugdalták.

– Most aztán paszta – hörgött Gonosz, és futásnak eredt.

A fekete trikósok falkája mögötte nyargalt. Alig jutottak át a szomszédos utcába, már felbúgott a rendőrautó szirénája.

– Az utolsó pillanatban léptünk le – lihegte Lupusz.

– Te miért nem rúgtál? – kérdezte Gonosz.

– Tornacipőben vagyok. Ha belerúgok valamibe, megfájdul a hüvelykujjam.

– Ez a kurafi puha volt.

– Néhol… Általában csontosnak látszott.

Kanyarogtak, váltogatták az utcákat. Gonosz még a verekedés után sem nyugodott meg. Szitkozódott, s ahol csak érte, fellökte a kukásládákat. A tartályok kongtak, bongtak, csattogtak. Ijedt járókelők ugrottak szét, és húzódtak be a kapuk alá. Robaj és szörnyülködés kísérte útjukat. Mire a Garay térre értek, már alig kaptak levegőt. Valamennyien ziháltak, izzadtak, nyögdécseltek. Lerogytak az egyik padra, és hosszú percekig pihegtek.

– Minek élnek az ilyen nők? – morgolódott Gonosz.

Lupusz cigarettára gyújtott, és merengve nézte a házak falán motozó homályt, az elbizonytalanodó formákat, a párkányokat és a világos ablakokat. Családok éltek a fénytócsákban. Mocorogtak a szobákban. Tárgyakat tettek odább, egymásra néztek. Leültek az asztal köré, és kártyáztak vagy ettek. Lupusz nem látta az asztalt, csak a falra rajzolódó árnyékokat.

– Olyan különösen élnek az emberek – mondta.

– Mit mondasz? – kérdezte Manó.

– Olyan különösen élnek az emberek. Ott fenn, abban a kivilágított szobában esznek. Egy, kettő, három, négy… Négy ember eszik odafönt.

– Éhes vagy?

– Nem, csak olyan különös, hogy azok ott esznek.

– Mire való a sok cafat? Arra, hogy felpumpálják őket! – szólalt meg újra Gonosz, és hátat fordított a kivilágított ablaknak.

– Azok ott esznek – mondta Lupusz, és méla, kéjes mozdulattal szájához vitte a cigarettáját.

– Mégiscsak éhes lehetsz – próbálkozott Manó.

– Nem. Egyáltalán nem vagyok éhes. De mindenféle marhaság jutott az eszembe. Az én mutteromat például feleségül vette egy bőrkereskedő.

– Mi ebben a marhaság?

– A marhaság a dinnyében van. Nagyon szerette a bőrkereskedő a dinnyét. Anyámat és a dinnyét szerette. Engem nem, mert az én apám egy katona volt. Azt hiszem, a dinnyét anyámnál is jobban szerette. Mindig maga ment el a piacra, és saját kezűleg választotta ki a legszebb görögdinnyéket.

– A görögdinnyét én is szeretem – szólt közbe Nudli.

– A bőrkereskedő is szerette. A dinnyét és az anyámat. De engem nem szeretett. A dinnyébe léket szokott vágni. A léken át beleöntött egy deci cukros rumot, aztán betette a jégszekrénybe. Várt vele estig… Akkor aztán nekilátott. Egyedül ette a dinnyéket. Az anyámnak és nekem nem adott a dinnyéből.

– Irigy volt?

– Irigy, és nem akarta, hogy rumos dinnyét egyek, mert a rum alkohol. Azt akarta, hogy én meg anyám a másik dinnyéből együnk, amelyik nem rumos. Egyszer aztán kitoltam vele. Zárás előtt belopóztam a konyhába, és nekiestem a dinnyéjének. Mire feljött az üzletből, már a fele sem volt meg.

– Összevertek, mi?

– Nem…

– Azt mondtad, hogy nem szeretett a bőrkereskedő.

– Ez igaz. Nem szeretett, de nem is vert. Csendesen nem szeretett. Mozdulatlanul. Úgy nem szeretett, hogy a füle sem mozdult meg.

– Mit szólt a dinnyéjéhez?

– Elszomorodott.

– Ordított, mi?

– Nem… Semmit sem szólt. Csak nem evett belőle. Otthagyta a másik felét is. Szótlanul visszament az üzletbe, és egész éjjel a könyvelésen dolgozott. Anyám meg sírt… Azt mondta: hogyan tehettem ilyen szörnyűséget. Mondtam neki, hogy szeretem a rumos dinnyét. Nem értette. Soha nem értett meg semmit. Saját magát sem értette. Csak ült a Szayer-féle cukrászdában, és krémeseket evett. Járt neki az összes magazin. A régi magazinokat is összevette a könyvkereskedésekben… Azokat forgatta, és ette a krémest. Rákja volt. Meghalt. Én meg azóta is iszom a rumot, ha hozzáférek. Nagyon sok rumot megittam már idáig… Gondolom, öt-hat hordó rumot megihattam már. De hiába iszom… Sajog bennem valami. Hangok, asszonyok szaga… Nagy, húsos lapulevelek voltak az udvaron… Nyugtalan maradok és idegen. Csak néznek rám, néznek, ahogy a semmit nézi az ember az ablak túloldalán.

– A dinnyét is eszed?

– Azt nem eszem… Egyszer később én is meglékeltem egy dinnyét, megtöltöttem rummal. De az nem lett jó. Egészen más íze volt, mint a bőrkereskedő dinnyéjének.

– Nem tettél bele cukrot… – vélekedett Manó.

– De tettem… Rendes adag cukrot és rendes adag rumot tettem bele. Le is hűtöttem. Mégis más íze lett… Ott, abban a városban mindennek más íze volt, mint errefelé. De a dinnyének különösen… Olyan sűrű, jéghideg íze volt. Olyan volt, amilyen semmi más nem lehet. Mint valami vörös jéghegy… Vagy felhő… Sűrű, jéghideg íze volt, s az ember feje furcsán könnyű lett. A harmadik szelet után már távoli dolgokra gondol az ember. Mintha jéghegyek ereszkednének le a konyhába.

– Valamit mégiscsak kifelejtettél a dinnyéből…

– Igen… Valamit kifelejtettem. És már soha nem tudom meg, hogy mit… Nem is baj. Csak most eszembe jutott… Olyan furcsa, hogy azok ott fenn, a kivilágított szobában esznek.

Lupusz elhallgatott. A fekete trikósok is hallgattak. Csak a cigarettáik parazsa izzott fel időről időre. Valahol a tér fölött kiáltozott egy madár. Ijedt hangja belezuhant a házak puha kéményébe. A korom megette a madár hangját. Megvastagodott a sötétség. Egy idő után a cigaretták is kialudtak. Nagy sokára Ökör törte meg a csendet:

– Holnap dinnyét kellene enni.

– Van már dinnye? – kérdezte Nudli.

– Nincs. Mi lesz most? – kérdezte Manó.

– Belekezdhetnénk valamilyen munkába – szólalt meg Gonosz.

– Most?

– Elég késő van már… Nézzünk körül!

A banda felcihelődött. A Cserhát utcán át kirajzottak a Thököly útra. Megbámulták a kirakatokat, tanakodtak. Nudli öccse odaállt Gonosz elé:

– Szeretnék egy új farmert.

– Ne mondd…

– De. Szeretnék egy új farmert.

– Tűnj el, kisfiam, mert valagba talállak rúgni. A hülye… Halljátok? Jó, hogy nem szemüveget kér.

– Valami rongyot jó lenne összeszedni – szólalt meg Ökör is.

– Nem guberálunk, gyerekek… Komoly munka lesz.

– Fényképezőgép… Távcső – javasolta Lupusz.

Lassan, ácsorogva, tanakodva lépdeltek az utcán. Ha járókelők közé jutottak, elcsendesedtek. Ha tiszta volt a terep, újrakezdték a dörmögést.

– Ez jó lesz – mutatott Gonosz az egyik kirakatra.

– Ez? – kérdezte Lupusz.

– Jó lesz, mert az oldalutcában is van kirakata – bizonykodott Gonosz.

– Hogy megyünk be? – tanácstalankodott Lupusz.

– Téglával… Nudli, te megállsz ott, azon a sarkon. Ha jön valaki, fütyülsz. Ökör, te a másikon. Én majd itt állok, Manó meg dolgozik – rendelkezett Gonosz.

A fekete trikósok elfoglalták a helyüket. Csend volt. Gonosz keresett egy téglát, aztán az oldalutca felől betörte a kirakatot. Nagy volt a csörömpölés. Az üzlet fölött kinyílott egy ablak. Sovány öregasszony dugta elő a fejét. Megbámulta a fekete trikósokat, aztán lekiáltott:

– Mit csinálnak ott?

– Csőrepedés van – kiáltott neki vissza Lupusz.

– Itt a házban? – hitetlenkedett az öregasszony.

– Itt. Két napig nem lesz víz. Gyorsan vegyen a fazekakba, mert elzárjuk…

Az öregasszony visszahúzódott. Manó bemászott a kirakatba, és összeszedte a fényképezőgépeket. Éppen végzett, amikor felhangzott az első fütty. Nagy vágtába kezdtek. Bevették magukat a Nefelejcs utcába, aztán a Marek József utcába. Behúzódtak egy nyitott kapu alá, és sokáig gugorcoltak a szemetesládák mellett. De csend volt. Úgy látszott, hogy még nem fedezték fel a betörést. Kibátorkodtak újra az útra, s a Városliget felé vonultak.

– Ha már így bent vagyunk, valami kaját is kellene újítani – vélekedett Nudli.

– Kaját és piát – helyeselt Gonosz.

– Nincs valahol dinnye? – érdeklődött Ökör.

– Dinnye még nincs – szögezte le Lupusz, de nem volt biztos az igazában.

Gonosz az egyik tatarozásnál felragadott egy újabb téglát. Dobálta, egyensúlyozta a kezében. A Dózsa György út közelében aztán betörte az egyik csemege kirakatát. Az üveg kizuhant az utcára, és csengett, csörömpölt. Nem volt idejük körülnézni. Összekapkodták a kezük ügyébe eső üvegeket, néhány rúd szalámit, sajtot, konzerveket, aztán futásnak eredtek. Behúzódtak az egyik mellékutcába, onnan egy keresztutcába, majd újra kikanyarodtak a Dózsa György útra.

A messzeségben mozgolódás támadt. Autók álltak a betört kirakat előtt. Villanylámpák fénye világított. Emberek imbolyogtak a járdán.

– Most aztán a Liget legmélyére – adta ki a jelszót Gonosz.

– Észrevesznek…

– Itt nem maradhatunk – vélekedett Lupusz is.

– Egyenként keljünk át – javasolta Manó, és megkezdte a manővert. Megfogadták a tanácsát. A banda szétszóródott. A rendőrség a távoli kirakat előtt a nyomokat tanulmányozta. Apró üvegszilánkokra világítottak lámpáikkal, s látszólag észre sem vették, hogy két-háromszáz méterrel odább görnyedt árnyak lebegnek át a széles Dózsa György úton.

A banda a fák között ismét libasorba rendeződött. Lupusz nyargalt a falka élén. A sorban Manó követte, aztán Gonosz. A fényképezőgépek, konzervek, sajtok öblösre nyújtották trikóikat. Zsebük és kezük is tele volt. Nehézkesen, lihegve ügettek.

A Ligetben rájuk kiáltott egy éjjeliőr. Nem álltak meg. Hátra sem néztek. Egyenletes tempóban ügettek tovább. Amikor elérték a Hungária körutat, ismét szétszóródtak, s csak a vastartályok közelében találkoztak újra. Egyenként átbújtak a sötét szakadáson, aztán lerogytak a fűbe.

– Mindenki itt van? – kérdezte Gonosz.

– Az öcsém hazament – jelentette Nudli.

– Más?…

– Mindenki itt van – mondta Jimmi, aztán tapogatózni kezdett az üvegek között.

– A Kulák sincs itt – mondta Nudli.

– Elkapták?

– Talán csak eltévedt, vagy hazament.

– Állati hajsza volt – lihegett Manó.

– Ez? Semmi. Énrám kutyákkal jöttek, amikor volt az az esetem – mondta Lupusz.

– Amikor a vasutasnéval álmodtál? – kérdezte Manó, és elröhögte magát.

– Mi lehet ezekben az üvegekben? – tanakodott Gonosz.

– Nyissunk ki egyet – javasolta Lupusz, aztán felemelt egy üveget, és a tenyerével kiütötte a dugót. Beleszagolt, felhajtotta. – Szerintem ez valami ürmös lesz. Olyan borféle, csak éppen nem bor, hanem ürmös.

– Mutasd! – szólalt meg Gonosz, és átvette az üveget.

– Na mi van benn? – kérdezték többen is.

– Valami jóízű moslék – mondta Gonosz, aztán körbeadta az üveget.

– Mi lesz a gépekkel? – érdeklődött Manó.

– Holnap zaciba vágjuk az összeset – szögezte le Lupusz.

– Hány gép van? – kérdezték többen is.

– Öt masszív masinánk van… Csak személyivel lehet beadni. Kinek van személyi igazolványa? – érdeklődött Gonosz.

– Reggel azonnal be kell csapni a gépeket – javasolta Lupusz.

Az üveg kiürült. Megnyitottak még egyet, s közben megegyeztek, hogy reggel beadják a gépeket a zaciba. Lupusz is vállalt egy gépet… Amikor a második üveg ürmös is elfogyott, ketten felálltak, és hazamentek. Lupusz és Gonosz minden eshetőségre készen a vasfazékban maradt. A szajrét elrejtették a bokrok alatt, aztán leheveredtek a fűbe.

– Jó éjszakát – mondta Lupusz, és lehunyta a szemét. Iszonyúan elálmosodott. Még be sem fejezte a mondatot, már szuszogtak körülötte a fekete trikósok. Gyors, biztos álmuk volt. Lupusz is elszenderedett. Álmában fogadást kötött az újságárussal, hogy átúszik a zsilip alatt. Barnán, izmosan állt a zsilip tetején. A lányok biztatták. A malom előtt Czafit Éva várakozott az ejtőernyőssel. Elengedte az ejtőernyős kezét, és intett valamit. Lupusz nem értette. Megfeszítette az izmait, és elrugaszkodott. Feje elmerült az örvénylő habokban. Lassan, nehézkesen az egész teste víz alá merült. Amikor a zsilip mélyére süllyedt, kinyitotta a szemét. A csatornába valahonnan besütött a nap. Fátyolos aranyhalak úszkáltak az arca előtt. Erős halszagot érzett. Feszült a karja, tempózott. Éppen kikerülte a halakat, amikor megpillantotta a rácsot. A vasrács lezárta az alsó tóhoz vezető utat. A rácson túl is világos, átlátszó volt a víz. Látta a zuhatagot, s az alacsonyabban fekvő kis tó tükrét is sejtette. Feje a vasrácsnak ütközött. Belekapaszkodott a rácsba, és megrángatta. A vaspántokról rozsdarétegek váltak le, és vörösre festették a vizet. A rács keményen állt a betoncsatornába. Hátralökte magát, és igyekezett megfordulni. A csatorna szűk volt. Csak előre és hátra lehetett mozogni. Nem tudott megfordulni. Hátát és vállát dörzsölte a csatorna érdes belseje. Félelem járta át izmait. Elgyengült. Látta, hogy valahonnan napfény szűrődik be a víz alá, de nem tudta megállapítani, hogy honnan. Fejjel nekilódult a vasrácsnak, de az visszalökte. Belekapaszkodott, és rázta. Kezdett elbágyadni. A rácson túl megpillantott egy uszályos naphalat… Dülledt, kíváncsi szemekkel meredt rá a másik oldalról. Aztán a hal mögött megpillantotta a kis tó tükrét is. A tóra árnyék vetődött. Aléltan bámulta az árnyékot. Lassan felismerte az arc és a váll formáját. Majd a haj alakzatát is. Czafit Éva állt a híd fölött. Várta, hogy előbukkanjon. De a rács fogva tartotta. Se előre, se hátra nem tudott már szabadulni. Elájult a tünékeny fényben. Feje, melle, gyomra megtelt ezüstös, átlátszó vízzel. A naphal melléje állt, és gyászolta. Naphangon énekelt a feje mellett. A napgyász bevonta fénnyel.

Felriadt. Feje felett csillagok ragyogtak. Nem tudta, hol van. Nézte a csillagokat, és gondolkodott. Lassan, bizonytalan részletekre hullva jutottak el hozzá az elmúlt nap eseményei. – „Miért fekszem én a vasfazékban?” – tűnődött Lupusz. – „Szépek a csillagok… Mit keresek a csillagok alatt? Mi lesz holnap? És holnapután?… Mi lesz, ha beborul? Ha megérkezik a rendőrség? Ha beköszönt a tél?… Kik ezek? Miért fekete a trikójuk? Miért koszosak? Miért vigyorognak? Miért vagyok itt?… Hol lehetnék másutt?… Mit tehetnék?… Jó lenne felállni és elmenni innen. Vidékre kellene utaznom. Beállnék valahol bőrkereskedőnek… Enném a sok rumos dinnyét… Számolnék… Hozatnám a jó bőröket…”

Moccanást hallott a lábánál. Odapillantott. Görnyedt, fekete alakot látott mozgolódni. – „Ez a Gonosz… Mit csinál ebben a sötétben? Nem tud aludni?” – némán szemlélődött Lupusz. Nem moccant, a fejét sem mozdította. De moccanatlanul is jól látta, ahogy a görnyedt, sötétlő árnyék lehajol a bokor alá, és hosszan matat a fényképezőgépek között. Végül felemel egyet, tapogatja, megszagolja, aztán a trikójába süllyeszti. Elmozdul a bokortól, s az alvókon átlépegetve eljut a vasfal szakadásáig. Kibújik a külső sötétségbe… Lupusz csakhamar meghallotta az ágak roppanását s az elmozduló kövek surrogását is. Sokáig várakozott. Nézte a csillagokat. Számlálta a nagyobbakat, s elképzelte róluk, hogy tűztornyok, aranyvárak, aranyhegyek. Csaknem elaludt már, mire a görnyedt, fekete árny visszalopakodott a vasfazékba. – „Milyen ember ez? Miféle ember ez? Ilyen embert én még sohasem láttam… Ilyen vigyorgó, durva embert még nem hordozott a hátán a föld” – tűnődött Lupusz, miközben Gonosz visszamászott a helyére, elvackolódott, s talán el is aludt. Lupusz lecsukta a szemét, és a gyászoló naphalra gondolt. Nem értett az álomfejtéshez, de a gyászoló naphal nyugtalanította. Nehezen aludt el, s rosszakat álmodott egész éjszaka.

Reggel nehezen ébredt. Gonosz rázta a vállát, és vigyorgott.

– Menni kell…

Lupusz felült, és Gonoszra meredt:

– Hová kell menni?

– A zaciba…

– Hány óra van?

– Azt én nem tudom, de menni kell – erősködött Gonosz.

– Jó, indulok – mondta Lupusz. – Ki viszi a többi gépet?

– Én viszek egyet, aztán a Manó és Nudli…

– Az négy – bólintott Lupusz.

– Négy gépünk van – helyeselt Gonosz.

– Öt volt – rázta a fejét Lupusz.

– Négy volt, mindenki tudja – erősködött Gonosz.

Lupusz a fekete trikósokra pillantott. Várta, hogy helyeselnek majd Gonosznak, vagy mondanak valamit. De azok hallgattak. Nem mondtak semmit. Elfordították a fejüket. Lupusznak hirtelen eszébe jutott a görnyedt, fekete árny. A motozás, matatás, kiosonás. – „Ez elrejtett külön egy fényképezőgépet… Külön dohányt csinál magának. Szórakozik az egész bandával… Betyárbecsület sincs benne… Elszajrézza a szajrét” – gondolta Lupusz. Álmosan nézte a fakó arcokat. Újra megszólalt:

– Nem tudom, hogy én miért emlékszem öt gépre.

– Rosszakat álmodtál – mondta Gonosz.

– Ez igaz. Mellém úszott egy naphal, és gyászolt…

– Na ugye… Ha ilyen marhaságokkal van tele a fejed, nem csoda, ha öt gépre emlékszel. Itt mindenki annyi gépre emlékszik, amennyi van.

Manó Gonoszra pillantott, aztán Lupuszra. Lassan, flegmán rágcsált egy vasfüvet. Aztán hirtelen kiköpte a fű maradványait, és megszólalt:

– Én nem álmodtam semmiféle naphalról.

– Na és? – kérdezte Gonosz.

– Nem álmodtam halakról, de véletlenül öt gépre emlékszem.

– Négy gép van. Látjátok…

– Most már négy – bólintott Manó.

– Gyanúsítasz?! – kérdezte fenyegetően Gonosz.

– Öt gép volt.

– Na gyere ki velem akkor, ha öt gép volt!

– Nem megyek. Ha a többiek eltűrik, nekem mindegy.

– Én szívesen kimegyek veled, Gonosz – szólalt meg Lupusz, és felállt.

– Négy gép van, és kész.

– Öt… Nos, akarsz kijönni?

– Nem tudom, miről beszéltek – vonogatta a vállát Gonosz, és dühösen, laposan pislogott Lupuszra.

– Megkérlek, ha lesz egy kis időd, hozd be az ötödik gépet – mondta Lupusz, aztán körülnézett a bokrok alatt. Felemelt egy üveget, kiütötte belőle a dugót. Teleöntötte a torkát ürmössel.

– Korán kezded a vedelést – szólalt meg Gonosz.

– Nagyon egészséges ital ez… És kell az egészség – vélekedett Lupusz.

– A helyzet az – szólalt meg Manó –, a Kulákot az este elkapták a zsernyákok.

– Hogy a francba? Nem kaphatták el! – idegesedett fel Gonosz.

– Lassú volt… Vagyis volt nála még egy üveg, és kibontotta. Éppen ivott, amikor rátenyereltek.

– Ha ez köpni kezd, akkor nagy balhé lesz – vélekedett Nudli.

– Nem köp, egyelőre legalábbis nem. Ezt megüzente.

– Van már drótod? – érdeklődött Gonosz.

– A kurvákat az éjszakai razziából reggel kiengedték, vagyis csak hármat, mert nem voltak kmk-sok. Egy kis roma hozta a drótot.

– Mi az, hogy egyelőre? – kérdezte Lupusz.

Gonosz talányos képet vágott. Vonogatta a vállát. Aztán fenyegetően megszólalt:

– Majd akkor énekel, ha én üzenek neki. A kottát is beküldöm…

– Essünk túl a zacin – ajánlotta Manó.

– Én mégsem megyek zaciba. Nagyon fáradt vagyok – szólalt meg Gonosz. – A negyedik gépet vigye valaki más. Ökör, van igazolványod?

– Van… Tudok is egy jó zacit a közelben – bólintott a legény.

Lupusz kedvetlenül felállt, kiemelt egy gépet a bokor alól, aztán elindult a város felé. Szomorúan, unottan lépdelt. Utálta már a bandát. – „Mindegyik mást akar… Csak zabálnának, innának, kefélnének… De gondolkodni, melózni egyik sem akar. Lopnak… Többen hevernek körülöttem, mint a munkásszálláson… Büdösek… Olyan büdösek, mint a dög…” – gondolta, aztán megszagolta a saját karját. Gyanakodva szaglászott, s az arca szomorú ráncokba torzult. – „Én is büdös vagyok” – állapította meg tárgyilagosan.

Gyalogosan ballagott el a Thököly úti zálogházig. Útközben nézte az autókat, és arra gondolt, hogy jó lenne kocsikázni egyet. Jól feltankolni, és rohanni egyet valamelyik országúton.

A zálogház udvarán patkányszag terjengett. Sok volt az őgyelgő ember. Öregasszonyok szitkozódtak a folyosón. Avétt vánkoshuzatot teregettek az ablakpárkányra:

– Ezt nem veszi be? Ezt?… Ilyen finom anyagot ma már nem csinálnak. Eladhatnám… Akárki megvenné. Csak ki akarom még váltani. Karácsonyra el szokott jönni a nővérem… Mondhatom, szépet szólna, ha nem lenne az ágyán huzat…

Lupusz megkerülte az öregasszonyokat, aztán a becsüsök termében beállt a hosszú, alig moccanó sorba.

Amikor a gépet az átvevő elé tette, az gyanakodva ránézett:

– Vadonatúj? – kérdezte.

– Nagyon megkímélt gép – mondta Lupusz, és oldalra pillantott, mintha az öregasszonyokat figyelné.

– Hatszáz forint – közölte a becsüs.

– Jó lesz – mondta Lupusz, de nem volt szükség a beleegyezésére. A becsüs undorral eléje lökött egy blokkot, aztán elfordította a fejét.

Felmarkolta a pénzét, aztán elindult kifelé. A folyosón az öregasszonyok még mindig a párnahuzatot teregették. Nehezen értették meg, hogy egy értékes, régi damaszt miképpen rekedhet kívül a zálogházon.

A kapu alatt Lupuszhoz lépett a félcigány:

– Mit adott el?

– Fényképezőgépet…

– Márka?…

– Kodak. Hatszázat adtak rá…

– Százhúszért megveszem a cédulát – ajánlotta a félcigány.

– Kétszázért viheti – mondta Lupusz.

– Az sok… Száznyolcvan van nálam összesen. Ha kell, odaadom, de akkor még cigarettára sem marad pénzem.

– A dohányzás nagyon ártalmas az egészségre…

– Mondom, száznyolcvan, és akkor maga nagyon jól járt.

Lupusz átnyújtotta a zálogcédulát. A félcigány tarkójára tolta a sültös sapkáját, aztán hosszasan vizslatta a zálogcédulát. Végül előhúzta a tárcáját, és leszámolta Lupusz kezébe a száznyolcvan forintot. Lupusz elképedt. A cigány tárcájában tucatjával álltak a százasok. Nem szólt semmit. Zsebre gyűrte a pénzt. A félcigány hátat fordított Lupusznak. Egyetlen pillanat műve volt az egész, és már nem ismerték egymást. Idegenek voltak.

Lupusz elvegyült az utcák forgalmában. Megbámulta a nőket, a kirakatokat, a kutyákat és a batyuzó parasztasszonyokat. Vásárolt magának két doboz cigarettát, és azonnal rágyújtott. Tíz óra tájban beült egy félreeső vendéglőbe. Újházi tyúklevest rendelt és csirkepaprikást. A pincér távolról, undorodva rakta eléje az ételt. Lupusz nem törődött vele. Jóllakott, aztán egy üveg vörösbort is rendelt. Ivott, rágyújtott egy Marlboróra. Bágyadtan a füstbe meredt.

– Szabad itt egy hely?

A hangra összerándult, majd felnézett. Kopottas ruhájú fiatalember állt az asztala mellett.

– Üljön le – mondta Lupusz, és hátradőlt a széken.

A vendéglő már tele volt, minden asztalnál ültek.

A kopottas ruhájú fiatalember az étlapot böngészte. Lupusz nézte az ismeretlent, aztán megszólalt:

– Egyen egy jó csirkepaprikást, jól csinálják itt.

A fiatalember szeme végigpásztázott az étlap árlistáján, aztán megrázta a fejét:

– Nekem az drága.

Babgulyást rendelt. Lupusz talpra állított egy tiszta poharat, aztán teleöntötte borral.

– Igyon velem egy pohárral! – fordult újdonsült asztaltársához.

– Köszönöm – mondta a fiatalember, és felemelte a poharat.

Koccintottak, ittak. Lupusz rámeredt.

– Nincs melója?

– Nekem? Dehogy nincs. A metróépítésnél vagyok. Ma délelőtt éppen felülvizsgálaton voltam. Szerencsére minden rendben. Bírom én a föld alatti munkát…

– Mennyi a lóvé maguknál?

– Négyezer–négyezer-ötszáz… A szakmunkások persze többet keresnek.

– Négyezer… Nem értem.

A fiatalember elnevette magát:

– Háromezret minden hónapban hazaküldök Szabadszállásra. Épülni akarok. Két évet már lehúztam a metrónál, ha még kettőt lehúzok, akkor…

– Ahaa… Épül, aztán megnősül, mi?

– Már nős vagyok, két családom van.

Megérkezett a babgulyás. A sovány fiatalember kenyeret tömött a szájába, aztán kanalazni kezdte a gulyást. A tányér fölé hajolt, a gőzbe temette az arcát. Lassan evett és zajtalanul. Amíg a babgulyás tartott, egyetlenegyszer sem nézett fel. A külvilág alig érdekelte. Nyugodt volt, s talán elégedett. Lupusz közben iszogatott. Amikor asztaltársa az étkezés végére ért, újratöltötte annak a poharát is. Kortyoltak a borból, s közben nézték egymást. Lupusz törte meg a csendet.

– Mondja, felvennének engem a metróhoz?

– Miért ne vennék? Mindenkit felvesznek, ha egészséges.

– Nekem mennyit fizetnének?

– Mint másoknak. Háromezret, négyet vagy még többet… Az attól függ… Ha jelentkezni akar, eljöhet velem az irodára, úgyis le kell adnom az orvosi bizonyítványt.

– Most nekem nem jó… Talán a jövő héten – mondta Lupusz, aztán intett a pincérnek.

Amikor a pincér kiállította a számlát, gúnyosan mosolygott. Lupusz elhatározta, hogy egyetlen fillér borravalót sem ad a pincérnek. Leszámolta a pénzt, és dühösen mondogatta magában a jelszót: „Egyetlen fillért sem a pincérnek… Egyetlen fillért sem a pincérnek…” – Mégis az utolsó pillanatban odanyomott neki egy tízest. A keze… Mintha a kezének külön lelke lenne, külön parancsolója. A pincér meg sem köszönte a tízest. Úgy csinált, mintha egyetlen fillér borravalót sem kapott volna. Lupusz mérgesen a saját kezére vágott. De már nem tehetett semmit. Odaköszönt a sovány fiatalembernek, és felállt. Kiódalgott a vendéglőből, aztán bánatosan rágyújtott egy cigarettára. A könnyű, illatos füst, az utca színes forgalma gyorsan feledtette a pincér modorát. Nézegette a nőket, az autókat és a kutyákat… Jó fél óráig andalgott. Amikor látta, hogy a Városliget közelében jár, hirtelen úgy döntött, hogy bevonul egy órácskára a Széchenyi fürdőbe.

Kádba kívánkozott. Megváltotta a blokkot, aztán besorolt a várakozók közé. Amikor megürült egy fülke, keleties nyugalommal elhelyezkedett a kádban. Szappanozta, dörgölte magát, aztán elnyújtózott a forró lében, és behunyta a szemét. Elálmosodott, szinte lebegett. Azt gondolta, hogy nem is kádban van, hanem a déltengeri lagúnákban, s lassan sodorja az áramlás… Néha mozdított egy keveset a karján, lábán, és suttogta: – „Pálmafák… Kókuszfák…”

A fák közé aztán hirtelen beúszott egy rozsdás, hatalmas vasfazék. Összerezzent, felült a kádban. A valóság kiábrándító volt. – „Nem szabad visszamennem – gondolta –, itt az alkalom, el kell tűnnöm a városban… Fel kell szívódni valahol a házak között a semmiben. Ha visszamegyek, ezek megesznek, mint a disznók. De ha most nem megyek vissza, azt gondolják majd, hogy leléptem a dohánnyal… Még az is lehet, hogy rám kenik az egész betörést… Ha nem, akkor meglesnek valahol, és kikészítenek…” – Sóhajtozott, nyögött a kádban, s érezte, hogy most még vissza kell ódalogni a vasfazékba. Újra alámerült a vízbe, lubickolt, rugdalózott, s közben elhatározta, hogy visszamegy, leadja a pénzt, de aztán a legelső alkalommal kiszáll a buliból, vagy egyszerűen csak lelép, eltűnik.

Kedvetlenül mászott ki a kádból, s induló vonatokról képzelődött, biztonságos vidéki kisvárosokról, ahol senkit sem ismer, de közben érezte, hogy ez lehetetlen.

Egy óra is elmúlt, mikor végre az utcára lépett. Könnyűnek, tisztának érezte magát, mégis nehéz léptűnek, s a városban idegennek. Nagy lélegzeteket vett a Liget fái alatt, és sóhajtozott. A Hungária körúton rágyújtott egy újabb Marlboróra, és tűnődő pöfékelés közepette lépdelt a vasfazék felé. Amikor kibukkant a fák alól, már hallotta a fekete trikósok röhögését. A vasfalak egyenesen a felhők közé vezették a sok durva röhögést. Lupusz nyugalmat erőltetett magára, még mosolygott is. Körülnézett, aztán egykedvűen átlépett a vasfal szakadásán.

– Nézd csak… Mégis visszajött – kiáltott fel Gonosz.

– Melót kínáltak a metrónál – mondta Lupusz.

– Olyan sokára jöttél, hogy már azt hittem, leléceltél a dohánnyal.

– Kinél szokott lenni a dohány? – kérdezte Lupusz.

– Manó a pénztáros… Nem akad sok dolga.

Lupusz intett a fekete trikósnak, aztán hat darab százast nyomott a markába.

– Hatot adtak? – kérdezte Manó.

– Hatot adtak, de aztán eladtam a zálogcédulát is. Itt van hatszáz, a többi rezsi…

– Sokára jöttél – mondta Manó.

– Meg kellett fürödnöm. Valahogy a bőröm olyan kemény lett. Kemény és büdös. Nem szeretek büdös lenni – mondta Lupusz. Nagy röhögés nyugtázta Lupusz szavait. A fekete trikósok nem hitték el neki, hogy megfürdött. Úgy gondolták, hogy viccelődik. Amikor a röhögés alábbhagyott, Nudli is odalépett Lupuszhoz:

– Keresett az a lány, aki tegnap a cikláment hozta.

– Mit akart?

– Nem tudom. Veled akart beszélni.

– Velem? Mit akart velem beszélni?

– Nem mondta…

– Elment, mi?

– Aztán el…

– Aztán? Hogyhogy aztán?

– Sokára jöttél. Gonosz kézbe vette… Azt hittük, vissza sem jössz már.

– Kár volt.

– Minek mászkál ide? Viszket neki, biztos.

– Sírt?

– Sírt… Még ordított is, amikor Gonosz elkapta. Teutánad kiabált egész idő alatt. Lehet, hogy beléd esett… Vagy beléd esett, vagy valami más dologról lehet szó. Talán feljelentett…

– Engem?… Miért jelentett volna fel?

– Nem tudom. Akart tőled valamit…

– Nem mondta, hogy mit akar? – kérdezte Lupusz szomorúan, s egyik vagányról a másikra bámult.

– Nem. Csak azt mondta, hogy téged keres.

Lupusz leült a fűbe. Rágyújtott egy cigarettára, és Gonoszra bámult. Alacsony volt, szögletes izmú, szögletes fenekű. Fekete haj, fekete szőr… Vigyor. Zsíros arc, vastag száj.

– Van valami hézag? – kérdezte Gonosz.

– Nincs. Csak azt nézem, hogy milyen ronda pofád van – mondta Lupusz, és szippantott egy mélyet a cigarettájából.

– Nem tetszik a pofám?

– Nem.

– Mit csináljak? – vonogatta a vállát Gonosz.

– Adj inni! Szomjas vagyok.

Gonosz négykézlábra állt, s a bokor alól kiemelt egy fél üveg rumot. Vigyorogva Lupusz elé tartotta.

– Rum?… – csodálkozott Lupusz.

– Véletlenül egy üveg rumot is loptunk. Nem emlékszel? Eltettük. Jó lesz majd a rumos dinnyéhez – mondta Gonosz.

Lupusz átvette az üveget, tenyerével megtörölte az üveg száját, aztán belekortyolt. Ízlelgette a rumot, kóstolgatta, aztán húzott belőle egy jó nagyot.

– Iható? – érdeklődött Gonosz.

– Még mindig… Ezzel napokig megleszek – jelentette ki Lupusz, és már nem is haragudott annyira a fekete trikósokra. Cigarettázott, vakarózott. Bámulta a rozsdás vasfalakat. Távoli neszekre figyelt, vonatdübörgésre és szirénabúgásra. Iszogatott, és cigarettázott. Nézett, fülelt, de nem látott és nem hallott. Ha mégis, akkor véletlenül. Semmit sem akart. Sem látni, sem hallani, sem gondolkodni. Élvezte a napfényt, a délután lassú kifakulását s a cigaretták kesernyés, könnyű füstjét.

– Mit kezdünk a dohánnyal? – érdeklődött Gonosz.

– Rendezzünk hajókirándulást – javasolta Lupusz, aztán megemelte a rumosüveget, és kortyolt belőle egy keveset.

– Hajókirándulást? Minek? – kérdezte Gonosz.

– Kiruccannánk egy kicsit innen…

– De minek?

– Hogy lássunk valamit… Visegrádnál már hegyeket látni.

– De minek kellene hegyeket látnunk? Mi abban a jó?

– Vegyünk a pénzen nadrágot – javasolta Nudli.

Gonosz legyintett:

– Minek a nadrág? Nadrágot lopni is lehet.

– Hegyeket nem lehet lopni, menjünk Visegrádra – szólalt meg újra Lupusz.

– A hegyek nem jók. Semmire sem jók – szögezte le Gonosz.

– Venni kellene egy táskarádiót – szólalt meg Nudli sántító öccse is.

– Azt is lehet lopni. Pénzt csak olyanra adjunk ki, amit nem lehet lopni – vélekedett Gonosz.

Lupusz félkönyékre ereszkedett, aztán a hátára billent. A kéklő, végtelen mélységű égre bámult. Szerette a nagy, nyári egeket. Lehunyta a szemét, és csak fél füllel hallgatta a fekete trikósok vitatkozását.

– Motorbiciklit kellene venni – vélekedett Ökör.

– Ennyiért nem adnak motorbiciklit… Másrészt motorbiciklit könnyebb lopni, mint fényképezőgépet. Akár autókat is lophatnánk…

– Rendezzünk sztriptízt. Fizessünk meg egy nőt.

– Nőre nem költünk – szögezte le Gonosz határozott hangja.

– Tegyük el a pénzt télre – javasolta Manó.

– A tél nagyon messze van még.

– Igyunk pezsgőt…

– Menjünk el a Savoyba, és fizessünk be a dizőzre.

– A dizőz úrinő… Egy éjszaka csak eggyel kefél – vélekedett Nudli.

– Minek a pénz, ha nem tudjuk elkölteni? – kérdezte valaki a vasfazék távoli végéből.

– Nekem kellene egy napszemüveg – jelentette be Gonosz.

– Nekem pedig egy farmer – szólalt meg Nudli sántító öccse.

– És ha mégis kirándulni mennénk? – kérdezte Manó.

– Hová?…

– Visegrádra, hajóval.

– Minek?

– Hegyeket néznénk, és ennénk rumos dinnyét.

– Dinnyét itt is lehet enni.

– Hajóznánk.

– De minek? Minek hajózni? Mi az a hajózás? Csak ül ott az ember, és semmi lényeg. Se egy nő, se egy balhé…

– Osszuk el, és mindenki kapjon belőle egyenlően – javasolta Nudli.

– Mennyi jutna?

– Kétszáz.

– Az nem dohány…

– Osszuk el akkor is… Mindenki azt csinál a dohányával, amit akar. A dohány jó dolog.

– Osszuk el, de nekem ötszáz jár – egyezett bele az osztozkodásba Gonosz.

– Miért? – kérdezte Lupusz, és felült.

– Mert én vagyok a főnök.

– Plusz az ötödik gép.

– Négy gép volt, ezt mindenki tudja. Na lássuk azt a nyavalyás dohányt!

Manó kiszórta a fűre a százasokat, aztán föléjük köpködött. Lupusz álmosan nézte a nagy halom pénzt. Gonosz belemarkolt a pénzbe, és szétosztotta. Lupusz zsebre gyűrte a magáét, aztán újra cigarettára gyújtott. A fekete trikósok izgatottan szaladgáltak a vasfazékban. Mindenki valamilyen egyéni tervet szövögetett. Kiderült, hogy Nudli szerelmes egy lányba, s a lányt moziba akarja vinni, utána pedig táncolni. Fogadkozott, hogy pezsgőt rendel, akármibe kerül…

– Én egy olyan kést szeretnék, mint Lupusznak van – jelentette ki Gonosz.

Lupusz legyintett:

– Ez a kés semmire sem jó… Csak gyilkosságra. És az ember ritkán gyilkol.

– Szeretném megkapni a késedet.

– Még megkaphatod – mondta Lupusz, és fanyarul mosolygott.

– Hol vetted ezt a kést?

– Kaptam… Csikágóból küldték… Csomagban…

– Ha addig élek is, szerzek egy ilyen kést… Eladhatnád.

– Ez a kés nem eladó… Aki megkapja, már nem veszi hasznát – mondta Lupusz, és mosolygott. A fekete trikósok gyanakodva nézték, aztán elhúzódtak tőle. Nem értették, hogy mit mond, de megérezték.

Lupusz magára maradt a vasfazékban. A banda elvonult szórakozni. Nem ment velük… Nem is tudta pontosan, hogy ki hová indul. Cigarettázott, nézte a töltésen robogó vonatokat, aztán amikor a szürkület beszivárgott a rozsdás vasfalak közé, ledőlt az egyik bokor alá. Gyorsan elaludt.

Reggel nehezen ébredt. A fekete trikósok már körülötte álltak, és ütemes kiáltásuk ide-oda ütődött a rozsdás vasfalak között:

– Húst! Húst! Húst a fazékba!

Lupusz felült, bambán nézte a falkát.

– Húst! Húst! Friss húst! – ordítottak azok.

– Igyál rumot! – tanácsolta Gonosz.

– Valami mást kívánok.

– Igyál ürmöst!

– Brr… Reggel ürmöst?

– Mit akarsz inni?

– Talán sört… Sok jéghideg sört… Azt hiszem, beülök valahová sörözni.

– Húst! Húst! – ordítottak a fekete trikósok.

– Éhesek vagytok? – kérdezte Lupusz. – Azt hittem, jól szórakoztatok az elmúlt éjszaka…

– Húst! Friss húst a vasfazékba! – ordított a kórus.

– Ne marháskodj, Lupusz… Valami nőt kell keríteni – szólalt meg Gonosz. Lupusz oda sem figyelt rá. Belenyúlt a farzsebébe, és előkotort egy százast:

– Nudli fiam, légy szíves…

– Sört hozzak? – kérdezte vigyorogva Nudli.

– Sört, kisfiam, mert meghalok…

– Viszem magammal az öcsémet is.

– Jól van, kisfiam.

Amikor a két Nudli elment, Gonosz újra megszólalt:

– Lupusz, valami nőt kellene keríteni…

– Nőt?… Minek?

– Megkeféljük…

– Meg… De minek? Mondd meg nekem, hogy minek!

– Mert az jó…

– A hegyek nézése is jó, a hajózás is jó, a dinnyeevés is jó – mondta Lupusz, és feddően felemelte a kezét.

– De kefélni a legjobb – mondta Gonosz, és vigyorgott.

– És mi lesz a nőkkel? Egyszer csak besétál valamelyik a rendőrségre, és lead valamilyen gyanús rémmesét. Mi lesz a nőkkel?

– Ha pofáznak, kinyiffantjuk őket.

Lupusz ásított. Tenyerét a szája elé tette, aztán álmos, rekedt hangon megszólalt:

– Mudgett is így gondolkodott… És mi lett a vége?

– Ki az a Mudgett? Pesti ürge?

– Herman Webster Mudgett nem pesti ürge. Most már túlvilági ürge… De eleinte amerikai ürge volt… Eleinte…

– Fölhúzták?

– Föl… Szegény Mudgett… Pedig mennyire szerette a lányokat. Várta őket a csikágói pályaudvaron, és a The Castle mélyén elemezte a lelküket. Százötven lányt vitt haza a pályaudvarról…

– Egyszerre?

– Nem… Egyenként… Tele volt a penziója titkos folyosókkal, benyílókkal, süllyesztőkkel… Agyba-főbe kúrta a lányokat, aztán nyissz… Mindegyiket megölte. Mind a százötvenet… A lányok hulláját aztán levitte a pincébe, és elraktározta. Sósavban tartotta a lányok habtestét.

– Százötven lányt… Egyedül?

– Százötven fiatal, ragyogó szépségű lányt… Ablaktalan szobákban dolgozott, nagy műértéssel. Aztán felgyújtotta a penziót. A rendőrség kiszállt, és…

– Rosszul égett?

– Rosszul… Felakasztották.

– De előtte agyonkúrta magát. Százötven lány… – mélázott Gonosz. – Hozol valakit?

– Szomjas vagyok… Sör nélkül nincs értelme a reggelnek.

– Jönnek már – jelezte Ökör.

Néhány pillanat múlva Nudliék benyomakodtak a vasfal szakadásán. A sört lerakták Lupusz elé.

– Honnan tudod, hogy százötven lányt vitt föl az az ürge? – kérdezte Manó gyanakodva.

– Olvastam… Nálunk a padláson megvolt minden magazin, amit valaha is piacra dobtak. Anyám magazinon és krémesen élt… Nyisson ki valaki nekem egy üveg sört, mert nem bírok felállni – mondta Lupusz.

Nudli kinyitott egy sört, és odavitte Lupusznak.

– Köszönöm, fiam, megmentetted az életemet – mondta Lupusz, aztán torkába döntötte a hűvös, habzó italt.

– Fölébredtél már? – érdeklődött Gonosz.

– Még iszom egy kortyot, és egészen rendbe jövök…

A fekete trikósok sörösüveggel a kézben körülállták Lupuszt. Ittak nagyokat, aztán ordítottak tovább:

– Friss húst! Friss húst!

Lupusz nekilátott a második üveg sörnek, rágyújtott egy cigarettára, aztán felállt:

– Körülnézhetnél a piacon – biztatta Gonosz. – Ma biztosan jó a felhajtás…

– Miért?

– Mert nyár van.

– De hülye vagy. Egész nyáron át nyár van – mondta Lupusz, és kortyonként elnyelte a második üveg sört is.

– Körülnézel? – érdeklődött Gonosz.

– Te vagy a főnök, nézz körül – mondta Lupusz.

– Jobb lenne, ha te néznél körül.

– Miért? Én csak egy fatökű, kutyafejű, kétszáz forintos senki vagyok. Menj te, rólad messziről látszik, hogy főnök vagy.

– Ez most valamilyen kultúrműsor, vagy tényleg nem akarsz elmenni nőért? – kérdezte Gonosz fenyegetően.

– Ha elmennék is… Fogalmam sincs róla, hogy milyen nőt tudnátok ti szeretni…

– Fiatalt. A lába között vastag legyen a hús.

– Nem látok be a szoknyájuk alá.

– Látni azt, csak az arcukat figyeld. Amelyiknek vastag a szája, húsos az orra, annak a lába között vastag a hús.

– Ilyen marhaságot még soha életemben nem hallottam.

– Na indulsz végre?! – kérdezte Gonosz.

Körülöttük a banda izgatott lett. Többen összesúgtak, és mocorogni, helyezkedni kezdtek a vaskatlanban.

– Nincs hozzá semmi hangulatom. Menjen más!

– Más… Ki menjen? – kérdezte elképedve Gonosz.

– Neked kellene menned, te vagy a főnök.

– Na mi van? Te szórakozol velem?

– Te vagy a főnök… Ötszáz plusz az ötödik gép ára… Vastag, vagy. Az ilyen komplett fiúkra buknak a csajok. És, ugye, a személyes varázsod… Az sem kutya.

– Indulás! Gyorsan hozol egy csajt, vagy lecsaplak mint egy taxiórát.

– Nem megyek. Akinek nő kell, az fogjon magának…

– Félreérted a helyzetet, kutyafejű – mondta Gonosz, és hirtelen előrelendült az ökle.

Lupusz megtántorodott, a szája széle felrepedt, és szivárgott belőle a vér. Odakapott, belenézett a tenyerébe, s amikor a vért meglátta, elkomorult. Oldalt lépett, s már-már úgy látszott, hogy megijedt és eloldalog, de akkor hirtelen megfordult, s a vigyorgó bandafőnököt bal kézzel orron vágta, majd jobbal reccsentett egyet az állán is. Amikor Gonosz a tenyerét az arcához kapta és előrehajolt, teljes erővel hasba rúgta, s az az oldalára esett a füvön. Lupusz utánaugrott, és még egyet bele akart rúgni, de erre már nem volt ideje, mert Ökör, Nudli, Patkány és Jimmi rávetették magukat. Ütötték, aztán elgáncsolták, és rugdosták a földön. Ekkor Manó hátulról elkapta Ökör loboncos haját, és visszarántotta.

– Barmok! – ordított. – Ennek van a legtöbb esze a bandában és agyonveritek?!

Közben Gonosz is feltápászkodott, és eltorzult arccal Lupusznak rontott. Ütött, rúgott, így Lupusznak három-négy felé kellett hadakozni, s az arca fokozatosan vérbe borult.

– Fogjátok le! – ordított Gonosz. – Szétrúgom a tökeit.

A banda belekapaszkodott, elkapdosták a karját, lábát. Ha egyiket kiszabadította, elkapták a másikat. Csak Manó és egy fiatal, szótlan fiú segített neki, de Gonoszra ezek sem mertek kezet emelni. Inkább csak elgáncsolták a támadóit, s néha behúztak egyet Ökörnek vagy Jimminek, akiket, úgy látszik, valamiért nem szerettek. Kialakult aztán egy helyzet, amikor mindkét karját fogták éppen, s Gonosz ekkor ágyékon rúgta. Lupusz összerándult, és felordított. Egyik keze azonnal kiszabadult, s azzal, maga után vonszolva a fél bandát, a szeme közé vágott a röhögő bandavezérnek.

– A kurva anyádba, te rohadt állat! – ordított Lupusz.

A dulakodás viharában egy pillanatra csend támadt, aztán máris hallatszott Gonosz félig sértett, de inkább diadalmas hangja:

– Szidod az anyámat?! Te utolsó szemét.

Lupusz nem értette, hogy az eddigi kölcsönös mocskolódások s a legújabb szitok között mi a különbség, csak azt látta, hogy a bandafőnök kezében megvillan a kés. A zűrzavarban még hallotta Manó rémült hangját:

– Ne! Ne szúrj!

A jobb kezét fogták, így nem tudta a rugós kést előkapni a lemberdzsekje alól, s Gonosz máris előrehajolva szúrt a melle felé. Elugrani nem tudott, így védekezően a bal kezét maga elé kapta. Még éppen időben, így a kés, a dzsekijét felszakítva beleszaladt az alsó karjába. Éles fájdalom hasított a testébe, s amikor Gonosz a kést visszarántotta, érezte, hogy forróság önti el a sebet s szinte azonnal a tenyerét is. Csöpögött a vére.

Gonosz vigyorogva megállt előtte, bicskájáról lenyalta a vért, aztán erőltetetten elröhögte magát.

– Na, ki itt a főnök? – kérdezte.

– A főnök te vagy – mormogta Lupusz, és a tenyerébe vastagodó vért nézte.

– Elmész akkor végre a bigéért?

– Nem megyek – mondta Lupusz.

– Engedelmeskedni fogsz, mert én vagyok a főnök. Beléd verem az engedelmességet, fatökű – mondta, és tenyérrel, teljes erőből pofon vágta Lupuszt.

Nem tudott védekezni, mert a jobb karját még mindig fogta a banda, a bal pedig átszúrva vérzett.

– Mész a bigéért? – kérdezte újra Gonosz.

– Nem megyek.

A banda főnöke újra ütött.

– Így nem tud elmenni nőért, csupa vér a kabátja – szólt közbe Manó.

– Orvoshoz kellene vinni – vélekedett Patkány, pedig néhány perccel korábban még segített Lupusz lefogásában.

– Nem kell orvos – mondta Lupusz.

– Nem kell ennek se orvos, se nő – legyintett Gonosz, aztán a fűben az üvegek után kezdett kutatni. Felkapott egy konyakospalackot, és beleivott.

– Most aztán itt maradtunk nő nélkül – panaszkodott Nudli bicegő öccse.

– Hozok én nőt – szólalt meg Jimmi –, különbet, mint ez a szarrakás.

– Hát akkor hozz! – mondta a bicegő gyerek.

Jimmi kérdően Gonoszra nézett. Várt néhány másodpercig, aztán megszólalt:

– Hozhatok?

– Tőlem… – vonogatta a vállát Gonosz, aztán leült a fűre.

Jimmi hátravágta a fejét, és hetykén kiugrott a vashenger rozsdás szakadásán. Amikor elhaltak léptei, újra megszólalt Gonosz:

– Úgy látszik, itt mindenki szőke hercegnek képzeli magát, még ez a kotradék Jimmi is…

Manó belekarolt Lupuszba, és a kijárat közelében leültette a fűre.

– Patkány már elment rongyért, mindjárt bekötözünk – mondta, aztán lehúzta róla a dzsekit, s az inge ujját is felhajtotta.

– Hozzatok pálinkát – mondta Lupusz.

Manó keresgélni kezdett az üvegek között.

– Szomjas vagy? – kérdezte Gonosz.

– Csak a sebet akarom kimosni. Ha szomjas lennék, meginnám a véredet.

– Ez volt az első lecke. A sebet egyébként mi le szoktuk hugyozni. Az fertőtlenít.

Manó egy üveg törköllyel egyenesedett föl, aztán a fogával kihúzta belőle a dugót.

– Ráöntsem? – kérdezte.

– Várj, megkóstolom – mondta Lupusz, és átvette Manótól az üveget. A szájához emelte, nagyot húzott belőle, aztán a seb fölé tartotta, és lassan rálötykölte.

– Ez a legjobb – mondta magyarázóan a körülötte állóknak –, mert kívül fertőtlenít, belül érzéstelenít.

Kintről lábdobogás hallatszott, s a következő pillanatban Patkány ugrott be a vasfazék szakadásán. Egy frissen vasalt, fehér damasztszalvétát rántott elő az ingéből, és Manónak nyújtotta.

– Hol szerezted? – kérdezte Lupusz.

– Ahol volt.

– Mindjárt gondoltam – mondta, és felszisszent, mert Manó túl szorosan tekerte a sebre. Amikor körülért, cukorspárgával rögzítették a kötést.

– Feküdj le, és pihenj! – javasolta Manó.

– Már semmi bajom.

– Az jó, de azért heverj egy kicsit, amíg megnyugszik a seb. Még mindig vérzik, átázott rajt a kötés.

Lupusz szótlanul a jobb könyökére ereszkedett, aztán a vasfalnak vetette a hátát. Így félig ült és félig feküdt. A törköly, amit a vérveszteség után hirtelen elnyelt, hatni kezdett a fejében, s minden olyan bizonytalan, szinte lebegő lett körülötte. Mintha álmodná a vasfazékban ágáló, mocorgó furcsa fickókat, s ő messziről, üvegfalon át látná az egészet.

– Nem fogsz hányni? – kérdezte Manó.

– Nem. Miért kellene hánynom?

– Én hányni szoktam ilyenkor. Ahányszor csak megszúrtak, én mindig hánytam. Nem bírom a vért.

Lupusz vonogatta a vállát. Képzeletben már messze járt.

 

A mostohaapja a vállára tette a kezét, és megszólalt: – Mondd csak, Lukács (a keresztneve eredetileg Lukács volt, csak Kipling olvasása után változott át észrevétlenül Lupusszá, mindenki így szólította az iskolában és kint a városban is), tudod, hogy hol lakik a macskaölő?

– Tudom, kérem szépen – mondta.

– Keresd meg, fiam, és mondd meg neki, hogy nézzen be hozzám az üzletbe. Hozzon magával néhány dolgot. Szekeret vagy postakocsit lovakkal. Valami szépet. Lovat zsokéval…

A régi híres bőrösüzlet ezekben az években már haldoklott. Még nem vették el a mostohaapjától, de a nagy darab talpbőrök, finom bokszbőrök, borjú- és sertésfelsőrész, a Hammerli-féle kesztyűbőrök helyett már csak lószerszámot, öveket, derékszíjakat, bőrtarisznyákat, késtokokat és bakancsfűzőt árusítottak. A kirakatban néhány vásározásból megmaradt buksza és irattárca árválkodott a plakátok társaságában, a raktár pedig teljesen üres volt. Ha kapott is nagy néha az állami kiutalásra egy kevés talpbőrt, a cipészek azt egy óra alatt szétosztották egymás között.

Mostohaapja budapesti utazásra készülődött, hogy talpbőrt szerezzen, ha lehet. Ha nem, akkor legalább tájékozódjon a jövő kilátásairól. Érdemes küszködni, vagy ajánlatosabb a sorsára hagyni a régi üzletet? A segítséget és a híreket egy minisztériumi ismerősétől remélte, számára keresgélt valamilyen rangos, de még elfogadható ajándékot.

A macskaölő fiatalkorában boroskocsis volt, a Somlyó-hegy és a Badacsony nedűjét szállította Bécsbe, Lipcsébe, néha még messzebb is. A hosszú úton faragásokkal szórakoztatta magát. Embert, lovat, kocsikereket, vámőrt és katonát, mindent ki tudott faragni az alkalmas hazai fából. Amikor nem bírta már a hosszú utakat, a püspöki uradalomba szegődött kocsisnak, s öregségére a régi kidőlt oldalú pajták, huzatos kocsiszínek, kukoricagórék szomszédságában álló alacsony ablakú cselédházban húzta meg magát nagybeteg nővérével együtt. Az első felesége korán meghalt, a másodikat pedig megszöktették a katonák. Értett a nyúzáshoz, bőrcserzéshez, és nem volt finnyás. Ha borjút kellett nyúzni, akkor borjút, ha kutyát, akkor kutyát nyúzott. A macskát, mezei nyulat és a pockokat is ügyesen kifordította a bőrükből. Kívánságra meghurkolta a kóbor kutyákat, és zsákba gyűjtötte a csibehúsra vagy énekesmadárra rákapott macskákat is. A macskákat megölte, és megnyúzta. A bundájukat eladta a vásározó szűcsöknek.

Kora tavasszal kereste meg a macskaölőt, a mezőn még hófoltok voltak, s a városi utcák szélén ereszből, kapuk árnyékából kiolvadt hólé csordogált. Bement a cselédházba, de a macskaölőt nem találta. A földes, döngölt padlójú szobában egy sovány, végtelen hosszú öregasszony feküdt az ágyban, a csíkos dunyhák között. Valaha barna lehetett az ágy, de a szúnemzedékek ezer és ezer lyukat fúrtak rá, így pöttyösnek látszott. Az öregasszony nagyon sovány volt, a bőre vékonyabb, mint a pergamen. Már alig élt. Észre sem vette, hogy bement a szobába, s azt sem, amikor kilépett az ajtón. A kredenc szélén egy nagyon szép négylovas postakocsi állt, kocsissal a bakon és hajdúval a hágcsón. Még a kürtöt is kifaragta az öreg kocsis, sárgára festve ragyogott, mintha valódi rézből lenne.

A kukoricagóré eresze alatt vaskampóra akasztott állatbőrök száradtak. A kisebbeket forgatta, lebegtette a szél. Sár volt. Üres ólak között ment hátra a pajtákhoz, magtárakhoz. Sehol egy tyúk, malac vagy kutya. Egészen hátul, két épület között pillantotta meg a kocsist. Kicsi volt, szikár, buggyos nadrágú, rongyos. A fején elbarnult, szőrehagyott, zsíros kucsmát viselt. Éppen macskákat akasztott. A magtár és a kocsiszín között német híradósok által visszahagyott piros telefondrót feszült. A kocsis erre akasztotta fel kendermadzaggal a macskákat. Egy zsákból húzkodta elő őket, s olyan hirtelen kanyarította a nyakukba a hurkot, hogy mire megnyekkentek vagy elnyávíntották magukat, már ott himbálóztak a piros telefondróton. Mögöttük már nem volt épület, csak a mező. A kapálózó macskák között nagyon messze el lehetett látni az alacsony fekvésű, vizenyős rétek fölött. Néhol már tócsák, kisebb belvizek csillogtak a mélyedésekben.

 

Balra, a feje mellett egy egészen fiatal lány ugrott be a vasfazék rozsdás szakadásán. Rövid, virágos kartonruhát viselt és piros szandált. Szatyrot szorongatott a fülénél fogva, a szatyorban könyvek voltak. Fekete copfjai a háta közepét verdesték. Szája vastag volt, arca kreolosan szép. Olajos, álmatag szemei riadtak voltak.

– Hol az anyám? – kérdezte a lány, és csodálkozva körülnézett a furcsa helyen.

– Kérem – szólalt meg mögötte Jimmi is –, hol van az az asszony, akit baleset ért?

– Már elvitték – közölte Gonosz.

– Elvitték? Hová? – csodálkozott a kislány.

– A kórházba nyilván – mondta Jimmi –, szegény Fogarasi néni, remélem életben marad.

– Fogarasi? Nem Ferenczy? – kérdezte a kislány.

– Fogarasi… Rosszul értette?

– Maga Ferenczyt mondott… Még a nevemet is megkérdezte.

– Kizárt dolog. Nem vagyok hülye… Fogarasi… Nem a maga mamája?

– Nem. Az én nevem Ferenczy Veronika.

– Hála isten – mondta Jimmi –, akkor nem a maga édesanyja volt… Ahogy ez szegény kinézett, lehet, hogy nem éri meg a reggelt… Még szerencse. Fellélegezhetünk. Gyorsan adjon valaki egy kis szíverősítőt.

Nudli egy üveg ürmöst nyújtott át Jimminek. A fiú kiütötte belőle a dugót, aztán a kislány elé tartotta:

– Gyorsan igyon egy kortyot az ijedtségre.

– Mi van az üvegben?

– Ürmös. Nem szereti?

– De szeretem. Ha vendégek vannak, én is szoktam egy kortyocskát inni. Többet nem szabad – mondta a kislány, aztán belekortyolt az üvegbe. Lihegett, izzadt. Szatyrát letette a lába elé, és a zsebkendőjével törölgette a homlokát, aztán összeszedelőzködött. Eltette a zsebkendőjét, felemelte a szatyrát. Gonosz ekkor hirtelen eléje lépett:

– Vetkőzz!

– Mit tetszik mondani? – csodálkozott a kislány.

– Vesd le a ruhádat!

– A ruhámat? Miért?

– Friss hús! Friss hús! – ordított a kórus.

– Vetkőzz, mert máskülönben megölünk! – fenyegetőzött Gonosz.

– De miért?

Gonosz hatalmas pofont zúdított a lány arcára. A lány felbukott, és elejtette a szatyrát.

– Bele… Bele… Bele – mormogott a kórus, s már nyoma sem volt a verekedés kapcsán kirobbant nézeteltéréseknek. Felsorakoztak a katlan közepén, és éhes szemekkel bámultak a lányra.

– Vetkőzz le! – parancsolta Gonosz.

– Miért? – kérdezte a kislány, miközben feltápászkodott.

– Ne feleselj!

– Megmondom magukat az apunak…

– Akkor most elvágjuk a nyakadat – mondta Gonosz, és hirtelen a lányhoz lépett. A kislány felsikoltott, és futásnak eredt. Gonosz elkapta, felemelte a szoknyáját, s a fején át lerántotta róla. A kislányon csak lyukacsos, világoskék nadrágocska maradt.

Lupusz fektében elordította magát:

– Piszkok! Ez még gyerek!

Lupuszra már senki sem figyelt, talán nem is hallották a kiáltását. A lány is kiabált:

– Segítség! Mit akarnak?

Gonosz elkapta a bugyiját, és lerántotta róla. A kislány hiába védekezett. Gonosz felemelte, és dobálta a karjában, mint egy játékszert, aztán hirtelen letette a fűbe, és ráordított:

– Ne mozdulj, mert hozom a kést!

A lány sikoltva talpra ugrott. Menekülni próbált. Manó a kislány bugyiját a fejére húzta, és négyszer körbeszaladta a vasfazekat. Ordított:

– Bele… Bele…

A többiek is ordítottak:

– Friss hús! Friss hús!

Gonosz utánaugrott, és lerántotta a fűbe.

 

 

A macskaölő megérezte, hogy mögötte áll. Lassan megfordult, és pici, szúrós szemével rámeredt.

– Jó napot kívánok – mondta Lupusz.

A macskaölő nem biccentett, nem mondott semmit. Némán visszafordult a piros szigetelésű telefondróthoz, és igazított egy keveset a hurkokon. A macskák fuldokolva vergődtek, rugdalóztak. Némelyik dobott magán, elkapta a nyakára hurkolt kötelet, és felhúzódzkodott. Fogukkal a kendermadzagba martak, igyekeztek elharapni a hurkot. Ilyenkor a macskaölő mindig odacsapott kiszáradt, kérges tenyerével, vagy a madzagon szorított egy keveset. Amikor a macskák vergődve összecsúsztak a piros telefondróton, odább rángatta a haldokló testeket.

– A macskáknak, ugye ezer élete van – mondta a macskaölő. – Itt lóg kinyúlva, merev, szinte már kihűlt… De ha leveszem a madzagról, hirtelen felugrik, és elszalad… A macska nem állat. Ezek itt macskaszellemek. Csak fokozatosan, centiméterenként lehet kiszorítani belőlük az életet… De hiába ölöm meg őket, élve maradnak. Visszajárnak kísérteni. Volt itt egy vörös macska múltkor… Múltkoriban… Négy éve… Beleköltözött a nővérembe a lelke. Pont úgy tartja a fejét azóta, mint a vörös macska. Amikor a tejet issza, ugyanúgy felnéz az edényből. De én nem félek tőlük. Visszajárnak a macskák, de nem bosszúállók. Itt szoktak jönni, ezen a réten. Két lábon, és csúfondárosan nyávognak. A kutya más. Az harap. Februárban is összemartak álmomban. Reggel csupa seb és szakadás volt a kezem… Az Ilonka már kilencvenhét éves, de nem bír meghalni, mert bent kalémol a vörös macska lelke. Felmegy a fejébe, aztán pedig a gyomrán át leereszkedik a lábába. Ilyenkor egészen megvastagszik a lába, még a bokája is.

Messze kint, a hófoltos mezőn megjelent egy nagy állat. Szaladgált, szaglászott, bokrok mögé ugrált. Aztán amikor közelebb ért, már csak jött egyenesen, de tízlépésenként megállt, és szaglászva várakozott. Ötvenméternyire végleg megállt, körbejárt egy kisebb dombot, ami talán csak hangyaboly lehetett, és leült. Csak ült, és nézett. Meg sem moccant többet.

– Mi ül ott, kutya? – kérdezte Lupusz.

– Igen… A gátőr kutyája. Mindig idejön, ha macskákat akasztok. Jó messze leül, és nézi, hogyan csinálom. Amikor a macskák kihűlnek, felugrik, és hazanyargal… Ki küldött?

– A mostohaapám, a bőrkereskedő…

– Ja, te vagy az a…? Kutya vagy macska?

– Nem.

– Borjú talán, vagy marha? Kényszervágás? Megnyúzom, akármekkora a marha.

– Azt üzente, hogy keresse fel az üzletben. Vigyen magával faragásokat. Kocsit, lovat, ami van. Valamilyen szép darabot akar Pestre vinni.

– Pestre? Ó, hát oda, azt hiszem, a postakocsi illene… – mondta a kocsis, s a lassan elerőtlenedő, kinyújtózkodó macskatestek között kibámult a vizenyős mezőkre.

 

Az egész banda a vaskatlan közepén tolongott. Félig már meztelenek voltak. Nem lehetett látni, hogy mi történik a csoportosulás közepén, csak a hangok kavarogtak fel, és verődtek neki a vasfalaknak. A kislány jajgatott, aztán tétova, mutáló hangon belekezdett egy imádságba:

– Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott…

Pofon csattant, aztán Gonosz hangja szállt fel a fejek fölé:

– Csönd! Inkább sírj!

A copfos kislány hangosan zokogott.

Amikor fellazult, majd szétszóródott a csoport, Gonosz elkiáltotta magát:

– Te jössz, Lupusz!

– Dögölj meg! – mormogta Lupusz.

– Neked is hagytunk belőle, pedig nem érdemled meg, fatökű – kiabálta Gonosz, aztán harsány röhögésbe kezdett. Egy üveggel a kezében járkált az emberei között, s az ital végigfolyt az arcán, nyakán, s a trikóján ragacsos foltokat hagyott.

A lány felült, és ránézett. Nem értette a helyzetet. Aztán hirtelen felugrott, és magára kapkodta a ruháit. Messziről is lehetett látni, hogy rázza a hideg. Vacogott, pedig melegen sütött a nyári nap.

– Megmondom magukat az apunak – közölte a lány, és menni készült.

Nagy röhögés támadt a katlanban, aztán Gonosz hirtelen elkapta a lány copfját, és megtekerte:

– Nem éred meg a szeptembert, ha kinyitod a szádat. Mi az apád?

– Mérnök.

– Szóval egy szemét. Ha kinyitod a szádat, apádat is megöljük – jelentette ki Gonosz, és hirtelen előrántotta a bicskáját. A lány orra alá tartotta a pengét, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

– Ne bántsanak, kérem, inkább hallgatok… – nyöszörögte a lány.

– Az már kevés. Holnap hozol ötszáz forint váltságdíjat. Itt várunk. Ha kinyitod a szádat, megölünk. Látod ott azt a dombot? Oda ástunk el múltkor egy engedetlen lányt. Ha nem hozod el a pénzt, akkor apáddal együtt megölünk!

A lány újra elsírta magát. Amikor Gonosz elengedte a haját, elindult kifelé mint egy kisborjú. De a rozsdás szakadás mellett, amikor megpillantotta Lupusz összetört arcát és a véres kötésű kezét, megállt egy pillanatra:

– Kicsoda maga? – kérdezte.

– Fogoly vagyok – suttogta Lupusz. – Hajolj közelebb!

– Fogoly? – csodálkozott a lány, és közelebb hajolt.

– Ne hozz nekik pénzt, mert újra megjárod. Ne félj, ezek nem mernek megölni senkit.

– Magával mi lesz? Megszökik? – kérdezte a lány.

– Éjszaka megszököm. Majd megkereslek, és elviszlek a Zöld-foki-szigetekre… Ott csak ketten leszünk és a madarak. Sok színes madár lesz ott…

Gonosz felordított:

– Mit suttogsz ezzel a kurvával?!

– Csak a nevét kérdeztem – mondta rekedten Lupusz.

– Rúgjátok már seggbe ezt a kis cafatot, mert a végén még összekombinál valamit a fatökűvel – ordította Gonosz.

– Menj gyorsan! – suttogta Lupusz.

A lány ijedten kiugrott a vastartály rozsdás szakadásán.

 

Először egy liszteszsákot lopott a pékség hátsó tornácáról, ahová a segéd ki szokta dobálni az üreseket. A macskát csak egy héttel később sikerült elkapnia a bőrraktár ajtajában. Hosszan tervezgette a macskaakasztást. A dolognak látszólag már semmi értelme sem volt, mert az ejtőernyősszázadot áthelyezték az Alföldre, s Czafit Éva többhetes bőgés és visongás után éppen megvigasztalódott egy sárga hajú, vékony fodrászsegéddel. – Már nem is a valóságos, nagy mellű, mohón csókolózó Czafit Éva elvesztése fájt neki, hanem az aranyozott papírkorona megsemmisülése, amit Éva a barlangban viselt, amikor a csónak orrában állva énekelt. A régi képtől, látomástól nem tudott szabadulni. Éjszaka a régi, csengő hangú kislányról álmodott, de a tankönyvek lapjain is kirajzolódott a kedves arc, a hófehér fogak s az aranykorona, ami különleges fényt hullatott a lány hajára. A macska húzkodta le a dívány hátáról az aranyozott papírkoronát, s ügyetlen körmeivel eltépte. Utólag úgy érezte, hogy akkor vesztette el a lányt, amikor a korona elszakadt. A macska tépte szét a koronát és a szerelmüket is. A többi már sorsszerű volt. Amikor Czafit mama a koronát kidobta a szemétbe, minden véget ért.

A macskát késő este akasztotta fel a péküzlet cégtáblája alatt himbálózó rozsdás kiflire. Csak reggel vette észre, amikor iskolába indult, hogy a macska a fülétől a farkáig lisztes. A zsákban henteregve a bundájába gyűjtötte a fehér lisztport. Már kisebb gyülekezet állt az üzlet előtt, s nagy röhögések között találgatták, hogy Czafit pék vajon hol szerezte a fehér macskát, ha ugyan macskát lenget a szél a magasban, és nem görényt vagy menyétet.

A városban több száz nyugtalan fiú és elkeseredett inas rendelkezett annyi kézügyességgel, ami egy macska felakasztásához szükséges, Czafiték mégis azonnal benne látták a hóhért. Amikor hazaérkezett az iskolából, a konyhában már összeült a családi vésztörvényszék. Kivételesen az anyja irányította a vallatást.

– Kisfiam, miért akasztottad fel az Évi macskáját? – kérdezte.

– Nem én voltam.

– Tudom, hogy nem te voltál. De miért akasztottad fel?

– Mert az Évi koronáját elszakította.

– Miféle koronáját? Koronája volt az Évinek?

– Az aranyozott papírkoronáját, amit a barlangban viselt, amikor a vízen énekelt az apácákkal.

– Nofene… – csodálkozott az anyja. – Nem is tudtam, hogy a barlangban hangverseny volt.

Az anyja magához húzta, megsimogatta a fejét, és megcsókolta. A bőrkereskedő pedig két hét szobafogságra ítélte.

 

 

A banda fokozatosan berugott. Alkonyattal már obszcén nótákat énekeltek, s a maradék italon kétszer is összeverekedtek egymás között. Manó talált még a fűben két üveg sört, és odavitte Lupusznak. Belül szomjas volt, de kívül csaknem fázott. Borzongott a háta. Mohón megitta az első üveg sört, s amikor felpillantott, az volt az érzése, hogy nem messze tőle, meztelen fenékkel gugorcol valaki a vasfal tövében. Odaszólt:

– Ki van ott?

– Én – hallatszott a félhomályból.

– Ki az az én? – erősködött Lupusz.

– Gonosz. Én vagyok itt, a Gonosz…

– Mit csinálsz a vasfalnál?

– Szarok… Baj?…

– Ide?… Ahol élünk?

– Miért? Hová kellene mennem?

– Ki a fák közé…

– De miért? Itt sokkal kényelmesebb…

– Idejönnek rá a legyek… Megbüdösödünk ebben a rohadt fazékban.

– Ha büdös lesz, majd odábbállunk.

– Jó, hogy nem a tányérodba tojsz vagy anyád lábasába.

– Mi van abban?… Azt csinál az ember, amit akar…

A fekete trikósok harsányan röhögtek. Nem értették Lupuszt.

– Dumálj még neki… Ne hagyd szarni! – biztatták, de Lupusz nem szólt többet.

Másnap reggel eltakarították Gonosz piszkát, s az élet visszazökkent a megszokott rendjébe. Sörözéssel kezdték a reggelt, aztán lopott szalámin, lopott szardínián folytatták. Amikor a kórus felordított, hogy „Húst! Húst! Húst a fazékba!”, Jimmi elindult, hogy becsaljon valakit. Néha sikerült neki, máskor viszont napokon át egyedül tért vissza. Ha beterelt valakit, a kör alakú, rozsdás vasfalak között zokogás, könyörgés, pihegés keringett órákon át, mintha maga az ördög kevergetné alulról vagy felülről az ocsmány főzeléket.

Amikor Lupusz levette a karjáról a megfeketedett damasztabroszt, és vizsgálgatni kezdte a vöröslő, bevarasodott sebet, Gonosz megállt előtte, és csípőre tette a kezét:

– Ide figyelj, fatökű… Te azért nem vagy akkora rakás szar, mint amekkorának látszol. Amikor átszúrtam a kezedet, te azonnal elhatároztad, hogy bosszút állsz rajtam. Egy hete már csak azon töröd a fejedet, hogyan csináld. Késsel hátulról, vagy látványosan a galeri előtt. Marhaság… Csak egy szavamba kerül, és bemész a sittre Kulák után. Nincs még vádemelés. Vizsgálatiban van. Bármelyik napon felmerülhet egy új adat, és az új adat itt van nálam. Csak be kell küldenem az ügyvéddel a nevedet.

– Bosszú… Mit ér nekem a bosszú?

– Láttam a pofádon. Meg akartad inni a véremet.

– Már nem akarom. Elég finnyás a gyomrom. Azonnal kihánynám.

– Nem te vagy az első, aki bosszút akar rajtam állni… Senkinek sem sikerült még, és nagyon piszokul végezték. Vagy bent vannak a sitten, vagy nyomorékok.

– A bosszú szép dolog… De én inkább magamat átkozom, hogy veletek összekeveredtem. Rohadtul peches ürge vagyok… Rohadtul…

– Szóval ki akarsz szállni? Ez a másik lehetőség. Az ember vagy bosszút áll, vagy kiszáll a buliból… Csakhogy nem lehet kiszállni.

– Miért?

– Mert neked jár a pofád. Meséled a nagy kalandot a kocsmában vagy a keszonosoknak… A munkásszálláson, hogy tekintélyt szerezz magadnak, mi pedig itt citerázunk, hogy mikor jönnek a nyakunkra. Nem öreg. Itt maradsz!

– Magamat nyírnám ki, ha mesélnék.

– Te pofázós vagy… A csicsergés előbb vagy utóbb elhallatszik az óberhére… Itt maradsz! Ha nem, beküldelek Kulák után.

– Kulák már elvitte a balhét.

– Már ketten vannak bent, utánuk mehetsz harmadiknak. Nincs vádemelés. Még eltart egy darabig a vizsgálati. Ha a Kuláknak egy reggel eszébe jut valami, csak kopognia kell az ajtón, és máris nyílik a cirkli.

– Értem… Megszerettetek – mondta Lupusz.

– És a nők is szeretnek… Legalábbis a dumádat megeszik.

– Kezd kirajzolódni az ábra. Bosszú nincs, kiszállni nem lehet. Akkor tulajdonképpen miről beszélgetünk?

– Egy buli van, nincs több buli. Beszálltál, és bent vagy.

– Na jó… Végső soron én csak a sebet akartam megnézni a kötés alatt – mondta Lupusz, és vállvonogatva a késszúrás hegesedő nyomára bámult.

A banda esténként feltörte a környező üzleteket, füstölt kolbászt, szalámit és italt hurcoltak be a vasfalak közé. A lányok jöttek, mentek… Némelyik többször is megfordult a vasfazékban, s tépett ruhában került vissza a városba. A nők jajongása ide-oda ütődött a vasfalak között. De voltak önkéntesek is. A Bosnyák piacról odaszokott egy fiatalasszony, s alig lehetett hazatuszkolni. Előfordult, hogy féltékenységi jelenetet csapott, ha idegen nőbe ütközött a banda tanyáján. A nyár vége felé Gonosznak perverz ötletei támadtak, s a lányokat külön szolgálatra kötelezte. Aki ellenkezett, annak kést tartott a nyaka elé, s a nők beletörődtek mindenbe.

Néha megeredt az eső, s Lupusz bőrig ázott a vasfalak között. Ilyenkor fogadkozott, hogy beáll a metróhoz, új életet kezd, egyetlen percig sem él tovább a bandával. De félt tőlük, hogy börtönbe juttatják. Az eső aztán elállt, és kisütött a nap. Lupusz néhány lécet s egy tekercs kátránypapírt lopott a közeli építkezésről. Összetákolt magának egy kalyibát, s attól kezdve az esővel sem törődött. A katlanban maradt. Élte a banda életét. Közben az ősz is beköszöntött.

Egyik levélhullató, kéklő délutánon Gonosz kizavarta a Thököly útra. Kedvetlenül vizslatott nők után. Rossz volt a felhajtás. Kövéredő asszonyok lepték el az utcákat, s a fiatal lányoknak nyoma veszett. Tanácstalanul szívta a cigarettáját, amikor odalépett hozzá egy parasztasszony:

– Mondja csak, merre van a baleseti kórház?

Lupusz a fejkendős asszonyra nézett, s látta, hogy legfeljebb harmincéves. Barna, egészséges arca volt, és sírásra hajló, fekete szeme.

– A Koltói Anna Kórház? – kérdezte Lupusz, s közben az asszony fenekét, lába szárát tanulmányozta. Szőrös lába volt. Barnás, sűrű szőr borította a lába szárát.

– A baleseti kórház, ott fekszik az uram. A kőbányában dolgozott, de aztán korábban robbant a töltés… Négy napja történt…

Lupusznak eszébe jutott a régi iskolai híradás. A kepék és a parasztasszonyok, akik izzadtan guggoltak a férfiakkal szemközt… Furcsa kíváncsiság környékezte. Nézegette az asszonyt, az asszony lábát, a szőröket, a kezét s a fehér kendővel letakart kosarát.

– Én is éppen oda indultam – mondta Lupusz.

– Látogatóba?

– Igen… Az egyik barátom, sajnos… Motorbiciklivel nekiment egy fának… Ma lehet először látogatni. Jöjjön csak velem, tudok itt egy rövidebb utat. Jó tíz perccel előbb érkezünk errefelé.

Az asszony elindult Lupusszal. Gyanútlanul cipelte félkézkosarát, és sóhajtozott:

– Szegény jó uram… Szegény jó uram.

Lupusz a Hungária körúton túl szokása szerint előrebocsátotta az asszonyt. Halk, bizalmat keltő hangon beszélt hozzá:

– Az ember manapság sehol sincs biztonságban. Elég egy rossz mozdulat, s már hiányzik az egyik lába…

– Átmegyünk a töltésen? – kérdezte az asszony.

– Át… De van itt egy ipari aluljáró… Erre szoktunk rövidíteni.

– Hol?…

– Itt bújjon át a tartály falán… A keszonosok használták két éve, aztán itt maradt.

A menyecske átbújt a vastartály szakadásán. Lupusz követte. A fekete trikósok némán az asszonyra meredtek, aztán hirtelen felharsant a röhögés.

– Hol az átjáró? – kérdezte az asszony.

– Mindjárt kinyitják – mondta Lupusz, és a vasfazék közepére vezette az asszonyt. A menyecske csodálkozva megszólalt:

– Maguk a keszonosok?

– Mi vagyunk – válaszolta Gonosz.

– Akkor nyissák ki…

– Kinyitjuk – mondta Gonosz, aztán vetkőzni kezdett.

– Nyissák ki! – mondta az asszony idegesen.

Patkány odalépett hozzá, és elvette tőle a kosarat. Mindjárt neki is látott a falatozásnak. Belekanalazott a húslevesbe, majd egy rántott csirkecombba mélyesztette a fogait. Nudli öccse is odasántikált a kosárhoz, s kimarkolt belőle néhány almás rétest.

– Hagyják a kosaramat, hajják-e?! Szegény uramnak viszem a kórházba. Rászakadt a bánya…

– Minek ment le a bányába? – vonogatta a vállát Ökör.

– Éppen robbantottak…

– Pláne.

– Hagyják a kosaramat!

– Na, vetkőzz le, mucus! – mondta Gonosz, és letolta a nadrágját.

– Nyissák ki az ajtót…

Gonosz lekevert egy hatalmas pofont az asszonynak, és ráparancsolt:

– Vetkőzz! Mert ha ellenkezel, megölünk! Öt asszony ellenkezett, mind az ötöt megöltük.

– Én az uramhoz akarok menni. Engedjenek az uramhoz! – ordított az asszony kétségbeesetten.

Gonosz nekiesett, és agyba-főbe verte. Közben egyenként lerángatta róla a pruszlikot, szoknyát, alsószoknyákat, mindent.

– Hé! Ne bántsa ezt a nőt! – ordított Lupusz, és kíváncsian nézte az asszony testét. Alig különbözött a városi nőktől. Csak a ruha változtatta el egy kicsit. A ruha elváltoztatta és öregítette.

– Édes uram! Én édes uram! Ha te ezt megtudod… Én édes uram… Ha te ezt megtudod…

Köréje gyűlt az egész banda. Felsorakoztak Gonosz mögött.

Lupusz a régi iskolára gondolt s az osztálytársára, aki állítólag részt vett az aratóünnepségen. Eszébe jutott az iskolai klozet is, ahol akkoriban gyakorlatozott. A Ganzler pék fia is eszébe jutott, és a tanárnő, aki elmenekült az osztályból.

– Te jössz, Lupusz – hallatszott Gonosz hangja, s Lupusz összerezzent. Mire odaért, az asszony felállt, és a ruhája után kajtatott. Lupusz elkapta a kezét, aztán kényszerítette, hogy leguggoljon. Amikor az asszony guggoló helyzetbe ereszkedett, Lupusz is leguggolt. Reménytelennek tartotta a helyzetet. Legyintett, és halk, szomorú hangon megszólalt:

– Feküdj vissza a helyedre, kedvesem…

– Még?… – szörnyülködött az asszony, és visszadőlt a fűre.

Lupusz melléje csúszott, aztán megsimogatta. Az asszony csodálkozó szeme tágra nyílt.

– Szörnyű helyzetbe kerültünk – súgta a fülébe Lupusz.

– Maga nem közéjük való?

– Én? – csodálkozott Lupusz. – De muszáj, mert megölnek…

– Jaj, az én édes uram… Jaj, az én édes uram… Ha ezt megtudja! – sóhajtozott az asszony.

– Nem szabad neki megmondani. Ha maga, kedvesem, ezt megmondja, úgy otthagyja az ura, mint a pinty. Örökre egyedül marad. A faluban is híre kel a dolognak… Rondák az emberek… – mormogta Lupusz.

– Mit mondjak neki?

– Hogy rossz villamosra szállt… Ha csak nem látták magát. Honnan jött?

– Pilisből… Pilisvörösvárról. Senki nem jött onnan, csak én…

– Akkor hazudni kell. Szépen elhazudja a villamost. Aztán majd egy idegen papnál, itt a városban meggyónja az egészet.

– Alighanem így teszek… Alighanem.

– Mi a neve, kedvesem? – kérdezte Lupusz, és megcsókolta az asszonyt.

– Jaj… De finom ember maga…

– Mi a neve, aranyoskám?

– Terus… De az uram csak Terkának hív.

Lupusz megcsókolta az asszony mellét, aztán halkan, szomorúan megszólalt:

– Igaz-e, hogy aratáskor leguggolnak az asszonyok a kepék mellé, s a férfiak pedig velük szemben?

– Minek lenne az?

– Azt mondják, hogy a férfiak odalőnek a micsodájukkal.

– Lánykorunkban sok furcsa dolog megesett… Egyszer én is elvesztettem a fejemet…

– Öt méterről… Nem?

– Nem… Pilisvörösváron is rendesen csinálják, ahogy az más falukban is szokás – mondta az asszony, és bágyadtan tűrte Lupusz csókjait. Lupusz simogatta, becézte az asszonyt.

– Maga rendes ember, ugye? – szólalt meg az asszony halkan, reménykedve.

– Igen – mondta Lupusz, de nem értette, hogy miben reménykedik az asszony. Megcsókolta a száját, s az asszony ajka kéjesen odatapadt az övéhez.

Amikor Lupusz felállt, előbicegett a bokrok közül Nudli öccse:

– Én még egyet sem fordultam… Én még egyet sem fordultam… Engess ide… Na, engess, Lupusz!

– Hazudsz – mondta Lupusz, és nagyot lökött a bicegő gyereken.

Az asszony felöltözött. Jajgatva, sóhajtozva szedte magára a szoknyáit.

– Édes uram… Édes uram… Mit viszek neked?

A kosár üresen állt a vasfazék közepén. Ökör és Nudli öccse mindent felfaltak. Lupusz hirtelen megsajnálta az asszonyt. Előhúzott egy százast, és meglobogtatta:

– Jöjjön, Terus, veszünk az embernek egy nagy kosár krémest. Lupusz karon fogta az asszonyt, és kivonszolta a vasfalak közül. Kint sem hagyta magára. Elment vele a Thököly útig, és segített neki krémest venni. Amikor a kosár megtelt, az asszony kezdett megnyugodni:

– Biztosan ehetnek krémest…

– Direkt ilyeneket rendel nekik az orvos… Én is voltam balesetes. Hajaj – mondta Lupusz, aztán megállított egy taxit, és begyömöszölte az asszonyt a sofőr mellé.

– Vigye ezt a hölgyet a Koltaiba, itt egy százas – mondta Lupusz.

Az asszony ijedten kidugta a fejét az ablakon:

– Maga nem jön látogatóba?

– Én már csak szerdán megyek, mert műszakom van – mondta Lupusz, és búcsút intett az asszonynak.

– Jöjjön el Vörösvárra… Megalhat az anyáméknál. Én majd aztán… Én majd aztán…

A taxi elindult. Lupusz bánatosan integetett az asszony után. Az asszony is kidugta a kezét az ablakon. A taxi eltűnt a vasárnap délután kék tornyai között. Ingatag kék tornyok billegtek az utca mindkét oldalán. Csupa kék, csupa hűvös, tántorgó kék áramlott és imbolygott Lupusz felé. – „Hol lehet ez a Pilisvörösvár?” – tűnődött. – „Mi lehet az a Pilisvörösvár? Falu, mező vagy hegy? Miért nem élek én Pilisvörösváron? Fent ülhetnék a kék templom tornyán, a galambok között…” – Nagyot sóhajtott, aztán rágyújtott egy Marlboróra. Kedvetlenül lépdelt a vasfazék felé.

Amikor beköszöntöttek az októberi esők, Lupusz állva aludt a kalyibájában, mint a lovak. Didergett egész éjszaka, s a délelőttöket kocsmákban, talponállókban töltötte. A fekete trikósok a Keletiben gyülekeztek, és éhesen mustrálgatták a nőket. Ha fogtak valakit, elcsalták Gonosz lakására. Gonosz az anyjával lakott a Hernád utcában. Egyetlen szobájuk volt, kis konyhával és fürdőszobával. Gonosz anyja takarítónő volt a pályaudvaron. Nappal… Éjszaka a kocsmákat járta, s ha alkalmas gavallérra lelt, felcipelte a Hernád utcai lakásba. Gonosz lakására csak nappal lehetett nőket vinni, amikor az anyja vagonokat takarított a Keletiben. Esténként Lupusz vacogva indult el a rozsdás, nyirkos vasfazék felé. Amikor aztán leesett az első hó, Gonosz megfogta Lupusz lemberdzsekjének az ujját:

– Csórikám, még mindig a vasfazékban kéglizel?

– Van ott egy kalyibám.

– Itt is kéglizhetsz.

– Nem félsz, hogy megöllek álmodban?

– Miért ölnél meg?

– Bosszúból.

– Puha vagy, fatökű, és fázol.

– Na jó, de itt hol lehet kéglizni?

– Itt kéglizel nálunk… A szoba, tudod, a mutteré… Én is ott alszom, de ha fölhoz valakit, akkor kiszorulok a konyhába. Ott csak az én matracom fér el. Így is be kell dugnom a lábamat a gáztűzhely alá. De itt a fürdőszoba.

– A fürdőszoba?

– A mutter a múlt héten eladta valakinek a kádat, a kályhát és a csapokat. Az egészet eladta kétszáz forintért. A kád helyén megalhatnál… Ledobunk egy matracot. Hideg van itt, de a vasfazéknál mégiscsak jobb lesz télire – mondta Gonosz, és kitárta a fürdőszoba ajtaját.

Nagy kosz volt a kád helyén. Testes svábbogarak szaladgáltak a fal mellett, s a szaguk betöltötte az egész helyiséget.

– A vécé is itt van – állapította meg Lupusz.

– Az semmi… Le van hajtva a teteje. És ide felakaszthatsz egy függönyt. Ha függöny mögött leszel, nem érdekes az egész. Úgyis csak éjszaka vagy itt, akkor meg nincs is használva.

– Jól van – mondta Lupusz, s még aznap szerzett egy hamis blokkot, s a blokkal leléptetett az Otthon áruházból két matracot s egy jó darab kartont. Este tízig berendezkedett a fürdőszobában, aztán aludni tért.

– Isteni kégli – jelentette másnap reggel Gonosznak, s vidáman átbotorkált a Keletibe, hogy vidéki húst szerezzen. Akkoriban rákaptak a vidéki lányokra, s előfordult, hogy egyetlen délelőtt hármat is felcsaltak a Hernád utcába. Lupusz beletalált az életbe. Nagy kortyokban nyelte a rumot, s a szája sarkában mindig ott füstölgött egy Marlboro. Több mint egy hete lakott már Gonosz kéglijében, de Gonosz anyját egyetlenegyszer sem látta.

– Nem tudom, mit szól majd anyád, ha egyszer mégis hazajön – bizonytalankodott Lupusz.

– Jól bent van a kanyarban… Nem szokott ennyire elmaradni – vonogatta a vállát Gonosz.

– Nem is láttam még.

– Örülj neki. Én is örülök, ha nem látom – mondta Gonosz, és egy kézlegyintéssel elintézte az ügyet.

Délután elkaptak egy egri lányt, aki karácsonyi ajándékot akart vásárolni a testvéreinek. Fölcipelték a Hernád utcába, és leitatták. Amikor a lány már tántorgott, levetkőztették. A lánnyal késő estig szórakoztak. Mindenki berugott egy kicsit. Lupusz a fürdőkád helyén mély álomba zuhant. Éjfél után aztán mégis felriadt.

A fürdőszobában égett a villany, s a függöny mögött valaki öklendezett. Lupusz némán lapult. A függöny mögött furcsa, gusztustalan hangok keletkeztek. Valaki matatott, gyöszmékelt az újságpapirossal, aztán meghúzta az öblítő drótját. Kezdett megnyugodni.

– „Elmegy talán… Akárki ez, most elmegy… Meghúzta a vizet, most már elmegy” – gondolta. Lupusz tévedett. Csakhamar felhangzott egy rekedt női hang:

– Miért van itt függöny? Nem volt itt függöny. Pedig ez függöny.

Aztán félrehúzódott a függöny. Lupusz egy negyven év körüli, csapzott, kövérkés nőt látott maga előtt. Szőke haja volt és vastag, durva szája. A haja csomókba ragadt, s a hajtöveknél már nem szőke volt, hanem piszkosbarna. A nő véreres szemekkel bámulta. Mély, agyoncigarettázott hangon szólalt meg:

– Hát te?… Itt kéglizel?

– Gonosz haverja vagyok – mondta Lupusz, és felült.

– Az anyátok szentségit! Berendezkedtek a kéglimben?! – morrant fel a nő, s a fejét megrázta, mint egy oroszlán.

– Gonosz azt mondta, hogy nyugodtan alhatok itt.

– És hová teszem az új kádat? Francia kádat rendeltem ide… Francia kádat… Abba akarom kiáztatni a…

– Ha megjön a kád, elmegyek.

– Megjön! Francia kádat rendeltem ide! Piros kádat tetetek ide, és beleülök… Beleülök, és kiáztatom!

– Ha akarja, most is elmehetek.

– Nem akarom. Kéglizz csak itt, pubikám… Kéglizz csak itt énvelem – mondta a nő, és hirtelen lerogyott a matrac szélére. Lupusz behúzódott a falig, és rémülten lesett a nőre.

– Ha akarja, bekísérem a szobába – próbálkozott Lupusz.

– Nem akarok én a szobába menni… Itt akarok feküdni a fürdőkádam helyén… Veled akarok feküdni a piros fürdőkád helyén… Na gyere… Na…

– Kérem… Maga a haverom anyja.

– Anyja? Mit számít az, hogy ki kinek az anyja? Maca a nevem. Neked Maca… Tudod milyen nő voltam én húszéves koromban? Elájultak a mandrók… Rám néztek, és elélveztek az utcán. Most is jó nő vagyok még… Jó nő vagyok! Csak iszok… Pálinkát iszok. Szeretek pálinkát inni. Na fogd meg a combomat…

– Kérem, nehéz helyzetbe hoz… Kint esik a hó.

– Esik ám! Esik és jön a kisjézus. Na… Na… – mondogalódott a nő, s közben kibújt a ruhájából, bugyijából, s csak a kombinét hagyta magán.

– Kérem, asszonyom…

– Macus… Neked Macus vagyok. Na gyere – mondta a nő, aztán hirtelen benyúlt a pokróc alá, és elkapta Lupusz nemi szervét.

– Kérem, engedjen el!

– Gyere… Gyere, farok… Farkacskám…

– Asszonyom, ha nem enged el, én…

– Macus… Neked Macus. Nem engedlek el. Nem fogsz itt ingyen kéglizni. A kégli drága dolog… A kégli a legnagyobb dolog a világon. Na gyere… Csináld!

A szőke, kövérkés nő egészen becsúszott Lupusz takarója alá, s azon mesterkedett, hogy Lupuszban felébressze a férfiasságot. Lupusz undorodva lapult a falhoz.

– Elmegyek inkább most éjszaka – ajánlotta.

– Ha itt hagysz, akkor megöllek. Hozom a kenyérvágó kést, és beléd vágom. Énértem valamikor öngyilkos lett egy ügyvéd… Otthagyta a feleségét, gyerekeit, és öngyilkos lett. A legszebb lábam volt az egész kerületben… S most is olyan ruganyos vagyok, hogy műélvezet velem a hentergés – mondta a nő, aztán Lupuszt a legkényesebb testrészénél fogva magához vonszolta.

– Így, pubikám… Csináld csak – mondta a nő.

Lupusz kényszeredetten engedelmeskedett a nőnek. Az asszony hajából, szájából savanyú törkölyszag füstölgött elő. Lupusznak felkeveredett a gyomra, és csaknem lehányta.

Amikor megszabadult, évek óta először, keresztet vetett Lupusz. Némán méltatlankodott: – „Hogy ennek a nőnek fizetnek ezért… Hihetetlen. Hihetetlen… Fizetnek ezért… Ezért a hányingerért pénzt adnak a negyvenévesek… Nem szabad megöregedni… Nem szabad megérni a negyvenedik évet… Aki megéri, annak az orrára ültetik a törkölyivó Macát… Nem szabad negyvenévesnek lenni… A negyvenévesek törkölyre keresnek, s Maca lottyadt valagára… Maca margarinos dereka ünnep a negyvenéveseknek… Nem szabad megérni a negyvenedik évet… Borzalom… Ezért fizetnek a negyvenévesek…”

Lupusz nehezen aludt el újra. Álma kínzó volt és zűrzavaros. Nagy cementkádakban úszott, patkányok és fehér egerek között. A cementkádak tele voltak savanyú pálinkával. A patkányok belefulladtak a lébe. Az élő patkányok rágták a döglött patkányok fejét. A cementkádak magas falától nem lehetett látni, hogy a kádakon túl mi van. Kádak? Folyosók? Pince?

Lupusz elgyötörten ébredt. Félve lépett ki a fürdőszobából. Gonosz egyedül üldögélt a szobában. A szőke nő már átment a Keletibe vagont takarítani. Gonosz a padlón ült, és Pick szalámit evett. Egy hosszú, originál rúd hevert az ölében. Zsebkéssel szeletelte.

– Kérsz? – szólalt meg Gonosz. – Friss áru. Tíz perce loptam.

A padló, amin üldögélt, sárszínű volt. Lupusz mélán nézelődött a szobában, aztán megszólalt:

– Fel kellene súrolni ezt a padlót.

– Minek? – kérdezte Gonosz, és egy pillanatra abbahagyta a rágást.

– Hogy tiszta legyen.

– De minek?

– Jövő héten már karácsony lesz.

– Na és ha karácsony lesz? – kérdezte Gonosz és várt.

– A karácsony, gondoltam…

– Áááá – legyintett Gonosz –, marhaság. A karácsony a legnagyobb marhaság az egészben… Egyél inkább egy kis szalámit. Nesze!

Lupusz átvette a lekanyarított szalámit, és beleharapott. Rágott, és nézte a falakat. Teljesen üresek voltak a falak. Három helyen látszott még a képek helye, de csak nagyon halványan. – „Milyen színe lehet ennek a falnak?” – tűnődött Lupusz. – „Nem sárga és nem barna… Nem is fekete… Nem is mintás… Okkersárga lehetett. Vagy talán mégis mintás volt valamikor? Most se nem fekete, se nem barna, se nem szürke… Milyen akkor?”

Tűnődésében Gonosz hangja akasztotta meg.

– Mi volt az éjjel?

– Anyád rám mászott…

– Gondoltam…

– El akarta vágni a nyakamat. Mondtam neki, hogy mégis a haverom mutterja, de nem érdekelte a szövegem.

– Elkapta, mi?

– Rémálom…

– Ez a heppje. Ha rájön a hoppáré, nem lehet vele bírni.

– Betintázott… Ahogy ezt érezni lehetett, törköllyel dolgozik. Oltári gusztusa van.

– Mindig piás… Éjjel-nappal. De ha rájön a hoppáré, az vadállati… Egyszer fél óráig kergetett a kenyérvágó késsel. Nem ismert meg. Le kellett trappolnom az utcára.

Kenyér nélkül ették a szalámit. Csámcsogtak, nyeldekeltek. Valahonnan előkerült egy üveg whisky is. Lupusz arca lassan fényesedett.

– Nem kell tüdőre szívni a mutter dolgait – jelentette ki Gonosz, és tempósan ivott. A harmadik pohár whisky után már Lupusz sem látta olyan sötétnek a helyzetet. Amikor befutottak a banda tagjai, újra vállalta a felhajtást. Kivonult a Keletibe, és várta a vidéki vonatokat. Türelmes volt, barátságos… Szívta a cigarettáit, és mosolygott.

Lupusz hiába mosolygott. A nappalokat megnyerhette, de az éjszakákat nem. Hetenként kétszer-háromszor rátört a loncsos ruhájú asszony. Ha nem kapott férfit a kocsmákban, akkor leitta magát, s éjfél tájban berontott a fürdőszobába. Minden alkalommal előadást tartott az új fürdőkádról, a francia kádkultúráról, aztán bemászott a pokróc alá. Lupusz ellenkezett. Az asszony fenyegetőzött. Karácsony előtt néhány nappal késsel nyitott be Lupuszhoz. Lupusz arcát, hátát halálos verejték lepte el.

– Mit akar? – rebegte.

– Azt akarom, hogy szeress!

– Vigye ki akkor a kést!

– A kés itt lesz az ablakpárkányon. Ha sajnálod tőlem a farkadat, levágom.

Lupusz rémülten engedelmeskedett az asszonynak, de az telhetetlen volt, újra és újra szeretkezésre ösztökélte. Lupusz másnap reggel az összes kést összeszedte a lakásban, és kidobta a szemétbe.

A karácsony részeg nótázással telt. Gonosz anyja tudott egy obszcén nótát, s reggelig énekeltette velük. Négy üveg rumot ittak meg hárman. Hajnalban aztán elment valahová, s két hétig nem tért vissza. Lupusz kipihente magát, és elhatározta, hogy olajra lép. Torkig volt a fal tövében motozó svábbogarakkal, a sárszínű padlóval, a kosszal, bűzzel s a csapzott ruhájú, szőke asszonnyal. Utálta a klozet szagát, a víztartály örökös szörcsögését, a bizonytalan éjszakákat. Egész télen rettegett, hogy az asszonytól, aki állandóan váltogatta a pasasait, nemi betegséget kap. Ha reggelente kisétált a Keletibe, mindig elhatározta, hogy lelép… Egyik délután az Esti Hírlapban meglepetten látta, hogy Kulákot és társait elítélték. Fogalma sem volt róla, hogy kik lehettek a fiú társai, de fellélegzett, s elhatározta, hogy bármi történik is, nem tér vissza többet Gonosz lakására. Terveket szövögetett. A pályaudvaron aztán lehajtott egy-két pohár töményet, s elfelejtkezett a terveiről. Szívta a cigarettáit, várta a vonatokat. A lányok gyanútlanok voltak, kedvesek, pelyhesek, illatosak… – „Na még ezt… Na még ezt a kis barnát… Na még ezt a szőkét…” – mondogatta magában, s újra és újra visszatért a Hernád utcába. A lányok védekeztek, bőgtek, berúgtak, de nem rohantak a rendőrségre. Lupusz úgy vélte, hogy a világ összes nőjét meg lehet erőszakolni. Elég néhány alkalmas szó, egy kedves mosoly, s a lányok legurulnak a lejtőn.

Januárban Gonosz anyja is megnyugodott. Rendesen bejárt a Keletibe vagont takarítani, s esténként beérte négy-öt féldecivel. Minden második nap felcipelt valakit a lakásba, s nagy színészkedés közepette szerelemre késztette. A kocsmai pasasok megfizették az öregedő nő szolgálatait. Legtöbben nem is gondoltak arra, hogy a nő ingyen is megtenné… Lupusz röhögött rajtuk. Alaposan kiismerte Gonosz anyját. Tudta, hogy két napnál tovább nem bírja férfi nélkül. Elfogadja a pénzt, a vacsorát, a féldeciket, de ingyen is lefekszik bárkivel. Lupusz röhögött az öregedő nőn, de félt tőle. Rettegett a nő üres óráitól. Ha egyedül érkezett haza, Lupusz már menekült. Inkább a pályaudvaron ácsorgott egész éjszaka, de a fürdőszobába nem mert behúzódni. Március elején teljesen megbolondult a nő. Minden éjszaka betört Lupuszhoz, és követelőzött. Nagy ordítozás támadt, s gusztustalan jelenetek ismétlődtek az eladott fürdőkád helyén.

Lupusz lesoványodott, s elhatározta, hogy visszaköltözik a vasfazékba. Gonosznak azonban nem tetszett az ötlet.

– Várj még egy kicsit, hideg van. És itt a Keleti a szomszédban…

– Ha a mutterod még egyszer bejön hozzám, megőrülök.

– Vágd fejbe, ha bemegy.

– Hogyan üthetném meg az anyádat?

– Ököllel. Szegény mutter a szóból soha nem értett…

Lupusz nem ütötte meg Gonosz anyját. Inkább eltűrte divatjamúlt testét, követelőzését, és szenvedett. Tűrte az asszony szerelmét, és gyűlölte. Mindent utált a Hernád utcai lakásban. Leginkább a koszt, a ragadós tárgyakat s a svábbogarak örökös motozását.

 

 

Lupusz megrázkódott. Hosszú lábú, sovány pók szaladt át az arcán. – „Úgy látszik, ez nem evett belőlem az éjszaka… Éhes, és szerencsét hoz” – gondolta. Fejét visszadöntve a deszkafalnak, elmélázott. Jól emlékezett az áprilisi napokra s a szélre, ami feltámadt a Duna mentén… A szél elvitte a kormot, füstöt és a bűzöket… A város megtisztult, a tetők, párkányok ragyogtak. Jól emlékezett a Keleti pályaudvar huzatos csarnokaira, a bemondók hangjára, a vaskerekek, vastestek csikorgására. Jól emlékezett a miskolci gyorsra, az üde, nagy léptű férfiakra. A lányra, aki tanácstalanul megállt az előcsarnokban, és körülnézett… Olgára… Olga kabátjára, csizmájára… Kezére, fülére…

Lupusz elmozdult a pókhálók közül, és megingatta a fejét. Nem akart Olgára gondolni. Nem akart emlékezni az arcra, a szájra.

– Késő délután van – mondta hangosan, és felállt.

Kint némán álltak a fák. A napfény elaltatta a Dunát, a pázsitot, a bokrokat, a rigókat. Aludt az egész part. Aludtak a szelek, a felhők, aludt a délután. – „Sokára jön ez a Jutka… Nagyon sokára jön. Csak ülök itt, és várok… Egy lányra várok… Egy lányra, aki árulja magát… Aki holnapra talán munkásnő lesz, és elsüllyed a szürke gyárak mélyén… Mit akarok én ettől a lánytól? Megérkezik, és odaadja a pénzét. Odaadja, és én elmegyek. Talán a karomba csimpaszkodik, és kérlel, hogy maradjak… Szeret. Én nem tudok már szeretni senkit… Mi az a szeretet?… Képzelődés?… Miért várok én Punk Juditra?… Elveszem a pénzét, és eltűnök… Pénz nélkül is el lehet tűnni. A pénz semmit sem ér… Úgyis elveszít az ember mindent… Mindent, ami számít vagy ér valamit…” – gondolta Lupusz, aztán lassan, óvatosan kinyitotta a deszkaház ajtaját. Mozdulatlan volt a kert. Sehol egy ember, sehol egy madár. Lupusz előkotort a farzsebéből egy ceruzacsonkot. Nyomtatott betűkkel feliratot szerkesztett a bódé ajtajára: „ELMENTEM. HÁROM ÉV MÚLVA MEGKERESLEK. LUPUSZ.”

Átlendült a kerítésen, aztán elügetett a híd alá. A Duna némán hömpölygött a tenger felé. Messze volt a tenger, de a Duna tudta, hogy mit akar. Lupusz a vízbe bámult, és eltűnődött: – „Mit akarok én?… Hová megyek? Hová mehetek én? Egy másik bódéba? Vagy ki az utcára? Ki kellene menni az utcára… Menni… Lépni. Egyik lábbal, aztán a másikkal. Míg csak meg nem érkezem… De hová akarok ön megérkezni?”

Nekivágott egy lépcsőnek, és felmászott a hídfőre. Fentről is belebámult a vízbe, aztán elindult a Róbert Károly körúton a Városliget felé. Lassan, kényelmesen haladt. Nem törődött a rendőrökkel, kutyákkal, detektívekkel. Emelt fővel ballagott, mintha bűntelen lenne vagy büntethetetlen. Szórakozottan bámulta az áramló autóforgalmat. A színek megbabonázták. Szerette a színes autókat, a színes szoknyákat, háztetőket, napernyőket. Vonzódott az új, ezüstös, fémes színekhez. Mindenhez, ami különbözött a többitől. – Az illatokat is szerette. A jó ételek szagát, az autók szagát, az olaj és a vas szagát, a friss autógumik szagát. Legjobban persze a nők szagát szerette. A finom, bizonytalan illatokat… A könnyűséget és azon belül a bizonyosságot. Nézte a nőket, és elszomorodott. A Róbert Károly körúton fáradt munkásnők vánszorogtak hazafelé. Sápadt asszonyok vonszolták maguk után a gyerekeiket, szatyraikat. S az autóbuszok ajtaján is izzadt, gőzölgő emberhalmok ömlöttek ki az utcára… – „A rendes emberek többet szenvednek, mint a csalók. Többet, mint a tolvajok, mint a kurvák. Többet, mint a gyilkosok… Mégis jobb a rendes embereknek. Jobb nekik, mert mindennap elfáradnak. Elfáradnak, és örülnek a vacsorájuknak. Örülnek, hogy a csapból folyik a víz, örülnek, hogy a seggükön luk van… Csupa öröm a rendes emberek élete. Örülnek, hogy a feleségük palacsintát sütött vacsorára… És örülnek, hogy a feleségük négy-öt gyereket szült… Örülnek, hogy végre eljött a vasárnap, és örülnek, ha végre elmúlik a vasárnap. A rendes emberek mindig fáradtak… A rendes embereket becsapják… Kétszer vonják le nekik az öregségit, s a szenet utoljára kapják meg évről évre. Mégis jó élete van a rendes embereknek. A fáradtság semmi… A hideg szoba semmi… Az autóbusz dögletes belseje semmi… Tudják, hogy hová mennek… És tudják, hogy megérkeztek. Jó élete van a rendes embereknek” – vélekedett Lupusz, s közben megfigyelte az asszonyok arcát. Az arcokba vésődött ráncokat. A közelgő halál sok jelét. – „Az én arcomon nincsenek jelek, s közben lehet, hogy felakasztanak… Hinta-palinta, kolozsvári Katica… Elnyúlok majd a kötélen mint egy döglött macska a madzagon… A halál mindig közeli… A jelek nem érnek semmit… A halál jön, és felemel… Hinta-palinta, hinta-palinta… Miért kellett nekem a Gonosz bandájával összeállnom?… Na miért?… Miért kellett nekem a Gonosz bandájával valaha is találkoznom? Minden hiába… Találkoztunk. Úgy látszik, a bűnözőknek mágnes van a seggében… Vonzzák egymást, vagy agyonverik… Először vonzzák, aztán jön a kés… Fel kellene írni a börtönök homlokzatára: A BŰNÖZŐKNEK MÁGNES VAN A SEGGÉBEN. Tanítani kellene ezt az általános iskolában… Most már késő. Én lekéstem a fáradtságról, a kései szénadagokról, a palacsintákról… Lekéstem az első gongról, s most már aligha lehet besorolni… Nem is akarok én rendes ember lenni… Csak nem tudom, hogy mit akarok” – tűnődött Lupusz, aztán lassanként maga mögött hagyta a Róbert Károly körutat, s a Hungária körúton folytatta hosszú céltalan menetelését.

Az utcák feltárultak. Lupusz behatolt rendjükbe. A körutak szürke medrében sodródott az autókkal, emberekkel, villanygépekkel összeszorulva. – „Szabadnak lenni semmi” – gondolta. – „Szabadnak lenni egyenlő a kalauz életével, aki napi nyolc-kilenc órát tölt a kék szörnyek belsejében… Szabadnak lenni csak annyit jelent, hogy melózik az ember reggeltől estélig. Aki melózik, az nem fél… Aki nem melózik, az fél. Aki nem fél, szabad. Mi szeretnék én lenni? Kalauz? Sofőr?… Rab?… Semmihez sem értek. A kalauzok hazamennek, és paprikás krumplit esznek sült kolbásszal… Felhúzzák a papucsot, nézik a tv-t… A tv-ben majd látják, hogyan fognak el engem a zsandárok. Kiszólnak a feleségüknek a konyhába, és együtt szörnyülködnek… Ezt lecsukják tíz évre – mondják majd… És másnap boldogan ülnek a kék szörny belsejében tíz órán át… Behugyoznak… Beszarnak, mert a kék szörnyből nem lehet kiszabadulni… Beállok kalauznak…”

Lupusz a Kacsóh Pongrác úton betért a Városligetbe. Lépdelt, nézelődött. Befordult a Május 1. útra, aztán egy alkalmas helyen hirtelen átdobta magát a BNV kerítésén. Fehér vécé mögött találta magát. Megkerülte a vécét, és lehugyozta a falát. Vizelés közben fülelt… A vásár távoli pavilonjai között kopácsolás hallatszott. – „Pár nap, és megnyílik a nemzetközi vásár” – eszmélt fel Lupusz. Óvatosan körültekintett. Zajokat, neszeket állandóan hallott, de a közelben nem látott senkit. Elszakadt a vécé falától, s a fák és a közeli épületek takarásában lassan előbbre lépkedett. Fülelt, meglapult, aztán folytatta útját. – „Mit akarok én itt? Hová megyek?” – tűnődött. Az egyik nagyobb pavilon mögött megállt, és megszemlélte az ablakokat. Elkapott egy kiszögellést, aztán egy hevedert, és felhúzódzkodott. Körme berepedt, s lüktető, éles fájdalom hasított a mutatóujjába. Felkapaszkodott az ablakig, aztán könyökével benyomta. Az ablak mögött drótháló fénylett. Percekig feszegette a biztonsági hálót, mire az végre engedett. Amikor a háló beszakadt, elvesztette az egyensúlyát. Csaknem lezuhant. Utolsó erejét összeszedve sikerült megkapaszkodnia az ablakpárkány szélén. Lihegett, fújtatott. Amikor magához tért az ijedtségtől, bepréselte magát az ablakon. Leugrott a pavilon padlózatára. Döngtek alatta a deszkák. Behúzódott az egyik benyílóba, és fülelt. Csend volt és félhomály. Zárva voltak az ajtók, a villanyok nem égtek.

Lupusz öt percig lapult a benyílóban, aztán körútra indult. Megcsodálta a gépeket, műszereket, a kiállított cipőket, a bontásra váró hatalmas ládákat. A falon táblázatok színesedtek. Az egyik ablak alatt térképre bukkant. A térkép közepén egy folyó kanyargott. A folyó kettévágta az utcákat, városnegyedeket. Közelebb hajolt és elolvasta a folyó nevét: „Thames.” – „Hol folyik a Thames?” – tűnődött. Aztán a város nevét is megtalálta. Hatalmas, fekete betűk sorakoztak a térkép alatt: LONDON. A város közepéről zöld vonalak ágaztak szét, és lefutottak a térképről. A vonalak végén nevek sorakoztak: Los Angeles, Seattle, San Francisco, Reykjavik, Gander, Halifax, Montreal, Toronto stb. Elolvasta a távoli városok nevét, és megborzongott. – „Az angolok mindenütt jártak már a világon… Csak én ülök itt Pesten, és rohadok… Teljesen megrohadok… Az angolok utaznak közben, viszik magukkal a gépeiket… El kellene utazni valahová…” – gondolta, és megszemlélte London utcáit, betűzgette a sok „h”-betűs, „t”-betűs nevet, aztán elódalgott a térkép alól. Néhány méterrel odább újabb tablóra bukkant. Magas épület állt a felhős ég alatt. Elolvasta a magyar feliratot: „A brit posta 189 méter magas adótornya Londonban. Ez a brit mikrohullámú hírközlő hálózat központja. A tetején elhelyezett étterem 25 percenként fordul meg a tengelye körül, s páratlan kilátást nyújt vendégeinek a fővárosra.” Lupusz elképedt. Megbabonázva nézte a toronyszerű épületet. Nehezen tudta elképzelni, hogy a vendéglő forogjon a tengelye körül. – „El kellene mennem Londonba, és megnézni…” – tűnődött. Sokáig bámulta a tornyot, aztán a kiállított tárgyakat vette sorra. Megcsodált egy simítóreszelőt, aztán egy térhatású hangszórós Murphy de Luxe televíziót, ami lassan körbefordult, amikor megérintette. Legtovább a Slazenger jelű golfütők mellett álldogált, mert nem tudta elképzelni, hogy mire használják az angolok a bunkókat. Fel is emelte az egyiket, és belesuhintott vele a levegőbe. Az elektromos szerkezetek és gépek között is bámészkodott egy kicsit, de a gépek hidegen hagyták.

Bolyongása során rábukkant az angolok irodájára. Az ajtó nyitva volt, besétált. Blokkok, színes naptárak, noteszok, nikkelezett papírvágó kések sorakoztak az asztalon. Kinyitott egy szekrényt, s a whiskysüvegek hosszú sorával találta magát szemközt. Azonnal kiemelt egyet, és meglötyögtette. Az üveg tele volt. Elképedt. Ekkora gazdagságot még soha életében nem látott. Tovább matatott a szekrényben, s amikor rábukkant egy zacskó sajtos tallérra, leült az asztal mellé. A fotel lágyan befogadta fáradt fenekét. Kinyitotta az üveget, belekortyolt… Jónak, mennyeinek találta az angol whiskyt. Elropogtatott néhány sajtos tallért, aztán felrakta a lábát az íróasztalra, és elmélázott. Két-három percenként felemelte az üveget, belekortyolt, aztán hangosan odaszólt a nyitott szekrényeknek:

– Angol vagyok… Csend legyen… Én angol vagyok…

A szekrények, polcok, árjegyzékek hallgattak. Lupusz méltóságteljesen üldögélt a fotelban, s a lábát az istennek sem vette volna le az asztal tetejéről. A whisky lassan a fejébe szállt. Eszébe jutott Gonosz kéglije, és elkezdett sírni. – „Hogyan lehet abban a kégliben élni?… Hogyan lehet a kövön aludni? Miért kell a padlón ülni, amikor ilyen székek is vannak a világon? Miért nem élünk mi szépen?… Miért nem készítek egyszer én egy ilyen asztalt? Neki is állok holnap, és csinálok egy ilyen asztalt…” Iszogatott, törölgette a könnyeit. Eszébe jutott a Gonosz anyja, a csapzott ruhájú szőke nő, és elborzadt. Eszébe jutottak az iszonyatos téli éjszakák… A törköly savanyú bűze s az asszony bűze, aki bujaságában eszét vesztette. Iszogatott, és nem tudott szabadulni az emlékeitől… Eszébe jutott a Keleti pályaudvar, a vashangú, vasszagú fekete vonatok… A vidéki lányok, ahogy tanácstalanul megálltak az előcsarnokban. Ahogy segélyt kérően körülnéztek… Az országos vidékiség… A riadalom a sárga villamos láttán… S a zuhanás… A lányok irtóztató zuhanása… Ahogy elfogadták a konyakot, ahogy csevegtek, dicsekedtek a pénzükkel, testvéreikkel, ruhájukkal s néha a fehérneműjükkel is… Ahogy bamba, félrészeg arccal meredtek Gonosz tenyerére… Gonosz, ahogy minden átmenet nélkül tudott ütni, közösülni, enni vagy ürülni… A lányok örökös vernyákolása… A macskahangok, jajok zűrzavara… A félelem, a kíváncsiság s a felajzott testek kétségbeesett összeragadása… Aztán eszébe jutott az az áprilisi nap, amikor Olga lelépett a miskolci gyorsról… Ahogy megállt és körülnézett. Ahogy semmiben sem különbözött a libák hadától.

Lupusz megrázta a fejét. Nem akart Olgára gondolni. Felemelte az üveget, és beleivott. Száján, ruháján végigömlött a whisky. Bámulta a naptárak, prospektusok rendjét, és megszólalt:

– Én most angol vagyok.

A szekrények hallgattak. Nem törődtek Lupusszal. Hagyták, hogy sodródjon tovább a semmi felé.

Lupusz hiába ivott. Újra eszébe jutott Olga. Rázta a fejét, emelgette az üveget, de Olga ott állt a Keleti pályaudvaron, és mosolygott. Lupusz látta magát, ahogy füstölgő cigarettával a kézben odalép a lányhoz.

 

 

Elegáns, vidéki lány volt. Rövid, félcombig érő szarvasbőr szoknyát viselt, fekete garbóval, övvel, és hosszú testőrcsizmát. Karján vajszínű ballon hevert, s a lába előtt egy kockás vászontáska. Hosszú, gesztenyebarna haja minden mozdulatát követte, s hol az arcára omlott, hol a vállára. Hajának mozgását nem korlátozta sem fésű, sem csat. Szabadon omlott, lobogott, lafogott, amerre éppen akart. A lány mosolyogva állt a táskája mellett, és várt valamire.

– Segíthetek valamiben? – lépett hozzá Lupusz.

– Maga valami boy itt?… Vagy köszönőember? – kérdezte a lány, és Lupuszra nevetett. Lupusz elsápadt. Sértő szavak után kutatott a fejében, de nem tudott megmukkanni. A lány finom, kreol arcbőre megbabonázta.

– Megkukult? – szólalt meg újra a lány, s a haját egy könnyed fejmozdulattal hátracsapta. A mozdulat nyomán könnyű, bizonytalan illatfelhő szállt Lupusz felé. Széna- és vadvirágillat.

– Ha segíthetek valamiben… Szívesen – hebegte Lupusz, s a vasutasnéra gondolt, akinek az illata évekig nyugtalanította.

– Miben? – kérdezte a lány.

– Elkísérem, ha esetleg nem ismeri a várost…

– A városok mind egyformák. Pest persze koszosabb, mint Párizs – mondta a lány, és tovább mosolygott.

Lupusz a lány erős járomcsontjaira nézett, nagy, nevető szájára. Beszívta a lány illatát, és megszédült. – „Mint a vasutasné… Pont olyan finom, olyan kreol, olyan szénaillatú, csak fiatalabb… Egészen fiatal. Egy lány… Egy lány a miskolci gyorsról… Úrilány… És szénaillatú és kreol…” – gondolta Lupusz. Hirtelen előrántott egy friss doboz Marlborót, és a lány elé tartotta:

– Nem tudom… Dohányzik?

– Köszönöm – mondta a lány, és kihúzott egy cigarettát a dobozból. Lupusz kezében remegett a gyufa.

– Tulajdonképpen mit csinál itt a pályaudvaron? – szólalt meg újra a lány.

– Magát vártam.

– Ne marháskodjon…

– Évek óta várok egy lányt, akinek széna- és vadvirágillata van, aki kreol, aki nevet, aki leszáll a vonatról, és nem tudja éppen, hogy mit akar.

– Én tudom, hogy mit akarok.

– Azt hittem, nem tudja. Csak áll itt, a vonat utasai már mind elmentek.

– Arról volt szó, hogy a tanti kijön elém… De nem jött.

– Beülünk egy taxiba, és elviszem a lakására.

– Nem lehet… Biztos voltam benn, hogy a tanti kijön elém, s így a címét sem hoztam magammal.

– Soha nem járt még a tantinál?

– De… Nagyon sokszor. Csak mindig autóval jöttünk, és nem figyeltem az utcák nevét. Nem kellett… Az apu figyelte helyettem.

– Most akkor azt sem tudja, hogy mit akar, ugye?

– De tudom… Beköltözöm egy szállodába, és táviratozom az apunak. Eljön majd értem autóval, és rendet csinál a tanti háza táján.

– Elkísérem, ha megengedi – ajánlkozott Lupusz.

– A bőröndömet hozhatja… Utálom a cipekedést.

A lány elindult a kijárat felé. Lupusz felkapta a táskáját, és sietve felzárkózott melléje. Az ajtóban Nudliba ütköztek. Nudli meghökkent, hunyorított, aztán izgatott vigyorgás közepette elvágtatott a Hernád utca felé. Lupusz letette a táskát, és megállt.

– Mi történt? – kérdezte a lány, és gyanakodva megfordult.

– A cipőfűzőm eloldódott.

– A cipőfűzője? Úgy látom nem oldódott el – csóválta a fejét a lány.

– Úgy éreztem – védekezett Lupusz, aztán felegyenesedett, és körülnézett. Nudlit kereste. De Nudli már eltűnt a forgatagban. Lupusz megkönnyebbült. Felemelte a kezét, és intett egy taxinak:

– Valamelyik szállodához – mondta a lány.

– Melyikhez? – tanácstalankodott a sofőr.

– Egy jó szállodához – mondta a lány.

– A Royal jó lesz?

A Royalhoz hajtottak. Lupusz előzékenyen kifizette a taxit, és bekísérte a lányt a portára. Bent aztán kiderült, hogy nem tudnak szobát adni. A lány meghökkent. Lupusz bement egy telefonfülkébe, s egyenként felhívta az összes szállodát. Húsz perc múlva csapzottan, idegesen bújt elő a fülkéből:

– Nincs kégli – jelentette.

– Mit mond?

– Nincs szoba. Minden szálloda foglalt. Valamilyen kongresszus van.

– Most akkor mit csinálok én?

– Legjobb lenne, ha visszautazna Miskolcra – javasolta Lupusz.

– Nem Miskolcról jöttem… Csak Borsodból.

– Mindegy… Kikísérem a vasútra.

– De miért? Én nem akarok most hazamenni… Két nap múlva kezdődik az egyetemi előkészítő tanfolyam. Itt kell lennem, mert aztán megint lemaradok az egyetemről. Ez a tanti… Ez a tanti…

– Üljünk be a presszóba… Megiszunk valamit, aztán majd csak lesz valahogyan – ajánlotta Lupusz.

A Royal presszó ruhatárában leadták a bőröndöt és a ballont, aztán beültek az egyik sarokba. Lupusz whiskyt rendelt. A lány kedvtelve szopogatta az italt, s a szeme huncutul csillogott.

– A következőt én kérem – mondta, aztán intett a pincérnek.

A harmadik whisky után megsimogatta Lupusz kezét, és suttogni kezdett:

– Szeretek inni… Te?

– Én is – mondta Lupusz, de megütközött a lány vallomásán.

– Szeretem a zűrös helyzeteket… Te is?

– Én… Nem is tudom.

– Szeretni kell a zűrt – mondta a lány, és úgy mosolygott Lupuszra, mintha évek óta ismernék egymást.

– Mi a neved? – kérdezte a lány.

– Lupusz.

– Aranyos név. Adták?

– Régen…

– Látszik rajt… Az én nevem Olga. Ez is kéttagú szó… Szentirmai Olga… Az apu körorvos… Én is orvos leszek. Te mi leszel?

– Én is orvos leszek.

– Nahát… Járhatnánk együtt az előkészítőre. A te apád is orvos?

– Nem… Bőrkereskedő.

– Nahát…

– Baj?

– Nem… Direkt jó. Utálom, hogy mindenkinek orvos az apja.

– Akkor jó, hogy összefutottunk. Igyunk még valamit.

Lupusz intett a pincérnek, és még két whiskyt rendelt. A lány élvezettel kortyolgatta az erős italt. Mosolygott, fehéren villogtak a fogai.

– Te hol alszol? – kérdezte aztán.

– Én… Otthon.

– És én?

– Kitalálunk majd valamit.

– Ha besötétedik, semmit sem lehet kitalálni – mondta a lány, és megsimogatta Lupusz kezét. Lupusz elvörösödött. A lány közelsége, virágillata teljesen elkábította. Szerelmesen nézte a lányt… Feszengett, készülődött valamire, csak nem tudta, mire. Aztán hirtelen eszébe jutott a Római-part… A sok üres villa, nyaraló, víkendház. – „Tavasz van” – gondolta. – „Ilyenkor a nyaralók fele még üres… Május végén kezdenek takarítani… Kimegyünk a Rómaira.”

– Most jut eszembe – szólalt meg Lupusz –, a nagybátyámnak van egy nyaralója a Rómain.

– Bérbe adná nekem?

– Azt nem tudom… Nekem oda szokta adni a kulcsot. Ejnye… Ejnye… Ezt a pechet.

– Kérjük el tőle a kulcsot! Megfizetem neki az árát.

– Kint van Londonban… Üzletember. Állandóan utazik… Na… Hát nem jut eszembe. Mit is mondott? Pedig mondta ám, hogy mikor jön haza.

– És a felesége?

– Aaa… Az én nagybátyámnak nincs felesége… De nem is baj… Kimegyünk a Rómaira, és kész… Kizárt dolog, hogy zokon vegye… Oda szokta adni a kulcsot – mondta Lupusz.

– Hát akkor… – mosolygott a lány.

Lupusz intett a pincérnek. Szentirmai Olga három százast tett az asztalra.

– Ebből fizess – mondta.

Lupusz vonakodott, de aztán az utolsó pillanatban beleegyezett a lány óhajába. Kifelé már fogták egymás kezét. Lupusz szédült. A lány körül minden virágillatúvá változott. Kiváltották a táskát és a ballont, aztán beültek egy taxiba. Összebújtak a hátsó ülésen. Lupusz nekibátorodott, és megsimogatta a lány térdét. Szentirmai Olga odahajolt az arcához, és beleharapott a fülébe. Lupusz megdermedt. Nem tudta mire vélni a gesztust. A lányra bámult, de az örökké olyan volt, mint a napfényes ég. Mosolygott, gondozott, hófehér fogai csillogtak. A nikkelcsatokkal díszített bőröve is csillogott, a szeme is csillogott. Lupusz azt sem látta, hogy merre járnak. A lány hajába fúrta az orrát, és mélyet szippantott a könnyű, bizonytalan szénaillatból.

– Miért szagolgatsz? – suttogott a lány.

– Szénaillatod van…

– Az állomáson azt mondtad, hogy mezei virág.

– Széna és mezei virág… Együtt…

– Én akkor egy kazal vagyok? – nevetett a lány.

– Nem kazal, virág…

– Milyen virág?

– Rozmaring.

– Akkor inkább már nefelejcs…

– Hol álljak meg? – kérdezte a sofőr.

– A Nánási úton – mondta Lupusz.

A sofőr az Emőd utca közelében megállt. Lupusz kifizette a taxit, aztán az egyik kis közbe, ami láthatóan a Dunáig vezetett, bevonszolta a lányt.

– Hol az a nyaraló? – kérdezte Olga.

– Itt van valahol… Ebből a közből nyílik vagy a következőből… A házat megismerem, és a fákat is.

Lebotorkáltak a Dunáig, de Lupusz nem találta meg az alkalmas házat. Olga köveket dobott a vízbe, aztán hosszú percekig bámulta a tocsogó, csobogó pontonokat. Lupusz eközben terepszemlét tartott. Együtt nevetett a lánnyal, de a szeme a környéket fürkészte, a keskeny utcák, közök és szolgalmi járatok rendjét. Amikor Szentirmai Olga elunta a kavicshajigálást, Lupusz belekarolt.

– Most már tudom, hogy melyik a nagybátyám háza – mondta.

Néhány perc múlva egy kertben álltak, nagy, elhanyagolt fák alatt, hosszú, nyíratlan sövény árnyékában. Csukott ajtók és zsalugáteros ablakok védték a kopott házat. Lupusz leütötte a külső lakatot, aztán a belső ajtóban kipróbálta a Hernád utcai lakás kulcsát. A zár csikorgott, engedelmeskedett a kulcsnak.

– Szezám tárulj – mondta Lupusz, és kinyitotta az ajtót.

Átevickéltek az előszobán, aztán egy szobába jutottak. A szobában félhomály volt. Lupusz kinyitotta az egyik ablakot, és körülszaglászott. Az ablak a kertre nyílott, fák, sövények védték minden oldalról.

– Hát ez az egyik szoba – mondta Lupusz, aztán benyitott a szomszédos helyiségbe is.

– Ott mi van? – kérdezte a lány.

– Öreg bútorok… Ez a jobbik szoba, ahol mi vagyunk. Itt szoktam én is aludni – mondta, és az egyik heverőre mutatott.

– Kicsit régies itt minden – állapította meg a lány.

– A nagybátyám ötvenhat éves. És ő is úgy örökölte ezt a nyaralót… Kicserélt néhány bútort, de a belső szobába már nem jutott a modern cuccokból.

A ház bútorzata nagyon vegyes volt. Százéves székek keveredtek modern, műanyag borítású fotelokkal. Az egyik sarokban zöld cserépkályha állt. A falon sötétzöld metszetek lógtak. Az egyik hajót ábrázolt, ahogy éppen a viharos tengeren hánykolódik, a másik lovakat, a harmadik alföldi parasztházat vagy tanyát. Az ablak közelében egy koloniál asztal állt, horgolt terítővel a tetején.

– Baj van – szólalt meg a lány.

– Baj?… Mi történt?

– Éhes vagyok. Ennünk kellett volna odabent…

– Körülnézek… Előfordulhat, hogy az öregfiú kint hagyott valami ehető kaját az ősszel – mondta Lupusz, aztán felfedező útra indult a házban. Az előszobából egy konyha nyílott, egy vécé. Lupusz kinyitotta a szekrényeket, megvizsgálta a polcokat. Ötperces kutatás után négy doboz szardíniára bukkant, és egy üveg barackpálinkára. Kezdett megnyugodni. A Hernád utcai lakás kulcsát belülről illesztette a zárba. Becsukódott, aztán a zsákmánnyal visszatért a szobába.

– Találtál kaját? – ámuldozott a lány.

– A magyar üzletkötők ugye… Európa gyöngyszemei – jelentette ki Lupusz, aztán egy kétéves Magyar Nemzettel megterített az asztal sarkán. A lány közben rádöbbent, hogy a táskájában négy darab sonkás zsömle várja a boldogabb időket.

Nagy lakomát csaptak. Megettek két doboz szardíniát, két sonkás zsemlével, aztán felbontották a barackpálinkát is.

– Szerintem iható – jelentette ki Lupusz.

– Én szeretek inni – mondta a lány, aztán bágyadtan Lupuszra nézett.

Ittak, egymás kezéből szedték ki az üveget. A kertre szürkület ereszkedett. Lupusz becsukta a zsalugáteros ablakot. A rekamié felett meggyújtottak egy éjjelilámpát, és egymásra néztek.

– Olga… Én…

– Igyunk még – mondta a lány, és leült a rekamié szélére.

– Igyunk – egyezett bele Lupusz, és átnyújtotta a lánynak az üveget. Olga belekortyolt a pálinkába, aztán megszólalt:

– Alkoholista leszek.

– Ne legyél alkoholista! Utálom a részeges nőket – mondta Lupusz, és rágyújtott egy Marlboróra.

– Szeretnék alkoholista lenni… Nekem is adj cigarettát! Cigarettázni is szeretek.

Lupusz tüzet adott a lánynak. Szentirmai Olga mélyeket szívott a cigarettából, aztán elmosolyodott:

– Fújjuk egymás szájába a füstöt!

Lupusz melléje ült, és megcsókolta. A lány szája forró volt és nedves. Megölelték egymást, és eldőltek az ágyon.

– Felgyulladunk – mondta Olga.

Lupusz eloltotta a cigarettákat, aztán lassan benyúlt a lány szoknyája alá.

– Ne mozogj – mondta Olga.

– Csak itt a…

– Hagyd itt a kezedet! Mondj valamit… Valami régi dolgot, ami most már nem érvényes.

Lupusz megcsókolta a lányt. Olga virágillata elkábította.

– Szeretlek, Olga – suttogta.

– Ez érvényes… Valami régi dolgot mondj, ami nem érvényes.

– Az a város, ahol én születtem, tavakra, patakokra épült. Úszott a város. A házak alatt harmincméteres vízgödrök voltak. Vak halak laktak a város alatt… Egyszer valamelyik iparos kutat fúratott. Nehezen érték el a vizet… Amikor felhúzták az első vödör vizet a kútból, a mester felesége elájult. A vödörben fekete hátú halak úszkáltak.

– Ez mese?

– Két tó is volt a város közepén. Egy nagyobb és egy kisebb. A püspökség malmot építtetett a partjukra. Egyszer a zsilip alá beszorult egy ember. Leengedték a tó vizét… A közeli lakosok aztán szigonyt fogtak, és kiszurkálták a díszhalakat… A papok kövér díszhalakat telepítettek abba a tóba. Egyik piros volt, a másik sárga, a harmadik kék. A legtöbbnek fátyla volt, mint a hercegnőknek. Lomposak voltak és zsírosak. De az az ember meghalt. Megfulladt a zsilip alatt.

– Hol van ez a város?

– Ahol én születtem, ahol a Czafit pék lakik. Egy érdekes asszony is lakott ott, a vasutas felesége…

– Egy asszony? Az egész városban?

– Laktak még ott… De igazi asszony csak egy lakott ott.

– A péknek nem volt felesége?

– De volt… Egy százkilós felesége volt a péknek.

– Nem tudom, milyen lehetett az a város.

– Én sem tudom. A mi üzletünk pontosan a város közepén volt.

– Azt mondtad, hogy két tó volt a város közepén.

– Bizonyos értelemben a tó… Egyébként az apám üzlete… Nagy üzletünk volt, finom bőrökkel. Szép, kövér ember volt az apám, szerette a dinnyét és az anyámat. Az anyám pedig a krémest szerette és a magazinokat. Én meg a Szentirmai Olgát szerettem, csak nagyon messze volt tőlem… Tudtam, hogy széna- és virágillata van, hogy kreol a bőre, hogy sima, bársonyos, s a haja gesztenyebarna, s a combja forró. A klozetban szoktam onanizálni…

– Lupusz…

– Akkoriban úgy tudtam, hogy a férfiak és a nők leguggolnak egymással szemben a mezőn… Kepék állnak körben. A férfiak aztán öt méterről belelőnek az asszonyokba.

– Lupusz… Mit csinálsz te, ha nem állsz a vasúton?

– Várok valamire.

– Csak vársz?

– Nem mindig. Van úgy, hogy figyelem magamat. Most már nem figyelem. Megérkeztél. Nézlek majd… Szeretlek – mondta Lupusz, és megcsókolta a lányt. Olga átölelte. Egymáshoz tapadtak. Lupusz idegesen matatott a lány mellein.

– Vetkőztess le – suttogta Olga.

Lupusz feltérdelt, kicsatolta a lány övét. Lehúzta a csizmáit, lehúzta a szoknyáját, aztán elbizonytalanodott.

– Meztelenre vetkőztess – suttogott a lány.

Lupusz megcsókolta Olga arcát, aztán lehúzta róla a kombinét és a bugyiját is. Megrántotta a derékszíját, s a saját nadrágját is ledobta. Vetkőzött, közben a lányra bámult. Szentirmai Olga csukott szemmel feküdt az ágyon. Mellei keményen álltak, combjai elernyedtek… Szép, kreol bőre megremegett. Lupusz áhítatosan nézte a lányt. Vágyódott a teste után, de elégséges gerjedelme mégsem támadt. Állt az ágy mellett, és bizonytalankodott. A lány aztán váratlanul kinyitotta a szemét, és megszólalt:

– Impotens vagy?

– Nem… Csak szeretlek, és… – makogott Lupusz.

– Feküdj ide mellém!

– Ne haragudj… Annyira szeretlek, és mégis… – mondta Lupusz, és odafeküdt a lány mellé. Összesimultak. Olga megcsókolta, aztán megszólalt:

– A nyelvedet, dugd bele a számba…

Lupusz engedelmeskedett a lánynak. Néhány perc múlva szenvedélyes testi szerelemben olvadtak össze. Lupusz mohó, izgatott tevékenységbe kezdett. Olga finom teste hullámzott alatta. Lupusz boldog volt.

– Te drága… Te isten – sóhajtozott Olga.

Lupusz korábban azt hitte, hogy a nők lényegében egyformák. Olga érzékeny bőre, ágyéka, mozdulatai rádöbbentették tévedésére. Megértette, hogy a nők semmiben sem hasonlítanak egymásra. Egyik vamp, a másik fiatalon is kóró. Az önkéntes szerelem leleplezi a nőket… Az erőszak más… Az erőszak megváltoztatja az eredeti hajlamokat. Csókolgatta Olga száját, nyakát, mellét… Olga vonaglott alatta. Lupusz ilyen odaadó harmóniát korábban nem ismert. Nem ismerte a bőr forró, bársonyos tapadását… Az önkéntes egyesülés mohó feszüléseit… A nő boldogságát… Hirtelen megértette, hogy a kölcsönös szerelem csodás.

Amikor fáradtan elnyúltak az ágyon, Lupusz mégis elszomorodott. Némán nézte a mennyezetet. Olga felült, és megszólalt:

– Igyunk talán…

Lupusz felemelte az üveget a földről.

– Igyál először – biztatta Olga.

Lupusz ivott, aztán megbámulta, hogyan kortyolgatja a pálinkát Olga. Hallgatag maradt. A fakó mennyezetet nézte.

– Azt hittem, örülsz majd nekem – szólalt meg Olga.

– Örülök neked – mondta Lupusz, és megcsókolta a lányt.

– Hideg a csókod.

– Nem hideg.

– Mintha béka mászkálna az arcomon… Mondd meg!

Lupusz sokáig bámulta a mennyezetet, aztán halk, rekedt hangon megszólalt:

– Azt hittem, szűz vagy.

– Az is voltam… Csak tornaórán spárgát csináltam, és…

– Hazudsz.

– Nem kérheted ezt számon.

– Nem kérem számon.

– Néhány órája ismerjük egymást.

– Tíz éve. Én régóta ismerlek téged… Csak nem találkoztunk össze.

– Ez őrültség…

– Így is szeretlek, de azt hittem, szűz vagy. Aki ennyire kreol, s a haja eltakarja a mellét…

– Nem tehetek róla.

– Persze nem… Félreértesz.

– Tizenhat éves voltam akkor… Egy ismerős elvitt a Hernádra fürödni. Elvesztettem a fejem… Azt sem tudtam, hogy mi az…

– Milyen kocsija volt az ismerősödnek?

– Egy… Egy sportkocsija.

– Biztosan emlékszel a márkájára.

– Nem. Nem emlékszem. Egy kétüléses sportkocsi volt…

– Kétüléses sportkocsi? Pótülés csak volt bent?

– Nem. Ez egy kétüléses sportkocsi volt…

– Hazudsz.

– Nem hazudok. Elöl is szűk volt.

– Hazudsz… Ez a sportkocsi egy Velorex volt.

– Lupusz! Ne kínozz! Azt hittem, örülsz nekem, és…

– Örülök, de nem szeretem, hogy hazudsz. Úgy hazudsz, hogy az rémületes… Nálunk nem futott kétüléses sportkocsi.

– De futott…

– Hazudsz. Lefeküdtél egy…

– Igen, Lupusz… Most haragszol?

– Szomorú vagyok.

– Az apu barátja volt… A háborúban ellőtték a bal lábát. A bal lába fából volt. Senkije sem maradt. Egyedül vezette az üzletét.

– Nem gondoltam, hogy üzletember volt…

– Nem volt üzletember… Kegyszerárus inkább. Az eklézsia alkalmazta… Aktív tiszt volt a háború előtt.

– Nem értelek… Ez nyilván egy öregember.

– Az apuval szokott tarokkozni… Elvitt a Hernádra fürödni. Aztán ott a sarjúban megerőszakolt.

– Hazudsz.

– Nem hazudok… Igaz, nem durváskodott. Nevetett, cirógatott. Aztán levetette a fürdőnadrágját, és megmutatta… Csak nézzem meg, hogy milyen a férfi. Ezt mondta… Aztán megkért, hogy fogjam meg… Később meg panaszkodott, hogy ő már soha nem lesz boldog, mert hiányzik a lába…

– Aztán?…

– Hát… Később is odajárt hozzánk. Nem mertem megmondani az apunak.

Lupusz hirtelen felugrott, és teljes erőből pofon vágta a lányt. Négy ujja nyoma ott maradt Olga arcán.

– Naaa – jajdult fel a lány.

Lupusz újra ütött. A lány felült az ágyon, s a karját arca elé kapta. Lupusz hátracsavarta a kezét, s az arcát ököllel összeverte. Olga fogsorából kicsordult a vér. Zokogva rogyott az ágyra. Lupusz a ruhájához ugrott, és előrántotta a kését. A penge fémes kattanással ugrott elő a nyélből. Olga felsikoltott:

– Te! Te állat!

– A falábúval?! A falábúval?! Amíg én a virágillatra várok? – ordított Lupusz, s a késsel az ágy előtt hadonászott.

– Lupusz… Lupusz – jajongott Olga.

– Ringyó! Ringyó! Bevégzed!

– Ne! Lupusz, ne… – sírt a lány.

Lupusz őrjöngve szaladgált az ágy és az asztal között. A lány zokogott. Egyik heves mozdulatnál aztán kiejtette a kezéből a kést. Dühében nekiesett a lánynak, és újra összeverte. Olga meztelenül vonaglott a tenyere alatt. Nézte, s ahogy ott térdelt, erős gerjedelme támadt. Ráugrott a lányra, és durván behatolt a testébe.

Olga nyögött, jajongott, aztán kinyitotta a szemét, és Lupuszra meredt. Nézte, megsimogatta, átölelte. Lupusz rámordult:

– Te ringyó!

– Az vagyok – sóhajtott Olga.

– Mocskos ringyó!

– Szeretlek, Lupusz…

– Ringyó! Ringyó!

– Harapd meg a mellemet! Kérlek…

Lupusz szája dühösen tapogatott a lányon. Beleharapott a mellébe, aztán dédelgette, játszott vele, imádta. Nyelvével, ajkával rátapadt.

– Lupusz… Üss még – szólalt meg Olga.

Lupusz csókolgatta a mellét.

– A számat… Lupusz a számat is…

Lupusz a lány szájára tapadt. Csobogott rajt, aztán a nyelvét bedugta az ajkai közé. A vér édeskés, sós ízét azonnal megérezte. A lánynak vérzett a fogsora. Meghökkent, felkapta a fejét.

– Nem szereted a véremet? – kérdezte Olga és mosolygott.

– Szeretlek…

– Szeresd a véremet – mosolygott a lány.

Lupusz Olga arcára borult.

– Ne haragudj…

– A nyelvem is vérzik… Gyere csak szívd a véremet… Neked adom… Szeretném, ha jobban vérezne a szám.

Lupusz átölelte a lányt, és a szájára tapadt. Órákig feküdtek mozdulatlanul. Órákig érezte a vér édes és sós ízét. A száj ájultságát. A bársonyos bőr nedves tapadását. Az ágyékok lázas ritmusát. S a széna, a mezei virág és a fiatal női test tünékeny illatát.

Elaludtak. Kint vihar támadt. Az ágak sok zegzugába belekapott a szél. Fagott és orgona szólt a kert felett. A diófa szélső ágai a falat karistolták. Nyögött a kert, s a fákon túl a Duna morajlott. Lupusz és Olga aludtak… Testük összetapadt. Görcsösen kapaszkodtak egymásba… Sodródtak valahová eszméletlenül.

Lupusz a régi várost járta álmában. Esteledett. A nap vörösen felizzott a tűzfalakon. A repkény is rozsdaszínbe váltott, mintha ősz közelegne. Madzaggal a kézben lopózott át Czafit pék hosszú udvarán. Elmozdított egy vastáblás ablakot, és bemászott. A huzat a tarkóján motozott. Végigment a szobákon, aztán megállt Czafit Éva ágya mellett. A madzagot a nyakára tette, és ügyetlenül huzigálta. A lány felébredt. Megsimogatta az arcát és megszólalt:

– Te vagy, Lupusz?

– Megfujtlak a madzaggal…

– Gyere ide, gyere…

Czafit Éva behúzta magához az ágyba, és megölelte.

– Olyan vagy, mint egy kisfiú… Tudod azért?

– Tudom – mondta Lupusz, és besüppedt Czafit Éva combjai közé.

Czafit Éva szűz volt. Megfeszültek az izmai, és játszottak Lupusszal. Lupusz erőlködött. Czafit Éva eközben simogatta a fenekét.

– Kisfiú vagy még, Lupusz…

– Már nem vagyok kisfiú.

Czafit Éva izmai lassan elernyedtek. Mélyen süllyedt a lány testébe. Szorították egymást.

– Most már örökre a tied leszek, Lupusz – suttogta a lány.

– Örökké fekszünk egymáson…

Ölelkeztek. Czafit Éva teste közben egyre puhább lett és egyre nagyobb. A feneke kitöltötte az egész ágyat. Vastag combjai között Lupusz elvékonyodott. Besüppedt Czafit Éva testébe, mint a kelt tésztába.

– Ugye szeretsz még? – kérdezte Czafit Éva.

– Nagyon szeretlek – mondta Lupusz, és nem értette, hogy a lány miért kételkedik a szerelmében.

Amikor aztán kivilágosodott, látta, hogy Czafit Éva arca öreg és ráncos. Mellei lottyadtan omlanak kétoldalra. Karja és combja is puha, akár a kalácstészta. Ősz haja zsírosan terül el a vánkoscihán. Megrémült:

– Te már öreg vagy… – mondta.

– Nem, még nem vagyok öreg… Hiszen csak egyetlen napja szeretsz… Az este lopóztál be a szobámba.

– Engedj… Elmegyek.

– Nem engedlek el. Szeretned kell. Most kezdtük még csak az este… A csókodra is alig emlékszem.

– Reggelre megöregedtél. Az este még…

– Nem lehetek még öreg… Szeress!

Lupusz ijedten mászott ki a vastag, visszeres combok közül. Meztelen állt az ágy mellett, és Czafit Éva torz testét nézte.

– Te is megöregedtél – szólalt meg Czafit Éva. – Sovány vagy és ráncos… Kis gebe öregember lettél.

Lupusz ijedten a melléhez kapott. Ujjai egyenként kitapintották a bordáit. Fáradt, pergamenszerű bőr tapadt a csontjaira.

A nap már besütött a zsalugáter résein, amikor felébredtek. Olga befúrta a fejét a karjai közé, és dorombolt, mint egy kiscica. Lupusz simogatta a lányt. Keze kíváncsian bejárta Olga bársonyos testét. Tapogatta a lányt, és hallgatott.

– Szép vagyok? – kérdezte Olga.

– Nagyon szép vagy.

– Örülsz neki, hogy szép vagyok?

– Örülök…

– Nem örülsz eléggé… Mi történt veled?

Lupusz megcsókolta a lányt, és a hátára fordult. A fénysávos mennyezetre bámult. Szomorúan megszólalt:

– Valami furcsát álmodtam az éjszaka.

– Rólunk?

– Nem rólunk… De az is lehet, hogy rólunk. Abban a városban, ahol én laktam…

– Lakott egy pék… Egy asszony… Két tó – mondta a lány, és elnevette magát.

– Igen. A Czafit pék… A Czafit péknek volt egy lánya…

– Ezt nem mondtad tegnap.

– Kisdiák koromban szerelmes voltam Czafit Évába. Egyszer a mellét is megfogtam. Részeg volt…

– Ezekről hallgattál tegnap.

– Aztán odahelyeztek a városba egy ejtőernyősszázadot. Czafit Éva összeakadt egy őrmesterrel. Nagyon féltékeny voltam, sírtam, dühöngtem… Leskelődtem utánuk. Aztán egyszer tavasszal, a szemem láttára megkefélte az őrmester a szerelmemet.

– A Czafit pék lányát.

– Igen. A Czafit pék lányát. De ez már nem érvényes…

– Akkor minek beszélsz róla?

– Az éjjel azt álmodtam, hogy Czafit Éva az enyém lett. Nagyon szerettük egymást. Belopóztam a szobájába, és ráfeküdtem. Csókolóztunk. Forró volt a testünk. Mire aztán reggel lett, mind a ketten megöregedtünk. Czafit Évának ellottyadtak a mellei, a combja olyanná vált, mint a kelt tészta… Nagy feneke volt, és vastag, visszeres lába. Én pedig egy sovány kis öregember lettem.

– Egyetlen éjszaka?

– Igen. Este még fiatal, buja lány volt, s reggelre egy hideg, ráncos öregasszony.

– Borzalmas. Miért álmodsz te ilyeneket?

– Nem tudom… Félek valamitől.

– Gondolod, hogy megöregszünk?

– Furcsa lenne…

– Én nem akarok megöregedni. Inkább meghalok – mondta a lány, aztán lerúgta magáról a pokrócot, és a melleire bámult.

– Mint két alma…

– Semmit sem változtak… Gondolod, hogy megöregszem egyszer?

– Nem tudom, hogyan van az ember. Az idő nem mindig múlik. Esetleg megáll. Máskor pedig egyetlen éjszaka húsz év is odalesz…

– Húsz év?…

– Vagy száz… Az idő bolond dolog.

– Fogd meg a mellemet… Lottyadt?

– Nem lottyadt… Ruganyos, bársonyos, forró.

– És a hasam?… Tapogass össze. Érezni akarom, hogy fiatal vagyok.

– Mint a bársony… S itt, mint a selyem… Fekete selyem…

– Nem akarok megöregedni… Mást akarok.

Lupusz beleharapott a lány mellébe, aztán magához szorította, és behatolt forró ágyékába. A lány nagyot nyögött. Behunyta a szemét. Lupusz gyengéden arcul vágta.

– Megint versz? – sóhajtott Olga.

– Nyisd ki a szemedet, mert öregasszonnyá változol, mire véget ér…

– Ne érjen véget… Ha abbahagyod, lehet, hogy öregasszonnyá változom… Ne hagyd abba!

– Nyisd ki a szemedet! Figyelni kell az időt…

– A szem nem számít… Ne érjen véget.

– Egyszer csak véget ér…

– Ha abbahagyod. Azt akarod, hogy öregasszonnyá változzak?

– Nem akarom…

– Akkor ne érjen véget… Soha ne érjen véget… Örökké szeress… Azt akarom, hogy örökké itt legyél… Azt akarom, hogy örökké, örökké tartson!

– Én is azt akarom…

– Bezárlak majd a szekrénybe… Hiába leszel orvos… Nem engedlek el a betegekhez.

– Ha orvos leszek, gyógyítanom kell… Majd együtt gyógyítjuk a betegeket. Együtt rendelünk.

– Apu is ezt mondta, aztán a rendelőben megizélt egy vesebajos nőt… Az anyu meg migrént kapott. Ha az a nő megjelenik a rendelő előtt, anyu azonnal bevesz három Ridolt.

– Én csak veled leszek majd.

– Ki sem engedlek az ágyamból… Örökké ittfoglak most már… Nagyon vigyázz, ne érjen véget… Ha véget ér, megöregszem.

Lupusz és Szentirmai Olga délig hevertek az ágyon. Szeretkeztek, csókolóztak, terveket szőttek. Olgának gusztusa támadt a kertre és a házra.

– Mikor jön haza a nagybátyád? – kérdezte.

– Nem tudom – vonogatta a vállát Lupusz.

– Beszélni akarok a nagybátyáddal.

– Mit akarsz tőle?… Majd én beszélek vele.

– Jó lenne nekem ez a ház.

– Ez a ház a nagybátyámé…

– Majd szólok apunak, hogy vegye meg. Azonnal megveszi nekem, ha én úgy akarom.

– Akadnak ám erre szebb házak is… Főleg odább a Dunakanyarban… Szentendrén, Visegrádon…

– Nekem ez a ház kell, ezek a fák és ezek a ronda bútorok. Mindent megvetetek apuval, még a bögréket is, és ezeket a koszos terítőket is. Innen járunk majd egyetemre. Meghallgatjuk az előadásokat, aztán hazaszaladunk. Itt tanulunk az ágyban. Meztelenül.

– Télen hideg lesz.

– Nem lesz hideg. Nagy tüzeket rakunk a cserépkályhában… Meleg lesz. Teát iszunk, és meztelenül fekszünk az ágyon. Összesimulunk, és úgy tanulunk…

– Az is lehet, hogy a nagybátyám nem adja el ezt a házat.

– Nem lehet akkora piszok.

– Örökölte.

– Minek neki ez a ház?… Mindig Londonban van, azt mondod.

– Sokat van Londonban, de ha hazajön, kiül a diófák alá. Azt szokta mondani, hogy olyan ez, mint egy vidéki udvarház Angliában…

– Kopott…

– Azok is kopottak… A nagybátyámat már kétszer felszólította a tanács, hogy csináltassa meg a vakolatot, de nem csináltatta meg. Bevitte az angol fényképeket a tanácsra. Azt hitték, meghülyült.

– Nagyon szép ez a ház… Titokzatos – sóhajtott Olga.

– Az ősök lelke a padláson lakik. Azok neszeznek éjszaka…

– A halottak lelke?

– Igen… A halottak a házban szoktak maradni. Csak a testüket viszik ki a temetőbe.

– De miért?

– Mert a lelküket nem lehet. A halottak éppen úgy védekeznek, mint az öregek.

– Ha meghalunk, a mi lelkünk is felmegy a padlásra?

– Akkor a mi lelkünk is itt marad a fák alatt. Örökre itt maradunk. Ez a kert lesz a hazánk. Éjszaka kiülünk a diófa koronájára, és sóhajtozunk.

– Meg kell venni ezt a házat. Fölírom a nagybátyád címét, és íratok neki az apuval. Mi a neve a nagybátyádnak?

– Szayer… Szayer Ignác.

– Régies neve van. Olyan a neve, mint ez a ház. Fölírom majd a nevét, és az apu megveszi ezt a házat. Itt akarok lakni. Bejárunk majd az egyetemre, okosodunk… Karácsonykor eljön hozzánk az anyu is, és sír a cserépkályha mellett. Adunk neki pálinkát, kinyitjuk az ablakot, és várjuk az angyalokat… Nagy hó lesz. Piros csizmában jön a kis Jézus, sárgában az angyalok… Anyu meg csak ül a cserépkályha mellett, és sír.

– Miért sírna? Nem értem…

– Ó… Te nem ismered anyut. Anyu mindig sír.

– De miért sírna? Meghívjuk. Itt lesz nálunk karácsonykor…

– Akkor is sír… Belegondol az életébe, és sír… Az én édesanyám mindennap sír valamiért. Ez mindig így volt nálunk. Apu tarokkozott, anyu sírt…

– Majd én elmesélem neki John Lee különös esetét, és akkor nagyokat nevet.

– Ki az a John Lee?

– Egy lakáj, akit háromszor akasztottak fel, de mindhárom akasztást túlélte. James Perry annyit ügyetlenkedett, hogy majdnem elcsapták…

– James Perry?

– A hóhér… Az volt akkor az angol hóhér… A bíró, aki halálra ítélte John Lee-t, elájult…

– Lupusz…

– Várj még, nincs vége… Victoria királynő aztán megkegyelmezett a lakájnak. Lecsukták. Tíz év múlva kiszabadult. Tíz évvel megúszta az egészet. Amikor kijött a sittről, azonnal kivándorolt Amerikába.

– De Lupusz… Ilyeneket akarsz te mesélni az anyunak?

– Miért? Nem szereti a jó történeteket?

– De Lupusz… Hogyan gondolod? Ha anyu egyszer sír a kályha mellett, akkor te hóhérokkal akarod felvidítani? És egyáltalán, ki a fene ez a John Lee?…

– Lakáj volt, 1885-ben meggyilkolta a gazdáját…

– Úristen! Honnan veszed ezeket a szörnyűségeket?

– Ez nem szörnyűség. Ez így történt. A saját szememmel olvastam egy magazinban… Nálunk az egész ház tele volt magazinokkal. Szegény anyám egész nap a Szayer-féle cukrászdában ült, és magazinokat olvasott. Csak lapozgatta a magazinokat, és ette a sok krémest.

– Szayer?… A nagybátyádnak cukrászdája van?

– Nem, ez egy másik Szayer… De rokonok… Nagy üzleti dinasztia… Nálunk a család egyik oldalágában tizenhét Szayer van. Négyen maradtak kereskedelmi pályán. Az Ignác bácsi vitte a legtöbbre. Neki európai tekintélye van. A Szayer Istók a bőrszakmában dolgozott, mint az én édesapám, a Szayer Vendelnek vaskereskedése volt Szabadkán. Később átjöttek Magyarországra, és mindenük odaveszett… Ez a Szayer Vendel ki is vándorolt már Amerikába… És volt a Szayer Benő, aki borral kezdte, aztán az államosítások után átment a textiliparba…

– Őrület… És mondd, Lupusz, miért járkálsz te tornacipőben? Hideg van még, és egyébként is…

– Szeretek sportosan öltözni… Ha Nyugaton élnék, akkor mezítláb járnék télen-nyáron, akár a hippik.

– Óóó, Lupusz… Olyan furcsa vagy… Olyan idegen.

– Nem szeretsz már?

– De, nagyon szeretlek… Ülök egy idegen házban, egy idegen ágyon… És egészen meztelen vagyok…

– Megvesszük ezt a házat… Tüzet rakunk a cserépkályhában. Nagy hó lesz a kertben, és édesanyád sír majd a kályha mellett.

– Sír majd…

– Mi pedig kinyitjuk az ablakot.

– Kinyitjuk?

– Nem szeretsz már… Érzem… – mondta Lupusz, és lehajtotta a fejét.

– De szeretlek. Csak nem értem, hogy miért jöttél elő ezzel a John Lee-vel? Kicsoda nekünk ez a John Lee?

– Egy ember a múlt századból… Tele voltak vele a magazinok.

– De minek kell idehozni, a mi házunkba? A mi kertünkbe? Egy akasztott embert…

– Félreértettél… John Lee nyakán nem feszült meg a kötél… A süllyesztő szerkezete elakadt. Háromszor egymás után akasztotta fel a hóhér, de John Lee megkapaszkodott…

– Lupusz, ha nem hagyod abba, én elájulok.

– Abbahagyom… John Lee-re nem kell haragudnod… Szamárságokat beszélek össze… Nagy szamárságokat… Öltözzünk fel, és együnk valamit.

– Most majd örökké azt gondolom, hogy John Lee itt van velünk a házban… – mondta Olga, és sírva fakadt.

– Ne sírj, édes… Gyere, felöltöztetlek.

– Majd én…

Olga körülnézett, aztán egyenként összeszedegette eldobált fehérneműit. Lassan öltöztek. Lupusz a kését is megtalálta az asztal alatt. A pengét visszaugratta a nyelébe, aztán elrejtette az inge alatt.

– Szörnyű vagy ezzel a késsel… Tessék itthon hagyni! – mondta Olga.

– Az embernek kell a kés…

– Beleszerettem egy szörnyetegbe.

– Kés nélkül mit ér az ember?

– Az én apukám nem hord az inge alatt halefokat.

– A te apukád aranyos úriember… Berámol a betegeinek… Mosolyog, tarokkozik.

– Lupusz!

– Jó, jó… Felöltöztél?

– Mehetünk… Csókolj meg előbb, hogy John Lee lássa – mondta Olga.

– John Lee nem törődik velünk. Kivándorolt Amerikába – jelentette ki Lupusz, aztán megcsókolta a lányt, és kivonszolta a házból.

– Jéé, süt a nap – ámuldozott Olga.

– Persze hogy süt, tavasz van. És délután. Ha sokáig tart ez a szerelem, étlendöglünk.

– Nézd a kertünket…

– Gyere csak… Ennünk kell valamit. Étlenhalunk.

A nyaralók között kanyargó keskeny közön lesétáltak a Duna-partra. Megbámulták a csónakházakat, a Vadkacsát és a Vöcsök nevezetű sporttelepet. A kajakosokat, ahogy szorgoskodtak a hajóik körül. A gondnok nagy hasát s a rigókat, melyek ott lábatlankodtak a versenyzők mögött. Benyitottak a Hableányba. A pincér csodálkozott.

– Lehet valamit enni? – kérdezte Lupusz.

– Virslit, uram.

– Valami sültet?

– Sültet nem. Még ki sem nyitottunk egészen… Inkább csak hétvégén dolgozunk…

– Akkor virslit kérünk… Négy pár virslit, sok mustárral, mert az tápláló.

– Kevés lesz… Hat párat kérj – suttogta a lány.

– Pardon… Hat párat kérünk.

A pincér döbbenten meredt rájuk. Lupusz engesztelően felemelte mindkét kezét:

– Az a helyzet, hogy tudományos kutatók vagyunk, és…

– Értem – mondta a pincér, aztán elvonult.

Másfél órán keresztül ettek… Amikor befejezték a virslizést, megittak négy jaffát négy fél pálinkával. Olga búcsúzóul még becsomagoltatott tíz darab kenyeret is a pincérrel, és egy üveg barackpálinkát.

Kiültek a Duna-partra. Bámulták az evezősök finom mutatványait. A Duna fatörzseket, leszakadt zöldellő ágakat sodort a tenger felé.

– Ha most beülnénk egy teknőbe, két nap múlva Újvidéken lennénk. Két nap múlva Újvidéken, négy nap múlva a tengernél – mondta Lupusz.

– Csakhogy nem ülünk teknőbe… Holnap bemegyünk a városba, és jelentkezünk az előkészítő tanfolyamra. Tanulunk, okosak leszünk… Meggyógyítjuk az evezősöket, a nagy hasú csónakmestert és a feketerigókat.

– Holnap…

– Igen, Lupusz, holnap bemegyünk a városba, és munkához látunk. Apunak is kell írnom a ház ügyében. Máshol én már nem tudnék élni soha életemben… Megírom nekik, hogy Lupusz a neved, és rokona vagy a híres Szayer cégnek…

– Nem tudom, mit szólnak majd… – vonogatta a vállát Lupusz.

– Mit szólnának? Megnéznek majd… Anyu sír… Apu megkérdi, hogy tudsz-e tarokkozni… Aztán kifizetik szépen a házat… Megrendezik az esküvőt… Teleisszuk magunkat pezsgővel…

– És az egyetem?

– Elvégezzük… Mit veszel nekem nászajándékba?

– Valami szépet.

– Mennyi pénzed van?

– Van még száz forintom.

– Húha… Azt jól kellene befektetni… Vegyél nekem egy műszempillát… Fekete legyen.

– Műszempillát?… Szép hosszú az igazi szempillád is. Minden igazi rajtad, minden szép.

– Műszempillát akarok.

– Vehetek éppen műszempillát is.

– Ha nem veszel nekem műszempillát, esténként összezárom a combomat… Hoppon maradsz.

– Megerőszakollak…

– Te?… Hahaha… Pont úgy nézel ki… Alig lehet beimádkozni az ágyba. Lupusz, drága… Te még most is kisfiú vagy.

– Jó, akkor veszek neked műszempillát. Kettő műszempillát veszek… Egy ünnepi műszempillát és egy hétköznapi műszempillát.

– Holnap bemegyünk jelentkezni… Utána aztán megvesszük a műszempillát. Jó lesz így, Lupusz?

– Jó lesz, aranyos…

– Ne mondd nekem, hogy aranyos… Nem vagyok én szakácsnő. Inkább bontsd fel ezt a pálinkát, mert inni akarok.

Lupusz kiütötte a pálinkásüveg dugóját. Szentirmai Olga nagyot húzott az üvegből. Lupusz is ivott. Mélán nézték a vizet. Evezősök vonultak ár ellen. Sorban kiálltak a stégjük mellé, és hátukra vették a csónakjukat. Uszályok sorjáztak elő az újpesti vashíd alól. Sirályok követték a hajókat. Csapongtak, halakat emeltek a magasba.

– Egyszer bele kellene ülni egy mosóteknőbe – szólalt meg Lupusz.

– Az apu első osztályú jegyet vesz nekünk a tengerig, ha akarod… A nászútra is gondolni kell.

– Egy mosóteknő is elég lenne.

– Ezt már ismerem… John Lee, tornacipő, kés, mosóteknő… Igyál inkább egy kicsit, Lupusz. Inni jó… Én inni szeretek a legjobban, és…

– Én az „és”-t – mondta Lupusz, és elnevette magát.

Rájuk sötétedett a parton. Lupusz eltévesztette az utat, és csak kerülővel, bokrok és kidőlt kerítések között botladozva jutottak vissza a zsalugáteres házig.

Becsukódtak, ittak, aztán lassanként levetették a ruháikat.

– Azt akarom, hogy a nyelved állandóan a számban legyen – mondta Olga, és részegen imbolygott az asztal és az ágy között.

– Akkor nem tudsz pálinkát inni – vélekedett Lupusz.

– Igazad van… Igyuk meg az összes pálinkát, akkor nem lesz rá gond – javasolta Olga.

Megitták a pálinkát, aztán részegen összefonódtak az ágyon. Vad szerelemmel marcangolták egymást. Olga kiáltozott:

– Isten vagy… Isten vagy…

Amikor kimerültek, rágyújtottak egy-egy Mariboróra. Nézték a mennyezetet. Olga fátyolos, bizonytalan hangon megszólalt:

– Gondolod, hogy John Lee mindezt végignézi?

– Nem… – csóválta a fejét Lupusz. – Csak hallja.

– Elhallatszik Amerikáig?

– Aki már meghalt, szabad ember. Nem köti sem idő, sem tér…

– Honnan veszed ezeket?

– Olvastam… Nálunk a padlás tele volt magazinokkal. Volt egy évfolyam, amelyik csak lélekvándorlással foglalkozott.

– Szörnyű a halál…

– Nem. A halál nem szörnyű… Az öregség a szörnyű… Az ember este lefekszik egy fiatal lánnyal, s reggel felébred egy öregasszony hasán. Ez szörnyű… „Olga”, mondom, és te odakapod a fejedet… Te vagy, mégis öreg, petyhüdt, visszeres, hideg.

– Nem igaz.

– Még nem igaz… Honnan tudjuk, hogy meddig tart az éjszaka?

– Reggelig.

– Bolond dolog ez. Egyik éjszaka reggelig tart, a másik harminc évig… Soha nem tudja az ember, hogy milyen éjszaka következik. Az óra, kitalálás. Az év valamelyik tudós fejnek a marha vicce… Mi az, hogy egy év?

– Nem tudom, Lupusz. Remegek…

– Csak dumálok… Ne szívd tüdőre.

– Fogd meg a mellemet! Félek, ha nem érsz hozzám.

– Pszt…

– Miért pisszegsz?

– Pszt… Meghallja John Lee…

– Látni, ugye, nem lát?

– John Lee hall, James Perry lát. Ez a rend.

Egymásba kapaszkodtak, játszottak a testükkel. Kíváncsi mozdulatok íveltek át az ágyon. Felfedezték egymás titkait. Összetapadtak, és részeg, szerelmes álomba ringatóztak.

Másnap későn ébredtek. Csaknem dél volt. A napfény már a diófák törzsén motorozott.

– Mindenütt fájok – sóhajtott Olga.

– A pálinkától van – vélekedett Lupusz.

– Tőled van – mondta a lány. – Durván huzigálsz, feszegetsz. Úgy bánsz velem, mintha nem is élnék.

– A szerelem fáj.

– Az a jó benne, hogy fáj… Ha nem fájna, mi lenne az egész? Semmi… Ha sokáig fáj, az a legszebb… Lupusz, üsd meg az arcomat!

– Hülye.

– Nem… Komolyan mondom.

– Most éppen semmi bűnöd sincs.

– De… Lefeküdtem egy sirállyal… És egy felhővel, mert megsajnáltam… Ha én megsajnálok valakit… Na… Üss már!

Lupusz játékosan pofon vágta. Olga rámeredt, és sírva fakadt. Zokogott, rázkódott a válla.

– Ne sírj… Meghallja John Lee – mondta Lupusz, és megsimogatta a lány arcát.

– Versz…

– Könyörögtél, hogy verjelek.

– Persze… De azért még sírhatok…

Felöltöztek, megették az egyik szardíniát, aztán elmentek a Hableányba sörözni. A pincér megtorpant az asztaluknál:

– Csak nem virsli?…

– Sörről lenne szó… – jelezte Lupusz az óhajukat.

– Húst is hozattunk.

– Süssék meg! Eszünk és iszunk… Nem tudom, említettem már, hogy tudományos témával foglalkozunk…

– Tegnap már tetszett mondani – nyugtázta a pincér.

Ettek és ittak. Olga megfázhatott, mert tizenhétszer kivonult a vécére pisilni.

– A Dunába kellene – vélekedett Lupusz.

Olga becsomagoltatott tíz szelet kenyeret és egy üveg barackpálinkát. Kiültek a partra. Álmosan bámulták a hajókat. A sirályok leszálltak az uszályok fedélzetére.

– Úgy élünk, mint a sirályok – szólalt meg Olga.

– Fehérek vagyunk…

– Dehogy fehérek… Feketék vagyunk, és a perceknek élünk.

– Nem értelek…

– Ma jelentkeznünk kellett volna az előkészítő tanfolyamra.

– Elaludtunk.

– Nem baj. Holnap korán felkelünk, és bemegyünk jelentkezni – mondta Olga.

– Együtt könnyű lesz.

– Együtt könnyű – sóhajtott Olga.

Megállapodtak. Hazamentek az idegen házba. Felbontották a pálinkásüveget. Ittak. Szeretkeztek. Sokat emlegették John Lee-t. Éjfélkor megeredt az eső. Dörgött és villámlott. Olga sírt. Kint zúgtak a fák. Elaludtak.

Másnap délben fáradtan ébredtek.

– Mindenem fáj – panaszkodott Olga.

– Ennünk kell valamit – állapította meg Lupusz.

Felöltöztek, és elmentek a Hableányba. Húst ettek és párolt burgonyát. A pincér rájuk mosolygott:

– Nászút… Ugye?… – kérdezte.

– Igen, nászút – mondta Olga, és visszamosolygott a pincérre.

Vettek egy üveg pálinkát, aztán kimentek a partra. A sirályok követték az uszályokat. Az uszályok peremig süllyedtek a Dunába. A szél lobogtatta a zászlókat. A Duna még mindig áradt. A hullámverés súlyos, fekete fatörzseket görgetett az alacsony pontonok között. Az uszadékfák előfénylettek mint a szörnyek. Cuppogtak, csobogtak. Alámerültek, majd előbukkantak újra. Besötétedett. Nedves szél borzolta a Duna hátát.

– Haza kellene menni – javasolta Lupusz.

– John Lee vár bennünket a fák alatt.

– John Lee-nek más dolga is akad. Menjünk haza. Nagyon kívánlak…

– Elmulasztottuk a tanfolyamot.

– Holnap új életet kezdünk… Menjünk haza, és bújjunk össze a pokróc alatt. Nem tudom, mi van velem… De…

– Az egész éjszaka a miénk… Sétáljunk még egy kicsit – mondta Olga, aztán Lupuszhoz hajolt, és megcsókolta.

Átölelték egymást, és lassan andalogtak a folyóparton. Csobogtak a sötét törzsű uszadékfák. A Duna felett hazatérő madarak kiáltoztak.

– Holnap írok az apunak – mondta Olga.

– Beleírsz engem is? – kérdezte Lupusz.

– Megírok mindent. A házat is. John Lee-t is megemlítem.

Az újpesti vasúti híd közelében egy patak állta az útjukat.

– Nincs tovább? – kérdezte Olga.

– Ott jobbra van egy híd.

– Mi a neve ennek a víznek?

– Talán Ezüst-patak, talán Arany-patak.

A kerítések tövében mozgolódás támadt. Sötét alakok rajzottak elő az árnyékok közül.

– Ne siess annyira, Lupusz! – kiáltotta egy hang.

Lupusz megremegett.

– Mi az?… – kérdezte a lány.

– Jár itt valaki. Gyere, menjünk át a hídon – mondta Lupusz, és előreugrott. Olgát a kezénél fogva vonszolta maga után.

– Lupusz, hiányzol a mutter ágyából! – hallatszott a sötétből Gonosz hangja.

– Ki beszél hozzád? – kérdezte a lány.

– Siessünk – mondta Lupusz, és futásra késztette a lányt. Átnyargaltak az Arany-patak hídján. Az út megkerülte a vasúti töltést. Az újpesti vasúti híd tövében a régi hídfő szétrobbantott betontömbjei hevertek szerteszét. A betonmaradványok körül embermagasságú gaz feketedett. Lupusz a gázgyár felé igyekezett, de elkésett. Váratlanul derékszíj röpült a nyakába. Oldalra ugrott, rúgott. Minden hiába volt. Kezét a törzséhez szíjazták, aztán a lábát is összekötötték. Fölkapták, meglóbálták, és bedobták a gazba.

– Engedjenek! Kicsodák maguk? – hallotta Olga rémült hangját.

– Friss hús! Friss hús! – énekelt a banda.

– Vetkőzz! – hallatszott Gonosz rideg, kíméletlen hangja.

– Rendőrt hívok… Rendőrt hívok! – kiáltozott Olga.

– Nem értesz a szép szóból, ringyó!? – sziszegte Gonosz.

Lupusz hallotta a pofonok irtóztató zuhanását. A lány sikoltozását s a banda egyhangú zümmögését:

– Bele! Bele!… Sámfára vele…

Lupusz semmit sem látott, de hallott mindent, akár John Lee, a lakáj. A fájdalom összeszorította a szívét. Kicsordultak a könnyei. Erőlködött, feszegette a kezére csatolt szíjat, de nem bírt vele. Tehetetlen volt. Lassan, percről percre elvesztett mindent, ami értelmet adott az életének.

A banda szuszogott, hörgött. Szentirmai Olga halkan sírdogált. Lupusz állandóan hallotta a lány sírását. Elkeseredett, mély hangon zokogott. Olyan hangokat adott ki, mint a bádogcsatornák az őszi esőzések idején.

Egyszer aztán felhangzott Gonosz hangja:

– Te jössz, Lupusz…

Odalépett hozzá egy sántító, vékony alak. Leoldotta róla a szíjakat. Lupusz nem mozdult. Várt.

– Rúgj bele! – hallotta Gonosz hangját.

Nudli öccse oldalba rúgta. Lupusz óvatosan mozgatta a karját a gazban. Amikor a jobb kezében felengedett a zsibbadás, felállt. Körülnézett. Gonosz a lány mellett állt csípőre tett kézzel:

– Te jössz, Lupusz – mondta gúnyos, rekedt hangon.

Lupusz odalépkedett a lányhoz. Olga szipogott, aztán megszólalt:

– Most megutáltál, ugye?

– Gyerünk, Lupusz! – szólalt meg Gonosz.

Lupusz engedelmesen letérdelt, matatott egy keveset a sötétben, aztán hirtelen felállt. Kezében kattant a kés. A meztelen penge Gonoszt kereste. Gonosz félreugrott, és bizonytalanul felkiáltott:

– Ne szórakozz velem, Lupusz! Megjárhatod!…

Lupusz hirtelen előrelépett, s a kést beverte Gonosz bordái közé.

– Nee… Ne bánts, Lupusz! – hörögte Gonosz, s a melléhez kapott.

– Vigyázzatok, kés van nála – suttogtak a banda tagjai.

Lupusz kirántotta a kést Gonosz bordái közül, aztán újra szúrt. Aztán ismét újra, míg csak a galeri vezére össze nem rogyott. A gazban nagy volt a csörtetés. A banda elszaladt. Lupusz körülnézett. Olgát kereste. Matatott a gazban, majd megszólalt:

– Olga… Olga…

Válasz nem érkezett.

– Úgy látszik, mindenki elszaladt – motyogta. Visszabotorkált Gonoszhoz. Rábámult, belerúgott.

– Ne színészkedj! – mormogta.

Gonosz nem mozdult.

– Naaa… Hát ez… Ez… – hebegett, aztán hirtelen megfordult, és futásnak eredt. Átugrálta a hídfő szétrombolt betonszikláit. Eszeveszett iramban nyargalt az új vashíd felé. Belezuhant egy huszonöt éves bombatölcsérbe. Éles fájdalom hasított a bordáiba. Összeszorította a fogát, és felugrott. Ekkor egy kanyarodó vagy forduló autó reflektorának fényei úsztak át a gazos telkek felett. – „A járőrkocsi!” – gondolta rémülten. Kimászott a szakadékból, és futott tovább. Átvágtatott a vasúti híd alatt, és bekanyarodott a gázgyári útra. Csattogott a talpa a salakon. Az egyik alacsony felhő mögül előbukkant a hold. Hosszú, nyurga árnyékát kirajzolta az útra. Lupusz minden erejét beleadta a futásba.

 

 

Lupusz letörölte a könnyeit. Megemelte a whiskysüveget, és beleivott. Lenyelt néhány kortyot, aztán meredten bámulta a szekrényeket.

– Én angol vagyok – mondta hangosan, és érezte, hogy nem angol. Görcsök gyötörték a mellét. Ringatta az üveget, és nyögdécselt. Az iroda merev, derűs rendje állandóan éreztette vele kicsiségét. – „Mi lesz velem?” – tűnődött. – „Felállok és elindulok valahová… Hová?… És mit csinálok, ha odaérek?… Leülök, nézek magam elé… Gondolkodom… Aztán újra felállok, és elindulok. Megyek, trappolok, de nem tudom, hová… Mit akarok én? … Hová tartok?… S ha odaérek, mihez kezdhetek én?… Mit mondok? Azt mondom, hogy jó napot? Néznek majd rám, és azt kérdik, honnan? Onnan… Mondom majd… Aztán felemelik a telefont, és… A telefont… Nem lehet megérkezni. Aki nem állt be annak idején kalauznak, az kivégezte magát… Mindent elvesztettem… Anyámat, a bőrkereskedőt, Olgát… Punk Jutkát is… Legelőször Punk Jutkát vesztettem el… Be kellene menni a rendőrségre, és jelentkezni… Tíz év… Tizenöt év… Semmi… Aztán majd jön egy ügyész, és mosolyog… Hinta-palinta, kolozsvári Katica. Felakasztanak… Mint egy macskát… Le kellene ugrani egy toronyról. Fényes, biztos toronyról… Ami fejjel lefelé forog, és nagyon magas…”

Lenyelt néhány kortyot a whiskyből, aztán meglóbálta az üveget, és belevágta a szekrénybe. Az üveg megreccsent, vére kicsordult. A naptárak ügyes hadoszlopán barnán csordogált a drága lé.

– Így… Én angol vagyok – mondta, és felállt. Ásított, nyújtózkodott, megvakarta a fenekét.

Kiballagott az irodából, és felgyújtotta a villanyt. Megállt egy hosszú, bonyolult gép előtt. Nézegette a gombokat, kapcsolókat, reteszeket. Kinyújtotta a kezét. Lenyomott egy türkizkék gombot. Halk zümmögés támadt a gép belsejében. Kíváncsi lett. Megbámulta a szerkezetet, aztán megnyomott egy piros, majd egy fekete gombot is. A gép nagyot sóhajtott, s a gyomrában furcsa matatás támadt. Fémes kattanások jelezték a munka előrehaladását. A gép sustorgott, ketyegett, aztán kiejtett magából egy hófehér kártyát. Lupusz felemelte, és rábámult. Néhány betű feketedett a kártyán mindössze: A + B = B + A

– Nocsak… – szólalt meg Lupusz. – Ez mi a csudát jelent?

Percekig bámulta a kártyát s a fekete betűket. Nem értette. Összehajtotta, és begyűrte a farzsebébe.

Kint zaj támadt. Lupusz összerezzent. Hirtelen az ablakhoz ugrott, és felkapaszkodott a párkányra. Jól hallotta a zár csikordulását. Kiugrott a pavilon ablakán. Fülelt, futásnak eredt. Az esti szürkület bizonytalan árnyakat támasztott a bokrok között. Elvágtatott a vécéig. Megállt, visszanézett. A pavilon előtt őrök kiabáltak. Nem értette, hogy mit kiabálnak, de sok jót nem olvasott ki a hadonászásukból. – „A villany…” – jutott aztán az eszébe. – „Felgyújtottam azt a rohadt villanyt… Nem vakok… A fényt még az őrök is észreveszik… Meg kellett volna várnom a strázsákat, és rájuk kiáltani… A strázsák pénzt kapnak ezért… A strázsák rendes emberek… Most merre? Meddig futok még? Nem lehet leszaladni a Földről…”

Átmászott a BNV kerítésén, aztán végignyargalt a Május 1. úton. A whisky a fejébe szállt. Nem törődött vele. Keserűség fojtogatta a torkát. Csaknem sírt. Befordult az Ajtósi Dürer sorra, majd a Népstadion útra. – „Hová rohanok?” – sóhajtott. – „Hová az istenbe vágtatok?” – Torka nyers volt, dorozmás, mintha nem is torok lenne. A parkírozó autókra pillantott, és lassított. Megtapogatott néhány kocsit, aztán egy Wartburgnak kifeszítette az ajtaját.

Beült, kipróbálta a sebességváltót. Sejtette, hogy melyik fokozat hol lehet. Hátrapillantott, de semmi gyanúsat nem észlelt. Lehajolt, és a műszerfal alatt összekötötte az indítókapcsoló vezetékeit. Amikor felbúgott a motor, sietve kiengedte a kéziféket, és elhajtott. – „Irány London…” – suttogta maga elé. – „Londonig meg sem állok… Elhajtok… Bele a nagy semmibe.”

Homályosan megfordult az agyában, hogy túl nagy veszélynek teszi ki magát, de a whisky elaltatta nyugtalanságát. Végigszáguldott a városon. Kétszer belehajtott a sárgába, lehorzsolta egy Fiatnak az oldalát, aztán egyszer csak kint találta magát a Duna közelében. Gyárak sorakoztak az elhagyott, hosszú utcákban. Ahogy megpillantotta a feketén vöröslő tűzfalakat, heves gyűlöletet érzett a világ ellen. Gázt adott, majd fékezett, és a kocsit húsz kilométeres tempóval nekivezette egy vasoszlopnak. Érezte, hogy a karosszéria lágyan benyomódik, roszog a lemez, összeroppannak a lámpák. Sietve kinyomta a kuplungot, hogy ne fulladjon le a motor. Hátramenetbe kapcsolt, öt-hat méternyire visszagurult a vastraverz tövéből. Újra kapcsolt, és ismét az oszlopnak vezette a kocsit. Érezte a karosszéria puha összeroppanását, majd a motor reccsenését is. Kipillantott az ablakon, és látta, hogy a motorház szétnyílt, jobbra-balra meredezik a bádog. Furcsa elégtételt érzett.

Kopogtak a kocsi ablakán. Lupusz odanézett. Egy éjjeliőr állt az út szélén. Öregember volt. Szöges végű botjával kocogott az üvegen. Valamelyik gyárhoz tartozhatott. Lupusz leeresztette a kocsi ablakát, és kiszólt az öregnek:

– Mi van?

– Megveszett maga?! Vagy ennyi pénze van?

– Félreérti a helyzetet…

– Mondom, hogy megveszett maga… Mások hetekig dolgoznak a gépeken, hogy csináljanak egy ilyen kecses masinát, maga meg összetöri a munkájukat. Minek dógozik akkor az a sok ember?

Lupusz kiszállt a kocsiból. Elkapta az öregember botját, és elhajította.

– Ha hozzám mer nyúlni, kiáltok! – morogta az öregember.

Lupusz állon vágta. Az éjjeliőr felordított, aztán elterült az úton.

– Így ni – mondta lihegve. – Hiszen hetekig dolgoztak rajtad, mire ilyen kecses vénember lettél.

Beleizzadt az erőlködésbe. Előrántotta a zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. – „Megizzad a rohadtak miatt az ember… Az ilyen rohadtak miatt izzad meg az ember…” – morogta félhangosan, és lassú léptekkel elindult a város felé. Nőttek a fények. Ballagott, fájt a talpa. Amikor túljutott az öregember utcáján, megtorpant. Visszanézett. Úgy érezte, hogy követik… Senkit sem látott, de tudta, hogy valahonnan elindult már egy URH-kocsi, és egyszer csak melléje ér. – „Mindenki spicli itt” – gondolta. – „Az ember lekever egy pofont, és máris szólnak a telefonok. Szeme van a házaknak, fáknak, még az utca kövezetének is. Rám jönnek a rendőrök… Hozzák a kutyáikat… Megszagoltatnak a dögjeikkel, aztán kész… Rám jönnek, mert nem hagyom magamat megalázni… Mit adhatnak Gonosz hullájáért?… Húsz évet?… Mit ér nekik egy hulla? Egy hulla meg egy hulla, az két hulla… Ezeket nem érdekli a rajz… Gonosz hullája annyit nyom nekik, mint egy mérnöké, mint egy pilótáé… Talán még fel is húzatnak… Jobb is… Olga sírását nem élem túl…”

Betért egy talponállóba, és kiváltott egy korsó sört. Megitta, és útnak indult. De alig lépett párat, ismét visszament.

– Kérek még egyet – mondta a csaposnak.

Ivott… Látta, hogy a csapos nézi az arcát. Nézi, hogyan iszik, hogyan mozog, aztán felemeli a telefont. – Tudta, befellegzett. Öt perc vagy tíz, s az URH-kocsi megáll az ajtó előtt. Nem volt sok kedve futkározni. Elfáradt. Arra gondolt, hogy marad, és megiszik még két korsóval, mielőtt letartóztatják. Nagy kortyokban nyelte a habzó, hideg sört. Pillantása a kocsmai tárgyakon motozott, de nem látta a színüket, formájukat. John Lee aztán melléje lépett, és koccintott vele.