A bajnok élete

 

1.

Brüll Menyhért egy zsetonvékonyságú léccel sorra lefejezte a habtornyos söröskrigliket. A párás üvegfülekre bütykös mutató- és hüvelykujjak fonódtak. Parasztkezek, munkáskezek, dunai hajósok tetovált mancsai motoztak a bádogpult mentén, emelkedtek, hanyatlottak, ahogy fogyott a sör és csillapult a szomjúság. Néhány kölkedi paraszt az időjárásról tanakodott, a fal mellé szorult apró kávézóasztal mellett pedig városi hölgy üldögélt egy hivatalnokforma úrral. Brüll Menyhért időről időre besöpörte a pénzt a kasszába, aztán a Dunára pillantott, ahol a délelőtti fényzuhatagban éppen megkergült egy motorcsónak. Messzire látott. Az ugrándozó motorcsónakon túl ezüstösen fénylett a végtelen folyó, okkersárga homokpadok tünedeztek elő a párás fűzlombok alól, a sziget jegenyéi a látóhatár szélén finoman megérintették az ég üveggömbjét. Sehol egy felhő, szennyes árny; csak tisztaság, végtelen nyári kékség. A túlpart mentén teherhajók és uszályok horgonyoztak, az egyik vontatóhajón jól látszott a vámtisztek és hajósok színes csoportja. A vendégfogadó közvetlenül a folyó partjára épült. A söntés egyik ajtaja a Duna felé, másik a földszintes városra nyílott. Az elnyújtott hosszú épületben volt valami hajószerű, különösen a söntés magaslatáról nézve. Brüll Menyhért bizony sokszor áldozatul esett ennek a káprázatnak. Ha balra pillantott, a szárazföldet látta, ha jobbra, a végtelen vizet. A vendégfogadó két oldalán hatalmas kék betűk fénylettek. Talán még ez is hajószerűvé tette… A „Sirály” felirat sok vendéget vonzott. A víz felől érkezők különösen kedvelték, mivel a fogadó alatt megbízható kikötőhíd várta a hajósokat, és harmincegy szabályos kőlépcső, melyek egyenesen az üvegfalú söntéshez vezettek. Ilyen helyen öröm volt kikötni… Az idősödő kocsmáros a város irányában hársfákkal szegélyezett széles utcára látott, mely a selyemgyár közelében egy térre torkollott. A tér közepén obeliszk állt, mely a Duna menti harcokban elesett szovjet katonáknak állított emléket. Itt kaptak helyet a határőrség, a vámhivatal és a hajózási társaság lapos tetejű irodái is, melyek e Dunára néző téren érdekes módon mind civil intézménynek hatottak. A söntéspult egyébként nagyon emlékeztetett a hajóhidak vezénylőasztalára, különösen a csapolókarok és a rézkeretes feszmérő hatottak előnyösen. Brüll Menyhért helyzetében kétségtelenül volt valami szimbolikus, hiszen az ötletei meglátszottak a városon, néha hajókat mozdítottak, máskor rendeleteket állítottak meg félúton. A rossz arcú gebines kocsmárosok hadától szinte mindenben különbözött. Elsősorban talán nem is vendéglős volt, hanem a város megbízható polgára. Ezt mindenki tudta róla, és a legtöbben azt is, hogy előzőleg egy nagyobb város tekintélyes lakója volt. Miben különbözött az újkori gebinesektől? Főleg abban, hogy kereskedőnek született. A korábbi évtizedekben nagy áruismeretre tett szert mint vegyesboltos, bőrös, szállító… Élvezte és értette a kereskedelmi munkát. Az áru útját mindig figyelemmel kísérte a termelőtől a fogyasztóig. Olyan cégtől soha nem vásárolt, amelyiknek a gyártelepein még nem járt, ahol nem kezelhetett le a legjobb szakmunkásokkal. Így aztán bármikor megnevezte azt a négy kékfestőt, akiktől a Dunántúlon érdemes vásárolni, vagy azt a két szegedi parasztcsaládot, ahol a paprika minősége állandó. Nem beszélve a borról… Amióta feltalálták a vegyészek a borfestéket, Brüll Menyhért mindig személyesen utazott el Szekszárdra, s ott nagy tisztelettel fogadták. Legjellemzőbb tulajdonsága valamikor nem számított különlegesnek, de ma, a képzetlen eladók és iszákos kocsmárosok korában, megkülönböztette az átlagtól. Brüll Menyhért évtizedekig lakott egy helyen, és évtizedekig dolgozott egy üzletben. Nem kérte magát más üzletbe, és a központ sem akarta soha áthelyezni. A vándorló boltvezetők korszakában Brüll Menyhért vendéglője biztos pont volt az emberek életében. Az öregedő kereskedő titka nagyon egyszerű volt: pontosan ismerte a tisztességes haszon fogalmát és határait. Brüll Menyhértet nem sürgette az idő. Kereskedőnek született, és soha nem jutott eszébe, hogy pályát változtasson. Gyűlölte azokat az eladókat és gebineseket, akik váratlanul feltűntek egy-egy faluban vagy kirándulóhelyen, aztán megszedték magukat, és továbbálltak. Legtöbbjük nem is maradt a pályán, csak szert tett egy házra, szőlőre vagy autóra, aztán elment tisztviselőnek, mert az elegánsabb. Az idős vendéglős nemcsak erkölcsi okokból haragudott a rablókra, hanem egyszerű pénzügyi okokból is. Jól tudta, hogy az emberektől idő előtt és jogtalanul kiszedett pénz örökre elveszik a kereskedelmi vérkeringés számára. A házba, autóba fektetett pénzből soha többet nem lesz kiskereskedelmi áru, így két okból is csökken a forgalom: kevesebb pénzük marad az embereknek, és kevesebb lesz az áru. Egy elsietett házvásárlás legelőször a termelőüzemek lendületét töri le, hiszen amennyit kivontak a forgótőkéből, annyival csökken az üzemeknél a rendelés. „Minek megy az ilyen kereskedőnek” – méltatlankodott Brüll Menyhért, mintha csak a bajai kereskedelmi kamara üléstermében állna, csupa ősz hajú üzletember között. Az emberek persze az utóbbi években úgy gondolkodtak, hogy az a biztos, amit naponta kiszakítanak az üzletmenetben áramló pénzből, és átváltoztatják mozdulatlan tárgyakká. Brüll Menyhért megmaradt a klasszikus módszerek mellett. Soha nem akart egy pohár sörön pénzt keresni, a forgalom maradt az istene. Így aztán a Sirályban volt is forgalom… A selyemgyári munkások, ha szerét ejthették, még délelőtt is átugrottak egy-egy korsó sörre, de a matrózok, katonák, parasztok is egymásnak adták a kilincset. A nyers, festetlen deszkákból ácsolt bárpulton, magasan a vendéglős feje felett egy papundeklitáblácska függött, tintaceruzás lila felirattal: „Hitel NINCS”… De hitel is volt. A selyemgyári munkásoknak szomszédsági alapon, a határőrtiszteknek azért, mert tisztek voltak, a parasztoknak meg azért, mert Brüll Menyhért évtizedek óta tudta, hogy a földművelőnek akkor van készpénze, ha ősszel eladja terményeit. Műtrágyát, gálicot úgysem adnak az üzletek hitelbe, legalább italt kapjon az a paraszt, ha erőt gyűjt vagy nagyon megszomjazott. A hajósok nem kértek hitelt, pedig nekik aztán végtelen hitelük volt Brüll Menyhértnél.… Talán a Duna miatt, ami a vendégfogadós életébe Regensburgtól Izmailig behozta a nagyvilágot, de még azon túlról is, hiszen gyakran hallott híreket, történeteket a Boszporusz környékéről vagy a Földközi-tenger messzi tájairól. Egyszer évekig tartozott neki tíz korsó sörrel egy osztrák matróz… Már a cédulát is eldobta, amikor újra előkerült a hajós, és vadonatúj svájci zsebórával törlesztett. A hajósok maguk sem tudják, merre viszi őket a sors. Előfordul, hogy két-három havonként megjelennek a Dunán, máskor esztendők múlnak el, mire felbukkannak a határállomáson. Ha kifog a hajóstársaság valami állandó bérfuvart a Földközi-tengeren, évekig úszkálnak két-három kikötő között. Ilyen a hajósok élete… Csoda, hogy képesek fejben tartani az ismerősök arcát és apró tartozásaikat…

Brüll Menyhért poharakat mosott, aztán valamennyit sorra töltögette jegelt Szalon sörrel. Kasszírozott, beszélgetett, s ha rövid szünethez jutott, a söntés üvegfalán át mindig a Dunára pillantott. A fényben táncoló motorcsónak már a vendéglő stégjét kerülgette, s jól látszott az orrában lobogó vöröskeresztes zászló. Brüll Menyhért abbahagyta a munkát, és kiállt a fölső lépcsőfokra. Nagy, húsos tenyerét ernyőzve a szeme elé tartotta, aztán a feje fölé emelte és meglengette:

– Gyula! – kiáltott át a délelőtt lassan tompuló ezüst csillogásán. Egy pillanatig úgy érezte, igazuk van a parasztoknak, tényleg eső készül, de ez a feltevés egyelőre olyan bizonytalannak látszott, hogy sietve lemondott a mérlegelő szemlélődésről. A motorcsónak éppen elnémult a mélyben, és finom könnyedséggel a deszkamólóhoz simult.

Brüll Menyhért visszament a pult mögé, és gyors kézzel megtöltött néhány vastag falú kancsót, aztán a folyóra nyitott ajtó felé fordult. Magas, arányos testű fiú lépett a söntésbe. Fehér garbóinget és kopott zsávolynadrágot viselt. Az ing szabadon hagyta izmos, barnára égett karját s valami keveset a szőke szőrzettől gyepesedő mellkasából is. Értelmes arcán, mozgásán már nyomokat hagyott a sport, de nem a szokásos nyomokat. Járásában nyoma sem volt a vidéki futballisták állezser lomposságának, karját nem tartotta görbén és távol a testétől, mint a kezdő bokszolók, vállait sem eresztette le szélesen, mint a túl izmos emberek. A késleltetett, mesterkélt mozdulatokról fogalma sem volt… Akár egy iskolázatlan testű civil, megállt a pult előtt, és mosolygott.

– Jó napot, Menyus bácsi…

Szögletes vállai feszülő izmokban folytatódtak, az egész ember olyan volt, mint egy felhúzott rugó. Rugó, ami hajtóereje lehet egy sportklubnak, üzleti vállalkozásnak vagy akár expedíciónak. Mosolya nem simította el teljesen alapvető ráncait, s e ráncokból nyers, egyértelmű erő áradt. A rugó nyers ereje, amit még nem építettek be semmiféle hasznos szerkezetbe. Az emberek persze keveset tudtak Káli Gyuláról, bár minden megnyilvánulását számon tartották.

– Isten hozott, fiam… Mondd, nem eső készülődik?

Káli Gyula megfordult, és az üvegen át a szigetre pillantott. A vendéglős közben megtöltött egy házi használatú poharat sörrel, és a fiú elé tette.

– Készülődik – mondta a fiú, aztán felhajtotta a sört, és a söntésben álldogáló emberek felé fordult, akik mosolyogva, barátságosan viszonozták pillantását. – Jó hideg ez a sör – szólalt meg aztán újra, és a vendéglősre nézett.

– Friss csapolás… Igyál még egyet…

– Eeee… Köszönöm.

– Itt járt a nagybátyád…

– Duha kapitány?

– Az ám, fiam, Vendel bátyád… Azt mondja, ősztől már az ő keze alatt dolgozol a hajóstársaság irodájában. Kapsz egy asztalt, és elszámolgatod a regisztertonnákat… Lassan majd tiszt leszel, esetleg hajóra kerülsz. Mire nyugdíjba megy, fogadok, hogy te leszel itt a parancsnok…

– Nálunk még nem járt…

– Este átmegy hozzátok, édesanyáddal is meg szeretné beszélni a dolgot… De leginkább veled. Ára van…

– Ára?…

– Az, fiam… Át kell szerződnöd a MAHART sportklubjába. Ha ősztől nekik nyered az evezősbajnokságot, mindent megadnak… A selyemgyári SC-nek ennyit meg kell érteni. Az életedről van szó… Ha véget ér a szezon, leteszed szépen a város mentőcsónakját, aztán valódi hajókkal bíbelődsz.

A söntésben álldogáló emberek egyetértően bólogattak. A város évek óta tapsolt Káli Gyula győztes csónakjának, de bizonyos tisztelet övezte a nagybátyja miatt is. Az idősebbek biztosra vették, hogy Duha Vendel nyugdíjba vonulása után Káli Gyula lesz a kikötő parancsnoka. Az idősebbek megszokták az öröklődő mesterségeket, és teljesen elfelejtették, hogy időközben alaposan megváltozott a világ szerkezete. Káli Gyula esetében persze egy öröklődő parancsnokságon mások sem csodálkoztak volna.

– Mindig csak ez az evezés… Hej, Menyus bácsi…

– Jól van, fiam, jól van… Ancsáért jöttél?

– Azt mondta, hogy…

– Kicsit várnod kell… Halat pucolnak Eszti nénéddel… De tudod mit? Addig átvihetnéd a szigetre a kuncsaftjaimat… Kérem….

A fal mellé szorult apró kávézóasztal mellől felemelkedett a városias hölgy és partnere.

– Szívesen, Menyus bácsi… Hová vigyem őket?

– Majd megmondják… – felelte, és a városiakhoz fordult. – Tessék csak menni a fiatalemberrel. Pillanatok alatt átteszi magukat a szigetre. Kellemes napozást kívánok… Egy-két napig talán még kitart az idő…

Káli Gyula gyors léptekkel ereszkedett le az eres mészkő lépcsőkön. A városi hölgy és kísérője csak lassabban tudták követni, így mire a kikötő deszkájára léptek, a fiatalember már a csónakban állt. Kicsit előrehajolt, és a kezét nyújtotta utasainak. Azok engedelmesen elhelyezkedtek a középső ülésen, és figyelték a barnára sült fiút, hogyan rántja be a motort és hogyan fordít a csónakon a kellő pillanatban.

A motoros kiemelkedett a vízből, és bólogatva, ringva a folyó közepe felé csobogott. Káli Gyula egy pillantást vetett a Sirályra, aztán vendégeihez fordult:

– Hová vihetem önöket?

– Julka nénihez… Nem tudom, tetszik-e…

– Ó… Julka mamához… Ki nem ismeri a Duna mentén…

A városi férfi zavartan nézett Káli Gyulára. Valószínűleg akaratlanul, de mégiscsak érzékelhetően elhúzódott a hölgytől. Mintha valami idegenséget akarna hangsúlyozni. „Mi, kérem, nem ismerjük egymást. Teljesen véletlenül ülünk egymás mellett. Ez ugyebár egy jármű… Bárkivel előfordulhat, hogy egy hölgy mellé kerül utazás közben…” De aztán úrrá lett különös zavarán, és érdeklődő turistává változott:

– Nem tudom, milyenek a körülmények Julka néni házában?

– A legjobbak, uram… Három szoba, kert, csónak a Dunán… Hideg koszt, meleg koszt, bor, és ha Julka éppen nem utálja a Dunát, még sör is…

– Sör?

– Igen… Kétnaponként átevez egy kis sörért…

– És nem tudom, a bejelentés… Van a közelben falu?

– Bejelentés Julkánál… Ugyan, uram, ne tessék viccelni… Julka azonnal étlen halna…

– És… A hatóság nem…

– Nem, uram. A hatóság évente kétszer megbünteti szabálysértésért, már csak a forma kedvéért is. Valami rendnek kell lenni. De a szabálysértésbe még senki sem halt bele. Ha viszont a tél közepén elfogy a kaja, akkor csöngettek…

– Különös öregasszony lehet…

– Julka egy örökké aktuális öregasszony. Nem ijed meg a saját árnyékától, az biztos. Volt idő, amikor a zajló folyón a révhajósok sem mertek átkelni, de Julka átjött a vendégeiért ladikkal. Ötvennégyben aztán tényleg bajba került. Emlékeznek még, ugye… Árvíz volt. Elöntötte az egész szigetet. Julka, mint egy igazi boszorkány, fent ült a háza tetején. A kéményhez kötötte a ladikját, de elmozdulni nem mert. Baromian áradt akkor a folyó, egész házakat sodort lefelé. Az ember csak megállt a betongátnál, és bámulta az utazó szénakazlakat, hidasokat, pajtákat, teheneket. A katonák kötelet kötöttek a dögökre, és rocsóval rántották ki a partra. Meghúzatták ívben fölfelé, és az áramlás kicsapta. Julkáért is a katonák mentek be, de addigra csaknem étlen halt. Az orvos azt mondta, hogy fél napja volt már csak Julkának. De fél nap, uram, egy boszorkány esetében hosszú idő.

A hölgy érdeklődve Káli Gyulára pillantott.

– Boszorkány?

– Garantáltan.

– Óóóó! – mondta, s a szempillái ijedten megrebbentek. Szeme kéken villant, majd erőtlen megadással kialudt. A férfi sietve közbeavatkozott:

– Ön, ugye… a vendéglős rokona?

– Tévedni tetszik… Brüll úrnak nem vagyok rokona. Bár éppenséggel a rokona is lehetnék… A vendéglőt egyébként a figyelmükbe ajánlom. Csodálatosan főznek, az ital olcsó… Ha oda beülnek esténként, nagyon jól járnak. Még a vadásztársaság is ott rendezi meg a vacsoráit, pedig azoknak saját klubjuk és három vadászházuk van. Olyan vacsorák szoktak itt lenni, nem is képzelik. Az első vetési ludat mindig a Sirály konyháján sütik meg… És az őzgerincet, kérem, a Gundelnál sem tudják jobban elkészíteni… Bár én, ugye, ott soha nem ettem, de így mondják.

– Mennyi hajó… Nem magának dudálnak?

– A fordulást jelzi… Ár ellen fordul, aztán horgonyt vet itt a part mentén. A vámosokat várják.

Káli Gyula motorcsónakjával megkerülte az uszályokat vontató hajót, aztán meredeken a füzessel, berekfákkal szegélyezett part felé fordult. A fák között láthatóvá vált egy nádfedeles, fehér falú ház. Bokrok szaladtak előtte, pár éves nyírfák, aztán a lombok váratlanul ismét eltakarták.

– Eltűnt a ház – szólalt meg a rebbenő szemű hölgy, mint egy ámuldozó kislány, és az ámuldozástól tényleg nem választhatta el több kilenc-tíz évnél, de ez a tíz év azért jól meglátszott az arcán.

A motor elnémult. A csónak hangtalanul sodródott a víz fölé hajló fűzfák alatt, aztán hirtelen a parthoz kanyarodott, és megállt egy kátrányos oldalú ladik mellett. A ladik olyan volt, mint egy napozó alligátor. Félig a szárazföldön, félig a vízben hevert. Az orrától egy rozsdás lánc vezetett a bokrok közé, és minden valószínűség szerint egy vasalt nyakú cölöpben végződött. Káli megfogózott az ormótlan jármű oldalában, és utasaira mosolygott:

– Mit szólnak?…

– Megérkeztünk? – kérdezte a férfi, és látszott az arcán, hogy gyanúsnak találja a helyet.

– Itt egy gyalogösvény… Néhány méter, és elérkeznek a házhoz. Ez itt Julka csónakja…

– Nagyon köszönjük… Nem is tudom, mennyivel tartozunk önnek? – szólalt meg a rebbenő szemű hölgy.

– Ó, kérem… Mivel tartoznának, nyár van.

A férfi elővette a tárcáját, aztán egy húszast nyújtott a mentőcsónakos fiú felé:

– Ha nem sértem meg…

– Nem kell fizetni… Miért fizetnének?

A férfi türelmetlenül felállt, és a húszast tovább közelítette a fiú felé.

– Na, fogja ezt a pénzt, benzinátalány…

Káli Gyula zsebre gyűrte a húszast, aztán újra a bizonytalan kontúrú ösvényre mutatott:

– Néhány lépés a ház… Ha nem lenne otthon Julka, üljenek le a kertben. Délig biztosan előkerül. És ehetnek körtét, jó körtéi vannak az öregasszonynak.

A városiak a ladikon át kimásztak a partra, aztán zavartan búcsút intettek, és végre eltűntek a bokrok között. Káli Gyulához néhány pillanat múlva még elérkezett a hölgy vékony hangja:

– Óóóó! – csak ennyi hallatszott le a folyóra. Az ámulás talán a háznak szólt, de az is lehet, hogy a férfi csókját nyugtázta. Káli ekkor elengedte a ladik oldalát, s hagyta, hogy a folyó magával ragadja, megforgassa, mint egy tehetetlen faágat. Harminc métert úszhatott így a part mentén, némán és magányosan. A csónak körül forgó apró örvényeket bámulta, a fűzfák árnyékát és a víz áramló végtelenségét. Berántotta a motort, és felállt a csónakban. A cigányzátony irányából láncnyikorgás, majd csobbanás hallatszott. Nem nézett hátra. Pontosan tudta, hogy a vontatóhajó most engedte le egyik horgonyát. A folyó sodorvonala felé kormányzott, és azon tűnődött, vajon hány mázsa lehet egy ilyen horgony. Ezek a modern vontatók már mind Hawkins-horgonyt használtak, mivel ezt automatikusan lehetett kezelni. A legénység a csörlővel dolgozott, a macskára ügyet sem vetettek. A háború alatt még tele voltak a hajók Admirállal, de aztán láncostul, hajóstul belesüllyedtek az iszapba. A kotrók néha kihúztak egy-egy rozsdás Admirált, és megcsodálták, mint egy trópusi falevelet vagy óriáspókot. Egy kétmázsás Admirált Duha Vendel is őrizgetett az udvarán. Úgy tervezte, hogy majd betonalapzatra építi, mint egy szobrot, hogy emléke maradjon a régi szép időknek. De ezt is csak ette a rozsda, mert hol cementet nem lehetett kapni, hol bronzfestéket, s ha éppen mind a kettő volt, Duha Vendelnek ment el a kedve a régi szép időktől.

A várost védő betonfalak alatt megpillantott egy színes árnyat. A part mentén horgonyzó hajóktól nem lehetett pontosan látni, hogy melyik stégen áll, de Káli azért tudta, hogy az elő-előfénylő narancssárga színek a Sirály kikötőjéhez tartoznak. Amikor elérte a vendéglő magasságát, már jól látta, hogy Ancsa várakozik ott, s valami ronggyal integet. Gázt adott a motornak, és meredeken megcélozta a stéget. A mentőcsónak kiemelkedett a folyóból, és siklásba jött. A vízben szinte csak a propeller maradt, maga a hajó alig érintette a hullámokat. A foszlott szegélyű zászló csattogott a szélben, s vékony rúdja ívben megfeszült. Káli karba tett kézzel állt a csónak közepén, és mosolygott. Brüll Ancsa arcát nézte, s mikor az szeme elé kapta kezét, hirtelen Káli is megmozdult. A motor elhallgatott, aztán a saját hullámaiba visszasüllyedő csónak leírt egy félkört. Völgymenetbe szaladt, aztán a parttal párhuzamosan ár ellen fordult. Lendületét éppen a stég oldalánál veszítette el, és megállt.

– Őrült. Egyszer bemész a söntésbe – mondta Brüll Ancsa.

– Áve, Cézár! Köszöntenek a halálba indulók – mondta Káli, és miközben egyik lábát a deszkamólóra tette, mélyen meghajolt.

– Hülye. Csupa víz lett a cuccod…

– Nagyon fontos hírem van a számodra.

– Jó hír?

– Szeretlek.

– Aranyos Gyula… Akkor, azt hiszem, azonnal csókolóznunk kell… De nézd csak meg, anyám kint hasal már az ablakban?

– Hasal… Az nem kifejezés. Tornyosodik.

– Akkor csak a homlokodra adhatok egy puszit, mintha köszöntenélek. Így…

– Ez a szám volt.

– Nem baj. Eltévesztettem.

– Anyád már egy főzőkanállal fenyegetőzik.

A fiú mosolyogva az ablakra pillantott, és felkiabált:

– Csókolom, Eszti néni!

– Szervusz, Gyulus…

Brüll Ancsa játékos duzzogásba kezdett:

– Minek köszönsz neki! Lázadj fel… Amit ezek ma énvelem végigcsináltak…

– Tudom, halat kellett tisztítanod…

Brüllné cinkosan lekiabált a fiúnak:

– Panaszkodik?

– Enyhén… Apró rágalmak…

Ancsa szép formás kezével belekapaszkodott a fiú nyakába, és erőszakkal maga felé fordította az arcát.

– Könyörgöm, ne mosolyogj Eszterre, ne is beszélj vele. Iszonyú nő… Menyus szegény megint összevett egy csomó törpeharcsát, és nekem kellett mindet megpucolnom.

– Nem baj.

– De töklevéllel, Gyula… Tudod, mi az, hogy töklevél? Eszter egy egész vesszőkosárral hozatott a cigányokkal, aztán egyenként lesmirgliztük a halakat.

– Úristen… – adta a megdöbbentet Káli Gyula.

– Eszter szerint így sokkal jobb a halászlé…

A magasból megérkezett Brüllné hangja is:

– Hol tart a műsor?

– A töklevélnél…

Az ablak négyszögében Brüllné testes alakja megreszketett a nevetéstől. Nagy köríveket rajzolt a főzőkanállal, és a csendes dunai hajók felé kiáltozott:

– A töklevél… Megváltó Isten!… A töklevél!

Ancsa elengedte a fiú nyakát, és az ablak felé fordulva anyjára öltötte a nyelvét. Káli Gyula megbabonázva nézte a délelőtti napfényben megvillanó piros nyelvecskét, mely megrajzolhatatlan bájjal bukkant elő a lány duzzadt ajkai közül.

Brüllné teljes diadalt aratott a magasban. Csillapíthatatlan nevetése végignyargalt a parton, és a horgonyon álló hajókat megmozdította. Ahogy rázkódott a válla, fokozatosan betöltötte az ablakkeretet, és hatalmasabbá vált, mint az egész vendégfogadó.

– Undok népség – szögezte le Ancsa, és duzzogva csónakba szállt. A padra pillantott, aztán a zászló mögött befedett háromszögre. Gyöngyökben, milliméteres tócsákban állt a víz mindenen.

– Letörlöm valamivel – szólalt meg a fiú, de erre már nem maradt ideje, mert Ancsa a legnagyobb tócsába hirtelen beleült.

– Így – mondta. – Legalább felékesítem ezt a sárga rongyot. Eszter szerelmes ebbe a zsákvászonba, mivelhogy ez a színem. „Tündér… tündér, ha ebben meglát, nem bírja ki” – utánozta az anyját.

– Mit mondasz?

– Hogy te nem bírod ki… Eszter szerint ez a ruha eszedet veszi… Most mondd! Ez az összes, amit ki tudott találni a tiszteletedre… Levetem.

Lassan gombolni kezdte az oldalsliccét. Káli ekkor hirtelen berántotta a motort, és sebesen eltávolodott a parttól. Bal karját magasra emelte, és hosszasan lengette a levegőben. Brüllné visszaintett, aztán rohamosan elkeskenyedett az ablakban. Talán még látta a sodorvonalon áttörő csónakot, ahogy a sziget színes kabinsora felé kanyarodott, de az is lehet, hogy sietve visszavonult a konyhába.

Brüll Ancsa barna hajfürtjei lobogtak a szélben. Szép vonású arca kreolszínűre égett a nyári hónapokban, de barnaságán még mindig átderengett a bőr üde fehérsége. Arányos teste magabiztos nyugalmat árasztott. Szolid, bársonyos szépség rezdült a mozdulataiban, melyek többnyire még kislányosak voltak, bár a mellek hullámzása, a csípő megfeszülése már asszonyi vágyakat sejtetett. Mindezt Káli Gyula kapta ajándékba, s értékéről halvány sejtelme sem volt. Szeretettel nézett a lányra, és oly természetesnek tartotta a feléje sugárzó szépséget, mint a napfényt, a vizet borzoló könnyű brizt, madártestek csobbanását és a halak ezüsthalálát, ahogy vijjogó sirálydallamoktól kísérve az ég felé emelkednek.

– Aranyos Gyula – szólalt meg a lány cirmos kedvességgel, s a duzzogó feszültséget máris messze sodorta a szél.

– Testem – mondta a fiú, és meztelen bokáját a lány lába szárához nyomta.

– A strandra megyünk, nem?

A fiúnak egy árnyalattal színtelenebb lett a hangja:

– Oda… Nagy terveim vannak.

– Jesszus…

– Valamelyik piszkot kényszerítem, hogy pingpongozzon velem.

– Tudod, hogy nem játszanak… Csak a futball megy… Azt az asztalt akár el is tüzelhetnénk.

– Megveszem őket – mondta a fiú, és nadrágzsebéből előhúzta a gyűrött húszast.

A strandon rémültre igazított arcokkal fogadták barátai:

– Tíz ember a Dunába fulladt!

– Csak? – mosolygott Káli, és Brüll Ancsa után pillantott, aki éppen eltűnt egy kék ajtajú kabin mélyén.

– Tíz halott, huszonnégy árva – szavalták karban, és valamennyien röhögtek.

– Pingpongozunk? – kérdezte Káli, és ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen csend lett.

Káli meglobogtatta a húszasát.

– Ez a tét…

– Hogy érted?

– Leteszem középre, és aki nyeri a meccset, azé a húszas.

– Hülyeség, úgyis te nyered…

– Nyolc fórt adok… Lencz…

– Forró a homok…

– Odább visszük az asztalt.

– A szél is fúj, elviszi a labdát… Bemegy a Dunába, aztán megfizethetjük…

Amikor Brüll Ancsa a repedt kabinajtón át a homokos partsávra lesett, Káli Gyulát különös pózban találta. Magasra tartott kézzel állt a fürdőzők között, s ahogy lassan körbefordult és jobbra-balra lépdelt, állandóan lobogtatta a húszast, és szónokolt. Néhány pillanat múlva aztán előrehajolt, és egy láthatatlan labdát ügyesen visszanyesett a húszassal. Ezt a mozgást többször megismételte. Kétszer fonákot ütött, aztán nagy erővel lehúzott egy forhendre érkező labdát. A semmibe vesző mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és a térdére esett. Éppen fel akart tápászkodni, amikor megállt mellette Lencz, és a kezébe nyomott egy üveg sört.

Brüll Ancsa óvatosan a fövenyre lépett. Lábujjai kíváncsian nyújtózkodtak a forró homokban, külön kitapasztalva minden kis kavicsot, agyagpalát, vízhordta csigaházakat. A víz és a kabinsor között kiválasztott egy nagy lombú olajfűzet, és letette szatyrát, gyékényét, kalapját. Bokáig a Dunába lépett, aztán combig, és vizet locsolt magára, kíváncsi, fürge mozdulatokkal. Lassú tempókkal elúszott a bójasor mentén, aztán leállt a nyakig érő vízben, és a túlparti városra bámult. A gát eltakarta a házak elejét, mint egy végtelen partedli. Csak a tetők látszottak, a vörösen derengő schmidheimi, másutt a sárgás, hódfarkú cserepek, sötétzöld moha- és zuzmófoltokkal tarkítva. Közöttük néhány erősebb színű torony dacolt a kontúrveszejtő nyári aléltsággal. Brüll Ancsa sorban megszemlélte a háztetőket, aztán néhány futó pillantást a rozsdás falú selyemgyárra és a kikötő környékére is áldozott. A szigetről nézve ezek is másként festettek, mint bizalmas közelségben. A gyár csak egy kocka volt, a hajóállomás pedig kusza drótocskák szövevénye. Visszatempózott a bukdácsoló bójasor mentén, és lassan partra lépkedett.

A fiúk időközben Káli húszasát is sörre váltották, és kiürült, zöld fényű üvegek között hevertek a homokban. Amikor melléjük ért, a következőket hallotta:

–… mint ahogy korábbi előadásaimban ezt már körvonalaztam, elérkeztünk a döntő pillanathoz. Az emberiség nem élhet tovább asztalitenisz nélkül. Az űrhajózás közvetlen előfeltétele a zöld asztal felett röpülő kaucsuklabda… Az asztalitenisz a legszellemibb játék, amit a fejlődés idáig létrehozott. Nem is sport, hanem szellemes párbeszéd két ember között. A labda mint az érvelés repdes oda és vissza. A játékosok különös közelségbe kerülnek egymással. Egész lényük kibontakozik a vita során… És az érvek, tisztelt hallgatóim, látványosak…

– Éljen, éljen a mester! – kiabáltak a fiúk, aztán Ancsára nevettek, aki belesétált az előadásba.

– Gyula… Gyere, kend be a hátamat…

– A hátadat?

– Igen, a hátamat, és hagyd már ezeket a hülyeségeket. Mindig magamra hagysz, csak itt úszkálok le-föl, mint egy gazdátlan csónak…

Káli Gyula röhögve meghajolt a barátai felé, és a következőket mondta:

– Tisztelt hallgatóság! Az előadásnak vége, mindenki hazamehet. A próféta napolajra lép.

A nyár varázslata hatalmas.

Ancsa a fiú feszülő karjában töltötte a délutánt. Aprócska homokzátonyon hevertek, melyet az utóbbi években zölden benőttek az igyekvő fűzfák. Az árnyékosabb helyeken vézna fűcsomók tengették életüket, a széleken pedig harsány nádkaréj. A lány sárga ruhája, fehérneműje, fürdőtrikója egy rekettyefűz ágbogán lengedezett, a délutáni, álmos szellőktől néha meglódítva. Meztelen testük barnán ragyogott a fakó homokon, értelmet adva a sziget létezésének. A lány feje néhány kiszáradt fűcsomón pihent, de a haja már elvegyült a homokszemcsék között. Vándorkagylók elhagyott házai csillogtak szerte, gyöngyházfényeket küldve a lombok lehajló zugaiba. Egymást átölelve, aléltan hevertek…

A homokzátonyokat a folyó ajándékozza az embereknek… Minden ilyen dunai sziget tünékeny varázslat. A folyó adja, és a folyó elveszi… A szigeteket egyik végükön állandóan építi az áramlás, másikon bontja. A zátonyok, szigetek így lassú vándorlásban élnek. Örökké vonulnak a deltavidék felé, de soha nem érkeznek meg. Alig lobban zöld lángra a szigetecskéken a vegetáció, máris jön az áradás, és elsöpör mindent. Nyoma sem marad a homokba mélyedt leánytesteknek, növendék fáknak, gyér, aszalódó fűcsomóknak, mindent eltüntet a folyó, fészkelő madarakat sodor a semmi felé, és még az emlékeket is megöli érzéketlenül. Amikor aztán az emberek keményen bólintanak, és kijelentik, hogy megismerték a folyó igazi természetét, ragyoghat, csoboghat, soha többet nem hisznek neki, akkor a Duna újra építgetni kezd egy zátonyt, egy szigetet, fák, bokros sátorlombok támadnak a mélyből, s a sziget olyan lesz, mint az örökkévalóság… Nincs tünékenyebb boldogság, mint ami a folyó meseszép zátonyain épül, a gyenge szirmú pár éves fűzfák árnyékában…

Ancsa ruganyos, fiatal teste megmozdult… A lány úgy érezte, hogy valami nincs egészen rendben a sziget körül. Álmos, olajos fényű szemével bágyadtan a levegőbe meredt. A messzeségből, talán az Alföldről, egy cséplőgép dünnyögő nótázását hozta a szél. Borsót csépelhettek valahol Bátmonostor vagy Szeremle határában, de az is lehet, hogy sokkal messzebb. A Duna felett könnyen úszott a hang. Esténként a falvak mindig hallották egymás neszeit. Felemelte a fejét, és megszemlélte a zátony nádszegélyét.

– Gyula… – suttogta aztán.

– Oöümm…

– Gyula, néz bennünket valaki…

A fiú hirtelen felült.

– Ki?

– Egy madár, látod, ott…

A fiú a lány kezét követve csakhamar felfedezte a tettest. Piros lábú, piros csőrű, ezüstszürke madár himbálózott egy víz fölé hajló nádszálon, és hosszú, villa alakú farkával egyensúlyozó mozdulatokat végzett. A hintázás azonban nem kötötte le minden figyelmét. Leplezetlen kíváncsisággal bámulta a meztelen szerelmeseket.

– Egy csér, küszvágócsér – mondta a fiú.

– Irigy dög…

– Aááá, csak kíváncsi.

– Kíváncsi, de főleg irigy… Valamelyik vénasszony lelke… Tudom is, ki… Ez az idegzsábás Örzse, a bebugyolált. Megismerem a csőréről… Nézd csak meg, csőrének a hegye fekete. Na, ez most megy, és mindent elmesél Eszternek.

A fiú fél könyékre ereszkedett, és szerelmesére bámult. Arányos testén bársony feszültség ingott, és így meztelenre vetkőzötten is csupa titok volt. A keblek, a has, a dombok és völgyek meztelensége a lány arcán is látszott. Meztelen volt a szeme, homloka, szája, meztelen volt a haja, és meztelen a lelke.

– Ha most anyád látna…

– Eszter?

– Az az anyád, nem?

– Eszter azt mondta, hogy a szenteskedés egészségtelen.

– Mikor mondta ezt?

– Nem tudom… Hagyd most az Esztert. Semmi közöm hozzá – mondta a lány, és széttárta karját. Odaadó védtelenségben hevert a homokon, és a lombokat nézte. Káli föléje hajolt, és megcsókolta a szemét, homlokát, arcát, majd a száját, melynek piros húsában ekkor már zsongító ájultság lakozott.

A küszvágócsér idegesen hintázott a nádszálon, és a világ minden kincséért sem repült volna odább, pedig a Dunán éppen elég sziget akadt, nem beszélve a parti nádasok kényelméről.

Később, amikor a bokrok, faágak ismét határozott alakot öltöttek, megszólalt Brüll Ancsa:

– Te… Ez a madár még mindig itt van…

– Szerelmes beléd.

– Madarak szerelme… Szép lehet…

– Mint a lányoké… Repülő bizonytalanság… Fény, víz és madarak repte, pontosan ilyen a szerelem. Aztán a zuhanás.

– Milyen zuhanás?

– A testeké…

– Nem igaz! Nekem csupa fény, mintha a víz felett lengnék egy hatalmas hintán. Ájultan érkezem a víz fölé, és mindig arra gondolok, hogy most vége. Belezuhanok, és sötét lesz. De soha… Csak érintem a vizet, és így megőrülök a boldogságtól… Gyula… Nem olyan itt, mintha megállt volna az idő? Vagy már vége lenne az egész világnak, s mi véletlenül mégis életben maradtunk… Nézem az árnyékokat, és mind mozdulatlan. A nap is csak áll az égen, örökké tart a nyár…

– Ilyen az egész város… Elfolyik mellette a Duna, az egész élet, és mi észre sem vesszük…

– De ha egyszer megállt felettünk a nap…

– Néha talán ki lehetne sétálni a nap alól is.

– Nem kell nekünk sétálni… Az egész világ a helyünkbe jön… Menyus azt mondta: Kislányom, ez az a ház, ahonnan ki sem kell mozdulnod, és megismerheted Európát… És tényleg, én ágyból látom a hajókat, a nemzetek lobogóit…

– Pszt… – a fiú gyöngéden megérintette a lány száját.

Csobbanások hallatszottak a Dunáról. Csobbanások és nyikorgás. Evezők, csónakvillák neszei és lassan közeledő beszélgetés.

– Áradás jön… Tegnap lent voltam kérészt szedni, és megfordultak az orsóscsigák.

– Meg?

– Meg. A madarakon is látszik valami… Olyan semmilyenek… – hallatszott a folyóról.

Amikor a csónakok sötét árnya lassan elúszott a zátony mellett, felrebbent a csér. Halk kiáltással emelkedett a füzes fölé, aztán eltűnt délkeletre…

– Észre sem vették a csónakodat – szólalt meg Brüll Ancsa.

– Behúztam a nádba…

– Talán a szigetet sem látták…

– Nekik egy ilyen sziget semmi… Eleinte észre sem veszik, olyan kicsi. Mire hozzászoknának, elviszi a zöldár.

– A többit, de ezt soha – mondta Ancsa, és felült. A homok sok helyen a testéhez tapadt, hátán pedig látszottak a kagylók, apró fűzágak lenyomatai.

– Mondd, csókolóztál már víz alatt?

– Nedvesen?

– Nem. Víz alatt.

A lányból kitört a nevetés, aztán felállt, és elindult a zátony ár alatti oldala felé. Széthajtották az ágakat, és óvatosan körülnéztek. Csend és nyugalom ült a folyó felett. Begázoltak a lassan mélyülő vízbe, és hasra feküdtek a homokpadokon.

– Most jön a búvárcsók? – kérdezte Ancsa, és a fiúhoz simult. Káli Gyula átölelte a lányt, és fél arccal víz alá merülve megcsókolta. Sokáig feküdtek összesimulva a homokpadon áramló alacsony vízben. A mozdulatlan napkorongot figyelték, és a zuhanó röptű halászmadarakat.

 

2.

Duha Vendel időnként felállt, és húga nyomában végigbotorkált a házon egészen a konyháig, majd újra visszatért a verandára, de egy pillanatra sem hagyta félbe a beszélgetést. Káli Gyula a veranda egyik padján üldögélt, és mélán bámulta a lopótök leveleit, az ereszig nyújtózó tökindákat, melyek ezzel nyári akrobatikus mutatványuknak éppen a végére értek. A zöld falak közül kihulló fény a lépcsők közelében megvilágított néhány lehajtott fejű petúniát s a vadszegfű szélső bokrait. A kertből nyers növényszag áradt, testes dáliabokrok és lapulevelek párolgása, melyek időnként ólak és virágok fűszeres illatával vegyültek. A fény lepkéket csalt a mennyezetre, szürke ruhájú, egyszerű lényeket és néhány sötét köntösű méltóságosabbat is. Ahogy verdestek a villanykörte bűvkörében, szárnyukról finom por hullott a kecskelábú asztal festetlen tetejére. Káli Gyula időnként anyjára és bolyongó nagybácsijára pillantott, aztán újra csak a tökindák tanulmányozásába merült. Az anyja mintás abroszt terített az asztalra.

– Én akkor itt is hagylak benneteket, Jolán… A fiad dolgában jöttem, de arról nincs sok beszélnivaló… – mondta Duha Vendel, és menni készült.

– Menésről szó sem lehet… Velünk vacsorázol… Hová mennél éppen most, amikor már megterítettem az asztalt… Szegény selyemgyári munkásasszony kiteszi itt a lelkét, és hiába…

– Csak vacsorázzatok nyugodtan, a világért sem akarok nálatok zavart kelteni…

– Vendel, Vendel… Tudod, mit főztem? Árticsókát tojással…

– Árticsókát? Ó, hát akkor tényleg maradnom kell – mondta Duha Vendel, és nyelt egyet.

Káliné eltűnt a félhomályos szobák mélyén, aztán nagy tál gőzölgő étellel tért vissza.

– Ha eszembe jut szegény anyánk konyhaművészete, mindig meghatódom – szólalt meg újra Duha kapitány.

– Olyan árticsókát én nem tudok főzni, nem is lehet… Anyuka szegény szarvas- és csiperkegombával szokta készíteni, de én most csak csiperkegombát kaptam. Így is jó lesz, meglátjátok…

A tükörtojás fénylő zsírján áttört a sonkapüré és a főtt gomba kellemes illata, s betöltötte az egész verandát. Amikor megbontották a tálat, érezhetővé vált a húslevesben főtt árticsóka zamatos párolgása is.

– Jaj, Gyula, a bor… – szólalt meg az evőeszközök halk koccanásai közepette Káliné. – Tudod, kisfiam, a kamrában van az alsó lépcsőfokon.

– Borotok is van? Nahát, ez valóságos menyegző!

– Szekcsői… A részlegünkben egy szekcsői asszony is dolgozik. Minden héten behoz egy-két demizsonnal. Hol ez veszi meg, hol az… Megéri…

Káli Gyula párás oldalú, sötétzöld pintesüveget és szódát tett az asztalra. A szódásüvegen felirat kanyargott: Brüll Menyhért Szikvízgyára, Baja.

– A honvágy mindig ételek formájában jelentkezik először – mondta Duha kapitány, és a villáján sonkás, tojásos árticsókahalmot egyensúlyozott a bajusza alá.

– Szegény Gyula is mindig csak ételekről írt, amikor fönt jártak a német Dunán… Akkor volt az a bérszállítás…

– Mennyit beszélünk a gyermekkorról. És az egész nem más, mint ízek és illatok emléke… Árticsóka, tejleves, sült csuka vagy menyhal… Ilyen az ember egész múltja, csupa íz, illat, forma… Mi más?… Emlékszem, egyszer Zárába vittünk három hajórakomány árut. 1930-ban vagy 31-ben volt. Két fuvar között beültünk a Kék Adriába Marascát inni. Akkoriban nagy beszéd ment ott a Kuppelwieserekről, akik világfürdőt akartak berendezni minden szigeten. Brioniba már oda is csődítették az angolokat meg a franciákat, nyaranta nagy golfbajnokságokat rendeztek, és pausálét fizettek az újságíróknak, ha adriai híreket közöltek a lapokban. Járt velünk akkoriban egy mérnök, aki az üzletkötéseket intézte, Dévainak hívták. Ez a Dévai is a fürdővendégekért lelkesedett, és mindenbe beleütötte az orrát, hogy tapasztalatokat szerezhessen. Ott a Kék Adriában is a fürdőzőket magyarázta nekünk, de aztán hirtelen elakadt a hangja. Beleszimatolt a levegőbe, és a konyhába nyíló csapóajtók felé fordult. „Pirított csirke, nem?” – kérdezte, és ránk nézett. Mi csak vonogattuk a vállunkat, s ittuk a Marascát. Dévai pedig megfeledkezett fürdőországról. Odahívatta a séfet, és kikérdezte, majd előadást tartott neki, hogy az ő édesanyja Rigácson hogyan szokta a vajban pirított zöldborsós csirkét készíteni. Dévai végül megevett két sült csirkét, megivott rá egy üveg száraz portóit, s miközben a borostyánszínű bort a pohárban lötyögtette, egész estén át a gyermekkoráról mesélt. Elég egy régi illat, és oda van a világfürdő… Ilyen az ember… Csak az számít, ami tizenöt éves koráig éri, a többi szenteltvíz.

Duha kapitány megivott egy pohárral a szekcsőiből, aztán Káli Gyulára meredt:

– Szótlan vagy, öcsém.

– Mert eszem.

– Eszel? A szemed is eszik?

– A szemem nem eszik, Vendel bácsi…

– Mert én úgy látom, Gyula, a szemed is szótlan. Ha nem tetszik neked az új állás, megmondhatod… Jobb is, ha megmondod… Csak azt nem tudom, mi máshoz kezdhetnél? Van egy érettségid. Ezzel el lehet menni a selyemgyárba vagy más ilyen helyre, de ezeknél mégiscsak jobb a hajóstársaság… Utóvégre hajósvér folyik az ereidben. Édesapád az egyik legjobb uszálykormányos volt a DGT-nél. Ha kellett, révkalauz nélkül levitte a hajókat Izmailig. Ma már parancsnok lenne valamelyik járatunkon, ha túléli a háborút. De hát… Levegőbe repült hajóstul…

– A hajókat, Vendel bácsi, én nagyon szeretem…

– Az egyesület pedig ne izgasson… Ott sportolsz, ahol dolgozol. Manapság ez igazán természetes.

– Igaza van, Vendel bácsi, csak…

Káliné a fiára nézett. Pillantásában értetlen várakozás tükröződött, és talán egy egészen kevés ingerültség is.

– Kisfiam.… Vendel bácsi kiteszi érted a lelkét… Tudod, milyen nehéz a jobb helyekre bekerülni…

– Tudom, mama… Én csak azon gondolkodom, hogy az evezés helyett inkább az asztaliteniszt kellene választanom…

Duha kapitány dörmögő lágyan elnevette magát, mint aki valami kedves, de jelentéktelen tréfát hallott.

– Kedves öcsém, hiszen már evezősbajnok vagy…

– Itt… De országosan és Európában…

– Elég, fiam, ha itt viszed valamire… Európával senki sem törődik… Az egyesület érdekeit kell nézni…

– Ha lenne az egyesületnek asztalitenisz-szakosztálya…

– Az asztalitenisz nem sport… Szobai ugrabugrálás, inkább csak nőknek való… Az igazi sport kemény, férfias erőfeszítés.

– Erőfeszítés ehhez is kell, és van az egészben valami… Ahogy a háló felett jön a labda, és az embert csak pillanatok választják el az ütéstől, s a pillanatok törtrésze alatt kell dönteni az ütés módjáról, felvenni a legalkalmasabb testhelyzetet, akcióba lépni… Olyan ez, mint amikor a légtornásznak zuhanás közben kell határoznia…

– Zuhanás? Szép… Minden sport ilyen. De azért minőségi különbség van a vízi sportok és a teremjátékok között – mondta Duha Vendel, és szeretettel mosolygott fiatal rokonára.

– Irma hogy van? – szólalt meg újra az asszony, s közben néhány tányért egymásra rakott.

– Irma csodálatosan érzi magát, csak ezt nem tudja. Mondani kell neki. Meg is kérnélek, drága Jolánom, ha arra jársz, ugorj be hozzánk, és mondd meg Irmának, hogy nagyszerű élete van…

Káli Gyula nagybátyja kopasz fejét nézte, mely így, tányérsapka nélkül sajátságosan csillogott az esti fényben. Duha Vendel feje teljesen kerek volt, és teljesen kopasz. A bőr elegáns, mély fénnyel csillogott koponyáján, mint a biliárdgolyók parti kezdetén. Szemöldöke viszont bozontos feketén ívelt szemgödrei felett, éles ellentétet képezve végtelen homlokával. Az arc igazi ékessége azonban a dús, száj fölé hajló bajusz volt, melyen ünnepi alkalmakkal oly családiasan tudott csillogni a sörhab, hogy az emberek megfeledkeztek az osztályharcról. Duha Vendel igazi lénye szembogaraiban élt. Gyémántfényű pillantása kemény parancsokat adott, ügyeket zárt le, máskor új harcot indított. Káli Gyula sokszor látta, hogyan engedelmeskednek Duha kapitány kemény szemvillanásának részeg matrózok, idegen hajóstisztek, hogyan igazodnak hozzá hajók és sorsok… A szemek gyémántfényét a kopasz fej érdekes módon még külön fokozta. „És ezek testvérek” – tűnődött Káli Gyula, és anyjára pillantott, aki fáradhatatlan vidéki asszony volt, erős hajzattal, lágy arcvonásokkal, kis méltósággal, amit a ház és a kert tulajdonjoga még csak növelt. „Lehet, hogy egyszer anyám is megkopaszodik” – gondolta, és igyekezett a beszélgetésre figyelni.

– Mindig mondom neki, de csak nevet rajtam. Azt mondja, hogy „ez olyan Duha-duma”.

– Az, Duha… Most szerzett be egy újabb macskát. Ezzel együtt tizenegy macskánk van. Amerre csak lépek, macskák hevernek a házban, és micsoda lusta dögök… Ha nem lenne csapda, már megettek volna bennünket az egerek. De ezen sem lehet csodálkozni, agyoneteti a ronda dögjeit hallal. Majd bolondok lesznek egerészni… Egerésszen az öreg Duha…

– A halakat persze a kapitány úr szállítja a macskacsordának…

– Tudod, hogy Irma kérései milyenek…

– Az a fontos, hogy ti is jól vagytok…

Duha kapitány rágyújtott egy szivarra. A kanyargó kékesszürke füst tapogatózva réseket keresett a tökindák szövevénye között. Néhány ideges lepke felrebbent, és hangtalanul csapdosott a zöld növényfal, majd a mennyezet szögleteiben.

Káli Gyula ablaka a kertre nyílott. A szúnyoghálón át halk, zsongító neszek szűrődtek a szobába. Az őszibogár nyírettyűi bágyadt, szerelmes lüktetéssel szóltak, szomorú feszültséget okozva az emberi szívekben. A folyó árterületéről felhallatszott az esőért könyörgő békák éneke, máskor viszont a horgonyzóhelyet kereső vontatók fáradt kürtjelei hatoltak a kert mélyére. Káli Gyula homlokát sorra megérintették a neszek, elidőztek nála, emlékeztették régi, hasonló nyarakra. Arcok hajoltak föléje, lánykezek tapadtak mellehúsára, dáliák ingatták szép fejüket… Illatok is érkeztek a kertből s talán a kert falain túlról, mert félálomban már az olajfüzek nehéz leheletét érezte a szemhéjain. Különös álmokat látott. Beteg volt álmában. És akkor betegen azt álmodta, hogy a meccseket magasan az asztalok felett játszották. Sűrű ibolyaszínű közegben mozogva adogattak és fogadtak. A lábak nem találtak támasztékot, és a labdák lágy ereje a falakig taszította a sportolók testét. A labdák egyébként mindig a homlokot érintették, így félni lehetett az óvástól. A labdák vörös ködben forogtak, és amikor a fogadó visszanyeste őket, mindig eltorzultak, tojás-, majd krumpliszerűvé váltak, és kocsonyaszerű remegéssel szálltak át a téren. Az ibolyaszínű közegben örvények keletkeztek, lusta, félbemaradó áramlások. Valahol kinyílott egy ablak. Szél érkezett, és alagutak támadtak a labda útvonalán. A pingpongasztal fokozatosan alakot öltött. Gyepes, zöld mezővé vált, melyet egyik oldalon sziklás medrű patak, másikon végtelenbe futó nyárfasor határolt. Ragyogó napsütésben, kék ég alatt mérkőztek a sportolók. A labda száz és száz métereket repült a levegőben, olyanszerű ballisztikus pályán mozogva, mint a lövedékek. Káli Gyula evezővel ütötte vissza a labdákat, és a szünetekben ellentétes vonzások között vergődött. Kényelmetlen szerszámnak bizonyult az evezőlapát. Nehéz és ormótlan volt a finom játékhoz, bár az ütések ereje így sportszerűbbé tette a mérkőzést. A végtelen mező távoli pontján mozgó játékosok alakját fürkészte, akikről szinte semmit sem tudott. „Talán nem is evezővel ütnek” – ez a gondolat kínozta, s a félelem valamilyen igazságtalanságtól. De nem tudta minden figyelmét erre a gondra összpontosítani, mert közben erős vonzást érzett a patak irányából is. Nem látta pontosan a patak medrét, de úgy tűnt, mintha ott csónakok sorakoznának, várakozva. Néha az volt az érzése, hogy valaki majd megérkezik a zöld mezőnek ebbe a térségébe, aki helyett egyelőre fogadja a labdákat, és akkor neki majd gyorsan csónakba kell szállni és elevezni. Leginkább azonban a játék bizonytalansága nyugtalanította. Amikor megütött egy-egy labdát, azok fokozatosan gyorsulva eltűntek a kék végtelenbe, így soha nem láthatta, hogyan érkeznek meg, milyen távolságot repülnek át. Az ellenféltől érkező labdák is madárszerűen tűntek elő a semmiből, fokozatosan alakot öltve és súlyossá válva. Szerette volna abbahagyni a játékot, talán a patak kék szalagján elhajózni, de közben már fogva tartotta az új sóvárgás. Vágyakozva meredt a kéklő égre, ahonnan fehér ruganyossággal kellett érkezni a következő labdának. Alighogy megjelent a fehér gömb, izmai, idegei kielégülésre vágyva megfeszültek, aztán a labdafogadás után lágy zengéssel leeresztettek. Az idegek és izmok éhsége egyre növekedett, és beteges gömbáhítattá vált. Nyugtalansága is fokozódott: mi lesz, ha tényleg megérkezik az igazi játékos? A röpték alatt zavartan körültekintett, és amikor látta, hogy az üde, füves messzeségből senki sem közeledik, igyekezett szakszerű alapállásba helyezkedni, célszerűen előkészíteni az ütéseket. A labdák tökéletes ívben érkeztek és szálltak vissza, fehérségük eleinte a jegenyék magasságában úszott, aztán minden átmenet nélkül feloldódott az ég kékjében. A patak vizéből felugrott egy hal, ezüstösen vonaglott a levegőben, majd csobbanva visszazuhant. Tiszta és egyértelmű volt minden. A táj harmonikus szépségébe jól illettek a repülő fehér gömbök, a sportszerű mozgás és az öröm. Nagyon vigyázott, hogy ezt a kellemes összhangot megőrizze. Az ütések előtt mindig a nyárfákra pillantott, majd a patak síkjára, hogy a mozdulatai arányban maradjanak a tájjal. Boldog volt.

Hajnalban felébredt. Kinyitotta a szemét, de a teste egyébként moccanatlan maradt. Derűs nyugalmat érzett. Szunnyadó érzékeit nedves földszag ébresztgette. Az őszi föld fanyar és párás illata. Az augusztusban lehullott falevelek már bomlásnak indultak a bokrok alatt, az árnyékos kertzugokban, és párolgásuk jelezte, hogy a nyár véget ért. A vaksi félhomályban magányos szúnyog táncolt a mennyezeten. Mindezt felfogta, de szervezete nem reagált rájuk se így, se úgy. Csak feküdt a létezés problémátlanságát élvezve, sodródva az ismeretlen reggel felé. A szúnyog végül mégiscsak rátalált. Káli ekkor a karjára csapott, és a szobában újra csend lett.

A tárgyak körvonalai fokozatosan kibontakoztak a fényben. Felült, és az ágy barna deszkafalát bámulta. A diófa pác alól már előfényesedtek a kettészelt évgyűrűk, a fa kemény anyagú rostvonalai. Felhajtotta a pokrócát, és az ágy mellé terített gyékényre lépett. A kerti fákról kövér vízcseppek hullottak a fűre. A fű is nedves volt, s a virágágyások sötétbarnák. Talán fél órája állhatott el az eső, de a felhők már a Duna felett is oszladoztak. Kinyitotta a szúnyoghálós ablakot, és teleszívta a tüdejét a szabadon áramló ózondús levegővel. A dáliák szép virágfeje itt is, ott is megingott, ahogy a szirmok mélyéről kigördült egy-egy vízcsepp. A bokrok alatt levelibékák ugrándoztak, s közvetlenül a fal tövében néhány csiga is vándorútra kelt. „A kert… Anyám kertje” – suttogta maga elé, látszólag teljesen értelmetlenül. Elszégyellte magát, és szorosra zárta száját. De nem mozdult… Csak állt az ablaknál, és bámulta a kertet, melyet minden tavasszal neki kellett felásni. Először máglyákba rakták a gazt, az elszáradt, korhadásnak indult virágbokrokat, és meggyújtották. A füst a fák fölé emelkedett, és észrevétlenül elvegyült a szomszédos kertek füstoszlopaival. A gazégetés, a kertek felett szállongó füst a tavasz igazi nyitánya. A böjti szelek, virágillat, a méhek izgatott zümmögése mind csak később következnek. Gazégetés után a beteg fák kerültek sorra. Néhány elfagyott, megöregedett ágat minden tavasszal amputálni kellett. A sebeket oltóviasszal vagy gyantás illatú kátránnyal kenegették. Az ásás, gereblyézés után a palánták a konyhában tartott kék lábosaikból fokozatosan átvándoroltak a kert napfényes ágyásaiba. Mindez hozzátartozott életükhöz, a dobozfedelekre rótt tintaceruzás feliratokkal együtt, melyek tavasztól őszig díszelegtek a kertajtón. Áprilisban jelent meg az első tábla: „Saláta kapható.” A salátát a retek követte, a retket zöldhagyma, aztán a gyümölcsök hosszú sora következett, melyeknek mindig új feliratot kellett készíteni, mert a táblácskák örökké elvesztek, szétáztak a rozsdás vaskapun. Újra megszólalt: „A kert”… – és ekkor különös dolog történt. Megváltozott az egész udvar. Zavartan fürkészte a barackfák macskamézes ágait, a dália és a pünkösdirózsa bokrait, de mindhiába. A fák alakja, a növények elrendeződése szinte mindenütt emlékeztetett a régi kertre, mégis más volt az egész. Ahogy aztán vizsgálgatta a kert kanyargó gyalogösvényeit, ahogy pontról pontra leltárba vett minden száradó ágat, a ciszterna fakózöld fedelét, a roskatag paradicsomkarókat, egyre több idegenséget fedezett fel. A látvány zavaróan hasonlított arra a kertre, aminek a formáját, színeit bármikor fel tudta idézni képzeletében, a régi kertre, ahol annyit izzadt ásóra dőlve, vagy rókafarkú fűrésszel küszködött a fák ágbogai között, de csak hasonlított. A barackfákon például sok ismerős vonásra bukkant, csak a leglényegesebbet nem találta, azt a vonást, ami a világ összes fáitól megkülönböztette az ő barackfáikat. Ezek a vonások pedig léteztek. Ez ideig mindig látta ezeket a sajátságos formajegyeket, és bármerre járt, jól emlékezett rájuk. A kert ezen a hajnali órán alig volt több mint a folyóparti kertek átlaga… „Mi történt itt… Mi történhetett…?” – tűnődött Káli Gyula, és lehunyta szemét. A házban zaj támadt. Ajtók nyikordultak. A ház másik oldalán víz loccsant a virágágyásokra. „Anyám felkelt. Kitámasztotta a konyhaajtót, a mosdótálból a petúniákra loccsantotta az esti kézmosó vizet. Reggel van…” – Gondolatai akaratlanul is sorba vették az eseményeket. A szomszédos szobában is zaj támadt. Hirtelen elengedte az ablakpárkányt, és visszafeküdt az ágyba. A fal felé fordult, és a gyékény rostjait nézte.

A Dunára derűs hétköznapi reggel köszöntött. A közelgő ősz már narancsszínekkel enyhítette a sziget harsogó nyári zöldjét. A fák felett ökörnyál úszott. Pókok utaztak délre, délkeletre, ahogyan éppen fordult a szél. Mindenütt vontatóhajók horgonyoztak, óriási uszályfalkákkal körülvéve. Szovjet, bolgár, jugoszláv és magyar zászlókat lobogtatott a szél. Ötpercenként felhangzott a fordulást jelző hármas hajókürt, és egy-egy uszálysor elindult az Al-Duna vagy Budapest felé.

A kikötőben izgatott emberek könyököltek a betongát tetején. Amikor Káli megérkezett, látta, hogy a kikötőhíd mellett egy kétárbocos, angol magánjacht áll. Az első árbocon piros koronával ékesített hercegi lobogót fújt a szél, a másik árbocon a hajó lobogója s végül a tat felett az angol nemzeti zászló lengett. Farmernadrágos, szakállas matrózok járkáltak a fedélzeten, övükben kést viseltek. Szarvasbőrrel a kézben nézelődtek, közben fényesre törölték a korlátot, a nikkelezett lámpákat, a vörösrézből öntött kikötőbikákat és fogantyúkat. Időnként a városba vezető útra pillantottak várakozóan. A berakodásra váró selyemgyári munkások, szünidős diákok csodálkozva bámulták a magánjachtot. Káli Gyula melléjük könyökölt. A lányok fantáziája, úgy látszik, érzékenyebb, mint a férfiaké. Azonnal találgatásokba bocsátkoztak, és közben sűrűn pillogtak a szakállas tengerészek felé.

– Hol járhattak ezek?

– Budapesten…

– Ááá… Azért nem jöttek volna fel a Dunán… Bécsben lehettek…

Taxi érkezett a kikötőbe. Magas, kék dresszes úr szállt ki belőle. Őszülő, hatvanas férfi, de még ruganyos járású. Amint a taxi megállt, rohantak a matrózok. Krumplit, hagymát, kenyeret, húst cipeltek a fedélzetre. A sofőr is segédkezett. Többször fordultak a taxi és a Duna között. Utolsónak három hatalmas jégtáblát cipeltek a fedélzetre. Az angol úr kifizette a taxit, a sofőr meghajolt és elment. A matrózok a hajó belsejébe cipelték a jeget és az élelmiszereket. Az egyik rakodómunkás megszólalt a betonfal mellett:

– Mennyi borravalót kaphatott ez?

A diákok is fennhangon tűnődtek:

– Minek nekik a jég?

– A whiskyhez. Világos, egész este whiskyznek.

– Meg aztán a húst is jégre teszik…

Az angol úr campingszékeket és egy kis asztalt cipelt a fedélzetre, és letelepedett egy térkép mellé. Hosszú percekig bámulta a térképet, aztán kisétált a partra, és bement a vámhivatalba.

– Fene jó ezeknek – vélekedtek a diákok.

Az angol úr újra előbukkant, s amikor hajóra szállt, mindenki várta, hogy felbúg a hajógép, bemelegítik a motorokat. De nem ez történt. A hajó hangtalanul vált el a parttól, szinte észrevétlenül. Káli Gyulának úgy tűnt, hogy szellemmotorok hajtják. Csináltak egy nagy kört, aztán három-négyszáz méterrel lejjebb beálltak a vámvizsgálatra váró szovjet uszályhajók mellé.

Beletelt egy jó óra, mire sorra kerültek. Elég messze, a másik part mentén horgonyoztak, így nehéz volt megállapítani, mikor szedték fel a horgonyt és indultak a Dunán lefelé. Az emberek csak azt vették észre, hogy az angol jacht a cigányzátony mellett úszik, aztán hirtelen olyanná vált, mint egy tollpihe, és eltűnt a Duna felett lebegő páratengerben.

– Ezek elmentek – mondta egy szőke kislány, s hangjába egy kevés szomorúság is vegyült. Káli a kislányra pillantott. Tátott szájjal bámulta a Duna országútját. „Ki ez a lány?” – tűnődött, amikor valaki hátulról a vállára tette a kezét.

– Na, öcsém… Mit szólsz az angol jachthoz? – szólalt meg mellette Duha kapitány.

– Gusztusos jószág volt… Némák a motorjai…

– Némák bizony, az angolok értenek a hajóépítéshez. Tehetik… Tengerre születtek…

– Ezek most…

– Lemennek a Fekete-tengerre, aztán a Boszporusz, Márvány-tenger, Égei-tenger, de előbb még a Dardanellák, aztán végig a Földközi-tengeren…

– Te jó ég, karácsony lesz, mire hazaérnek…

– Elmentél volna velük?

– Eeeh! – legyintett Káli. – Bár szép életük lehet…

– Mint egy magyar uszálykormányosnak vagy bármelyik matróznak. Csak a matróznak fizetnek ezért a szép életért, ennek az ángliusnak pedig meg kell venni a hajót, vizet, mindent.

A kikötőhíd mellett ekkor már egy magyar hajó, a Tolna állt, és a kikötőcölöpökön lányok ültek. A lányoknak láthatóan valami kapcsolatuk volt a hajóval, de hogy pontosan milyen természetű volt ez a kapcsolat, azt ezen a napon már se Káli Gyula, se Duha kapitány nem tudták meg. Duha Vendel visszaballagott irodájába, Káli pedig a motoros mentővel átberregett a szigetre.

Augusztus második felében szinte egyik napról a másikra megcsappant a fürdőélet. Az időjárás látszólag alig változott, derült nappalok és csillagfényes éjszakák követték egymást. A nap mindössze húsz perccel kelt később, mint a hónap elején, de most már minden reggel párafelhőt talált a Duna felett, melyen csak üggyel-bajjal tudtak áttörni a sugarai. A köd kilenc óra tájban mindig eloszlott, és délig átforrósodott a föveny mindenütt. Az éjszakai harmat azonban az árterület sűrű füzeseiben és a környező völgyek mélyén már nem száradt fel. Az erdők nyirkos lehelete még a déli verőfény idején is érezhető volt. Hűvösödtek a délutánok, és a fürdés helyett sokan csak szemlélődtek a vízparton.

Késő délután, amikor az utolsó fürdőző is partra mászott és sorra csapódtak a kabinajtók, Brüll Ancsa Káli csónakjába szállt. A lány hazakészülődött, de ez soha nem számított végleges célnak. Káli Gyula délutánonként szívesen rohangászott a horgonyzó hajók között, s Brüll Ancsát közben hol partra tette, hol nem. Ahogy a csónak eltávolodott a strand deszkamólójától, és völgymenetben könnyed nyargalásba kezdett, a lány átmászott a középső ülésen, és megcsókolta Káli Gyulát. A kis motoros eközben egyensúlyát vesztette, és csaknem felborult.

– Szeretlek, arany Gyula… – mondta hízelkedve, és igyekezett a fiú lábánál véglegesen elhelyezkedni.

– Azonnal menj vissza az orrába!

– Ez a te szereteted…

– Kisanyám, felborítod a csónakot…

– Nem baj, majd jön a mentős, és kiúszik velem a partra.

– Én vagyok a mentős.

– Akkor borulhatunk… Megcsókolsz, vagy felborítom a hajódat.

– Boszorkány – mondta Káli Gyula, és sietve megcsókolta Brüll Ancsát, aki ezek után nevetgélve visszamászott a csónak orrába.

– Na látod, ezt a kis csekélységet már korábban is megtehetted volna… Eszter azt mondta, hogy én egy fiatal hölgy vagyok. A hölgyek pedig – ahogyan ezt te is olvashattad a regényekben – estefelé finom csókot váltanak a gavallérjukkal.

Káli hirtelen mozdított a kormányon, így a csónak ár ellen forduló orra fröccsöket zúdított a lányra.

– Durva alak… Egy alattomos durva alak vagy. Merénylő…

Káliból kitört a nevetés, majd hirtelen szomorú, gondterhelt arcot öltött.

– Szomorú hírt kell közölnöm…

– Tudom… Szeretsz…

– Rosszabb… Elvesztettelek. Kártyán…

– Nem is tudsz kártyázni.

– Azért veszítettelek el. Ott az a nagy indiai hajó. Egy maharadzsa lakik a fedélzetén. Most oda kell költöznöd…

– Hazudsz, az a Tolna.

Káli ekkor megpillantotta a folyó közepén imbolygó kompot. Azonnal fordított a kormányon, és célba vette a hazatérő parasztokkal és jószágaikkal telezsúfolt hajót. Szénásszekerek, lovak, tehenek, biciklis postás, egy pótkocsis vontató zsákokkal, kosaras asszonyok, férfiak szorongtak egymás mellett. Olyan volt az egész, mint egy úszó falu… Káli pontosan a falu közepének tartott.

– Istenem, nekimész a kompnak – sóhajtott a lány.

– Megjavultam – közölte Káli –, nem adlak a maharadzsának. Inkább elcseréllek egy kisborjúért.

– Szörnyeteg! – mondta Brüll Ancsa, és ügyes arcmimikával eljátszotta a gyűlölködő, kétségbeesett asszonyt.

Káli gondosan tartotta az eredeti irányt, így a part felé tartó komphajó lassan kiúszott az összeütközési zónából. Amikor elrohantak az úszó falu mögött, a kormányos feltartotta a kezét, és nevetve integetett Káli Gyulának. Káli visszaintett neki, és folytatta rohanását.

– A jelek szerint én egy boci vagyok. Buuu – szólalt meg a lány.

– Hohó… Azt ki kell érdemelni.

– Elcseréltél, nem? Ha elcseréltél, akkor itt most egy boci üldögél, és tekintettel arra, hogy Eszterék nem látnak el eddig, a boci rágyújt egy cigarettára.

– Elfelejtettem említeni, hogy…

– Tudom, elcseréltél, nem szeretsz.

– Szeretlek.

Brüll Ancsa ügyetlenül kifújt egy füstpamacsot, aztán a csónak irányától jobbra, a fűzfákkal szegélyezett partsávra mutatott:

– Egy léghajó…

– Hol?

– Ott a fák felett közeledik… Nézd csak, leszáll a vízre.

Káli Gyula a csónak orra előtt mintegy száz méterre egy vízre ereszkedő léggömböt pillantott meg. A léggömb kosárszerű alkotmányt szállított, amiből időnként kihullott valami. Gázt adott a motornak, és megcélozta a vöröses fényben csillogó ballont. A csónak nagy orrhullámokat túrva meglendült. Amikor néhány méterre voltak a ballontól, Káli leállította a motort. Csendben a különös tárgy mellé kanyarodtak, és vele párhuzamosan sodródtak lefelé. Káli kihajolt a csónakból, és felemelt egy elázott röpcédulát. „Mi az igazság a munkásosztály vezető szerepe körül?” – hirdette a cím. Káli éppen csak rápillantott a színes lapocskára, aztán behajította a vízbe. A léggömb úgy működött, mint egy vitorla. A parti szél kis fuvallatai messzire sodorták a csónaktól. Újra beindította a motort, és lassan pöfögve körülhajózta a különös szerkezetet.

– Jaj de szép… – lelkendezett a lány – nem fogod meg?

– Nem…

– Miért? Talán még esőkabátot is lehetne belőle készíteni.

– Csak baj lenne belőle…

– Mi van azokon a kis cédulákon? Arany Gyula, egyet fogj ki nekem is.

– Hülyeségek. Nem érdemes elolvasni.

– De mégis?

– Röpcédulák… Nyugaton eregetik fel ezeket, és besodorja a szél.

– Állati… Azért én elolvashatnék egyet, nem?

– Nem.

– A gömböt kérném akkor, Gyula. A gömböt feltétlenül szeretném megtartani. Csuda jó anyaga lehet… Nyugaton értenek az ilyen modern anyagokhoz.

Káli lassan távolodott a röpcédulás ballontól.

– Tudod mit? – fordult a lányhoz.

– Mit?

Káli Gyula válasz helyett ismét ár ellen fordította a motorcsónak orrát, és bőséges gázt adott. A csónak lendületesen nekiiramodott az alkonyi víznek. Az apró hajócska nyomdokvizében vörösen olvadozott a lenyugvó nap. A léggömb is aranyló rózsaszín, majd lila fényben forgott, aztán fokozatosan beleveszett a messzeségbe. A partok mentén vékony ködréteg ült a vízen, olyanszerű, mint a lebegő benzingőz vagy füst, de ahogy a parti szél magával hordta, érezni lehetett a nyers páraillatot.

– Gyula. Hová rohanunk ilyen eszeveszetten? Mindjárt besötétedik – szólalt meg csendesen a lány.

– Elmegyünk innen. Jó?

– Hová mehetnénk?

– Föl a Dunán… Talán Budapestre. Dolgozunk majd, és együtt lakunk.

A lány megérezte a fiú hangján, hogy ez már nem játék. Elszomorodott.

– De arany Gyula… Miért kell nekünk innen elmenni? Olyan jó itt minden.

– Én majd pingpongbajnok leszek, és talán gépész. Te pedig valami nagyon szép…

– De mi?

– Megtanulsz angolul, és lefordítod az újságokat. Fordítónő leszel. De ha nem akarsz velem jönni, megmondhatod…

Lassított a csónak futásán, és hideg, kérdő arccal a lányra meredt.

– Szeretlek, arany Gyula… Nem örülök ennek a vándorlásnak, de veled megyek… El sem búcsúztunk… Szegény Eszter, mennyire megdöbben majd. Odamegyek és megcsókollak, jó?

– Nem… Most nem lehet.

A motorcsónak egyenletesen duruzsolt az alkonyi Dunán. Elhagyták Bátát, aztán Szeremlét is… Harangszót hordott az esti szél. Csakhamar egészen besötétedett. Némán ültek a csónakban, alig látták egymást. Arc nélküli árnyakká váltak.

Baja után ismeretlen kanyarok következtek a folyón. Lámpájuk nem volt, vakon rohantak az ismeretlenbe. Néhol előbukkantak a lefelé tartó hajók helyzetlámpái, aztán sorra azok is elenyésztek. A csillagok már beragyogták az eget, és a Duna két partja lassan kibontakozott a homályból. Egyenesebb szakasz következett a folyón, s Káli ebből arra következtetett, hogy a Sárköz mentén haladnak, közel a Sió befolyásához.

Akadozni kezdett a motor. Visszavette a gázt, majd újra ráadta, hogy kitisztulhasson a porlasztó. A motornak ez a manőver semmit sem használt. Fulladozva robbant még néhányat, aztán teljesen leállt. A csónak lendületéből mindössze néhány méterre futotta még. Megállt, lassan keresztbe fordult, és a folyó sodrának engedelmeskedve elindult lefelé. Káli Gyula tehetetlenül gubbasztott a motorja mellett, meg sem kísérelte az elindítását. Talán tíz perc is elmúlt, mire fakó, jellegtelen hangon megszólalt:

– Kifogyott a benzin.

Brüll Ancsa igyekezett eltitkolni az örömét. Sóhajtozott egy ideig, majd óvatosan átkecmergett az üléseken, és a fiúhoz simult, mint egy macska.

– Szeretlek, Gyula…

– Ülj le, angyalkám, mert az Isten sem halász ki ebből a vízből, ha belepottyansz.

– Jó… De most ideülhetek, ugye?

Káli Gyula megcsókolta a lányt, aztán maga is a fenékdeszkára ült. Jobb kézzel a csónakot kormányozta, ballal átölelte a lányt.

A parton tábortüzek égtek. A lángok vörös fényében láthatóvá vált egy-egy ember, néhol a fák is. Halászok, vándorevezősök ütöttek éjszakai tábort, és éppen a vacsorájukat főzték.

– Úgy szeretem, hogy ilyeneket csinálsz – szólalt meg Brüll Ancsa.

– Milyeneket?

– Száguldozol a folyón, világgá mész meg ilyesmi… Ha nem fogy ki a benzin, isten tudja, mi lett volna velünk. Te képes lettél volna Pestre menni…

– Ancsa, tudod, mi szeretnék lenni?

– Mi?

– Hajó.

– Szegénykém, meghülyülsz…

– Duha kapitány mesélt nekem egy hajóról, ami a Sandy-fok közelében világítótoronyként szolgál. Lehorgonyozták a zátony végénél, és otthagyták. Magányosan hánykolódik a sötét, viharos éjszakákon. Olyan, mint valami elátkozott szellem… Ilyen hajó szeretnék lenni, nehéz horgonyokkal a testemen, a szabadulás legkisebb reménye nélkül. Egy téli éjszakán aztán kialudna a lámpásom, elsüllyednék.

– Arany Gyula, miért kell ilyeneket beszélni?

– Cápák költöznének a testembe, kardhalak menedéke lennék…

– Most már döntsd el véglegesen, hogy mi akarsz lenni. Pingpongbajnok vagy hajó? Egy órája még bajnoknak készültél…

– Egyik sem, inkább öröklabda.

– Az mi?

– Labda, ami elpattan a vörös salakról, és örökké repül. Soha többet nem esik le. A játékosok pedig csodálkozva állnak a pályán, és megőrülnek.

– Istenem, megcsókollak, hogy ne tudj beszélni – mondta Brüll Ancsa, és a fiú szájára tapadt. Káli elengedte a kormányt, és a lányt szorosan magához vonta. A csónak bizonytalanul bukdácsolt a sodorvonal és a part között, aztán az egyik folyókanyarban egészen kisodródott, s elakadt a gyökerek között. Sokáig feküdtek összefonódva. Brüll Ancsa a csillagokat bámulta, és úgy érezte, ég és föld között lebeg. Így is volt. Néha alig kapott levegőt.

– Megeszel – sóhajtotta fáradtan.

– Egyetlen megoldás – mondta a fiú.

Este tíz óra tájban érkeztek meg a Brüll-féle vendéglő stégje mellé. A keskeny kikötőhídon egy árnyék sóhajtozott:

– Gyerekek, ti megőrültetek… Menyus már kétszer elszámolta magát az idegességtől, alig tud kiszolgálni.

– Kifogyott a benzin – mondta Brüll Ancsa, és kimászott a famólóra. Az anyja rápillantott, aztán ironikus, fakó hangon sóhajtozott tovább:

– A benzin?… Hogy erre nem gondoltunk… Persze, kislányom, kifogyott a benzin… Na, gyertek be…

A bádogborítású konyhaasztal mellett ültek. Az asztalon egy „maflás” üveg állt, félig borral. Sült keszeget ettek. Brüll Menyhért is megjelent. A süllyesztett fali szekrényből kivett egy üveg angol whiskyt, és az asztalra tette.

– Ez erősebb… Biztosan megfáztatok…

– Dehogy, Menyus bácsi… – mondta Káli Gyula.

– Egészen megkékültetek, igyatok csak, ez jót tesz… Nekem vissza kell mennem a söntésbe.

– Tudod, Eszter, Gyula szegénykém megbolondult – szólalt meg Brüll Ancsa. – Fejébe vette, hogy Pestre kell mennünk, de szerencsére kifogyott a benzin.

– Pestre?

– Hát csak felugrani egyet… Kirándulni… Tudod, milyen bolondos.

Káli Gyula érezte, hogy Brüllné alaposan megnézi. Mintha most látná életében először. Mintha gyanakodna, vagy kutatna valamilyen titok után. Ez a nézés Káli Gyulát örökre elkísérte. Másnap is magán érezte, és harmadnap is. Egyébként semmi sem változott. Kedvesek maradtak hozzá és jóságosak. A konyhaasztal sem változott. Mindig volt rajta valamilyen étel és ital. Ancsával esténként az ablakhoz ültek, és nézték a vonuló hajókat. Káli Gyula elviselhetetlen fájdalmat érzett a szívében. Arca is szenvedővé vált. Ha Brüllné kiment a konyhából, azonnal magához ölelte a lányt, és görcsös szorításban csaknem megfojtotta. Ez a nehézkes, ijedt ölelés egyik augusztus végi estén Brüll Ancsának is feltűnt.

– Arany Gyula, szeretsz te még engem?

– Szeretlek, Ancsa.

– És meddig fogsz szeretni?

– Örökké – mondta Káli Gyula, és pontosan így érezte.

Amikor késő este kilépett Brüllék ajtaján, megfeszült bent a szó különös jelentése. „Örökké… Örökké…” – mondogatta magában, miközben végigballagott a várost védő betongát mentén. A kikötőben még bent állt az esti személyhajó. A fedélzet félárnyékban volt, de lent a zárt utastérben égtek a villanyok. A gépház körül emberek mozogtak. Káli Gyulának úgy tűnt, hogy valaki integet neki. Valamelyik ismerős hajós vagy talán a kajakcsapatból valaki… Átment a hajóhídon, és megállt a gépház előtt. Itt ekkor már senkit sem látott. Megkapaszkodott a vörösréz korlátban, és a hajó gyomrába vezető vaslépcső fölé hajolt. Fény szűrődött ki a vasajtó mögül, de embert nem látott. „A fedélzeten lehetnek… Ha beér valahová a hajó, mindig feljönnek szellőzködni…” – gondolta. Elment a gépház mellett, megkerülte a büfét és a mosdókat, aztán megállt a fedélzeten heverő székek között. Öt-hat ember üldögélt az alacsony vászonszékeken. Valamennyien a büfé deszkafalának támaszkodtak, és söröztek. Egyiket sem ismerte. Értetlenül rájuk meredt, aztán elfordult tőlük. „Mit is akartam itt?” – tűnődött, és a korláton át a vízre pillantott, melyen sötétzöld foltokban úszott a fáradtolaj. Szétnyitott egy széket, és leült a korlát mellé. A horgászladikok alatt halkan csobogott az áramló víz. A kátránnyal és kóccal szigetelt nehéz csónakok százával sorakoztak a parthoz kötözve. A halasbárkák néha egészen elmerültek, s csak a víz alá futó kötelek lengtek a könnyű esti szélben. Talpa alatt finom remegések keletkeztek, és megrázták az egymásnak döntött székhalmokat. A hajó elszakadt a parttól. A horgászcsónak árnysora beleveszett a betongát tömör sötétjébe. Nézte az elmaradozó partrészeket, és nem volt ereje megmozdulni. A táj másnak mutatkozott a magas fedélzetről nézve… Elvesztette közvetlenségét. Motorcsónakból megérinthette a vizet, a faágakat, a zátonyok homokját. Bent mozgott maga is a tájban, szinte része volt az egésznek. A fedélzeten üldögélve kívül rekedt a füzesek világán, elvesztette a folyó tükrén úszó füstszagú párát. Mindent elvesztett. Nézte a kék fejű nyárfákat, a sötétkék ártéri erdőket, és egyre inkább megkeményedett az arca. Bazaltkemény lett a homloka, orra, szájának szöglete. Belső világában fokozatosan alakot öltött a cél, mely mellett hirtelen minden másodlagossá vált. Konok akaraterő költözött járomcsontjaiba, s az arca veszített nyugodt szépségéből. Amikor a hajó az első Duna menti faluban kikötött, már célratörő erő feszült izmaiban. Új tulajdonságok készülődtek a bőre alatt… Alázatos lett, és engedelmes. Engedelmes, bizonyos dolgokban és a szükséges határig. Aszketikus közöny áradt a szeméből, a lemondás és igénytelenség mérhetetlen ereje.

A hajó napkelte után érkezett a fővárosba. Amikor Káli Gyula a poros, zajos városban partra lépett, célját már pontosan és tisztán meghatározta. A cél viszonylatában korábbi életének sok jelentős tényezője másodlagos helyét sem tudta megőrizni. Ezek az érzések, szokások, kapcsolatok számára véglegesen megszűntek.

 

3.

Káli Gyulát a Magyar Szállító és Készletező Vállalat fontosságára sok apró jel figyelmeztette a folyosókon. A lépcsőfordulókban fémlábú virágtartók álltak, kényes pálmaféléket emelve az ablakok felé, másutt vörös bársonyfotelok várakoztak, üvegtetejű asztalkák társaságában. A falakon üveglapokra festett mozgalmi feliratok színesedtek, minden lépcsőfordulóban más és más. Az első emeleten újabb üvegkalitkás porta zárta el a kellemetlen látogatók útját. A titkárság folyosóján a vörös kókuszszőnyeget halványzöld perzsa váltotta fel, s a mozgalmi feliratokat nikkelezett fémbetűk tolmácsolták. Ezen a belső folyosón különös módon csak a munkásmozgalom klasszikusai kaptak helyet. Az érkezőt a Kommunista Kiáltvány bevezető sora fogadta: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” A falon helyet kapott Lenin klasszikus meghatározása: „Szovjet-hatalom plusz az egész ország villamosítása = kommunizmus” – valamint Sztálin és Majakovszkij egy-egy mondata. Káli Gyula leült a titkárság előtt várakozó, zárkózott arcú emberek közé. Ülőhelyével szemben újabb feliratot fedezett fel: „A terv törvény” – hirdették a kemény fémbetűk. Ez a jelszó tökéletesen beleillett elképzeléseibe, így a feliratra függesztette szemét, és kitartóan várakozott. A fémbetűk szuggesztív varázskörétől csak akkor szakadt el, ha megnyílt a párnázott, vastag ajtó.

A folyosón várakozó néma emberek közül másfél órás küzdelem után beerőszakolta magát a titkárságra, ahol aztán további fél órát töltött esélytelennek tűnő ácsorgással. A titkárságon három fiatalnak látszó nő dolgozott. Ketten a telefonok mellett ültek, és megállás nélkül fogadták a hívásokat. A harmadik hölgy széles, üveglappal fedett íróasztalon jegyezgetett, és egy külön telefonon belső utasításokat továbbított az irodából. Amikor lélegzetvételnyi szünet adódott a telefonok kíméletlen zűrzavarában, a széles asztal mellett üldögélő hölgy elutasító pillantással végigmérte Káli Gyulát, és megszólalt:

– Várja önt az igazgató elvtárs?

– Igen, kérem.

A hölgy felemelt egy dossziét az asztaláról, és röpke kopogás után eltűnt az igazgatói ajtó mögött. A titkársági hölgyek eközben felvették a hívásokat. A telefonok állandóan búgtak, turbékoltak, mint a galambok, és a hölgyek hasonlóan: „Az igazgató elvtársat nem tudom adni, házon kívül van… Az igazgató elvtárs éppen most ment el. Ha egy pillanattal előbb tetszik telefonálni, még utánaszólhattam volna… Ki kéri? Igen… Ó, hát nagyon fog örülni az igazgató elvtárs, azonnal kapcsolom…” Így ment ez, egy búgás, egy felelet vagy egy búgás, fél felelet, áradozás, kapcsolás. Káli érdeklődve figyelte a hölgyek váltakozó hangszínét, a hang lágyságát és mélységét, udvarias engedékenységét, majd megfagyását: „Az igazgató elv… Ja, ön az… Ezért nem is kell az igazgató elvtárshoz fordulni. Az igazgató elvtárs utasításba adta az osztálynak, hogy önök mindig kapjanak autót. Igen, személyautót is. Azonnal intézkedünk… Sajnos nincs bent, nem, holnap sem lesz. Tervtárgyalás van a minisztériumban. Egyenesen oda megy minden reggel. Igen, de most tervmódosítás van, hiszen tetszik tudni az újságokból. Igen, mi nagyon nagy vállalat vagyunk. Nem, utána sem. Az igazgató elvtárs az utolsó tárgyalásról már be sem jön ide, egyenesen Leningrádba utazik… Nincs, kérem… Tessék, MASZK. Nincs, kérem. Kikérem magamnak az ilyen hangot! Mit képzel az elvtárs, ez egy szocialista vállalat, itt nem lehet így… Maga menjen!… Tessék, Magyar Szállító… Az igazgató elv… Ja, te vagy, szervusz, aranyom. Igen, este, pá, aranyom, hozz valami italt is…”

A harmadik hölgy közben visszaérkezett az igazgatótól, de Kálit egyetlen pillantásra sem méltatta. Megállt az asztala mellett, felemelt egy újabb dossziét, és visszament igazgatózni. Mindez a telefonokkal és a dossziékkal sokáig ismétlődött. Az intézkedő hölgy szinte már váratlanul, újra megszólította:

– Milyen ügyben akar az igazgató elvtárssal beszélni?

– Magánügyben.

– Ilyen ügyben itt nem fogad.

– De engem fogad.

– Kicsoda maga?

– Nem mondtam még? Káli Gyula vagyok.

– Már kétszer bejelentettem, de hiába…

– Jelentsen be még egyszer. Mondanom kell neki valami fontosat.

– Úgy?… Hát nézze, fiam, most tényleg bejelentem magát, mert nem igazodom ki az egészen. Mit tudom én, hogy kicsoda maga, vagy honnan jött! Mindegy, miért hordanak le, beengedem vagy nem engedem… Bemehet, és közölheti a marhaságait az igazgató elvtárssal. Éppen jó hangulatban van ehhez… – mondta a titkárnő, és ez alkalommal tényleg bejelentette.

Káli Gyula állva várta a nagy pillanatot. Arcát átmenetire igazította a „derűs” és „hivatalos” között, s elhatározta: bármi történik is, fegyelmezett marad. Feltárult a párnázott ajtó, s Káli azonnal zavarba jött.

Órák óta készült erre a találkozóra. A tervek szerint az igazgatónak valahol az ajtótól félig jobbra, esetleg félig balra, egy állami íróasztal mögött kellett volna „kezdődni”. Az igazgatónak azonban nyoma sem volt. Csak egy előszobába érkezett, melyből újabb párnázott ajtón lehetett továbbjutni, de titok maradt, hogy mi következik az ajtó után. Újabb előszoba? Vagy maga az igazgató? A kopogást elnyelték a bőr alá szorított vattarétegek.

Benyitott. Hatalmas, áttekinthetetlen teremben találta magát. Az igazgató a terem másik végében ült egy széles, nyersfa íróasztal mögött mozdulatlanul. Az ajtótól tíz-tizenöt métert kellett megtenni az igazgatóig, aki látszólag észre sem vette, hogy belépett valaki. A futószőnyeg tízcentis kókuszrostjai meghajoltak Káli lépései alatt, és bizonytalanná tették járását. Közben pálmákat kellett megkerülnie, melyek leveleikkel elzárták a szőnyeggel kijelölt utat. „Ezt tanítani kellene az iskolákban…” – gondolta Káli Gyula, és zavart sietséggel címeket adott az alkalmas szemelvényeknek: „Hogyan lépkedjünk az igazgató szőnyegjein… Viselkedés a nagyfőnök irodájában… A menés dialektikája…” Így aztán minden lényegeset elfelejtett, mire az íróasztal elé érkezett.

– Jó napot kívánok… – mondta, és az igazgatóra bámult. Alattomos bosszúvágy ébredt a szívében, és valamilyen trópusi állathoz igyekezett hasonlítani az igazgatót. „Ez az igazgató olyan, mint a… mint a…” – tűnődött, és fokozatosan megdermedt az arca. Az igazgató semmire nem hasonlított, csak saját magára. Pontosan olyan volt, mint egy igazgató, mint a többi igazgató szerte az országban. Amikor ezt észrevette, azonnal a tipikus vonást kereste a kövérkés arcon, a párnás kézfejeken, melyek közvetlenül előtte a finom íróasztalon feküdtek. Erre azonban már nem volt ideje.

– Mit akar? – kérdezte az igazgató elég nyersen.

– Káli Gyula vagyok…

– Na és?…

Káli Gyulának úgy tűnt, hogy az igazgató nyers szavai bizonytalanságot lepleznek, jóindulatot és beszélgetési vágyat. Talán egyetlen gesztuson, félmondaton vagy hangsúlyon múlik, és az igazgató barátságossá válik, kedvessé, mint egy régi rokon.

– Asztaliteniszező vagyok, és arra gondoltam…

– Egen… Pingpongozni akar… És magának azt mondták, hogy a MASZK gyűjti a pingpongozó fiatalembereket… – Az igazgatói arcon oszladozott a bizonytalanság.

– A Sportban is olvastam, hogy…

– Egen… Hát nézze, fiatalember! A MASZK-nak kétségtelenül van sportszakosztálya… Támogatjuk a sportot. De a mi feladatunk nem a labdapofozás, hanem a szocializmus felépítése. Világos?! Mi szállítunk és készletezünk. Ide az emberek azért szoktak jelentkezni, hogy valamelyik teherautónkat vezessék Bácsalmás és Szigetcsép között, vagy ládákat cipeljenek…

– Kérem, én bármilyen munkát elvállalok.

– Egen… Söpörni szeret?

– Söpörni?

– Egen… Söpörni.

– Nagyon szeretek, kérem, söpörni…

– Azt lehet… Kezdheti – mondta az igazgató, és vaskos kézfejével félreérthetetlenül az ajtó felé intett. Káli Gyula éppen fordulni készült, amikor feltárult az ajtó, és nyílásában megjelent a teltkarcsú titkárnő. Az igazgató a következő mondatát már a hölgyhöz intézte: – Ez a fiatalember „sportoló”… Saját kérésére söpörni megy. A sofőrplaccra…

– Igenis, igazgató elvtárs – mondta a titkárnő, és az ajtó felé mozdult, majd megállt, és félszegen megszólalt: – A sofőrplaccot tetszett mondani?

– Egen… Azt tetszettem! – zárta le véglegesen az ügyet az igazgató.

Káli Gyula fél óra múlva már kék munkaruhában hajladozott a katonás sorban álló teherautók között. Söprűje nyomán apró porfelhők támadtak, s ahogy növekedett buzgalma, a porfelhők szépen nekiterebélyesedtek. A nyitott, feltámogatott motorházak alól jobbról is, balról is kibukkant egy-egy olajos arc, és ingerülten Kálira meredt. Káli nem fogta fel a pillantások értelmét. Lefoglalták saját, különös gondjai. Úgy érezte, tevékenységének semmi köze a sporthoz; az út, melyre lépett, nevetséges. Ő, aki ismert evezősbajnok volt, akinek mindenki előre köszönt, most egy büdös gyárudvaron szemetet söpör. A por aztán lassan megöli majd. Lerakódik a tüdejébe, az agyába, és meghülyül. Asztalitenisz? Ugyan, kérem…

– Hagyod abba, te félhülye!

A hang öt-tíz méterről szállt feléje, a nyitott motorházak zegzugából. Felnézett, de nem tudta eldönteni, kitől származott a hang, így tovább húzkodta a seprűt, pontos, köríves pályán. Ekkor aztán az egyik tehergépkocsi sárhányóján feltérdelt egy sofőr, és vad üvöltésbe kezdett:

– Nem értesz, te állat! Hagyd abba a porozást, mert ha én megváglak, kizuhansz a béketáborból!

Káli felegyenesedett, és megnézte a sofőrt:

– Ezeket nekem mondta?

– Neked, te porozógép!

– Akkor én most odamegyek, és lepofozom magát a talicskájáról – mondta Káli, és a seprűt elejtve megindult a sofőr felé, aki ekkor már egy olajos ronggyal a kezét törölgette, és meglepetten pislogott jobbra-balra. Káli tempósan lépkedett, s egy belső hangra figyelt: „Ezt nem kellene, Gyula… Megrándulhat a csuklód, és hetekig nem tudsz edzeni… Ilyenkor az ember hallgasson inkább… Nem ez a dolgod… Ezért nem volt érdemes Pestre jönnöd…” Odaérkezett a teherautóhoz, és csaknem kinyögött már valamilyen barátságos szólamot, amikor a sofőr ráüvöltött:

– Csak gyere! Kirúgom a fogadat! – És rúgott. Káli Gyula érdeklődve figyelte a levegőbe lendülő lábat, s amikor az holtpontra érkezett, villámgyorsan elkapta, és nagyot rántott a sofőrön, aki aztán kalimpálva a földre zuhant.

Káli várta, hogy a sofőr felálljon, verekedjen vagy szitkozódjon, de az csak ült a földön, és bámult.

– Na, öcskös, most szétcsapom a fejedet! – hallatszott a háta mögött, s valaki megfordította a gallérjánál fogva. Középtermetű, overallos férfi állt előtte, és egy villáskulcsot lóbált.

– Kicsoda maga? – kérdezte Káli.

Az overallos férfi megdöbbent:

– Kicsoda?… Hogy én kicsodaaa vagyok? Én vagyok a garázsmester, te… te… barom…

– Akkor legyen szíves, ne tegezzen, nem ismerem magát – mondta, és a szorongató mancsot leválasztotta a gallérjáról.

– Micsodaaa?… Még hogy én ne tegezzelek?… Vége az úri világnak, öcskös… Itt demokrácia van… Azt tegezek, akit akarok… Ha akarom, az igazgatót is tegezem…

– A demokráciát maga félreértette. Nem azt jelenti, hogy mindenkit tegezhet, hanem azt, hogy senkit sem tegezhet. Mindenkinek meg kell adni a tiszteletet, ha takarítófiú, akkor is…

– Ne pofázz, mert szétvágom a fejedet! – üvöltött a garázsmester, de nem vágta szét, csak tipródott tanácstalanul.

– Hát vágja szét – mondta Káli.

– Na, röpülsz te innen, piszkos fajzat. Ide a lábadat többet nem teszed be, elintézlek én téged két perc alatt – mondta a garázsmester, és elindult az irodák felé. A villáskulcsot magával vitte, lóbálta, hadonászott vele harcra készen.

A sofőr még mindig a földön ült, és az olajos ronggyal egy horzsolást törölgetett a keze fején.

– Ennek jól megadta – szólalt meg minden harag nélkül, amikor Káli feléje fordult.

– Ez most nagyon csodálkozik – mondta egy másik sofőr. Négy-öt szerelő és gépkocsivezető állt már ekkor a szűk placcon, és Káli gyanúsnak találta a helyzetet. Sietve kezet nyújtott a földön ülő sofőrnek:

– Ne haragudjon, mester! Nem akartam én zűrt csinálni…

– Haragszik a rosseb… Ilyen jót öt éve nem röhögtem. Amikor ez a mocsok idejött a villáskulccsal, fel sem álltam, gondoltam, megvárom, mi lesz… Hát maga megmondta ennek a tökfejnek végre… Ez mindenkit tegez, mindenkivel ordít. Négygyerekes családapákkal úgy beszél, mint az elemi iskolásokkal. Most aztán csodálkozik… De mondja már, minek jött maga ide söpörni?

– Ideküldött az igazgató…

A sofőrök rosszallóan csóválták a fejüket, aztán az egyik megszólalt:

– Szép gyerekek ezek… Dafke megy most már minden… Ha aztán egy szép napon jól szájon vágnak valakit, csodálkoznak…

– Én ezeket nem értem – mondta Káli.

– Nem baj… Az a nagy helyzet, hogy évek óta könyörgünk, hogy takarítsák le néha ezt a placcot… De ilyen helyen nem lehet söpörni… Minden műszakváltás végén le kellene mosni slagokkal. De nem… Ahányszor felszólalunk, mindig ideküldenek valakit egy söprűvel műszak alatt, és a por beleszáll a felbontott karburátorokba, motorházba, mindenbe. Mi aztán a söprűs embert elzavarjuk…

– Nekem pedig sepernem kell. Ha abbahagyom, az igazgató azt gondolja, nem akarom csinálni.

– Egyezzünk ki… Söpörjön ott elöl, ahol nem állnak kocsik, az jobban is látszik, mert közelebb van az irodához. Ha az igazgató kinézne az ablakon, legalább látná, hogy maga rendesen söpör. Egyébként nem néz ki, attól le is heveredhet a cementre, nem érdeklik az ilyen apróságok.

Káli Gyula megkereste a söprűjét, és kivonult az üresen hagyott placcra. Módszeresen végiglépdelt egy-egy sávon, mintha füvet kaszálna. Vigyázva fogta a söprűt, lazán, erőlködés nélkül, mert félt a lemerevedéstől. „Ha nem vigyázok, a por és az egyoldalú mozgás kikészít engem… Nem is látok itt pingpongasztalt… De nem ám…” – tűnődött, és időről időre megpróbált fordított kézzel söpörni, balról jobbra, majd jobbról balra, hogy sokoldalúan foglalkoztassa izmait.

Munka után az alagsori folyosó padján várakozott. Oroszlántalpas kerti pad volt, cirádákkal és egy felirattal: „Herman udvari szállító.” A pad kényelmesnek bizonyult, s látnivaló is akadt bőven. Az oroszlántalpas paddal pontosan szemben két ajtó volt. Mindkét ajtón azonos felirat fénylett: EDZŐK… EDZŐK. A betűk fémből készültek, mint a mozgalmi feliratok az igazgatói iroda előtt, de ezeket nem rakták galvánfürdőbe, így puritán fegyelmezettséget sugároztak. A kanyargó folyosóról sok ajtó nyílt, és minden ajtón felirat hirdette a szoba rendeltetését. Káli Gyula tisztelte a rendet, így bizonyos meghatottsággal olvasgatta a feliratokat: TEREM… KIS TEREM… EDZŐK… SZERTÁR… TAKARÍTÓNŐK… KAZÁNHÁZ… ÖLTÖZŐ I… ÖLTÖZŐ II… NŐI ÖLTÖZŐ… FÜRDŐ FÉRFI… FÜRDŐ NŐI… „Ez igen… Így aztán lehet eredményeket elérni” – gondolta, és az EDZŐK feliratra függesztette a pillantását.

A folyosón melegítőbe öltözött sportolók rohantak végig, eltűntek az egyik feliratos ajtó mögött, majd újabbak bukkantak elő, színes gatyákban, dresszekben… Néha megnyílt a fürdő ajtaja, és gőz csapott ki a folyosóra. Törülközővel a nyakuk között lányok szaladtak, aztán egy-egy civil ruhás férfi is megjelent, és hivatalos, merev arccal végigvonult a labirintuson. A TEREM-ből kék trikós, agyonizzadt lányok törtek elő, s ahogy elviharzottak Káli mellett, összeborzolták a haját. Nevetgélve berohantak a FÜRDŐ NŐI mögé. Öt-tíz perc múlva megnyílt a NŐI ÖLTÖZŐ ajtaja, és egy lány egyetlen szál bugyiban elindult Káli Gyula felé.

– Nem láttad a ruhámat? – kérdezte, és megállt az oroszlántalpas pad előtt.

– Nem…

– Pedig azt mondják, erre ment…

– Micsoda?

– Hát a ruhám…

Káli döbbenten meredt a lányra. A NŐI ÖLTÖZŐ résnyire kitámasztott ajtaja mögül nevetés csörömpölt ki a folyosóra. Káli ekkor már látta, hogy „valami jópofa viccet” eszeltek ki ellene a hölgyek, de frappáns válaszra már nem maradt ideje.

– Bamba kisfiú, nyertem rajtad egy üveg sört – mondta a lány, és visszaszaladt az öltözőbe.

Káli érezte, hogy a közeg, amibe került, mindenben különbözik a vidéki kisvárostól. A nagyváros nemcsak magasabb házakat és több embert jelent, hanem megmagyarázhatatlan kék-arany vibrálást is, ami eltereli a figyelmet a célokról. Az indulás és a megérkezés között nincs méterben meghatározható út… A távolság itt nemcsak métereket jelent, hanem arcokat, fecsegést, színeket, helyzeteket, alkalmakat, mások vágyait, melyek jogosak mind, csak éppen késleltetnek és kitérítenek.

Felállt. Bekopogott az egyik, majd a másik EDZŐK feliratú ajtón. Válasz egyik helyről sem érkezett, mindkettő zárva volt. Visszaült a padra, és a távoli ajtónyílásokra figyelt. Valahonnan labdapattogás hallatszott, egy futball ritmustalan zuhogása. Nyugtalanság kerítette hatalmába. Felállt, és megállított egy melegítős férfit, aki bokszoló lehetett, mert „árnyékozva” haladt végig az ajtók előtt.

– Nem tudja, merre van az edző?

A bokszoló feléje fordult, s az árnyékbokszolást folytatva a következőket mondta:

– Menj a francba! – Eközben Káli orra előtt hadonászott, akinek nagy kedve támadt egyetlen suhintással leütni a bokszolót.

Visszaült a padra, és várakozott.

Este hét-nyolc óra tájban megjelent egy takarítónő, és kinyitotta az EDZŐK feliratú szobát. Káli megszólította:

– Nem tetszik tudni, hol van az edző?

– Melyik edző? – kérdezte a takarítónő, s közben csap alá tartotta a söprűjét, és vizet eresztett rá.

– Rizik elvtárs, az asztaliteniszezők edzője…

– A klubban…

– Nekem azt mondták, hogy négytől itt van, azért vártam… Asztaliteniszező vagyok, és…

– Mondom, hogy a klubban van… Első emelet jobbra…

– Köszönöm szépen…

Káli Gyula csodálkozva lépdelt a rosszul kivilágított, hosszú folyosón, aztán a legelső magasba vezető lépcsősoron elindult az emeletek felé. Mindenütt takarítottak. Átlépkedett a porszívógépek kábeljein, és eljutott a KLUB feliratú ajtóhoz. Óvatosan kopogott, de ez feleslegesnek bizonyult. Az ajtó belső oldalát vastag párnaréteg fedte, s a klubban zene szólt. Középtermetű, erősen megkopaszodott férfi ült a pianínó mellett, és rekedt hangon énekelt:

 

Ó, mister Talimán, tali li banána,
Rakjuk a szekeret, teli mi banánnal…

 

Mögötte fiatal, elegáns öltözékű fiú állt, és lezser mozdulatokkal rázott egy rumbatököt. A pianínó mellett kis asztalokkal körülvéve négy-öt férfi és két lány ült. A lányok énekeltek, a férfiak beszélgettek, s nagyokat nevettek közben. A távolabbi asztaloknál elszórt párok üldögéltek, a bárpult előtt pedig egy nagy csapat lány. Káli megismerte a lányokat. A nevetésük most is olyan volt, mint a csörömpölés, de halkabb, talán lágyabb is. Limonádét és málnát szopogattak szalmaszálakon. „Melyik lehet itt Rizik elvtárs, az edző?” – tűnődött, s közben tétován a pulthoz lépkedett, mivel a pulthoz a nyilvánosnak álcázott helyeken bárki odaléphet.

– Kisfiú…

Ismét a lányok műsora következett. Kíváncsian rájuk pillantott.

– Nem ismersz meg, kisfiú? – integetett egy szőke lány.

– Nem – mondta Káli, és közönyös mosollyal bámult a lányra.

– Én vagyok a sörös lány…

A lányokból kitört a nevetés.

– Sörös lány?… Tudod, mi vagy te, Sörösló! – harsogtak a barátnőjükre, aki kezdte elveszíteni a türelmét. Felállt, és karon ragadta Káli Gyulát.

– Ne hallgass ezekre, irigy dögök… Gyere, fizess nekem egy kávét.

– Nem fizetek – mondta Káli, de azért hagyta magát vonszolni. A lány lenyomta az egyik cseppnyi asztal mellé, és nagyot villant a szeme:

– Miért nem fizetsz te nekem kávét!?

– Nem tudom, miért fizetnék én magának kávét?

– Mert szép vagyok.

– Na és? Én nem vagyok szép?

– Az anyád, te csibész, és én még azt hittem, hogy rendes kisfiú vagy. Hogy tudod magad ennyire álcázni? Tudod mit? Fizetek neked egy rumot… És magamnak is.

– Nem kell nekem rum…

– Dörzsölt kis vagány vagy, mondhatom, de nem röhögtetsz ki a lányokkal… Itt maradsz pár percig, mert kikaparom a szemedet… Légy szíves, mosolyogj – suttogta feléje ingerülten a lány.

– Mi a fenét akar tőlem?

– Semmit… Jó hecc volt az ott a folyosón… Szép vagyok, nem?

– Szép…

– Na ugye, te láttál egy szép lányt bugyiban, én meg nyertem rajtad egy üveg sört. Sokra visszük még…

– Sokra… Nem tudja véletlenül, melyik itt Rizik elvtárs, az asztaliteniszezők edzője?

– Rizi-Bizi?

– Mit mond?

– Azt, hogy Rizi-Bizi, így hívják a cégnél… Ha valami balhé van, ő az igazgatósági optimista. „Rizik bízik” – hajtogatja, így aztán ráragadt ez a hülyeség. Te pingpongos vagy?

– Az, de most már megmutathatná Rizik elvtársat.

– Ott ül a pianínó mögött…

– A középső?

– Hogyhogy középső? Nem érted, hogy a pianínó mögött? Egyedül ül ott, de ha te háromnak látod, akkor a középső.

– Aki zongorázik?

– Pontosan, kisfiú… Milyen éleselméjű vagy.

– Rizik, az edző?

– Az, a kis Rizik, Rizik elvtárs vagy Rizi-Bizi, ahogyan akarod.

– Vele kell tárgyalnom…

– Várj még… Ha felállsz, hajolj a fülemhez, és csinálj úgy, mintha súgnál valamit, jó?

– Jó, de mit?

– Nem kell súgnod, csak játszd meg magad…

Káli felállt, aztán a lány füléhez hajolt:

 

Riadt tündérkutyák ugatnak,
S tündérrejtekbe tűnnek el

 

– súgta, és ellépett az asztaltól.

A lányok odaszóltak neki, amikor elhaladt mellettük:

– Mi az, kisfiú, befűzött a Sörösló?

Káli rájuk mosolygott, de nem válaszolt.

A zongorista lekopaszodott fején nagy izzadságcseppek csillogtak. Arca kicsit borostás volt, de vidám, jó bemondásokra kész, elnéző és elnézésre vágyó. Reszelős hangjával, szőrös ujjaival, melyek vakon szaladgáltak a nikotinsárga billentyűkön, olyan volt, mint egy naftalinba rakott apacslegény.

– Ön Rizik elvtárs, az edző? – kérdezte Káli Gyula, és tétován megállt a pianínó mellett.

– Mit akar?

– Káli Gyula vagyok… Kérem, én pingpongozni szeretnék itt a vállalatnál.

– Minek? – kérdezte a zongorista, és egyetlen pillanatra sem hagyta félbe a játékot.

– Hogyan tetszik ezt érteni?

– Minek akar pingpongozni? Minek?… És miért pont pingpongozni? És egyáltalán… Mit gondol maga az életről?

– Az életről?

– Na, mondja meg! Ki vele! És egyáltalán: „Cso-ko, cso-ko, csokoládé, Ó, szinyóra, vegyen magának s a fiának…” – A zongorista rekedt énekbe kezdett. A közeli asztaloknál üldögélő társaságban is rákezdett a két lány. Káli odapillantott, és csaknem elájult. Az igazgató ült ott, a lányokkal és a vidám férfiakkal, s az igazgató nevetése volt az a harsány zaj, ami a klubban mindenen áthatolt. A dobogón álldogáló elegáns fiatal fiú ekkor hozzálépett, és átnyújtotta az egyik rumbatököt.

– Ha nem sértem meg – mondta, és meghajolt.

Káli megadóan zörgette a tökben táncoló kavicsokat, és a falakra meredt. A felső ablaktáblák magasságában felirat futott körbe: „A kizsákmányolók szét vannak verve, de nincsenek megsemmisítve.”

– Nem ismeri a szövegét? – kérdezte váratlanul a zongorista, s Káli ekkor nyögdécselve szavalni kezdett:

 

Minden lány szeszélyes
Mind édesre éhes…

 

Amikor a strófa végére értek, Rizik elvtárs váratlanul felfüggesztette a zenélést. Csend keletkezett, s ebben a vákuumban újra Kálihoz fordult hangosan:

– Tud maga pingpongozni?

– Tudok, kérem, bár azt hiszem, még nyers egy kicsit a technikám…

– Képzelem… Hát majd holnap este lemérjük a maga technikáját.

Az igazgató intett Riziknek:

– Fiúk, itt a sörötök.

– Én akkor majd holnap…

– Maradjon még… Eszünkbe juthat valami lényeges. Az életről például még nem nyilatkozott…

Káli Gyula zavartan cammogott Rizik és az elegáns fiatalember mögött. Kelletlenül leereszkedett egy székre, az igazgató közvetlen közelében.

– Ó… Egy kedves ismerős – mondta az igazgató.

– Jó estét kívánok, elnézést kell kérnem a zavarásért, de…

– Mutatkozzon be a gyerekeknek.

Káli felállt, és sorban kezet fogott mindenkivel.

– Na, akkor mesélje el, hogyan történt! – szólalt meg újra az igazgató.

– Mire tetszik gondolni?

– Úgy emlékszem, délelőtt megvert egy sofőrt, a garázsmestert pedig megmérgezte… De közben igyon egy kis sört…

– Kérem, én csak a munkámat akartam végezni, de a por nem tetszett nekik. Így aztán… A garázsmestert egyébként csak arra figyelmeztettem, hogy ne tegezzen… – mondta, és beleivott a sörébe.

– Közölhetem, hogy vállalatunknál maga az első takarítófiú, aki összeveri a sofőröket, s akit a garázsmester már az első napon feljelentett a pártszervezetnél. A többi dolgozót csak öt-hat nap elteltével szokta feladni…

– Rizik bízik – szólalt meg az edző, majd Kálihoz fordult: – Maga itt takarítófiú?

– Igen… Az igazgató elvtárs így osztott be…

– Nahát – mondta Rizik, és az igazgatóra nézett.

– Egyelőre… Még azt sem tudjuk, hogy…

Az edző tovább csóválta a fejét, majd így szólt:

– Egyik elvtárs a másik elvtársnak nem vájja ki a szemét, vagy igen?

– Mi az, hogy másik elvtárs? Melyiktek tartja magát itt elvtársnak? Itt egy elvtárs van, és az én vagyok – mondta az igazgató.

– Nono! – szólalt meg Rizik. – Nincsen már kopasz fej, csak seggig érő homlok… És Rizik bízik…

Az igazgató gyanakodva az edzőre meredt:

– Ezeket hogyan érted? Mire célzol? Mi az, hogy Rizik bízik?

– Semmi, csak optimista vagyok.

– Szóval Rizik optimista… Hát te azt hiszed, többet tudsz, mint én? Azt hiszed, hogy én nem tudom pontosan? Engem őszintén tájékoztatnak az elvtársak. Én tudom, én mindent tudok. Lehet, hogy te is tudod, Rizik, de akkor sem kell ilyen cinikus megjegyzéseket tenned. Kopasz fej, kopasz fej… Na és… És éppen te, akinek, ugye, mindent…

– Rizik iszik – szólalt meg az edző, és legyintett, majd Káli Gyulához fordult: – Tudja, ki volt Barna Viktor?

– Asztaliteniszező. Világbajnok volt Berlinben.

– No igen, és persze Prágában, Bécsben, Párizsban, Londonban és mindenütt. Valamikor Magyarországon ez sportnak számított – mondta Rizik, és alattomosan az igazgatóra nézett, majd megemelte a söröspoharát.

– Hát én azt hiszem, most már megyek…

– Ráér, bajnok úr… Az életről például még semmit sem méltóztatott…

– Nincs még szállásom… Így is késő van…

– Nohát… Szállása sincs… Maga, fiam, egy balfácán… Mit képzel maga egyáltalán? Mi az élet?

– Az élet erőfeszítés – mondta Káli, és felállt. Az elegáns öltözékű fiú ekkor megfogta a karját, és visszahúzta a székre:

– Maradjon nyugodtan… Majd a doktor úr elintézi…

– Ki az a doktor úr?

– Én vagyok… Mint az előbb már jeleztem, Sebestyén László a nevem. Orvostanhallgató vagyok. Budapesten van ötven-hatvan lakásom, teljes berendezéssel. Éppen most akartam ezeket a lakásokat kiosztani. Magának természetesen adok egyet.

– Köszönöm – mondta Káli, és arra gondolt, hogy a szép ruhás fiú hülye, és valószínűleg Rizik is hülye, és valami zűrzavar lehet a vállalatnál, vagy talán az egész országban. Mire célozhatott Rizik? Kopasz fej… Csak nem?… Igaz, hogy júliusban volt valami az újságban… Mi is volt az… Igen, a Szabad Nép írta…

Az összetolt apró asztalkák szabálytalan alakzatú szigetet alkottak. Az öblökben mindenütt gunnyasztott egy-két ember, és persze ott ültek a lányok is, így elég nagy volt a hangzavar. Mindenki a maga szövegét mondta, de közben egymásra is figyeltek. A főmesélő az igazgatóval szemben ült. Jóképű, rövid hajú fiú volt, és a mondatok végén mindig odafordult az igazgatóhoz: „Érted?” Az igazgató értette. Nem volt nehéz megérteni a történetet. Egy lányról mesélt, akit üzletszerű kéjelgésért letartóztattak. A kihallgatása már megtörtént egyszer, és a bírósági tárgyalásra várakozott a cellájában. Ők aztán, mivel úgyis unatkoztak az irodában, felhozatták a lányt, és újra kihallgatták. Úgy csináltak, mintha jegyzőkönyvet vezetnének, és elmondatták a lánnyal a szakmai titkait. A lány szívesen mesélt nekik, mert közben „szünetet” rendeltek el, és ilyenkor a büféből hozattak neki kaját és egy-egy üveg sört. Amikor aztán a bíróságon megkérdezték, hogy a vallomását önként vagy kényszer hatása alatt tette, elkezdett lelkendezni: „Ilyen rendes hekusokat én még életemben nem láttam… Csupa rendes úriember van ott együtt…” – mondta.

– A bíró beírta a lány szövegét a negyedéves jelentésébe, és a főnökünket kitüntették. Mi aztán elmeséltük neki a sztorit. Majdnem elájult. Attól kezdve még a fizetésért sem kellett bemennünk, hazaküldték a lakásunkra. Micsoda klassz társaság verődött ott össze – sóhajtott a rövidhajú.

– Hiába nyekeregsz, fiam, a Dózsában többet nem focizol – mondta Rizik.

– Forog a föld…

– A föld az forog, csak a te eszed nem forog. Az edzők minden szakmai tanfolyamon elmesélik a rémtetteidet.

– Ezért nem tudnak maguk edzeni… Szépirodalommal foglalkoznak a továbbképzésen… Mire mindenki elmeséli a maga történetét, éppen véget ér a három hét. El kellene magukat vinni egy szigetre, ahol nem láthatnak futballistát, csak egymást. Szeretném tudni, akkor miről menne a pofázás?

– Az oroszlánokról…

– Menjen már… Mindig ezzel jönnek…

Rizik visszaült a pianínó mellé, és rázendített:

 

Csini baba, szeretlek én,
Csini, csini, becézlek én…

 

Káli Gyula fáradtan és kedvetlenül bandukolt az orvostanhallgató mellett.

– A cuccaid hol vannak?

– Milyen cuccaim?

– Nincs valami táskád vagy fogkeféd?

– Nincs. Éppen zsebre tett kézzel sétáltam a Duna-parton, amikor véletlenül elutaztam.

– Állati egy alak vagy. Tényleg tudsz pingpongozni, vagy csak beadtad nekik?

– Tudok… És majd összeszedem magamat. Hol vannak a házaid?

– Ez például jó lesz? – kérdezte az orvostanhallgató, és egy salétromos falú, háromemeletes bérházra mutatott.

– Megfelel.

Kicsöngették a házmestert, aztán az elhanyagolt, piszkos lépcsőkön felkacskaringóztak a második emeletre. Az orvostanhallgató kulcsot vett elő, és kinyitott egy ajtót. Valahonnan keskeny fénycsík esett a folyosóra. Káli nekiment egy partvisnak, és feldöntötte. A zuhanásra kis mozgolódás támadt a házban, aztán a fénycsík szögletes ajtóvá szélesedett. Sebestyén felgyújtotta a villanyt. A folyosó végében pongyolás, táskás arcú úrinő állt. Káli meghajolt:

– Kezét csókolom…

– Csókolom, Mérey néni… Ugye, nem tetszettek még feladni a hirdetést?

– Még nem adtuk fel, Lacika… Talán…

– Igen, ő lenne az új lakó… Kiváló ember, nagyon intelligens… Az igazgatóságon dolgozik, és levelezőn végzi az egyetemet. Nem vették fel a nappalira… Tetszik tudni, hogyan megy ez manapság, megérezték rajta az úri viselkedést, és már vége is volt. De szerencsére sportoló, így most minden rendbe jön majd…

– Ön nem tagja valami izének? – fordult a hölgy Kálihoz.

– Dehogy tagja – vágott közbe Sebestyén.

– Mi vallásos emberek vagyunk. Ide nőket nem lehet ám felhozni, fiatalember… Se a férjem, se én ki nem állhatjuk a nőket, különösen a mai nőket, ezeket a mindenre kapható személyeket. A mi időnkben bizony mások voltak az erkölcsök. De hát…

– Nőket? Dehogy…

– A szoba ára kétszáz fejenként. Önnek is ennyit kell majd fizetni. Aki elköltözött, az is ennyit fizetett. Lacika nem tud egyedül négyszázat fizetni.

– Nagyon jó így, asszonyom… Még ma írok az édesanyámnak, hogy milyen kitűnő szállást kaptam…

– Látom, maga jóravaló fiú… Szóval kétszáz a szoba…

– Igen, esetleg nem mutatkozhatnék be mindjárt a férjének is?

– Ezt holnapra kell halasztanunk… Mérey úr vidéki kiszálláson van. Mélyépítő mérnök, tudja… Örökké rángatják őket… – mondta a táskás arcú hölgy, és szomorúan ingatta a fejét.

A szoba, melybe Káli Gyulát az orvostanhallgató betuszkolta, elég szűknek bizonyult. Két fotelágy jelképezte a kényelmet, melyeket esténként szét kellett nyitni, reggel pedig összehajtogatni, mint egy hordozható mentőcsónakot. Rendelkezésükre állt még egy szekrény és asztalka, melyhez külön széket biztosítottak a háziak. Káli beleroskadt az egyik fotelba.

– Tudod, hol van a férje? – kérdezte Sebestyén.

– Kiszálláson.

– A titkárnőjével… Ennek a szent skatulyának bemeséli a kiszállásokat, és közben itt hancúroznak valahol a Margitszigeten vagy Budán. Nekem egyszer bemutatta a nőt. Az öregasszony elutazott mindenszentekre a nővéréhez, hogy együtt virágozzák fel a családi sírokat. A mérnök úr még aznap felhozta a kislányt, és megkért, hogy vállaljam magamra a botrányt, ha véletlenül mégis hazaállítana a felesége. Jutalmul visszaadta a lakbéremet arra a hónapra.

– Aranyos öregasszony…

– Aranyos… Vén marha… „Se a férjem, se én ki nem állhatjuk a nőket…” Ha nem jövök haza nyolcig, a partvist mindig odatámasztja az ajtó mellé. Ha egyedül jön az ember, észre sem veszi, mert bőven elfér mellette, de ha másodmagával, akkor valamelyikünk biztosan feldönti. Most nagyot csalódott. Azt hitte, nőt akarok becsempészni.

– De te nem akarsz.

– Persze hogy nem. Teljesen alaptalanul gyanúsítgat az öregasszony.

– És mondd, ha egyszer orvostanhallgató vagy, mi dolgod neked a MASZK-nál?

– Ott pingpongozom… Onnan kapom a kalóriapénzt, és egyébként is… Jól megvagyok velük. Tudod, apám is a vállalatnál dolgozik, a dombóvári telep vezetője…

– Pingpongos vagy? Ez nagyszerű! – mondta Káli, és felélénkült.

– Nem viszem túlzásba… Nem is lehet.

– Miért? Nincs időd?

– Mert Rizik az edző…

– Nem értem… Az újságban is bent volt, hogy a MASZK az asztaliteniszezők paradicsoma. Ez a cég direkt erre profilozta a sportját…

– Mikor olvastad?

– Egy éve vagy fél éve, már nem is tudom… De akkor mindjárt arra gondoltam, hogy…

– Kár volt… Nem hallottál még a rotációról? Egyszerű. Vándoroltatják a káderokat. A pártapparátusból átvándoroltatják a tanácshoz, a tanácstól a szakszervezet valamelyik bizottságához vagy egy üzem élére. Aki az üzem élén volt, az pedig elmegy a pártapparátusba. Azt az igazgatót, aki az asztaliteniszt támogatta, éppen tíz hónapja vándoroltatták el a vállalat éléről. Az új igazgató jobban ért a szállításhoz, műveltebb, magabiztosabb, közgazdasági egyetemet végzett, csak éppen nem szereti az asztaliteniszt. Ennyi az egész…

– És így…

– Neki a foci a hobbija. Fejébe vette, hogy összehoz egy NB II-es csapatot. Már javában gyűjtögeti a focistáit. Focira megy a sportalap, focistáké a „leim” állás, focistáké a külföldi út, az egész vállalat a focistáké. A régi asztalitenisz-edző felmondott, és magával vitte a két legjobb játékost. Kovács azonnal szerződtetett egy új edzőt: Riziket.

– Kovács János?

– Igen, az igazgató… Így támadhatatlan. Mindent megtett az asztaliteniszért. Csak éppen Rizik edzői képesítését még senki sem látta. Rizik azonban nemcsak edző, hanem bárzongorista is. Mint egyszemélyes „klubzenekar” kapja a vállalattól a második fizetését. A maga módján zseniális. Minél rosszabbul áll az asztaliteniszezők ügye, Riziket annál jobban pátyolgatja az igazgató.

– És ezt itt senki nem látja? Nincs egy ember, aki odaáll és megmondja…

– Az ügy láthatatlan… Rizik tehetséges szemfényvesztő, valóságos professzor a maga szakmájában. Még a sportolóknak is úgy tűnik, hogy Rizik ért a pingponghoz, és mindent elkövet a sikerek érdekében… S közben persze klinpérozgat a klubban… Én egyáltalán nem haragszom rá, nagyszerű pofa. Belőlem aligha lenne nagy játékos. Örülök, ha az orvosit elvégzem, és mehetek a körzetembe… Letörtél?

– Engem Rizik egyáltalán nem érdekel. Ha lesz bennem kitartás, nagyobb játékos leszek, mint bármelyik futballistájuk… Van itt egyáltalán futballcsapat?

– Csapat még nincs, de futballisták már vannak. Ott volt az a jópofa, rövid hajú srác, az például a Dózsából jött át. Rengeteg balhéja volt. Elmentek az egyik vidéki állatkertbe, és levizelték az oroszlánt. A sörényes megdühödött, s félig szétverte a ketrecet…

– Ezért tették ki a csapatból?

– Dehogy, a gól miatt. Rúgott a saját kapusának egy hatalmas gólt. Döntetlenre állt a mérkőzés, mindenki ideges volt. A kapus állandóan oktatta a saját csapatát. Különösen a rövidhajúra szállt rá, mert kihagyott egy helyzetet az ellenfél kapuja előtt. Erre ez megsértődött. Amikor megkapta a legközelebbi labdát, elindult vele a saját kapuja felé. Kicselezte az egész védelmet, és egy akkora gólt rúgott, hogy kiszakadt a háló. Közben ordított a kapusára: „Vége a pofázásnak! Ezt fogd meg, tökfejű!” A közönség fuldoklott a röhögéstől, Grain Öcsit persze azonnal kivágták a csapatból. De nem érdekli, lefelé könnyű szerződni, jövőre már focizhat. Azt mondják, egészen jó formában van.

Káli lehajolt, és kifűzte a cipőjét.

– Lehet itt valahol mosakodni? – kérdezte.

– Ahogy kilépsz a folyosóra, jobbra az első ajtó a fürdőszobába nyílik.

Káli sokáig mosakodott, amikor visszatért a szobába, Sebestyén már a nyitott ablak mellett állt komor, tűnődő arccal.

– Valami van a levegőben – mondta, és Kálira nézett.

– Lábszag, nem?

– Nem… Valahol szól egy rádió… Nyugati adás… Korábban nem szokott kihallatszani – mondta, és fejével a mélyben sötétlő utca felé intett.

 

4.

Az öltözőből a folyosóra lépett, és lassú ügetéssel közeledett a tornaterem felé. Mögötte ajtók nyíltak, a fal mellett, lehalkítva, egy lány hangja szállt:

– Te… Kisfiú… Akarok valamit mondani… Csak egy percet várj… Nézz hátra, jó…

Káli egyenletes tempóban szaladt a folyosón, és egymáshoz illeszthetetlen emlékképekkel s érzésekkel küszködött. A tornatermekből nyers izzadságszag szivárgott a folyosóra, és azonnal ódonná vált, veretes szépségűvé, mint egy műtárgy. Iskolák folyosóin terjeng hasonló illat, és persze a világ összes tornatermében, versenypályák gyepén, öltözőkben. Ez a savanykás illat a sok szellőztetéstől megkopik, de mégis örök, falakba, tárgyakba, szőnyegekbe ül. Úgy érezte, hogy a múltjában szalad valahol, vidéki tornatermekben, esetleg egy kuglipályán, és a golyók zuhogása is hallatszik. Mindebbe belemosódott a lány hangja is… Rémlett, hogy valaki így már utánakiáltott egyszer… De hol?… Mikor… Azt is lehetségesnek tartotta, hogy ezekben a pillanatokban nem kiáltott utána senki, ajtók sem nyíltak, csak azt a régi hangot hallja, amelyik tíz éve meg akarta állítani, lefékezni… A lány hangja kellemes borzongással töltötte el, mintha boldogság és szépség járna a nyomában, s közben félig öntudatlanul azon fáradozott, hogy ebbe a harmonikusnak ígérkező képbe a savanykás izzadságillatot is beépítse. Esetleg az iskolai vécék illatát is, melyek különböznek minden más hasonlítható szagtól. Az iskolai piszoárok illata sokszor azonos a boldog gyermekkor emlékével. Az iskolai vécék dohány-, kátrány- és salétromillatú világában nagy volt a készülődés… A megbarnult ablakpárkányokon dolgozatokat másoltak, titkos megbeszéléseket tartottak a diákbizottságok. Verekedések zajlottak. Egyszer tenyérnyi hosszú késsel hátba szúrtak egy fiút. A tanárok szerették volna kicsapni a tettest, de nem lehetett. Nem akadt tanú, és maga a hátba szúrt felsős diák sem vallott osztálytársa ellen. Békében leérettségiztek… Káli valami félreértés folytán benyitott egyszer a lányok vécéjébe. Soha nem bírta elfelejteni osztálytársnőit, ahogy ott félmeztelenül álltak, és egymás testiségét csodálták, simogatták. Mindez reménykeltően kavargott agyában, mintha pillanatokon belül valami egyértelmű, jelentős eredmény születne ezekből, mintha egy lány múltba vesző hangjából és a savanyú izzadságszagból különös módon megnyilatkozhatna a rend. Amikor a terem ajtaja elé érkezett, zavart hangulat kerítette hatalmába. Nem készült… Nem tudja, mit kell mondani, válaszolni… És ekkor már értette. Az illat, a lány elmosódó hangja, a valóságba játszó, tűnékeny múlt mind csak arra volt jó, hogy megzavarja egyéniségét, zavartan, készületlenül lépjen a terembe. De kinek van ereje mindehhez? Ki kelti fel ezeket a hallucinációkat? Mi történik az emberrel?

Belépett a tornaterembe. Az utcai frontot bordásfalak fedték, közelükben néhány elszabadult mászópózna lengett. A főfalról kosárpalánk meredt a belépőre, szakadozott, avítt hálóval. Egyik sarokban szerek és szőnyegek zsúfolódtak össze, svédpadok s talán néhány labda is. A terem közepén két pingpongasztal állt, az asztaloknál már játszottak. Sebestyén, néhány hasonló korú fiú, valamint két lány az asztalokat és szereket kerülgetve melegítő köröket futottak. Néhányan súlyzóztak, mások a bordásfal mellett hasizomgyakorlatokat végeztek. Káli tanácstalanul megállt az ajtóban, s pillantásával az edzőt kereste. Sebestyén odafutott hozzá, és a terem kétharmadánál emelkedő oszlopok egyikére mutatott. Az oszlop mellett régi típusú, zöld posztós íróasztal állt. Rizik az asztal mögött ült, és komoly, hivatalos arccal jegyezgetett valamit. Két tornagatyás fiú és egy melegítős lány állt mögötte, és tanácsaikkal segítették az adminisztrációt. Káli átkelt a kavargó termen, és meghajolt az edző asztala előtt:

– Jó napot kívánok!

Rizik totószelvények kitöltésével foglalkozott. Fel sem pillantott, csak rótta az egyeseket és ikszeket, majd felbocsátott egy kegyes, megtisztelő kérdést:

– Honvéd–Pécs, maga mire venné?

– Kispesten játsszák?

– Igen, Kispesten.

– Fix egyes…

– Jó, beírom az egyest. Melegítsen be – mondta Rizik, és írta tovább a számokat, anélkül hogy Kálira akár csak futólag rápillantott volna.

Káli bemutatkozott néhány embernek, aztán körözni kezdett a teremben, mint a többiek. Amikor fellazultak lábizmai, szabadgyakorlatokat végzett. Mozgás közben állandóan ügyelt a karizmaira, a csuklóját és az ujjperceit pedig külön is megmozgatta.

„Kik ezek?” – tűnődött, és szemügyre vette az embereket. Asztaliteniszezők, súlyemelők, kosarasok, atléták, talán még ökölvívók is szaladgáltak a teremben. Mindenki végezte a maga gyakorlatát, zárkózottan és alig leplezett ellenségességgel. A mozdulatokba indulatok vegyültek, s ezeket egyik-másik arcon is látni lehetett.

Kinyílt az ajtó, és ütővel a kézben két hófehér szerelésbe öltözött asztaliteniszező vonult át a termen. Káli csak most vette észre, hogy a falra szerelt kosárpalánktól balra egy bőrözött ajtó nyílik valahová. A hófehér tréningruhába öltözött asztaliteniszezőknek mindenki helyet adott, s azok néma méltósággal átvonultak a termen, majd eltűntek a bőrözött ajtó mögött. Káli lassú ügetéssel végigszaladt a bordásfal mentén, aztán a kosárpalánk alatt megállapodott, és tovább végezte gyakorlatait. Egyetlen gondolat kötötte le a figyelmét: „Mi lehet az ajtó mögött?” Elhatározta, hogy szemügyre veszi a szomszédos termet. Legegyszerűbben ezt akkor tehette volna meg, ha ismét érkezik valaki a belső terembe. Dolgoztatta izmait, és várakozott. De hiába. Újabb fehér ruhás sportolók nem érkeztek. „És ha benyitnék?” – tűnődött.

Hirtelen az ajtóhoz lépett, és felnyitotta. A teremben két pingpongasztal állt, az asztaloknál piros dresszekbe öltözött férfiak játszottak. A fehér szerelésben érkezett asztaliteniszezőknek azonban nyoma sem volt. Káli éppen észrevette, hogy a teremből újabb bőrözött ajtó vezet tovább valahová, amikor a pirosdresszesek abbahagyták a játékot, és rámeredtek.

– Bocsánat – mondta Káli.

Az egyik pirosdresszesnek megvonaglott az arca, aztán a bal kézfejével némán intett az ajtó felé. Káli visszahúzódott, és az izgalomtól megmozdult a gyomra. Kicsit ugrált a kosárpalánk alatt, aztán halaszthatatlan rohanásba kezdett. Hasmenést kapott. A sportcsarnok mosdói nagyon tiszták és kényelmesek voltak. Csupa fehér csempe és fehér zárléc meredt rá, s az ajtón látszott, hogy a félreérthető feliratokat naponta lemossák róla. „A belső termek… Hümm… Mi lehet a belső termek titka?” – tűnődött, aztán az ajtón mégiscsak kirajzolódott előtte egy felirat. A tintaceruza festékanyagát természetesen már eltüntették, de a betűk kontúrját a festett fenyőajtó megőrizte. Hunyorogva betűzte a feliratot: „Itt… lakik… Mátyás, az igazságos…”

Sietve kezet mosott az előcsarnokban, és visszaügetett a terembe. Rizik ekkor már a bordásfal előtt állt, és néma szemlét tartott az edzés zűrzavara felett. Amikor megpillantotta Kálit, egészen megkönnyebbült, mivel azonnal akadt valamilyen elfoglaltsága.

– Jöjjön csak, fiam… – mondta, és félig az ajtóra, félig a pingpongasztalokra pillantva csettintett az ujjaival.

– Rizik elvtárs… Bemelegítettem… És nem ismerek itt mindenkit.

– Én sem – mondta Rizik, és mosolyogva élvezte saját szellemességét.

– Nem kellene bemutatkoznom?

– Jó, hát mutatkozzon be, ha azt hiszi, hogy ezek itt társasági életet akarnak magával élni. Ezek, kérem… Na de hagyjuk ezt… Mutatkozzon csak be – mondta, és összeütögette a tenyerét, mire kis csend keletkezett a teremben.

– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam! Káli Gyula vagyok – hallotta a saját hangját, ahogy erőlködve nekibuzdult.

– Nem baj – érkezett rá válasz valahonnan a sarokból, aztán halk röhögés támadt.

Rizik lemondóan legyintett, aztán odalépett az egyik asztalhoz, és egy fekete bajszos, kopaszodó sportolóhoz fordult:

– Haraszti… Megkérem, üssön ezzel a fiúval… Nagy játékos szeretne lenni. Direkt ezért érkezett.

– Ahogy óhajtja, maestro – mondta a bajszos, és gúnyosan meghajolt.

Káli átvette valakitől az ütőt, és az asztalhoz lépett. A bajszos adogatni kezdett. Káli első két labdája elment az asztal felett. A kopaszodó játékos elégedetten mosolygott. Káli kezében csúszkált az izzadt nyelű ütő, de azért a harmadik szervára kialakult a labdamenet. A bajuszos pötyögtetett, ide-oda, rövid, meredeken pattanó labdákat erőszakolt partnerére. Káli megfogta a labdát, és a bajuszos férfihoz fordult:

– Mondja, kérem, ön milyen stílusban játszik?

– Nem mindegy magának? Nekem mindegy… Mire az ember megtanul egy stílust, addigra úgyis kimegy a divatból…

A bajuszos dörzsölt, vén vagány volt. Sikertelen, kikopott játékos, megcsontosodott dezilluzionista. Káli jól látta kaján arcán, hogy ki akar vele tolni. A párbeszéd után még nagyobb élvezettel pötyögtetett. Káli elhatározta, hogy ellenfelét kimozdítja a hálótól. Megütött egy labdát, de az lefelé tartó ívben bepörgött a hálóba. A dezilluzionista röhögött, majd odaszólt Kálinak:

– Na, Öccse, öt török, öt görög, hány ember?

Káli érezte, hogy a vér a fejébe szalad és bőréből feszülve kiemelkednek az erek. A bajszos folytatta az elmélkedést:

– Nem kell ám mindenkinek pingpongozni… A tollaslabdát nem próbálta?… Az is jó… Mondják, van, aki belejön…

Káli Gyula elhatározta, hogy legyűri dühét, és föléje kerekedik a bajszosnak. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és arra a jegenyesorral határolt füves mezőre gondolt, ahol álmában játszott egyszer, s a labdái a kék végtelenben szálltak. Hallani vélte a labdák egészséges elpattanását, surrogó repülésüket a tér felett, s tüdeje megtelt nyugalommal és levegővel. Némán adogatott. Igyekezett hosszú, lapos labdákat tálalni a bajszos ellenfélnek, de az még ennek ellenére sem akart a hálótól elmozdulni. Amint csak tehette, ott kaparászott az asztal felett, lapátolt, tekert, csavart, és röhögött hozzá. Amikor Káli Gyula remegő idegessége teljesen elmúlt, forhenddel megütött egy labdát. A bajszos meg sem mozdult, csak nézte, hogyan vágódik térfelére az apró fehér gömb, s száll onnan tovább a bordásfal irányába.

– Úgy?… – szólalt meg fenyegetően. – Akkor talán játsszunk egy szettet…

– Helyes – mondta Káli, és megvárta, míg a bajszos elment a labdáért.

– Szerváért megyünk? – kérdezte, amikor visszaérkezett.

– Természetesen.

Haraszti bedobta a labdát, és ütögettek. Káli bekhenddel lehúzott. Finom csuklómozdulatát a bajszos talán észre sem vette. Káli igyekezett kihasználni az adogatást. Hosszú, lapos, megnyesett labdákat küldözgetett ellenfelének, aki könnyedén visszaadta valamennyit, de kénytelen volt az asztaltól hátrább húzódni. Káli hidegen figyelt. Látta a bajszos arcán, hogy az már berendezkedett a vereségre… Gyűlölettel nézte Káli bal kezét… Vajon feldobja-e eléggé a labdát? Csavar nélkül emelkedik a feldobott labda? Hibát keresett, szabálytalanságot, de nem talált. Szervacserénél Kálinak egy fórja volt. A bajszos ismét betáncolt az asztal fölé, és kíméletlenül erőszakolta a pötyögtetést. Káli taktikához folyamodott. Úgy csinált, mint aki belenyugodott a rövid, pattogó játékba, ide-oda ugrált, mint aki nehezen éri el ezeket a jobbra-balra vágódó labdákat, aztán váratlanul bekhenddel közbeütött. Így két fórral vezetett már, s nagyon vigyázott a továbbiakban, hogy előnyét megőrizze. A bajszos közben taktikát változtatott. Lassan hátrált az asztaltól, és nyesett labdákat küldözgetett fiatal ellenfelének. Káli későn vette észre a játék megváltozó képét, így hálóba ütött egy labdát. Vesztett előnyéből, és idegessége kezdett visszatérni. Nyugtalanságában gondolkodás nélkül lehúzott egy jobbra tartó labdát, de a bajszos résen volt, és visszaadta. Káli a visszanyesett labdát újra megütötte tenyeressel, és nyert egy poént. Vakmerő lett. A következő labdaváltásnál már a szervát megütötte, így háromra növelte vezetését.

A bajszos persze tudott játszani. Tovább nyeste a labdákat, egészen a megüthetetlenségig. Káli vezetése csakhamar egyetlen fórra csókkent, és ekkor megértette azt a keserű, ideges és ellenséges valamit, ami fogadta a tornateremben, az emberek mozgásában, nézésében, hangjában, leheletében, mindenben… Kiváló sportolók voltak valamennyien… A bajszos is megbízható, rutinos versenyző volt, mindent tudott és értett… De valami mégis hiányzott belőle… Valami, ami Káli Gyulának megadatott… Jó mesterember volt a bajszos, de nem tudott álmodni… Elfogadta a valóságot, mert mást nem tehetett. Jól ismerte a lehetetlen és a lehetséges határát, s ami a lehetségesen túl volt, azt már akarattal, célratörő tettekkel nem volt képes elérni. Jólesett neki a mozgás, megnyugodott utána, jól aludt, de nem élt át kínzó álmokat a kék égbolton szálldosó labdák miatt. Nem érzett vágyat egy fehér gömb iránt, és kielégülést sem érzett a játék után. A repülő labda gyönyörűségéről fogalma sem volt… Így elég korán belátta, hogy világklasszis soha nem lehet belőle. Az edző valószínűleg azt mondta, hogy „Harasztikám, egy kicsit rövid ehhez a karod”… Harasztikám ennek nagyon megörült, mert megszabadult a felelősségtől, és lemondhatott a nagyobb erőfeszítésekről és áldozatokról is. Ez a vereség azért nyomokat hagyott a lelkében, a csalódottság, letörtség elszínezte a bőrét. Ha nem jár többet az edzésekre, boldog emberként élhetett volna tovább, de járt… Kellettek neki a kis győzelmek is, és maga a rang, hogy sportoló, és a csodálat, ami már nem is neki, csak a szerelésének szólt, tornacipőjének, színes dresszeinek, kényes ütőjének… Harasztikám csak rápillantott a barnára sült fiatal fiúra, akiből áradt a nyers, vidéki erő, és elkeseredett.

Káli Gyula jó modorral, udvariassággal igyekezett leplezni tehetségét, hogy már előre elnyerje a lemaradók, vereséget szenvedők megbocsátását. De rosszul számított. Semmitmondó szóhasználata, mosolya, félszegsége kevésnek bizonyult. Arca, szeme, homloka csupa konok megszállottság volt. Udvarias szavakkal nem lehetett eltakarni a feszülő izmokat, az arc elszántságát. Az emberek egyébként is észrevették, hogy elkésik a válaszokkal, s feleletei néha nem is illenek a beszélgetésekbe. Látták, hogy nem a szavakra figyel, hanem befelé, egy jelre, mely a lelkében hangzik el.

20:20-nál Haraszti megütött egy labdát, s Káli nem tudta védeni. A bajszos mosolygott, 21:20-ra vezetett, egyetlen poén kellett a győzelméhez. De ezt az egyetlen pontot már nem tudta megszerezni. Káli Gyula nem szorult be reménytelen védekezésbe, mint ezt várta, hanem támadásba lendült. Haraszti ugyan megütötte a következő labdát is, de Kálinak eszébe sem jutott szabályosan, messze az asztaltól védeni. Inkább bement veszélyes közelségbe, és ütött egy kontrát. Kiegyenlített, és néhány perc múlva 23:21-re megnyerte a szettet. Az utolsó menetben minden labdát megütött, méghozzá teljes erőből. A labda el is repedt.

A játékot, úgy látszik, elég sokan nézték, mert a teremben csend volt, amikor abbahagyták. Rizik a bordásfal előtt állt, és úgy csinált, mintha csak a végszóra érkezett volna a közelbe.

– Na, hogy üt ez a fiú? – kérdezte.

– Egészen jól. Eltalálja a labdát – mondta Haraszti.

– Tehetséges, mit gondol?

– Nem tudom, miért pont ez lenne tehetséges?… Egy szorgalmas kisdiák. Odahaza ráért a labdaklopfolásra, más dolga nem akadt… De az is lehet, hogy tehetséges, mit tudom én…

– Úgy láttam, magát megverte.

– Csak egy szettet játszottunk, 23:21-re nyert.

– Igen, így értettem. Ebben a szettben, Haraszti, magát 23:21-re megverte ez a fiú, utcán át…

– Mi az, hogy utcán át?

– Nem volt még komoly edzésben… Bejött az utcáról, és megverte egyik régi, komoly játékosunkat… Mindig mondják az igazgatóságon, hogy nálunk hanyatlik az asztalitenisz, de én nem akarom elhinni. Tényleg. Haraszti, mit javasol? Higgyek vagy ne higgyek az igazgatónak?

– Rizik elvtárs, én nem tudom, mire tetszik gondolni – mondta a bajszos alázatosan és kedvesen.

Káli megsajnálta az öreg játékost. Odalépett hozzá, és kezet nyújtott:

– Köszönöm, hogy tetszett velem játszani… Azt hiszem, sokat tanulhatnék magától.

– Tőlem? Semmit, fiú, harminc már rég elmúltam, de azért csak tegezz nyugodtan. A sportolók tegezik egymást… Jobb helyeken legalábbis…

Rizik Kálihoz fordult:

– Mára befejezi… Könnyű levezetőmozgás. Lefürdik, hazamegy – mondta, aztán megfordult, és bement a bőrözött ajtón át a középső terembe.

Két kócos hajú fiatalember felemelte az egyik pingpongasztalt, és bevitte az oszlopok mögé. Csakhamar megjelent Grain Öcsi is, egy másik futballistával, és svédpadot fektettek a pingpongasztal helyére.

– Helyet… Helyet – kiabáltak közben, és mindenkit ellökdöstek az útból. Haraszti összeszedte magát, és ráordított Grainra:

– Mit akartok itt? Ez nem focipálya. Száz métert sem tudtok már futni…

– Nyugi-nyugi… – intette le Grain Öcsi kedvesen röhögve. – Mi itt most lábteniszezünk… Méghozzá hivatalból, mert bent van az edzéstervben. Fiúk, hozzon ide valaki egy edzéstervet! – kiáltott az oszlopok felé, teljesen feleslegesen, mert lármázására senki sem figyelt. Grain Öcsi azonban nem zavartatta magát, hirtelen előrenyújtotta a kezét, mintha egy pihegő küldönctől valóban átvenné a fontos hadműveleti tervet.

– Úgy… Köszönöm – mondta, aztán a nem létező papírra bökött. – Hát itt van: Grain Öcsinek hattól hétig lábteniszezni…

A futballisták két röplabdával kezdtek dolgozni. Ügyesen pötyögtették, emelgették, visszaadták, fejre vették a svédpad fölött átrepülő bőrgömböket.

A belső teremből kilépett egy agyonizzadt, piros dresszes játékos, aztán Rizik is előbukkant, és belekiáltott a lármába:

– Sebestyén! Jöjjön be…

Sebestyén mögött becsukódott a bőrözött ajtó, s a külső teremben folytatódott az anarchikus kavargás. Káli Gyula maró fájdalmat érzett a gyomrában. A bordásfal mellett leereszkedett a padlóra, és bután maga elé bámult. Csakhamar eszébe jutott, hogy az éhségtől szédeleg. Az utolsó két napban alig evett… Mozdulatlanul üldögélt, és eszébe jutott egy képtelen név, egy étel neve. Halkan maga elé suttogta a szavakat: „Árticsóka, tükörtojással…”

Összeszorította fogát, kemény ráncokba szedte arcvonásait, és felállt. Elindult a fürdőbe. A folyosón lassú ügetésbe kezdett, és megfeledkezett az éhségről, szédülésről, a gyengeség puszta lehetőségéről is. Csakhamar könnyűnek és erősnek érezte magát. Az is volt. Ereje nem ételekből származott, nem a gyomorba pakolt fehérje, zsír és szénhidrát vált nála feszültséggé, nem a bekebelezett kalóriamennyiség fűtötte becsvágyát. Ereje belsőbb és megalapozottabb volt. Hajósnemzetségének minden nyers energiáját hordozta, csontokban, az izmok rostjában és akaratában is. Erősek voltak gondolatai és álmai. Vágyai segítették akarni, álmai táplálták fáradó izmait. Könnyű, ütemes ügetése halk neszeket keltett a kivilágított folyosón. A neszek visszhangzottak: „Egy ember… egy ember… egy ember…” Ajtók nyíltak, kíváncsi arcok bukkantak fel a fényben, aztán elmerültek, és nyomuk sem maradt.

Sokáig állt a tus alatt. Elhatározta, hogy izmaiból kiáztatja a fáradtságot. A víz szépen gyöngyözött barna felsőtestén, s a párától a haja is átnedvesedett már, de izmai fáradtak maradtak. Fáradtan is jól érezte magát. Ledörzsölte a testét egy lenvászon törülközővel, aztán hazament.

Leült az asztal mellé, és odább tolta az orvostanhallgató könyveit. Ívnyi papírt tett az asztalra, és írni kezdett: „Ma eldőlt minden. Megtettem az első lépést. Megyek az utamon…” Itt elakadt. Sokáig nézte a papír végtelen síkját, és fokozatosan csökkent önbizalma. Újabb lapokat vett elő, és levélíráshoz látott. Hosszú levelet írt Duha Vendelnek, egy kedvesebbet, de rövidebbet az édesanyjának, végül még egy kedvesebbet és még rövidebbet Brüll Ancsának. Elolvasta fogalmazványait, aztán borítékba rakta és megcímezte valamennyit. A leveleket felbélyegezve az asztal sarkára tolta, Sebestyén könyvei mellé. Újra a nagy fehér papírlap előtt ült, és bámulta saját kézvonásait: „Ma eldőlt minden. Megtettem az első lépést. Megyek az utamon…” Tűnődött, mérlegelte a szavakat: „Milyen az én utam?… Mit tudok az utamról? Annyit tudok, hogy mennem kell, és azt is tudom, hogy hová kell megérkeznem… De milyen az út?… És a sokféle út közül melyiket kell választani?… Mi az, amit én mondani tudok? Célom van, a célom világos… De a terv és cél nem egy… A terv… Igen, a terv azt tartalmazza… Az utat… Az utat tartalmazza, az út leírását, melyen következetesen haladva elérheti az ember a célját. Mit kell tennem? Mit kell tennem holnap? És holnapután és egy hét múlva?” Tollat fogott, és a „Megyek az utamon” alá a következőket írta: „A napban 24 óra van.” Ezt a feliratot sokáig bámulta, és egészen elcsodálkozott, hogy milyen töméntelen sok időből áll egyetlen nap. Gazdagnak érezte magát, a bőség elkábította. Bámulta a feliratot, majd eszébe jutott egy régi munkásjelszó, és ezt is feljegyezte: „Három nyolcast: Nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást!” Így a huszonnégy óra még többnek, bőségesebbnek tűnt, mint egy összegben, a felhasználhatóság megjelölése nélkül. Nézte a számokat, némán morfondírozott magában, aztán újra tollat fogott. Időlistát készített saját magának:

 

„8 óra alvás,

8 óra munka,

2 óra mosakodás, öltözés, vetkőzés, evés,

1 óra közlekedés,

5 óra szabad idő, edzés.”

 

Könnyű nyomást érzett a mellében. „Huszonnégy órából öt óra maradna?” És bárhogyan is nézte a listát, azon csak az alvás vagy a munka rovására lehetett változtatni. Aztán eszébe jutott, hogy az öt óra azért elég hosszú idő, szinte egy teljes délután… A délutánok pedig, úgy emlékezett, elég hosszúak szoktak lenni. „Igen, a délelőttök rövidek, a délutánok pedig mindig hosszúak voltak” – állapította meg, és optimizmusa ismét visszatért. Bőséges ideje marad edzésre, tanulásra, mindenre. Bőséges, még arra is marad ideje, hogy naponta kimossa a zokniját és zsebkendőjét… Majd pedig eszébe jutott a szertár és a fürdő… Edzés előtt be kellett menni a szertárba, kivenni a szerelést, edzés után megfürödni, felöltözni, és leadni a szerelést. „Ez egy újabb óra” – állapította meg, és keserűen az időlista végére írta: „1 óra fürdés + szertár edzés után.” Így már csak négy órája maradt naponta. Meghökkent. Hihetetlennek tartotta, hogy ebben a négy órában komoly eredményeket lehet elérni. Fáradtan, egész napos munka után edzeni… A söprésből egyenesen mehet az öltözőbe, és folytathatja a robotot a tornateremben… Így viszont soha nem lesz belőle semmi. Hamarosan szertefoszlik a nagy labdaáhítat, és beköszönt a csömör. Csömör minden mozgással, erőfeszítésekkel szemben, melyek rendes körülmények között emelik az embert, és teljessé teszik. Egyre csak tűnődött, többször átnézte a listáját, és mindig visszaérkezett az alapkérdéshez: „Mit lehet négy óra alatt csinálni?”

Megérkezett Sebestyén. Érdeklődve Káli Gyula listájára pillantott, aztán megcsóválta a fejét:

– Napirendet készítesz?

– Készítenék, ha lehetne, de nem lehet… Látod, mi van itt… Az ember úgy hitte, időből van a legtöbb… „Idő, az aztán van” – mondogatták otthon is. És még sincs elég idő…

Sebestyén leereszkedett az egyik fotelba, és szkeptikus arcot vágott:

– Időben és térben szenvedünk vereséget…

– Úristen, térben is?

– Összefügg… Az emberek lakása, munkahelye, az üzlet, ahol élelmiszert vásárolhatnak, általában nincs egy helyen. Így állandóan utaznak a lakás és a munkahely, a munkahely és az üzletek, a lakás és a színház, a lakás és a sportpálya között. Hogy a téren gyorsabban átkelhessenek, modern vonatokat, autókat gyártottak, de valójában ez sem segít. Az autóval ugyan hamarabb érkezik az ember a lakásáról a munkahelyére, de havonta napokat tölt az autó javításával, karbantartásával. Így azt az időt, amit a gyorsasággal nyert, összességében mégiscsak elveszti…

– Az ideális az lenne, ha az ember csak használná az autót, de a javítást valaki más végezné…

– Ez az óhaj enyhén emlékeztet a gazdag nyugatiak életformájára…

– Ne értsd félre, Sebestyén. Úgy gondoltam, hogy az ember beadja egy javítóműhelybe…

– Hát jó, beleegyezem – mondta Sebestyén kis iróniával –, de a javítóműhelybe is le kell vinni az autót, meg kell magyarázni a mesterembernek, hogy mi a hibája, majd pedig el kell érte menni. A megbeszélt időpontban nem készül el az autó, mert a mesterember lusta, vagy több javítást vállalt el, mint amennyit képes elvégezni. Így újra el kell majd menni, de nem is ez a baj. A munkahelyeden annyi pénzt kell keresned, hogy a mesterember fizetését is folyósíthasd. Tehát rövidebb idő alatt nagyobb értéket kell létrehoznod, mint az átlagnak. Ezt pedig csak akkor leszel képes elérni, ha az idővel reálisan tudsz gazdálkodni…

– Nem értem…

– Én sem… Kezdjük tehát elölről… Mi az idő? Az idő oszthatatlan jövőbe tartó folyamat. Mi a csillagok járása alapján részekre osztottuk, innen adódik az év, a hónap, a napok, de ez csak fikció. Az idő megállíthatatlan, beoszthatatlan, jeltelen áramlás. Ha ezzel az áramlással összhangba kerülsz, akkor eredményesen dolgozhatsz életedben. Azt hiszem, valamennyien késésben vagyunk. Én mindenesetre nagy, behozhatatlan késésben élek…

– És akik kiemelkednek?

– Például?

– Einstein, Lindbergh vagy Papp László…

– A cél érdekében feláldoztak mindent, beleértve az életüket is… Lemondtak az italról, szerelemről, kellemes baráti csevegésekről, mindenről, ami megoszthatta a figyelmet vagy csökkenthette a teljesítményeket.

– És mindezt négy órában naponta?

– Nem… Valójában mindegyik profi volt a saját területén.

– Profinak kell lenni?

– Lélekben bizonyára, és később minden vonatkozásban. Ma az egész amatőrsport piszkos csalás… Azokat az eredményeket, melyeket az olimpiákon felmutatnak, lehetetlen munka után, mellesleg elérni. Ha valaki napi nyolc órát lelkiismeretesen dolgozik a munkahelyén, az kifárad fizikailag, idegileg, akaratilag. Kimagasló eredményeket más munkaterületen már nem képes elérni. Az egész amatőrsportban csalnak, ocsmány képmutatás az egész.

– A profisport pedig üzlet.

– Az meg üzlet. Abba kell hagyni az egészet, aludni helyette, vagy bámulni a lányok lába szárát.

– És aki mégis beosztja az idejét, és…

– Mint például te?

– Mondjuk, mint én…

– Az szent… A szenteket senki sem irigyli… Én sem… Nem is lesz belőlem kiemelkedő sportoló soha…

– Te orvos akarsz lenni.

– Kiemelkedő orvos sem lesz belőlem…

– Különös fiú vagy te, Sebestyén… Mindenről tudsz valamit, úgy beszélsz, mint egy filozófus. Csak cinikus vagy. Már előre lemondasz mindenről.

– Tisztelt Káli úr, nem tudom, ezt a kifejezést, hogy önismeret, méltóztatott már hallani?… Igen?… No, akkor helyben vagyunk. Sebestyén László doktor úr szeret élni, csevegni, szereti a lányok szoknyáját emelgetni, szeret enni, inni, heverni hűvös fák alatt, heverni napon, jó fürdőkben úszkálni, és főleg szeretne már réges-régen végzett orvos lenni… Az nyilvánvaló, hogy asztalitenisz és egyetemi tanulmányok mellérendeltségi viszonyban nem élhetnének. Én mégis párhuzamosan vacakolok mindkettővel.

– Mert erős vagy.

– Érzem, hogy valami nem stimmel nálam… Néha belenézek a szakirodalomba, és kedvem kerekedik egy kis böngészésre, de nem lehet. Az orvosi szakirodalom nagy része francia, angol vagy német nyelven létezik, én pedig nem tudok se franciául, se angolul, se németül. Az évfolyamunkon vannak srácok, akik már gyúrják a franciát, és készülnek valamire. Nekem is határozni kellene, de nem is tudom, mit akarok… Olyan hihetetlen, hogy ezeken a napfényes hétköznapokon, a délutáni emésztések időszakában bármi is eldőlhet… Pedig érzem, hogy a föld sok pontján készülnek valamire az emberek. Magányosan vagy csoportosan. Lehet, hogy két év múlva megvalósul az űrutazás. Emberek utaznak majd a csillagok között. Az orvosok új szérumokat találnak fel, a sportolók pedig méterekkel dobnak és ugranak hosszabbat, mint ma, és másodpercekkel rövidebb idő alatt futnak át nagy távolságokon… Lehet, hogy te is ilyen ember vagy. Élnek ilyenek, itt vagy másutt, talán Ázsiában… Én viszont körorvos szeretnék lenni. Kedves, jópofa körorvos, akit beválasztanak mindenféle bizottságba, ahol csak üldögélni kell és bólogatni.

– A helyedben megtanulnék franciául…

– A te helyedben én is… De mondd, mikor tennéd?

– Reggel a vécén… Ha naponta megjegyeznél a vécén két francia szót… Felírhatnád az ajtóra, ahogy a nyilvános helyeken minden ocsmányságot is felírnak. Te naponta felírnál két francia szót. Esetleg a villamoson is memorizálnád. Ez egy évben hétszázharminc szó, és ha nyáron még rászednél valamit…

– Ha rászednék valamit… De nem szedek rá semmit. Pont nyáron. Ilyen marha azért nem vagyok, öregem. De ha memorizálnám is, meg minden, hol van akkor még a szakirodalom? Hiszen azért kellene a nyelvet megtanulni… Reménytelen vidéki figura vagyok… Enni, inni, heverni… Kiállni a tornácra, és bölcs dolgokat mondani az ismerősöknek. Ilyeneket, hogy: „Soká lesz karácsony…” „Á, bezony, az idén nehezen akar meggyünni…” Látod, ez menne nekem.

– Nem ilyen vagy. Inkább intelligens, jó megjelenésű és…

– Persze, a ruhám jó, a modorom is, de nem erre gondolok, hanem a magatartásomra és hajlamaimra. Te azon töröd a fejedet, hogyan lehetne huszonnégy óra alatt huszonnégy órát dolgozni, én pedig hűvös tornácon szeretnék üldögélni, idős úriemberekkel ferblizni, és közben sört kortyolgatni valamilyen alkalmi cserépedényből.

– Vágyak, Sebestyén elvtárs, akár az enyémek. Valójában egy rút diákszobában szorongunk, áhítozva távoli szépségek után. Mi lenne, ha az ember nyolc óra helyett csak hetet aludna, esetleg hatot? – kérdezte Káli, és időlistájára pillantott.

– Rossz ötlet. Mint leendő orvos egy tehetséges sportolónak nem tanácsolhatom… Esetleg azt a másik nyolcast lazítsd meg, ha ugyan lehet. Ne dolgozz rendesen.

– Nekem rendesen kell dolgoznom.

– Neked? Miért pont neked?

– Összefügg ez mind. Nálunk mindenki rendesen szokott dolgozni. Apám is, anyám is. Akit ismerek, mindenki. De hülye nem vagyok. Ha azt mondaná az igazgató, hogy Káli fiam, maga ne járjon be dolgozni, akkor természetesen nem erőltetném.

– Tudod, milyen vagy te? Rendszerető. A rend engedelmes szolgája. Sokra viszed ennél a vállalatnál, szeretik az engedelmes embereket.

Káli Gyula az orvostanhallgató arcára bámult, de sértő szándéknak nyomát sem találta nézésében, szája vonalában. Sebestyén valóban úgy gondolta, hogy ő engedelmes kiszolgálója a hatalomnak.

– Láttam, Rizik behívott a másik terembe… – mondta megenyhülten.

– Jók a szerváim… Ha a nagymenők a fogadást akarják gyakorolni, akkor Rizik engem szokott behívni… Nem is csinálok mást, csak adogatok.

– Tegnap azt mondtad, hogy a régi edzővel a legjobb versenyzők is elmentek…

– Mindenki azért nem ment el… És a nagyok, tudod, furcsa emberek… Nem érdekli őket semmi… Talán észre sem vették, hogy az asztalitenisz már a kutyának sem kell a vállalatnál. Edzenek, versenyeznek, ha lehet, és némák.

– Mi az, hogy némák?

– Némák. Megszállják a belső termeket, és dolgoznak. Oda még nem jutott el az új igazgató szelleme… A belső termekbe még a futballisták sem mernek belépni… Az első teremben viszont már minden összeomlott. Régen ez a három terem kizárólag az asztaliteniszezőké volt. Az első teremben a kezdők dolgoztak, de ebben voltak a szerek is. Ha például valaki súlyzózni akart, akkor kijött ebbe a terembe. A középsőben másodosztályú versenyzők edzenek, a legbelsőben a válogatottak. Oda senki sem mer belépni, csak az edző…

– És mit csinálnak abban a legbelső teremben?

– Edzenek, öregem. Azoknak már minden mozdulata titok. Titok az edzéstervük, titkos a taktikájuk, minden elképzelésük. Mindenkinek van valamilyen egyéni receptje a felkészülésre… Ezekről az egyéni módszerekről hallgatnak…

– A versenyeken úgyis kiderül minden…

– Csak a technikájukat lehet látni, és még talán annyit, hogy jó a kondíciójuk, de hogy mitől jó, azt senki nem tudja… Izgalmas dolog, olyanszerű, mint a hadviselés. A régi edző ebben kimagasló volt. A nagyok pontosan tudják, hogy mennyit kell nekik alapozni, edzeni, ehhez nem kell tréner. Az edző kidolgozta nekik a taktikát. Ezek minden mérkőzésen valamilyen meglepetéssel indultak. Megváltoztatták az adogatást, vagy variálták, máskor rámentek az ejtésekre, a kontrajátékra, és rendhagyó módon zárták a labdameneteket. Most maguk csinálják az egész stratégiát, taktikát, edzéstervet, mindent.

– És Rizik?

– Vicceket mesél nekik… Ismered az új viccét? Nem?… Ganyé Mátyás elmegy a hatósághoz, és engedélyt kér nevének megváltoztatására. A hatóság megértően bólogat, és megkérdi, milyen névre kívánja a régit felcserélni. Ganyé Józsefre – válaszolja az öreg paraszt. Hát ez volt a mai műsor…

– És mit szólnak ehhez a nagyok?

– Semmit. Az az érzésem, hogy szeretik Riziket. Rizik nem akar tőlük semmit, hagyja őket dolgozni, és ahol csak teheti, a kedvükbe jár. A nagyok viszonzásképpen bemutatják neki edzéstervüket, és megkérik néhány apróságra, hogy menjen el a Szövetséghez, és intézze el ezt vagy azt… És Rizik elintézi… Az ilyen intézésekhez egyébként is ért… Csak azt nem tudom, mi lesz, ha a zűrzavar a középső terembe is átterjed?

– Van ebben a Rizikben valami különös… Ki ez?

– Senki sem tudja… Egy időben azt terjesztették róla, hogy ő az egyetlen ember a cégnél, akinek még önéletrajza sincs a személyzeti osztályon… Azon sem csodálkoznék, ha egy szép napon kiderülne…

– Mire gondolsz?

– Jobb, ha nem mondok ilyent… Nem lehet ilyent kijelenteni valakiről… Én egyébként is nagyon jól vagyok vele. Elmarhulunk a klubban, jókat röhögünk. Ma az igazgató elvtárs kérésére eltutultuk a „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány” kezdetű himnuszt. Nagy volt a meghatottság. Néha már-már arra gondolok, ezekben az emberekben szív van.

– Ez természetes… Szívük van…

– Ej, Káli elvtárs, Káli elvtárs, maga hívő kato… Vagyis kommu… Mindegy lényegében. Hiszel az emberekben… És mondd, ha már itt tartunk, ettél ma valamit?

– Délben… Az üzemi konyhára kaptam jegyeket.

– Vacsora?

– …

– Már a tornateremben láttam valami tétovaságot rajtad. Éhes lehettél… Valld be, éhes voltál?!

– Éhes.

– És most?

– Most is éhes vagyok… Olyanszerű…

– Nézd, Káli, én is csóró vagyok, sokat nem tehetek érted… Itt van egy százas fizetésig… Továbbá kölcsönadok neked egy törülközőt, a szappanomat használhatod… Fogkefét nem tudok adni, de ezzel már kihúzhatod egy ideig… Majd aztán kialakul valami…

– Köszönöm, öregem… Nem mondom, hogy ne add… És hogy neked is szükséged lehet rá… Úgy áll a helyzet… El kell fogadnom… Köszönöm.

– Szívesen, Káli elvtárs, használja egészséggel. És ha megengedi, én azonnal kivonulok a fürdőszobába, mert abban a rohadt klubban magamra izzadtam minden göncömet… Ennek is vége lesz… Egy hét múlva jön az egyetem… Nyitás, és bele a közepébe… Nincs átmenet. Ez a rohadt az életben, soha nincs átmenet. Zuhanás az egész élet. Zuhanás egyik állapotból a másikba. Csoda, ha valaki ferblizni akar, sört inni és visszahúzó erővé válni?… Tudod, mi az a visszahúzó erő, Káli elvtárs?

– Tudom…

– Dehogy tudod… Majd bemutatok neked egy szőke csajt, és akkor megtudod. Csoda, hogy ez a kettő egymás ellenére is létezik…

– Milyen kettő?

– A nők és a fejlődés… Teljesen kizárják egymást… Ha beléd kapaszkodik majd egy isteni furulyáslány, lemondhatsz a bajnokságról. Másra nem marad időd – mondta Sebestyén, aztán lerángatta magáról az inget, és kiment a fürdőszobába.

Káli Gyula időlistájára bámult, majd a papírlap tetején ékeskedő feliratra: „Ma eldőlt minden. Megtettem az első lépést. Megyek az utamon…” Elhatározta, hogy pontos napirendet készít. Tollat fogott, és felírta a hét napjait. Művén módfelett elbámult. Áramütésként érte a felismerés: a hét hét napból áll. Azonnal visszanyerte erejét és optimizmusát. Felugrott, és kirohant a fürdőszobába.

– Vasárnap is van, öregem! – kiáltott be a lábmosással bajmolódó orvostanhallgatónak.

– Ne mondd! És hogyan jutottál erre a felismerésre? – gúnyolódott Sebestyén.

Káli visszament a szobába, és asztalhoz ülve villámgyorsan kiszámította, hogy mivel szombaton csak félnapos a munkaidő, így nyer három órát, a vasárnappal pedig tizenkettőt, heti szinten így összesen harminckilenc szabad órája lesz. Harminckilenc óra alatt pedig biztosan lehet valamit produkálni… Harminckilenc óra már valóságos vagyonnak látszott, különös tekintettel a vasárnapra, melyet a sportnak áldozhat majd hétről hétre és hónapról hónapra. Hétfő reggeltől vasárnap estig órákra osztotta a napokat, pontosan megjelölve a munka, a pihenés és az edzés időszakait. A rend megbízható körvonalai lassacskán kibontakoztak előtte, és megnyugtatták. „Be kell tartani a napirendet, és célba érek” – gondolta, és eszébe sem jutott, hogy valaha a kopaszodó Harasztinak is lehetett egy ilyen napirendje, s a többieknek is mind; céljuk mégis elérhetetlen maradt. Listákkal, táblázatokkal megtöltött papírlapjára újabb feliratot körmölt: „A fegyelem minden.” Ez persze nem volt igaz, de egy tehetséges ember esetében közel járt az igazsághoz. Káli Gyula, mint a legtöbb jó képességű fiú, természetesnek tartotta adottságait. A tehetséget nem hitte fontosnak, mivel nem érezte hiányát. Soha nem szenvedett a zárt, körülhatárolt képesség kínzó korlátaitól. Nem is sejtette, hogy a fegyelem sok társánál csak pótszer, az adottság helyén áll, és a saját helyén is. Szorgalommal, fegyelmezett edzésrendszerrel, akaraterővel jelentős eredményeket lehet elérni, de nem mindent. Más a minősége a tehetségnek, és más a szorgalomnak. Döntő esetekben, kifinomult küzdelmek szférájában a tehetség soha nem helyettesíthető szorgalommal… Mindez fordítva is érvényes. A szorgalom sem pótolható minden esetben tehetséggel. A tehetség sem több vak lehetőségnél… Érvényesülésének előfeltétele a tudás, iskolázottság értelemben és izomzatban, mozgásformákban. A tehetséget szorgalommal és akaraterővel diadalra lehet vinni, de ez minden esetben hosszú, fárasztó folyamat. Sokan azt mondják, hogy a tehetség előbb vagy utóbb napfényre kerül, és elnyeri méltó jutalmát. Ez nem igaz. A tehetség soha nem kerül napfényre, ha nem társul olyan alkati jó tulajdonságokkal, mint a szorgalom és a fegyelmezett munkavégzés képessége. Tele van a világ elkallódott tehetségekkel, akik hajnaltól késő estig szenvednek a szorgalmas emberek megvetésétől, és fokozatosan szemétre kerülnek, mert a hétköznapi munkavégzésre alkalmatlanok, vagy elhitetik magukkal, hogy azok.

Elégedetten tért nyugovóra. Azt álmodta, hogy abroncskarikát hajt a Duna nyári töltésén, s a vasfű száradó bokrai a talpa alá simulnak. A karika közepén nagy óralap feszült, vastag római számokkal és mutatókkal. Sebesen hajtotta a karikát, de a mutatók gyorsabban forogtak a számlapon. A karika és a mutatók sebességét igyekezett összehangolni, és észre sem vette, hogy már a víz tükrén nyargal. Halak hátára lépett, hínármezőkre, aztán egy limányos részen, ahol a folyó visszafelé áramlott, az abroncskarika forgása szinkronba került a mutatók sebességével.

 

5.

Káli Gyula elektromos targoncájával lassan gurult a mennyezetig érő ládahegyek keskeny útjain, aztán a raktárakat összekötő lejtős folyosón gyorsított. A motor nyögdécselő zümmögése hirtelen süvöltéssé erősödött, s a fémes hang a targonca előtt rohant, felverve a raktár zugait, a kitérőket és a szögletes elágazásokat. A szűk folyosó Káli örökös erőpróbája volt. Amikor megérezte a lejtőt, gyorsított, és vakmerő tempóban nyargalt a testközelben magasodó falak között. Elég lett volna egyetlen rossz mozdulat, és biztosan összetöri a targoncát saját magával együtt. Mozdulatai azonban hibátlanok voltak. Új munkakörében éppen ezt élvezte, az érzékek és a helyzetfelismerés örökös vizsgáját, a képesség izmosító erőfeszítését. Centizni mindig tudott, csónakjával milliméter pontosan állt a kikötőhíd mellé, ha jól érkezett, labdáit is pontosan helyezte a vonalra vagy a kívánt pontra. Vérében volt a tempóérzék, tudta, mikor és hol következnek be a lanyhulások vagy a holtpontok. Talán ebből eredt a fékutak ösztönös megérzése is és a kockázat nyugodt vállalása. Munkájában sok örömöt talált, néha egészen elfelejtette, hogy dolgozik és tevékenységéért fizetést kap a vállalattól. Az elektromos targonca motorcsónakká változott a talpa alatt, a lejtős folyosó csatornává, mely közvetlenül a Dunába ömlik… Lehunyta szemét, és csak a száguldást érzékelte, a metsző huzatot, mely erőszakosan előtört a keresztfolyosókból. A motorcsónakkal sem lehetett más hajókhoz ütődni, partnak rohanni… Ár ellen megrövidült a fékút, akár a szűk folyosó emelkedőjén, völgymenetben pedig megnyúlt… Mindez jól összefért a fehér kaucsuklabdák repülésével, melyek éppen úgy nem hagytak időt a töprengésre, mint a betonpályákon vagy az ezüsthátú folyókon rohanó járművek. Káli élvezettel kanyargott a ládahegyek között, fékezett, vagy húzódott kitérőbe, ha két társa közül valamelyik éppen szembejött. Amikor szabad utat kapott, töretlen kedvvel lendült előre, bár a munka, melyet végzett, sokszor értelmetlennek tűnt előtte. Az ország üzemeiből nem a megrendelőhöz szállították az árut, hanem a MASZK központi raktárába. A teherautókról befuvaroztak mindent az I-esbe, ott hevertek a ládák néhány napig vagy hétig, aztán targoncán átfuvarozták egy részüket a II-es raktárba, majd a II-es raktárból újra a gépkocsikhoz, amelyek feltehetőleg végre oda vitték a ládákat, ahol szükség volt rájuk. A segédraktáros persze azt is megcsinálta, hogy a ládákat a raktár jobb oldali szektorából áthordatta a bal oldaliba, majd egy óra múlva ismét utasítást adott, hogy mindent vigyenek vissza a jobb oldali szárnyba. Amikor Káli ezt szóvá tette, a segédraktáros kioktatta: „Nem az számít, hányszor emeljük meg a ládát, az a fontos, hogy mindenkinek van valamilyen munkája…” Káli ezt nem értette… A segédraktáros egyébként is megkeserítette a targoncások életét. Naponta kitalált valamilyen túlmunkát, amit a rendes munkaidőben már nem lehetett elvégezni. Amikor próbajátéka sikerült, az igazgató másnap áthelyezte a targoncásokhoz. Ez jobb munka volt, mint a söprés, többet is fizettek érte. Kálinak nagyon megtetszett. Csak egyet nem sejtett: a segédraktárost. Kitter elvtársról nem is álmodott. Pedig Kitter József árnyéka ott szürkült minden ládarakás mögött.

Kitter József ezen a napon az egyik kitérőben állt, stopperral, ceruzával, mappával felszerelve, és ahányszor csak elment mellette egy targoncás, mindig feljegyzett valamit. Amikor a kanyarokban vagy a II-es raktár kitérőiben egy-egy pillanatra összetalálkozott az öregedő Hetesi Imrével vagy Gadó Jánossal, azok egyre türelmetlenebbül kérdezgették:

– Mit firkál ez megint?

Káli Gyula a vállát vonogatta, mivel elképzelni sem tudta, mire készül a segédraktáros.

Kitter valamivel a déli szünet előtt megállította a targoncásokat. Káli Gyula megrakott, Hetesi és Gadó üres kocsival fékezett a kitérőben. A segédraktárosra bámultak, és várták, mi következik…

– A központban máig sem értik, hogy nálunk miért órabérben vannak az anyagmozgatók… Most mértük az időt… Ha maguk normában dolgoznának, nem keresnék meg ezt az órabért… Nem is merem beírni az óráikat, legfeljebb ha itt maradnak túlórázni. A karbantartás úgyis a maguk dolga lenne… Kesztyűben persze nem lehet felépíteni a szocializmust – mondta, és Káli Gyulára pillantott.

Káli értetlenül bámulta a segédraktárost. Középtermetű, savószemű ember volt. A haja fakó, és az arca is fakó… Görénytípus. Indulatok soha nem látszanak az arcán, de rossz szavak, alattomos szagok jöttek elő belőle minduntalan. Gadó megszólalt:

– Maguknak kellene védőkesztyűt adni. A gyerek pingpongozik… Ha tele megy a keze szálkával, hogyan fogja meg az ütőt? És mit fáj magának az a kesztyű?

Gadó másfél éve szerelt le a hadseregtől. Politikai tiszt volt. Szorgalmasan edzett a civil életre, de új helyzetét még nem látta tisztán. Amikor leszerelték, azt mondták neki, hogy átmenetileg a termelés frontján kell tovább harcolnia, aztán majd jönnek az újabb feladatok. Gadó becsületes ember volt, komolyan vette az életet. Nehezen értette meg a segédraktárosok és egyéb vállalati aprószentek viselkedését.

– Maguknak is kesztyű kéne, mi? – szólalt meg sandán a segédraktáros, majd így folytatta: – Más emberek ezt kesztyű nélkül is elvégeznék. Szorgalmasabban, mint maguk… Hogy aztán kinek milyen passziója van, azt mi nem vehetjük figyelembe…

– Kérem, én semmiféle engedményt nem kértem… Rendesen elvégzem a munkámat… Még… Még élvezem is, hiszen ez az egész olyan, mintha az ember föld alatti tavakon utazna motorcsónakkal. Ezek a folyosók, akár a lagúnák… – mondta Káli, és tanácstalanul a társaira nézett.

– Kesztyűben… És viszolyog a túlmunkától… Pedig aki azt nem vállalja… Az akár…

Káli még mindig nem értette, mit akar a segédraktáros, de az érrendszerében már megjelent egy mérgező, idegen anyag, és fokozatosan megkeményedtek arcvonásai.

– Ezt ki mondja meg? – kérdezte.

– Én… A főraktáros elvtárs nem ér rá az ilyen lényegtelen dolgokkal foglalkozni. Ma itt maradnak, és lezsírozzák a targoncákat, feltöltik a telepeket. Magáé, Káli, állandóan nyikorog…

– Ez, kérem? Ez nem nyikorog.

– Süketek…

Hetesi Imre és Gadó János kővé meredve hallgattak. Káli rájuk pillantott, aztán a segédraktárosra.

– Kérem, mi nem vagyunk süketek… Én nem maradhatok itt targoncát szerelni, mert edzésem van. Nem hagyhatok ki egyetlen edzést sem. Most vagyok kialakulóban… És… És mi nem is értünk a telepekhez…

Kitter nagyon megörült a befejező mondatnak. Azonnal lecsapott rá, és megforgatta, mint a győzelmi jelvényt:

– Akkor olyanokat kell idehozni, akik értenek hozzá. Maguk… Megmondjam, maguk micsodák?

– Na, mondja meg… – szólalt meg halkan Hetesi Imre.

– Maguk ilyen „hej danáré, danáré” népség…

Káli Gyula hangtalanul elindította a targoncáját. A kocsi először csak millimétereket mozdult előre, aztán centimétereket, és egy másfél méteres MONIMPEX-láda megérintette a segédraktárost, aki lassan hátrálni kezdett.

– Magukat hajtani kell, mert másként nem… – kiáltotta. A ládákkal megrakott targonca pedig lassan tolta a fal felé. A kitérő szűk volt, oldalra lépni már nem lehetett. Kitter kezdte felismerni a helyzetét. Kálira ordított:

– Mit képzel maga! Kidobatom… Ez szabotázs… Ez…

Káli néma gyűlölettel nézte a raktáros arcát. Még nem tudta, hogy a falnál majd fékez, vagy…? Megállni nem volt kedve. „Átnyomom a pasast a falon – gondolta. – Szép baba alakú nyílást szakít majd, ha elég kemények a csontjai… Ha nem, hát akkor alma…” Aztán eszébe jutott az asztalitenisz. „Utóvégre pingpongozni akarok itt, nem pedig az igazságért harcolni… Majd csak lesz valami az igazsággal is, de nekem a kaucsuklabdával kell törődnöm… Ez a Kitter biztosan belehalna a sérüléseibe… Ezért a csekélységért embert ölni?… Mi a fene lehet ez a hej danáré, danáré? Mit akar ez a danáréval? Disznóság lenne megölni… Aljasság… Persze ez a segédraktáros is aljas ember… Aljas ám, éppen ezért különbözni kell tőle, nem olyanná válni, mint ez a trágya. Megállítom a targoncát… De még nem. Csak lapuljon a falnak, és a szemében jelenjen meg a rémület… Így… Már pirul…”

Hetesi és Gadó némán figyelték Kálit. Nem mozdultak. Nem mondták, hogy álljon meg. Hallgattak. Hetesi nagy dohányos volt, rőt, örökké visszanyírt bajsza megsárgult a nikotintól. A bajsza sem mozdult. Káli finoman falnak nyomta a raktárost. Megállította a targoncát, és kedvesen megszólalt:

– Mondja, raktáros elvtárs, nyikorog ez a targonca?

Csend volt. Talán egy perc is elmúlt, mire Kitter válaszolt:

– Nem nyikorog, kérem…

– Na látja, mert én sem hallottam, hogy nyikorgott volna. Ezt a túlórázást pedig verje ki a fejéből. Nem megy ez. A munkatársaimnak családja van, nekem meg passzióznom kell, ahogyan tetszett említeni… És ingyen, Kitter elvtárs? Még ha megfizetnék… Na, szívja tele a tüdejét levegővel.

Káli bekapcsolta a motort, és lassan hátratolatott. A raktáros engedelmeskedett neki. Teleszívta a tüdejét, aztán oldalt lépett, és a targoncák között botladozva szótlanul elment.

– Nem nyomtad meg?

– Nem. Nyoma sem maradt.

– Jó, akkor tagadd le. Mi semmit sem láttunk. Ha vallatnak, mondd azt, hogy a segédraktárosnak bizonyára rossz a lelkiismerete, és képzelődik. És megmondhatod, hogy elég közel álltunk hozzá, de, ugye, a kitérőkben szűk a hely… Kitter választotta ezt a helyet a beszélgetésre – mondta Hetesi Imre, miközben sűrűn igazgatta nikotinmarta bajszát. Gadó bólogatott. Szomorúnak látszott.

– Köszönöm – mondta Káli.

– Mit köszönsz ezen – szólalt meg Gadó –, ingyen van… Az ilyen emberek miatt egyszer még baj is lehet… Addig nyúzzák a népet, míg megunja… Akkor aztán lehet magyarázkodni… Mert a dolgozók majd azt kérdezik, hogyan fordulhatott elő, hogy az ilyen Kitter-félék segédraktárosok lettek, és éppen ezek?

– Ha a dolgozók ugyan szóhoz jutnak majd – mondta Hetesi, és elindította a kocsiját.

Az elektromos targoncák újra munkába lendültek, ládaterhükkel surrogva szaladtak a keskeny folyosókon. Káli arra gondolt, hogy feleslegesen zúdított magára bajokat… Minek kellett éppen neki elindítani a kocsit, és a segédraktárost falhoz szorítani?… Igazán nem ez lenne itt a dolga… Nem azért hagyta ott a Dunát, a hajóstársaságot, Brüll Ancsát és mindent, ami valamit is jelentett eddigi életében… Az ilyen segédraktárosokat észre sem szabadna venni… Az edzéstervre kellene gondolni reggel, délben, este, munka közben és talán még éjszaka is, mert más nem létezhet a számára… Edzésterv és az elérendő eredmény… Csak ezekre lehet összpontosítani… Így tűnődött Káli Gyula, miközben munkáját végezte beidegzett, pontos mozdulatokkal. Aztán arra gondolt, hogy mi történt volna, ha nem tiltakozik? Akkor műszak után a raktárban marad… Edzés helyett túlmunka, fáradság a semmiért. Raktár délelőtt, délután, mindörökké… Nincs magánélet, edzés, semmi sincs. Bajnokság a legkevésbé… Hirtelen úgy érezte, hogy a segédraktáros mindezt pontosan tudta… A világ segédraktárosai tudják, mikor kell megjelenni a stopperral, és a hazafelé induló munkásoknak nemet inteni… Így meg lehet állítani a tehetséget, ki lehet zökkenteni, el lehet nyújtani a felkészülés idejét addig, amíg mások is starthoz állhatnak, a későbbi generáció, a tudatlan engedelmesek hada… „De milyen érdeke fűződne ehhez Kitternek? Kinek érdeke, hogy egy fiatal sportoló fáradtan érkezzen meg a délutáni edzésre, vagy egyáltalán meg se érkezzen?… Kitter nem játékos… Kitternek fogalma sincs a sportról…” Káli Gyula nem értette Kitter indítékait, de érezte, hogy a segédraktáros tudatosan zárja el a magasba vezető utat. A Kitter-félék gyűlölik a tehetséget. A tehetséges embernek még a szorgalmát sem ismerik el, ha lehet, ha megtehetik. Meghamisítják az eredményeket, mindent meghamisítanak, csak a képesség nélkül maradt embercsoport igazsága diadalmaskodjon. A segédraktárosok a mértékegységeket is meghamisítják, a tízre azt mondják, hat, a fehérre, hogy fekete, egészen addig, amíg egy magukfajta ember kerül a mérlegre. Akkor a hat tíz lesz, mert beszámítják, hogy az eredményt nem könnyedén, hanem hosszú, szorgalmas és fáradságos munkával érte el. Nem is az eredményt díjazzák, hanem a szorgalmas, fáradságos munkát. Így valaki minél többet izzad valamin, minél lassabban végzi el a munkáját, annál nagyobb dicsőség jut számára a Kitter-méretű világban.

Kérdőjelek sorakoztak a lejtős folyosón, a ládahegyek tetején, kérdőjelekké váltak a külkereskedelmi vállalatok cégjelzései. „Ki áll Kitter mögött?… Senki. Legfeljebb egy másik Kitter… Kitter megszokta, hogy nem szólnak neki, az emberek engedelmesek, mindenbe belenyugszanak. Így könnyű Kitternek lenni… Szólni kell tehát? Tiltakozni? Ujjat húzni a vezetőkkel? Kockáztatni az egész asztaliteniszt? És hol a határ? Meddig szól az ember a sport érdekében, és hol lendül át az általánosságok mezejére?”

Káli Gyula megállította a targoncáját, és a ládafalakra bámult. „Hányféle igazság van?… Létezhet külön sportigazság?… Oszthatatlan lenne az igazság?… Iszonyú… Az élet akkor megoldhatatlan…”

Érezte, hogy nehezen járható útra tévedt. Ha mindent elfogad, a Kitter-féle emberek megakadályozzák, hogy edzésre járjon. Ha tiltakozik, olyan ügyekbe keveredik, melyeknek látható köze nincs a sporthoz. Mindig azt hitte, hogy engedékeny, kedves modorral át lehet vészelni minden helyzetet. Most először érezte, hogy engedékenységével a létét, egész életformáját kockáztatná… Nem lehet engedékeny.

Ebéd után hívatta a főraktáros.

Középtermetű, bibircsókos képű ember volt. Az asztala mögött ült, melyen nagy halmokban hevertek a szállítólevelek, indigós átírótömbök és a Szabad Nép összegyűlt példányai. Hetesi szerint a főraktáros minden komoly szervezetnek tagja volt, beleértve a társadalmi egyesületeket is. Valamikor sokra tartották a központban, de aztán észrevétlenül hanyatlani kezdett. Söjtör maga sem értette, mi történt körülötte. Szomorúan üldögélt főraktárosi irodájában, és várt, egyre várt valamire, de mindhiába.

– Hogyan történt, mondja el őszintén – fordult szigorú arccal Kálihoz, de szigorúsága gyorsan megkopott. Unta a szigorúságot. Inkább beszélgetett volna egy jót valakivel… De kivel? Gyanakodott a munkatársaira, helyettesére, mindenkire.

– Micsoda?

– Ne tettesse magát, Káli. A saját érdekében azonnal mondjon el mindent.

– Nem tudom, miről van szó.

– Jó… Akkor én megmondom. Szabotálnak. Kitter kiadott egy munkafeladatot, de megtagadták az elvégzését… Maga aztán falhoz nyomta a targoncával.

– Ez nem igaz. A segédraktáros elvtárs képzelődik… – mondta Káli Gyula, és közben világosan érezte, hogy Kittert gyűlöli. Itt kell neki állni egy íróasztal előtt, és őrlődni, idegeskedni Kitter miatt… Amikor olyan jól ment a munka… Élvezet volt minden forduló… De az örömmel végzett munka időszaka ezen a napon véget ért. Már nem hasonlított a raktár föld alatti tavakra, lagúnákra, egyszerűen csak egy mocskos, dohos szuterén volt.

– Nem nyomta a falnak?

– Nem. Miért kellett volna a falhoz nyomnom?

– Nézze, Káli, ha nem így állnának az ügyek, ahogyan állnak, már itt lenne az üzemi rendőrség…

– Tessék megkérdezni a targoncásokat…

– Dehogy kérdezem… Hetesi Imrétől, aki börtönben ült… Vagy Gadótól, akiből éppen most tört ki a munkásszolidaritás… Minek kérdezném… Hetesit a börtönből vettük ide, maga nem tudja?

– Tudom, Söjtör elvtárs. Vizsgálati fogságban volt két hónapig. Felmentették… Mesélte, hogy a darugyárban dolgozott…

– Felmentették vagy nem, egyre megy… Mondja, Káli, maga azt képzeli, mindent megengedhet magának, mert sportoló? Amennyiben nem tudta volna, én most közlöm, hogy a labdapofozás itt nem számít sportnak. Az igazgató elvtárs kimondottan idegenkedik az ilyen apró labdáktól… Különleges bánásmódra nálunk ne számítson…

– Rendesen dolgozom… De a segédraktáros túlóráztatni akar bennünket, méghozzá ingyen…

– Tudom, maguk nem szeretik a segédraktárost… Pedig itt a Kitterre nagy szükség van. Olyan emberek kellenek, akik nem bratyiznak a munkásokkal, hanem kihajtják a melót… Mit mondott maguknak Kitter?

– Azt mondta, hogy nekünk normában kellene dolgoznunk… Nem járna ennyi pénz sem, mint most… Ezért ingyen túlórázzunk, mert ha nem…

A főraktáros váratlanul röhögni kezdett. Kinyitott egy Szabad Népet, belenézett, aztán Kálihoz fordult:

– Kitter ilyen… ilyen… Hogyan is mondjam? Németes vidékről származik. Ezek összetartanak. A falujában, úgy látszik, megint akadt valaki, akit szeretne idehozni targoncásnak. Minden hónapban felvetetne velünk egy falura való embert. Mondtuk már neki, hogy itt most stabil a létszám, de erősködik, hogy akiket ő hozna, azok szorgalmasak, és azok aztán hajtanának… Ezt nem kell komolyan venni… Milyen kavarodás van itt… Érthetetlen… – A főraktáros újra belepillantott a Szabad Népbe, és megcsóválta a fejét. – Mutassanak egy fix segget – mondta, és felpillantott.

Káli nem értette a főraktárost. Úgy tűnt, mintha már nem is a targoncások ügyéről beszélne. Némán állt az asztal előtt, és várakozott.

– Olvassa az újságokat? – kérdezte Söjtör.

– Milyen újságot?

– Akármelyiket… Olvas vagy nem?

– Nem… Otthon az anyám járatta a Szabad Népet…

– Jól van, fiú… Ez is valami… Műszak után nem kell itt maradni. Miért is kellene? De az a falhoz nyomás azért furcsa, nem?

– Kitternek rossz a lelkiismerete…

– Félreismerte Kittert… És egyáltalán, ennél a vállalatnál senkinek sem rossz a lelkiismerete. Még nekem sem… – mondta Söjtör, és élvezettel nézte Káli arcát, melyen egyre nagyobb zavar tükröződött.

– Igen…

– Elmehet, Káli… És ne felejtse el, hogy ez nem edzőtábor, hanem vállalat… Nincs szükségünk élsportolókra. Szorgalmas munkások kellenek ide… Sajnálom… Higgye el, nagyon sajnálom,…

Káli biccentett, és kifelé indult. A főraktáros vizsgálódó nézését a hátán érezte. Olyan volt, mint a motozás. Lenyomta a kilincset, és visszapillantott. A főraktáros ekkor már a Szabad Nép belső hasábjaira bámult csodálkozó, elbizonytalanodó arccal.

Ebéd után rosszabbul ment a munka. A lejtős folyosón már senki sem száguldozott. A targoncások fékezve, araszolgatva csúsztak át a centiméteres közelségben magasodó falak között. Káli magabiztos lendülete is megtört. Idegesen nyomkodta a féket, mozgatta a kormányt, de a ládahegyek között így is elakadt.

Az edzés is rosszul ment… Felületes bemelegítés után leállt Harasztival meccset játszani. Az első ütésváltás közben kísérteties módon megjelent előtte a segédraktáros fakó arca. Csak felmerült a semmiből, megállt az asztal közepén terpeszben, és odaszólt neki: „Kesztyűben persze nem lehet a szocializmust felépíteni…” Káli azonnal érezte, hogy az a bizonyos mérgező anyag ismét szétárad az ereiben, megtámadja az idegeit, izmait, fájdalmat okoz a szívében. A lappangó gyűlölet hirtelen megrontotta a látását, gondolatait pedig megbénította. Erős lényéből semmi nem maradt, csak az indulat, mely vakon buzgott, áradt. Csapkodni kezdett. Haraszti minden labdáját megütötte, és mindet forhenddel. Így észrevétlenül az asztal bal oldalára szorult, hogy minden labdát jobb kézre kaphasson. Haraszti persze alaposan felpergette a labdákat. Káli egyre dühödtebben ütött, s az egyik rosszul előkészített tenyeresnél megrándult a karja. Jelentéktelen sérülésnek látszott, de az izmok fájdalma állandóan irritálta az idegrendszerét. Gyűlölete ekkor abszurd módon kettéhasadt. Továbbra is a segédraktáros ellen irányult, de Harasztiban talált valóságos személyre. Haraszti leüthetetlen bűvészlabdái a végletekig fokozták gyűlöletét. A segédraktáros és Haraszti alakja egyre inkább összemosódott, úgy tűnt, mintha Kitter szellemét az öregedő pingpongozó testesítené meg. Haraszti simán megverte. A sportolók egy része az oszlopok mellett állt, és figyelte a mérkőzést. Amikor Haraszti fölényes győzelme megszületett, elégedetten bólogattak. „Ez természetes…” – mondogatták, és valamennyien megnyugodtak.

Káli a meccs után keveset lazított, majd lefürdött, mert képtelen volt a munkát folytatni. A tus alatt görcsöt kaptak az izmai. Mereven a csontra tapadtak, és igyekeztek végleg megkövülni. Káli az összeroskadásig kimerült egyetlen edzőmérkőzésen. Ijedten tántorgott a csillogó vízsugarak között, és fél kézzel gyúrta szenvedő izmait. A forró víz feloldotta görcseit, de a riadtság az utcára is elkísérte.

Hazafelé menet magyarázatot keresett érthetetlen fáradékonyságára… Sorba vette a nap eseményeit, mindent mérlegre tett és minősített. Különös végeredményre jutott. A fizikai munkát, az elektromos targonca kezelését a déli órákig ezen a napon sem érezte fárasztónak. Amikor a segédraktáros megállította őket a kitérőben, gyanakodva fékezett, de még nagyon jó volt a közérzete. A beszélgetés folyamán aztán egyre fáradtabbá vált. A délutáni munka pedig keserves kínszenvedéssé torzult. Mintha megálltak volna a világ összes órái… Az utolsó fél órában már a perceket számolta. Az edzésre fáradtan érkezett… Fáradtan, de erősen… Az erejét önuralmával együtt vesztette el, amikor felmerült előtte Kitter sápadt arca. A gyűlölet, mint valami gyorsan oldódó vegyszer, pillanatok alatt eljutott minden ízületébe, idegszálába, izomrostjába, és az egész szervezetét kritikátlan indulatokba hajszolta… Elszíneződött az arca, nyaka, mellén foltok keletkeztek. Elvesztette az uralmát teste és idegei felett. A gyűlölet letörte, kifárasztotta. Rugalmassága, ösztönös gömbérzéke, kombinatív készsége mind-mind áldozatul esett egyetlen leszűkített indulat terrorjának. Érezte, hogy a gyűlölet felemészti a szervezet tartalékait. Energiavesztesége ijesztő… „Mi hát a gyűlölet? – tűnődött Káli Gyula. – Befelé forduló cselekvés?… Negatív mozgás?… Vagy olyasmi, mint amikor elromlik a relé, és az akkumulátorból visszafelé folyik az áram, a dinamó felé?… Akármi… Nekem nem szabad gyűlöletet éreznem senki iránt, mivel a gyűlölet fárasztó… Minden energiámra szükségem van… Kitterre nem telik, Harasztira sem… Ha elvesztem az uralmat az idegeim felett, akkor soha nem lesz belőlem nagy asztaliteniszező… Hiszen ez részben az idegek harca… Éppen az idegeké… Kitter nincs… Segédraktárosok nem léteznek… Ha Kitter azt mondja holnap, hogy csikorog a targonca kereke, akkor mosolyogni fogok. Ha azt mondja, hogy maradjak a raktárban éjfélig, akkor is mosolyognom kell… Káli majd mosolyog, és természetesen nem marad a raktárban egy perccel sem tovább, mint ameddig a munkaidő tart… És egyáltalán, elegem van ebből a vállalatból… Semmi közöm a zűrzavaraikhoz. Ez a Söjtör is óriási: Mutassanak egy fix segget… Ezzel jön nekem… Mit akar ez a világ alfelével? Nyalja ki valamennyit. Nem érdekel tovább a MASZK-nál semmi. Kivéve persze a tornatermeket, a fürdőt, öltözőt, a szertárt… Meg kell hagyni, rendes pasas lehetett az a régi igazgató. Jól felszerelték a boltot. Mindenük van, csak edzőjük nincs. De így is csoda ez a vállalat, csak nem szabad Kittert meghallanom. Vagyis meghallanom szabad, de érzékelnem soha. Kitter csak beszéljen. Meghallom, de szavainak értelmét nem engedem az idegeim közelébe. Kitter nem is él, Kitter egy próbanéger, vállfa, amire az ember ledobálja a ruháit. Néma inas. Mint Duha Vendel hamutartót nyújtó négerje. Ott van, és még sincs ott… Kittert kiirtottam. Tedeum laudamus…”

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – fogadta az előszobában Mérey, és cinkosan rákacsintott. A mérnök erősen kopaszodott, fénylő homlokával és arcbőrével olyan volt, mint egy ugrásra kész kandúr.

– Jól vagyok, Mérey úr – mondta Káli, és a szobája felé indult.

– Levelei jöttek, csupa női írás – mondta a mérnök, és együttérző helyesléssel újra kacsintott.

Az asztalon két levél hevert. Egy kék postai boríték, nyomtatott bélyeggel, és egy vajszínű, finomabb, ünnepélyesebb. A kék boríték sovány, a vajszínű meglepően testes volt. Egyiket édesanyja címezte meg számára, másikat Brüll Ancsa. Leült az orvosi könyvekkel zsúfolt asztal mellé, és felbontotta a vajszínű borítékot.

 

„Aranyos Gyula!

Itt nagy a felfordulás, és én igen szomorú vagyok. Nem is tudom, mit kéne nekem most írni. Amit csináltál, és a leveled is itt mindent felforgatott. Anyu azt mondta, nagyon csodálkozik rajtam, hogy ilyen mamlasz vagyok, hogy ennyire sem tudtam veled bánni. Az orrom elől szöksz meg egy jöttment fürdőssel. Azt mondja, mi a fenét csináltunk a szigeten, ha egyszer ilyen könnyen itt tudtál hagyni? Bezzeg amikor ő (Eszter) lánykorában elkapta Menyust (a papát!), az odatapadt hozzá, mint egy mágneshez.

Mondtam Eszternek, kizárt dolog, hogy te nővel mentél volna el, biztosan csak valami sportdolog, amit úgyis megunsz, és visszajössz hozzám.

A papa is mérges, mert áthúztad a számításait. Be akart venni az üzletbe. Már az sem nagyon tetszett neki, hogy a kapitány hajóstisztet akart belőled csinálni, de akkor azt mondta, esküvő után úgyis minden másként lesz.

Tudd meg, hogy nagyon örülök, hogy 15 éves koromtól úgy éltem veled, mint egy asszony, csak kényelmesebben. Most aztán nézhetnék magam elé, minden öröm nélkül, ha nem úgy történik. Eszter azt mondja, hogy ne bánkódjak, mert legalább szép fiatalságom volt, és nálad különb fiút nem találhattam volna még Baján sem. Én meg éppen ezért bőgök, mint egy tehén, mert annyira kellenél nekem, hogy le se merem írni. El is mennék utánad, arany Gyula… Csak írj, hogy menjek. De akkor inkább már táviratot küldj, mert úgy gyorsabb. Az lenne a legjobb, ha visszajönnél ide. Neked is jobb lenne, pénz szempontjából is. Menyustól átvehetnéd az üzletet. Menyus áldozna rád sokat, mert jó fejed van. Menyus egy önző dög, mert nem is az én helyzetemet nézi, hanem a rohadt üzletét. Csak az a baja, hogy most nem vihet be az üzletbe. De lehet, hogy engem is sajnál. Lenne meglepetés, ha most hirtelen mégiscsak hazajönnél. Arany Gyula, ez esetben ne tarts semmitől. Eszter igazság szerint úrinő, ha a konyhában van is mindig. Egy szót sem szólnának neked. Akár mindjárt el is vehetnél feleségül. És ha behívnának is katonának, Menyus elintézi, hogy a határőrséghez kerülj, és akkor itt lehetnél valahol Gerecháton, vagy hasonló. Az üzlet egyébként nagyon jól megy, ezt te is tudod, és máskülönben is jó élet van itt… Menyus biztosan venne nekünk egy saját motorcsónakot, és később, ha ez nem lenne már feltűnő, talán még autót is. Nem kellene ezt félreérteni neked, mert Menyus nem énmiattam törné magát, hanem az üzlet miatt. De azt gondolom, nekünk mindegy lenne, hogy Menyus miért venne nekünk egy piros motorcsónakot. Hát nem?

Nagyon szeretlek, Gyula, és most, hogy írom ezeket a sorokat, egyre inkább érzem, hogy te vissza is jössz hozzám. Mi tartana ott Pesten? A sport szép dolog, de úgy hiszem, én mégiscsak szebb vagyok, mint a sport. Gondolj vissza a szigetünkre, amikor ott feküdtünk a homokban meztelenül, és az a madár ott állt, az a csér, és nézett bennünket… Olyan szerelmes az én bőröm, Gyula, nem is gondolod, hogy mennyire… És ha a szerelmet nem is számítjuk, itt mindenesetre sokkal jobb minden, mint Budapesten. Ezt elhiheted nekem. Nem beszélve arról, hogy sport itt is van. Az igazi sportok Menyus szerint csakis itt vannak. Ha teszem azt, mondjuk, te ott pingpongozol, mi az ahhoz képest, amikor Julka átjön a zajló Dunán a ladikjával. Mégiscsak nagyobb sport az, ha valaki bemegy a jég közé egy öreg ladikkal, mintha, ugye, a labdát ütögetitek ide-oda. Ezt, aranyos Gyula, neked is tudnod kell. Ebből is láthatod, hogy a sport tényleg nálunk van. Duha kapitány szerint minden férfias dolog itt történik a Dunán. Ezt én is így érzem. Itt is lehetne akár még pingpongozni is. Te lennél a járási vagy a megyei bajnok. És az nagyobb dolog itt, mint ha valaki máshol akár országos is. De leginkább magamra akarlak emlékeztetni. Én a helyedben nem felejteném el magamat például, amikor a szigeten voltunk. Most azt gondolod, hogy én milyen beképzelt lány vagyok… De ha az is vagyok, aranyos Gyula, te tudod a legjobban, hogy én milyen szép vagyok levetkőzve. De felöltözve is. Mindig szidtam az Esztert, de azért te sem mondhatod, hogy valami rossz ruhákban járatott volna engem. Nagyon szép ruháim voltak. Ha mégis visszajönnél, nem is kérnék tőled ruhát évekig. Bár ez nem lenne gond, mert az üzletből tellene.

Aranyos Gyula, én szeretlek, és arra kérlek, táviratozz, vagy azonnal utazz vissza.

Sokszor csókol:

Ancsa

 

Mohács, 1956. szeptember 28.”

 

Letette a levelet. Némán bámulta Ancsa zsinórírását. A tintenkuli is megjelent a képzeletében, amivel Ancsa dolgozott. Brüll Menyhértnek maradt még a régi világból egy öreg tintenkulija. Ha teleszívatták, orrán-száján ömlött a tinta, így mindig csak félig lehetett tölteni. Ancsa beleszeretett ebbe a különös tollba. Az üzletből hetenként átcsempészte a lakásba, és összemaszatolta vele a kezét, ruháját, füzeteit, néha még a haját is. Brüll Menyhért újra és újra visszavitte a kulit az üzletbe, s kihirdette, hogy annak a könyvek mellett a helye. Ancsa ez alkalommal is a tintenkulival dolgozott. Írása helyenként sorokra elhalványodott, másutt viszont a bő tintától átázott a levélpapír.

– Az öreg tintenkuli… Bizony, kérem, az öreg tintenkuli – mondta Káli Gyula fennhangon, és nagyon vigyázott, hogy semmi másra ne gondoljon, csak a rozzant írószerszámra.

Felbontotta az édesanyja levelét, és megadóan ismét olvasni kezdett:

 

„Aranyos Kisfiam…

Amit tettél, nagyon rosszulesett mindnyájunknak. Duha Vendel csak a fejét csóválja, és nem szól semmit… De én látom az arcán, nem tetszik neki ez a dolog. Nekem sem. Úgy hallom, Brüllék is meg vannak botránkozva. Legalább elbúcsúzhattál volna, kisfiam, mindenkitől tisztességesen, ha már mindenáron a fővárosba akartál költözni. Én azért nem neheztelek rád, bár nagyon megijesztettél. Amikor a leveled megjött, valamennyire megnyugodtam.

Én azért, mint az édesanyád, aki annyit küszködött érted, amíg kicsi voltál, azt tanácsolom, ha lehet, gyere vissza. Az állást még megkaphatnád a hajóstársaságnál. Nagybátyád is biztosan megbocsátana ezért a ballépésért. De ha semmiképpen nem tudsz visszajönni, akkor arra kérlek, küldj haza a keresetedből ezer forintot. A hidas oldala kidőlt, meg akarom csináltatni. A hízó most még kint van, de így nem maradhat. A Német kőmívessel már beszéltem, most majd próbál anyagot szerezni. Ez a hidas bizony, kisfiam, nagyon öreg volt már, még szegény jó édesapád építette annak idején, saját kezűleg. Nagyon ügyes ember volt mindenben. Az örült, ha egy-egy hosszabb hajóútból hazaérkezhetett. Mindig itthon volt olyankor. Most már mindegy. Az a fontos, hogy a munkahelyeden becsüld meg magadat. Azt a sportolást nem kell erőltetni, nehogy még a főnökeid amiatt megnehezteljenek rád, és elveszítsd a helyedet. Manapság meg kell becsülni az állást, akármilyen is.

Ezzel zárom soraimat. Várom jövésedet vagy a küldeményt.

Szeretettel csókol:

Édesanyád

 

Mohács, 1956. szeptember 27.”

 

– Szeptember huszonhét?… Hogyan jönnek ezek a levelek?… – kérdezte ismét hangosan, aztán tűnődni kezdett: „Hidasra ezer forintot… Alig van ennivalóm… Szegény anyám, miket képzelhet?… Ezerkettőszáz forint a fizetésem. Ha a felét minden hónapban félretenném, akkor is november táján tudnék csak küldeni… De miért fontos az a rohadt hízó?… Annak kell lakni, vagy nekem?…” Így morfondírozott magában, de jól tudta, hogy ez merő színjáték. A szíve már akkor összeszorult, amikor a vajszínű borítékot meglátta. A tompa fájás egyre beljebb nyomult a mellkasába, és csakhamar elviselhetetlen szomorúság kerítette hatalmába. Brüll Ancsa szépsége, üde szája, arca, teste megérkezett a messzeségből, hogy figyelmeztesse férfiúi kötelességére. Bizony, sürgős teendői akadtak volna Mohácson… Legelőször Brüll Ancsát kellett volna megölelnie… Csónakba szállni Brüll Ancsával, és a vénasszonyok nyarát élvezni egy kicsit… És ott a Duna. A folyó is vár valamire. Határozottan érezte, hogy a folyóval is akadna valami dolga, ha nem is tudta pontosan, hogy mi… És a hajók, a sziget, a kert. Menyus üzlete… Az is nagyon fontos lenne. És Julka. Azonnal át kellene evezni a szigetre, és megmondani Julkának, hogy… Mit?… Hát csak megmondani… Mondani valami nagyon fontosat Julkának. – Káli Gyula sóvárogva vágyakozott Brüll Ancsa után. Minden izma, sejtje, hajszála kívánta már a lányt. Brüll Ancsa hiánya most váratlanul rátört és megalázta. Sírva fakadt, és az asztalra borult. Rázta a zokogás, amikor belépett Sebestyén.

– Mi történt magával, uram? – kérdezte, és barátságosan hátba vágta a fiút.

Káli felegyenesedett, letörölte a könnyeit.

– Mondják, hogy Haraszti elővette a korbácsot, és alaposan kivert… Már ezen is csodálkozom, de hogy most már bőgsz, ez azért sok nekem. Mi történt veled, öregfiú?

– Kutyaszar.

Sebestyén az asztalra pillantott, aztán Kálira.

– Értem… Megérkezett hazulról a kislány első levele… Ezek szerint szereted… Szereted, és otthagytad a pingpong miatt… Ez egészségtelen ügy, kérem… Nagyon egészségtelen… Az elfojtott érzelmek károsan befolyásolják a sportolók teljesítményét…

– Legszívesebben azonnal hazautaznék – mondta Káli, aztán kiment a fürdőszobába, és megmosta az arcát.

– Ezek szerint utazol? – kérdezte Sebestyén, amikor visszaérkezett.

– Nem utazom… Az a helyzet, doktor úr, hogy egy jól kialakult, barátságos világot hagytam én otthon… Fene jó világ volt, annyit mondhatok. Most aztán beledöglök a hiányába… De ez az ára az emelkedésnek.

– Tévedés, bajnok úr, az emelkedésnek ez az „egyik” ára… Szeretném hangsúlyozni az „egyik” szócskát… De el tudnám képzelni a kettőt együtt. Felhozod a kislányt, és jól meglesztek itt…

– Áhh – legyintett Káli.

– Miért áhh?

– A háttér is fontos… Van, aki a saját háttere nélkül talajtalan lesz, elveszti varázsát, mindent. Mit kezdenék itt egy gazdag kocsmároslánnyal, aki megszokta, hogy ágyból nézi az ablaka alatt vonuló hajókat… Én is kifakultam itt egy hónap alatt…

– Az apád… Kocsmároslány… Te aztán értetted az életet. Nagy marha vagy. Azonnal visszamenni. Köpni az asztaliteniszre… Nem élet ez itt. Tényleg kifakultál, olyan vagy, mint a mosott szar.

– Az anyám meg hidast akar velem építtetni a kertbe. Azonnal küldjek ezer forintot. Ez áll a levélben: „Szilágyi Örzsébet levelét megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta…” – mondta Káli, és az asztalra mutatott.

– Ezt már ismerem… Az én családom is úgy tudja, hogy reggelente pénzt osztanak a Körúton. Ez a hidas sem rossz. Megbízható, talpraesett világ. Öregem, ahol hidas van, ott még kezdhet valamit az ember az életével. És főleg a lány. Gondolom, szép lehet, ha így odavagy érte…

– Megrándult a vállam már az első szettben… Azt hiszem, nem melegítettem be rendesen.

– Ennyit azért elárulhatsz a barátodnak. Szép az a lány, vagy nem szép?

– Milyen izmok vannak itt a vállban? Most már egyre nehezebben emelem.

– Értem. A lány szép, és azt hiszed, a karod miatt döglesz majd meg? Nem, öregem. Kipusztít a vágyakozás. Ismerem az ilyent. Laktam már együtt valakivel, aki otthon hagyott egy lányt. Annak az agyára ment. Képtelen volt tanulni. Fél év alatt kibukott az egyetemről… Neked meg a válladra ment… Váltsd meg a vonatjegyedet, amíg nem késő…

– Ne kínozz tovább, Sebestyén. A lány természetesen gyönyörű. De mondd meg most már, mi ez itt? – kérdezte Káli.

Sebestyén felállt, és megragadta szobatársának a karját:

– Ez a beszéd, uram… Itt fáj?

– Igen, de a többi is.

– Deltoid, uram, a felsőkarcsont minden mozgása kihat rá. Kis rándulás vagy régi erőltetés jött ki rajta. Mit csináltál te azelőtt, mit sportoltál?

– Eveztem.

– Na, az evezés edzésben tartotta. Most azonban nincs lekezelve hetek óta. Ez itt a bicepsz, tricepsz. És itt, az úr alsókarja pedig tele van apró szalagszerű izmokkal. De ez nem fáj, ugye?

– Ez nem. Te Sebestyén, van ezekről neked valamilyen könyved?

– Világos, bajnok úr, nagyon világos. Az anatómia a legjobb útiolvasmány. A helyedben én egyetlen percig sem tétováznék. Ezzel a sportőrülettel eltolod az egész életedet. Lehet, hogy az apósod az üzletbe is bevett volna…

– Mi az, hogy be! Rám akarták építeni az egész üzletet.

– Hülyéskedsz? – Sebestyén gyanakodva nézett Kálira.

– Nem én, tényleg nem hülyéskedek. Menyus eszményi após lett volna, és az anyósom, hát olyan nincs több. Azt hiszem, valami baj van a fejemben. Nincs ilyen, hogy labdabaj? Vagy labdakórtan? Ha gyógyítható, azonnal intézkedj.

– Szerencsétlen. Véged… Tudod, mi megy a városban? Honnan tudnád… Öregem, olyan dumák mennek! Van ez a Petőfi-kör, hát megáll az ember esze…

– Mi?

– Ami ott elhangzik, öregem, mondhatom, nincs bent a marxizmusban… Legalábbis a feljavított kiadásban nyomát sem leltem… Ha nem tudnám, hogy hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján, akkor azt gondolnám, öt perc múlva kitör a revolúció…

– A forradalom?

– Valami olyanszerű, bár az Isten sem tudja, hová akarnak kilyukadni… Én persze… – Sebestyén leporolta a gallérját, jelezve, hogy bármi történik is, ő kívülálló.

– Érdekes… Ilyen rossz lenne a hangulat?

– Az újabb tervmódosítás meg ezek a személyi ügyek, hát nem váltottak ki valami nagy lelkesedést… És kintről is nyomják a szöveget… Van, akinél jól betalál a duma. Aki egyszer megsértődik, az odafigyel ám, ha szólogatnak a messzeségből… Legjobb, ha lelépsz innen… Rosszul ütemezted magadat…

– Mit mondasz?

– Ne hülyíts meg egészen, Káli… Néha úgy viselkedsz, mintha ti nem is ebben az országban laktatok volna idáig… Rosszkor kezdtél kibontakozni, nem érted? Mindent elveszíthetsz most…

– Köszönöm, Sebestyén, hogy szólsz. Az egyetemen ti azért jobban tudjátok… Szóval zűr van?

– Zűr, öregfiú… Nem akarlak hazaerőszakolni, de a saját érdekedben, a lány miatt, anyád miatt jobb lenne, ha megváltanád a vasúti jegyedet.

– Nem megyek, Sebestyén. Nem is értem, mit féltesz rajtam. Miért nem magadat félted? Utazz haza.

– Az más, öregem, én mindenkit ismerek Pesten. Ezerfelé mehetek, ha zűr van. És egyébként is… De itt az anatómia, művelődj…

Káli Gyula beroskadt az egyik összecsukott fotelágyba, és fellapozta az izomzattal foglalkozó fejezeteket. Némán, mechanikusan olvasgatta a szöveget. Megbámulta az ábrákat, megkereste a jelekhez tartozó elnevezéseket, és igyekezett a mozgás összefüggéseit lépésről lépésre felderíteni. Amikor a felkar és alkar izomzatából már alaposan kiképezte magát, lapozgatni kezdett a könyvben ide-oda, mint egy magazinban. Beleolvasott a fejezetekbe, és ami érdekelhette, azt próbálta megjegyezni. „A kifáradás oka az, hogy az izomszövetben anyagcseretermékek halmozódnak fel, szénsav, tejsav és mások. Az izom kifáradásának tulajdonképpeni oka mind a mai napig nincs teljesen tisztázva…” Becsukta a könyvet, és maga elé bámult. „A fáradtság nincs tisztázva… Nagyon jó… A lényeg nincs tisztázva… A fáradtság és Brüll Ancsa nincs tisztázva… Tejsav, szénsav plusz tintenkuli…” Kínzó fájdalmat érzett az agyában, mellében, bőrében. A test éhsége durván rátört… A testtel a lélek is sietve szövetkezett, és jöttek a nosztalgiák, az érzések és az álmok. Csak abban bízott, hogy nincs ereje felállni… Ha feláll, hátat fordít a városnak… Lehunyta a szemét, és elhatározta, hogy ülve elalszik.

 

6.

Rizik magatartása mindenkit zavarba hozott. Az asztaliteniszezők már beletörődtek a gazdátlanságba, megszokták, hogy edzőjük csak a totószelvényeit tölti ki a tornateremben, egyébként a klub zongorája mellett található kora délutántól késő éjszakáig. Rizik jól beleillett a vállalati összképbe. Róla sem lehetett egyértelmű, végleges ítéletet mondani, mert váratlanul a szakértő, gondoskodó edző szerepkörét öltötte magára. Új arculata nem mutatkozott ugyan tartósnak, de arra alkalmas volt, hogy leszerelje ellenfeleit és bámulatba ejtse a naivabb sportolókat.

Megállt az oszlopok előtt, és egy iskolai tornaünnepélyeken használatos facsattogtatót hozott működésbe. Csend és nyugalom keletkezett a teremben, mindenki abbahagyta a munkát, és értetlenül bámult Rizikre, aki ekkor szétnyitott egy mappát. Titokzatos iratokat borzolgatott jobbra-balra, majd egyiknél megállapodott. Elmélyülten bámulta az ívnyi papírt, melyen a közelebb állók szerint szakaszokra osztott gépelt szöveg feketedett. Végül rekedt, magabiztos hangon a következőket mondta:

– Úgy látom, edzéstervünk első részét már végrehajtottuk…

A megdöbbenés moraja halkan áthullámzott a termen. Senki nem sejtette, hogy ami az elmúlt hónapban történt, az valamiféle szabályos edzésterv előírása volt. Képtelenségnek látszott. Rizik folytatta:

– Edzésprogramunk erőnléti munkát is tartalmaz. Eddig csak a válogatottak jártak ki a pályára, de most mindenkire sor kerül. Már megbeszéltem az edzőkollégákkal, hogy amíg a jó idő tart, hetente két alkalommal az atlétákkal együtt edzünk – mondta, és ismét a gépírásos szövegre pillantott keresgélve. Majd így folytatta: – Edzésprogramunk a következő erőnléti gyakorlatokat írja elő: erőfejlesztő, gyorsasági, ügyességi, ruganyossági gyakorlatok. Tehát atlétika, gimnasztika, esetleg labdajátékok… Jó lenne, ha a súlydobással is megpróbálkoznánk. A külföldi szaklapok nagyon dicsérik a súllyal és súlyzóval végrehajtott gyakorlatokat…

„A külföldi szaklapok” emlegetése erős nyomokat hagyott az arcokon. Többen arra gondoltak, hogy Rizik hülyének néz mindenkit. Másoknak viszont úgy tűnt, mind ez ideig félreismerték edzőjüket: Rizik titokban kiváló edző, lám, még a külföldi szakirodalmat is olvassa… Bár lehet azért valamilyen furcsa titok az életében. Pénzre van szüksége, ezért kénytelen esténként a klubban zongorázni. Rizik nyilvánvalóan kényszerhelyzetben él, a zongorázás számára kikerülhetetlen. Valójában becsületes férfi, aki inkább a túlmunkát vállalja, de a becsületére vigyáz.

– Sokat próbált öreg róka ez a Rizik… – mondogatták a sportolók vállalatszerte, és ebben a vélekedésben valószínűleg minden szó igaz volt.

A szabadtéri edzés Káli Gyula idegzetére előnyösen hatott. Már a bemelegítő futás közben kellemes felszabadultságot érzett. Kiszellőzött a tüdeje, és megtelt friss, hűvös levegővel. Az oxigén a vérét is felpezsdítette, néhány perc elteltével megszabadult a napok óta tartó szorongástól. A bemelegítő futás után szabadgyakorlatokat végzett. Ahogy hajlongott, megérintette a fű nyers illata és zöldje, melyet aztán mohón magába szívott. Töltekezni kívánt levegővel, fénnyel, növények illatával, fák suhogásával vagy süvöltésével. Néha körülpillantott, és látta, hogy a válogatottak rövid vágtákkal próbálkoznak, majd távolugrással, magasugrással. Káli is visszament a salakra, és húsz-harminc méteres vágtákkal körülszaladta a pályát. Legjobban a távolugrást élvezte, a levegőbe emelkedés pillanatát, amikor eltávolodott a földtől, és egy bizonytalan ívű pályán repülni kezdett. Ollózva préselte magát előre a levegőben, hogy a repülés minél tovább tartson. Amikor a homokba zuhant, vegyes érzelmek szakadtak a szívére. Enyhe, nosztalgikus fájdalom a véget ért repülés miatt, ami magában hordta már az ismétlés vágyát, de nyugodt, derűs örömöt is érzett, melyet a hűvösen nedves homok érintése okozott. A homokba jól bele lehetett süppedni az ugrások végén, és megnyugodni egy-egy végtelennek tűnő pillanatra.

Súlydobással nem mert megpróbálkozni, mivel aránytalan terhelésnél kiújulhatott a rándulása. Óvatos, lassú levezető mozgást végzett, igyekezett teljesen kilazulni. Végül a pálya szélén leheveredett a fűbe. Az októberi ég végtelen kéken ragyogott a város felett. A jegenyefák csúcsán ökörnyál lengedezett. Egy magányos, dunyha alakúra duzzadt felhő utazott a magasban. Enyhe keleti szél fújt, de a felhő északnak tartott. A magasban ellentétes áramlások sodorták a hókristály-gomolyokat. Káli a felhőre nézett, és a hangulata álmodozóra változott. „Délről jön ez a felhő… Milyen gyorsan jöhet? Mondjuk, húsz kilométeres sebességgel… Akkor ez reggel lehetett Mohács felett… Reggel Duha kapitány kiállt a verandára, és oldalt felpillantott az égre… Ez a felhő Szerbiából jön, gondolhatta Duha kapitány… Brüll Ancsa pedig azt mondta: ez a felhő Budapestre megy… Dunyha alakú felhő, aludni lehetne rajt… Akár két ember elalhatna a tetején… Ha most egy kötél leereszkedne a felhőről, és Brüll Ancsa itt teremne a pálya gyepén… Nem szabad erre gondolnom… A hangulatok megölnek. A hangulatok gyorsan végeznek a tetterővel, elhatározásokkal… A hangulat rossz tanácsadó… De milyen kék az ég… Őszi kék… Odahaza már javában fogják a ruszliba való apró halat… Szelik a hagymát, mossák a halashordókat… Az ártéri erdőkben bőgnek a szarvasok… Menyus biztosan rendezett már néhány vadászvacsorát… A récéket is lövik szépen… Mennyi réce lehet a sziget árterületén, te atyaúristen… Sült réce… Vagy sült fácán szalonnával beirdalva, az ám… Hogyan lehet az ég ilyen döglesztően kék… Ha most felülnék az éjszakai vonatra, reggelre otthon lennék… Azt mondanám Menyusnak, hogy sültkacsa-vacsorát kérek reggelire… Vagyis Eszternek mondanám… A szigeteken már hideg lehet… Hideg? És amikor beállt a Duna, és a jég hátán besétáltunk az egyik szigetre? Hideg, ott? Itt van hideg, itt még nyáron is. Ha izzad az ember, akkor is hideg van itt… Mi kék az ég, mi zöld a föld, kék ég alatt, zöld föld felett sárga pacsirta fütyörész. Ki írta ezt? És miért írnak ilyeneket? Miért kék az ég, és ha már kék, miért fáj az embernek az őszi kék? Miért vágyódik ilyenkor repülni?… Azért, Káli úr, mert az ég kék… Piszokság!” Káli felült, lehajtott fejjel elindult az öltöző felé. Konokság ült a szemében. Elhatározta, hogy végez a hangulataival, nem engedi át magát a képzeletnek. Kivégzi az ábrándokat. Mindent kivégez, ami akadályozza a munkában.

Beállt a tus alá, és leszappanozott. Amikor a bőréből már jól kioldotta az izzadságot, elzárta a meleg vizet, és megnyitotta a hideget.

– Nesze hangulat – mondta vicsorgatva, és a hideg tus után gőzölgő forró vizet eresztett a hátára, majd ismét hideget. Közben egyre szitkozódott: – Kimosom én a te bőrödből az érzelmeket, nesze, piszok test!

Arcát is a zuhatag alá tartotta, és a hideg vízzel addig verette a homlokát, nyakát, halántékát, míg hűvös, üres kábultságot nem érzett. Vörösre dörzsölte a bőrét, és lassan, unottan felöltözött. Amikor az utcára lépett, már alkonyodott. A sötétség gyorsan terjedt a házsorok között. Kigyulladtak a villanyok, életre keltek az üzletek neonfeliratai, és kiszínezték a hazafelé tartó embertömeget. A villamosok csörömpölése és a trolibuszok zümmögő nyögései három-négy utca messzeségéből áthallatszottak, és elvegyültek a közeli villamoskocsik nyikorgó fékezésével.

Sebestyén már otthon volt. Izgatottan köszöntötte Kálit, és az asztalra mutatott:

– Újabb levél érkezett a kislánytól…

– Nem baj – mondta Káli, és lassan, komótosan beleereszkedett a fotelágyba.

– Ezt sem bontod fel?

– Nem.

– Olyan vagy, mint egy rinocérosz. Anyádnak egy, a kislánynak pedig három felbontatlan levele van már itt. Mégiscsak el kellene olvasnod őket. Ki tudja, mit írnak? Betegek is lehetnek… A kislány így még vízbe öli magát… De ha nem is tesz ilyeneket, ez mégsem modor…

– Olyan ez, mint a kivégzés… A doktor úr kedélyesen táncol a guillotine mellett, és biztatja az elítéltet, hogy dugja már oda a fejét a penge alá. Nem kell sokáig, csak egy pillanatra… Mégis, a forma kedvéért… De ez a pillanat éppen elég ahhoz, hogy az embernek elguruljon a feje – mondta Káli, és erőltetetten mosolygott.

– Rossz a hasonlat… Jó, anyádra haragszol a hidas miatt, de ott az az ártatlan kislány… Az mit vétett neked?

– Nem olvasom el a leveleket. Nem tehetem. Felkavarnak, megölnek. Megtömik a fejemet vágyakozással, hangulatokkal, nosztalgiával. Azért írják. Pontosan azért, mert ismernek. Tudják jól, ha én ezeket elolvasom, nem tudok tovább védekezni. Megadom magam a szép kerek világnak. Mert az. Sebestyén úr, a mi vidékünkön gyönyörű élet van. Legszebb a földön. De nekem maradnom kell. Ha egyszer maradnom kell, mi értelme lenne megtudnom, hogy Julkára az idén mennyi szabálysértést róttak ki az egész nyáron át elnézett vendégforgalom után? Vagy azt, hogy milyen vadkacsavacsorákat rendeztek az utóbbi héten? Ha egyszer maradnom kell, akkor az eszemet, szívemet nem oszthatom meg a reális jelen és a megfoghatatlan messzeség között. A hangulatok engem letörnek. Leromlik a kondícióm, nem tudok figyelni a kidolgozott taktikámra. A hangulatok letompítják a keménységemet. A múltkori levelek éppen eléggé kikészítettek, még ki sem hevertem a sérüléseket. A sportolók szíve nem arra való, hogy érzéseket tároljon, sajogjon, tippeket adjon a menekülésre. A sportoló szíve csak motor, semmi több… Része a fegyelmezett gépezetnek…

– Hazudsz – mondta Sebestyén, és leült az asztal mellé, ahol a levelek felbontatlanul sorakoztak. – Remélem, ezt magad is tudod – folytatta bólogatva, és hol a levelekre, hol pedig Kálira nézett.

– Lényegtelen… Csak a cél számít…

– Mi a cél? Emberré válás, nem?

– És ha már az ember emberré vált, következnek a magasabb rendű célok.

– Az emberségnél nincs magasabb rendű cél…

– És mindez pont akkor izgat, ha én nem bontom fel a leveleimet? Magadat nem vizsgálgatod?

– Magamat… Öregfiú… Mit vizsgálgassak én magamon? Nekem nem adatott meg az a paradicsom, mint neked… Kevés embernek jön így minden össze. Duna, hajós rokonok, szép, hűséges lány, gazdag apósjelölt és a társaság ott vidéken… Neked volt egy világod. Én otthon csak lézengtem, és… Ne értsd félre, én mindig valami ilyenre vágytam, mint amit te ott hagytál a folyóparton…

– Lassan oda jutok veled, mintha felbontottam volna ezeket a leveleket… Persze hogy van az emberben szív, de értelemnek is kell lenni. A szív hangol, befolyásol bizonyos irányokba, de az értelem dönt.

– Tudom, az értelem dönt, és a szív sajog utána. Nem ér semmit az értelem. Kölönc a nyakunkon…

Káli lehajolt, és hanyag, ügyetlen mozdulatokkal kifűzte az egyik cipőjét. Sebestyén ekkor felugrott, és idegesen ide-oda toporgott a szobában, majd megszólalt:

– Öregfiú… Éppen meg akartalak valamire kérni.

Káli felnézett:

– Mi?…

– Nem lenne kedved elmenni valahová? Moziba, mondjuk… Esetleg beülhetnél egy presszóba… Jót tenne a kikapcsolódás…

– Presszóba?…

– Öregfiú, az a helyzet, hogy szeretném felhozni a csajomat. Most a mérnök is itthon van, és féken tartja a banyát. Nincs partvis, benyitálás, semmi sincs… Ha lemennél valahová…

– És meddig?

– Ha, mondjuk, tizenegyre visszacsámborogsz, az nagyon úri dolog lenne…

– Jó, elmegyek – mondta Káli, és lehajolt, hogy visszafűzze a cipőjét.

– Fizetem a költségedet. Adok egy húszast. Ülj be egy moziba, vagy igyál valamit. Nem árt, ha lazítasz egy kicsit…

Sebestyén zavartan elővette a tárcáját, és egy húszast nyújtott Kálinak. Látszott az arcán, hogy fél a visszautasítástól.

– Kösz – mondta Káli, és a húszast zsebre gyűrte.

– Én köszönöm, öregfiú. Állati rendes vagy…

Káli Gyula szótlanul leereszkedett a lépcsőház sötét, rossz szagú mélységébe. Az utcán még mindig nagy volt a forgalom, és a járművek zaja kínozta az idegeket. Az emberek keringtek a fényben… Odatapadtak a kirakatokhoz, bámulták a színes tárgyakat, ruhákat, aztán váratlanul továbbsodródtak… A zaj mindenkit vattába zárt, külön a maga befalazott, ablak nélküli világába. Sokan kiléptek e burokból, barátaikra kiáltottak, de azok alig hallották… A hang rövid távolságokon is elenyészett, és úgy tűnt, nagyon messziről érkezik. Ezek az elhalkuló kiáltások nagyon megnövelték az emberek közötti távolságot. A kiáltozók is megijedtek… Azt hitték, közelebb állnak, akár kezet is nyújthatnának egymáshoz… De a hangjuk elkanyarodott a sínek mentén, felemelkedett, és beleveszett a szikrázó vezetékek puha kormába. A nők bölcsebbek voltak. Valószínűleg már évszázadokkal korábban áttértek a jelbeszédre. Ruhájuk színével, retiküljük formájával, tartásával, járásuk ritmusával mindent közölni tudtak egymással és a férfiakkal is. És az arc, a haj, a száj vonala, a szemek csak ezután következtek. Milyen sok alkalom a mondanivaló árnyalására. Hülye, aki a nőket nem érti. Hiszen kegyesek, barátságosak, közlékenyek… Elég megállni egy kirakat közelében, és nézni, ahogyan elvonulnak. Léptük előre kiált: – Én munkásasszony vagyok, és nagyon fáradt. Most egy alkalmas üzletet keresek, ahol töpörtyűt vehetnék vacsorára. – Én gépíró kisasszony vagyok, édesanyám vár otthon. Én pedig egy bátor fiút várok, aki rábeszél, hogy ne törődjek édesanyámmal. Magamtól nincs hozzá erőm. Engem kényszeríteni kell. Kipp-kopp, maguk süketek? Nincs egy erőszakos fiú köztetek? – Én úrinő vagyok. A férjem orvos. Én nem vagyok orvos, de az utcánkban és a házban úgy viselkedem, mintha én is az lennék. Hozzánk ma este vizitbe jönnek. Fontos emberek jönnek hozzánk. Ott lesz például a kórház igazgatóhelyettese is. Hidegtál, bor vidékről. – Mit töprengnek ezen, uraim, én sem érek rá olyan sokat töprengeni. Fáradt is vagyok meg éhes is meg zsibbadt is. Holnap újra munka az üzemben. Néhány órára kikapcsolódnék, de aztán aludnom kell. Gép mellett vagyok, leviheti a kezemet. Azért az mégis túlzás lenne. – Vidéki diáklány vagyok. Szeretem a könyveket, szeretnem kell őket. A könyvekből egyenesen hozzám beszélnek az emberek, a felnőttek. Akik bevallhatják nyugodtan, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Ezekben a kis kopott ruhákban persze reménytelenek vagyunk. Az lenne a jó, ha a diáklányoknak megengedné a kormányzat, hogy meztelenül járjanak. Úgy igen, akkor felvehetnénk a versenyt ezzel a sok kikent-kifent dámával. Hogy néznek az emberre, mint egy békára. Pedig tudom istenem, ha mi egyszer ezt a göncöt lerántanánk… De tanulni kell, és a koleszban elromlott a vízcsap. Koszos a térdünk. De meddig tart azt a kis koszt lemosni? Csak szappan kell hozzá, és víz. Úristen, ha anyu belelátna egyszer a fejembe…

A szemek néha fehéren Kálira villantak. Ezek a villanások többnyire csak felmérték, mint egy tárgyat, de az elúszó pillantásokban sokszor megértő, meleg konyhatüzek is gyúltak.

Felszállt egy villamosra, és rázatta magát közönyös, elfásult arccal, mint a többiek. Egy lány aztán melléje került és rámosolygott. Káli arcvonásai is megenyhültek. A lánynak olcsó parfüm-illata volt. Ez is a néma beszéd egyik formája. A kölni illata bármilyen is, mindig így szól: nő áll mögötted, melletted, a közeledben! Meg kell fordulnod, és megnézni, mivel te férfi vagy…

Ezek a néma parancsszavak a főváros esti utcáján, a villamoskocsik és a trolibuszok belsejében pillanatonként elhangzottak. Az idősebb férfiak jól értették a jelbeszédet. Számukra egy lenge kölniillat nemcsak annyit jelentett, hogy: uram, egy nő áll az ön háta mögött. Az illat alapján a legtöbben azt is meg tudták volna mondani, hogy hány éves a nő, melyik néprétegbe tartozik, szőke vagy barna, sovány, molett, agresszív vagy szelíden megadó, bonyodalmas vagy egyszerű eset. Az illat, ha egyáltalán különbözött a szagok esti vegyületétől, sokakban nosztalgiákat táplált. Elfeledett testek merültek fel a neonködben, bársonyérintésű vagy lúdbőrös combok. A sötétségbe zuhanó feliratok nyomában sokáig derengtek esténként ezek a formák, és meghosszabbították egy-egy elfeledett szépasszony emlékét.

Káli zavartan bámult a mellette illatozó lányra. Nyers vidékiségéből csak gyanakvásra tellett, a lány mosolyától megrettent. A lány nagyon fiatal volt, városi szépség és városi ártatlanság. Káli odább húzódott, majd leszállt a villamosról. A lány mosolygó arcát egy pillanatig az ablaküvegen át is látta, aztán elrohant vele az éjszaka. Visszavillamosozott három megállót, és lassan bandukolni kezdett a MASZK-központ irányába.

Az alagsorban már csak a takarítónők tartózkodták. Az öltözőkben zümmögtek a porszívók, valahol bömbölt egy rádió. Az oroszlántalpú padon, mely az EDZŐK feliratú ajtókkal szemben állt, egy kisfiú hasalt. Káli megállt, és nézte a fiút. Az megijedt és felült:

– Mert itt van az édesanyám, aztat várom. Takarítanak…

– Akarsz húsz forintot keresni? – kérdezte Káli Gyula.

– Pont húszat?

– Pont húszat.

– Akarok.

– Na, akkor gyere be az edzőterembe. Én majd ütöm a labdákat, te meg összeszeded, jó?

– Hát nekem jó…

Káli felhúzott egy tornacipőt, és ütővel a kézben belépett a tornaterembe. Savanyú szag ült az asztalok felett, a falakon, szereken, mindenen. Felkapaszkodott a bordásfalon, és kinyitott egy ablakot. Közben a kisfiú is megérkezett. Ápolatlan szőke haja volt, s a ruhája is elnyűtt, piszkos. Arcán mindezek ellenére magabiztosság látszott és értelem. Talán nyolcéves lehetett.

– Anyukám azt mondta, hogy szedhetek labdákat magának, de a húszast nem szabad elfogadnom – közölte a fiú az eredményt.

– Itt a húszas – mondta Káli. – Tedd zsebre.

A kisfiú zsebre vágta a húszast, aztán várakozva Kálira nézett.

– Én asztaliteniszező vagyok… Az adogatást szeretném most gyakorolni. Hoztam egy marokra való labdát, de ezek gyorsan elgurulnak. Elkapod vagy összeszeded őket, és visszadobod, jó?

– Jó…

Káli a zsebéből egyenként szedte elő a labdákat. Feldobta a fehér kaucsukgömböket, és estükben beléjük csapott. Először közönséges, csavarmentes labdákat adogatott, majd rátért a nyesett labdák küldözgetésére. Három tényezőt igyekezett összhangba hozni: a labda legyen nyesett, erős és lapos. Ezt bizony elég nehéz volt kialakítani. Ha erősen megütötte a labdát, nem tudta eléggé megnyesni. Ha megnyeste, az adogatás sok esetben nagyon magasra sikerült. A kisfiú csaknem minden labdát elkapott. A sikeres labdák jól jeleztek. Azokat alig-alig tudta a fiú megfogni. Kinyújtotta értük a kezét, de a labda lepattanása után visszafelé kezdett pörögni és szállni. „Ez az… Most erőt is bele…” – biztatta magát gondolatban Káli, és lassan a labdák helyezésére is ügyelt. Többségüket megnyújtotta, hogy lehetőleg a vonalon csattanjanak, más részüket viszont olyan rövidre szabta, hogy azok közvetlenül a háló túloldalán értek asztalt, és vissza is peregtek az adogató térfelére. „Ha jó lesz a szervám, az biztos pontokat jelent… A pontokért, melyeket két év múlva megszerezhetek, most kell megküzdenem… Most, amíg Sebestyén az ágyamban fekszik… Úristen, mit lehet csinálni egy fotelágyban?…” Így elmélkedett Káli, és közben egyre gyorsuló tempóban küldözgette a fehér gömböket a zöld asztal ellenséges mezejébe. A kisfiú már beleizzadt a rohangálásba, de nem látszott fáradtnak. Inkább kedvet kapott a játékhoz maga is.

– Bácsi – szólalt meg bizakodóan. – Én nem üthetnék?

– Te nem. Megkaptad a húszasodat. Azért adtam, hogy szedd a labdákat.

– Jó, akkor visszaadom a húszast. Idáig én kaptam el a húszasért a labdákat, most kapja el a bácsi, jó?

– Így nem lesz jó, fiatalember… A húszasért már megdolgoztál, az a tied…

– Igen, ezért nyugodtan kifizethetem belőle a bácsit, ha elkapja a labdákat.

– Egyezzünk meg… Tízet üthetsz, aztán újra én dolgozom az ütővel, jó?

A kisfiú beleegyezett. Átvonult az asztal másik oldalára, mert ugyanonnan akarta a labdákat indítani, ahonnan Káli Gyula. A labdák elég szeszélyesen bukdácsoltak a hálón innen és túl, de a kisfiú boldog volt.

Csere után Káli pörgetett adogatással próbálkozott. Az ütő a labda jobb oldalát érintette, és gellert kapva vakon csavarodott a levegőbe. Az oldalt pergetett labdákat nehezen lehetett irányítani. Káli Gyula hideg arccal meredt a labdáira, és a végtelenségig erőltette az ütés technikáját. Húsz perc múlva már úgy érezte, hogy a feldobott labdákat reptükben megborotválja az ütőjével. Amikor elérte ezt a szintet, az ütések biztonságára összpontosított, és az erő fokozatos beleadására. Némelyik labdája már puskagolyóként vágódott az asztal ellenséges térfelére, majd onnan felpattanva szitálva őrjöngött a levegőben, s a padlóra zuhanva is tovább táncolt, megfoghatatlanul.

– Bácsi, sisteregnek a labdái – mondta a szőke kisfiú, és amikor végre elcsípte a megbokrosodott labdát, azonnal a füléhez tartotta, ahogyan a búgó tengeri csigákat szokás. Káli az asztalra helyezte és megsodorta a labdát az ütőjével. Törött volt. A repedés nem látszott rajta, de az ütő alatt már recsegett. Ledobta és rálépett.

– Inkább tetszett volna nekem adni – szólalt meg a kisfiú.

– Nesze – mondta Káli, és egy új labdát dobott a fiúnak. – Tedd zsebre.

– Ez is sistereg? – kérdezte a fiú, és a füléhez tartotta a kaucsuklabdát. Csalódottan bámult Kálira, majd megszólalt: – Tessék már beleütni…

Káli elkapta a visszadobott labdát, és pörgetve útjára eresztette. A kisfiú minden ütés után a füléhez tartotta, és megcsóválta a fejét. Hosszú percek múlva aztán az ütő ismét megbűvölte a fehér gömböt. Milliméter pontossággal oldalba vágta, érintőlegesen és anyagot reccsentő erővel. A labda süvöltve szállt a háló felett, csaknem lyukat vágott az asztal zöld mezejébe, s onnan oldalt pattanva beugrott a bordásfal és az ablakmélyedések közé. Vad táncot járt a szűk helyen, és már-már úgy látszott, energiája kifogyhatatlan, soha többet nem zuhan a földre. A kisfiúnak nehezen, a rácsok között nyuladozva sikerült csak megkaparintania. Alighogy a füléhez tartotta, boldogan felkiáltott:

– Bácsi, jó a labda…

– Sistereg?

– Zsong…

– Na, mutasd, én is meghallgatom.

– Nem, maga elrontja – mondta a kisfiú, és két ujja között lassan forgatta a füle mellett a labdát.

– Még mindig zsong? – kérdezte Káli gyanakodva.

– Még mindig… Most már dallamosan – mondta a kisfiú álmodozó, megszépült arccal, aztán hirtelen zsebre vágta a labdát, és futásnak eredt. Kirohant a tornaterem ajtaján, és visszhangzó csattogással eltűnt a folyosón. Az ajtót bevágta a huzat. A zár és az ajtókeret tompán dörrent. Valahol még mindig bömbölt a rádió, áthallatszott a falakon, kéménynyílásokon.

Káli zavartan bámult az asztal fűzöld négyszögére. „Bolondokat beszél ez a gyerek… Egy kaucsuklabda mégsem zsonghat percekig… És dallamosan… Ha én dallamos labdákat tudnék ütni…? Csodálatos, majd megjelenik a Sportban: Káli Gyula dallamos adogatással győzött… Vagy inkább így: Haraszti célratörő játéka eredménytelennek bizonyult, Káli 16:14-nél váratlanul megzenésítette a mérkőzést. Labdái különösen cisz-mollban voltak veszedelmesek. Végső lehúzásai a zenekedvelőket ugyan inkább a zörejre emlékeztette, mint a klasszikus zenére, de végig ponterős maradt… Állati…” – gondolta, majd elővett egy labdát, és pörgetve, nagy erővel megütötte. Ledobta az ütőt, és a labda után rohant. A svédpadok között sikerült elcsípnie a tántorgó kaucsukgömböt. Izgatottan a füléhez tartotta. A gömb néma volt, mint az úritök. Visszaballagott az asztalhoz. Újra szervált, még vékonyabban és nagyobb erővel. A labda őrjöngő bombaként pattogott és süvöltött át a termen. Káli utánanyargalt. Amikor elkapta, a tenyerében is forgott, sistergett tovább. Füléhez tartotta és figyelt. Semmit nem észlelt…

A szervákat harmincszor-negyvenszer megismételte, és lábát beverve vágtatott át a termen. Egyik kirohanása alkalmával elakadt a ló lábában, és elvágódott. Szerencsésen esett, alig kékültek meg a térdei… A labda néma maradt… Pontosabban egy-egy pillanatra úgy tűnt, mintha sustorgás vagy lanyhuló pendülések hangja kavarogna a vékony kaucsukfal belsejében. Káli Gyula úgy gondolta, hogy mindez csak hallucináció… De azért azt is lehetségesnek tartotta, hogy az ütések hatására valamiféle lassan elhaló rezgések keletkeznek a kaucsukfalakban, de ezek érzékeléséhez finom fül kell, kitűnő hallás. És ezek a dallamos rezgések különös módon csak a legsikeresebb ütések nyomán kelnek életre. „Ha a kisfiú dallamos zsongást hallott a labdák belsejéből, azok tényleg nagyon jó labdák lehettek… Káli világhíres labdái… Tessék, kérem, tessék, ötven forintért a dallamos labdákat… Híres mágusunk, Káli Gyula bűvölte őket életzsongra… Tessék, kérem, tessék, dísznek, talizmánnak… Szemverés ellen, fekélyre, szemölcsre… Javasoknak, busóknak… Ötvenes darabja… Csónak nem futhat ki bűvös talizmán nélkül… Vihart jósol, zátonyt jelez… Halásznak, busónak, svábnak, magyarnak… Itt kapható a labdazsong…” Káli Gyula lehunyt szemmel állt az asztal mellett, és maga előtt látta a mohácsi vásárok és a halpiac kedvenc figuráját, Giguru Mihályt. Mint a régi kucséberek, szíjra akasztva, a hasa előtt szögleteskedő tálcáról árulta széles skálájú portékáit. Horogkivevőt, szigonyhegyet, faragott neccelőtűt, kis busó szobrokat és álarcokat, székely faragásokat, kopjafákat, magas fényű kályhafényport, ezüstfestéket, csodaköszörűt, üvegvágót, örökgyertyát, kányakörmöt és más szereket, amit csak megkívánhatott a szigeti falvak népe vagy az árterületekre szorult tanyák csodahivő gazdaembere. Giguru Mihály árulistájába jól illett volna a labdazsong.

Káli Gyula megrázta a fejét, és sietve az órájára pillantott. A halpiac és Brüll Menyhért vendéglője veszedelmes közelségben voltak egymáshoz. Giguru Mihállyal kezdődik, aztán jönnek a többi árnyak. Hajósok, halászok, Duha kapitány, határőrtisztek, komposok és Brüll Ancsa. A szív alattomos szolgája a képzelet… Minden alkalmat megragad az idő visszapergetésére. Lábuknál fogva előrángatja az elfeledett árnyakat, mintha csak valami véletlen emlékezésről lenne szó. Észre sem veszi az ember, és máris ott áll egy folyóparton, söntésben, valamelyik homokzátony bokrai között, és végigcsinálja mindazt, amit valaha öntudatlanul cselekedett. Visszajárnak a mozdulatok, gesztusok, szokások. Kinyújtja az ember a karját, hogy magához vonja a lányt, ahogy régen, szinte tegnap, és felüvölt, mert az üres térben motoz a kéz, hülye, esetlen riadtsággal. Az ujjhegyek még emlékeznek a bőrre, a lánytest hajlataira, selymes szőrök gyepére, és vágyakozva matatnak a híg levegőben. A test nem érti, mi történhetett. Támaszt keres, próbálkozik naponta újra, és a semmibe vesző mozdulatok megalázzák.

Tíz óra volt. Káli Gyula céltalanul lépegetni kezdett. Elment a bordásfalig, homlokát a fadorongoknak nyomta, majd megfordult, és az oszlopok körül sétálgatott. A terem elég hétköznapi volt, ugyanazok a szerek, szőnyegek, labdák halmozódtak fel a sarkokban, mint az ország bármelyik középiskolájában. A bordásfal és a mászórudak még külön hangsúlyozták ezt az átlagosságot. Valami azonban mégis volt ebben a teremben, ami megkülönböztette a vidéki tornacsarnokoktól. Káli Gyula megállt a terem közepén, és lassan körbefordulva igyekezett felfedezni egy rendkívüli tárgyat, falat, szerkezetet. „A svédpadok nem… Tele van az ország svédpadokkal, az egyensúlyozás tantárgy is lehetne, de a legtöbb helyen nem is használják ezeket a szereket. A fiúiskolákban egyenesen iszonyodnak az ilyen szerszámoktól… A kihúzható nyújtó is beletartozik a régi képbe… És a kosárpalánkok?… Helyszűke miatt mindenütt bezsúfoltak egy-egy kosarat a szerek közé… És az ajtó?… Igen, a párnázott ajtó…”

Az ajtóra meredt, melyen át délutánonként a második terembe lehetett jutni… Azonnal megérezte, hogy itt a különbség. A vidéki iskolák tornatermébe be lehetett lépni, és izzadtan kijönni onnan. Ajtók nem nyíltak sehová… Hacsak az udvarra nem, ahol egy fakeretes gödörben homok keményedett, lassan keveredve tízpercről tízpercre porral, kaviccsal, szeméttel. A sarokban mindenütt ecetfák álltak, reménytelenül megtörve az iskolaudvar sivárságát. Igazi ajtók nem léteztek. Olyan ajtók, melyeken át tovább lehetett jutni egy jobban felszerelt, csendesebb terembe, ahol mód van az egyéni stílus kialakítására is és az összpontosításra. Terembe, ahol már lökdösődés helyett valódi küzdelem folyik, ahol a játékosok nemcsak kihevülnek, hanem fegyelmezetten iskolázzák is izomzatukat, egy meghatározott cél érdekében.

Káli a párnázott ajtót nézte, mely a jövőbe nyílt. Tudta, hogy a középső teremből újabb ajtó is nyílik még. Tovább lehet jutni a szerekkel zsúfolt tornacsarnokból egy másikba, és onnan is tovább lehet még lépni, a csend és néma küzdelem birodalmába. A szerekkel zsúfolt tornacsarnokot az ajtók tették különlegessé, az ajtók miatt ment itt a munka mindig jól. Az ajtók hatalma, a fokozatok puszta létezése mindenkit ambicionált. Rizik titka is ez volt… Ilyen körülmények között megengedhette magának a lezser edzésrendet, a délutáni zongorázásokat. Emberei tőle függetlenül is küzdöttek. Talán azt is tudta, hogy a jó edző a jó sportoló számára csak további lehetőség, finomítás a munka technikáján, de nem létkérdés. A legjobb sportolók pontosan tudják, hogy mit kell tenniük, milyen terhelést kell a nyakukba venni a siker érdekében. Az edző bennük él. A tudatuk, idegrendszerük az edző. A tudat kemény tréner, kegyetlen. Elkíséri a sportolót a csarnokokon túlra is, utcára, fürdőbe, lakásba, ágyba. „Ne tedd! Mondj le róla! Erre igazán ráérsz öt év múlva is…” – hangzanak a belső edző parancsszavai és tanácsai. Így úszik el az élet a legjobbak mellett, kartávolságnyira. Csak a kezüket kellene kinyújtani, és mindent megkapnának… De a kezük nem mozdul… Néma harcukkal többet akarnak elérni… Maguk sem tudják, mit. Holdfényes magaslatok felé tekingetnek, melyek már-már belevesznek a sötétkék téli éjszakába. Sokan el is felejtették, hová indultak, miért és mikor. Csak az út maradt, az út öröme, az erőfeszítés dicsősége… És a rögeszme, mely titokzatossá teszi az arcokat… De mindez kevés… A megérkezéshez többre van szükség, lehet, hogy valami emberen túli képességre. A képesség nagy alkalom…

Káli Gyula lassú léptekkel elindult a párnázott ajtó felé. Megállt előtte, lenyomta a kilincset. A bőrözött ajtó feltárult. „Lehetséges ez?… Nem zárják kulcsra a titkos ajtókat? Takarítás… Igen, a takarítás…” – mormolta izgatottan, és átlépett a küszöbön. A pirosdresszesek termébe érkezett, ahová egyszer már edzésidőben benyitott. Az egyik asztalon fadoboz állt, a dobozban fehér por… Beleszagolt a porba, aztán felegyenesedett, és a harmadik terembe vezető feszes bőrajtóra pillantott. „Vajon ezt is nyitva felejtették?”

A harmadik terem ajtaja lassan kinyílt. Káli elengedte a kilincset, és a villanykapcsoló után tapogatott a félhomályban. A fal derengő halványzöld volt, a mennyezet pedig fehér. Itt is két asztal állt a csarnok közepén, de ezek modern vonalú lábakon álltak, felületük sima volt, mint a márvány, színük pedig olajzöld, nyugalmat árasztó. Az asztalok sarkán gumiborítású ütők hevertek. Az egyik háló mellett finom deszkából készült szivarosláda állt. A ládán színes feliratok szaladtak körbe: „Superior Vuelta Abajo Segars manufactured in Havana. Industria street N° 520…” Óvatosan felnyitotta a doboz tetejét, és belepillantott. Kaucsuklabdák színesedtek a dobozban. Pasztellkék, citromsárga, eperszínű, fekete, fehér és lila. Csak zöld labda nem akadt köztük, bizonyára az asztal színe miatt. Megbabonázva csodálta a színes labdákat, és halvány sejtelme sem volt arról, hogy azok mi célt szolgálhatnak. „Talán a szemüket edzik így?… A figyelem fokozását szolgálhatják a színes gömböcskék?… De hol gyártanak pasztellkék pingponglabdákat? Érthetetlen…” – tűnődött Káli, és lassan visszaengedte a doboz fedelét. Továbblépett, és egyenként kézbe vette az ütőket. Gumizott külföldi ütők voltak mind, kivéve egyet… Káli kíváncsian forgatta a markában, megtapogatta, megszagolta… Az ütő borítása szivacsnak látszott… Halványkék szivacsszerű anyag borította a felületét, szélét pedig piros műanyag szegély… Ellenállhatatlan vágyat érzett az ütő kipróbálására. A szivarosdobozból kivette a pasztellkék labdát, és a szivacsos ütővel szervált egyet. A labda rakétasebességgel vágódott túloldalon a falnak. Káli elhűlten bámult az ütőre, majd a labdára, ami az asztal alatt időközben már vissza is gurult a lábához. A labdára is gyanakodott, és az ütőre is. Nem tudta eldönteni, melyiknek köszönhető az ijesztő felgyorsulás. Az ütőt sokáig vizsgálgatta, majd visszatette az asztalra. A labdától nem tudott megválni. Zsebre vágta. Arra gondolt, hogy otthon majd összehasonlítja egy másik, rendes labdával, esetleg le is méri a súlyát…

A fal mellett kopott bőrheverő, három bőrfotel és egy alacsony, festetlen asztal állt. A garnitúra felett táblázatok és néhány fénykép függött a halványzöld falon. Káli először a fényképeket vette szemügyre. Sidó Ferenc játszott egy Dunlop asztal mellett. Az óriási férfi lába előtt olyanszerű volt az asztal, mint egy sámedli. A másik kép japán fiút ábrázolt, annak is inkább a kezét, melyben az ütőt szorongatta. A japán úgy fogta az ütőt, mint egy nyomorék, vagy mint a vidéki lányok a villát, amikor előkelően akarnak enni. Káli megcsóválta a fejét, aztán a táblázatokra meredt. Az egyik mellett piros felkiáltójel állt. Ezt végigolvasta:

 

1. forduló 1–2, 4–5

2. forduló 1–3, 2–5

3. forduló 3–2, 4–1

4. forduló 5–1, 3–4

5. forduló 2–4, 5–3

 

„Mi a fene ez, talán sorsolás? – tűnődött. – És ha sorsolás, miért tettek melléje felkiáltójelet?…” Pillantása továbbsiklott a táblázatok során. Néhányat végigolvasott:

 

London 1935

Férfi egyes:

Női egyes:

Férfi páros:

Női páros:

Vegyes páros:

Férficsapat:

Női csapat:

 

London 1954

Férfi egyes:

Női egyes:

Férfi páros:

Női páros:

Vegyes páros:

Férficsapat:

Női csapat:

 

Barna (Magyarország)

Kettnerova (Csehszlovákia)

Barna–Szabados (Magyarország)

Mednyánszky–Sipos (Magyarország)

Sipos–Barna (Magyarország)

Magyarország (Swaythling Kupa)

Csehszlovákia (Corbillon Kupa)

 

 

Ogimura (Japán)

Rozeanu (Románia)

Dolinár–Harangozó (Jugoszlávia)

Rowe nővérek (Anglia)

Andreadis–Farkas (Csehszlovákia, Magyarország)

Japán (Swaythling Kupa)

Japán (Corbillon Kupa)

 

– A japánok szépen elszaporodtak… Mi pedig elfogytunk a táblázatokról – mondta hangosan, és megfordult. Az olajzöld asztalok, mint a mezők, végtelen nagyokká váltak. Káli elképzelte, hogy adogat. Kék kaucsuklabdákat küldött a hálón túlra, és a japán sorra elvesztette a poénokat. A pasztellkék gömbök zizegve, majd dallamosan repültek át a téren, és az asztalt érintve megpendültek. A japán izzadt, és lassan távolodott. Egyre messzebbről védte Káli tenyereseit, s végül átpréselődött a falon. A falon túlról fáradtan érkeztek vissza Ogimura labdái. Némelyikre hosszú percekig kellett várni… A pasztellkék gömbök azonban mindig az asztalra hullottak vissza, és egyre meredekebben pattantak a magasba. Káli egyszer csak a hálóba ütött. A japán nevetése tompán áthallatszott a falon, és csakhamar az arca is felderengett, árnyszerűen, majd egyre kontúrosabban. Káli jól kifordult, és erőt vitt az ütéseibe. Hosszú, izzasztó küzdelem során fokozatosan visszapréselte a japánt a falba, majd a falon is túlra. Kintről villamoscsengetés és nyögő motorok hangja szivárgott a terembe. A japán megállította a forgalmat. Fent táncolt a kocsik tetején, és onnan nyeste vissza a falon áttörő labdákat. Az emberek csodálkoztak. Valaki rendőrért kiáltott. Véget ért a mérkőzés. Káli megérintette a homlokát. Verejtékezett.

Hátralépett, és leült a bőrkerevetre. Ekkor vette észre, hogy az ablak felett, melyet halványzöld függöny takart, pikkelyes redőny borzolódik. A redőny mögött némán forgott a ventillátor. A teremben friss, szinte ózonillatú volt a levegő. „Itt készülnek a nagyok… A néma kiváltságosok, akiket senki sem zavarhat… A fehér dresszes atléták, akik a himnusz dallamára figyelnek minden edzés alatt. A himnusz dallamára, amit valahol már gyakorolgat egy japán, svéd vagy német zenekar…” A zsebébe nyúlt, és elővette a pasztellkék kaucsuklabdát. Füléhez szorította, és figyelt. Vízesések morajlottak a gömb belsejében, majd egy régi dallam következett, valami olyan, mint a gregorián énekek, csak vidámabb, napfényesebb.

Felállt, és lehajtott fejjel kiment a teremből.

A folyosón a takarítónők már zárták az ajtókat. Káli villámgyorsan cipőt váltott, és felsietett a lépcsőn.

Az utca fakuló fényben fürdött. A takarékosabb üzletek felett kihunytak már a fénynevek. A villamosok álmosan ődöngtek a kopott vágányokon, a kalauznők pedig elaludtak. Lekezelték még a jegyeket, visszaadtak a papírpénzből, csöngettek, ha kellett, mégis messze jártak. Ágyaztak otthon, leszidták a gyereket, aki összekoszolta az egyetlen nadrágját, ettek a konyhában, a férjüket várták, és feküdni készültek. A flaszteron elkésett állami autók suhogtak, fényük messze előttük tapogatta a járművek között tátongó réseket. Káli még mindig lehajtott fejjel lépdelt, és a gregorián énekre figyelt, ami halk, megfoghatatlan dallamokra szakadt emlékei között. A dallamba kiáltások vegyültek, pontosan úgy, mintha az utcán üvöltözne valaki, esetleg éppen őutána. „Senkit sem ismerek ebben a városban, és engem sem ismer itt senki” – gondolta, és pillantása felreppent a házfalakra. Valaki megfogta a karját, és megállította.

– Süket vagy? – kérdezte tőle egy szőke lány, és eléje állt.

– Fáradt vagyok – mondta Káli, és a lányra nézett. Ismerősnek találta. „Ki a fene ez?” – tűnődött magában.

– Azt kell hinnem, süket is vagy… Végigordítoztam utánad az egész utcát, de te csak vonszolódsz itt a hirdetőoszlopok alatt, mintha víz alatt járnál. Nem ismersz meg?

– Nem – vallotta be Káli.

– Én vagyok a sörös lány… Hát nem emlékszel, a Sörösló… A lányok azóta is így hívnak, de engem nem érdekel. Már a lépcsőházban utánad kiáltottam, hogy várj meg, de olyan vagy, mint egy alvajáró. Csak mész valahová, egyre mész, az Isten sem tudja, hová… Hát szervusz…

– Kezét csókolom…

– Tegezhetnél most már…

– Igaz, tegezhetnélek, de minek?

– Ilyen egy bamba stricit! Hát nem érzel semmit, ha rám dülleszted a szemeidet?

– Semmit.

– Az baj. Mit csináljak veled? Gyere, üljünk be egy presszóba.

– Fáradt vagyok…

– Nem baj… Azt akartam neked mondani, hogy én nagyon vonzódom hozzád. Azt sem bánnám, ha… Szóval semmit sem bánnék…

– Szép lány vagy, sörösló… Csak…

– Csak?…

– Csak én nem vonzódom hozzád.

– Akkor miért mondtad nekem, hogy riadt tündérkutyák ugatnak, és tündérrejtekbe tűnnek el…

– Mert jólelkű vagyok.

A lány belekapaszkodott Káli karjába, és vele lépdelt tovább az egyre szürkülő fények között.

– Tudod – mondta aztán –, te azt gondolod, hogy én ilyen vagy olyan lány vagyok, mert nagy a szám. Nincs velem semmi gáz. Ide figyelj, mondok valamit… Én még fiúval sem voltam soha.

Káli megállt, és a lányra nézett, mivel az megállította, és a fejét két marokra fogta, mint egy dinnyét.

– Érted? – kérdezte a lány, és a hangjából hirtelen eltűnt minden hencegés, vagányság. Riadt vinnyogás volt a hangja. Szemrehányás és reménykedés.

– Értem – mondta Káli. – Majd elmúlik…

– Mi múlik el, te zsaroló? Nem múlik el semmi. Megcsókollak, jó?

Káli hagyta, hogy a lány megcsókolja. Sajnálta, de nem érzett iránta semmit. Süket csönd ült a fejében, szívében, csontjaiban. Saját maga is süket csönd volt már. A fáradtságtól majdnem összeesett.

– Mi van a zsebedben?

– Egy darabka ég – mondta Káli.

– Nem ég… Csak egy pasztellkék labda. Láttalak. Utánad mentem.

Káli idegesen a lányra meredt. Méltatlannak érezte a helyzetet.

– Tudod mit? Jobb, ha most már hazavonulsz.

– A Sörösló nem vonul haza – válaszolta a lány, és tényleg nem vonult. Kálit a kapuig kísérte, és sírva fakadt, amikor elköszönt tőle.

 

7.

Kopogtak az ajtón. Káli Gyula nehezen ocsúdott álmából. A folyót köd borította. Késő ősz lehetett, hiszen a nyirkos páratenger deresre szakállazta a motorcsónak peremét. Vakon siklott a páratenger mélyén előre. A homokszigetet kereste, melyen fűzbokrok álltak, és néhány fa is meggyökeresedett. Szorongva bámult maga elé. A partok belevesztek a szürke ködfátyolba, a tárgyak csak méteres közelségben váltak láthatóvá. Két ellentétes félelem lappangott a szívében: meg sem pillantja a szigetet, s elmegy mellette, vagy későn veszi észre, és nem marad ideje leállítani a motort. A csónak a gyökereken vagy a szélső fák törzsén zúzódik ripityára. Persze hajókkal is találkozhatott. A nagy őszi ködök idején egyfolytában búgtak a hajókürtök. Most azonban csend volt. Talán berúgtak a matrózok, és megfeledkeztek a jelzésekről? Néha felállt, és belekiáltott a ködbe: „Haajóó… Haajóó!” Idegesen figyelte a visszaverődéseket. A hangja fokozatokban érkezett. Közelről, távolabbról és a víz mélyéből is. Nem tudott tájékozódni. A sziget partját számítása szerint már régen el kellett volna érni. Elkerülhette… Bizonyára már hosszú percekkel korábban elhúzott mellette, és észre sem vette. Kövér esőcsepp vágódott az arcára. Azonnal felnézett. A fákat kereste, melyek némán könnyeznek a nagy ködben. Oldalra nyújtotta a kezét, hogy megérinthesse a bokrok sörényét, ha valóban a sziget mellett halad. Tenyerével csak a nedves levegőt kavarta.

Újra kopogtak az ajtón. Zavartan felült a szűk fotelágyban, és megrázta a fejét. Nem tudta, hol van.

– Ki az? – kérdezte ingerülten.

– Mérey vagyok, a háziúr…

– Parancsol valamit?

– Öltözzenek fel! Várjuk magukat a szobánkban… Siessenek!

Sebestyén is felült:

– Mi van itt? – kérdezte ijedten.

– Fel kell öltöznünk – mondta Káli, és lábát megadóan a padlóra lógatta. – Éppen azt álmodtam, hogy a Dunát járom egy motorcsónakkal. Mintha a Duna lett volna… Köd volt…

– Hallottad a Gerő-beszédet?

– Nem… Egy szigetet kerestem. Tele van a Duna ilyen apró homokszigetekkel. Valójában csak zátonyok, de megtelepszik rajtuk a növényzet. Madarak is.

– Hagyd most a szigetet, Káli – mondta Sebestyén, és beleugrott a nadrágjába. – Az este nem tudta befejezni a beszédét… Csak mondta, mondta, aztán hirtelen félbeszakították. Pontosan egy szó közepén.

– Kicsodát?

– A Gerőt…

– Hülyéskedsz?

Sebestyén kinyitotta az ajtót, aztán a folyosón megvárta Kálit is. Bekopogtak Méreyékhez. A rádió mellett álltak mindketten. A mérnök új kirándulóruhát viselt, pulóvert és bakancsot. Az asszony még pongyolában volt.

– Istenem, istenem – mondta siránkozva, és a fiúkra nézett.

A mérnök némán a rádióra mutatott. A rádióból recsegés, sípolás tört elő. A hangzavart pillanatonként megszakította egy-egy gépfegyver- vagy géppisztolysorozat. Jól meg lehetett különböztetni a fegyverek hangját. Még a revolverlövések is pontosan hallatszottak. A zűrzavarba időnként emberi hangok vegyültek. Megnyekkent valaki a mikrofon előtt, aztán elnémult. Úgy tűnt, mintha befogták volna a száját, persze az is lehet, hogy agyonlőtték.

– Mi ez, fiúk? – kérdezte a mérnök, és újra a rádióra mutatott.

– Lőnek – mondta Sebestyén. – Éjfélkor jöttem haza, de akkor már a Rádiónál állt a balhé.

– De kik, fiam? És kire? Ti csak tudjátok, utóvégre diákok vagytok…

– A tüntetés után kezdődött… Mérey úr is tudja, mi a helyzet… Ha akarja, pontosan úgy tudja, mint én…

– Istenem… Istenem – sóhajtozott az asszony. – Mi lesz most velünk? Mi lesz szegény emberekkel?

– Én azt hiszem, ma nem megyek be a vállalathoz… Igen, ez lesz a legjobb. Már tegnap fejetlenség volt az irodában. Dolgozni úgysem lehetne. Pedig délután vidéki kiszállásra kellett volna utaznom. Mit gondolnak, fiúk, közlekednek a vonatok?

– Tessék megkérdezni a vasutat.

Mérey ingerülten Sebestyénre pillantott, aztán feltárcsázta a Déli pályaudvart.

– Mennek… Azt mondják, egyelőre mennek… – közölte a végeredményt, majd hirtelen a kombinált szekrényhez lépett, és elővett egy üveg konyakot.

– Innunk kell valamit, fiúk, hogy tisztábban lássuk a helyzetet… Úgy érzem, történelmi idők köszöntöttek ránk…

Valamennyien megittak egy kupa konyakot, még a siránkozó öregasszony is.

A rádióban felhangzott egy gyászinduló, majd néhány taktus után abbamaradt.

– Úgy látszik, elfoglalták a Rádiót – mondta Mérey, de a bizonytalanság újrakezdődött. A hangszóróból ismét a lövöldözés zaja áradt a szobába. Ajtók nyikordultak, testek zuhantak, és a gépfegyversorozatok szünetébe furcsán belereccsent egy-egy szék vagy asztal összeroskadása.

Káli iszonyodva figyelte a zajt. Nem értette, mit csinálhatnak a Bródy Sándor utcában. A lövéseket még csak követni tudta képzelettel, de az összeroskadó asztalok zaja ijesztő titoknak hatott.

– Mit kell tennünk? – kérdezte a mérnök, és megtöltötte a kupákat itallal.

– Jó ez a konyak, Mérey úr – elmélkedett Sebestyén, aki a szokásos klubstílusból egyelőre még nem tudott átváltani.

– Legjobb, ha várunk… Igen, nekem még várnom kell… Maguk úgysem bírják ki a lakásban… Majd visszajönnek néhány óra múlva, és elmondják, mi történt. Igaz? Én addig vigyázok a lakásra. Ilyen időben nem maradhat a ház férfi nélkül…

– Igaza van, Mérey úr – mondta Sebestyén, és az üres kupát letette az asztalra.

A lépcsőház ájult csendjébe húsz lakásból zuhogott a fegyverropogás. Mindenütt szóltak a rádiók. Az ajtók mögött falfehér arcok derengtek, majd feloldódtak az általános szürkeségben. Féltek az emberek. Káli Gyula és Sebestyén gyors léptekkel ereszkedett a mélybe.

Az utcák lendülete megtört. A villamosok feleslegesen várakoztak a megállókban, nem merték körülszaladni a várost. A sínek mellett időnként eldübörgött egy-egy katonákkal megrakott teherautó. A katonák ijedten szorongatták puskáikat, és rekedten kiáltoztak az emberek felé: „Mi történt?” „Ne lőjetek” – könyörögtek az asszonyok, és integettek a katonák után. A messzeségben kelepeltek a géppuskák. A sorozatvetők fémes csattogása kísértetiesen táncolt a háztetőkön.

– Elkezdődött – mondta Sebestyén.

– Nem értem – vonogatta a vállát Káli Gyula.

– Pedig érthető…

Az utcasarkon kezet fogtak, aztán némán elindultak bizonytalanságba vesző céljaik felé.

A MASZK központi telepén anarchia uralkodott. Az éjszaka megrakott teherautók még az udvaron vesztegeltek, mivel a sofőrök nem akartak elindulni. Időközben a vidéki járatok is befutottak, tele áruval és rémhírekkel. A sofőrök csoportokba verődtek, és hangosan tárgyalták az eseményeket.

Hetesi és Gadó már a targoncáikon álltak, és a főraktáros utasításait hallgatták. Söjtör Kálira mutatott:

– Igaza volt magának, Kitternek rossz a lelkiismerete! Még el sem kezdődött a tánc, de a segédraktáros úr már otthon maradt.

– Talán beteg – mondta Káli.

– Beteg?… Inkább talán beszart, nem? És mi itt mennyire bíztunk benne…

– Majd helyre áll a rend, és akkor újra csak a Kitterben bíznak – mondta Hetesi, és a cementre köpött.

– Megnézzük legközelebb, erről én biztosíthatom magát.

– Engem maga ne biztosítson semmiről, és főleg ne játssza meg itt a fasza főnököt. Ismerem a dumát már. Duma volt elég. Nyögje ki, mit csináljunk, és a meló meglesz – mondta Hetesi.

Söjtör halk, barátságos hangon felsorolta a délelőtti munka összes fázisát. Az elektromos targoncák fémes suhogással meglendültek a raktár folyosóin. Söjtör kétségbeesetten igyekezett rendet teremteni, amíg lehetett. Hetesi, Gadó és Káli engedelmesen dolgoztak. A raktár belső szektorait teljesen feltöltötték, és egyenként lezuhantak a guillotine-szerű vasajtók, melyek az árut tűztől, víztől, rablástól védelmezték. Tíz óra tájban már az udvaron várakozó teherautók rakományát fuvarozták a raktár középső szektoraiba. Tizenegyre a raktár zsúfolásig megtelt. Söjtör telefonált az igazgatónak. Kovács János néhány perc múlva már a keskeny folyosókat járta.

– Kész a verkli – mondta a szemle végeztével, és lemondóan legyintett. Söjtör, Hetesi, Gadó, Káli és a segédmunkások a ládatornyoknak támaszkodtak. Az igazgató az arcukba bámult. Pillantása Káli Gyulán állapodott meg.

– Megy a pingpong, fiú? – kérdezte.

– Megy…

– Helyes – mondta az igazgató, aztán a főraktároshoz fordult: – A tornatermekbe hordjuk az árut. Nem maradhat az udvaron.

Az alagsorba csak lépcsősorok vezettek, a ládákat így nem lehetett targoncával szállítani. Kovács János felállt az egyik teherautó platójára, és beszédet intézett a sofőrökhöz. Közölte velük, hogy mint magyar hazafiakra nagyon számít rájuk, ezért arra kéri a sofőrök megbízható kollektíváját: néhány órahossznyira tekintsenek el a szakmai gőgtől, és segítsenek a ládákat a tornatermekbe hordani. Azonnal kijelölte a felelősöket, így a munka ímmel-ámmal ugyan, de megindult. Az első ládát valaki a középső teremben tette le, így automatikusan melléje kerültek a további szállítmányok. A külső teremben is fal mellé lökték az asztalokat, s helyükre ládákat halmoztak rendszertelenül. Az áru fokozatosan megtöltötte a nők gyakorlócsarnokát is, de a pingpongozók belső terméről mindenki megfeledkezett. Időközben telefonhoz hívták az igazgatót.

– Csak becsületesen, szorgalmasan! – kiáltott a lépcsőn cipekedő sofőrökre, aztán eltűnt. Ezen a napon Káli Gyula ebben a lépcsőfordulóban látta az igazgatót utoljára. A cipekedés rendje gyorsan felborult. Az udvaron néhány ismeretlen fiatalember gépelt röplapokat osztogatott, melyek az egyetemi ifjúság követeléseit tartalmazták. Valaki az autók mellett felejtett ládák tetejéről beszédet mondott. A sofőrök meghallgatták a beszédet, és úgy döntöttek, hogy a ládahordást mindenesetre abbahagyják, mivel az nem tartozik a munkakörükhöz. A mozgalomhoz azok is csatlakoztak, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint a ládák rakosgatása. Söjtör eközben néhány leltári lappal kísérletezett, Hetesi és Gadó pedig a politikai helyzet tisztázásával. Végül úgy határoztak, hogy kimennek a városba, és személyesen tekintik meg a fejleményeket.

– Gyere, fiú, szétnézünk a Körúton – hívták Kálit is.

– Munkaidőben? – kérdezte Káli, és gyanakodva Söjtörre pillantott. A főraktáros lebiggyesztette az alsó ajkát:

– Nyugodtan elmehet, ha menni akar… Sztrájk van… Sofőrök nélkül mozdulni sem tudunk. Összeírom a készletet, aztán én is körülnézek a Belvárosban.

– Várok még – mondta Káli Gyula, és felült a ládák tetejére, majd fél könyékre ereszkedett. A délelőtti kapkodás alaposan kifárasztotta. Izmai érzéketlenül dermedeztek, akár a tuskók. A főraktáros mocorgó, ideges figuráját bámulta, és azon tűnődött, hogy mihez kezdhetne a nap hátralevő részében. Kedve már semmihez sem volt. Fokozatosan alakuló életritmusából Mérey kora reggel kizökkentette. Álmosan, kedvetlenül lépett az utcára, s igyekezett figyelmen kívül hagyni az emberek rendhagyó kavargását, kiáltozását. A főraktáros, valamint az igazgató hosszú ideig a nyugalom és a rend garanciájának látszott, de délelőtt tizenegy óra tájban az események túlléptek rajtuk. Az igazgatónak nyoma veszett. Söjtör pedig magára hagyottan leltározgatta a ládáit, mintha ezzel az utolsó erőfeszítéssel bármit is helyre lehetne hozni vagy megmenteni… „Ha tényleg kitört a forradalom, akkor Söjtör ládáinak alighanem nyoma veszik… Az egész ház leroskadhat… És ki őrzi meg a leltárt? És ki az, akit végül felelősségre lehet majd vonni a ládák ügyében?… Szegény Söjtör, ez a leltár már nem segít…” – így tűnődött Káli Gyula, s közben a főraktáros befejezte a készlet összeírását.

– Na, ez legalább megvan – mondta elégedetten. – Most nyugodt lelkiismerettel mehetek, amerre látok… Maga, Káli, még mindig nem akar jönni?

– Nem tudom, mit akarok, Söjtör elvtárs… Szívesen körülnéznék az utcákon, mert azt sem tudom, mi van odakint. De félek, hogy nem tudok visszajönni…

– Odakint lázadás van. Oka van elég, de lázadás akkor is. És pont most, amikor a párt maga látott neki a hibák kijavításának… Várhattak volna az emberek. Egyszerre olyan sürgős lett nekik minden. Érthetetlen – mondta a főraktáros, és az indigós hátú kimutatásokkal idegesen hadonászott.

– Hát ez az… Ha komolyra fordul a dolog, a végén még nem tudnék visszajönni. Elmaradna a mai edzésem… Most pedig nem hagyhatok ki egyetlen edzést sem.

– Ez a legnagyobb gondja most?

– Ez.

– Az ország lángokban áll, géppuskával lövik egymást az emberek, maga meg itt ezzel a rohadt labdapofozással idegesít engem…

– Talán menjek ki én is lövöldözni?

– Menjen, igen. Ha van becsülete.

– Nézze, Söjtör elvtárs, a maga karrierje attól függ, hogyan végződik ez a lövöldözés, az én karrierem pedig attól, hogy képes leszek-e betartani az edzéstervemet. Így, azt hiszem, magának fegyvert kell fogni, nekem pedig edzeni szorgalmasan.

– Az országról van szó, Káli!

– Lehet… Annyi mindent mondtak már… Sok minden változott az utolsó harminc évben, de a mi családunk élete éppen olyan, mint valaha. Én rendesen elvégzem a munkámat, többet nem kívánhatnak tőlem. Hogy ki miért teszi kockára az életét, magánügy…

– Sajnálom, fiam, hogy ilyen fafejű – mondta a főraktáros, és köszönés nélkül hátat fordított Kálinak.

Érdeklődve bámulta a főraktáros ingerülten billegő figuráját. „Az utóbbi mondatért most seggbe rúghatnám, ha az edzésen kívül bármi is érdekelne. Nagy szerencséje ennek a raktárosnak, hogy engem tényleg nem érdekel más, mint az asztalitenisz…” – tűnődött. Söjtör kilépett az ajtón, és Káli azonnal elfelejtette.

Kezet mosott a fürdőben, aztán az öltözőben magára húzta a szerelését. A ládák a teremben szinte minden helyet elfoglaltak, így a bemelegítő futást a folyosón tartotta meg. Tízszer végigrohant a tornatermek, kazánházak, a szertár, az edzők és a takarítónők szobái előtt, aztán szabadgyakorlatokkal folytatta a munkát. Asztalt csak az oszlopok mögött tudott felállítani. Rizik posztóborítású „íróállványát” a szerek közé dobta, így az oszlopok mögött egy szabad falfelületet és az asztal számára aránylag tágas helyet sikerült kialakítania.

A gyakorlást szervákkal kezdte, majd a felpattanó magas labdák háló elé nyesésével folytatta. Az üres falfelülettel szemben helyezkedett el, így alig kellett a megütött labdák után futkosnia. A kaucsukgömbök az asztalról a falnak vágódtak, s onnan elpattanva alacsonyan, többnyire az asztal alatt gurultak vissza lábához. A labdaszedés, a szervák és egyes magas labdák ütésformáinak gyakorlása így megoldódott, de labdameneteket nem lehetett kialakítani. Kitartóan gyakorolta a szervákat, és azon tűnődött, hogyan lehetne egyedül meccset játszani. Csakhamar felismerte, hogy egyetlen partnerra számíthat, a falra. Az asztalt a falig tolta, és szervált. A meszelt felület jól visszaadta a labdát, csak egy kicsit hosszan. Káli hátrább húzta az asztalt, és újra adogatott. A kísérleti ütések után a játékasztalt végül a faltól egyméteres távolságban helyezte el. Így viszonylag folyamatosan érkeztek vissza a labdák, s a fal megbízható ellenféllé változott. A néma és mozdulatlan ellenfél segítségével érdekes gyakorlatokat folytatott. Először egészen a labdatörésig fokozta az ütéserőt, majd áttért a biztonsági játék begyakorlására. Nagyon vigyázott, hogy az adogatása soha ne érjen hálót, ütései viszont mind üljenek. Csakhamar ráérzett egy bizonyos ütéserőre, amelyiknél szinte kockázat nélkül lehetett erőltetni a labdameneteket. Végül mérkőzést játszott a fallal. A falnak saját megingásai nem voltak, így Káli Gyula elbizonytalanodásait, elhamarkodott ütéseit tükrözte vissza. A mérkőzés érdekesen alakult, mivel tenyeres ütésekkel, erős támadással szinte alig lehetett pontot szerezni. A fal visszaadta a labdákat. Így Kálinak helyezett labdákkal kellett kísérletezni, és hosszú labdamenetekkel kivárni, míg a fal hibáz, hálóba vagy asztal mellé küldi vissza a kaucsukgömböt. A fal többször vezetett. A második szettben elhúzott 16:11-re, és Kálinak a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült kiegyenlíteni. Végül a szettekből kettőt Káli Gyula, egyet pedig a fal nyert meg. A meccset már villanyfénynél játszották. Kint alkonyodott.

Káli Gyula elégedett volt edzésével. Könnyű levezető mozgást végzett, aztán kinyargalt a fürdőbe. A nap első komoly meglepetése itt fogadta. Nem volt meleg víz. Csodálkozva kiállt a folyosóra, benyitott a kazánházba, de nem akadt ember, akit felelősségre vonhatott volna a történtekért. Hideg vizet kellett fellazult, kellemesen megdolgoztatott izmaira zúdítani, ami barbár merényletnek látszott. Nem volt más választása. Lefürdött, és vörösre dörzsölte a bőrét, hogy mentse, ami menthető.

Az öltözőből elégedetten lépett a folyosóra. Elvégezte a napi edzést, tanult egy fogást, érdekes idegjátékot folytatott a fallal. Megszolgálta a vacsoráját, a nyugalmat, még a látványosságokat is. „Most aztán jöhet Mérey úr… Megbeszélhetjük a politikai helyzetet, akár még egy kupa snapszot is ihatunk… Na, azt azért mégsem. Snapszot nem iszom. Majd csak leülök az egyik karosszékbe, és bólogatok az eseményekhez. Sebestyén már biztosan hazaért… Valami kaját is kell venni.” Így tűnődött Káli Gyula, miközben átvágott az udvaron. A teherautók szanaszét álltak a placcon, némelyik mellett még ládák is hevertek, de olyanok is akadtak, amelyek rakottan, leponyvázva vártak az indulásra. A portától tíz-tizenöt méterre a félhomályból előlépett egy férfi, és Kálira kiáltott:

– Állj!

Kék overallt viselt, bakancsot, sildes sapkát és vörös karszalagot. A mellén dobtáras géppisztoly laffogott.

– Parancsoljon – mondta Káli, és megállt.

– Kicsoda maga, és mit mászkál a telepen?!

– Káli Gyula vagyok, raktári targoncás. Asztaliteniszező. Edzésen voltam a tornateremben.

– Egyedül?

– Igen, teljesen egyedül.

– Egyedül pingpongozott… Na jó, akkor gyerünk a portára, majd ott megbeszélik ezt magával – mondta, és intett a géppisztollyal, hogy Káli előtte induljon a bódé felé.

A porta háromszor három méteres szűk kamra volt, egy ablakkal az utcára, eggyel a kapura. Az ajtó az udvarra nyílt. Négy középkorú férfi üldögélt a székeken. Civil ruhájuk ujján valamennyien karszalagot viseltek. Géppisztolyaik a fogason lógtak. A legöregebbnek gyapjas, szürkülő bajsza volt.

– Jó estét kívánok – köszönt Káli.

– Gulyás elvtárs, az udvaron fogtam el ezt a kétes elemet. Azt mondja, egyedül pingpongozott.

– Menj vissza – mondta a gyapjasbajszú, majd Kálira bámult.

– Raktári munkás vagyok. Itt pingpongozom a MASZK-nál – szólalt meg Káli, és vállat vont. Nem értette, mit akarnak tőle a fegyveresek.

– Én a gyárőrség parancsnoka vagyok – mondta a gyapjasbajszú. – Itt az igazgató elvtárs vagy a mi tudtunk nélkül senki nem mászkálhat. Lázadás van a városban. Lehet, hogy maga is lázadó. Mutassa a papírjait.

Káli bemutatta barnás vállalati igazolványát. A gyapjasbajszú sokáig forgatta, aztán felnézett.

– Hol jött be?

– Itt, reggel. Sokáig dolgoztunk, aztán én itt maradtam edzeni. Most kezdek formába lendülni, egyetlen edzést sem hagyhatok ki.

– Egyedül is lehet pingpongozni?

– A falhoz toltam az asztalt, és onnan visszaverődtek a labdáim. A fallal pingpongoztam.

– Apja neve?

– Káli Gyula.

– Foglalkozása?

– Meghalt. Uszálykormányos volt a DGT-nél.

– És az anyja?

– A selyemgyárban dolgozik Mohácson.

A gyapjasbajszú társaira nézett:

– Nincs ezzel a gyerekkel semmi baj. Munkás ez is. Elengedhetjük. De ha most nekivág a városnak, aligha ér haza.

– Elég közel lakom…

– A golónak, fiam, mindegy. Közel laksz, messze laksz, beléd megy, ha akar. Márpedig meglehetősen zümmögnek a golók. Ha már idáig itt rekedtél, várd meg a reggelt. Addigra talán fordul valamerre a helyzet. Menj szépen vissza a tornaterembe, és aludj a szőnyegeken. Van ott elég vatelinos nyavalya…

Káli Gyula a sötét udvaron át visszament az igazgatósági épület alagsorába. Az overallos őrnek nyoma veszett. Talán a sofőrplaccon cirkált, vagy a garázsok táján, de az is lehet, hogy lelépett, esetleg elaludt.

A ládákkal telezsúfolt edzőterem vigasztalan hodállyá változott. A deszka és a csomagolóanyagok illata elvegyült a savanyú izzadságszaggal, és a belépőt azonnal figyelmeztette: az élet itt nincs rendben! Káli ezt illatok nélkül is tudta. Korgott a gyomra, fáradt és nyugtalan volt. Tanácstalanul álldogált a sápadt, pislákoló fényben. Az égők erőtlenül hunyorogtak a magasban, jelezve, hogy a bajok az áramszolgáltatással is megkezdődtek.

„Mi a helyzet?” – kérdezte magától némán, és a tenyerébe pillantott. „Éhes vagyok” – érkezett a pontos válasz valahonnan.

– Éhes vagyok, tehát ennem kell – mondta hangosan, és szemügyre vette a ládákat. „Gép, gép, tömítések, gumiáru…” Felmászott a ládahegyek tetejére, és végigegyensúlyozott az ormokon. A bordásfal közelében talált egy felirat nélküli ládát. Igyekezett lefeszíteni a tetejét, de puszta kézzel semmire sem ment. Leereszkedett a magasból, és az alkalmasnak tűnő szerszámokat sorban megszemlélte. Csakhamar a nyújtó rögzítőcsapjával és egy kézi súlyzóval tért vissza. Levert egy deszkát a ládáról, és belenézett. Címke nélküli konzervdobozok sorakoztak a mélyén. A vassal felszakított egy pléhdobozt, és beleszagolt. Fűszeres húsillat szivárgott a résen. Kitágította a nyílást, és fent a ládák tetején evéshez látott. Ízes vagdalthús volt a dobozokban. Mohón evett. Amikor éhsége csillapult, lassan, körültekintően kinyitott még egy konzervet, és tűnődve, bámészkodva folytatta az evést. A kenyér nagyon hiányzott, de belenyugodott a hiányába. Arra gondolt, hogy kenyeret éppen eleget evett már életében…

Az üres konzervdobozokkal lemászott a ládaormokról, és kiment a folyosóra. Percekig bolyongott a sötétben, míg végre talált egy villanykapcsolót. Elsétált az ajtók előtt, bizonytalankodott, végül benyitott a kazánházba. Az üres bádogdobozok kísértetiesen csörömpöltek az ismeretlen tárgyak és szerelvények között. A sötétség mélyén feljajdult egy macska. Rövid, csecsemőszerű hangja gyorsan elenyészett. Káli bevágta az ajtót, és átment a fürdőbe vizet inni. Amikor elzárta a csapot, furcsa neszeket hallott. Mintha száz macska bőgne valahol egy odúban. A folyosóra fülelt, majd a lépcsőkön zajtalanul fellépdelt az udvari ajtóig. A százszoros macskahang a városból érkezett. Valamelyik gyár dudája jajveszékelt, elcsitulva, majd újra és újra nekikeseredve. Felkelepelt egy géppuska. Percekig kattogott, aztán csend lett. A gyár dudája is elhallgatott. Káli rosszat sejtett. Hangtalanul visszament a folyosóra, és leoltotta a villanyokat. „Legjobb lenne ezt is eloltani” – gondolta a terembe lépve, és sietve körülnézett. Hálóhelyet keresett. Emlékezett egy odúra a ládahegy közepén, amit csak felülről lehetett megközelíteni. Az egyik vastagabb tornaszőnyeget bevonszolta a barikád mélyére, azután eloltotta a villanyt.

Puha, biztonságos fekvés esett a körülbástyázott szőnyegen. Elnyújtózott és távoli, kiismerhetetlen neszekre figyelt. Moccanások hallatszottak, mintha hason csúszva menekülne a város. Csend volt. A félelem és a csend egymásba mosódott. Félelem szárnyalt a házak felett. Mindenki félt valakitől, minden moccanás veszélyt jelenthetett. A csend csöngött a fülekben. Káli Gyula a kimerültségtől szinte elájult. Mély, jeltelen alvásba zuhant.

Felébredt. A bordásfal rácsosra bontotta a fényt. A ládaormokra pillantott, melyeken pántok és szögfejek csillogtak. Valahol kolomp szólt. Lehunyta a szemét, ásított. Tavaszi rétekre vágyott, dombokra, völgyekbe. Szinte jelen volt köztük a képzelet testisége által. Völgyben feküdt, közel a Séd folyásához. A kolomp egyre szólt. Fent az oldalakban és az ormokon nyáj vonult. Pásztorlányok tarka szoknyáját lobogtatta a szél. Nőszirom lengett az oldalakban, és szürke napvirág. A Séd hangtalan szaladt, mégis tudta, hogy merre van, koromsötétben is rátalált volna. A Séd hátán száraz, régi mentaillat úszott a völgyek felé. Hunyorogva fordult az ormokon táncoló fénybe, és a kolomp egyre szólt: „Isten báránya, ki elveszi a világ bűneit…” Mint valami keresztény misztérium szereplője hevert a völgyben, és a kolomp szavára figyelt. Néma nyáj vonult az ormokon… Fényből, levegőből, hegyi füvek illatából szövődve… De a kolomp valódi volt. „Hogyan veszi el a bárány a világ bűneit?” – átsuhant felette e kérdés, éppen csak megérintette. Mégis fürkészve fordult az ormok felé: „Mit tud a bárány?… A bűn személyhez kötött, esetleg csoportokhoz… Hogyan veszi el a bárány a gonosz csoportok bűneit?… A bárány áldozat, a bárány vére átlényegül. A bárány vére a kiengesztelés… Mit ér a néma bárány? A bűn után mindig megtorlás jön, aztán a megtorlás megtorlása. Minden szélsőség után újabb, bár ellentétes előjelű szélsőség következik… Mikor lesz harmónia? Mikor nyugszik meg a mérleg nyelve? Megváltható-e az ember? A megváltás ígéret. Isten báránya is ígéret. Hol az az embercsoport, amelyik némán eltemeti halottait, és belenyugszik a halálukba? Isten báránya magányosan tántorog a fénylő ormokon. Felesleges állat… Félreértés… Az ember ragaszkodik bűneihez. Elköveti őket, díszíti általuk egyéniségét, és ünnepélyes pompával készül a dicsőséget adó bűnhődésre. Mit akar Isten báránya a földön? Karikává lövik és felfalják. A földet emberek lakják.” A misztérium mégis létezik, és a kolomp örökké szól a fényködbe vesző magaslatokon: „Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit…”

Felült. A kolompszó messzi szállt, elhalt a városon túl. „Micsoda silóban vagyok itt?” – tűnődött Káli Gyula. Óvatosan felállt, és nesztelenül felmászott a ládahegy tetejére. Fejét fokozatosan emelte a barikád fölé, és gyanakodva körülpillantott. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, csak… Csak éppen a tornaterem ajtaját a huzat lassan lengette, mintha szellemek járnának rajta ki-be. Határozottan emlékezett, hogy este betette az ajtót. A folyosón leoltotta a villanyt, idegesen belépett a tornaterembe, és az ajtót betette maga után. Ha kulcsot talál, bizonyára még be is zárja. S az ajtó most tárva… Némán várakozott a ládahegy tetején, a konzerves szállítmány takarásában.

Semmi sem mozdult. Csak az ajtó lengett, utat engedve a szellemrajoknak. „Az éjszaka itt emberek jártak – szögezte le Káli a szomorú valóságot. – Talán az őrök jártak itt, hogy megnézzék, mi lett velem… Az őrök mégsem lehettek… Biztosan kiáltottak volna utánam, és az őrök zajos járású emberek… Akik ebben a teremben jártak, lábujjhegyen érkeztek. Bizonyára bevilágítottak egy lámpával, és körülnéztek… Az is lehet, hogy itt tanyáznak valahol a folyosón, a lépcsőkanyarban vagy az edzők irodáiban… Rossz ez a hely nekem… Innen azonnal haza kell menni… Egy lakóház mégiscsak más… Ott pontosan tudja mindenki, hogy a lakók tartózkodnak a házban… Valószínűleg képzelődés az egész… Nem járhattak itt idegenek, a kapuban őrség áll… Fegyveres őrök vigyáznak a telepre… Legjobb, ha beszélek velük. Az is lehet, hogy helyreállt a rend, és délig megkezdődik a munka…”

Kimászott a ládák takarásából, és a padlóra ereszkedett. Izmai zsibbadtan feszültek. Törzshajlításokat végzett, és gyors, kapkodó kézgyakorlatokat. Mindezt szinte menet közben, a beidegzett sportösztönöknek engedelmeskedve. Szélesre tárta az ajtót, és a folyosón lépdelve lengette karját a törzse mellett.

Az udvarra vezető ajtó is tárva volt. Abbahagyta a szabadgyakorlatokat, és felszaladt a lépcsőn. A placcon elhagyatottan várakoztak a félig kirakott teherautók. A ládákon harmat csillogott. Az overallos őr nem volt a helyén, így akadálytalanul folytathatta útját a portásfülkéig.

A portásfülke ajtaját is a szél lengette. Az őröknek nyoma veszett. Belépett a fülkébe, és a nyomokból igyekezett megtudni valamit. Bármit. Minden a helyén állt, a székek, a pad, a vizeskanna. A dugattyúból fabrikált hamutartó tele volt cigaretta- és szivarvégekkel. Látszólag minden rendben volt, éppen csak az őrök hiányoztak. „Valószínűleg megunták a dicsőséget, és hazamentek… Világos. Családjuk van, feleségük, gyerekük… Vigyázni kell ilyenkor a házra, ahogy ezt Mérey már tegnap reggel megmondta… Otthon őrködnek most… Jobb, ha én is hazavonulok innen…” – gondolta Káli, és a személykapun át az utcára lépett.

Meghökkent. Az igazgatósági épület előtt a járdán egy férfi feküdt. Zakójára alvadt vér tapadt. Megfordította, és az arcára pillantott. A gyapjasbajszú idősebb munkás volt. A gyárőrség parancsnoka.

– Ezt lelőtték – mondta hangosan, és lúdbőrös lett a háta.

A házsor valamelyik ablakában, két-háromszáz méternyire megszólalt egy géppisztoly. A golyók zümmögve szálltak Káli körül. Elordította magát, és öklét fenyegetőzve a levegőbe emelte:

– Marha!

Válaszul működésbe lépett egy másik géppisztoly is. Káli egyetlen másodperc alatt átizzadta az ingét. Ösztönösen hasra vágta magát, és a fal tövében kúszni kezdett a kapu felé. A golyók az orra előtt verték a betont, és gellert kapva csavarodtak vissza a levegőbe. Némelyik olyan hangot adott, mint a mély hárfahúr, de a többi csak sípolt, és furcsán beletöppedt a falba. Amikor a porta mellett csúszott befelé, a vaskaput verték a golyók. A lemez megrezdült, bongott, kongott: „Isten báránya, ki elveszi a világ bűneit…” Amikor a teherautók takarásában kúszott, még mindig hallotta a kolompszót… Ahogy távolodott a kaputól, egyre légiesebb, zeneibb lett a kolomp zengése. Mintha valóban messzi ormokról hozná a szél, és május lenne. Nem mert felállni. A folyosó ajtajáig kúszott. Bement a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát. Megnyitott egy csapot, és belepillantott a tükörbe. Ekkor látta, hogy folynak a könnyei. Sír… Észre sem vette eddig. Hangtalanul, némán sírt. Könnyei porral keveredtek, és sárrá váltak az arcán. Csodálkozva bámulta saját arcát. Sovány, kemény vonású, de riadt arc volt. Riadt és dühös egyszerre. Lemosta magáról a port, sárt, ruháját is leporolta, amennyire lehetett.

– Rám lövöldöznek, barmok! – mondta hangosan, és képtelen volt felfogni, hogy miért lövöldöznek rá. Csak egyet érzett tisztán és keserű belenyugvással: a tornacsarnokból nincs szabadulás… Ha az utcára lép, minden ok nélkül lelövik. „Bizonyára valamilyen félreértés van a dologban… De egyre megy… Ha már lelőttek, teljesen mindegy… Itt kell maradni… De mit csinálok itt naphosszat?… Félek… És még?… Félek, ez elég” – gondolta, és bement a tornaterembe.

Megevett egy konzervet, aztán leült a pingpongasztal mellé. Érdeklődve bámulta a zöld mezőt, a hálót, mely gyepűsorként vonult át az asztal középvonalán. A főraktáros üresen maradt leltárpapírjait széthordta a huzat. Felemelt egyet, és az első rubrikába beírt egy kérdést: „Mit kell tennem?” A papírra borult, és tűnődött: „Időm van bőven… Napi tizenkét órát pingpongozhatnék… De megölték a gyapjasbajszút… Lelőtték, mint egy kutyát… Én meg kimentem, és a hátára fordítottam… Most majd mindig a gyapjasbajszút látom magam előtt, és nem tudok pingpongozni… Engem is le akartak lőni. Miért vajon?… Hogy zümmögnek a golyók… Kész őrültség ebben a rohadt raktárban gunnyasztani. Nem lesz nyugalom. És a Mérey-féle lakás jobb? Mohács gyönyörű ősszel… Ott ilyesmi nem fordulhatott volna elő… Jó, jó, a politika nem mindig tetszik az embereknek… Sok igazságtalanság történt… De mit használ a régi igazságtalanságokra, ha lelövik a gyapjasbajszút?… Nyugodtan ülhetnék a Duna-parton… Ancsával járhatnám a szigeteket, vagy kimehetnék ruszlit fogni… Egyáltalán, kik lövöldöznek? Csak lőnek, mint az őrültek, és azt sem tudják, kire… Majd lelőnek itt engem is, és vége az egésznek… Se bajnokság, se Ancsa, se hidas. Az… Szegény anyám itt áll a forradalom közepén disznóól nélkül… Micsoda csapás… És nem küldöm a pénzt. Biztosan elmondta már Duha kapitánynak, milyen haszontalan fiú lettem… Jaj, Vendel, olyan haszontalan az én fiam… Képzeld el, meghalt. Pedig megmondtam neki, hogy disznóólat kell építenünk… Ancsa, ezüstősz… Mégsem hagyhatom magam, ha már egyszer eljöttem onnan… Edzenem kell tovább! Mit ér a gyapjasbajszúnak, ha én most abbahagyom az edzést? Semmit… A gyapjasbajszú a maga részéről mindent megtett… Szegény gyapjasbajszú és szegény többiek, akik meghaltak ma hajnalban… Én is ott fekhetnék most a járdán… Már ott feküdtem, orrom felszívta a város porszagát. Körültáncoltak az ólomgolyók. Vagy vasgolyók? Legalább tíz métert kúsztam tűz alatt. A frontkatonákat ezért már kitüntetik. Persze csak azokat, akik valami furcsa véletlen folytán élve maradnak… Edzenem kell… Amíg a labdákat verem, talán nem is gondolok a gyapjasbajszúra. Az egészet elfelejtem. Nem is félek. Így sem félek! Még az hiányzana… Ha most félnék, az betenné a kaput…”

Felállt, átment az öltözőbe, és gatyát, dresszet húzott magára, mintha csak nyugodt nyár végi délután lenne, s a padokon ott ülnének a többiek is, színes trikókban, tornacipősen, izzadtan. Haraszti is. A kedves, öregedő Haraszti, akinek a sport az életet jelentette.

A folyosón melegített. Lassan, ütemesen végigszaladt az ajtók előtt, és minden fordulóban növelte az iramot. A szabadgyakorlatokat már a teremben végezte, nyújtott karral és nyújtott lábbal, mintha csak előtte állna az edző és figyelné. A munkát súlyzókkal folytatta, aztán kötelezett, s még a lóra is felpattant néhány lengésnyi időre. A labdagyakorlatokat asztal nélkül kezdte. Függőlegesen a mennyezetig ütötte a labdát, újra és újra. Az ütés pillanatában nem nézett a labdára, hagyta kizuhanni látóteréből. Vakon ütött, és arra törekedett, hogy a kaucsukgömb állandóan a mennyezetig szálljon, de ne érintse azt. Így kétféle, egy időben zajló koncentrációt sulykolt izmaiba és idegeibe. Fél órán át küldözgette a hófehér gömböket az ég felé. A gyakorlatot időnként két labdával nehezítette. Ez már valóságos cirkuszi mutatvány volt. A labdák a levegőben kerülték egymást, s amikor egyik az ütőt érte, a másik abban a pillanatban jutott a mennyezet érintőleges közelségébe. Ez a gyakorlat néhány labdamenet után mindig elromlott, mivel a könnyű labdák elpattanása sokkal gyorsabb volt, mint zuhanásuk. Káli ötvenszer kezdte újra a labdák bűvölését. Végül úgy érezte, nem is az ütővel irányítja a kaucsukgömbök röptét, hanem láthatatlan selyemszálakkal, így a labdák nem menekülhetnek.

Az asztalnál szervákkal folytatta a munkát. Hosszú, lapos adogatással támadt a falra, majd pergetéssel, nyesett és ejtett labdákkal. Ha a falról visszaérkezett a szervája, tovább ütött, amíg bírta. Már-már úgy érezte, a fal belejön a játékba, és valódi, veszélyes ellenféllé növekedik a szeme láttára. Ez természetesen csak káprázat volt, hiszen a fal adottságaihoz saját maga alkalmazkodott, néha már öntudatlanul is. Beleizzadt az erőteljes tenyeresekbe, gyors fonákokba, melyek védhetetlenül ültek a fehér oldalcsíkon. Aztán valami megzavarta. Mintha a fallal vagy az asztallal nem lenne minden rendben. Falsok voltak a visszaverődő labdákban. Röppályájuk oldalra hajlott. A visszaérkező labdák mind balra hullottak. A légvonat, mely a pehelykönnyű kaucsukgömböket letérítette pályájukról, váratlanul izzadt lába szárát is megérintette. A labdát bal kézzel elkapta, és felpillantott.

Az ajtó tárva volt. Négyszögében borostás arcú, negyvenévesnek látszó férfi állt. Géppisztolyt tartott a kezében. Széles derékszíján tölténytáskát viselt. Közönyös, szürke szemmel méregette Káli Gyulát.

– Állj! – mondta nagy sokára, és a terembe lépett. Hat fiatalabb férfi és néhány pelyhes állú suhanc követte.

Káli már percek óta mozdulatlanul állt, így nem tudta, miként is kellene a fegyveres csapat parancsának eleget tenni. Zavarában leejtette a labdát, s az kemény, pattogó neszével megtörte a várakozás csendjét.

– Mit csinál maga itt? – kérdezte a borostásarcú.

– A pergetett adogatást gyakorlom.

A fegyveresek egymásra pillantottak.

– Pihenj! – mondta a borostásarcú.

Káli mozdulatlanul állt az asztal mellett. Tenyere izzadt az ütőn, bokája viszont fázott. „Lehet, hogy ezek tüzeltek rám az utcán” – gondolta.

– A forradalmi bizottmány nevében felszólítom, hogy igazolja magát.

– Az öltözőben van a ruhám. Hozza be valaki – mondta Káli.

Az egyik pelyhes állú suhanc kibotorkált a folyosóra. Ajtók csattogtak mögötte, sokáig szöszmötölt. Valószínűleg átkutatta az összes öltözőt, míg végre megtalálta a kérdéses ruhagöngyöleget. Átfurakodott a fegyveresek között, és a pingpongasztalra dobott egy inget, nadrágot, zakót.

Káli bemutatta igazolványait.

– Maga munkás? – kérdezte a borostásarcú.

– Igen… És sportoló…

– Mi elől bujkál itt?

– Amint látják, éppen edzés közben zavartak meg. Nem hagyhatom ki a napi edzéseket… Hazamenni pedig nem lehet innen. Megpróbáltam tegnap este, és ma reggel is. De valamelyik marha tüzet nyitott rám.

– Mi a szabadságért harcolunk! Az igazság győzelméért… Maga pedig itt ilyen női labdákkal ütöget… Nem szégyelli magát?!

– Nem… Maguk lőtték le a gyapjasbajszút?

– Mi itt senkit sem lőttünk le. Most foglaltuk el az utcát. De éppenséggel előfordulhat, hogy lelövünk valakit.

A fegyveresek csoportjában megszólalt egy fiatalabb férfi. Katonaruhát viselt, de minden jelzés nélkül.

– Vannak ebben az épületben ÁVH-sok?

– Nem tudom… De nem hinném, hogy vannak…

– Mit tud maga?

– Semmit.

– Jelszónk: aki magyar, velünk tart – szólalt meg újra a borostásarcú. És várakozva bámult Káli szemébe.

– Rendben van, de akkor ne hadonásszanak az orrom alatt ezekkel a puskákkal. Utóvégre nem vagyok én maguknak se ingük, se gatyájuk… Sportoló vagyok. Aki teszi a dolgát, mindenkit megfenyegetnek?

– Meg! Sztrájk van…

– Na látja… Éppen ezért tudok most nyugodtan edzeni. Ha nem lenne sztrájk, akkor ezeket a ládákat cipelgetném a raktárban. A sport nem munka, sportolni lehet. Maguk lövöldöznek. Az is sport, nem?

A fegyveresek röhögni kezdtek. Elmozdultak az ajtóból, és szemügyre vették a ládákat. Az egyik pelyhesállú felfedezte a nyitott ládát. Felmászott a barikádra, és néhány konzervet ledobott a társainak. Leültek a szerekre, a padlóra, és evéshez láttak.

Káli felemelte az elgurult labdát, és pattogva táncoltatta az ütőjén. A kekiruhás letámasztotta a géppisztolyát, és megállt az asztal mellett.

– Na, ütünk egyet? – kérdezte.

– Üthetünk, ha tud játszani…

– Adjon tíz fórt.

– Nem adok.

– Hogyhogy nem ad?

– Nem adhatok, tiltja a vallásom.

– Mi a vallása?

– Mohamedán vagyok.

– Tudod, mi vagy te? Egy beszart tökfej. De azért ütök veled. Jól kiverlek minden fór nélkül – mondta a kekiruhás, és megemelte az asztalt, hogy a faltól elcsúsztassa. Káli segített neki, majd átszólt az asztal másik felére:

– Megkérném egy apróságra… Ne tegezzen. Erre az egyre kényes vagyok.

– Most minden magyar testvér – mondta a kekiruhás, és az ütőjét tapogatta.

– Testvér… Lehet. De pertu, az nincs.

Szerváért mentek. A kekihez jutott az adogatás. Közepes színvonalon játszott, sok hibával. Káli Gyula elhatározta, hogy a mérkőzést a tenyeres lehúzások gyakorlására használja fel. „Egy szettet majd az utolsó pillanatban elveszítek, hogy három szettet kelljen a kekinek végigküzdeni… Kiadós edzésem lesz” – gondolta.

A kekiruhás lelkesen játszott. Káli Gyula hagyta kialakulni a labdameneteket, így ellenfelének hosszú ideig az volt az illúziója, hogy nincs nagy baj, csaknem egyenlő értékű a tudásuk. De aztán Káli közbeütött. A labda süvítve vágódott a kekiruhás térfelére, és összetörött. A borostásarcú és a suhancok hangos röhögésben törtek ki.

– Egy null – mondta Káli, és elővett egy új labdát.

– Nyugalom, kispajtás – mondta a kekiruhás, és ütéssel próbálkozott, de Káli keményen nyesett labdáit sorban a hálóba verte.

– És ha én is megnyesem, akkor mi lesz, öccse? – kérdezte heccelődve a kekiruhás, hogy a presztízsét némileg helyreállítsa társai előtt.

Káli vállat vont, és egykedvűen várta az adogatást. Éppen ilyenekre áhítozott. A fal sajnos nem tudott nyesett labdákat ütni. A kekiruhás első labdáját ő is a hálóba ütötte, de a következő ütését már jobban előkészítette. Idejében mozdult, és félröptével küldte vissza a kaucsukgömböt. Csakhamar a félröptékről is lemondott. A kekiruhás minden labdáját megütötte. Teljes erőből ütött, beleadta a régi evezőshajrák szörnyű izomerejét, lendületét és a zárt, eltökélt győzni akarás fanatizmusát. Hiába nyesegetett az alkalmi ellenfél, védhetetlenül csattantak a támadóütések. Káli 21:5-re nyerte a szettet. A következőben hagyta elmenni a kekiruhást, aki aztán 21:19-re győzött, és mámoros boldogság úszott a pillantásában. Még a nyála is csepegett. Jókedve rövid ideig tartott. Káli Gyula a harmadik szettben elővette az ostort, és 21:0-ra verte a kekiruhást.

A fegyveresek tempósan eszegették a húskonzerveket, s közben csodálkozva bámulták Káli hatalmas erejű ütéseit. Amikor a harmadik szett is véget ért, a borostásarcú odaszólt a kekiruhásnak:

– Úgy megvert, öregem, mint egy szódáslovat. De ne sajnáld. Marhára tud ez a fickó játszani…

– Én még nem ettem – mondta a kekiruhás.

– Majd eszel – legyintett a borostásarcú, és felállt.

– Vigyük el ezt a láda konzervet.

– Itt hagyjuk a srácnak. Hadd egyen. Az udvaron a fiúk már megraktak egy teherautót cuccal. Konzerv is van. A kocsin ehetsz.

– Az is ilyen konzerv? Nem ám, hogy valami befőttet vételeztek… Az M-készletet zabáljátok. Ilyennel vannak tele a nagy raktárak. Direkt az ilyen alkalmakra tartogatják őket – mondta a kekiruhás, és zubbonyával a homlokát törölgette.

A borostásarcú Kálihoz fordult:

– Velünk jöhetsz, látom, fasza srác vagy…

– Majd utánatok megyek…

– A Belvárosban leszünk. Megismersz bennünket…

– Persze… Lazítanom kell még, aztán lemosni ezt az izzadságot…

– És ne légy hülye. Ha lőnek rád, lőj vissza. Nesze, itt egy pisztoly. De gyalog neki se kezdj a bulinak. Van itt autó elég. Ülj be valamelyikbe, és hajts a Szabad Néphez.

Káli Gyula revolverrel a kézben állt a pingpongasztal mellett, és a nesztelen járású fegyveresek után bámult. Izzadt és fázott. A huzat lebegtette a főraktáros fölöslegessé vált leltárlapjait. Egyiken ott díszelgett saját keze írása: „Mit kell tennem?” Az orrához emelte a revolvert, és megszagolta. Kellemes olajillata volt. Olyanszerű, mint egy varrógépnek. Mégis, ahogy leeresztette, már csak két ujjal fogta, undorodva. Kiment a folyosóra, és körülnézett. A kazánház látszott az egyetlen alkalmas helynek. Megnyitotta az ajtaját, s a résen behajította a revolvert a félhomályba.

 

8.

A szertár cementpadlóján hasalt, szorosan a fal tövéhez lapulva. Orra előtt hosszú nyelű ciroksöprű hevert, melyet kúszás közben maga előtt tolt centiről centire. Több mint egy órája indult útnak a tornateremből, de a vasalt sarkú szekrénytől, ahol a gondnok a kaucsuklabdákat raktározta, még mindig méterek választották el.

A szemközti házból ismeretlen fegyveresek tűz alatt tartották a MASZK egész épületét. Belőttek minden utcára néző ablakot, a nyílásokon át géppuskáikkal pozdorjává zúzták az elérhető ajtókat, így csak hason csúszva és óvatosan lehetett közlekedni. Káli a kritikus pontokon előrenyújtotta a söprű cirokfejét, és megmozgatta. Ha a söprűt megkímélték a lövedékek, továbbkúszott, ha találat érte, másik, biztonságosabb falhoz húzódott. Egyáltalán nem értette, hogy kik és miért lövik az igazgatóságot ilyen eszeveszetten. Arra gondolt, hogy a MASZK emeleteire talán befészkelte magát egy szakasz katona vagy önkéntes gyárőr, s a felkelők velük folytatnak tűzharcot. De hiába fülelt, nem tudta megállapítani, hol kelepelnek a géppuskák. Semmi bizonyosat nem tudott.

Ezekben a napokban már saját elkeseredett harcát vívta. Elszabadult körülötte a pokol. Emberek haltak meg a szeme láttára, s maga is állandó életveszélyben élt. De minél fenyegetőbbé vált a fegyveres harc, annál elszántabban készülődött a bizonytalan jövőben kibontakozható sportkarrierjére. Elhatározta, bármi történik is, nem hagyja elterelni a figyelmét edzéstervéről, pontról pontra végrehajtja. Keményen harcolt. Napról napra legyőzte a félelmét, trikóba, tornacipőbe öltözött, és asztalhoz állt. Edzését fegyveresek, máskor a becsapódó lövedékek szakították félbe. A közvetlen veszély elmúltával tovább folytatta a munkát, erősítette izmait, finomította technikáját. Éjszakánként igyekezett teljesen kikapcsolódni, nyugodtan, mélyen aludni, hogy teste, izmai, idegei tökéletesen kipihenjék magukat, erőtől duzzadjanak, mire eljön az újabb reggel. Nehéz volt elaludni. Az éjszakák riasztó robajokból álltak. Reccsenő kín hangja szállt utcatömbről utcatömbre. Ilyenkor lehunyta szemét, és békés tájakra gondolt, régi, álmosító alkonyokra, harangszóra, mely tétován úszik át a víz felett, és elenyészik. Ködre, nedves, elvadult bokrokra gondolt, melyek szabad szigeteken állnak, és hajlékony ágaikkal madarakat tartanak az ég felé. Álmos compókra, melyek langy mocsárban hevernek, s a horogra csak ímmel-ámmal kapnak. Belehíznak a gyökerek közé, és felveszik a kényszerű alakzatot, csak alhassanak… Álmos compókra, melyek telente belefagynak a jégbe, aztán tavasszal kiolvadnak, és folytatják az életet. Erős, szívós halakra figyelt, fenségesen lusta farkcsapásukra, mely csak centiméterekkel segíti tovább a közönyös testet. Nagy compókra, melyek ráérnek élni, melyeknek álomléte sugárzó bódulat. Álomba hazudta magát minden éjszaka. Reggelig zöld réteken járt, patakmedrekben gázolt, föl, egyre följebb a forrásvidék felé.

Magányos, a kívülállók számára teljesen érthetetlen küzdelmébe teste belefáradt. Fáradtan dolgozott tovább. Kétszer falhoz állították, órákig magyarázta az edzés lényegét a fegyvereseknek. Ha egyik csoport elment, fél nap múlva újabb érkezett. A barátságosabb felkelők, katonák, civil fegyveresek pingpongoztak vele. Előfordult, hogy délelőtt felkelőkkel játszott, este viszont kommunista ellenállókkal vagy katonákkal. Tisztekkel, stricikkel felváltva. Egy emlékezetes meccset Sebestyénnel is játszott. Sebestyén késő este érkezett három katonával. Vöröskeresztes karszalagot viselt, és orvosi táskát szorongatott a kezében. A sebesültek gondozását, elszállítását szervezte. Elsősegélyt adott a sérülteknek. A mozgásképteleneket teherautóra rakták és kórházba vitték. A katonák közül kettő szanitéc, egy pedig sofőr volt. „Kényszerű gyakorlat ez, de nagyon sokat lehet tanulni… Azt hiszem, mégsem megyek el körorvosnak. Sebész leszek inkább… Ha élve maradok…” – mondta akkor este Sebestyén, aztán összeszedte az épületben található összes kötszert, és a sebesültszállítás céljaira lefoglalt egy teherautót is. Amíg a katonák konzerv után kutattak az udvaron maradt ládák között, játszottak egy mérkőzést. Sebestyén nagyon csodálkozott Káli erőteljes, technikai tudásra épülő játékán. „Mit csinálsz a labdákkal, Gyula? Képtelen vagyok visszaadni a szerváidat… Mire vége lesz ennek a bulinak, te már a nagyokkal edzesz, a legbelső teremben” – mondta az első szett után. Sebestyén fáradt volt, törődött. Kedvetlenül, taktikai elképzelések nélkül ütögetett. Káli Gyula ennek ellenére nagyon örült a lejátszott mérkőzésnek… Végre egy igazi, képzett játékossal került szembe, és lemérhette saját előmenetelét. Kettejük között a labdák is másként mentek. Az üres, céltalan labdameneteket minden megegyezés nélkül kiküszöbölték. Változatos, szép akciókból állt a játék. Végül már nem is számolták a poéneket, csak ütöttek. „Sajnálom, hogy el kell mennem” – mondta Sebestyén, és kezet nyújtott Kálinak. A katonák már az ajtóban várták.

Magára maradt. Értelmetlennek látszott az élet… Elszakadt mindentől és mindenkitől. Kíméletlenül rátört a félelem és a magány. A cél, melyért küzdött, a golyózáporban összeeső emberek láttán nevetségessé vált. Edzéstervét mindezek ellenére betartotta, óráról órára tökéletesítette játéktechnikáját, s ha éppen nem állt az asztal mellett, taktikai manővereken dolgozott. Hogyan volt ehhez ereje? A lehetetlen feladatok mindig lázba hozták. A vízi emberek, ha van bennük elég kitartás, megtanulják, hogy a lehetetlen lehetséges. A tengert sem látják, amikor hajójuk völgymenetben úszik a Dunán, de tudják, hogy ott van valahol délen, csak kitartóan kell hajózni, és egy ködös hajnalon megpillantják a deltavidéket. A láthatatlan, foghatatlan létezését minden tengerész ismeri… A lehetetlen sem más, mint babona. Ijedség a beláthatatlan messzeség miatt, mely elmossa, titokzatossá teszi a célt. Káli Gyula a tengerészek szívósságát apjától, nagyapjától örökölte. Örökségével tudatosan gazdálkodott. Felhasználta, beépítette terveibe. Így aztán sokat kibírt…

Tervei mégis veszélybe kerültek. Elfogyasztotta a teremben található összes kaucsuklabdát. Az utolsóra előző este rátaposott egy katona. Véletlen balesetnek látszott a dolog, de mindhiába. Az utolsó labda összeroppant a csizmatalp alatt, s Káli tervei hirtelen légies álmokká váltak. Labda nélkül mozdulni sem tudott… A labdahiány azonnali éhséget okozott, vágyakozást a levegőben úszó, misztikus gömbök után. Éjszaka léghajókról álmodott, melyek milliónyi kaucsuklabdává robbantak szét a magasban, s a kaucsuklabdák miniatűr léggömbökként úsztak tovább a sötétkéken derengő éter felé. Egy mezőn állt, közel a Csele-patakhoz, és semmit sem tehetett. A labdamilliók elérhetetlen magasságban szálltak felette, mint a tavaszi galambrajok.

Reggel elhatározta, hogy a napot a labdák megszerzésével kezdi. Jól emlékezett egy szekrényre, melyből a gondnok hetenként kiosztotta a sportolók labdaadagját… A szekrény kinyitása vagy feltörése nem látszott nehéz feladatnak… De hogyan jut el a szekrényig? A fegyveresek már a megelőző nap délutánján belövöldöztek az utcára néző szobák ablakán. A tornaterem elhagyása életveszélyesnek látszott. Mégis útnak indult. Hasra vágta magát, és centiméterenként kúszott előre, ajtónyílásokon, folyosórészeken át, míg eljutott végre a szertárba. A szertár vasrácsos ablakai az utcára néztek. A vasalt sarkú szekrény az ablakokkal pontosan szemben, a falnak támaszkodva állt.

Mozdulatlanul hasalt a fal tövében. Arca a nyirkos, svábbogárszagú cementen pihent. Tűnődve bámulta a szekrényt: „Lakatra csukták. Ha fel lehetne állni, bármivel lecsaphatná a lakatot… De így… És méterekről?… Az a kérdés, hányan látják ebben a pillanatban ezt a szekrényt. Ha egyedül látom, akkor néhány perc múlva telerakhatom a zsebemet labdákkal… Az utca másik oldaláról pontosan idelátni. A szekrényt akár szabad szemmel is láthatják. Még távcső sem kell ehhez a szekrényhez… És milyen ócska bútordarab ez! A festéket sötétbarnára égette rajta a nap… Íme, a napsugár is éri ezt a szekrényt, pedig a nap aztán igazán messze van innen… Nem állok fel… A söprűt majd megbillentem az ajtaja előtt, mintha csak egy ember hajladozna itt… Ha nem lőnek, lecsapom azt a rohadt lakatot, és átviszem az összes labdát a tornaterembe…”

Megmarkolta a söprűt, és a cirokfejet a szekrény elé billentette. Semmi sem történt. A lakatra döfött, aztán a cirokot végigszánkáztatta az ajtón. Csend volt, a fegyverek hallgattak. „Úgy látszik, nem látnak ide” – gondolta, és a söprűt visszafektette az orra elé. „Ha most felállok, fél perc alatt lecsaphatom a lakatot, és további fél perc múlva magamhoz vehetem a labdákat… Csak bátorság kell hozzá, és gyorsaság… Nem látnak ide, ez világos… Mindenre lőnek, ami mozog… Itt a söprű, ez megúszta… Ha nem a söprűt közelítem a szekrényhez, hanem magam megyek oda, akkor most visszafelé mehetnék már a labdákkal… Legkésőbb tíz perc múlva ehetnék… Mégiscsak reggelizni kellett volna először… Több mint egy óra elment már ezzel a manőverrel… Most felállok, és megszerzem a labdákat…”

Nem állt fel… Csak feküdt a hasán és a fél arcán, s bámulta a szekrényt… Nem engedelmeskedtek az izmai. Mozdulatlanul feküdt, mint egy tuskó. Szaporán szedte a levegőt, s ahogy kifújt egy-egy slukkot, kis porfelhőket támasztott az arca körül. „Még egyszer odatartom a söprűt, ez a két-három perc már semmit sem számít” – nyugtatta magát, és a cirokfejet lassan a szekrény elé emelte. Az utca másik oldalán felkelepelt egy géppuska. A lövedékek leszakították a söprű cirokfejét. A sárgás kócfej a cementre zuhant, de ott sem volt nyugta, mert tovább klopfolták a golyók. Káli falnak fordította az arcát, s fejét karjával védte a cementszilánkok ellen. A lövedékek szétverték a szekrény ajtaját, s dresszek, tornacipők, szakkönyvek és pingponglabdák hullottak a földre. A labdák eszeveszetten táncoltak a cementen, és pendülő hangokat adtak, mint a szakadó zongorahúrok. A szekrényben a polcok is leszakadtak, és kibuktak a labdák s dresszek után a kövezetre. Végre csend lett.

Káli óvatosan megtapogatta a karját, tarkóját, derekát. Sértetlen volt… A szekrény felé pillantott… Az ajtóból és a hátlapjából gyújtóst aprítottak a golyók. „Úristen, ha én felállok… Így néznék ki, mint a szekrény… Rondábban… A szekrény legalább nem vérzik, és nincsenek belei…” Megremegett a gyomra, és úgy érezte, hánynia kell. Homlokát, halántékát ellepte a verejték. Öklendezett, de nem tudott hányni. A falra köpött, és nézte, hogyan csorog lefelé a nyála… Ez a furcsa mozgás teljesen lekötötte a figyelmét… Bámulta a nedves falat, míg csak a mész és a por el nem nyelte a patakot. Újra a szekrény felé pillantott, és észrevette a labdákat. Harminc-negyven labda hevert körülötte, szinte karnyújtásnyira. Néhányat összezúztak a golyók. Torz szakadások tátongtak a fehér felületeken. „Itt vannak hát a labdák… Megkaptam a labdákat” – mormolta maga elé. „Tíz labda, húsz labda… Száz labda… Elég, ha kinyújtom a kezemet, és máris megfoghatok egyet… Telerakhatom a zsebemet labdákkal… Legjobb lenne tényleg megfogni egyet… Húszat legalább, és óvatosan kicsúszni innen… Még bevágnak ide egy kézigránátot, és akkor tényleg megmurdelok… Vajon meddig látnak ezek? Ha az elsőn vannak, akkor a szekrény lábáig… A harmadik emeletről akár a szertár közepéig is láthatnak… És a padlásról?…”

Óvatosan megmarkolta a söprű nyelét, és magához húzott vele egy labdát. A kaucsukgömbnek kellemes, tiszta gépillata volt. Oldalra fordult, és zsebre tette. Tűnődve nézte a labdákat. Kézzel pillanatok alatt felkapkodhatott volna húsz darabot. Akár többet is. De nem merte megkockáztatni. Inkább úgy határozott, hogy a labdákat a megmaradt söprűnyéllel a fal tövébe tereli, és majd kettesével-hármasával gyömöszöli a zsebébe. Működésbe lépett. Fal mellé gurított egy labdát, aztán még egyet. Amikor a söprűnyéllel újra a dresszek, könyvek és ajtómaradványok közé kotort, ismét megszólaltak a fegyverek. Géppisztollyal lőttek. A söprűnyél vége hirtelen kirojtosodott. „Mocskok” – suttogta Káli, és arcvonásai megkeményedtek.

Nem hagyta abba a labdák összeszedését. Makacsul terelgette a fehér kaucsukgömböket, s a nyél fokozatosan megroggyant a kezében. Tizenegy labda sorakozott a fal tövében, de a tizenkettediket már nem tudta megszerezni. A nyél kettétörött.

Feladta a küzdelmet. Óvatosan zsebre rakta a labdákat, és várt. A lövöldözés rendszertelenné vált. „Mit képzelnek ezek? Mi mozoghat egy ilyen alagsorban? Mi az, ami csak mozog, tűr és nem lövöldöz vissza?… Állatok… De mi ez a csend?… Megunták? Vagy most jön a gránát?… Végre elszánta magát valamelyik a célba dobásra… Vissza kell vonulnom innen… Tizenegy labdát sikerült kihalásznom a romokból… És előtte egyet, az összesen tizenkettő… Pontosan egy tucat labdám van… Ha élve kijutok ebből a szertárból, hetekig tréningezhetek tizenkét labdával… Indulnom kell.” Maga alá húzta a kezét, és óvatosan megfeszítette a testét. Centiméterenként csúszott visszafelé.

A kúszás keserves mutatványnak bizonyult. Cirokfejű dublőrjét kinyírták a golyók. A söprű nélkül alig mert mozdulni. Az ajtónyílások előtt percekre megtorpant. „Most én következem… Benyújtom szép fejemet a látótérbe, és lekonyulok… Jó lenne most cirokfejűnek lenni. A cirokfejnek tíz-húsz golyóbis meg sem kottyan… Még az a szerencse, hogy a szertárból kicsúsztam erre a folyosóra… A szertár irtózatos volt. Soha nem heverem ki azt a félórát… Győznöm kell… Ha ezt megtettem, a többi semmiség. Mit számítanak a fehérdresszesek színes tréninglabdáikkal?… Túlélem ezeket a napokat, és mindenkit legyőzök. Zöld asztal mellett könnyű győzni. Ott én is üthetek, támadhatok, de itt? Csak a védekezés marad nekem. A védekezés mint fegyver… A védekezés is eredményes lehet. Ezt akár át lehetne vinni az asztalitenisz-taktikába. Aki túléli a golyózáport, győz… Az asztalnál is lehet így győzni. Passzív győzelem, csak idegek kellenek hozzá… Csak?… Ez a legtöbb… Fegyvertelenül győzni. Az asztal mellett visszaadhatom a csapásokat, bármikor közbeüthetek… Érdekes… Ha az ember teljes defenzívába szorul, s végül mégis élve marad, akkor a támadó valójában saját magát győzi le. Az eredménytelen támadás visszahat rá. Aki nem győz, az veszt? Talán csak eredménytelen… De ha az eredménytelenség halmozódik, akkor fokozatosan vesztessé válik a támadó. A mennyiség átcsap minőségbe. Az eredménytelen akciók megváltoztatják a támadó minősítését” – így tűnődött a hideg cementen fekve, s gyanakodva vizsgálgatta az arca elé hulló fényt. A fény az ablakon és ajtón át az utcáról csúszott a betonra… A fényfolt sápadt, bizonytalan kontúrú tócsa volt. A jelek szerint az ajtó és az ablak nem eshetett egy vonalba. Mégsem szánta el magát a fénytócsa átúszására. Csak feküdt, várt és figyelt. „Mire várok? – kérdezte magától. – Talán egy felhőre, ami eltakarja a napot… Egyáltalán ilyen háborús időkben süt a nap?… Mire vársz, Káli Gyula?”

A szertár irányából éles dörrenés hallatszott. A folyosó mennyezetéről vakolat hullott a földre.

– Uraim! Megérkezett a gránát! – kiáltotta maga elé még mindig a cementen hasalva, és kitört belőle a röhögés. Gurgulázva, féktelen felhangokkal, nekiszabadultan röhögött. Melle, válla rázkódott a nevetéstől. Homlokát a földhöz ütötte, szemét behunyta és megnyugodott. A félelem újra körüljárta. Úgy érezte, nevetésével kihívta maga ellen a sorsot… A röhögés esetleg kihallatszott az utcára is. Hangtalanul mozgott a szája: „Bocsáss meg, sors… Tudtam, hogy a gránát megérkezik… A gránát mindig megérkezik az életben… Vigyázni kell, hogy az ember a kellő pillanatban átmenjen a következő terembe, vagy hason csúszva kijusson a folyosóra…”

Észrevett egy lécet. Oldalra kúszott, és megkaparintotta. Zsebkendőt kötött a léc végére, aztán a kiszakadt ajtó fényfoltjába tolta. Nem lőttek. Az ablak és az ajtó ezek szerint tényleg nem esett egy vonalba. Tovább kúszott.

Déltájban érkezett a tornaterembe. Bal kézfeje vérzett. Lenyalta róla a vért, és megvizsgálta. Cementszilánk hasított a bőrébe. Tisztábbik zsebkendőjével bekötötte a sebet. Fáradt volt és éhes. A felirat nélküli konzervek közül magához vett egyet, és bemászott a tornaszőnyeggel bélelt rejtekhelyére. Lassan, zavartan evett. A kúszás az elmúlt fél nap alatt természetes életformájává vált. Az ülő helyzetet szokatlannak találta. Idegei pillanatonként riasztották a lelkiismeretét: „Veszélyes így! Lehasalni! Azonnal lehasalni!” Megadta magát. Hasra feküdt, és olyanforma pozitúrában eszegetett, mint a közös tál körül heverő hajdani aratómunkások. Amikor az étkezést befejezte, elaludt az üres pléhdoboz mellett.

Késő délután ébredt. A házban és környékén csend volt. A fegyvereseknek valószínűleg kifogyott a muníciója…

Trikót és tornacipőt húzott. Ruganyos helyben futással indította az edzését, aztán gimnasztikai gyakorlatokkal folytatta. Sorban megdolgoztatta kar-, váll-, mell- és csípőizmait. Törzshajlításokat végzett előre, hátra és oldalra is. Az egyik kisebb két-három kilogrammos súlyzót is kézbe fogta, s váll- és karizmait tette próbára. A labdagyakorlatokat ezen a napon is emelgetéssel kezdte. A hófényű gömbök lendületesen szálltak a magasba, és engedelmesen tértek vissza az ütő gumizott felületére. „A pokolból hozott labdák – elmélkedett Káli. – Labdák, melyeket gépfegyvergolyók ugrasztottak ki dobozfészkükből… Edzett, hófehér állatok… Káli-idomítás mind a tizenkettő… Fellépek velük a cirkuszban… Kérem, önök bizonyára azt hiszik, hogy ezek itt labdák. Tévednek… Ezek élőlények… Az állatvilág szuperlényei… Az idomítás csodáját produkáljuk mi együtt. A fehér állatkák és én, az eszközük… Három labdát elteszek ezekből, és majd egyszer valamelyik döntő meccsemen előveszem őket… Ezekkel a labdákkal győznöm kell. Hogy szállnak, az anyjuk hófényű istenit!”

Asztalhoz állt, és az adogatás szokásos skálája után védőjátékra rendezkedett be. Nehéz manőver volt. A fal nem tudott támadni, így az asztal mindkét oldalán védekező játékos állt. Káli izgatottan kísérletezett. Ez a lehetőség idáig eszébe sem jutott. Ha az asztal egyik oldalán támadó, másikon védekező játékos harcol, a helyzet áttekinthető. De mi történik akkor, ha valaki előkészít magának egy védekező taktikát, és a mérkőzésen nem támadó-, hanem védőjátékossal kerül össze? Ütött, figyelte a falat, a visszaérkező labdákat, és csakhamar felismerte, hogy ebben az esetben az idegek cinikus harca folyik. Az ellenfelek egymás hibájából akarnak előnyt szerezni. Nincs akció, s a kockázat kerülése fokozatosan veszélyessé válik. A játék pedig megcsúnyul. „Akció nélkül nincs labdajáték… Nem lehet mindenki ellen védekezni… Hacsak átmenetileg nem… A védőjátékra berendezkedett ellenfelet könnyű megzavarni, ha az ember a mérkőzés elején hasonló taktikával kísérletezik… De nem lehet lemerevíteni a meccset… Közbe kell ütni… Vagy váratlanul áttérni a támadásra… Igen… A döntő pillanatban le kell csapni kíméletlenül…”

– Jó estét kívánok! – hallatszott az ajtóból.

Riadtan felkapta a fejét, a labda elgurult.

Az ajtóban pufajkás, testes ember állt. Vadászkalap fedte a fejét, mellén géppisztoly függött. Kovács János volt, a MASZK igazgatója.

– Jó estét! – mondta Káli, és bal kézzel megérintette a homlokát. Amikor felismerte Kovácsot, megnyugodott. De az első pillanatban nem tudta, ki áll a küszöbön. Csaknem elájult. Utálta, hogy edzés közben örökké rányitáltak. Soha nem tudta, hogy ilyenkor mi következik. Kovácstól nem félt. A testes, erős ember láttán inkább megnyugodott.

– Fogadok, hogy maga huszonnegyedike óta itt ugrabugrál a tornateremben – szólalt meg az igazgató, és betette maga után az ajtót.

– Eltalálta… Itt rekedtem…

Az igazgató az asztalig ment, és kezet nyújtott Kálinak.

– Hogy érzi magát?

– A lehető legrosszabbul – mondta Káli, és a trikó tetejére felvette zakóját. Hűvösek, nyirkosak voltak az esték. A MASZK egész épületét átjárta a huzat. Törött ablakokon, az ajtók roncsai közt süvöltözött a légvonat.

– A hazával, úgy látom, nem sokat törődik. Az utcán halomra lövik egymást a magyarok, maga pedig itt bűvészkedik…

– Ez nálam a hazafiság megnyilvánulása… Azt csinálom, amihez értek… Nem aprózhatom fel az energiámat… De mondja már, Kovács elvtárs, mi a helyzet az országban?

Kovács leült egy ládára, a kalapját maga elé tette a földre.

– Most már a hatalomért folyik a harc. A szélső emberek küzdenek…

– Hogyan érti a szélsőket?

– Azok harcolnak, akik tőkés rendszert akarnak, és azok, akik kommunizmust. Persze zavaros ez. Mindenki összevissza lövöldöz.

– Vettem észre. Szétlőtték az egész igazgatóságot. Csodálom, hogy épen megúsztam idáig.

– Ezt bizony szétlőtték… De már elmentek innen. Maga volt a pincében délelőtt?

– A szertárban…

– Akkor magára lőttek… Mi fent voltunk az emeleten, de tegnap este óta nem viszonoztuk a tüzet, hogy azt higgyék, elmentünk. De magát aztán kiszúrták…

– Maguk voltak az emeleten? És a többiek hol vannak?

– A másik házban. Az utca túloldalán. Engem biztosítanak. Azokat, akik magára lövöldöztek, ebéd után kifüstöltük.

– Lelőtték őket?

– Le… Azt hitték, az emeleten már senki sincs. Gránátokat dobtak az alagsorba, s amikor semmi sem mozdult, előjöttek. Megjegyzem, én is azt hittem, hogy a gránát végzett magával. Vagyis azzal, aki az alagsorban primadonnáskodott. Keressen nekem néhány konzervet… – mondta az igazgató, és ásított.

Káli öt darab felirat nélküli pléhdobozt rakott az igazgató lába elé.

– És kik voltak ott túl? – kérdezte.

– Suhancok… Prolik… Teljesen megőrültek. Akár az ördögök… Kár értük, de muszáj volt lelőni őket… Begőzöltek…

Az igazgató felbontott egy konzervet, és lassan, komótosan eszegetett. Amikor az első dobozból kifogyott a hús, Kálira nézett.

– Mit akarok én itt, mit gondol?

– Nem tudom.

– Ide figyeljen… Tőlem verhetik azt a szar bádoglabdát, nem érdekel. Még támogatom is, ha vége lesz ennek a majálisnak. Nekem a foci a hobbim, nem mondták még?

– De mondták.

– Ennyi kis hobbit megengedhet magának egy kommunista igazgató. De maguknak is hozok majd egy rendes edzőt. Rizik már olajra lépett.

– Kiment az országból?

– Disszidált… Autóval ment, elegánsan. Emlékszik rá?… Mindig elegáns volt az ilyen dolgokban… Hívott, hogy menjek ki vele… Furcsa fickó ez a Rizik, most már én sem igazodom ki a dolgain. Pedig úgy látszott, príma srác…

– Príma srác volt, csak másként, mint maga.

– Ide figyeljen, Káli! Ért az autókhoz?

– Keveset…

– És a festékekhez?

– A csónakfestékekhez nagyjából. Miért kérdi?

– Segíthetne nekem, fiam. Hátul a garázsban van egy dzsip. Szinte új. Feltöltött tankkal, kannákkal. Maga bemegy a garázsba, elindítja, és eljön vele idáig, az udvarra nyíló ajtó elé. Én majd géppisztollyal fedezem magát, nehogy valami meglepetés érje.

– Ennyi az egész?

– A többi már egyszerűbb lenne. Maga a raktárban dolgozott, nem tudja, hol tartotta Söjtör a festékeket?

– A kettes szektorban.

– Festéket kell szereznünk. Fehéret és pirosat. A dzsip oldalára vöröskeresztes jelzést szeretnék festeni. De nekem legkésőbb éjfélre kellene az autó, menetkészen. Megszárad addigra a festék?

– Ha találnánk alkalmas hígítót, akkor megszáradna… Olajfesték kellene ehhez, és lakkbenzin. Ha lakkbenzinnel tudnánk hígítani, akkor egy óra alatt megszáradna a festék.

– És ha nincs lakkbenzin?

– Általában a terpentint használják… Arra legalább egy napot rá kell hagyni, még többet is. Mi a csónakfestékhez terpentint kevertünk. Mit akar az autóval?

Az igazgató letette a konzervet, és gyanakodva Kálira nézett. Mereven, kitartóan figyelte.

– Miért kérdi?

– Ha már egyszer beavatott a tervébe, megkérdezhetem, nem?

– Jobb, ha semmit sem kérdez… De megmondhatom… Futárszolgálatra jelölt ki a párt. Vidékre kell mennem. Utasításokat viszek. Ha segít nekem… Majd meglátja. Egyszerű ez. Átmegy az udvaron, be a garázsba, elindítja a kocsit. Az első sebességbe csak beletalál… A festékeket majd aztán elintézzük…

– Ha olyan egyszerű lenne, egyedül is végrehajthatnám… Reggel elindultam innen a szertárba, és délben érkeztem vissza… Mit kell tennem, ha megszólalnak a géppuskák? Mondjuk, az udvar közepén állok a kocsival, amikor lőni kezdenek.

– Akkor is hajtson ide. Lépjen a gázba… Majd átjönnek a fiúk a szemközti házból, és megtisztítják a terepet. És itt vagyok én is. Szedje össze magát, fiam. Fél?

– Körülbelül annyira, mint maga – mondta Káli, és kinyújtotta a kezét. Az igazgató felállt, és két kulcsot ejtett a tenyerébe.

– Garázs, slusszkulcs… – mondta.

A folyosó sötét volt. Káli Gyula nesztelen léptekkel haladt előre. A lépcsőn vállára nehezedett az igazgató tenyere. „Mit akar ez? Csak nem vágott át?”

– Balról a negyedik garázs – suttogta az igazgató.

Káli négykézlábra állt, és a fal tövében a ház sarkáig ment. Ott hasra ereszkedett, és körülnézett. Csend volt az udvaron. Mozdulatlan árnyak lakták a sofőrplaccot. Ládák, kocsik álltak szerteszét. Kinézett magának egy ládát, és mögéje kúszott. A láda takarásában újra szemügyre vette a terepet, s csak akkor kúszott tovább, amikor meggyőződött róla, hogy minden árny mozdulatlan. Időnként takarás nélkül kellett húsz-harminc méteres távolságokon átmásznia. Bizsergett a háta. Biztos célpontnak érezte magát. De a fegyverek hallgattak. Zavartalanul elérte a garázst. Percekig feküdt az ajtó előtt, és figyelt. Mozdulatlan autók, indítókecskék, ponyvatartó vasak sötétlettek körülötte. Lassan felállt, és kinyitotta az ajtót. A dzsip valóban ott állt a garázsban. Beült a volán mögé, és kinyomta a kuplungot. Jobb keze a sebességváltó gombjára simult és megmozgatta. „Melyik lehet az egyes?… Talán ez, vagy ez? Itt nem veszi be, tehát ez. Az egyest minden motor nehezen veszi be… Mindegy, vagy ezen a végén van fent vagy lent, vagy az ellenkező végén. Legfeljebb egyes helyett rükvercbe kapcsolok…”

Az autó orral a kijárat felé helyezkedett el. Megkereste a műszerfalon a gyújtáskapcsolót, és a résbe nyomta a kulcsot. Bal lábát a kuplungon tartotta, jobbal finoman a gázra lépett. Elfordította a slusszkulcsot. A motor azonnal indult… Meglepődött. „Milyen gondosan előkészített kocsi ez.” A motor hangjára figyelt. Kicsit visszaengedte a gázpedált, hogy csendesedjenek a robbanások. „Úristen, mire melegszik be egy ilyen kocsi?… A berregésre összefut a fél utca…”

Engedett a gázon. A motor alapjáratban is egyenletesen dolgozott. Bekapcsolt egy sebességet, és lassan indulni próbált. Leállt a motor. Néma, kísérteties csend keletkezett az udvaron. „Ó, a kézifék…” Jobb kézzel végigmatatott az ülések mellett és a műszerfal alatt. Megtalálta a kart. Ahogy kiengedte, a kocsi gurulni kezdett. Hagyta. Újra indított, és gázadás után felengedte a kuplungot. A dzsip nekilendült… Kicsúszott a garázsból, és ijesztő bakugrásokkal nyargalt a teherautók közé. Káli tekergette a kormányt, és görcsös makacssággal nyomta a gázpedált. Zúgva cikázott át a sötét udvaron. Az alagsorba vezető ajtó előtt a fékre lépett. A gumik csikorogtak, a motor leállt. Behúzta a kéziféket, és kiugrott a kocsiból. Az utcán kattogtak a géppisztolyok. Az igazgatót sehol sem látta. Hasra vágta magát, és bemászott a kocsi alá.

„Mi az ördög történhetett megint?… Kovács azt mondta, biztosítják az épületet… Lehet, hogy Kovács emberei lövöldöznek?… Bemásztam a slamasztikába…” – gondolta.

A fal tövében megjelent az igazgató testes árnyéka. Négykézláb a kocsihoz mászott, és suttogva megszólalt:

– Káli… Én vagyok…

– Mi történt?

– A kocsi alatt van?

– Igen. Kik lövöldöznek?

– Nem tudom… Feljebb történt valami az utcában… Az én embereim nem lőnek… Csak a végső esetben… Hol a slusszkulcs?

– Bent hagytam a kocsiban…

– Rendben van… Itt a raktár kulcsa, a külső… A kettes szektort törje fel… És egy elemlámpa… Fehér és piros festéket hozzon, ha lehet, azzal a gyorsan száradó hígítóval. Ecset is kell. Ha végzett, a külső ajtót csukja be.

Káli némán átvette a raktár wertheimkulcsát, a villanylámpát, és kimászott a kocsi alól. Amikor negyedóra elteltével visszatért, az igazgató már a dzsipben ült, és a szerelvényeket tanulmányozta.

– Találtam egy kanna lakkbenzint – suttogta Káli.

– Isten a pártot segíti – válaszolta az igazgató, aztán kiszállt. Tanácstalanul tipródott a kocsi körül. Káli látta, hogy a festést is neki kell lebonyolítani. Letérdelt a bádogdobozok mellé, és munkához látott. A villanylámpát zsebkendőbe tekerve az autó kerekéhez támasztotta. Gyér, bizonytalan fény hullott az edényekre.

– Hová fessem a jelzéseket? – kérdezte, amikor megkeverte a színeket.

– A motorházra egyet, és ha futja, mindkét oldalára…

Egy szegélyléc segítségével, melyet a raktárból hozott magával, először a kereszteket rajzolta fel a kocsira. Az igazgató a zsebkendőbe csavart gyér fényű lámpával követte mozdulatait. Káli megszemlélte alkotását, aztán fehér mezőket kanyarított az éjvörös keresztek köré. A fehér zománcfestékbe mártott ecsettel óvatosan kihúzta a kör alakú folt belső és külső kontúrjait. A színek között négy-öt milliméteres demarkációs vonal maradt, piszkoszöld senki földje.

– Nem merek közelebb menni, alig látok – suttogta.

– Jó ez így… Ha megy a kocsi, kiadja a rajzot, ha megállítanak, akkor pedig úgyis mindegy – válaszolta az igazgató.

Összeszedték a festékesedényeket, és levonultak az épület alagsorába. A dobozokat és a bádogkannát lerakták a takarítónők öltözőjében. Káli meggyújtott egy petróleumlámpát, aztán átmentek a tornaterembe.

– Tíz óra – mondta az igazgató, és leült a padlóra. Hátát a szélső oszlopnak vetette.

– Egy óra múlva elindulhat…

– Látja, Káli, ilyen az élet… Gondolta volna egy hónappal ezelőtt, hogy a központi telepen majd hason csúszva mászkálunk? És éppen mi?…

– Nem gondoltam. Most is nagyon csodálkozom… De ha már itt tartunk, nincs kedve egy meccset játszani? Mire befejezzük, éppen megszárad a festék.

– Lámpafénynél?…

– Meggyújtom a villanyt.

– Ne gyújtsa meg.

Káli a kapcsolóhoz lépett, és kattintott rajta egyet.

– Nem is lehet… Áramszünet van… Vagy szétlőtték a kábelokat…

– Szerencsére, még idecsalná a felkelőket… Úgysem tudok játszani…

– Kár…

Tizenegy órakor felállt az igazgató, és kezet nyújtott Kálinak.

– Köszönöm… Maga rendes fickó – mondta.

Káli Gyula az udvarra nyíló ajtóig kísérte Kovácsot. Némán figyelte, hogyan préseli be széles testét a volán mögé, helyezi keze ügyébe a géppisztolyt. „Az ember azt hinné, hogy ezek a kövér igazgatók tohonya, gyáva emberek – tűnődött. – Elhíztak, de nem adják fel a harcot. Legalábbis nem mind. Ez a Kovács bátor ember… Kimászott a pálmafái közül, és géppisztolyt akasztott a nyakába… Könnyedén kinyírhatnák… Elindul ezzel a kocsival, és az első sarkon szitává lövik… Hacsak nem biztosítják az útját az elvtársai…”

A dzsip most is egyre indult. Az igazgató óvatosan túráztatta a motort. Négy-öt percig melegített, aztán leállította. Kihajolt az ajtó felett, és fülelt. Intett Kálinak, és suttogva megszólalt:

– Hallja ezt?

A távolban nehéz morajlás hömpölygött. Olyanszerűen, mint a szigeti falvakhoz közelgő árvíz.

– Mi ez? – kérdezte Káli.

– Ez, fiam?… Ez?… – Nagyot sóhajtott, és újra belefülelt a sötét, titokzatos éjszakába. Káli Gyula értetlenül nézett az igazgatóra. A zaj erősödött.

– Szovjet páncélosok – mondta Kovács, aztán újra elindította a motort. Bal kézzel búcsút intett, és tempósan nekilendült az ismeretlennek.

Káli Gyula még tíz percig az ajtóban maradt. A zajokra figyelt. Jól hallotta, hogy a dzsip kikanyargott az utcára, majd erős gáz alatt elrobogott a házak között. A géppisztolyok mindenütt hallgattak, csend volt. A páncélosok távoli morajlása olyanszerűvé vált, mint a vízimalmok álmosító, végtelen dohogása.

Visszament a tornaterembe, és megvacsorázott. Evés után elfújta a lámpát, és aludni tért. Álma sokáig késett. Csukott szemmel feküdt a szőnyegen, és a zajokra figyelt.

Reggel nehézfegyverek zajára ébredt. Ágyúk dörögtek, aknák robbantak a házsorok felett. A nagyméretű lövedékek hujjogva, szirénázva szálltak a kémények között.

Tenyerét a homlokára szorította, és lehunyta a szemét: „Soha nem lesz vége ennek a háborúnak” – sóhajtott. Tenyere csaknem az arcára ragadt. Többnapos kosz, izzadság, olaj- és festékfolt rétegeződött a bőrén. A folyosó és az udvar átkúszása közben körmei letöredeztek, szélüket a kosz fekete gyászkeretbe foglalta. „Fürödnöm kellene – tűnődött. – A kosz eltömködte már a bőröm pórusait, így nem lehet asztalhoz állni… Meg kell fürödnöm… A víz hideg, de szappan még akad a mosdók mellett… Első a fürdés… Fürdés után reggeli… Konzerv… Örökké ez a büdös húskonzerv… Tejet kellene innom, vagy kávét… Forró kakaót, vajas zsemlével… Egyáltalán, feltalálták a vajas zsemlét?… Nem létezik… Konzerv, majd tréning… Ellenőrizni kellene a lábmunkámat… Mit csinálhatnak a lábaim az asztal alatt? Ma könnyű, elegáns mérkőzést játszom a fallal, és közben megfigyelem a lábmunkámat.”

Óvatosan előmászott a ládabarikád mélyéről, és körülnézett. A teremben nyugalom volt, rendellenességnek nyomát sem lelte. Szabadgyakorlatokat végzett az asztal előtt, aztán leült, és megevett egy konzervet. A napot eredetileg fürdéssel akarta kezdeni, de a fenyegető ágyúdörej hatására megváltoztatta a sorrendet.

A kiürült konzervesdobozt feltűzte egy léc végére, és kilépett a folyosóra. Alkalmi dublőrét maga előtt tolta az ajtó- és ablaknyílásoknál, de óvatossága ez alkalommal feleslegesnek bizonyult. Az utca másik oldalán álló házat Kovács emberei valóban megtisztították a fegyveresektől. Az épület környékén nyugalom volt.

Levetkőzött, és beállt a tus alá. Nyakába jéghideg víz zúdult, csaknem elállt a szívverése. Felkapta a szappant, és tetőtől talpig bedörzsölte magát. A szappan jól habzott, és feloldotta a bőrbe rakódott szennyet. Lemosta a habot, és élvezte a tisztaság nyomán támadó könnyűséget, az üde erőt, mely megszállta az izmok vastag pántjait. Ahogy széles mellére zuhogott a friss Duna-víz, egyre bizakodóbb lett. Erősnek, töretlennek érezte egészségét, izomzatát, idegrendszerét. És ekkor elérkezett hozzá egy rekedtesen csobbanó női hang:

– Fel a kezekkel!

Oldalra pillantott. Az ajtóban egy géppisztolyos lány állt. A víz dermesztően zuhogott nyakszirtjére. Gondolatok nélkül állt a tus alatt, meztelen, lúdbőrös testtel. A víz, mely néhány pillanattal korábban még frissítően hatott a szervezetére, most már borzasztotta.

– Azt mondtam, hogy fel a kezekkel!

Káli Gyulának a hang valahonnan ismerős volt. Újra a lányra pillantott, és ekkor megismerte. Sörösló volt. Kék gyapjúszoknyát viselt, gojzervarrott félcipőt és pufajkát. Fejét sötétkék svájcisapka fedte.

– Te vagy? – szólalt meg Káli.

– Én… Mondtam, hogy fel a kezekkel!

– Úgy látom, Sörösló, ki akarod magadat pofoztatni – mondta Káli, és lehajolt a szappanért. Lassan habosra mázolta a testét, aztán beállt a tus alá. A lány lövésre készen tartotta a fegyvert, és kíváncsian bámulta Káli meztelenségét.

– Most lelőhetnélek – mondta.

– Lőj – válaszolta Káli.

– Összemászkálom utánad az egész várost, te meg itt lubickolsz! Nem tűröm tovább, beléd lövök.

Káli élvezettel forgolódott a gyöngyöző vízsugarak alatt. Jól lemosta magát, aztán törülközés közben a lányra pillantott:

– Nem szégyenled magadat, Sörösló? Úgy nézegetsz, mint egy szentképet…

– Szeretnék majd mindig emlékezni rád… Sajnálom, hogy le kell téged lőnöm…

Dresszet húzott és tornacipőt. Zakóját a karjára terítette. A lányt félretolta az ajtóból:

– Vigyázz, Sörösló, nem érek rá – mondta.

A lány két lépésről kísérte. Akkorákat koppant a cipője, mint egy börtönőré. „Ez a félhülye még képes lesz belém lőni… Szép lány… Szép és őrült… Szerethet engem… Mit szeret rajtam?… A lövöldözésről, azt hiszem, már lemondott… Örül, hogy megtalált, csak nem tudja még, hogyan álljon át a barátságosabb hangra… Ez hiányzott még nekem, egy őrült lány… Mintha nem lenne elég zűrzavar…” – tűnődött, és közben visszaérkezett a tornaterembe. A lány becsukta az ajtót, és körülnézett.

– Itt kussoltál? – kérdezte.

– Engedelmeddel…

– Én meg a lakásod körül lestelek. Mekkora állat vagyok… A házban egyébként azt beszélik, hogy a mérnökék disszidáltak…

– Milyen mérnökék?

– Akiknél laktál.

Káli megkezdte a tréninget. A lány leült egy ládára, és érdeklődve figyelte a bemelegítést.

– Tedd le már azt a rohadt géppisztolyt! A végén még elsül a kezedben! – mondta Káli, és gyakorlatait megszakítva a lányra meredt.

– Nem tehetem le.

– Kinek az oldalán harcolsz?

– Azt még nem tudom… Csak felfegyvereztem magamat…

– Óriási ötlet… És pont rajtam akarod kipróbálni?

– Szeretlek.

Káli legyintett és folytatta a munkát. Labdagyakorlatokat végzett, zsonglőrködött, majd asztalhoz állt. Húsz percig adogatott, aztán odaszólt a lánynak:

– Tudsz pingpongozni?

– Tudok.

– Na, gyere, akkor legalább te leszel most a partnerem.

– És ezzel mi legyen? – kérdezte, és megemelte a géppisztolyt.

– Tedd a földre.

Sörösló levetette a pufajkáját, és ütőt fogott. Elég gyengén játszott, de a falnál kellemesebb partnernak bizonyult. Káli élvezettel lendült játékba. Figyelemmel kísérte saját lábmunkáját, és igyekezett a helyes tartásokat beidegzeni. A lányt közben alaposan megdolgoztatta. Megizzadt szegény, és kipirult, mint egy pünkösdi rózsa. Nevetgélve szaladt a labdák után, de a tréning végén ismét elkomorodott. Felkapta a géppisztolyt, és nekitámaszkodott a falnak.

– Mi bajod? – kérdezte Káli.

– Csupa kosz vagyok, és izzadt… Én nem fürödhetnék meg?

– Fürödni lehet… Hideg vízben. Legalább kijózanodsz.

– Akkor én megfürödnék… Te pedig őrködsz majd ezzel a gépfegyverrel. Jó?

A fürdőszoba ajtajában átvette a fegyvert, és a nyakába akasztotta. A lány levetkőzött, és beállt a tus alá. Amikor felszisszent a jéghideg permet alatt, Káli Gyula lábujjhegyen elindult a kazánház felé. Kinyitotta a homályba nyíló ajtót, és a géppisztolyt bedobta az ismeretlen tárgyak közé.

– Gyula… Gyula… Hát így őrködsz? – hallatszott a folyosón a lány ijedt hangja.

Káli visszarohant a fürdőhöz, és benyitott:

– Mi van?

– Hát elmentél?

– Dehogy.

– Nem mosnád meg a hátamat? Iszonyú koszos vagyok.

Káli behúzta maga után az ajtót, és a lányhoz lépett.

– Hol a fegyver?

– Eldobtam.

– Te hülye, mit kezdünk fegyver nélkül? Megölhetnek bennünket…

Káli zavartan bámulta a lány testét. Nagyon szép volt. Üde, arányos, kreol. Az arca is szép volt, és a szája duzzadt a szenvedéstől vagy a sóvárgástól. Nem értette, mint mond a lány. Csak a testét értette, szép mellét, nyakát. Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Sörösló hozzásimult, átnedvesítette trikóját, pantallóját.

– Nem jó itt, jöhet valaki… Állati harc van a városban – mondta aztán, és elhúzódott a fiútól.

Káli felkapta a szappant, és villámgyorsan megmosta a lány hátát.

– Nagyszerű ötletem van – közölte, amikor a lány öltözött. Aztán kézen fogta, és futólépésben végigvonszolta a folyosón, át a külső, majd a középső tornatermen is. – Mit szólsz ehhez? – kérdezte a fehérdresszesek titokzatosan szép edzőtermében.

– Micsoda kégli… – álmélkodott Sörösló, és ledobta magát a bőrkerevetre.

Káli Gyula konzerveket, vizet, lámpát és egy tornaszőnyeget cipelt a legbelső terembe. Néhány ládát az ablak elé tolt, hogy teljes magasságban eltorlaszolja, majd az ajtó elé is barikádot épített.

Sörösló tárt karokkal nyújtózkodott Káli felé.

– Szeretlek, Gyula… – suttogta. – És csak téged… Soha senkivel… Te berekillanó…

– Nagyon szép vagy, Sörösló – mondta Káli, és magához ölelte a lányt. A falról Ogimura aszketikus arca meredt rá megbotránkozva. De Káli Gyula ezen a délutánon nem törődött a japán varázslóval. Semmivel sem törődött. Hosszú ideig élt magányosan.

Később a lány fátyolos, halk hangon megszólalt:

– Édes Gyula… Mit jelent az, hogy „Riadt tündérkutyák ugatnak, s tündérrejtekbe tűnnek el”?

 

9.

– Foglalkozása?

Káli Gyula a bíró arcát nézte. Fiatal ember volt, talán harmincöt éves. Gesztenyeszínű haját oldalra fésülte, mint Gary Cooper. Vasalt zakója, ingének hófehérsége, sima nyakkendője megállapodott eleganciát tükrözött. Szabályos arca kreolba játszott… Nem is kreolba… A kreol másfajta minősítés… A kreol arcszínt öröklik az emberek. A fiatal bírónak napbarnított bőre volt. Nyilván kvarcolt. Decemberig a vízparti barnaság mindig kifakul. Az ápolt bőr fölénye mozdulataiban is megnyilvánult. Fogai hófehéren villantak, ha beszélt. Káli Gyulát idegesítette valami az emelvényen ülő emberben, ugyanakkor ő is szeretett volna hasonlóan szabályos öltözékben állni a tanúk padja előtt, vasaltan, fegyelmezett arccal. Igen, éppen ez idegesítette, a különbség. Észrevette, hogy a vasalt öltöny, a szikrázó ing és az elegáns mandzsettagombok ellenére is van a bíróban bizonyos lezserség. Egyes gesztusai olyanok voltak, mintha éppen egy klubfotelban ülne, és az újságot lapozgatná. Felismerhetetlen, elvont rajzolat fénylett a mandzsettagombján. Stilizált oroszlán vagy talán a rovásírás jelei? Kimeresztette a szemét, de hiába. A rajzolat a rosszul megvilágított tárgyalóteremben elmosódott.

– Nem érti a kérdést? – szólalt meg újra a bíró.

– De értem, kérem.

– Akkor nyögje már ki, hogy mi a foglalkozása?

– Szállítási előadó vagyok…

– Mióta?

– Egy hónapja kaptam az új beosztást. Előzőleg elektromos targoncás voltam a raktárban.

– Tehát előléptették. Miért?

– Nem tudom… Az embert néha előléptetik, ez természetes, nem?

– Ne kérdezgessen vissza. Arra válaszoljon, hogy ön szerint miért került új beosztásba!

– Rendesen elvégeztem a munkámat a raktárban is. Asztaliteniszező vagyok… Korábban ennél a vállalatnál az asztaliteniszezők jó állásokat kaptak. Én takarítófiúként kezdtem a sofőrplaccon… De most már jól megy a játék… A legjobbak közé kerültem… A fegyelmezett edzésrendszer nem maradt eredménytelen.

– Ön szerint tehát ezért került jobb beosztásba? – kérdezte a bíró, és az esküdtekre nézett, akik minden kérdésre egyetértően bólogattak. Az egyik esküdt kövérkés asszonyság volt, olyan házmesterféle. Bizonyára valamelyik kerületi nőtanács vezetőségében is dolgozott. Fenségesre igazította az arcát, mint egy öregedő, agyalágyult cárnő. Neki nem volt olyan szép ruhája, mint a bírónak, így hát kíméletlennek mutatkozott.

Káli Gyula iszonyúan unatkozott. Fogalma sem volt róla, hogy miért idézték meg a bíróságra.

– Igen, azt hiszem – mondta, aztán a gépírónőre pillantott, aki sárgás papírívekre zakatolta szavait. „Amit én most kinyilatkoztatok, ezek felírják. Kőbe vésik… Nagyszerű alkalom… De mit kellene kinyilatkoztatnom?…”

– Kovács János igazgató elvtárs azt vallotta magáról, hogy megbízható, becsületes ember. Érdemei vannak…

– Lehetséges… Az igazgató eleinte nem támogatta az asztaliteniszt, mivelhogy a futball a hobbija. De az események után megváltozott. Most nagyon rendes.

– Események?… Ellenforradalmat akart mondani, nem?

– Igen.

– Mit keresett maga az ellenforradalom egész ideje alatt az igazgatóság alagsorában?

– Ott rekedtem… Ládákat hordtunk a tornaterembe, mert előzőleg zsúfolásig megtelt a raktár. Amikor a munka befejeződött, én még maradtam. Megtartottam az edzésemet. Már sötét volt, amikor ki akartam menni a telepről. A gyárőrség visszatartott. Ezen az éjszakán és utána mindvégig a tornateremben aludtam…

– Másnap reggel?

– Igen… Másnap reggel újra haza akartam menni. A gyárőrség ekkor már nem volt a helyén. Kiléptem az utcára, és akkor láttam, hogy a gyárőrség parancsnoka, bizonyos Gulyás nevű, ott fekszik a járdán halva… Szép gyapjas bajsza volt, nagyon sajnáltam… Megfordítottam, mert a hasán feküdt, és akkor tüzet nyitottak rám valahonnan. Géppisztollyal lőttek. Hason csúszva jutottam vissza az igazgatóság épületébe.

– Mit csinált, amikor biztonságos helyre jutott?

– Úgy emlékszem, ettem. Igen, ettem, aztán megtartottam az edzésemet… A szervákat gyakoroltam, majd meccset játszottam a fallal. Partnerom, ugye, nem volt, így a falra kellett hagyatkoznom. Jól visszaverődtek a labdák…

– Mondja, Káli! Nem szégyenli magát? Lövik az utcát, Gulyás halva fekszik a járdán, maga pedig nekiáll enni. Eszik, mintha mi sem történt volna, majd pingpongozik…

– Én is életveszélyben voltam, kérem… Csaknem lelőttek… Ha tétlenül üldögélek a pincében, akkor jobban cselekszem?

– Eszébe sem jutott, hogy segítségért menjen valahová? Az is lehet, hogy Gulyás akkor még élt…

– Mondtam, hogy lőttek, mint az őrültek… Nem lehetett járkálni. És hová kellett volna mennem? Senkit sem ismertem. Gulyás pedig halott volt. Én semmiért sem vagyok felelős… Mindenkinek a saját dolga az első. Asztaliteniszező vagyok… Mindenki abbahagyta a munkáját, de én tovább dolgoztam, képeztem magamat. Új technikát tanultam, a labdakezelésben tökéletes módszereket dolgoztam ki. Nálam, kérem, a kaucsuklabdák ma már úgy dolgoznak, mint a háziállatok. De mindehhez idő kellett és fegyelmezettség… Bíró elvtárs, maga el sem tudja képzelni, hogy mit ki lehet hozni egy kaucsuklabdából…

A bíró érdeklődve hallgatta Kálit.

– A maga számára tehát a világ egy fehér kaucsuklabdává zsugorodik… Jól értem?

– Lehetséges… Vannak emberek, akiknek egy satupad jelenti a világot, másoknak a szobrászat vagy a nők, nekem a kaucsuklabda. Úgy értem, hogy elsődlegesen… Sok minden érdekel, de csak az asztalitenisz után.

– Mellékesen?

– Nem mellékesen… Az asztalitenisz viszonylatában nálam minden alárendelt helyzetbe kerül.

A bírónak elkomorult az arca.

– Figyelmeztetem, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti. Arra válaszoljon, mikor érkezett meg az a bizonyos fegyveres csoport!

– Még az asztal mellett dolgoztam, amikor rám nyitottak. A huzat oldalra nyomta a labdáimat, gyanúsnak tűnt, és felpillantottam. Ott álltak akkor már. Borostás arcú, negyvenéves férfi volt a vezetőjük.

– Mi volt a borostásarcú neve?

– Nem tudom.

– Sapkát vagy kalapot viselt?

– Nem emlékszem.

– A nyakán volt egy félkörös forradás, nem?

– Lehetséges, kérem… Elkerülte a figyelmemet…

– Mire emlékszik akkor?

– Hatan voltak vagy heten, és néhány suhanc. Egy katonaruhás is volt köztük. Pingpongozott velem… Igen… És megkérdeztem a borostásarcút, hogy ki lőtte le az öreg gyárőrt. Azt mondták, hogy ők éppen most érkeztek, és mennek a Szabad Néphez. Amikor elmentek, adtak egy pisztolyt.

– Ezt? – kérdezte a bíró, és felmutatott egy revolvert.

– Lehetséges… Nem néztem meg… Amint elmentek, bedobtam a kazánházba…

– És ehhez mit szól? – kérdezte a bíró, és az asztal alól felmutatott egy dobtáras géppisztolyt.

Káli Gyula hallgatott. Nem tudta, mit kell ezekre a kérdésekre válaszolni. Amikor véget ért a harc, szólt az igazgatónak, hogy időközben bedobott a kazánházba két fegyvert. Ha nem szól, akkor most a bíró nem kérdezgetné a fegyverekről.

– Ezt is maga dobta a kazánházba?

– Ha ott találták, akkor én.

– Hogyan került magához?

„Mennyit tudhat ez a bíró? Semmit… Csak megjátssza magát…” – tűnődött, és fakó pillantásokkal vizsgálgatta az emelvényen ülő férfit.

– A folyosón találtam… Nagy jövés-menés volt az épületben. Valaki ottfelejtette…

– Mit tud Süle Máriáról? Művésznevén Sörösló.

Káli hallgatott.

– Együtt látták magukat az ellenforradalom végén, ebből szabad a bíróságnak arra következtetni, hogy maguknak viszonyuk volt?

– Ez magánügy. A bíróság természetesen arra következtet, amire akar.

– Kovács emberei az utca másik oldaláról negyedikén reggel egy géppisztolyos lányt láttak a MASZK kapuján belépni… A lány vallomása egyébként itt van, felolvasom, jó?

A bíró szenvtelen hangon olvasásba kezdett: „Az egyik téren teherautó állt, és fegyvert osztottak a járókelők között. Én is kaptam egyet… Káli Gyulát kerestem, mert én… Szerettem… Nem találtam sehol… Amikor meglett, éppen fürdőzött. Mérgemben csaknem lelőttem. A géppisztolyt elvette tőlem, és eldobta valahová. Én még féltem is, hogy fegyver nélkül maradtunk… Mindenki fegyverrel járt akkor, nem tudtunk volna védekezni… De azután a belső tornateremben elbarikádoztuk magunkat…” – a bíró felpillantott a szövegből, és Kálihoz fordult:

– Kívánja, hogy tovább olvassam?

– Nem szükséges… Mikor hallgatták ki a lányt?

– Ma reggel.

– Értem – mondta Káli –, a történet stimmel.

– Maga tulajdonképpen miért támogatta Kovács igazgató pártmegbízatását?

– Nem tudom… Amikor először találkoztam vele, elég kurtán bánt velem, de az arca mást mutatott. Állandóan úgy éreztem, hogy emberi hangon szeretne velem beszélni, de nem teheti, mert a körülmények pontosan meghatározzák a viselkedés lehetőségét. Megsajnáltam. Már akkor szerettem volna megmondani neki, de a körülmények az én viselkedésemet is megszabták… Később sem szóltam erről. Manapság az emberek mindent félreértenek. Kovács csak megijedt volna. Az ő helyzetében valóban kínos lenne, ha valamilyen gyengeség, vagy, ahogyan mondani szokás, polgári érzelgősség látszana az arcán… Sajnálom, hogy nem lehet vele őszintén tárgyalni, de megértem.

– Ön tehát nem tudatosan támogatta az igazgató akcióját?

– Tudatosan támogattam, de az indítékaim magánjellegűek voltak. Ha Kovács azt kívánja, hogy lőjek le valakit, azt már nem vállaltam volna. Képtelen lennék magyarokra lövöldözni…

– A magyarok viszont falhoz állították, mert azt hitték, kommunista. A suhancok pedig fél napig tüzeltek a szertárban mocorgó árnyékra. Nem maga hasalt a szertár cementpadlóján?

– Igen, rám lődöztek ott… Elfogyott a pingponglabdám. Kimentem vételezni. Később gránátot is dobtak abba a helyiségbe, de akkor én már a folyosón kúsztam a tornaterem felé.

– Káli Gyula, önt tanúként hallgatjuk ki…

– Tudom…

– Ismét felszólítom, hogy az igazat vallja, mert a hamis tanúzást a törvény szigorúan bünteti – mondta a bíró, és az oldalsó ajtóra pillantott.

Megbilincselt férfit vezettek a terembe. Fakó arcú volt, sovány. Negyvenévesnek látszott. Az őrök a tanúk padja és a bírói pulpitus között állították meg.

– Ismeri az elővezetett vádlottat? – fordult a bíró Káli Gyulához.

– Nem ismerem.

– Nézze meg jobban… Nem ez a férfi járt huszonnegyedikén reggel a tornateremben?

A kör alakú vágás most jól látszott a nyakán. A megbilincselt férfi valóban hasonlított a borostásarcúra, de Kálit a nyakon sötétlő sebhely megzavarta. A kör alakú forradásra nem emlékezett. Megrázta a fejét:

– Nem tudom… Hasonlít arra, de a sebhelyre nem emlékszem… Úgy látszik, nem azonos a két ember.

– Jól megnézte?

– Igen.

Monstre per volt. Kiderült, hogy a vádlottak közül sokan emlékeztek egy fiúra, aki a legnagyobb tűzharc időszakában magányosan pingpongozott valamelyik épület alagsorában. Olyanok is akadtak, akik csak hallottak a titokzatos fiúról, de azért hivatkoztak rá mint ártatlanságuk tanújára.

Kedvetlenül tért haza. A kérdések, a bíró szigora, az esküdtek gyanakvása megalázó volt. Megértette a szigorúságukat, mégis elszomorodott. A sebhelyes nyakú férfira gondolt, aki sápadt közönnyel állt a bíróság előtt. Egykedvűen bámult a fejek felett a semmibe, az asztalokon és a házak tűzfalán is túlra. A forradásosnyakút már nem érdekelte a bíróság.

Hideg decemberi szél süvöltött a házsorok felett. Romba dőlt épületek álltak az utcák mindkét oldalán. Másutt csak a vakolatot verték le a golyók, vagy a műkőbe vágtak réseket. Káli a falakat bámulta, és a forradásosnyakúra gondolt. A golyó ütötte rések pontosan jelezték, hogy hol lehetett négykézláb vagy hason csúszva átmászni a tűz alatt. Ahol igazi utcai harcok folytak, ott a járdát is felszaggatták a lövedékek… „Mennyi halál… Itt is meghalt egy ember, ott is… A halottak teste fedezte az élőket… Aztán mindenki meghalt… A tűzfüggönyön nem lehetett átcsúszni. A házakban gránátok robbantak. A bátrak is meghaltak, és a gyávák is. Aki csak belekeveredett, meghalt. Kommunisták és felkelők. Katonák, suhancok… Igaza volt az igazgatónak, az utcákon halomra lőtték egymást a magyarok… Aztán a szovjet katonák is belebonyolódtak… Fiatal ukrán és csuvas legénykék… Ez a forradásosnyakú vajon mit csinált? Bizonyára harcolt… Könnyen előfordulhat, hogy ez lőtte le a gyapjasbajszút… Rám is lövöldözhetett… Szépen körültáncoltak a golyók… Olyan vagyok, mint egy frontkatona… Nazarénus frontkatona… Csak kaptam, de nem adtam. Csoda, hogy élek… A töltény árából, melyet kilőttek rám ezekben a napokban, felépíthetné anyám a hidast…”

A kapu előtt Sörösló várta. Izgatottan didergett a fal mellett, a szél zászlóként lobogtatta a ruháját.

– Mit csinálsz itt, szívem – nézett rá Káli.

– Úgy féltem, hogy bajod lesz… Rettenetesen féltem, szegény Gyula… Nem tudtam veled beszélni… Úgy intézték, hogy ne találkozhassunk…

– Teljesen átfagytál…

– Mert nem adsz nekem egy kulcsot… Akár főzhettem volna valamit, mire hazaérkezel. De kizársz a lakásból – panaszkodott a szőke lány, és reménykedve pislogott a fiúra.

– Kulcsot nem adhatok – mondta Káli, és elindult a lépcsőház sötétjében fölfelé. A lány követte.

Az előszobában egy levél hevert. Felemelte, és a címzésre pillantott: „Sebestyén László és Káli Gyula uraknak. Feladó: Mérey Géza okl. mérnök.”

– Írtak a háziak – mondta Káli, és a lány orra elé tartotta a borítékot.

– Mennyi izgalom – sóhajtott Sörösló, és behatolt Méreyék nappalijába. Káli fogasra akasztotta a kabátját, aztán a szobában leült a lány mellé. A dívány besüppedt alattuk, és egymásnak dőltek.

– Miért idéztek be, kisfiú?

– Gondolhatod…

– Jézusom… A géppisztoly miatt?

– Igen… Azt mondják, lelőttél egy embert.

– Ez nem igaz…

– Pedig tanúk is vannak rá…

– Mit mondanak kit lőttem le?

– Bizonyos Káli Gyula nevű asztaliteniszezőt.

– Te hülye, halálra ijesztesz. Azt sem tudom, hogyan kell lőni a géppisztollyal – mondta, s karja a fiúra fonódott, mint a tökinda.

– Ez így nem lesz jó, szívem, este edzésem van – tiltakozott Káli, de a lány közben már kibújt a ruhájából.

– Nem kell örökké edzeni, kisfiú – mondta, és csókokkal borította el az arcát. Káli levegőért kapkodott, s közben kinyögött egy mondatot:

– Veled aztán sokra viszem…

– Hát nem szeretsz, kisfiú? Te aranyos, hát ez így olyan nagyszerű… Szeretsz?

– Persze.

– Ne ezt mondd… Szeretlek, Sörösló! Így, jó? És lihegj…

– Szeretlek, Sörösló.

– Nem lihegtél… Lihegj, légy szíves…

– Lihegjen a tehén! Dehogy lihegek…

– Azért szeretsz, ugye? Mert én nagyon szeretlek. Csak mindig eltűnsz. És én csak várlak napokon át… Hiába. Nagyon rossz várni. Mindig nekem kell jönnöm. De megbocsátok, mert szeretek veled lenni. Ugye, a szerelem milyen nagyszerű?

Káli némán simogatta a lányt. Szép, márványsimaságú teste volt. Szerette a bőrét, odaadását, de a panaszai idegesítették. A vállalati munka és az edzések után alig maradt ideje enni, közlekedni, aludni… A lány pedig eléje toppant a legváratlanabb helyeken. Persze igaza volt. De Káli nem törődhetett más emberek igazával… Érezte, hogy az a vég… Ha a panaszokra figyel, lekésik saját programjáról. Az emberek ráértek. Alig akartak valamit az élettől. Éppen csak jól élni. Így nem érthették meg harcát, küzdelmét a tökéletesedésért… Mindenki elvárt valamit. Ráértek várakozni, más dolguk nem akadt. Az önálló cselekvés nehéz útjától féltek. Féltek teljesebbé válni. Meg sem próbálták. Sörösló csak boldog akart lenni. Egészen kevés, odavetett boldogsággal beérte. De ezeket a boldogságokat, a szerelem természetéből eredően, Káli Gyula lényéből kellett lefaragnia. Kálinak sokszor nagyon jólesett, hogy magához szoríthat egy embert, nőt, szép, ruganyos testű lányt. Ha bánata volt, sérelmek érték, megnyugvást talált Süle Mária testére borulva. Sörösló pontosan elvégezte a munkáját az igazgatóság bérelszámoló részlegében, hetenként kétszer kosárlabdázott, s a fennmaradó idejében egyfolytában Káli Gyulát várta. Szép, őszinte szerelemmel készülődött napról napra a fiú elé, s ha közeledése kudarccal járt, sírva fakadt.

– A levelet, Gyula, fel sem bontod? – szólalt meg a lány öltözködés közben.

– Sebestyénnek címezték.

– És neked.

– De Sebestyén az első név…

– Igaz, igaz…. És hol van Sebestyén?

– Ki tudja… Talán már nem is él.

– Hol adták fel? Legalább a pecsétet nézd meg. Lehet, hogy itt vannak valahol az országban.

Káli Gyula az asztalhoz lépett, és felemelte a levelet.

– Bécsben – mondta és letette.

– Bontsd fel. Fogadok, hogy a lakásról van benne szó.

– Edzésre kell mennem. Felidegesít. Eltereli a figyelmemet.

– Ma már amúgy is mindegy… Legjobb lenne, ha itthon maradnál, és nem mennél edzésre. Majd főzök valami kaját. Tudok ám főzni. És majd teázunk. Kint baromi hideg van, igazi decemberi hideg.

– Nekem nem mindegy… Olyan rendes lány vagy, de amint megjelensz, destruálsz.

– Neked a szeretet destruálás? Nem is szeretsz igazán, ha ilyeneket mondasz. Jó kis állásod van, minek ez a nagy erőlködés. Úgysem viheti az ember semmire…

Káli az asztal előtt állt, összefont karokkal. A lány arcát nézte. „Na, ez a klasszikus helyzet… Hideg van, tea… Vacsorafőzés, hentergés… Mit számít egy edzés?… Mindenki így gondolja… De én nem lazíthatok… Ez a Sörösló igazán klasszikus. Úgy ismeri az alkalmas szövegeket… Szép is. Pontos, megbízható ideológiát tálal: hát nem szeretsz? Nincsenek benned érzések? Ennyit sem érdemel az a nő, aki téged a legjobban szeret a földön?… És a férfiból kitör a lovagiasság, a szeretet őszinte, egészséges buzdulása… Észre sem veszi, s már sodródik az árral… Ezer és ezer fontos szempont akad másnap már, amiért újra csak le kell mondani az edzésről… Nem általában az edzésről, csak arról az egyről, ami arra a napra esik. A lelkiismeret meg sem rezzen… A nőknek igazuk van… Szeretetre vágynak, a férfi közelségére. Otthonra, fészekre… Aki produkálni akar valamit, az meneküljön.”

– Igazad van, Sörösló, de én elmegyek az edzésre. Dolgoznom kell.

– De pont most? Hiszen jól meglehetnénk itt holnapig…

– Meglehetnénk, meglehetnénk… Nincs időm… Minden perc számít, itt a bajnokság a nyakamon. És egy filmet is meg kell néznem. Lefilmeztettem a mozgásomat. Az új edző beszervezett egy operatőrt… Látnom kell, mit csinálok, másként nem tudok javítani a stílusomon. Meg kell értened, hiszen okos lány vagy…

– Szóval filmnézés is lesz… Valami kis tyúkkal. Ott káricálnak körülötted szemérmetlenül. Irigy dögök…

„A következő lépcső… Beveti a féltékenységet, ami esetleg jólesik a férfi hiúságának… Tudja, hogy tyúkokról szó sincs, de újabb alkalmat kínál a kötelesség elmulasztására. Egy olyan alkalmat, ami áldozatnak tűnik ugyan, de a béke, a másik ember lelki nyugalmáért hozott becsületes áldozatnak. A férfi a kötelesség elmulasztása közben szinte megdicsőül…” – értékelte Káli a helyzetet, aztán megszólalt:

– Azt hiszem, indulhatunk.

Sörösló arca hirtelen derűssé vált, orra körül kisimultak a duzzogástól támadt apró ráncocskák.

– Ezt szeretem benned, aranyos Gyula! A férfias határozottságot, ahogy mész az utadon, és nem hallgatsz mindenféle csacsi nyafogásokra… Persze hogy el kell menned az edzésre. Ezt a dolgot is sajnálom, hogy kísértésbe jöttünk. Igazad van, aki nagy sportoló akar lenni, az nem élhet így összevissza. Tréningezz csak nyugodtan… Mire hazajössz, főzök valamit, és kimosom a cuccaidat… – mondta.

– Dehogy mosod. Nem maradhatsz itt a lakásban. Ez nekünk egy idegen lakás. Mérey otthona. Hazamész szépen. Anyád így is kipofoz.

– Anyut csak hagyd. Nem kell belekeverni a mi életünkbe. Mérey meg Bécsben van.

– Én meg itt vagyok, és kilódítalak az ajtón.

– És akkor este visszajövök.

– Dehogy, szívem. Otthon ülsz, drága anyáddal, és stoppolod a harisnyáidat. Vagy olvasgatsz. Ábrándozhatsz is, nekem mindegy. De most vedd a kabátodat. Elkések… – mondta Káli, aztán felkapta az egyik fotel hátáról a lány kabátját, és ráadta. Sörösló beszüntette a harcot. Szomorúan bandukolt Káli Gyula után. Lementek a lépcsőn. A házmesterné felbukkant a kapu alatt:

– Jó napot, fiatalember… Mit írtak Méreyék? Láttam, levél jött tőlük. Már itt azt sem tudtuk, hogyan áll a dolog a lakással.

– Szeretettel üdvözlik magát… Azt írják, hogy soha az életben nem felejtik el az ön jóságát, becsületességét… Ja igen, és a csomag… Valamilyen értékes csomagot akarnak majd magának küldeni. Még nem döntötték el, hogy mi legyen a csomagban, de már javában gondolkodnak rajta.

– Micsoda úri népek voltak… Hiába…

– Viszontlátásra, Gergitsné! Menjen csak be, mert még megfázik – mondta Káli, és barátságosan búcsút intett a házmesternének.

A szél hódarát söpört az utcán. Az ablaktalan és beszakadt falú házak fékezték a szél rohanását. A sebhelyek előtt örvények keletkeztek, s havat, plakátdarabokat ragadtak a magasba.

– Brrr… Megfagyunk – didergett Sörösló.

– Siess haza – mondta Káli Gyula, és megcsókolta a lányt. Elváltak.

Megkerülte a halott tankot, mely rozsdákba meredten, csüngő ágyúcsőrrel hevert a járdán. Szürkén, hófelhők ólomszín árnyékában teltek a napok. Kitartóan, konok eltökéltséggel végezte edzéseit. Futács Márton, az új edző okos tanácsokkal segítette. Az ütések előkészítése a kifordulások közben így kiküszöbölt minden fölösleges gesztust, modorosságot. Lába, ütője a legcélszerűbb és legrövidebb pályán mozgott, fegyelmezett izmok emelték, lendítették a jövő felé.

Sebestyénre hiába várt. Némán, tanácstalanul ődöngött az üres lakásban. Keze a bútorokat súrolta, megérintett egy-egy régi tárgyat, és emlékek után kutatott. Különös módon összemosódtak saját, valódi emlékei és azok a hangulatok, melyeket a lakásban porosodó bútorok és bronzfényű lámpatestek keltettek. Felemelt egy-egy tárgyat, és tűnődött. Emlékképek lepték el az agyát, lelkét, olyan tárgyak érintése közben, melyekhez előzően semmi köze sem volt, eredetüket sem ismerte.

Méreyék levelét végül mégiscsak felbontotta. A mérnök golyóstollal rótta tele a finom, lilába játszó levélpapírt.

 

„Kedves Fiúk!

Bécs mellett vagyunk egy menekülttáborban. Eddig azért nem írtunk, mivel feleségem szeretett volna visszatérni. Nagyon sajnálja a szép lakást és a hangulatlámpát is. Alig tudtunk valamit magunkkal hozni, szinte csak a fényképeket és iratokat. Úgy hallom itt a hírbörzén, hogy otthon lepecsételik az elhagyott lakásokat, és a menekültek vagyontárgyait elkobozzák. Nem tudom, ez mennyiben igaz. Jó lenne, ha maguk a lakásban maradhatnának. Feleségem testvérei Szombathelyen élnek, majd a zongoráért elmennek, ha helyreáll a rend. És persze akkor, ha nem kobozzák el a bútorokat. Arra kérem magukat, hogy a többi holmit őrizzék meg. A bútorokat használják mint a sajátjukat. Ha később Magyarországra utazhatnék, néhány dolgot, úgymint leveleket, néhány fényképet, még szeretnék majd magamhoz venni. Az is lehet, hogy ezeket utánam küldhetnék. De ezt csak akkor, ha meglesz Kanadában az új hivatalom. Kanadába megyünk, nagyon jó ajánlatot kaptam. Ismerősökre is bukkantunk, akik már 1940-ben kimentek a zsidóüldözés elől. Majd megírom a hivatali címemet, és oda kérném a küldésüket. Ezek a dolgok Pesten is az irodámban voltak, csak elutazásunk előtt szállítottam őket haza, a lakásomba. Az iratszekrény legfelső polcán vannak (a feleségem azt nem érte el) egy kartondobozban. A kulcs a szekrényben maradt. Az a hangulatlámpa, ami után a feleségem olyan nagy honvágyat érez, manapság már nem nagy érték, de a negyvenes években drága és modern holmi volt. Esetleg, ha a feleségem testvére szeretné, azt is adják ki. Könnyen rendelkezem én innen. Az is lehet, hogy magukat kiteszik a lakásból, és akkor hiába íródik ez az egész levél.

A politizálástól én mindig távol tartottam magamat, már csak azért is, mivel valódibb szépségek okoztak nekem örömöt. De innen Bécsből annyit elmondhatok, hogy magyarnak lenni mindenütt nehéz. Itt is. Nagyon sok a félreértés. Rosszul értelmezik a mi egész életünket. Visszamenőleg is a történelemben.

Vigyázzanak magukra, fiúk, és ha lehet, fejezzék be az egyetemet. Otthon csak az orvost és a mérnököt becsülik, más foglalkozásnak alig van becsülete, ezt a fizetésekben is kinyilvánítják. Én így jól jártam, de soha nem értettem ezt az elgondolást.

Üdvözli magukat öreg barátjuk

Mérey Géza

Bécs, 1956. december 4-én.”

 

Káli Gyula mosolyogva megforgatta a levelet, és az asztalra tette. Szinte maga előtt látta a mérnököt, ahogy új golyóstollával valamelyik értelmiségi klubban (mert biztosan benyüzsögte magát egy ilyen helyre) írja a levelet. Szép, modern golyóstollal… Szerette az új, fiatalos tárgyakat, mintha ezek kedvező kisugárzásukkal konzerválhatnák az öregedésnek indult testet. „Boldog Mérey… Fogadok, hogy magával vitte a barátnőjét is… De hogyan? Lehet, hogy éppen a feleségére bízta a hölgyet. De mi lesz velem?… Úgy kivágnak ebből a lakásból, hogy lábam sem éri a földet. Ha tudnak. Bent élek a lakásban, tehát jogosult vagyok itt maradni… Sörösló esetleg hajlandó azt hazudni, hogy az élettársam. De miért akarok én ennyire itt maradni? Nem, nem… Sörösló csak maradjon otthon, és ha a hatóság úgy látja jónak, dobjon ki innen… Lakás vagy Sörösló? Vagyis fordítva. Lakás és Sörösló vagy az asztalitenisz?… Az út, melyen elindultam, nincs lakáshoz kötve. Persze kényelmes itt, bár hideg van. Fürdő, tágas szobák, régi bútorok. Ezek a fotelok, egy-egy szakadék mindegyik. Ha beleülök valamelyikbe, estig sem tudok kimászni. Holnap bemegyek a tanácsházára, és bejelentem, hogy ez a lakás itt megürült…”

Leült az asztal mellé, és tollat fogott. Mérey hajdani levélpapírjaiból, melyek sokkal puritánabb színben és minőségben készültek, mint a bécsi papír, megcímzett egyet, aztán a levél megfogalmazásához kezdett.

 

„Kedves Mérey úr!

Levelét megkaptam. Sebestyén Laciról semmit sem tudok. Több mint egy hónappal ezelőtt, még a fegyveres harcok idején találkoztam vele egy pincében. Egészségügyi szolgálatot teljesített, sebesülteket kötözött és szállított. Eltűnt. Így most egyedül élek ebben a nagy lakásban. A lakbért befizettem. Egyenlőre a hatóság részéről semmi sem történt. Holnap bemegyek a tanácsra, és bejelentem a változásokat. Jó lenne, ha a zongoráért és más tárgyakért eljönne valaki a közbeeső időszakban. Itt csak a házmester érdeklődik naponta, hogy mi lesz a lakással. A jelzett értékeket majd a kért címre továbbítom. Örülnék, ha közben Mérey úrnak sikerülne személyesen hazalátogatni, úgy lenne ez is a legegyszerűbb. De megoldható postán is. Kedves feleségének tisztelettel küldöm kézcsókomat, és minden jót kívánok neki az új élethez.

Itt szorgalmasan folyik a helyreállítás. Úgy hallom, kölcsönöket kaptunk több országtól, és megkezdődik a rendes élet. A munkások már a legtöbb üzemben dolgoznak. Én erős edzésben vagyok, bízom magamban. Azt hiszem, a tavaszi bajnokságon szép eredményeket érhetek el. De Önt ez úgysem érdekli valami nagyon, így hát zárom soraimat.

Tisztelettel köszönti:

Káli Gyula

Budapest, 1956. december 20.”

 

Elolvasta fogalmazványát, aztán elszégyellte magát. „Méreynek írok, anyámnak nem. Azt sem tudja, élek-e, halok-e.”

Új levélpapírt húzott maga elé, és felírta a megszólítást: „Kedves Édesanyám!” Sokáig gondolkodott, majd így folytatta:

 

„A közelgő karácsony alkalmából minden jót kívánok… Szerencsésen átvészeltem az eseményeket, még csak kisebb sérülést sem kaptam. Előfordulhatott volna. Sikerült az egész elmúlt időszakban naponta megtartanom az edzéseket, így nagyon előrehaladtam választott sportomban. Az edző szerint (ez itt már a harmadik edző, amióta megjelentem, mivel az első felmondott, a második pedig disszidált) kitűnő a technikám, és néhány olyan ütésformához is értek, melyeket a többiek nem is ismernek. A helyzetem olyan értelemben is egyszerűbb, hogy néhány tehetséges versenyző is disszidált. Ez persze csak átmeneti előny, mert a nemzetközi versenyeken újra csak összekerül majd velük az ember, ha ugyan el nem kallódnak. Ebből is láthatja, édesanyám, hogy itt milyen nehéz a győzelem, pedig más út nincs. Mindenkit le kell győzni előbb vagy utóbb.

Karácsonyra sajnos nem mehetek haza, mert a bajnokság kezdetéig naponta kell edzenem. Most már nagy kockázat lenne az edzések kihagyása. A szervezet megszokta az erős terhelést. A sportorvos azt mondja, hogy nem lazíthatok a tempómon, mert akkor felborul a belső, fizikai egyensúlyom. De szeretettel gondolok édesanyámra, és talán még karácsonyfát is állíthatok majd itt. Azért sem utazhatnék most haza, mivel egy elhagyott lakásban vagyok. A házigazda disszidált. Ha itt hagyom, akkor beköltöztetnek valaki mást. Ha Pesten akarok sportolni, bizony nem ártana egy ilyen nyugalmas hely.

A múlt alkalommal küldött levelére, melyben a hidasról tetszett írni, már nem is tudtam válaszolni, mert olyan gyorsan követték egymást az események.

Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok:

Gyula

Budapest, 1956. december 20.”

 

Borítékba rakta a leveleket, aztán kibámult az utcára. Alkonyodott. Árnyak haladtak a járdán. A ház előtt megállt egy teherautó. A ponyván ismerős szavak sorakoztak: „Magyar Szállító és…” A többit már nem tudta elolvasni, mert a felirat átívelt a kocsi túloldalára.

Megszólalt a csengő. A szürkületbe vesző szobán át elindult az ajtó felé. Kinyitotta az ablakot, és a jövevényekre bámult szótlanul. Középtermetű, molett asszonyság és egy fiatal lány állt a lépcsőházban. A lány talán tizenhat éves lehetett, vagy még annyi sem. Lódenkabátot viselt, és házilag kötött sapkát. Ijedtnek látszott.

– Jó estét kívánok… Méreyéket keressük – szólalt meg a lány.

– Elköltöztek.

– Mérey Gézáékra gondoltunk… A mérnökékre…

– Bécsben vannak… Talán önök a szombathelyi rokonok?

– Nem, mi nem vagyunk velük rokonságban. Én Sebestyén László húga vagyok, és itt az édesanyám… Most nem is tudom, mihez tudunk kezdeni…

– Kezét csókolom, tessék bejönni – mondta Káli, és kinyitotta az ajtót, majd villanyt gyújtott. Sebestyén húga szép, bársonyos arcú kislány volt. Hamvas, szűzi… Áradt róla a szűzi mandulaillat vagy valami hasonló. Az asszonyság sietve félretolta a lányát, és megszólalt:

– Bizonyára maga volt Lacika szobatársa…

– Igen, Káli Gyula vagyok.

– Lacika holmiját szeretnénk hazavinni. Ennek, úgy látom, semmi akadálya. A MASZK-nak éppen feljött a kocsija a dombóvári telepről, kihasználtuk az alkalmat. Itt áll a kocsi a ház előtt. Ugye, segít majd lehordani a dolgokat?

– Igen, segítek. És Laci hol van?

– Ne is kérdezze, kiment szegénykém Nyugatra. Már Franciaországban van. Megismerkedett egy híres sebésszel, az majd támogatja. A férjem már írt is egy levelet annak a tanárnak. Németül írt neki, de a franciák intelligens emberek, biztosan tudnak németül.

– Biztosan, asszonyom.

Az asszonyság belépett a szűk diákszobába, és felgyújtotta a villanyt. Ismerte a helyet, otthonosan rendezkedett. A kislány követte. Bőröndöket emeltek le a szekrény tetejéről, és csomagolni kezdtek. Az asszonyság meglengette Sebestyén agyonizzadt pizsamáját:

– Szegénykém, ezt sem használhatja már. De majd jó lesz a férjemnek. Lacika igazi úriemberré válik odakint, ajaj, micsoda pizsamákat vásárolhat néhány év múlva. Mégis nagy csapás nekünk ez az egész. Méreyék mikor mentek el?

– A házmester szerint október utolsó napjaiban látták itt utoljára…

– Ez is minket sújt. Úgy terveztük, hogy majd a kislányom is itt lakik egyetemista korában. Méreyné megbízható, vallásos úriasszony volt, nyugodtan rábíztam volna a lányomat. Mi lesz most Anikóval, fogalmam sincs róla. Maga itt marad ebben a lakásban?

– A jelek szerint igen.

A kislány Kálira bámult. Mély égkék szeme volt.

– És engem nem venne ide? – kérdezte.

– De idevenném – mondta Káli, és a lányra mosolygott. Az asszonyság sietve közbelépett:

– Anikó! Ezért a neveletlenségért otthon majd számolunk! Felajánlkozni egy magányos férfihoz lakónak… Hallatlan… Ezt apádnak is megmondom este.

– De ha egyszer olyan rendes a Káli úr… Igaz, hogy bajnok lesz? Lacika megírta nekünk, hogy biztosan bajnok lesz magából…

Sebestyénné Kálihoz fordult:

– Kérem, ne törődjön vele. Még kislány. Összevissza beszél.

A könyvek már nem fértek a bőröndökbe. Rafiával és cukorspárgával kötöztek belőlük szögletes csomagokat. A cipekedésnél már a sofőr is segédkezett. Két fordulóval a kocsihoz szállították Sebestyén László minden diákkori ingóságát.

– Ámen – mondta Káli.

– Ez mit jelent magánál? – kérdezte a kislány.

– Azt, hogy valami ismét véget ért. Egy barátság. Szerettem az ön bátyját, nagyon rendes fiú volt.

– Majd én megírom magának, hogy hol van Laci, és mi lett vele. Jó? Ha érkezik tőle levél, azonnal írok én is…

Az asszonyság hirtelen oldalra fordult, és pofon vágta a lányát.

– Taknyos, azonnal beszállsz a kocsiba!

A sofőr megcsóválta a fejét. Káli pedig a lányhoz lépett, és kezet csókolt neki. A lány sírt.

– Köszönjük, hogy segített. Ne haragudjon, hogy ez a taknyos lány annyi zűrzavart okozott – mondta Sebestyénné, és kezet nyújtott Kálinak. Káli Gyula az asszonynak nem csókolt kezet.

A kislány ekkor már az autóban ült, és onnan figyelte az eseményeket. Nagyon boldog volt. Kis mancsát az ablaküvegre nyomta, s az ujjai lazán szétálltak.

A teherautó nekilendült, és beleveszett a rosszul világított utca árnyéktornyai közé. Káli felszaladt a lépcsőn. Sietve magára zárta az ajtót. Belesüppedt a könyvespolc előtt várakozó fotelba. Bámulta a homályt. A kislány kezének tinta- és keserűmandula-illata volt. Főleg tinta. A teherautó rég elporzott a téli, megroggyant utcákon, de Káli Gyula a tinta- és mandulaillatot még mindig érezte. Úgy tűnt, beleszeretett Sebestyén Anikóba… Arcára azonban nem emlékezett. Csak egy illat maradt a lány látogatásából, s az illat fájdalmat okozott. A szoba lágy sötétjében rátörtek a régi nosztalgiák. Brüll Ancsa és Sebestyén Anikó egyetlen közös sajgássá változott. Anikónak Brüll Ancsa volt az arca, de az illat mégis a dombóvári lányt idézte, aki furcsamód felbukkant a téli estén, aztán azonnal eltűnt. „Tintaszagú szerelmem… Szerelemszagú tinta… Mit akarok én ezekkel a lányokkal?… Hiszen nem kellenek. Ha jön valamelyik, azonnal félrelököm… Megölöm őket… Mindegyik áldozattá válik, ha megérinti a testemet… Mégis kellenek… De csak az ilyen ködös, tünékeny álomba mosódó lányok… Akik a maguk módján olyan tökéletesek, hogy közönséges tintaillatukkal győznek… Tintaillatú lányok. Milyen egészségtelen vagyok. Csak a megfoghatatlan érdekel. A labdák röpte is ilyen. A fehér kaucsukgömbök zsongó repülése. Ez ér valamit az életben. Az összetört hófehér labdák, melyekből egy gregorián dallam száll az ég felé, mint a lélek. Csak ezek a labdák érnek valamit, és Brüll Ancsa teste. Soha nem szabadott volna arról a szigetről eljönnöm. Ott töretlen volt számomra az egész világ. Szép és megbonthatatlan… Elhagytam a szeretőmet, testemet. Elárultam magamat, mert már egy másik álomkép vonzott. Labdaálmok. Csak azt nem értem, hogyan lehet ez ennyire azonos. Mi különbség van a lányok szép teste, szerelme és a hószínű labdák röpte között? Semmi… Brüll Ancsa most a Dunára néző ablak mellett ül, és a hajók csattogó zászlóit nézi. A sziget ilyenkor ködben áll… A komp, mint egy víziszörny, dudájával ráijeszt a városra… Féldeciznek a hajósok… Menyus kibámul az üvegfalon át a Dunára… Szomorú, de azért mindent számon tart. Egyetlen motorcsónak sem kerüli el a figyelmét. Tudja, hogy kik indulnak a zátony felé, kik igyekeznek Julkához. A vénasszony forralt borral várja a szerelmeseket… Jó lenne, ha Anikó írna egy levelet… Vagy Ancsa… Bárki… Anikó tintaszagú szerelmes leveleket írna… De nem ír. Nem is szerelmes. Csak egy kíváncsi bakfis… Brüll Ancsa is ilyen kíváncsi bakfis volt… Brüll Ancsa a világ legszebb nője. Ma is. Örökké. Soha többet nem látok olyan tökéletes lányt. Még visszatérhetnék. Csak le kellene mennem a Dunához. Bármelyik lefelé tartó hajó felvenne. Még tart a rendkívüli állapot, a kusza, tébolyult népvándorlás. De én nem vagyok alkalmas a boldogságra… Ma jött egy új lány, hogy megigézzen… Tintaszagú szerelmem, azt hiszem, jól összevernek otthon… Ha felköltözne ide a kisszobába, gyönyörű lenne. Eszményi. Nagy reccsenéssel kettétörne a sportkarrierem… Sebestyén mama pedig húsos töltött káposztát küldene Dombóvárról… Mikor oszlik el a mandulaillat?”

Felállt, villanyt gyújtott. A mérnök könyvespolcára bámult. Kiemelt egy könyvet, és szétnyitotta: „A Mája főrugója a vágy – és annak, aki nem tudja magát a vágy karmaiból kiszakítani, reménye sem lehet arra, hogy megszabaduljon a Nagy Illúzió bűvköréből…” – olvasta. Becsukta a könyvet, és a címlapra pillantott: „Dr. Alexander Cannon: The Invisible influence.” Magyar alcímei pedig így sorakoztak: „Kelet mágusai, Tibet misztikája és csodái.”

„Én a vágy karmában vagyok… Tele vagyok tintaszagú vágyakkal” – gondolta, és tanácstalanul körülpillantott a szobában.

 

10.

– Nézd, mit vettem neked! – lelkendezett Sörösló, és egy posztópapucsot helyezett Káli Gyula lába elé.

A papucson kávézaccszínű kockák mosódtak egymásba, s színükkel, nyugodt formarendjükkel a polgári otthonok kényelmére emlékeztettek, és az öregségre. A Pesti Izében egyébként 1945 táján minden klasszikus férjnek ilyen papucsot rajzoltak a karikaturisták. Káli Gyula igyekezett visszaemlékezni, hogy mit is csináltak ezekben a viccekben a férjek, de csak egy ragyás képű matrózt tudott a múltból felidézni, aki Duha Vendel számára minden héten meghozta Pestről az újság legújabb számát. A Pesti Izéről furcsa módon eszébe jutott egy mondat: „Vigyázz, Malvin, jön a kanyar…” Ez a képaláírás annak idején alighanem a fordulat évére utalt, de Káli Gyulának most más asszociációi támadtak.

– Legjobb, ha azonnal felpróbálod. Rettenetesen izgulok. Ha nem találtam el a lábad méretét, lúgkövet iszom.

– Mi ez? – kérdezte Káli, s úgy bámult a papucsokra, mintha krokodiltojásokat látna.

– Papucs – mondta a lány –, nem is örülsz?

– Nagyon örülök, de most éppen csak beugrottam. Nem maradhatok sokáig. Nyakamon van a bajnokság…

– Pedig ezt a papucsot éppen azért vettem neked, hogy a ronda, megpatkolt cipőiddel ne mászkáld össze a parkettomat. Akármennyi időre jöttél, tessék levetni – mondta a lány, majd lehajolt, és kifűzte Káli cipőit.

A ház, melyben Sörösló lakott, a belváros egyik szűk utcájában állt. Vakolata rég lehullott, csatornái rozsdás foszlányokban lógtak a magasban. A lépcsőházat minden valószínűség szerint a lakóknak társadalmi munkában kellett volna gondozni, így iszonyú büdös és koszos volt. A lakásokhoz emeletenként körfolyosókon lehetett eljutni. Sörösló és édesanyja a ház negyedik emeletén laktak. A körfolyosó itt megroggyant, és veszélyes szögben az udvar kövezett négyszöge felé lejtett. Sörösló és édesanyja szoba, konyha, kamra plusz egyszobás lakásban éltek. A plusz egy szobába a lakás főrészéből nem lehetett simán átlépni, mivel korábban az albérlő kérésére az összekötő ajtót befalaztatták. A külön szobába így csak az udvar felett lebegő függőfolyosón át lehetett behatolni. A plusz egy szobában Sörösló lakott. Ragyogó fényesre vikszelte a parkettet, kis fizetéséből tetszetős, modern garnitúrát vásárolt, és bezsúfolta a falak közé. Sörösló mamája úgy vélekedett, hogy a plusz egy szobában akár férjestül is lakhat majd a lánya, hiszen a kényelemhez már csak a gáz és a vízcsap bevezetése hiányzott. A mellékhelyiség nem jelentett problémát, mivel a bölcs tervezők azt demokratikus előrelátással húsz évvel korábban megoldották. Minden függőfolyosóról zöld ajtócska nyílott a klozetterembe. A klozetterem két egymással szemben álló, alul-felül nyitott ajtósorból állt, melyek mögött valódi vízöblítéses alkalmatosságok szerénykedtek. Minden ajtóhoz három lakó kapott kulcsot. A családok persze nagyok voltak, így a klozetteremben olyan vécé is akadt, amelyikre tizenhat ember járt. A klozetterem az ósdi bérházban olyan szerepet töltött be, mint a régi Rómában a fórum. Az asszonyok vidáman végezték dolgukat, és a deszkapalánk felett átkiabáltak egymásnak ezt is, azt is. Ezen a XX. századi fórumon érdekes pletykák vándoroltak családtól családig, mód nyílt az árak és erkölcsök naprakész ellenőrzésére, de mások beszélgetésének lehallgatására is. Gyakran előfordult, hogy az egyik család nőtagjai a másik család férfitagjaival egy időben végezték dolgukat. Így az emelet lakói illúziók nélkül éltek. Káli Gyula soha nem mulasztotta el a klozetterem meglátogatását. Vidéki lelke álmélkodott. Olvasott valaha francia regényeket… A kikötőben furcsa történeteket hallott a világot járó hajósoktól… Edzett embernek számított… De a klozetterem hangulata és szelleme lenyűgözte. Nem tudott napirendre térni a zöld ajtók mögött folyó párbeszédeken. Egyik alkalommal éppen a dolgát végezte, amikor „srévizavé” az egyik ajtó mögött megszólalt egy asszonyság: „Maga az, Fuchné?” Káli Gyula hallgatott. „Azt hittem, Fuchné, maga az… Csak nem Ádám elvtárs van odaát? Na, szóljon már valamit, az Isten áldja meg. Nem eszem meg. Jólesik az embernek egy-két szót váltani az embertársaival, ha kiszabadul a konyhából… Szóval nem az Ádám elvtárs…” Káli Gyula konokul hallgatott saját rekeszében, és persze izzadt. Az asszonyság azonban nem tágított: „Értem már… Valami idegen ül ott… Ugye, idegen?… Csak annyit mondjon, hogy férfi vagy nő?… Én férfira gyanakszom. Asszonynép már nem állta volna szó nélkül ilyen hosszú ideig… Hát csak kussoljon ott… Nem fogok itt ülni a maga kedvéért estig. A konyhám ablakából is megnézhetem, kiféle ember került közénk…” Így az asszonyság. Sörösló úgy vélekedett, hogy a klozetterem iszonyú intézmény, de legalább tágas, és nem olyan szűk fogda, mint amilyenek a szomszédos házakban vannak.

Káli Gyula kávézaccszínű papucsában a heverőig lépdelt, és leült a szélére. A szoba keskeny ablaka a szomszédos üzletház udvarára nyílt. Ládák és elszállításra váró dunsztosüvegek halmozódtak össze a mélyben. A deszka-, üveg- és vashalmok szorításában néhány ritkás lombozatú fa tengette az életét. Ecetfák és egy platánfa, melynek az ablakok felé nyújtózó ágait a korábbi években már lefűrészelték. A lombok zöld gömbje kellemesen hatott a szobából nézve. A fákat Sörösló is nagyra becsülte. Amióta kitavaszodott, állandóan az ablak előtt állt.

– A kertem – mondta most is, és a zöld gömbölyűségekre mutatott.

– Nagyon szépek – bólogatott Káli.

– Jó hírem van a számodra, kedves Gyula. Biztosan nagyon örülsz majd te is – mondta Sörösló, és a heverőre ereszkedett a fiú mellé.

– Híred?… – Káli gyanakodott.

– Anyu este tízig túlórázik. Zárás van a postán… Háromnegyed tízig maradhatsz. Hát nem nagyszerű?

– Nagyszerű, de mondtam már az előbb, hogy éppen csak beugrottam. Megyek edzeni. Tudod, hogy naponta kell edzenem.

– Tudom, édes Gyula, de tavasz van… Nézz ki az ablakon… Látod a ligetet… Milyen zöld gömbök kerekedtek ide a mélybe.

– Én is szeretnék egy zöld gömb lenni.

– Gyere, aranyos Gyula, váljunk zöld gömbbé. Add ide a kezedet, így…

– Edzésre kell mennem…

– Mindig ezt mondod. Soha nem érsz a végére ennek az edzésnek. Mások is sportolnak, de azért marad idejük a boldogságra. Te meg örökké ezt zsolozsmázod, mint egy öreg pap. Gyere, változzunk zöld gömbökké… Én olyan bódult vagyok. Csak lehunyom a szememet, és érzem, hogy a tavasz az arcomnak nyomódik.

– Az arcodnak?

– Igen, az arcomnak, aztán a mellemnek… Bizsereg a mellem, annyira nyomja.

– Az én mellem nem bizsereg – mondta Káli, és a papucsra pillantott, melyben átforrósodott a lábfeje.

– Mert nem szeretsz. Hogy lehet engem nem szeretni? Tegnap megnéztem magamat anyu nagy tükrében, meztelenül. Meglepődtem.

– Miért?

– Olyan szép vagyok.

– Ez igaz. Nagyon szép vagy. Az arcod is nagyon szép. Ájuldoznak utánad az igazgatóságon…

– Éppen csak te nem ájuldozol. Pedig teérted mindent megteszek. Nem szeretsz – mondta Sörösló, és Káli fejét tenyere közé kapva kényszerítette, hogy szembe nézzen vele.

– Ahhoz képest, hogy más emberek mennyire tudnának szeretni, nem történik veled semmi igazságtalanság. Én így is, örökké elkallódva is jobban szeretlek, mint mások szeretnének. Úgy értem, lényegében, vagyis más emberek szeretetszintjéhez képest… De igazad van, hiányzik valami a kapcsolatunkból…

– Mi hiányzik?

– A csoda.

– Tudom. A tündérkutyák…

– Aranyos lány vagy, Sörösló. Szép, bájos, üde. A tested tökéletes, mint egy szobor, és forró, mint az afrikai nyár. Százszázalékos vagy a magad módján. Pontosan tudod, mit akarsz az élettől. Én is tudom, mit akarok.

– Mit akarsz?

– Ez a papucs nem illik bele a világképembe. Jó kis papucs, de én nem tartozom a papucsos emberek közé.

– Kényelmes viselet. Lakásban ez a legkényelmesebb… Minden valamirevaló embernek van otthon papucsa. Nem értem, mi bajod van ezzel az aranyos tutyival?

– A papucs jelkép. Életformákat jelképez. A kényelmet például. Én pedig most az életem legfárasztóbb küzdelmét vívom. Papucsban nem lehet vagont rakni, nekifeszülni a fénynek, és behatolni…

– Hová behatolni?

– Az életbe, az igazi életbe.

– De Gyula kedves, az életben mi már bent vagyunk. Javában, és mindenféle értelemben. Ez az élet.

– Az, élet… De van egy igazi Élet is, amit csak nagy harcok után érhet el az ember, ha megoldott egy nehéz feladatot, ha győzött. Akkor jön az igazi élet. Akkor minden másként lesz, az emberek is mások lesznek, mivel rend van. Rendnek kell lenni ezekben a dolgokban…

– Zagyva kisfiú vagy, Gyula, és nem erről van igaziból szó. Nem szeretsz már, csak nem mered megmondani. Sajnálsz.

Káli kimozdította a lány tenyeréből a fejét, és a zöld lombgömbökre bámult. Vállat vont:

– Neked, szívem, mindenről ez jut eszedbe. Ha azt mondom, élet, te azt gondolod, hogy szerelem, ha azt mondom, harc, te egy fiúra és a kedvesére gondolsz, akik ölik egymást a féltékenységtől. Az élet nekem több ennél. Többnek látszik…

– A szerelemnél több? Ilyen nincs – mondta Sörösló.

– Ezért vagyok itt nálad. Az ember meghal az ilyen nőkért, mint amilyen te vagy.

– Az emberek igen. De te nem halsz meg… Teneked mindig akad valami fontosabb dolgod a szerelemnél… Nem értelek… Ha velem vagy éppen, úgy érzem, nincs még egy ilyen nagy szerelem a földön…

– És tényleg nincs.

– Aztán elmész… Mindig mész, mész. Másutt vagy. Mit lehet másutt csinálni? Nem tudom, mit szólnál hozzá, ha megcsalnálak…

– Szomorú lennék…

– Nem akarlak megcsalni. Nevetséges lenne… Csak most az egyszer maradj itt, Gyula. Máskor nem kérlek erre. De most nagyon szeretném, ha itt maradnál… Az alkalom is olyan kedvező. Anyu este tízig dolgozik a postán, fél tizenegy lesz, mire hazajön… És tavasz van, minden csupa zöld. Estefelé talán még növényszag is feljön ide a kertből. Néha felöntözik a fák alatt az udvart. Akkor mindig feljön ide a fák szaga. Nem akarod? Ugye, akarod?! Csak ma, Gyula… Ma… Ha most itt maradsz, máskor nem kérem. A papucsot sem kell viselned. Csigaszeges bakancsban is járhatsz a parketton. Rajtam is járhatsz. Összetiporhatsz, csak most maradj itt. Nem is engedlek el. Ha akarsz, sem mehetsz innen ki.

– Sörösló, szeretlek, de el kell mennem… – mondta Káli, és megsimogatta a lány fejét.

– Hová kell, ki az a KELL? A KELL messze van, én pedig itt vagyok.

– Az edzésrend nagy fegyelmet kíván. Nekem is nehéz… De le kell mondanom most mindenről… Rólad is le kell mondanom addig… Legfeljebb hetenként egyszer jöhetek hozzád… Most elmegyek, és majd vasárnap este jövök, jó?

– Nem engedlek.

– Nekem még így is el kell mennem. Sajnálom, Sörösló… – mondta Káli, és felállt.

– Megalázol.

– Nem… Az valami egészen más…

– Ha elmész, megalázol.

– Szívem,… Edzésem van ma délután. Itt a bajnokság a nyakunkon. Nekem ott eredményt kell elérnem. Kell. Nincs más lehetőségem az életben. Felidegesítesz. Idegesen mehetek edzésre. Bejöttem, hogy köszönjek neked, és belém csimpaszkodsz, mint egy kullancs.

– Jó. Nem csimpaszkodom beléd. Menj el. Nem kellesz nekem. Soha többet nem kellesz – mondta Sörösló, és megigazította a ruháját. Szép volt. A harag és a test kudarca sötét pírral árnyékolta az arcát. Bőre illatosan, üdén égett.

– Sajnálom, Sörösló. Nem tehetek mást. Mindenkinek megvannak a saját törvényei. Az enyémek most nagyon kegyetlenek. Magammal szemben a legkegyetlenebbek. De eredményeket másként nem lehet elérni.

– Ha neked az élet helyett az eredmények kellenek, akkor csak menj! De végleg menj, Gyula. Ne gyere vissza. Ha kérlek majd, és sírok neked, akkor se gyere. Nem akarom! Ha megdöglök, sem akarom! – mondta, és dobbantott a lábával.

Káli lehajolt, és felhúzta a cipőjét. Úgy érezte, hogy a cipőzsinórral, ahogy kemény csomóra köti, megfojtja a lányt. Sörösló zokogott.

– Megcsókolhatlak?

A lány ellökte magától.

– Bocsánatot kérek, Sörösló. Mindenért. Elmegyek – mondta Káli, és várt egy keveset. A lány igyekezett visszafojtani csukló sírását, de nem tudta. Sírt megalázottan.

Káli szótlanul meghajolt a síró lány felé, aztán kilépett a lejtős körfolyosóra. Ahogy fokról fokra mélyebbre ereszkedett a lépcsőház ápolatlan gödrében, sajgó fájdalmat érzett a szívében. Nagyon sajnálta a szőke kislányt. Megértette, de nem tehetett érte semmit. „Ha vele maradok, megszegem a törvényeimet… Milyenek az én törvényeim? Jó törvények ezek? Jók lehetnek az ilyen törvények? A bánatot okozó törvények használnak valakinek? Boldog vagyok általuk?… Nem, boldog nem vagyok… Megalázott vagyok én is… Törvények nélkül viszont megmarad az ember a saját szintjén. Emelkedni csak a kényszer hatására lehet. Erőszakolni kell a testet, szellemet, idegrendszert. A szellem megtörése az első. A hangulatok, nosztalgiák lefejezése. Az érzések kiirtása… Az érzések akadályozzák az embert az erőfeszítésben… Érzések nélkül pedig faarcú szerszám marad az ember. Bizonyos cél eszköze… Megöli a nosztalgiákat, aztán továbblép, és az élők testébe sebez. Át az élőkön, a cél felé, mely mindenható… Szegény Sörösló… Pedig szeretem… De nem szeghetem meg a törvényeimet… Tavasz van, igaz… És én is vágyakoznék szép lányteste után, ha a vágyaim nyakát ki nem tekerném… Izmok edzése, reflexek kialakítása a feladat. A törvény erős… Mindenható. Megtöri bennem az embert… Szegény Sörösló, hogyan tudnálak téged kiengesztelni…?” – így tűnődött, miközben alámerült, majd felbukkant a napfényben fürdő, csúf házfalak között.

Lehajtott fejjel bandukolt. Később egy feliraton akadt meg a pillantása: „Spánieltenyésztők Országos Szövetsége.” A felirat átalakított üzlethelyiség ajtaján fénylett, széles réztáblába vésve. Alatta forhant papundeklin kiegészítő sorok álltak: „Kulcs a házmesternél a 38-as szám alatt. Kettőt csengetni.” Megállt, és döbbenten bámulta a tintaceruzás figyelmeztetést. Képzeletben ekkor már a börtön szürkére zárt udvarán lépkedett. Az udvar szögletes, lekövezett, épületekkel határolt terület volt. Futólag odaszólt az ítéletvégrehajtó osztag parancsnokának:

– A következő vádlott?

– Bizonyos ÉRZELEM nevű… – a parancsnok szórakozottan az iratai közé pillantott, majd bólintott.

– A bűncselekmény?

– A szokásos… Zöld gömb akart lenni…

– Kötél?

– Nem, golyó.

A smasszerok a végtelen szürke fal elé vezették a vádlottat. Szőke haja volt, égkék szoknyája. Teste fiatal, nedvektől duzzadó. Ajka és homloka különlegesen szép. A vádlottat nagyon ismerősnek találta, és hirtelen az a rögeszméje támadt, hogy valami jóvátehetetlen félreértésről van szó. Tévedtek a nyomozati szervek, tévedett az ügyész, a bíró, és maguk a törvények is tévesek voltak, melyeknek alapján megszületett az ítélet. Idegesen az osztag parancsnokához fordult:

– Hogyan is mondta a nevet?

Az osztag felsorakozott, és lábhoz tett fegyverrel várta a parancsot. Vezetőjük közömbösen Káli Gyulához fordult:

– ÉRZELEM.

– Nézze meg az iratokat. Jól írták a nevet? Nem Süle Mária az elővezetett?

A parancsnok gyanakodva Kálira pillantott, olyanszerűen, mint amikor a beosztottak bizalma meginog a főnök erejében. Közben szétnyitott egy palaszürke dossziét, és futólag belenézett:

– Nincs ebben semmi tévedés. Talán…

– Nem, semmi, semmi. Tartsák be a törvényt.

A parancsnok hóna alá csúsztatta a palaszürke dossziét, aztán oldalra lépett és vezényelt:

– Tűz! Első sor!

– Már elesett – suttogta Káli Gyula –, sír…

– Tűz! Második sor! – kiáltotta a parancsnok, és a lövedékek újra végigsöpörtek a fal előtt. Csend lett.

Az utca is palaszürke volt, s a bezuhanó szögletes árnyékok száz és száz egyforma négyzetre osztották. Minden négyzet közepén egy osztag állt, parancsnokkal és palaszürke dossziéval, mely pontosan tartalmazta a neveket.

Napokig hallatszott a lány sírása. Szenvedett miatta. Elhatározta, hogy felhívja telefonon, megvigasztalja, vagy megkeresi egyik este, és némán megcsókolja a kezét. „Köszönöm, Sörösló, hogy vagy” – ennyit mond a félhomályban. Félhomály lesz. Kintről beszűrődik majd egy kevés fény, de éppen csak annyi, amit beszívnak a falak. Kis derengés látszik a szoba egyes részein. Ezen az estén semmivel sem törődik, csak a lánnyal. A kondíciója úgyis állandó. De mindig közbejött valami fontosabbnak látszó, és egyik napról a másikra halasztotta a lány felkeresését. Napok választották el a bajnokságtól. Kifutott az időből. Sörösló sírása már nem hallatszott el hozzá. Tudatos, összefoglaló tréningeket tartott. Az edzőtől megkapta az ellenfelek listáját. A névsorhoz Futács Márton többoldalas elemző jelentést is mellékelt. Az elemzés a versenyzők életrajzát, eredményeiket, játékstílusukat és szakmai fogásaikat tartalmazta.

Káli Gyula esténként Mérey hatalmas íróasztalánál üldögélt, és taktikai tervet készített minden mérkőzéséhez. Az elemzés alapján gondosan tanulmányozta ellenfeleinek mozgását, labdakezelését, ütőfogását… Taktikája az adogatás biztonságára épült, és a meglepetésszerű támadásokra. Elhatározta, hogy kockázatmentes, jellegtelen játékba vonul vissza az első mérkőzései során, és inkább védekezik, mint támad. A döntőig lehetőleg észrevétlenül igyekszik eljutni, színlelve az esélytelent. Ha védekező játékmodorával, szerváival nem boldogul, akkor váratlanul átmegy támadásba, és néhány poénkülönbséggel győz. Mindezt igyekszik majd a véletlennek és a szerencsének tulajdonítani. A döntőig áldozatok árán is szerette volna megőrizni szürkeségét, hogy felbukkanása készületlenül érje ellenfeleit. Ez a taktika bizony nagy önfegyelmet kívánt, és ráadásul kockázatos is volt. Mérkőzések hosszú sorát kellett jellegtelenül, valódi értékénél fél klasszissal gyengébben végigküzdenie. Az előre kiszámított eredmények elérésébe hiba is csúszhatott. A kis poénkülönbség vállalásával a döntőbe jutását kockáztatta. Szíve szerint szép, klasszikus játékhoz vonzódott, melyben az ellenfelek nyíltan küzdenek, legjobb tudásuk szerint. A közönség is a nyílt, esztétikus játékot szereti. A tapsot a stílus kapja, és nem a győzelem. De Káli Gyulának ezen a bajnokságon győzni kellett. Így lemondott a szépségről, a tapsról, a megfigyelők rokonszenvéről, mindenről. A döntő mérkőzés taktikáján két napig dolgozott. Erre a meccsre összpontosította erejét, tehetségét, technikai tudását és küzdőszellemét. A tervek készítése közben időnként elszégyellte magát: „Milyen barbár dolog az asztalitenisz… A labdák szép ívű reptére gondolunk, könnyűségre, a valóságban pedig emberek küzdenek egymás ellen… Ütéseik, mozdulataik kölcsönösen befolyásolják egymást. Taktikájuk sok esetben emberi gyengeségekre épít, az idegrendszer kifáradására, hiúságra vagy érzékenységre. Úgy harcolunk egymás ellen, mint a gladiátorok, csak a kapott sebekbe nem a helyszínen halunk bele… Az atlétika egyes számai, mint a magasugrás, távolugrás, diszkoszvetés, mennyivel nemesebb, klasszikusabb, mint az én sportom. Az atlétikában nem emberek harcolnak egymás ellen, hanem ember és anyag, ember és a fizika törvényei. Ott a tét is nagyobb. A magasugrónak nem egy másik embert kell legyőzni, hanem a gravitációt. Mindenki győztes ott, akár egy-negyvenet, akár két métert ugrik. Az írnokok feljegyzik eredményeiket, és az elsőség az eredmények összevetése alapján dől el. De amíg a verseny folyik, az atléta magával a földdel áll küzdelemben, és szűkre szabott emberi létünkkel. A test gyarlóságát igyekszik legyőzni. És ott a futás, ahol a versenyzők ellenfele az idő, a múló percek, pillanatok… A futás az egyetlen, ahol az idő és ember tisztán, minden segédeszköz nélkül szemben áll… Nem egyetlen, az úszás is ilyen… Vagy mégsem… A víz közegellenállása, a hullámverés, a hőmérséklet változása befolyásolja a küzdelmet… Idő és az ember harca… Ezek az igazi küzdelmek. Nekem viszont emberek ellen kell harcolnom… Emberek kárára kell győznöm… Érdekes, az idő ellen nem lehet taktikai tervet készíteni… A gravitáció ellen sem, csak az emberek ellen… A taktika ezek szerint emberellenes, és a boldogtalanság eredője? Ez sem igaz. A sport játék. A humanisták szerint. A valóságban az emberek egymás ellen vívott harcának egyik általánosan elfogadott formája. Vizsga… Folyamat, melyben kiválasztódhatnak a tehetséges, erős emberek. És ha kiválasztódtak? Éreztetik majd a hatalmukat a többi emberrel? Mennyi kérdés… Mindenre választ kellene keresni… A taktika segíti az embert… A taktika a modern sportban elfogadott… Mindenki készít ma már taktikai tervet. Azt hiszem, Ganz Tibor éppen így gunnyaszt asztala mellett, és taktikai terveket készít ellenem… Hát éppen ez az, nem ellenem készíti a terveket, eszébe sem jut, hogy a döntőig eljuthatok. Mások ellen készít taktikai terveket, de hála Futács Mártonnak, én már tudom, hogy ellene kell fenekednem, ellenére kell győznöm…”

Amikor a taktikai tervekkel elkészült, folytatta a fizikai és idegi felkészülést. Óvatos, könnyű edzéseket tartott, és napi tíz órát aludt. Lefekvés előtt Mérey könyvespolcáról magához vett egy régi növényhatározót. Élvezettel nézegette a színes ábrákat, a zöld levélszárakat, a bimbók lila rajzát. Figyelmét így szép és nyugalmas témára terelte. Idegei megnyugodtak, erősödtek. Párnára dőlve üde növényneveket mormolt, mint az imádságot: „Bürök gémorr, tarka sáfrány, csepleszmeggy, leánykökörcsin, apácavirág, vörös szárú pimpó, nőszirom… Bürök gémorr, tarka sáfrány, napvirág…” Így szenderült álomba. A növények szép neve az öntudatlanság óráiban is vele maradt. Befolyásolták a színek, képzelt illatok. Álmában a küszvágócsér képében szállt a Duna felett. Tavasz volt, a szigeteken halványzöld fák növekedtek, s a nád kisarjadt a partokon. A halak vonulását követte. A magasból jól látszottak az ezüstös halrajok, ahogy ár ellen úsztak a nászhelyek felé. A Duna fémszerű tükörré vált a sok összevillanástól, s csak az örvények közelében töredezett szét a halak ezüstfénye. Magasan szállt, az Alföldről érkező meleg áramlásokban hasítva. Élvezte a tavaszi repülést és a könnyűséget. Aztán hirtelen összekapta a szárnyát, és zuhanni kezdett. A sodorvonalon táncoló hal nem sejtette a végzetét. Magasba emelte, némán szállt vele a nap felé. Ekkor már hajóstiszt volt, és a kormányállásban üldögélt egy összecsukható vászonszéken. Jobb karral a vezénylőasztalon könyökölt, és álmodozó fejét a tenyerébe támasztotta. A csér reptét bámulta, mely a hajó felett evezett a kék égi magasságok felé. A matrózok, valahol odább, sört ittak. Felállt, és megfogott egy poharat. Hűvös, üdítő habok tornyosodtak az aranysárga folyadékon. A torkába öntötte. Letette a poharat, és boldog volt. Amikor visszaült a vászonszékre, mellében érezte a hűvös üdeséget, mely a gyöngyöző, jótékony szesszel szétáradt a testében. A csér ekkor már egy sötétkék pontnak látszott az égen. „Ki érti a madarakat?” – tűnődött álmában, aztán a partok felé fordult, melyek mint egy szétnyitható képeskönyv panorámafotói, hirtelen eléje tárultak…

A döntőig simán eljutott. Az újságírók még a nevét sem tudták. Úgy emlegették, hogy: „… és az a fiú.” Nem készült róla fotó, még a versenyzők csoportképeiről is lemaradt. Döntőbe jutását a szakemberek egyetlen kézlegyintéssel intézték el: „A sorsolás ördöge” – mondogatták. Ganz Tiborral interjút készített a Sport. „Úgy érzem, ajándékba kapom az idei bajnokságot. Nagynevű ellenfeleim az eddig lejátszott mérkőzések folyamán egymást semlegesítették. A bajnokságért furcsa módon egy hirtelen feltűnt, ismeretlen fiúval kell mérkőznöm. Ellenfelem a későbbi évek ígérete. Örülnék, ha a közönséget a döntő izgalmai helyett legalább szép játékkal tudnánk kárpótolni” – nyilatkozta.

Amikor Futács Márton kezébe nyomta ezt az újságkivágást, elképedt. „Mit képzelnek ezek?… Hogyan kerültem a döntőbe? Véletlenül?… Azt képzelik… Hihetetlen. Ekkora állatokat hordozna a föld? Bizonyság erre Ganz Tibor és edzője… Még hogy kárpótolni akarja a közönséget… Hát ez jó…” – morgolódott magában Káli Gyula, aztán összehajtogatta az újságkivágást, és zsebre tette. Bízott saját erejében. Már tudta magáról, hogy szorult helyzetekben rendkívüli teljesítményekre képes. Lefutottnak látszó, zárt mérkőzéseket megfordít, ha kell. Ez a KELL volt életének nagy kérdőjele. Mikor érzi, hogy kell, és mikor nem érzi… Sokszor nem érezte, és elvérzett apró ügyeken…

Morajlott a csarnok. A közönség zsongása behallatszott az öltözőbe. Az edző az ajtó közelében állt, és Káli Gyulát figyelte, hogyan húzza magára a mezt, csomózza tornacipőjének fűzőjét és mered maga elé. Konoksággal töltekezett. Erőt szippantott magába a dresszek színéből, a közönség távoli morajlásából, mindenből. Mély lélegzeteket vett, majd felállt, és szabadgyakorlatokat végzett. Helyben futással lábizmait is bemelegítette, aztán kérdően az edzőre pillantott:

– Ganz Tibor még fényképezkedik odakint?

– Fényképezkedik, fiam… Tegnap azt mondta a fotóriportereknek, hogy neki fotogén arca van… Ő csak tudja…

Megnyitották az ajtót. Futács Márton hátralépett, és kitessékelte a hívatlan vendégeket. Emberek káromkodtak a folyosón.

Káli Gyula három kaucsuklabdát nyújtott át edzőjének:

– Marci bácsi! Ha megfordulnék és intenék, hogy vizet vagy szivacsot, akkor ezekből a labdákból játékba kell hozni egyet. A másik majd elgurul vagy összetörik, még nem tudom…

– Babonás vagy?

– Ezek győztes labdák, Marci bácsi, megszoktak engem…

– Jól van, fiam.

– Köszönöm, Marci bácsi. Az utasítás marad?

– Marad. Nyugodtan és kíméletlenül…

Káli Gyula mosolyogva lépett a folyosóra, és némán ballagott a csarnok felé. Egyik fiatalabb sportújságíró megszánta, és melléje lépett:

– Izgul?

– Nem, miért kérdi? – válaszolta Káli.

– Örül, hogy eljutott a döntőig?

– Nem örülök.

– Értem, szóval fárasztónak találja.

– Ellenkezőleg, unalmasnak.

– Véleménye szerint milyen eredménnyel végződik a mérkőzés?

– Úgy érzem, nagyon jó eredménnyel.

– Kinek a szempontjából?

– A győztes és a vesztes szempontjából egyaránt. A győztes majd a győzelemnek örül, a vesztes pedig annak, hogy csak annyira győzték le, mint amennyire majd legyőzik.

– Ez, ugye, vicc?

– Az. De halálosan komoly vicc. Olyan, mint az élet.

– Köszönöm… Majd szólok a fotósunknak, hogy készítsen azért magáról is egy képet – mondta a riporter.

Ganz már a csarnokban volt. Amikor Káli megérkezett, odalépett hozzá ellenfele, és kezet nyújtott.

– Szervusz, fiú… Jól vagy?

– Köszönöm a kérdést, elég jól.

– Csak semmi idegeskedés. Azt javasolnám, hogy szép, tetszetős játékra törekedjünk. Az elegáns játékot a riporterek is díjazzák. Neked sem ártana a közönség rokonszenve…

– Igen – mondta Káli.

A bíró már az asztal mellett állt.

Szerváért mentek. Kálihoz jutott az adogatás.

Feldobta a labdát, és érintőlegesen, hatalmas erővel megütötte. A labda keményen csattant Ganz térfelén, majd messzire szállt. A közönség soraiban néma csend lett. Káli Gyula 1:0-ra vezetett. Ganz meg sem mozdult. Fenségesen mosolygott. Káli újra szervált, s a labdát szinte megborotválta. Ganz fogadta, de a labda visszafelé már nem ért asztalt. Az eredmény 2:0-ra javult. A harmadik szerva után kialakult az első labdamenet, melyet Káli közbeütése zárt. Ganz arcán átsuhant egy sötét árnyék. Csaknem felkiáltott, hogy itt valami tévedés van a dologban, hiszen ez a fiú a döntőig alig mutatott valamit… Káli kemény, háríthatatlan labdái rémülettel töltötték el. Sétagaloppra készült, és már előre berendezkedett az ünnepségre. Fényképeztette magát, interjúkat adott, gratulációkat fogadott. „Még visszavan azzal a fiúval egy meccsem… Nem, más már nincs… Csak a fiúval…” – Így fogadta a kézfogásokat a mérkőzés előtt. És a fiú ütött. Keményen és kíméletlenül, ahogy Futács Márton utasítása szólt.

Ganz csak 4:1-nél jutott az adogatás jogához. Hosszú, nyesett labdákat küldözgetett csaknem a fehér vonalra, de Káli résen volt. Nyugodtan fogadott, és kialakult néhány feszült labdamenet. 5:2, 6:2, 6:3-ra alakult az eredmény. Ganz a hosszú, nyesett szervák után váratlanul a háló elé ejtett egy labdát. Káli az asztaltól távol várta a megszokott hosszú adogatást. Verve volt, de nem adta fel a helyzetet. Teljes erővel beugrott, és testközelben, bekhenddel megütötte a labdát. Finom csuklómozdulata az asztal élére kente a kaucsukgömböt. Ganz nem tudta védeni. 7:3-ra javult a vezetése. Ismét hozzá került az adogatás joga.

Az edző hirtelen melléje lépett egy szivaccsal, és megtörölte a homlokát. Közben a fülébe suttogott:

– Kíméletlenül…

Káli keményen adogatott. Éberen figyelte Ganz minden mozdulatát, s ha az megingott, azonnal közbeütött. Tenyeresei a közönség számára is meglepetést jelentettek. Minden ütését helyezte, s azokkal Ganz csak a legritkább esetben boldogult… Az első szettet Káli Gyula 21:17 arányban megnyerte.

A csarnok morajlott, néhány fiatal lány bekiáltott az asztalokhoz: „Hajrá, Káli! Hajrá, Káli!”

A második szettben Ganz magához tért. Nagy akarással rohamozott, és csakhamar vezetésre tett szert. Káli igyekezett kiegyenlíteni, de Ganz lehúzásait nem tudta védeni. Így is szoros küzdelem alakult ki. Ganz 7:7 után jutott vezetéshez, de csak a játszma utolsó perceiben szerezte meg a szükséges fölényt. 22:20-ra nyert.

Futács Márton letörölgette Káli agyonizzadt arcát, és halkan beszélt hozzá:

– Így elegáns, fiam… A harmadik szettet neked kell megnyerni. Nyugodtan és kíméletlenül… Igyekezz védekezésbe szorítani Ganzot. Ha nem hagyja magát, kísérletezz félröptékkel, vagy üss kontrákat. Menj bele Ganz lehúzásaiba, csak arra vigyázz, hogy felszálló ágban üsd meg a labdáit. Van benned erő, fiam, evezős voltál. Ha kontrát ütsz, teljes erőből csapd meg a labdát. Kíméletlenül harcolj Ganz ellen, másként nem tudod megtörni. Úgy üss, hogy érezze benned a kegyetlenséget… Erős vagy.

Asztalhoz álltak. A teremben elült a morajlás. Ganz adogatott. Káli nyugalma ekkor már nem volt a régi. Belázasodott a forró hangulattól, és vak dühvel dolgozott. Hibázott, és újra hibázott. Ganz 2:0-ra elhúzott tőle. Javított, de aztán újra csak elszállt egy ütése az asztal felett. 3:2-nél vette át az adogatást Ganztól. Ganz ekkor már gyűlölettel nézte, de a nagy ragadozók gyűlöletével, akik biztosak a győzelmükben.

Káli ismét elindította késéles, villámgyors szerváit, de Ganz nem szorult védekezésbe. Újra és újra visszaverte a fiatal versenyző támadásait. Káli kétszer hibázott, és az eredmény 6:4-re alakult. „Valamit tennem kell… Valamit… Meddig bírja ez a Ganz?… Hiába, nagy játékos ez a Ganz… Ki tud veszteni?… Veszteni én sem tudok… Fokoznom kell az ütések erejét…” – gondolta, és ütött. De Ganz visszaadta. Végtelen labdamenetek alakultak ki, mivel a befejező akcióhoz mindkét fél a biztos és kedvező alkalmat várta.

A messzeségből rövid mondatot hallott:

– Bácsi, sisteregnek a labdái.

Hallucinált. A kisfiú szutykos arca is megjelent, majd hirtelen elmosódott, mert Ganz állt az asztal másik felén, a győztes Ganz. „Labdazsong… Káli Gyula most megzenésíti a mérkőzést…” Fura mondatok rohantak az agyában. Jól kifordult, és hatalmas tenyerest ütött. Ganz beledobta magát, de védése nem sikerült. 6:5-re módosult a játszma állása. Káli újra ütött, pontosan bemérve mozdulatát, mint álmában egyszer a patak partján. Erőt és lendületet vitt az ütésbe, s a labda védhetetlenül reccsent Ganz térfelére. Eltörött. Groteszk félkörben megperdült még a levegőben, és csörömpölve táncolt a padlón. A közönség felmorajlott. 6:6-ra alakult az eredmény.

– Szivacsot – mondta, és oldalra fordult.

Futács Márton melléje lépett, végigtörölte a homlokát. Valaki bedobott egy labdát az asztalra.

– Ez a te labdád – suttogta az edző, aztán hátrálva levonult a pályáról.

Ganz felkapta a labdát, megnézte, és a bíróra tekintett:

– Miféle labda ez?

– Cseréljék ki! – mondta a bíró.

Ganz elhajította a labdát, majd az egyik rendező kezéből elkapott egy újat.

Futács Márton újra előugrott a szivaccsal, és törölt egyet védence arcán:

– Ez is a te labdád – suttogta.

Káli nyugodt, szabályos mozdulattal fogadta Ganz adogatását. Ganz ütéseket erőltetett. Káli védekezően fogadta ezeket a labdákat, majd hirtelen, teljes erőből ütött egy kontrát. 7:6-ra elhúzott. „Az én labdáim… Káli Gyula idomított állatai… Repdeső, hószín állatkák, melyekért hason csúszva mentem a szertárba, s a dublőrömet szitává lőtték a fegyveresek… Ezek a labdák… Ezekért már egy életet is kockára tett valaki… Én… Így…” Lázasan dolgozott az agya, és egyre inkább érezte, hogy fölénybe került, pedig ezekben a pillanatokban még mindig csak 7:6 volt a játszma állása. De aztán ütött. Újra és újra… Kifordult, és teljes karral belefeküdt az ütésekbe. Ganz nem szorult védekezésbe, inkább a támadást erőltette. „Erős vagy… A felszálló ágban üsd meg a labdáit, evezős voltál…” – vélte Futács Márton szavait hallani.

Ganz támadott, de Káli Gyula belement a lehúzásokba. Pontosan kiszámította a labdák röppályáját, és a felszálló ágban kontrákat ütött. És a kontrái ültek. Ganz izzadt, és megfeszült minden arcvonása. „Most kegyetlenül… Kíméletlenül, hogy meginogjon…” – gondolta Káli, és vakmerően ütött tovább. „Kegyetlenül, mint amilyen kegyetlen voltál magaddal, amikor elmentél ezekért a labdákért… Így zuhogtak a gépfegyvergolyók a szekrényre, mely széthullott szilánkokra. Ezek a labdák harcedzettek… Testüket gépfegyvergolyók súrolták… Az én labdáim… Mindent bele” – biztatta magát gondolatban, és ütései nyomán sisteregve szálltak a labdák, szinte zúgva, mint a golyók. 18:14-re vezetett. Ganz nem adta meg magát. Támadást erőltetett Káli ellen, de nem boldogult. Káli a felszálló ágban vissza tudta kényszeríteni a labdáit. Erősebb is volt, és jobban bírta a maratoni mérkőzést. Káli fegyelmezett edzésrendje ezekben a percekben diadalmaskodott. Izomrendszere, munkához szoktatott szervezete jól bírta a szélsőséges erőfeszítést. Fölénye a hajrában nyilvánvaló lett. 19:15-nél még arra is maradt energiája, hogy lábmunkájára ügyeljen, és stílusát a klasszikus eszményekhez közelítse. Fölényes bekhendjei, melyeket mindig nehéz, szinte elveszett labdáknál alkalmazott, nagy tapsot arattak. Ganz 20:16-nál sem adta fel a mérkőzést, lelkiismeretesen és fegyelmezetten harcolt a kiegyenlítésért. Ganz nagy versenyző volt. Káli Gyula tisztelete az utolsó percekben fokozódott ellenfele iránt. Ganz nem roppant össze. Teljes erőbedobással harcolt, és igyekezett a fiatal versenyző támadó lendületét megtörni. Kálit ekkor már nem lehetett megállítani, 21:17-re győzött. Az utolsó poént is ütéssel szerezte, kemény, labdareccsentő tenyeressel.

A közönség tapsolt. Ganz Tibor némán állt az asztal mellett, és nem akarta elhinni, hogy a mérkőzés véget ért. Magnéziumlámpák villantak. Futács Márton berohant az asztalhoz, és megölelte Káli Gyulát, az új magyar bajnokot.

– Köszönöm, Marci bácsi – mondta.

– Mit köszönsz, fiam?

– Az edzői utasításokat, Marci bácsi – mondta, és zavartan állt az emberek gyűrűjében. Ceruzát nyomtak a kezébe, és noteszlapokra, névjegyek hátára autogramot kértek tőle a lányok. Zsongott a terem, mindenki kiabált. A hangszóró aztán hivatalosan is beolvasta a bírói ítéletet.

Ganz Tiborra pillantott. Ellenfele még mindig az asztal másik oldalán állt, és dermedten bámult maga elé. Káli szétnyomta az embereket, és Ganzhoz lépett:

– Köszönöm a játékot – mondta, és kezet nyújtott a legyőzött ellenfelének.

– Gratulálok – mondta Ganz –, tulajdonképpen hol tanultál játszani?

– A MASZK csapatában.

Ganz Tibor csodálkozva rámeredt:

– A MASZK csapata feloszlott. A MASZK-nál minden összeomlott. Ezt még a házmesternék is tudják. Edzője sem maradt.

– Nem oszlott fel…

– Értem…. Téged eldugtak, aztán most előjöttek veled… Sikerült… A kontrákkal vertél meg. Hogy ez sorozatba bejöjjön valakinek, képtelenség… Nem baj, öcsi, jövőre majd visszakapod…

– Lehetséges, de nem tőled… Arra vigyáz az ember, hogy idősebb játékosoktól ne kapjon ki…

– Igen, amíg fiatal. Később arra vigyáz, hogy nálánál fiatalabbaktól ne szenvedjen vereséget. Én Magyarországon klasszis vagyok. Nem szeretném elvenni a kedvedet – mondta Ganz, aztán elfordult Kálitól furcsa, felemás mozdulattal.

Igyekezett átélni, hogy dobogóra került, de csak ürességet érzett. Üres tétovaságot és riadalmat. Meghajolt, és elindult az öltöző felé. Megrohanták az újságírók:

– Tudta előre, hogy győzni fog? – kérdezte ismerős beszélgetőpartnere.

– Nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy igyekszem majd győzni.

– Akkor miért mondta, hogy jó eredménnyel végződik a mérkőzés?

– Mert kérdezte tőlem.

– Jó érzés magyar bajnoknak lenni?

– Még nem tudom. El sem hiszem. Az ember csak évek múlva nyugszik bele, hogy sikerült valami az életében.

Belépett az öltözőbe, és körülnézett. Idegenek hemzsegtek a szekrények előtt. Többen kezet nyújtottak neki, és gratuláltak. Előzékenyen lekezelt az emberekkel, és meghajolt. Leroskadt a padra, bámulta a nyüzsgő sokaságot. „Mikor mennek ezek innen ki?… Hová lettek a rendezők?… És Futács mit csinál ilyenkor?… Persze fogadja a gratulációkat… Futács is győzött… Futács Marci nagy edző… Kíméletlenül, fiam… Milyen igaza volt. Ha egy hajszállal lágyabban játszom, most Ganz Tibor lenne a magyar bajnok… Én pedig második lennék… Így viszont Ganz második… Másodiknak lenni nagy rang, csaknem akkora, mint az elsőség rangja…” – némán tűnődött.

Várt, egyre várta, hogy az öröm meglepi, felszabadítja az idegeibe szorult feszültséget, és minden széppé válik körülötte. De az öröm késett. Fáradt volt. Úgy érezte, hogy ülni sem tud rendesen. Kedve támadt lefeküdni a padlóra…

Futács Márton tíz-tizenöt perc múlva mégis előkerült, és kituszkolta az öltözőből a vitatkozó sportszakértőket. Amikor egyedül maradtak, Kálihoz fordult:

– Fiam, ma sok ellenséget szereztél magadnak.

– Miért tetszik ezt mondani, Marci bácsi?

– Azért, hogy tudd… A győztes ellenségévé válik a második helyezett, és mindazok, akik a fejformájuk vagy a családi örökségük alapján saját magukat jobban el tudnák képzelni a magyar bajnok szerepkörében. Ellenségeiddé váltak a második és harmadik helyezettek barátai, ismerősei, rokonai. Minden bajnokság után megindul a szóbeszéd, hogy a győztes győzelme körül valami azért nem volt egészen rendben. Most is megindult már a suttogás, de nem számít. Alaptalan. Ellenségeiddé válnak a náladnál fiatalabbak is, mert azok soha nem a második embert akarják legyőzni, hanem az elsőt. Így állsz, fiam… Jó, ha tudod…

– Érthető, de azt hiszem, semmi nem függ tőlük…

– Semmi, csak éppen megváltozott az életed. Ha jószívű ember vagy, nehezen bírod az irigyek szájalását. Ha közömbös, akkor nem törődsz velük. De mától kezdve minden mozdulatodat figyelik, és készülnek ellened. Többet nem tudsz némán, rejtetten felkészülni és észrevétlenül eljutni a döntőig. Figyelnek majd, megzavarnak, taktikai terveket készítenek a legyőzésedre.

– Tovább kell edzeni és tökéletesedni, nem?

– Igen, fiam. Csak azért beszéltem erről veled, mert ez az új élet már most, ebben a pillanatban megkezdődött. Jobb, ha nem érnek meglepetések. Fürödj meg… Este bankett… Én majd melletted ülök – mondta a rőt hajú, idősödő edző.

Káli Gyula sokáig állt a tus alatt. A víz langyos záporként zúdult a testére, és oldozgatta, enyhítette görcseit. Arcát is megfürdette, s talán szellemét is. A győzelem ezekben a percekben már természetesnek tűnt számára. Újra hitt a varázslatban, szépségben és a rend mindenhatóságában. Úgy érezte, hogy küzdelme nem volt hiábavaló. Erőfeszítései s férfias győzelme után élete teljesebbé válik. Mindez csak lebegett előtte, mint a páratengerben úszó dunai hajók, melyekről az ember soha nem tudja, hogy közelednek vagy távolodnak.

 

11.

Az U alakban körbefutó asztalon diszkrét fényben csillogott a szervíz. Az ólomkristály vázákból zöld gallyak hajoltak a damasztabrosz fölé, s az alkalmas pontokon beárnyékolták az arcokat. Metszett kristálypoharak álltak minden tányér mellett, külön a fehér- és vörösbornak, külön a pezsgőnek. A pincérek kétféle sült húst szolgáltak fel, mustáros mártással az egyiket, petrezselymesrizs-körítéssel a másikat.

Káli Gyula boldog volt. Régóta vágyakozott egy ilyen nyugalmas este után, melyet kedves ismerősök között tölthet el. Leginkább azt élvezte, hogy ráért, nem kellett evés közben a másnapra gondolnia, az erőfeszítésekre, a fegyelmezett élet parancsszavaira. Túl volt a nagy erőpróbán. Győzött. Érezte, hogy kitárul előtte az élet, sok szépségével, az emberek megbecsülésével és barátságával. Rágta a jó ízű húsokat, és lélekben kellemes csevegésekre készült, melyeket majd a bankett hivatalos része után a sportolókkal folytathat. Az asztalnál szakvezetők, edzők, kiemelkedő asztaliteniszezők és azok hozzátartozói ültek. Futács Márton mellette foglalt helyet feleségestül, s rajtuk túl Ganz és más sportolók. A vezetők az U betű külső ívén ültek, zöld ágerdők árnyékában. A hús és a desszert között a pincérek fehérbort töltöttek a poharakba. Az Asztalitenisz Szövetség képviselője felemelkedett, és pohárköszöntőt mondott. Kifejtette, hogy a Szövetség véleménye szerint kitűnően sikerült a bajnokság. Nem szabad elfeledkezni arról, hívta fel a figyelmet, hogy az ország még ki sem heverte az ellenforradalom idején kapott sebeket, de a sportélet máris töretlenül halad tovább. Gratulált Káli Gyulának, az új magyar bajnoknak, és figyelmeztette, hogy ne váljon a sikerek nyomán beképzeltté, mert a nagyképűség veszélyezteti a sportolók életútját. Ezek után gratulált Ganz Tibornak és a harmadik helyezettnek is, akik véleménye szerint a mai magyar asztaliteniszben a klasszikus folyamatosságot képviselik. „Ganz Tibor nélkül nincs asztalitenisz Európában” – mondta, és kiitta poharából a bort.

Káli Gyula felállt, és a sportolók nevében megköszönte a Szövetség elismerő szavait, valamint a szervezés, rendezés hibátlan lebonyolítását. Röviden beszélt. Sietve leült.

A pincérek lassan körberakták az asztalt desszerttel, s a borosüvegekből is sűrűbben töltöttek az alkalmas poharakba. A hangulat ennek ellenére sem vált meghitté, barátivá. A bankett hideg, kimért légkörben folytatódott. A desszert után szólásra emelkedett az Asztaliteniszsport Baráti Körének elnöke, és kifejtette, hogy teljesen egyetért Gedeon elvtárssal, az Asztalitenisz Szövetség képviselőjével, de azért szeretné felhívni a jelenlevők figyelmét arra, hogy pingpong terén nincs minden rendben. Ezt a zűrzavart mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy névtelennek tartott fiú került az első helyre. Ezért ő mint magánember gratulál a névtelen fiúnak, de a sportág jövőjét tekintve aggasztónak tartja a helyzetet. Sokáig beszélt Ganz Tibor kiválóságáról, német lapokból idézett, majd egy angolra hivatkozott, aki valahol említette, hogy Ganz Európa legnagyobb asztaliteniszezője. Javasolta, hogy a bírói testület tevékenységét vizsgálják felül, mert: „Mégiscsak abszurdum, hogy Káli Gyula lesz a magyar bajnok, holott Ganz Tiborunk és Petrik Istvánunk is van” – mondta.

Amikor a baráti kör elnöke leült, Futács Márton azonnal szót kért. Poharát kézben tartotta, és az U vonal ívére tekintett.

– Kérem, az asztaliteniszt pontra játsszák! A bajnokság sorsát nem elvárások, még csak nem is a hazánkban kódorgó angol turisták véleményei döntik el, hanem a versenyzők egymás között. Szemben állnak a zöld asztal mellett, és megvívják harcukat. Az idei versenyeken Káli Gyula személyében új magyar bajnokot avattunk. Káli Gyula egészségére ürítem poharamat – mondta az edző, és felhajtotta a bort.

A felesége és az Asztalitenisz Szövetség képviselője megtapsolta. Mások hallgattak.

Amikor a bankett hivatalos része véget ért, Futács Márton felesége is gratulált Káli Gyulának, majd közölte, hogy nekik a kisgyerek miatt sajnos haza kell menniük. Elnézést kért.

Egyedül maradt a teremben, közeli ismerősök nélkül. Személyesen csak a versenyzőket ismerte. Az emberek csoportokba verődtek, és egymás között beszélgettek.

Odalépett az egyik csoporthoz, és rájuk mosolygott. Petrik István, a bajnokság harmadik helyezettje megszólította:

– Te, Káli, mi van nálatok a vállalatnál?

– Minden rendben van nálunk…

– Érdekes… Én éppen úgy hallottam, hogy valami sötét ügy van a MASZK-nál. Még a Rizik idejéből maradt vissza a dolog, és Futács is átvette. A kimutatások nem stimmelnek.

– Milyen kimutatások?

– A pénzügyiek… Vizsgálat készül ellenetek.

– Vizsgálat? Ezt nem értem. A sport nálunk vállalati keretből megy. Mi köze a vállalati kerethez a Szövetségnek?

– Például ez… Hogy ti azt gondoljátok ott, hogy az ügyeitekbe senki sem szólhat bele. Állam vagytok az államban. Már Rizik előtt is, az a másik edző, lefizette a játékosokat. Az amatőrsportban ilyeneket nem tűrhet el a Szövetség. Te mennyit kaptál?

– Miért?

– Ezért a bajnokságért.

– Semmit sem kaptam. Az igazgató nálunk nem szereti a pingpongot. Futballdrukker…

– Nem szereti… Ez ebben a „gyík”… Azt hiszed, ezt majd az Ellenőrző Bizottság is beveszi?

– Nálunk az igazgató tényleg nem szereti az asztaliteniszt. Annak idején engem sem akart felvenni a vállalathoz.

– De felvett.

– Nagy nehezen.

– Ezen röhög mindenki. A MASZK igazgatói mindig nagy nehezen felveszik a vállalathoz az ország legjobb asztaliteniszezőit. Aki pedig nem a legjobb, azt feldoppingolják egy mérkőzésre…

– Nem értem.

– Mit értesz te?… Persze ha engem feldoppingolnak, én azért megérteném a magyar nyelvű szövegeket.

– Arra gondolsz, hogy…?

– Arra… Pajtás…

– Asztaliteniszre senkit sem lehet doppingolni. Ehhez technikai tudás kell…

– Akkor hogyan győztél?

– Petrik, nyald ki a seggemet! Ez a legenyhébb, amit javasolhatok.

– Majd a bizottság kinyalja neked, de akkor többet nem állsz asztalhoz. Öt perce vagy magyar bajnok, és máris sportszerűtlenül viselkedsz.

Káli hátat fordított Petriknek és barátainak. Mindenütt zárt csoportok álltak. Senkihez sem tartozott. Kétségbeesetten keresgélt az emberek között, de hiába. Megállt mellette egy pincér, nagy ezüsttálcával:

– Ön már kapott?

– Mit?

– Feketét… Elveheti, ha…

Káli Gyula megitta a feketéjét, aztán a csészét az asztal sarkára tette. Magányosan állt az ajtó közelében. „Nem érdekelnek… Ezek itt mind irigyelnek engem… Dühösek rám, mert volt bennem annyi erő, hogy betartottam az edzésrendemet… Mert képes voltam lemondani minden örömről, sokszor még az emberi kapcsolatokról is. Nem olvastam el anyám levelét, és Brüll Ancsáét sem… Ekkora erő volt bennem. Ezt érzik ezek itt mind, és fanyalognak… Mást úgysem tehetnek… Én vagyok a magyar bajnok… A közönség tapsolt nekem… A lányok bekiáltottak az asztalokhoz, hogy: hajrá, Káli!… Semmi keresnivalóm ezek között… A közönség szeret engem… A közönség az én jó barátom…” – gondolta, és némán, köszönés nélkül kiment a teremből.

Az utca langymeleg volt, rosszul világított és benzinillatú. Reménykedve lépdelt az esti árnyak között, kirakatok fényszigetein át, a Belváros zsongása felé. Csakhamar felismerte, hogy azok a lányok, akik a mérkőzésen bekiabáltak az asztalokhoz, már mind hazamentek családjaikhoz. Mindenki hazament, s aki az utcán maradt, az is tartozott valakihez. Ahogy lassan haladt a kirakatok előtt, úgy tűnt számára, hogy valamiről ismét lekésett. Megnyerte a bajnokságot, de elvesztette az embereket. Nők és férfiak vándoroltak az éjszakába vezető utakon, kart karba öltve, összesimulva. Mindenki tartozott valahová, valakihez. De ő, a magyar bajnok kimaradt a kapcsolatokból. Az sem látszott rajt, hogy magyar bajnok. „Mi látszik énrajtam?… Az erő csak nappal látszik. A félhomály elmossa az emberek között a fizikai, társadalmi és az összes különbségeket… Legalább lennék egy kicsit részeg… Innom kellett volna a banketton. Nem… Ott nem lehetett inni… Ha ott megiszom néhány pohár bort, akkor holnap már azt híresztelik Petrikék, hogy alkoholista vagyok… Egyáltalán, mit lehet csinálni a versenyzők közelében?… Semmit… Ártanak egymásnak. Soha nem szabadna nekik találkozni, csak a versenyeken, bírók és rendezők jelenlétében. A versenyeken orvos is van. A nagyobb sérüléseket azonnal bekötözi. De a bankettokon nincs orvos… Elvérzik a bajnok, mire a pincérek orvosért szaladnak… A versenyzők bajt hoznak egymásra… Olyan indulatokat támasztanak, melyek lassan, de biztosan mérgeznek… De miért is kellene a versenyzőknek találkozni? Egymásból nem tudnak élni, tudást elvonni, hiszen egymás ellenére alakul, növekedik erejük. Szakmai eszmecserék?… Ugyan. Kémkedés. A bárgyú megszólal, és elmond valamit. A többiek felhasználják, és mint saját találmányukat hirdetik… Milyen igaza volt a MASZK-nál a régi nagyoknak… A fehér dresszes, titokarcú óriásoknak, akik örökké hallgattak… Kár, hogy disszidált Molnár… Most együtt harcolnánk a MASZK színeiben… És Sebestyén. Ha Sebestyén az országban lenne, most nem kellene itt egyedül vándorolnom… Hová megyek?… Miért? Mit akarok? Ki hiszi el nekem, hogy magyar bajnok vagyok?… És ezen a címen lehet barátságot kérni, együttérzést zsarolni?… Az emberek számára a bajnok egy név, szobor, újságkivágás. Nem ember. A szobor nem szállhat le talapzatáról, ha egyszer oda olyan szívós munkával felmászott… De a bajnok, ha elérte célját, emberré válik… Olyan érzelgős vagyok, mint egy kalaposlány… Az lesz a legjobb, ha beülök valahová, és iszom valamit… A győztes egyedül marad… Mindenkinek van valakije. Anyja, felesége, szeretője. És apja. Nekem soha nem volt apám… Az apám, mire kibontakozhatott volna a hajók ködbe vesző világából, felrobbant… A magyar hazáért robbant fel, így mondja anyám… Ha anyám és Brüll Ancsa minden levelét végigidegeskedem, hazautazom, megértem igazukat, ma Ganz Tibor lenne a magyar bajnok. Kegyetlen voltam hozzájuk, és bajnok lettem… Mit ér így az egész… Nem lehet hazarohanni, és azt mondani anyámnak vagy valakinek, hogy: győztem. Az ember győzelme csak akkor ér valamit, ha mögötte állnak azok, akikért győzött…”

Megállt egy kávéház előtt. Az ajtók tárva voltak. Az üvegablakok mögött nők ültek és férfiak. Kávét szürcsöltek és konyakot. Cigarettafüst szállt a mennyezet felé. Belépett. Leült az egyik gazdátlan márványasztal mellé, és kávét rendelt. A türkizzöld márványasztalokhoz dohányszínű ülőgarnitúrák tartoztak. A fal mellett díványok, másutt székek álltak. Kényelmes, andalító helynek látszott a kávéház. A szomszédos asztalnál nagyobb társaság szórakozott. Két férfi és négy lány. Zajosan társalogtak, s a lányok nevetése gurgulázva szállt a füst után. Káli rájuk pillantott. Az egyik férfi szigorúra igazította arcvonásait, és feléje fordult. Nem bírta sokáig a szigorúságot. Hirtelen kirobbant belőle a röhögés, és átkiáltott hozzá:

– Csubi…

Káli Gyula zavartan a kávéscsészéjére pillantott, majd újra a szomszédos asztalra. A férfinak vastag nyaka volt. Pontosan olyan vastag, mint a feje. Alacsonynak látszott. Integetett Kálinak:

– Ülj át hozzánk, Csubi! Van itt pia rogyásig…

Káli saját mellére bökött, és kérdően nézett a pasasra.

– Persze hogy te. Gyere át, és berúgunk…

Káli Gyula furcsának találta a helyzetet, de azért átment hozzájuk. Bemutatkozott és leült az egyik székre.

– Ide gyere, a bolhásba… – invitálta a díványon dülöngélő lány.

A lányok az első pillanatban teljesen egyformának látszottak. Rövid, barna haja volt mindegyiknek, termetük, alakjuk is hasonlított. Csinosak voltak és vidámak. Csak az arcuk különbözött és ékszereik. A díványon egyensúlyozó lány kék szemű volt, és szabályos arcú szépség. Medália függött a nyakában. A másik három lány arany ékszereket viselt. Káli legalábbis aranynak vélte a csillogó kacatokat. A lányok részegek voltak. Az asztalnál mindenki részeg volt, az alacsony, egybenyakú férfi, a kenderhajú, sovány fiatalember és a lányok is. Csak Káli Gyula volt józan, és üres, mint egy luftballon.

– Konyakot igyál – biztatta a szabályos arcú lány, miután maga mellé cibálta.

Káli koccintott velük, és ivott. Az asztalra alig lehetett visszatenni a poharakat, annyira tele volt. Legalább harminc üres, és harminc tele kupa sorakozott az asztalon. Az egybenyakú előrehajolt és ránevetett:

– Van mindenünk, látod… Melyik kell? – kérdezte, és fejével a lányok felé intett.

– Zavarba hoznak…

– Csak semmi zavar… Behabarni a piát… Mi vagy te?

– Asztaliteniszező…

– Az anyád… Szóval bajnok… Na, húgyosok, mit hoztam nektek?

A lányok viháncoltak a boldogságtól. A szabályosarcú megtapogatta Káli bicepszét, és elégedetten bólogatott:

– Kemény…

– Ne bántsd a bajnokot! – morrant fel hirtelen az egybenyakú, majd legyintett: – Különben bánthatod, mit érdekel engem. Inni kellene… Habarjuk be ezt a kis piát, mert még fönt is van egy demizsonnal… Ide figyelj, bajnok, lakást kaptam…

– Ezt ünneplitek?

– Ezt isszuk most. Ilyen modern lakást te még nem láttál, mint az enyém… Létszámfeletti, annyit mondhatok…

Káli zavartan pillantott egyikről a másikra. A kenderhajú férfi a mellette ülő lány kezét fogta, s ujjaira a gyufásdoboz külső héját igyekezett ráhúzni.

– Így-e… Így-e… – mondogatta, és kitartóan gyömöszölte a lány kezét.

– Tényleg sportoló vagy? – kérdezte a szabályosarcú, és a díványon szorosan melléje csúszott.

– Persze hogy az vagyok – mondta Káli, és a konyaktól nekibátorodva megérintette a lány kezét.

– Sikeres?

– Asztaliteniszben én vagyok most a magyar bajnok.

– Ó… Hát ez nagyszerű… Szeretem a sikeres embereket… Nekem oly kevés sikerem van… De egyszer majd nekem is tapsol a közönség… Színésznő vagyok.

– Tényleg? Mi a neved? – csodálkozott Káli.

– Még nincs nevem… Mindenki ellenem dolgozik a színháznál. A nők olyan irigyek, borzasztó. Gyűlölnek, mert szép vagyok. Beadták a rendezőnek, hogy aki szép, az már eleve nem lehet tehetséges… Pedig érzem, hogy nagyon tehetséges vagyok. Egyszer még eljátszom Médeiát, a nagyszerű barbár nőt, aki megöli ellenségeit… Hatalmas sikerem lesz. Mindig arról álmodok, hogy a korinthoszi királylány tényleg meghal majd a színpadon. Általam. És tudod, ha éjjel felriadok, szinte érzem már, hogy Aiétész büszke lánya vagyok… Nézd meg a szememet, milyen Médeia lennék?

– Szép Médeia…

– Most milyen színű a szemem?

– Búzavirágszínű…

– És most?!

– Zöld…

– Így meg tudok változni… És a rendező vak… Úgy csinálnak, mintha nem lennék különleges képességekkel megáldva. Pedig én érzem, hogy eljön a nap, amikor Médeiát én játszom.

Káli meglepetten nézte a zöld szemű lány arcát, majd megszólalt:

– És… Addig is mit teszel annak érdekében, hogy jobb szerepeket adjanak?

– Mit lehet tenni? Várom, hogy elhelyezzék a rendezőt…

– És ha közben verseket mondanál, vagy tanulnál még valamit, nem javulna a helyzeted?

– Aranyos… Látszik, hogy sportoló vagy. Nálatok mindenki kiharcolhat magának valamilyen szerepkört, de a színháznál nem. A színháznál úgy szokták kiosztani a szerepeket… Tudod, a rendező szobájában van egy dívány. Mit gondolsz, mi annak a neve?

– Hát dívány…

– Az, aranyos… Szereposztó dívány… A rendező ott hőmérőzi a színésznők tehetségét…

– Furcsa… És a férfi színészek hogyan kapnak szerepet?

– Nem akarlak elrontani, aranyos.

– És gondolod, hogy így, minden erőfeszítés nélkül, egyszer csak mégis megkapod Médeia szerepét?

– Megkapom, mert ez szent célom. Érzem, hogy meg kell kapnom, mert Aiétész vére folyik ereimben, és gyűlölöm Kreónt, a lányát, és legfőképpen Iaszónt, a hitszegőt – mondta a szép, szabályos arcú lány, s ahogy felindultan hadonászott, a medália ide-oda lengett a nyakán, mint valami munkáját végző Eötvös-inga.

Káli Gyula megszorította a lány kezét, és nagyon sajnálta. Nem értette pontosan az Aiétész-ügyet, de azt érezte, hogy a lány az óhajokat, vágyakat, álmokat és az ábrándozást összetéveszti a céllal. „A cél – tűnődött – eltökéltség… A szükségszerűség felismerése. A cél tudása egyenlő a harccal. Kemény, álmokat zúzó élettel. A cél felismerése után törvények következnek. Megszeghetetlen, kegyetlen törvények. Törvények és az ember erőfeszítése nélkül a cél még nem cél, csak ábránd vagy óhaj… A cél követése magába foglal bizonyos erkölcsi konzekvenciákat is… A cél és az ábránd mennyire más… E kettőt életveszélyes összetéveszteni… Milyen nagy itt a különbség. Nemzedékeket meghatározhat ez a különbség. Arcélt adhat vagy elmoshat… Szegénykém Médeia szeretne lenni, de csak egy lány a sok ezer közül, akik mind álmodoznak…”

Az egybenyakú vezényelt:

– Érzelmeket lábhoz! Poharat fogj!

Kiürítettek a kupák sokaságából néhányat, és egymásra nevettek. Káli Gyula agya lassan zsibbadt a konyaktól. Már nem voltak gátlásai. Zavara elmúlt, szomorúsága is. Úgy érezte, hogy az egybenyakút, a bosszúra készülő részeg Médeiát, a kenderhajút, aki a gyufásdoboz tokját végre felerőltette partnernője kezére, s a többi lányt is évek óta ismeri. Pontosabban, mintha már ismerte volna őket valaha, de akkor messzire kerültek tőle… A lányok arca és az egybenyakú lassan beköltözött emlékei közé.

– Hozatok pezsgőt – mondta Káli.

– És ezt ki issza meg? Piát nem hagyunk az asztalon… – mordult fel az egybenyakú.

– Engedjétek a bajnokot, hadd vegyen pezsgőt, ha akar – mondta a kenderhajú. – Majd felvisszük a lakásba.

Káli becsomagoltatott egy pezsgőt a pincérrel, és az oldalára tapadt Médeia ölébe rakta.

Teljesen berúgtak, mire a konyak elfogyott. Ordítozva haladtak az utcán. Megállította őket egy járőr, és elkérte igazolványaikat.

– Ne hülyéskedj már, Csubi – mondta az egybenyakú a rendőrnek, de a rendőr nem tágított. Sorban fellapozta az összes személyi igazolványt, és megnézte a lakhelyet és a foglalkozásokat.

– Pont magának kell a rajcsúrt csinálni, újságíró létére – mondta a rendőr az egybenyakúnak.

– Ide figyelj, Csubi… Én nem szeretek újságot írni… Tudod, mit szeretek én? Inni, cicázni meg az irodalmi esteket… Nem érted?… A Móra Ferencet… Móra… mórázni… Figyelj, ragozom.

A rendőr elröhögte magát, aztán hirtelen komolyra igazította az arcát:

– Nincs semmi probléma, Gonda elvtárs… Csak, ha lehet, csendesebben – mondta, és tisztelgett.

Levegőtlenek voltak az utcák. Villamosra szálltak, majd trolibuszra. Az egybenyakú nehezen találta meg a házat, amelyikben állítólag lakást kapott. Végül felzörgetett néhány házmestert, s azok segítségével tájékozódott.

A lakás egy kopott bérház második emeletén, a gardróbszekrényből nyílt. Az egybenyakú minisztériumi engedéllyel választhatta le a társbérleti lakrészt, s így teljes jogú főbérleti „otthonná” változott. Az előszobát a gardróbszekrényből alakították ki. A szekrényből két ajtó vezetett tovább. Egyiken át a szobába, másikon a mosdóba lehetett jutni. A lakásban több helyiség nem is akadt. Amikor beléptek a szobába, valamennyien megdöbbentek. A szoba hatalmas volt, és teljesen üres. Hossza hét-nyolc méternek látszott, szélessége pedig ötnek. Az egyik sarokban rádió állt, a szoba közepén pedig egy tizenöt literes demizson.

– Vályúhoz! – vezényelt az egybenyakú.

Valamennyien lehasaltak a demizson köré, a parkettra. A lányoknak felcsúszott a szoknyája, és előderengett gusztusos combjuk.

– Poharad van? – kérdezte a szabályosarcú.

– Semmim sincs, csak borom.

Az egyik lány kiment a fürdőszobába, s néhány pillanat múlva csíkos fogmosó pohárral tért vissza.

– Ebből iszunk – mondta.

– Kimostad? – kérdezte az egybenyakú.

– Nem…

– Ki kell mosni – közölte, majd felállt, és a lányt kivonszolta a fürdőszobába, hogy közös erővel kimossák a fogmosó poharat.

Káli Gyula felemelte a demizsont, és beleivott. Mindenki követte a példáját. A bor kiloccsant a parkettra, és vörös foltokat hagyott. Ekkor vették észre, hogy vörösbort isznak.

A kenderhajú bekapcsolta a rádiót, és a keresőt Luxemburgra állította. Jó tánczene szólt. Lassan körültántorogtak a szobában.

– Járjunk kánkánt – javasolta az egyik arany ékszeres lány, és levegőbe lendítette a lábát. Seggre ült. Ülő helyzetben igyekezett a táncot folytatni, de kényelmetlennek találta. Így aztán hanyatt feküdt, és a mennyezet felé rugdosott, mint egy tébolyult kanca. A pozitúrából eredően feltárultak szoknya alá rejtett titkai. Harisnyatartója nyúlott, mint a csúzli, fehérneműje pedig sárgán villogott. A kenderhajú férfi fuldoklott a röhögéstől.

– Láttatok már ilyen őrült pityét… – ordította, majd melléje térdeit, és igyekezett megfékezni.

A másik lány megkérte Kálit, hogy tartsa neki a demizsont, amíg iszik. Közösen ittak, aztán szambázva tántorogtak a falak között.

– Valamit szeretnék neked mondani – állt meg mellette a szabályos arcú lány, és várakozott.

– Ne mondj neki semmit – intette le a másik.

– Fontos… Utána majd neked is megmondom….

A lány beleegyezett, és gyanútlanul kiengedte karmai közül a bajnokot.

– Gyere, üljünk a sarokba – mondta a szabályosarcú, és magával vonszolta Kálit.

Olyanszerű volt az egész, mint egy majális. Részegen hevertek a sarokban, mint valami mezőn, és csókolóztak. Káli közben kétszer is felállt, és ivott a demizsonból.

– Megtehetnél nekem egy apró szívességet – mondta a szabályosarcú.

– Mit akarsz?

– Vegyél feleségül.

– Nem érek rá…

– Nősülni?

– Semmire.

– Ne szarj be, aranyos… Ez amolyan szívességféle lenne a részedről.

– Szívességből vegyelek feleségül? Tudod mit, inkább…

– Ne disznólkodj, én komolyan gondolom. Most, hogy bajnok lettél, sokat segíthetnél rajtam. Ha egy bajnok felesége lennék, azonnal kapnék szerepeket. Fél év alatt fellendülhetnék… Ennyit igazán megtehetsz. Ez csak olyan formai dolog lenne. Elveszel, s ha nincs rá időd, még arra sem kérnélek, hogy együtt lakjunk. Fél év múlva aztán elválnánk. De nem kellene mondani senkinek, hogy az egész csak fal volt. Na, milyen ötlet?

– Nagyon jó.

– Akkor elveszel?

– Nem.

– Ezt a kis szívességet igazán megtehetnéd… Neked ingyenben lenne… Ha akarod, írok majd anyuéknak, hogy vegyenek két gyűrűt, még az sem maradna rád… De a Tanácsra el kell jönnöd… Na mondd, egy óra… Ennyit kibírsz, nem?

– Az ember sok mindent kibír…

– Ne nyögdécselj, aranyos… Állati szép vagyok ám… Ha aztán akarnád, akár együtt is lakhatunk… Szép vagyok, bájos és…

– Mutasd.

– Mit mutassak?

– Mindegy, valamit mutass, ami szép rajtad.

– Az arcom nagyon szép. És a mellem…

– Akkor mutasd.

A szabályos arcú lány kigombolta a ruháját, és bemutatta Káli Gyulának a mellét. Nagyon szép melle volt, de sok gyönyörködésre nem maradt idő, mert a borivó lány rájuk tört:

– Micsoda piszok vagy, Naca! Ezt akartad neki mondani? Azt hazudtad, hogy csak mondani akarsz neki valamit, aztán majd nekem is megmondod…

– Igen, így is van. A bajnok feleségül akar venni. Éppen erről beszélgettünk, s közben megemlítette, hogy gomboljam ki a ruhámat.

– Tudod, mi vagy te? – tajtékzott a másik lány.

– Tudom – válaszolta a szabályosarcú. – Ami te. Csak én tehetséges vagyok.

– Azért statisztálsz, mi?

– Te meg a kórusban rohadsz.

– Tévedsz, édesanyám… Én, én szívből énekelek… Bajnok – fordult hirtelen Kálihoz -, legalább tartsd a demizsont. Be akarok rúgni…

Káli felállt, és megitatta a lányt. A kenderhajú időközben már megfékezte a kánkántáncost, és éppen azon fáradozott, hogy kihámozza a ruháiból. Káliból kitört a röhögés, amikor rájuk pillantott. A kenderhajú mindig a nők szerelvényeivel kínlódott. Hol rájuk akart húzni valamit, hol pedig fordítva. A negyedik lány méltóságteljesen, magára hagyottan keringett a szobában. Táncolt. Arca a mennyezetre meredt, s úgy viselkedett, mintha nagy mezőségen forgolódna, teljesen magányosan.

A szabályos arcú lány visszahúzkodta Kálit a sarokba.

– Látod, aranyos, milyen irigy dögök a nők? Ezt a kis kóristalányt már az is bántja, ha megmutatom neked a mellemet. Hát mit mutasson neked egy úrinő?… Nem igaz?

– De igaz. Te úrinő vagy?

– Úrinő, vagyis modern hölgy… Én hölgy vagyok.

– Hölgyemény… Tündérkert.

– Mi?

– Tündérkutya.

Valaki eloltotta a villanyt. A magányosan táncoló lány nem zavartatta magát. A sötét szobában is tovább toporgott, és hol egyik, hol másik barátnőjének lépett a kezére.

A szabályosarcú magához ölelte Káli Gyulát.

– Elveszel? – kérdezte suttogva.

– Elvehetlek… De majd csak holnap…

A lány levetette a ruháját, és kombinés testével a fiúhoz simult. Káli kíváncsian tapogatta a lányt, és erős gerjedelmet érzett. Amikor azonban testhelyzetén változtatni igyekezett, hirtelen felfordult a gyomra. Visszazökkent a padlóra, mert úgy érezte, ha a lány fölé hajol, biztosan lehányja. Várt, és némán simogatta lányt. Amikor gyomra megnyugodott, óvatosan feltérdelt. Újra rosszul lett. Hőség szállt a fejébe, és forró verejték gyöngyözött a halántékán. Felugrott, és kirohant a fürdőszobába. Amikor a villanyt felgyújtotta, kiáltás hallatszott:

– Melyik ez az állat?!

Káli Gyula döbbenten látta, hogy a fogmosó poharas lány és az egybenyakú a fürdőkádban fekszenek. A fürdőkád nagyon kicsi volt, így a lábfejük a levegőben meredezett. Olyanok voltak, mint a döglött lovak, melyek szállítás közben keményre fagytak a teherautó platóján. A látványon megdöbbent, de nem maradt ideje a csodálkozásra. Hirtelen a toaletthez ugrott és belehányt.

– Gondolhattam volna! Te bontod meg a rendet – dühöngött az egybenyakú.

– Ne ugass, te is hánytál! – mondta a lány a fürdőkádban.

Káli Gyula megmosta az arcát, aztán megállt a kád előtt.

– Szárazfürdő? Eresztek rátok egy kis vizet – mondta, és megnyitotta a tust, ami erőtlenül permetezett a magasból.

– Bajnok! Takarodj, mert ha én kiszállok innen, biztos, hogy ledoblak a negyedik emeletről… – mondta az egybenyakú.

– Második… – jegyezte meg a lány.

– Akkor a másodikról – mondta, majd hirtelen felkiáltott: – Naca! Vidd innen ezt az állatot, mert megölöm.

Káli röhögött. A szabályosarcú megjelent az ajtóban, és elvonszolta. Ismét a sötét sarokban hevertek, s Káli öntudatlanul matatott a lány testén.

Hajnalban felébredt. A szoba lassan forgott. Fekete foltokon csúsztak át, és szakadékok felett. Feje görcsösen fájt, erei keményre feszültek testében, mint a drót. Világosodott. Felült, és falnak támasztotta a hátát. „Hol lehetek?… Mi van itt?… Cella?… Fogolytábor?…”

Testek hevertek mindenütt. Férfiak és nők. Középen, szétvetett lábbal és karral egy férfi feküdt. Hullaszerű volt, teljesen mozdulatlan. Mint a letaposott varangyos békák az utakon. A feje mellett üres pezsgősüveg állt… Odább hiányos öltözékű nők szuszogtak. Némelyik feltárulkozva, fehérnemű nélkül… Mellette egy kombinés nő feküdt. Testének szép vonalai lassan mozogtak. Lélegzett. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta. A kábító fejgörcsökön át is vágyat érzett a lány után. Mozdulni nem tudott. Csak nézett maga elé, és a görcsök másodpercnyi szüneteire várt. „Ez a lány itt… Az esti lány… Szép lány…” – motoztak agyában a mondatok. A lányra bámult bamba tehetetlenséggel, és azon tűnődött, hogy szeretkeztek az esti órákban, vagy csak készülődtek rá? A szoba ismerősnek tűnt, s a földön heverő lányok is. „Miért ülök én itt a földön?… Nincs szék ebben a házban?… Haza kellene menni… Mi lesz itt, ha felébrednek ezek?… A fejem leszakad… Megmérgeztek… Mérget kevertek az italomba… Belehalok… Mi fáj az ember fejében?… És mi ez a sötétség, ami olyan korongszerűen száll?… Felállni, hazamenni… Hol lakom?” Gondolkozott és várt. A fekete korongok egymást érték a levegőben. Szenvedett. Lehunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, hogy szilveszter van vagy újév, s a jégen rohannak. Talán fakutyákkal vagy hótalpakon… Hajlott a jég… Homlokát hideg verejték lepte.

Felébredt a kombinés lány. Percekig bámulta Kálit, aztán kiment a fürdőszobába, és megvizesített egy zsebkendőt. Letérdelt a fal mellé, és óvatosan megtörölgette a fiú arcát.

– Szegénykém – suttogta.

Káli magához tért. Mozgó ködfalakon túl sejtette a lányt. Az pedig a hűvös, vizes zsebkendővel tovább ápolta.

– Szegény fiú – mondta, aztán odahajolt hozzá, és megcsókolta a homlokát.

A lány felöltözött, és kitárta az ablakot. Hűvös hajnali levegő áradt a szobába. Káli mély lélegzeteket vett, s izmaiba fokozatosan visszatért a szükséges erő. Megmozdult, felállt. A szabályos arcú lány ekkor már a fürdőszobában mosakodott. Csakhamar üdére locsolt arccal tért vissza. Haját és ruháját is rendbe szedte.

– Te – fordult Kálihoz –, én úgy utálom az ilyen életmódot… Lesül a pofámról a bőr… Nálunk Vas megyében hajnalban kelnek az emberek… Mindenki dologhoz lát… Kimennek a földekre… A tagutak felett nyers erdei levegő nyugszik, rétegesen. Abba gyalogolnak bele a parasztok. Attól olyan szépek és kemény arcúak… Nagy akácerdők vannak a közelben… Amikor virágzik az akác, messze kilométerekre érezni. Reggel szép, amikor még minden harmatos… Utálom magamat… Minek iszik az ilyen tébolyult tyúk?

– Nem szabadna inni – nyögte Káli a lány felé.

– Megöl bennünket az ital. Olyanok leszünk, mint az állatok. Pedig mindig nagyon rendesek vagyunk. Ezek a hülye csajok is rendesek. Ismerem őket régóta. De vinnyognak itt a flaszteron.

– Nem szabadna inni – nyögött fel újra Káli.

– Mérgez… Dolgozni kellene, és a mezőket járni. Az ital megöl bennünket. Úgy tropára megy az ember, hogy észre sem veszi. Gyere, menjünk innen…

A lány kinyitotta a lakás ajtaját. Kálit maga elé engedte, aztán a kulcsot újra megforgatta a zárban, majd a levélnyíláson át bedobta az előszobába.

A kapu már nyitva volt. A lány megállt a járdán, és megszólalt:

– Szegénykém, kikészültél… Megcsókolhatlak?

– Nekem mindegy – nyögte Káli, és hagyta, hogy a lány megcsókolja az arcát.

Kézen fogva ballagtak a hajnali utcákon. A villamosok már tele voltak emberrel. A gyárakba vonuló sovány sokaság csörömpölve röpült a sárga kocsikon. Alacsonyan szárnyaltak, közvetlenül a házak tövében, aztán bezuhantak a gyárak torkába.

– Ígérd meg, hogy nem iszol többet – mondta a lány Kálinak, és megsimogatta az arcát.

– Nem szoktam inni.

– Az ital megöl téged, szegénykém…

– Tudom, hogy megöl, de tegnap este nagyon egyedül voltam. Teljesen egyedül… És úgy kellett volna valaki vagy valami… Bármi…

– Szépen kell élni…

– Aki sokat dolgozik, egyedül marad.

– Akkor is szépen kell élni… Aki nem piszkoskodik a többiekkel, az nem maradhat egyedül.

– Azt hiszed, hogy én piszkoskodtam?

– Nem tudom, mit csináltál, szegénykém… Mondd, hazatalálsz innen?

Káli az utca szürke házsorára pillantott, aztán bólintott.

– Haza… Itt hagysz?

– Itt hagynálak… A szomszédos utcában van a lakásom. Szervusz, szegénykém – mondta a lány, és megcsókolta a száját. Káli magához ölelte, aztán hirtelen elengedte. A szabályos arcú lány hátrálva távolodott.

– Ígérd meg, hogy nem iszol többet – mondta, aztán megfordult, és elment a jobb kézre nyíló utca felé.

Káli Gyula fáradtan bandukolt tovább. A nap vörös csóvái már a háztetőkön lobogtak. A fény a síneken rohant. Felszállt egy trolibuszra, mely csaknem hazáig vitte.

Gergitsné a járdát öntözte, amikor megérkezett.

– Távirata jött az este – mondta a házmesterné, és letette a kannát. – Sokáig csengetett magánál a postás, aztán nálunk hagyta.

– Köszönöm, Gergitsné – mondta Káli Gyula, majd a házmesterlakás ajtajában átvetette a félívnyi borítékot.

Dísztávirat volt.

Álmos, tétova léptekkel felmászott az emeletre, és magára zárta lakása ajtaját. Belezuhant az egyik fotelba, és felbontotta a táviratot. A szöveg rövid volt:

 

„OESZINTE OEROEMMEL GRATULAALOK A BAJNOKSAAG MEGNYEREESEEHEZ EES TOVAABBI SIKEREKET KIVAANOK STOP FOGADJA BARAATI KEEZSZORITAASOMAT STOP KOVAACS JAANOS IGAZGATOO STOP”

 

Sokáig bámulta a szöveget, aztán rekedten megszólalt:

– Hogyan kell élni?…

 

12.

Kábultan ébredt. Hunyorogva körülnézett, s a szikrázó délelőtti fény azonnal letaglózta. Fejébe visszaállt a görcs, és az sem használt, ha szemét lecsukta, alvást erőltetett. Retináján vörös és mélyzöld körök támadtak, melyeket látni és repülni vélt. Amikor a vörös és zöld körök összeütköztek, mindig megszólalt egy gong, s zengése lassan enyhülve kitartott a körök legközelebbi karamboljáig. A gong éles fájdalmat okozott a fejben, idegszálakat tépett szét, és szénné égette a gondolatkeltő sejteket.

Feladta a harcot. Lassan befogadta a fényt és vele a szobát, az ismerősnek tűnő tárgyakat, egy pókot, mely éppen a mennyezetről ereszkedett a mélybe. A pók gyanúsnak találta a nagy fényességet, így kétszer is visszamászott a mennyezetre, de a kalandról végül mégsem mondott le. Kétméteres láthatatlan zsinóron lengett, és merész szaltómortáléval átdobta magát Mérey Géza könyvespolcára. Végigrohant a matematikai logika és a formális logika vaskos, német nyelvű kötetein, majd Thomas Mann életművén átevickélve bemászott a könyvespolc és a fal közé.

„A pók élete tehát megoldódott, csak az én életem nem” – gondolta, és reménykedve várta a pók visszatérését. A pók nem tért vissza. Megkezdte kiérdemelt pihenését.

Kimászott az ágyból, és bevett egy fájdalomcsillapítót. A víz rossz ízű volt, lehangoló. Beállt a tus alá, megnyitotta a csapot. Remegtek izmai, majd fokozatosan életre keltek. Tarkójára öt percig csurgatta a vizet, így fejfájása is enyhült.

A borotválkozás rosszul ment. Négy helyen belevágott a bőrébe, s a vére csíkokban szivárgott a nyakára. Döbbenten nézte magát a tükörben. Felkiáltott:

– Uraim! Nézzék meg ezt az arcot… Bemutatom önöknek az új magyar bajnokot… Igen, az arc Káli Gyulához tartozik… Nem, semmi tévedés nincs a dologban… Garantáltan keserű arc… E bárgyú honfi a győztes… Az önök bajnoka. Ezt sikerült maguknak kiizzadni… Szégyen…

Szavai visszhangtalanul belevesztek a fürdőszoba zugocskáiba. A magány ásított rá minden sarokból, minden néma csőből, szappanból, a szivacsok megsárgult testéből és a tükörből is. Timsót maszatolt az arcára, aztán újra beállt a tus alá. A hideg víz ismét magához térítette. Megtörülközött, majd sietve felöltözött. Bement a szobába, és leült a nyitott ablakkal szemben. A por kintről és bentről sebesen áramlott a fényben. A fénykévékben jól látszottak a parányi testek, a csillámló porszemek, melyek a városi ember agyára rakódnak elkerülhetetlenül.

– Győztem, és egyedül vagyok. Nincs egy ember, aki idejönne és megszorítaná a kezemet. Senki sem örül a bajnokságomnak. Az a tintaszagú lány miért nem ír nekem levelet? Azt ígérte, hogy megírja Sebestyén címét… Vagy Ancsa… A tintaszagú lány és Ancsa. Mindketten. Egy közös levelet kellene nekik írni. Nem írnak. Ancsa soha többet nem ír nekem levelet. Sebestyén Anikó még írhat… És az is lehet, hogy felkerül Pestre… Ancsa Mohácson marad… – mormolta maga elé, s lehelete tornádókat kavart a békésen szállongó porban.

Felállt, és átment a diákszobába. A poros asztalon még ott hevertek Ancsa és édesanyja által írott, felbontatlan levelek. Ancsa leveleiből kiemelt egyet, és felnyitotta.

 

„Aranyos Gyula… – olvasta a szöveget. – Az én szomorúságom egyre mélyebb. Teljesen egyedül maradtam. Nincs, aki megöleljen, vagy rám ordítson a csónakban, ha rossz helyre ülök. Nem is ülök azóta csónakba. Ölelések nélkül megöregszem. Te nem tudod elképzelni, milyen iszonyú magányos lány lettem. Eszter úgy viselkedik irántam, mintha valami nagy hibát követtem volna el. Azt mondja, bárgyú vagyok, és biztosan nem szerettelek elég nagyon. Kérdeztem is tőle, hogyan gondolja ezt. De erre pofon ütött. Már vernek is, amióta nem vagy velem. De a legrosszabb a testem magányossága. Nagyon megszoktam, hogy szeretsz. Hogyan lehet szeretet nélkül élni? Én belehalok ebbe. Nagyon kérlek, aranyos Gyula, azonnal gyere haza! Nem bírom egyedül! Valami gyors járművel gyere, mert megőrülök nélküled! Ha akarod, elmegyek veled Pestre. Bárhová, csak érezzelek. Elhagyottan meghalok.

Sokszor csókol szerelmesed:

Ancsa

Mohács, 1956. október 5.”

 

Káli némán letette a levelet a poros asztalra, és ujjain számlálni kezdte a hónapokat: „Szeptember, október, november, december, január, február, március, április, május…”

– Kilenc hónap – mondta hangosan.

Az asztalra tenyerelt. Szinte érezte a levelek mellett a por kilenc, mindent elfedő rétegét. A szobában a doh karakterisztikus szaga mellett tünékeny illatot is érzett. Szerette volna azt hinni, hogy az illat leginkább a tintára és a mandulára emlékeztet, de amikor többszörösen beleszaglászott a levegőbe, lemondott erről a feltevéséről. Kinyitotta a szekrényt. A felső polcon összelapított Niveás doboz hevert.

Megszólalt a csengő.

Belökte a szekrény ajtaját, és kiment az előszobába. Az ablakon át a lépcsőházba kémlelt. Duha kapitány állt az ajtó előtt. Káli döbbenten a kulcs után nyúlt, és feltárta az ajtót.

– Szervusz, öcsém. Gratulálok… – mondta Duha kapitány, és egyenruhás, erős testével benyomult a lakásba.

– Vendel bácsi, nem jutok szóhoz – hebegett Káli.

– Gratulálok, fiú… Megvettem az újságot. Nagy meglepetés. Címbetűkkel szedték a nevedet, és bent van a fényképed is – mondta, és egy újságot tett az asztalra, majd leült.

Káli Gyula felemelte az újságot. A sportrovat négyhasábos címmel kezdődött: „Káli Gyula az új magyar bajnok.” Alcímben pedig: „Kivételes tehetség”, „Magas szintű technikai tudás”… A fénykép valószínűleg a mérkőzés után készült, mert fáradtnak, kimerültnek látszott az arca.

– Magyar bajnok lett az én öcsém! Ez már valami! Úgy látszik, mégsem hiábavalóságokkal töltötted itt az időt… Szegény anyád, na de erről majd később. Nem is csodálkozol, hogy betoppantam?

– Szóhoz sem tudok jutni.

– Újra hajóra kerültem, öcsém… Rendkívüli időket élünk. Ilyenkor előveszik a régi fiúkat, akikben bízni lehet… Vontatóhajóval járom a Dunát… Köveket szállítunk Apostag alá… Mederrendezés. Nagyon szétterül a mi folyónk, s ha erős a tél, még a sodorvonal is lefagy fenékig… Ha kilép a medréből, elöntheti a fél Alföldet… Amikor megláttam az újságot, azonnal partra szálltam. De csak jöttem, és már megyek is. Ki itt a házigazda, öcsém?

– Én…

– Mi a kánya? És hová lett az igazi házigazda?

– Disszidált. A Tanács nekem utalta ki a lakást, mivel én már itt laktam. A zongorát elvitték Méreyék rokonai, de egyébként mindent rám hagytak.

– Ezt is kevesen mondhatják el… Nagyon szép lakás…

– Méreyék rendes emberek voltak, és szerettek engem. Most Kanadában vannak, magas beosztást kapott az ember. Mérnök, érthető…

– Csupa jó hír… Na, édesanyád biztosan felkerekedik és meglátogat. Rád nem várhat, elkerülöd a szülői házat…

– Mi újság otthon, Vendel bácsi?

– Nem érsz rá, öcsém?… Mert ha ráérnél, azt mondanám, tarts velem. Útközben beszélgethetnénk.

– A bajnokság idejére szabadságot kértem – mondta Káli Gyula.

Duha Vendel felállt, és sürgetően intett:

– Na, öcsém, akkor hagyjuk magunk mögött a várost.

A kormányos, a fedélzetmester és a matrózok köszöntötték Káli Gyulát, aztán egyedül hagyták a kapitánnyal. A vontatóhajó árbocán négyszög alakú kék zászló lengett. Megkerülték Csepel szigetét, aztán Rácalmás után alaposan nekilendültek. Völgymenetben könnyedén úszott a „vonta”.

A kormányállás szomszédságában vászontetőt feszíttetett ki Duha kapitány a nyári időszakra. Az árnyékot adó fakult vászonfedél alatt kis asztal állt és néhány támlás, összecsukható szék. Duha Vendel és Káli Gyula az árnyéksziget enyhületében ültek, s lassan, szemlélődve eszegettek. Az asztal közepén pöttyös zománcos tál színesedett, a tálban pedig vöröshagymás, borsos ruszli. Barna rozskenyérrel ették a hordós halat, és jegelt Szalon sört kortyoltak a falatokra. Káli Gyula nagyon jól érezte magát. Hazai ízeket érzett, s hazai illatokat. A sör megnyugtatta idegeit, és rendbe tette meggyötört gyomrát. Iszogatás közben Duha kapitány kopaszon csillogó fejére bámult, majd a zölden pihegő tájat vette szemügyre, a falukba vezető nyárfasorokat, párába, vibrálásba vesző, tisztára meszelt templomtornyokat. A nyár nagyon készülődött. Káli bekattintotta bicskáját, aztán újra Duha kapitányhoz fordult.

– Brüllék?

– Leírtak, fiam… Menyus régi üzletember…

– És Ancsa?

– Férjhez adták egy vízügyi mérnökhöz. Szekcsőnél is készülnek már a szabályozási tervek…

– Ilyen hirtelen?

– Mire kellett volna nekik várakozni?

– Nem tudom… De ez mégiscsak furcsa…

– Nem furcsa ez, öcsém. Ez a rend.

– De Ancsa ilyen egyszerűen csak férjhez megy? Ezt nem gondoltam volna róla… Mindegy… Találhatok még ilyen lányt…

Duha Vendel szemrehányóan rápillantott:

– Nem találhatsz, fiam… Olyant, mint az Ancsa, soha az életben nem találsz többet. Feláldoztad.

– Na de…

– Igen, de azok mind mások lesznek. Ilyen emberek már nem élnek Magyarországon, mint Brüllék. Talán még néhány család Baján, Szabadkán, Újvidéken… De ami Mohácson kialakult neked, ilyen nem lesz több.

– Haragszanak rám?

– Nem, öcsém… Szeretnek, mint egy régi képet, de az élet megy tovább. Brüllék egészséges emberek…

Káli Gyula elmélázva bámulta az árterület üde füzeseit. Madarak szálltak a fák felett, majd a vízre ereszkedtek. Két érzés küzdött a lelkében: szomorúság Ancsa miatt és rémület a parton várakozó magánytól. Egy-egy pillanatra megidézte Sörösló szép testét, majd a Naca nevű lány szabályos arcát, de nem segítettek magányérzésén. Titokzatos, furcsa lányok után vágyakozott, akik hajlandók lennének minden feltétel és ellenszolgáltatás nélkül szeretni, s akikben lenne valami megfoghatatlan, fényszerű.

Duha Vendelre pillantott.

– Ha parancsot kellene adni egy életveszélyes manőverre, melyről tudná, hogy az emberei ott vesznek… Vendel bácsi parancsot adna?

– Ha az ország, a hajózás vagy a többség érdeke, biztonsága úgy kívánná, akkor parancsot adnék – mondta a kapitány eltűnődve.

– Saját magának is?

– Igen.

– Én is parancsot adtam magamnak.

Duha Vendel elmosolyodott.

– Erős férfi vagy, fiam, de az élet nagy vesztesei az erős emberek… Akik el tudnak szakadni a Brüll Ancsáktól és mindenkitől. Az emberek később csak érzelgős részletekre emlékeznek. A tettekre nem. És tudod, fiam… Az ország olyan megfoghatatlan, és a világ… Valóságosan csak a kis közösségek léteznek. Azok összessége a világ. De az emberi boldogságot soha nem általánosságban árulják, utcán át, hanem ezekben a kis közösségekben… Mint Brüll Menyhért kocsmája, a Duna, a sziget, selyemgyár. Anyád… Nyári esték, amikor összejön a család. Sört isznak az emberek. Az asszonyok gyereket szülnek… Aztán újra szeretkeznek a férjükkel, és múlnak a nyarak… Egyik hűvösebb, másik forróbb. Néha jön az árvíz, és újjá kell építeni a házakat. És az emberek azt mondják: „Micsoda nyarunk van?…” Ez a néhány szó a boldogság… Amikor két ember összetalálkozik Menyus kocsmájában, és lekönyököl a bádogra. Izzadnak, és a nyitott ajtón át lepillantanak a Dunára. Ez, öcsém, olyan magas életszint, és akkora nemesség kell hozzá, hogy legtöbben észre sem veszik, hogy boldogok. Csak akkor döbbennek rá, ha elvesztették.

– Én elvesztettem?

– El, öcsém.

– Ha most megváltoznék… Akkor…

– Visszafelé nem lehet megváltozni… Akiket majd holnap megismersz, azokkal lehetsz emberibb… De utak, fiam, a múltba nem vezetnek…

„Akiket holnap megismerek – tűnődött Káli Gyula. – Kiket ismerek én meg holnap?… Ha egyszer Duha kapitány azt mondja, hogy több olyan család nem él Magyarországon, mint Brüllék, akkor kiket ismerhetek meg?… Teljesen magamra maradok… Ma, győzelmem másnapján… Bajnok vagyok, és mindhiába…” – Duha kapitányhoz fordult:

– Sokat dolgoztam, és az idő igazolt engem. Sikeres vagyok, a legsikeresebb a saját területemen, és mégis minden olyanná vált, mintha anarchia lenne körülöttem… Nem értem az életet…

– Öcsém, egyet ne felejts el: ha a siker elveszti közegét, az emberi közösséget, nem ér semmit… Viszonyítani sem lehet, értékelni sem… Az életben éppen ez a művészet: megtartani a családot, jó barátokat, és közben sikerre vinni a terveket. Van, aki a családot veszti el, van, aki a terveket. Sok szerencsétlen ember él a földön.

A vonta elérte Apostag magasságát. A kormányos háromszor egymás után megszólaltatta a kürtöt, aztán lassan fordulni kezdett. A partközelben úszó hajódaru horgonyzott a vízen. A vontató föléje ment, sorban leakasztotta az uszályokat, melyek aztán horgonyt vetettek, és drótkötélen ereszkedtek a daru nyújtózkodó gémje alá. A motoros hajó is lehorgonyzott. A matrózok horgokat vettek elő, és az árnyékos oldalon behajították a csalikat. A daru gémje is megmozdult. Hatalmas markolót eresztett az uszályba. Emberek etették a vaskosarat. A daru nekilendült terhével, és a vízügyi térképeken kijelölt gátak egyikét építeni kezdte. A kőrakó munkások égtek az uszály szikrázó poklában. Hatalmas köveket igazítottak a markoló vastorkába, s izmaik feszülése messziről látszott.

– Rohadt meló ez – mondta Káli, amikor Duha kapitány visszatért a vászontető alá.

– Nehéz munka, öcsém, de jól keresnek. Megkeresik ezek a háromezret. És szép életük van. Itt laknak a tanyahajón. Sok sült halat esznek, iszogatnak. Néha bemennek a falvakba menyecskézni…

– Úgy dolgoznak, mint a rabszolgák…

– Az igazi munka, öcsém, mindig nehéz… De ezek az emberek jól érzik magukat itt. Ha elmegy a vonta, majd elfekszenek a ladikokban, a darushajó árnyékában. Néhányan énekelnek… Jó hangjuk van… Hanem itt ez az újság, elolvastad, mit írnak a bajnokságról?

Káli némán átvette az újságot, és kíváncsian beleolvasott a cikkbe: „Nem szabad megelégednünk a bajnokság eredményeivel. Ideje lenne az Asztalitenisz Szövetség vezető szakembereivel, a versenyzőkkel és az edzőkkel összeülni egy országos tanácskozásra. A magyar technika és versenystílus már ezekben a pillanatokban is elavultnak látszik. Mi lesz két év múlva? Az egyesületekben azon vitatkoznak egyesek, hogy erkölcsileg megengedhető-e a szivacsos ütő használata. Mintha ez lenne itt a kérdés. Tény, hogy a szivacs rakétasebességre gyorsítja a labdákat, és megváltoztatja a játék teljes képét. Mit teszünk mi? Semmit. Féltékenyen nézzük Tanaka, Ogimura labdaművészetét. Jönnek az ázsiaiak, és mi tétlenkedünk. Nemcsak játékstílusunk, hanem az asztalitenisz berkeiben uralkodó sportszellemünk is elavult…” Káli Gyula elképedt. Újra elolvasta a cikket, és felsóhajtott.

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Duha kapitány.

– Döbbenetes… Alighogy kialakítottam a magam stílusát, máris kiderül róla, hogy elavult. Ezt készakarva csinálják.

– Lehetséges… De az a Tanaka világbajnok, ugye?

– Igen, tavaly Utrechtben győzött.

– Akkor azért mégis lehet ebben a dologban valami… Tudod, fiam, az élet minden területén az a helyzet, hogy a kitüntető okleveleken még meg sem szárad a tinta, s az eredmény, amiért adják, már elavult. Nagyon kell manapság küzdeni…

– De amikor az ember mindent feltesz egyetlen lapra…

– Győztél, öcsém, de ez kevés… Van, ugye, az Európa-bajnokság és a világbajnokság… Meddig akar az ember eljutni, ez a kérdés. Azt írják az újságok, hogy ezek az ázsiaiak ütnek… Nem tudom, mit jelent ez pontosan, de hangzásában elég kegyetlen, kíméletlen játéknak látszik.

– Ütnek?

– Igen, azt írják, hogy mindent megütnek, és majd jönnek a kínaiak is…

– Mindent nem lehet megütni.

– Vagy nem lehet, vagy nem tudod, hogyan lehet. Ez a Tanaka alighanem érti a módját…

Káli Gyula leforrázottan üldögélt a kopott, napszítta féltető alatt. Különösnek találta, hogy Ganz Tiboron túl is jelentkezhet még valami, nagyobb, veszélyesebb. Leginkább persze az bántotta, hogy mindaz, amit az elmúlt év harcaiban kialakított, nem új, a világ más táján már elavultnak látszik. „Miről kell lemondanom ismét… Mit akarnak a japánok?… Ogimura mester?… Most a tintaillatú lányt akarják, aki majd Pestre kerül, és szeretne engem. Velem lenne, és vizes borogatást tenne a homlokomra, mint Naca, a részeg Médeia… Most a tintaillatú lányt akarja az élet elvenni tőlem, és anyámat is végleg… Apámat már magával vitte valamelyik égi vándor… Mindenki elmegy… Nem baj… A tintaillatú kislány nem szeret engem… Ha szeretne, írna… És az anyja szellemtelen… Eszter… Eszter nagyszerű humora… Az anyós, az igen… De a töltött káposztás asszonyság?…”

– Mit kell tennem, Vendel bácsi?

– Továbbmenni, öcsém… Mindig csak előre. Mondtam már: utak a múltba nem vezetnek, csak a jövőbe… Egyszer már döntöttél, nem?

– Igen, Vendel bácsi, döntöttem.

– Kérsz sört?

– Jólesne, nagyon meleg van… És az az igazság, hogy az este kicsit megbetegedett a gyomrom.

– Látszik az arcodon, öcsém… Amikor fiatalember voltam, sok fekete napra ébredtem én is.

Káli Gyula felhajtott egy pohár gyöngyöző, nyugtatóan hideg sört. A partokra bámult. A füzeseken túl kukoricaföldek nyújtóztak a messzeségbe. „Igen, igaza van a kapitánynak – gondolta. – Utak nem vezetnek a múltba. Előre kell menni. Határozottan és töretlenül. A múlt sajog, de a jövő még tele van ígérettel. Meg kell tanulni az új ütéseket, és embernek maradni közben. Embernek maradni, de mindent megtanulni, amit a japán varázsló tudhat, s ha lehet, még annál is többet… Mindent meg kell tanulni, és ütni teljes erőből.”

Enyhe briz szaladt végig a Dunán. A szél tanácstalanul forgott, jobbról is, balról is megfeszítette a horgonyláncokat, aztán beállt a Kárpát-medencében uralkodó megszokott szélirány, az északnyugati. A láncok nyikorogtak a kötéseknél, a ladikok alatt tocsogtak a hullámok. A szél meghozta a jászokat. A matrózok horgászzsinórjai egymás után megfeszültek, s néhány pillanat múlva már szép, ónszínű keszegek vergődtek a fedélzeten.

– Sült hal lesz vacsorára – mondta Duha Vendel.

A hajósok vízzel telt vödörbe dobálták a kifogott jászokat. A vödörre a fedélzetmester hálót borított. Káli Gyula szótlanul bámulta a hullámzó Dunát.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]