Füstkutyák

1888 – hirdették a számok a templom homlokzatán. Tornya nem volt, tizenhat-húsz éve leszakította egy eltévedt lövedék. Gaz nőtt a helyére, és csenevész bokrok. Krizek összehúzott szemmel nézte, aztán lehajtotta a fejét, és továbbment. Pár lépés után azonban megtorpant. A járdán négykézláb állt egy meztelen férfi, és csorgott a nyála. Mellette egy négy-öt éves kisfiú és két hasonló korú kislány hancúrozott. Az egyik kislány bodzabotot tartott a kezében, néha leguggolt, és megpiszkálta a meztelen férfit. A másik két gyerek ilyenkor mindig felnevetett.

„Részeg lehet” – gondolta Krizek, s ráförmedt a gyerekekre:

– Mentek innen!

A gyerekek odább rebbentek, de nem mentek el.

– Jó napot! – mondta Krizek a meztelen férfinak, s egy kicsit a sapkáját is megbökte, nehogy részegségében azt higgye, gúnyolódik.

A meztelen férfi mozdulatlanul állt a járdán.

– Jó napot! – szólalt meg újra Krizek, de most már hangosabban. A meztelen férfi erre felemelte a fejét, és Krizekre nézett. Zavaros volt a szeme, s befelé fordult. A fal mellett nevetgéltek a gyerekek.

Amikor Krizek továbbment, pár lépésről még hallotta, hogy a gyerekek odaszaladnak a meztelen férfihoz, és rákiabálnak: „Jó napot… Jó napot… Jó napot…”

Krizek cigarettát illesztett a szája sarkába, meggyújtotta, és mély slukkokat szívott a tüdejére. Ízetlen volt a cigaretta.

Amikor a kocsma elé ért, megállt. Megnyitotta az ajtót. Zárva volt, de hallotta, hogy bent motoz valaki. Megkerülte a házat, és az udvari ajtón bekopogott.

– Jó napot – köszönt a kocsmáros, és Krizek arcába nézett.

– Adjon egy fröccsöt – mondta Krizek, aztán a söntés előtt leült az egyik asztalhoz.

A kocsmáros fiatal ember volt, s értett az üzlethez.

Kitöltötte a fröccsöt, és letette Krizek elé. Krizek mindjárt lehajtotta, s odaszólt a kocsmárosnak:

– Adjon még…

A kocsmáros új fröccsöt csinált, s közben Krizek fáradt arcát figyelte.

Krizek szívta a cigarettáját, és a második fröccsöt is lehajtotta.

– Milyen pálinkája van? – kérdezte.

– Kommersz.

– Adjon belőle egy decit!

A kocsmáros leemelte az üveget, s egy háromdecis borospohárba belemérte a pálinkát.

Krizek ivott belőle egy kortyot, aztán melléje könyökölt. A kocsmáros ott állt az asztal mellett. Krizek arcát nézte, aztán megszólalt:

– Tudja, miért váltották le a régi üzemegység-vezetőt?

– Tudom. Azért, mert ivott. – Krizeknek megvonaglott a szája. Felemelte a vastag szélű poharat, s kiitta a pálinkát.

A kocsmáros ott állt az asztal mellett, és nézte.

– Adjon még – mondta Krizek.

– Jobb lenne este – próbálkozott a kocsmáros.

Krizek felállt, odament a söntéshez. Nézegette a porcelántégelyeket, aztán az egyikről leemelte a födőt.

– Ez volt. Megismerem. Csorba a széle… Töltse meg borral, kiiszom.

A kocsmáros meghökkent, aztán gyanakodva Krizek szemébe nézett.

– Maga volt?

– Én. Egy hétig helyettesítettem a darálóst.

– Emlékszem már, a futurással fogadtak… Aztán a saját lábán ment haza.

– Na, töltse meg.

– Nem érdemes, nincs közönség.

– Szóval nem tölti meg?

– Nem.

Krizeknek megenyhült az arca, és reszelősen, erőltetetten elnevette magát.

– Jobb is… Nem tudnám kiinni…

Nekitámaszkodott a söntésnek, és a piszkos, olajos padlóra bámult. Sokáig állt mozdulatlanul. Arcán elmélyültek a ráncok, aztán megkeményedtek, és úgy maradtak.

– Látja… kiszárad az ember…

Megmozdult.

Talán a fejét emelte, vagy a válla rándult egy keveset. Mélyen, az emberben is elmozdult valami… Krizek maga sem értette.

Pénzt tett a bádogra, és megfordult.

– Estefelé majd benézek – mondta, és a sapkájához emelte a kezét.

– Viszontlátásra! – köszönt a kocsmáros, és pillantásával az ajtóig kísérte.

Gumitalpú bakancs volt a lábán, nadrágja szélében csiptető. Sovány, ingadozó alakja a küszöbön egy kicsit megemelkedett.

Kint sütött a nap. Felhők már csak a távolban, túl a füzeseken, Dráván, valahol a Fruska Gora felett látszottak. Krizek előbbre billentette a sapkáját, hogy árnyékoljon, s elindult a falu vége felé. Nem volt határozott célja, véletlenül fordult jobbra, ezen a napon még mindegy volt, hogy merre megy. Ha sorba vette volna a gazdasági épületeket, akkor talán korábban jut el a tehenészetbe s később a tyúkfarmra vagy a kertészetbe, de a helyzeten a sorrend már semmit sem változtathatott.

Sietség nélkül, egyenletes léptekkel ballagott. A bakancsa néha megsüppedt a járda laza talajában, és nyomokat hagyott a porban.

Körmére égett a csikk. Mordult egyet, és ledobta. Ballagott, s bámulta az utat.

Egy legény kövér bikaborjút rángatott az út szélén. Odább az egyik sárga falú házból kiabálás hallatszott. Veszekedtek az asszonyok. A hangzavarban két szó ismétlődött: „pucéran” és „nem igaz”. De azt, hogy „pucéran”, mégiscsak többször mondták, mert Krizek erre később is emlékezett.

A kovácsműhely előtt megállt, benézett az udvarra. A fal mellett rozsdás vashulladék tornyosodott, használhatatlan boronák és lókapák maradványai, szekérromok, s legfelül egy oldalára billent, törött homokfutó. Beljebb, az akácfák alatt rozsdabarna lovak álltak. Hatalmas, erős testük betöltötte az udvart. A műhelyből beszélgetés és a vasfűrész megújuló csikorgása hallatszott.

Krizek egy ideig a törött homokfutót bámulta, aztán bement az udvarra. A műhely ajtaja nyitva volt. Amikor megállt az ajtó négyszögében, bent egy pillanatra csend lett. Aztán zörrenés hallatszott. A kovács vagy a segédje ledobta a szerszámot.

– Jó napot, Krizek elvtárs, már megjött?! – szólalt meg a kovács, s a csuklóját kézfogásra nyújtva elfordult a satupadtól.

– Ma reggel – mondta Krizek, és belépett a műhelybe.

Kezet fogtak. Ismerték egymást 57-ből.

Krizek kezet fogott a többiekkel is. A segéden kívül még hárman voltak. A lovakat hozták vasalni.

Preiszler Sándor visszament a satuhoz, s az apró fogú vasfűrésszel újra nekifeszült egy szögletvasnak. Húzkodta. Néha megállt, szippantott egyet a cigarettájából, s hátraszólogatott. Az ujja nyomán rozsdás foltok keletkeztek a fehér hülznin.

– Na, akkor összekerültünk újra… Emlékszik, micsoda főtengelyt csináltam magának 56-ban?

– 57-ben volt…

– 57-ben?… Lehet… Persze, akkor volt… Leveleznek?

– Néha még ír… A múlt hónapban a gyereknek küldött egy ruhát.

– Nehéz lehet a gyerekkel…

Krizek erre nem szólt. Cigarettát vett elő, és meggyújtotta.

Néhány pillanatig csend volt. A „lóemberek” Krizeket figyelték oldalról, a segéd a fújtatón táncolt, s egy patkót forgatott a tűzben.

Újra a kovács szólalt meg:

– Nehéz dolga lesz, kedvetlenek az emberek.

– Van rá okuk?

– Van, elvtársam. Én például még nem járultam hozzá az egyesítéshez. Bizalmi vagyok a pártban, tagja a Hazafias Csoportnak, határvízi megközelítőm is van, de engem ebben az ügyben még nem kérdeztek meg. Preiszler Sándor ehhez még nem járult hozzá!

– Más se – szólt közbe az egyik „lóember”.

– Az nem lehet – mondta Krizek, s az egyik szemöldökét kicsit feljebb húzta.

– Nem lehet, aztán mégis így van… Vegyük csak azt – emelte fel a hangját a kovács –, hogy Okorca tavaly harmincöt forintot osztott munkaegységenként, a tagok vontatószámra vitték haza a terményt, s még a gazdagabbaknak is jobban ment, mint egyéni korukban. Viszont Lésánon milliós adósságot csináltak, az állataik elhullottak, mert nem gondozták rendesen, kukoricájuk alig termett, pedig jó év volt. Még az SZTK-t sem tudták kifizetni. Mi történt erre? Összecsaptak öt falut, s most mi nyögjük Lésán adósságát. Így aztán nem csoda, ha az embereknek elment a kedvük.

– Van benne igazság, de azért mégsem így van. Máshol is egyesítették a tsz-eket.

– Mert ott is baj volt – mondta az egyik ember, s kicsit oldalra hajolva kipillantott a lovakra.

– A gépek miatt egyesítették. Egy falu határában nem lehet kihasználni a gépeket, de ötezer holdon már tervszerűen lehet munkát adni mindegyiknek. Most mindig ott vannak, ahol éppen szükség van rájuk, csökken az állásidő s a költség is – mondta Krizek.

– Jól mondja maga, csak az a hibája, hogy más az igazság. A lésániak tavaly urizáltak, most meg viszik a pénzünket. Én az igazságot mindig olyannak tartottam, ha valaki nem dolgozik, akkor ne is egyék! Hagyni kellett volna Lésánt, hogy a saját kárán tanuljon! – mondta az öregebb fogatos.

A patkó mint vörös félhold izzott a segéd hatalmas fogóján. Az indulatos gazda a segédre nézett, aztán sietve kilépett az ajtón. Lehetett látni, hogy nekifeszül a középső ló oldalának, és felemeli a lábát. Amikor a segéd kilépett az udvarra, a fogója végén hirtelen megfakult a patkó. Szürke lett, s amikor a huzat lesöpörte róla a pernyét, sötétkék. Néhány pillanat múlva a műhelyben is lehetett érezni az orrfacsaró, égett pataszagot.

Preiszler Sándor letört egy-egy darabot a szögletvasból, aztán újabb vágásokat csinált. A segéd bejött, s egy nehéz fejű kalapáccsal laposabbra és keményebbre verte a patkót. Amikor elült a lárma, a kovács újra megszólalt:

– Van itt más baj is… Az emberek már nem hisznek… Nem volt előkészítve az egyesítés… Amit a fogatos mondott, az igaz, csak másként igaz, mint ahogy ő gondolja. Ha nekem azt mondja az államom, hogy egyesíteni kell a tsz-eket, s megmagyarázza, hogy miért, akkor én támogatom! Csakhogy itt nem magyaráztak semmit, s még a kommunistákat sem győzték meg a határozat helyességéről.

– Ez nem lehet.

– Maga mindenre azt mondja, hogy nem lehet, mert magának a központban papírokat mutattak, s a papírokon az volt, hogy itt minden rendben van. De a valóságban nincs rendben, s éppen ezért tették ide magát. „Krizek egy kicsit nyers modorú ember, odatesszük, az majd rendet csinál” – gondolták. Ne haragudjon az őszinteségért.

– Furcsákat mond maga…

– Furcsákat, de igazat… Látta odakint azt a törött homokfutót? Azért váltották le a csúcstitkárt meg az üzemegység-vezetőt.

– Ittak, nem?

– Ittak, de ez még magában nem bűn… Az volt a baj, hogy csak ittak. A csúcstitkár a tél óta egyetlen gyűlést tartott, a központba és a járási bizottsághoz meg küldte a jelentéseket. „Minden rendben van, az emberek megértették a helyzetet. Ezt mondták, azt mondták, kezdeményezés, pártcsoport, népfront…” S nem volt semmi. A gyűlésen olyan csend volt, mint kint a Nyolcöles-tónál. Hallgattak. A járási bizottságon meg azt hitték, hogy itt minden rendben van. Na, jöjjön ki, majd ott tovább mondom, csak a segédtől átveszem a lovat.

Kilépett az ajtón, Krizek utána.

– Melegítsd a többit – fordult Preiszler Sándor a segédhez, és megmarkolta a szerszámokat.

Krizek a fal tövében leült egy fatönkre.

– Mondom, azt hitték, hogy rend van a faluban. Aztán a homokfutó miatt kiderült minden. A Mogyorócska csárdába jártak inni, s két-három hetenként összetörték a fogatot. Végül már többet volt nálam meg a bognárnál, mint használatban. Az emberek elkeseredtek. A nyár végén aztán a faluban már akkora beszéd volt erről a homokfutóról, hogy a járási bizottsághoz is elhallatszott. Most leváltották a vezetőket. De az a baj, hogy nemcsak a homokfutó törött össze…

– És a szárazság?

– Az is nagy baj. Közömbösek lettek az emberek. Itt a jó gazda most már kevés, tűz kellene ide, nagy tűz…

A segéd felbukkant az új patkóval. Krizek most egészen közelről látta, hogy a vörös félhold hogyan sápad el a küszöbön.

A kovács felpróbálta a ló patájára a vaspapucsot. Barna füst szállt az akáclombok közé.

Krizek újabb cigarettára gyújtott, s nézegette a szemközti fal tövében felhalmozott szekérromokat.

A fogatosok a lovak körül álltak, segítettek a kovácsnak. A segéd a műhelyben alakítgatta a vasakat. Először csak nagy zuhanások hallatszottak, aztán csengőbb, vékony hangok.

Tum-tüm-tüm-tüm-tim-tiiim…

A hangok felröppentek az üllőről, s kisuhantak az ajtón. A közeli akácfákon megrebbentek a levelek.

Krizek a fatönkön ült, és nézte a lomraktárt. Egykedvűen, gondolatok nélkül számításba vette a tárgyakat. Törött kasza, lánctalpmaradvány, abroncsok, görbe igaszeg, megrozsdásodott gömbvas, ablakrács, repedt ekevas, ekevas…

Meghökkent, a szeme nem tudott továbbsiklani. Az ekevas mellett törött deszkadarabon laffogva szekértáblát látott:

 

SZLANÁK LAJOS

OKORCA

 

Kicsit megrozsdásodott már a széle, de a közepe még fehér volt, s a betűk hibátlan feketék. Egyetlen laza szegen függött a tábla, s lengette, hintáztatta a huzat. „Szlanák Lajos, Okorca.” A betűk világítottak, fénylettek, mint az elektromos eredményhirdető táblán a számok. Szekértáblát nem szoktak a szemétre dobni, furcsa volt. Krizek emlékezett, egyszer kéz alatt vett egy kocsit, s amikor hazaért vele, az volt az első dolga, hogy táblát szegezett az oldalára. Nem adta címfestőhöz, maga fogott pemzlit, s rajzolta rá a betűket: Krizek János, Lésán. Később eladta a kocsit, de a táblát levette róla. Még talán most is megvan valahol.

A szekértábla világított a rozsdás vasromok között: „Szlanák Lajos, Okorca.” Hol lehet ez az ember? Talán disszidált, vagy meghalt 56-ban? Lehet, hogy él, csak a faluból ment el? Vagy talán el sem ment? Itt élne a tsz-ben?

Zavartan odafordult a mellette álldogáló fogatoshoz.

– Magának mi a neve?

– Illés Nándor.

– És magának? – szólt a másikhoz.

– Kovács József.

– Az öregnek?

– Vitusz János.

Amikor meghallotta a nevét, az idősebb is odanézett. Várakozva álltak Krizek mellett. A kovács is felemelte a fejét, s egy pillanatig lógatta a nadrágja mellett a tüzes patkót.

– A kocsijuk megvan? – kérdezte Krizek.

– Bevittük a tsz-be.

– Ha a szemük elé kerül, megismerik?

– Már nem – mondta Vitusz János, és furcsán, röviden elnevette magát.

– Itt már senki sem ismeri meg a kocsiját – legyintett a másik. – Maga nem találna itt egyetlen olyan kocsit sem, aminek a kereke vagy a rúdja eredeti. Összecserélgették, összetörték.

– Amikor egyéniek voltak, eljártak egy kocsival tíz évig vagy még tovább is. Nem?…

– Az igaz – mondta Vitusz János –, de ha az én kocsimon elromlott valami, akkor eljöttem a Preiszler Sándorhoz, és megcsináltattam. Most, ha egy szekérnek eltörik a rúdja, kiveszik a másikból, s csak akkor jönnek a kovácshoz, ha már öt-hat kocsi használhatatlan.

– Mondok én magának ennél szebbet is – szólalt meg az egyik ló mögött a kovács. – Ha még csak a rudat szednék ki, azt megértem, de egymás kocsijából kiszedik a kerékperselyt, s a másik csak akkor veszi észre, amikor leszakad alatta a kocsi. Mást se teszek ebben az évben, mint kereket javítok!

Az utcáról vontató zúgása hallatszott az udvarra. Krizek egy pillanatra felkapta a fejét, de aztán újra a vitázók felé fordult.

– Nincs ez jól, emberek.

– Pedig így van. Bevittem a szép új lószerszámomat, aztán már sehol sincs. Amikor kerestem, csupa nyűttet, tódozott-fótozott ócskát találtam a raktárban – mondta Vitusz János.

– Talán lovon van.

– Nincs az lovon, megnéztem én a fogatokat is.

– El csak nem párolgott, ha egyszer bőrből volt, és varrás tartotta össze.

– Látja, Krizek elvtárs, én pedig éppen erre gondoltam. Vitusz János, a te szép új lószerszámod elpárolgott. Ámen.

Az utcáról újra motorzúgás hallatszott. Krizek felugrott, és kipillantott a kapun. Egy magános Zetor porzott el a házak között.

– Hova mennek ezek? – nézett Krizek a kovácsra.

Preiszler Sándor vállat vont. Szótlanul ráspolyozta a patkó alól kitüremkedett sorját.

Krizek visszaült a tönkre. Bámulta a himbálózó szekértáblát: „Szlanák Lajos, Okorca” – feketedtek a betűk a szeme előtt. Lassan továbbsiklott a pillantása. A szekértáblán túl egy lyukas, horpadt oldalú vödör feküdt.

A távolból újra motorzúgás hallatszott. Krizek felugrott, és kiment a kapu elé.

Látta, amikor befordultak a kövesútról. Ketten voltak, a zetoros és egy magas férfi az utánfutóban. Amikor a vontató a ház elé ért, Krizek feltartotta a kezét.

– Álljanak meg!

Nagy pufogással lefékeztek.

– Hova mennek? – kiabált át a hangzavaron.

Az utánfutóból előrehajolt a magas férfi, és visszakérdezett:

– Kicsoda maga?

– Krizek vagyok, az új üzemegység-vezető!

A magas férfi ekkor a zetorosra nézett, de az nem fordult hátra. Néhány pillanatig csend volt.

– Hova mennek? – szólalt meg újra Krizek.

– Ebédezni.

– Vontatóval?…

– Azzal – mondta ingerült, ellenszenves hangon a magas férfi.

Krizek átlépett az árkon, s elkapta a kocsi szélét. Kicsit felágaskodott és belenézett. Két zsák volt a platón.

– Krumpli – mondta a magas férfi, de Krizeket ezzel nem lehetett leszerelni.

– Azt látom – mondta –, de miféle krumpli?

A zetoros hátrafordult az ülésen, a magas férfi hallgatott.

Krizek várt egy kicsit, aztán megszólalt:

– Mi a neve?

– Szlanák Lajos.

Krizek meghökkent, elengedte az utánfutó szélét. Néhány pillanatig ingadozott az árokparton, aztán ösztönösen hátrafordult a kovácsműhely felé, ahol a himbálózó, gazdátlan szekértáblát látta. A kovács és a fogatosok a kapuban álltak. Krizekben valami megfagyott, hideg és kemény lett a nézése. Visszafordult a vontatóhoz, és odaszólt a magas férfinak:

– Dobja le!

Az gondolkozott egy pillanatig, aztán újra visszakérdezett:

– Itt?

– Igaza van – mondta Krizek –, inkább az üzemegység-iroda előtt.

– Akkor szálljon fel.

– Minek?…

– Valakinek át kell venni – mondta, s hátrább húzódott az utánfutóban. A szemében száraz gyűlölet villant.

„Mit akarhat?” – tűnődött egy pillanatig Krizek, aztán hirtelen a kerékre lépett, s átdobta magát az oldalon.

A vontató előreugrott, s a házak között felverte a port.

A fogatosok a kovácsra néztek, aztán együtt visszamentek a lovakhoz. Egy még vasalatlan volt. A segéd már forgatta a tűzben a patkót, s táncolt a fújtatón, hogy vörösebb legyen a parázs.

– Nehéz ember lehet – szólalt meg Vitusz János, s a fejével a felkeveredett por felé intett.

– Csak keseredett – mondta a kovács, s a keze szárát vakargatva leült a fatönkre. Cigarettát vett elő a dózniból, és meggyújtotta. Szippantott egy-egy mélyet, és gondolkodott.

– Ennek én tudok hinni – mondta később, aztán felállt, és munkába vette a lovat. Az emberek körülállták. Már füstölgött a ló patája, amikor az egyik megkérdezte:

– Talán mondott valamit?

– Nem mondott, de ha ez mond valamit, az úgy van.

– Az előbb azt mondta, hogy keseredett…

– Az… Keseredett… A felesége miatt.

– Meghalt?

– Rosszabb. Itt hagyta. Gyerekkel együtt itt hagyta.

– Férfival ment el?

– Azt nem lehet tudni. Az ellenforradalomkor történt…

– Ő sem tudja?

– Nem. Bent dolgozott a felesége a városban. A koraival ment minden reggel, s csak este jött haza. Amikor ez történt, Krizek éppen itt, Okorcán volt, a darálóst helyettesítette. Észre sem vette, hogy mikor ment el a felesége. Két hónap múlva aztán Angliából kapott egy levelet. „Mister John Krizek” – így volt megcímezve. Kinyitja, hát az asszony. Csak pár sor volt. Azt írta, hogy Londonban van, s ne haragudjon.

– Mit csinált?

– Bement a kocsmába, és lassan, csöndesen iszogatott. Estefelé aztán megvadult, összetörte a poharakat. Később fogadott valakivel, ha jól emlékszem, a futurással, hogy megiszik egy tégely bort.

– Megitta?

– Meg. Kiemelték a tégelyt a söntésből, eléje tették, aztán megtöltötték borral. Körülötte álltak vagy tízen, és nézték, biztatgatták. Nem tudták, hogy mi történt vele. Krizek rájuk sem nézett. Egy félliteres bögrével meregette a bort, és lassan, kitartóan ivott. Éjfélre kiürült a tégely.

– Utána mi lett?

– Semmi. Felállt, nyújtózkodott egyet, aztán a saját lábán hazament. Az emberek meg csak álltak a tégely mellett, és nem tudtak szólni.

A vontató nyargalt a porfelhők tetején, s Krizek nekiütődött Szlanáknak, mert rosszul kapaszkodott… Furcsán érezte magát, a bizonytalanság és az idegenség hirtelen megrohanta, s hiába kapta el újra az utánfutó oldalfalát, egy pillanatig még lengett a semmiben. Mit keres ezen a marha ördögszekéren? Mi köze ehhez az emberhez? Hová vezet ez a végtelen poros út?

A vontató hirtelen fékezett, a mellette álló férfi megszólalt:

– Az iroda.

– Tudom – mondta Krizek, de csak pillanatok múlva nyerte vissza biztonságát, mely tulajdonképpen törődöttségében, nyers, sokszor megsebzett, kemény világában és magányosságában rejlett.

Tényleg az iroda előtt álltak. A falu, úgy látszik, egy rohanó porfelhő mögött egészen más, mint egyébként… A világ tünékeny lesz, s látszólag elhanyagolható.

Krizek átvetette magát az utánfutó oldalfalán, aztán átugrotta az árkot. Két lépcsőn és az utcai kapun át eljutott egy tornácra, ahonnan az okorcai üzemegység-irodának kellett nyílani. Az ajtó azonban zárva volt, s Krizeknek fogalma sem volt róla, hogy kinél van a kulcsa, mivel reggel nem az üzemegység-irodát kereste meg, hanem a tanácselnököt. A tanácselnök minden lényegeset elmondott a faluról, amit véleménye szerint Krizek még nem tudhatott, és szüksége lehet rá. Kulcsról azonban nem esett szó sem a tanácson, sem a központban, pedig ott napokig tárgyaltak az üzemegység átvételéről. „Milyen nevetséges dolog egy kulcs” – gondolta Krizek, s megfordult, mert ez az apró dolog egészen új helyzetet teremtett. Még mindig birtokon kívül kellett tárgyalnia, falak, asztalok, a hivatal biztonsága nélkül. A hatalom jelvényei hiányoztak a háttérből, még egy koszos, olajos hajópadlót sem érezhetett a talpa alatt, mely kipárolgásával olyan jótékonyan tudja a kényes tárgyalásokat támogatni. Krizek mindezt nem tudta volna így részletezni, de a hiányát nagyon érezte, amikor a zsák krumplival a hátán Szlanák Lajos is megjelent. Mindenesetre barátságosabbnak igyekezett mutatkozni, bár ehhez semmi kedve sem volt.

– Nem tudja, hol ennek az irodának a kulcsa?

– Azt hittem, maga az új üzemegység-vezető – válaszolt érdesen Szlanák, s erőlködve állt a zsákkal.

– Tegye le ide az ajtó mellé…

Szlanák leeresztette a válláról a zsákot, s egy darabon lehorzsolta a felhólyagzott meszelést. Amikor levegőhöz jutott sietve megszólalt:

– És a papír?…

– Miféle papír?

– Az átvételről, ez a rend.

– Amikor ellopták, talán akkor is kértek papírt? Ki a brigádvezetője?

– Zsifkó.

– Zsifkó… A Zsifkó maguknak papírt ad a lopott holmiról, hogy pontosan el tudjanak számolni?

Szlanák erre nem szólt.

– Na, hozza be a másik zsákot is!

Szlanák megfordult, aztán néhány pillanat múlva megjelent a másik zsákkal. Letette, leporolta a vállát, aztán sötét pillantással Krizekhez fordult.

– Szóval ezután így lesz… Szaglászunk a szegény ember után… Se osztalék, se krumpli!

– Lopni nem lehet! Dolgozzanak rendesen, és lesz osztalék!

– Ezt a mesét már ismerjük. Annyit mondhatok, hogy nagyon rosszul kezdte. A maga helyében én vigyáznék… Tudja, ilyen elhagyott vidéken könnyen éri az embert baleset. Olyan is akad, aki odaveszik… – mondta Szlanák, és megfordult. Krizek utánaszólt:

– Meg olyan is, aki nem veszik oda, s utána néhány rossz nézésű embernek kitekeri a nyakát.

Szlanák visszanézett, aztán bevágta maga után az utcai kaput.

„A marha – gondolta Krizek –, képes lenne megölni a rohadt krumplijáért.”

A vontató csattogva, kellemetlen robajjal elindult.

Krizek előkapart egy cigarettát, meggyújtotta, aztán az első slukk után a tornácról az udvarra köpött. A Kossuth fanyar füstje azonnal megnyugtatta. Egy kicsit még várt, s amikor a motorzúgás már nem hallatszott, kinyitotta az utcai kaput, és leereszkedett a téglákból rakott lépcsőn.

„57-ben mintha más lett volna ez a falu” – erre gondolt, s határozott léptekkel elindult valamerre. Nem is figyelte, merre, csak ment, nagyon határozottan lépkedett egy úton, amely valószínűleg vezetett valahová. Házak és udvarok és újra házak és a puha járda, néha egy ember, inkább öregebbek. Olyan volt az egész, mintha vonatablakból nézné a falut, s neki aztán igazán nem lenne köze az egészhez. Általános és egy kicsit távoli volt minden, még a saját élete is. Ismerte ezt az érzést, tulajdonképpen évek óta társa volt. Ha egyedül maradt, semmit sem érzett lényegesnek, még a saját életét sem. Nem voltak céljai, nem akart semmit. Csak élt egyik napról a másikra. A hite, sok nagy akarása valahol kifolyt az életéből, mint egy lyukas, vacak zsákból. Valamikor persze akart. Hogyne akart volna? Akkor hitt abban, amit csinált, de aztán a kudarcok elszürkítettek mindent. Mi maradt? Gyarapodni, kényelmesen élni… 1957-ig. Később Krizek Jánost már a pénz sem érdekelte. Elindult egy-egy úton, s határozott léptekkel végigment rajta, mert már nem voltak lázai, amelyek eltérítsék. Így vált aztán megbízható, pontos emberré, olyan határozott férfivá, aki elég kemény és elég következetes ahhoz, hogy nehéz helyekre merjék állítani. Krizek János – mondták a központban, s mindenki előtt valami egészen egyértelmű, egyenes vonal jelent meg. Azzal senki sem fáradozott, hogy Krizek János belső tájait is bejárja, s eltűnődjön azon, hogy ez a Krizek mitől lett ilyen, és ez a Krizek általában mit érez, ha egyáltalán érez valamit. Ha tudták volna, hogy Krizek ereje éppen könnyűségében rejlik, mely lehetővé tette, hogy elegendő támasztékot leljen még a cigarettafüstön is, ha tudták volna, hogy álmai kiégtek, s csak azért rendíthetetlen, mert korábban már minden megrendült benne, hát egészen biztosan megijednek, s nem állítják az üzemegység élére. Az emberi erő azonban titokzatos dolog. Krizek János tulajdonképpen akkor érkezett el a tökéletesség valamiféle magaslatára, amikor romba dőlt az élete, s éppen romba dőlt életével vált teljesebb emberré, egészen sajátságos Krizek Jánossá.

A falu utolsó házai között lépkedett nagyon határozottan, s az arcán viselte életét. A házak után kazlak bukkantak elő, aztán távolabb gazdasági épületek.

Az út a tyúkfarmhoz vezetett, melynek hosszú, lapos épületei idegenül hatottak a tájban. Szögletesek voltak, s fényes drótkerítésük ijesztette a szemet. Krizek megállt a kerítés mellett, s az udvarra bámult. Növendék kakasok és jércék ügettek a sövény mentén, s csőrükkel időnként fejbe ütöttek egy szomorú csirkét. A szomorú csirke félrehúzódott, ijedten nézte a virgonc jércéket és nagyhangú kakasokat. A nagyhangú kakasok és pucolkodó jércéik pedig belezabáltak a vályúkba, aztán újra rohantak a kerítés felé, s közben bele-belecsíptek a szomorú csirkébe, amely értetlenül menekült előlük.

A szomorú csirkének már csak néhol akadt tolla, mert minden csibe beletépett, ha a közelébe került. A farmon rengeteg csirke volt, így bármerre menekült, mindig közelébe került egy másik, s az kíméletlenül odacsapott, károgott, csipogott, pörlekedett vele. A szomorú csirkének így hamarosan kicsordult a vére, s ekkor tíz-tizenöt jérce és növendék kakas is rárohant és széttépték.

– Kész – bólintott Krizek, aztán elindult a tyúkfarm ajtaja felé. Ahogy végigballagott a kerítés mellett, látta, hogy az életerős jércék és növendék kakasok újra felfedeztek egy szomorú csirkét, és verik, hajkurásszák az etetők körül.

Miért lesz gyilkos egy csirke?

Krizek belépett a kapun, és megállt a nyargalászó állatok között…

Miért lesz gyilkos egy vacak csirke?…

Egy kis hetyke kakas körberohanta, aztán odacsapott a cipőjére.

– Na, nézd, a pofátlan…

Krizek tűnődve állt a tikok nyüzsgő, buta sokadalmában. Éppen a bokájáig ért ez a társadalom, mégis ijesztő volt.

– Keres valakit?

Krizek felriadt a hangra. Fiatal lány bukkant fel az udvaron, és kannát lóbálva, kíváncsian várakozott.

– Jó napot, kislány! Krizek vagyok, az új üzemegység-vezető…

– Jaj, jó napot… Hát én meg csaknem számon kérem itt… Éppen vizet hordok az itatókba…

– Mi a neve?

– Marika… Fésűs Marika…

– Hát, Marika, mondja meg nekem: buta állat a baromfi?

– Nagyon buta, Krizek elvtárs… Ezek meg itt egyenesen szörnyetegek. Ilyen gonosz csirkéket nekem még nem adtak a kezemre, mint ezek. Kannibál csirkék… Megeszik egymást… Harminchat-negyvenet megzabálnak naponta… Gondolja el, mit állunk ki velük… A Sziva Rozi már a gyüdi tikászhoz is elment tanácsért, de hiába. Sötétben tartottuk őket két napig, de amikor kijöttek, újra egymásnak estek… Én nem is tudom, mi lesz ebből… A végén majd egyetlen csirkénk marad, vagy annyi sem, mert ezek talán még saját magukat is megeszik…

– Be kell menni az agronómusért.

– Voltunk már, Krizek elvtárs, de ezekhez nem agronómust kell hívni, hanem doktort… Olyan doktort, aki a bolondokat gyógyítja.

Krizek a nyargalászó, zűrösen kavargó tollas sokaságra bámult. Nem tudott megnyugodni.

Miért gyilkolnak ezek?

A Fésűs lány megbillentette a kannát egy itató felett, és előrehajolt. Óvatosan csurgatta a vizet, hogy ne fröcsögjön a lábára. Krizek érdeklődéséből hirtelen kiestek a kannibál csirkék és az egész tyúkfarm. Fehéren, üdén villant a lány lába szára.

– Hess innen, pipi! Hess innen! – kiáltott a jércékre, s utat tört közöttük egy másik itatóhoz. Krizek megbabonázva nézte, hogyan hajlik újra a cserép fölé, s villannak elő formás, egészséges lábai. Krizek nagyokat nyelt, és valami olyanra gondolt, aminek a tsz-hez, szocializmushoz semmi köze sem volt.

A lányt addig kísérte pillantásával, míg az az összes vizet kitöltötte. A lány kezében hintázott a kanna, s perlekedett a jércékkel:

– Hess, pipi! De buta vagy…

Krizek gondolatai sután motoztak a lány körül, aztán előreszaladtak, s úgy villantották meg a lányt, hogy az üzemegység-vezető nyaka belevörösödött. A lány pedig mosolyogva lépkedett a tollbóbitás állatai között, és ringott a teste.

Krizek intett a lánynak, aztán sietve megfordult.

A kerítésen belül párhuzamosan szaladtak mellette a növendék kakasok és a fürgébb jércék.

Miért lesz gyilkos egy csirke? – forgatta, ízlelgette a mondatot, de hiába. Néhány üres szó volt az egész, jelentés és értelem nélkül. A lány teste eltakarta a világot. Krizek előtt ment a kannájával, és öntözte a vasfű út menti csóró bokrait.

– Na, Krizek… – szólalt meg hangosan az üzemegység-vezető, aztán legyintett, és beleköpött a porba. Cigarettát vett elő, rágyújtott. Szipákolt, hümmögött… Beért a házak közé, és néhány kedvetlen emberrel találkozott, akik kényelmesen ballagtak valahová a tikkasztó délutáni napsütésben.

Krizek újra eljutott a tanácsháza elé, ahonnan kora délelőtt útnak indult. Eldobta a cigarettáját, és bement. Tompos Gyula, a tanácselnök éppen szalonnázott. A kopott, szúette íróasztal védelmezően eléje magasodott, mint egy mellvéd. A festék már régen lepattogzott róla, s a tetején kitörölhetetlen nyomokat hagytak a tinta-, bor- és pálinkatócsák. Legalább száz éve szolgálta már a törvény okorcai képviselőit. Bírók, jegyzők, katonák, pártemberek és tanácselnökök könyököltek mögötte, aztán eltűntek Európa országútjain, vagy egyszerűen csak elsüllyedtek a tovarohanó időben. Tompos Gyula vastag szeleteket metszett a szalonnából, és a bicska hegyével egyenként a szájához fuvarozta a falatokat. Amikor Krizek kopogott az ajtaján, gyanakvón összehúzódott a szeme.

Még fiatal ember volt, de a vezetéstől már megkeményedett az arca. Olyanoknak kellett néha „nemet” mondania, akikkel valamikor együtt fürdőzött a holtágban, és olyanoknak, akikkel korábban kaszálni járt vagy napszámba a szomszédos falvakba…

– Maga az?… – mondta megenyhülten, és a bicskájával újra belevágott a szalonnába.

– Jó étvágyat!

– Köszönöm… Tudja, az asszony kórházban van… A sarlóval belevágott a lábába…

– Nem tudtam…

– Lassan egy hete lesz… Körülnézett?

– Amennyire lehetett. Az irodába nem lehet bemenni, zárva van…

– Mikoláéknál van a kulcsa, ott az udvarban…

Krizek leült egy székre, és a légyszaros ablakra nézett. Egy pillanatra felvillant előtte a Fésűs lány fehér lába szára, aztán elmosódott. Gondok nehezedtek rá. Zavaros feladatok billegtek előtte, s egy-egy másodpercre verekedő jércék és kakasok jelentek meg az ablak négyszögében, mint egy mozivásznon, aztán a kovácsműhely, a zetorosok, a kocsmáros és végül egy meztelen férfi, aki alig fér bele az ablakkeretbe. Megrázta a fejét. A legyek vígan randalíroztak az agyonpöttyözött üvegen, aztán zümmögve felrepültek, és célba vették a tanácselnököt. Az kapkodta a fejét, és néha a levegőbe csapott a bicskás kezével.

– A templom mellett láttam egy meztelen férfit, négykézláb állt a járdán…

A tanácselnök szájában megállt a billegő falat. Mereven, gyűlölettel nézett Krizek Jánosra. Aztán tovább rágott, lenyelte a falatot, és becsukta a bicskáját. Felállt, összecsomagolta az újságpapírra kirakott szalonnát és kenyeret, s ingerülten odaszólt Krizeknek:

– Más gondja nincs?

Krizek csodálkozva nézte a tanácselnök megváltozott arcát, aztán a telefonhoz lépett.

– Megengedi? – kérdezte. Az elnök bólintott.

Krizek feltárcsázta a postát, aztán a tsz-központot kérte. A tanácselnök visszaült az asztal mögé, és figyelte, hogy Krizek hogyan telefonál.

– Itt Krizek… Hát voltam a tyúkfarmon… A tikok megeszik egymást… Igen… Még mindig… A szomszéd körzetből át kell hívni az állatorvost… Igen… Ha lehet, már holnap… Harminc-negyven a veszteség naponta… Kicsoda? Lantner elvtárs?… Hát csak jöjjön… Jó napot!

Tompos Gyula fürkészve nézte Krizek mozdulatait, azután váratlanul eltűnt az arcáról az előbbi idegenség.

– A szállását már megnézte?

– Most megyek.

– Jó hely. Tavaly, amikor a Fekete-vizet szabályozták, a mérnökök is ott laktak.

Krizek bólintott, aztán kezet nyújtott a tanácselnöknek.

Kint a hivatalsegédbe ütközött. Kövér, overallos férfi volt. A lépcsőn ült. Tornacipős lábait kinyújtotta, és szivarozott. Büdös felhőket eregetett a feje fölé, és Krizekre mosolygott.

– Na, mi újság? – kérdezte Krizek, és átlépett a hivatalsegéd lábán.

A hivatalsegéd titokzatosan mosolygott.

– Főleg meleg van…

– Más nincs?

– Mindig van valami, csak van, aki tudja, van, aki nem…

Krizeknek olyan érzése támadt, mintha idegen országban járna, s az emberektől színes, áttetsző köd választaná el. Legyintett. Elindult a falu másik vége felé, ahol állítólag a szállása volt.

Elhaladt a kocsma, aztán a templom előtt. Most már nyoma sem volt a meztelen férfinak és a nevetgélő gyermekeknek. Az utca csendes és mozdulatlan volt. A kapukból néha rávakkantott egy kutya, de emberekkel nem találkozott.

Elérkezett a mintás falú ház elé, melynek a kerítését géppuskalövedékek szaggatták végig. A házzal szemben, az út másik oldalán két patak találkozott, de a nyárfák és fűzbokrok mindent eltakartak. Krizek lenyomta a kiskapu kilincsét, és belépett az udvarra. Egy kutya szaladt eléje, és megállította. Német juhászkutya volt. Precízen sakkban tartotta, nem mozdulhatott.

Tehetetlenül várakozott, aztán bekiáltott a lugassal befuttatott tornácra:

– Jó napot!

A hangja esetlenül belehullott a csendbe.

– Jó napot! – próbálkozott újra, és várt, várt percekig. A kutya néhány méterrel a lábától lefeküdt egy krizantémbokor hűvös árnyékába, és a fejét ügyesen a két előrenyújtott lába közé helyezte. A szeme félig lecsukódott, s néha úgy tűnt, hogy alszik. De nem aludt. Ha Krizek mozdult, a kutya azonnal kinyitotta a szemét, és fenyegetően morgott.

A kert távoli végében aztán megjelent egy színesen lebbenő szoknya. Lassan közeledett. Fiatalasszony, lány?

A derekán fűzkosár támaszkodott, melyet ügyesen, fél karral átölelve magához szorított. A másik kezében zöldségcsomók hintáztak, és répalevél. Krizek látta, hogy véletlenül bukkant fel az asszony, a kutya ugatásához és az ő köszöngetéséhez semmi köze sincs a megjelenésének. Így hát újra beköszönt az udvarra.

A nő Krizekre nézett, és meggyorsította a lépteit. Az istálló előtt ledobta a kosarat, és a tetejére halmozta a zöldséget, répalevelet. Kötényébe törölte a kezét, aztán elindult Krizek felé.

– Jó napot!

– Krizek vagyok.

– Az új üzemegység-vezető, ugye?…

– Igen – mondta Krizek, aztán a kutyára pillantott, és beljebb lépett.

– Róza néném a kertben van, János bácsi meg a mezőn… Kerüljön beljebb, megmutatom a szobát.

A lány felment a tornácra, aztán benyitott egy zöld, vastag vasalású ajtón. Krizek követte.

A szoba hűvös volt, és tágas. Falusi szoba. Középen két ágy, fölöttük szentképek, az ágyak előtt asztal, két szék, a fal mellett szekrények, a szekrények tetején befőttesüvegek és alma. A szoba két ablaka az utcára nézett, így Krizek azonnal tudta, hogy ez az első szoba.

– Mennyi lesz a bére?

– Azt Róza néném intézi, én nem tartozom egészen ide… Szép József lánya vagyok, Ilus. Itt lakom, de nem vagyunk rokonságban.

– Mosakodni hol lehet?

A lány kitárta az ajtót, és a szomszéd helyiségre mutatott, melyen át eljutottak a szobába. Köves, félig konyha-, félig előszobaféle volt. A mosdóállvány az ajtó mögött állt, tükörrel és egy vizespaddal a fal mellett.

– Hát jó – mondta Krizek, és az asztal mellett leült az egyik székre. A lányra nézett. Barna, szép arcú teremtés volt. Krizeknek eltévedt rajt a pillantása, és zavart lett.

– Az isten… Hüm… Krizek… – motyogta, amikor a lány kilépett, aztán újra felállt, és az ablakhoz ódalgott.

Nyárfák és a mozdulatlan füzes nézett rá vissza. „Hát ezek – gondolta Krizek –, ezek lesznek a szomszédaim. Nyárfák és a füzes…”

Kopogtak az ajtaján. Összerezzent, és elejtette a gondolatait.

– Tessék – mondta, és az ajtó felé fordult.

Újra a lány lépett a szobába. Egy söröskriglit tartott maga elé, melyben tej volt. Kíváncsian nézte a férfit, aztán megindult feléje a söröskriglivel.

– Beadom a tejet, ha akarja, hozok gyümölcsöt is… Róza néném megkért, hogy…

– Köszönöm – mondta Krizek, és megfogta a söröskriglit… A lány azonban nem engedte el, mintha attól félne, hogy a megbillenő pohárból kiömlik a tej. A kezük összeért, s amikor letették a poharat, a lány keze Krizek markában maradt. Krizek zavartan nézte, s kicsit megszorította, mintha búcsúzna. A lány odahajolt hozzá, találkozott az arcuk, aztán a szájuk, és teljesen összesimultak.

A lány forró volt. Krizek magához szorította, és egy pillanatig nem gondolkodott, nem vett lélegzetet, és nem volt sem kedvetlen, sem nyugtalan… Aztán valami nesz hallatszott az udvaron, s Krizek sietve elengedte a lányt, és zuhant a bonyolult valóságba. Megkapaszkodott a söröskrigliben, és nézte a vastag üvegfalak között hintázó tejet.

– Hát én… – mondta a lány, aztán végigsimított a ruháján, és kihátrált a szobából.

Krizek János újra egyedül maradt. Négyszemközt állt saját magával, a nap zavaros eseményeivel, a forrósággal, melyen át megérkezett az élet furcsább, sötétebb erdejébe.

– Nem lesz jó – mondta, aztán megrázta a fejét. Igyekezett arra gondolni, hogy a csirkék megölik egymást, és arra, hogy az üzemegységben lopnak.

Ahogy mindez felmerült a gondolatai között, újra bizonytalannak és idegennek érezte a világot. Csakhamar köddé vált előtte minden. Zavaros, nyomasztó köddé, melynek a közepén egy meztelen férfi állt négykézláb. Krizeknek megborzongott a háta.

A legnagyobb nyárban fázott.

Felállt, aztán ide-oda járkált a szobában. A homlokán megfeszült a bőr, és úgy maradt.

A szoba sarkából felrebbent egy szúnyog, és nótázva megindult valamerre. A néma délutánban hatalmas zajt csapott. Krizeknek úgy tűnt, hogy feléje közeledik… Felnézett, de a szúnyog láthatatlan volt. Csak a hangja kavargott az almaszagú levegőben, más almaszagú titkokhoz tapadva, melyek mind ott lapultak a falak mentén, látszólag teljesen véletlenül. Krizeknek azonban nehéz élete volt, s így nem hitte el, hogy a világ véletlenül látszik titokzatosnak.

Rágyújtott egy cigarettára, s amikor a füst kéken körüllengte, legyintett… Mit érdeklik őt a titkok? Az egész vacak falu, a bolond titkaival és bolond tolvajaival? Neki kukoricát kell termelni, és krumplit, gondozni a répaföldeket, és ügyelni a gabonára. Egyszerű ez. Lead ennyi meg annyi kilogramm hízott marhát meg húsdisznót, aztán a többi nem tartozik rá. Ha négykézlábra áll az egész falu, s meztelen randalíroznak a templom körül, hát ahhoz sincs köze. Tőle akár a traktort is vezethetik meztelenül, csak vezessék, az anyjuk istenit, mert a munkát nem lehet elmarhulni… Nagy léptekkel az ajtóhoz ment, és bevágta maga után. Az udvaron talpra ugrott a kutya, s odarohant hozzá. Krizek nem állt meg, ment a kapu felé. A kutya mellette ügetett, s szagolgatta a kezét.

Az utca pontosan olyan volt, mint egy órával korábban. Forró és mozdulatlan. Krizek mély slukkot szívott a cigarettájából, és sietség nélkül lépkedett a kocsma felé. Most már tárva volt az utcai ajtaja, s lármás beszéd kalimpált ki a hűvös homályból. Krizek belépett és köszönt. Nem túl hangosan, de nem is halkan. Nem nézett a kocsmárosra, de másokra sem, így az emberek azonnal megérezték, hogy a köszönés az egész teremnek szól, beleértve a kecskelábú asztalokat s azt a cigányt is, aki vesszőkosarakat árusított a söntés előtt.

– Egy hosszúlépést kérek – mondta a kocsmárosnak, aztán fél könyékkel megtámaszkodott a bádogpult szélén. A cigánynak fontos lehetett az üzlet.

– Ilyen kosarat maga nem vesz a piacon, de míg a vásárban sem… Nízze meg… Ráülhet a derekára… Ilyen kosarat csak a Nádó tudott valamikor fonni… Mikor jó volt még a keze… Tudja, a halász Nádó… Na, vegye meg… Olcsó vásár…

Egy kordnadrágos középkorú férfi állt előtte, s látszólag oda sem figyelt a cigányra. Lehajolt, megemelte az egyik kosarat, aztán visszadobta a kocsma padlójára…

– Nehezek…

– Ad egy húszast, aztán a többit meg később…

A kordnadrágos megrázta a fejét, és visszaült az asztala mellé, ahonnan, úgy látszik, a kosarak kedvéért tápászkodott fel.

– Ilyenkor, Pisti, nem adsz el te itt kosarat – mondta a kocsmáros, és Krizek elé tette a poharat.

– Kosár mindig kell – próbálkozott a cigány.

– Add el a tsz-nek – hallatszott a sarokból, Krizek odapillantott, s látta, hogy vigyorognak az emberek. Odaszólt nekik:

– Szavazzák meg a közgyűlésen.

– Úgy ám!… Mint az autót, mi?…

Krizek felemelte a poharát, és odament vele a sarokba. Hárman ültek az asztalnál. Egy idősebb parasztember, köténnyel a nadrágja előtt, középtermetű, olyan okos Domokos-féle, és két hatalmas kezű fiatal, ceigruhában. Szögletes, konok fejük volt. Az egyiknek kilátszott a fogínye, amikor vigyorgott.

– Krizek János vagyok, az…

– Tudjuk…

Leült. Az emberek sorban odanyújtották a kezüket.

– Somor vagyok…

– Bence János.

– Siffer András.

– Hát hogyan vagyunk azzal az autóval?…

Az őszes, okos fejű parasztember belesandított a poharába.

– Hallani… Az ilyesmi kiszivárog…

Siffernek összehúzódott az arca, és a vékony szája széle egy pillanatra eltakarta a fogínyét.

– Úgy hallani – szólalt meg –, hogy a központiak eladják a cukrot, és autót vesznek rajt.

– Nézze, Siffer, ezen még vitázni sem érdemes. A központiak csak akkor vehetnek autót, ha a közgyűlés megszavazza. Ha maguk azt mondják, hogy köll autó, akkor vesznek, ha azt mondják, hogy nem köll, akkor nem vesznek. Ez az autómese csak arra jó, hogy…

– Akkor miért beszélik? Ezt mondja meg!

– Lehet, hogy szó volt róla, az is lehet, hogy az elnök meg az agronómus tervezgetik az autóvételt, de amíg a közgyűlés nem határoz, az egész csak mese – mondta Krizek, és felemelte a poharát.

Ittak mind, aztán közéjük ereszkedett a bizalmatlanság csendje. Magukban tűnődtek: mondják… ne mondják?… A kötényes parasztember hümmögött, s a tenyere között sodorgatta a poharát.

– Van ám itt más is… Ez a Lésán-ügy meg a csúcstitkár… Tudja, az emberek már nem hisznek… Aztán amíg itt vacak ügyeken győzködünk, a fiatalok megunják, és itt hagyják a falut…

– Ami volt, az volt… A fiatalok meg… Hát van, aki elmegy, van, aki nem… Majd négy év múlva, ha osszuk a harmincezer forintokat, visszajönnek… A földben mindig nagyobb fantázia lesz itt, mint az iparban… Számítsák csak a háztájit…

– Abból élünk…

– Dolgozni kell, mást az isten üzemegység-vezetője sem mondhat.

– Dolgozni… De kinek meg miért?

– Lehet így is mondani, de egy biztos: a pletykálkodásból nem lesz termés. A miniszter nem jöhet a maguk tsz-ébe kapálni! Ha csinálják, megy, ha nem csinálják, rosszabb lesz – mondta Krizek, és felállt. Visszament a söntéshez.

– Töltse meg!

A kocsmáros elvette a poharát. Krizek nézte, hogyan önti bele a bort, és a szóda hogyan pezseg fel a pereméig.

– Morognak? – kérdezte a kocsmáros, és Krizek elé tette a poharat.

Az üzemegység-vezető bólintott, aztán kibámult az utcára.

Felemelte a poharát, kiitta.

Kint még világos volt, de a kocsmában már árnyékok nehezedtek az emberekre. Krizek kilépett az utcára. A járda felett suhanó füstifecskék meredeken felvágódtak mellette, megvillantak az ereszek magasságában, aztán néhány méterrel odább újra lecsaptak az alacsonyan röpdöső legyekre. Krizek egykedvűen ballagott a homokos járdán, és nézte a fecskéket. A fecskék nagyon messziről jöttek. Harminc év távolából hozták puha szárnyukon az estét…

Krizek lépkedett a homokos járdán, s a fecskék bársony röpte mögött hallotta a meztelen talpak dobogását, látta a klottgatyás, harsány gyerekcsapatot, ahogy nyargalnak a tehénlepényekkel díszített utcán, hirtelen irányt változtatnak egy fa vagy kiugró házsarok közelében, aztán vágtatnak tovább, bizakodva és boldogan. Milyen nyugalma volt akkor a poros falusi estéknek! Az asszonyok beleleheltek a cilinderekbe, s fényesre glancolták az üveget. Fellobbantak a petróleumlámpák… Akinek tehene volt, az ágasfáról leakasztotta a zsétert. Az istállóajtókban puha léptű macskák jelentek meg. Puha macskaárnyak moccantak mindenütt… Apró neszek és mocorgások támadtak a padlásokon és a kazlak táján, s az értetlen libák néha belekiáltottak a félhomályba. Ilyenkor a macskaárnyak eltűntek, beleolvadtak a falakra, háztetőkre tapadó sűrűbb sötétségbe… Macskaárnyak és a fejés egyenletesen surrogó hangja… Talán ezek jelentették a családot. És persze a bűzölgő petróleumlámpák, a venyigetűzre hevülő csikósporheltek, nyugodt, lomha kemencék a sarokban, a messzeségen átszűrődő kutyaugatások… Krizek János ballagott a fecskék mögött, és figyelte a harminc év messzeségéből érkező, puha, baráti félhomályt… Elérkezett a szállása elé… Bent hiába kereste a gazdát.

– Már az istállóknál van… Mivelhogy éjjeliőr – mondta az öregasszony, és kavircolta a moslékot.

Krizek ballagott a fecskék után, aztán egy földútra tért, ami a holtágak felé vezetett. Az út kiszélesedett az állatjárástól, és beleveszett az esti bizonytalanságba. Itt már nem csapongtak a fecskék, mert a levegőben finom porfüggöny lógott. Esőtlen nyarakon a csorda nyomában mindig felkavarodott a por, s egy óra is beletelt, míg puhán szitálva visszahullott. Krizek a Nyolcöles-tóig követte a széles állatjárást, aztán jobbra egy akácos felé irányította lépteit. Itt már érezni lehetett az ég alatt nyújtózó Drávát és a lusta, poshadt vizű holtágakat. A vizek felett már közeledett az éjszaka. A szürkület észrevétlenül átszűrődött a füzeseken, és hömpölyögve szétterült a tarlók és legelők felett. A messzeségben esőért könyörögtek a békák. Panaszos énekük halk lüktetéssel belemosódott az este különös hangulatába. Krizek előtt kirajzolódtak az épületek… Észrevétlenül érkezett a hosszú falú istállók közé. Kiáltás érkezett a füléhez. Zavaros hangok hallatszottak, aztán újra egy kiáltás.

Megállt, körülnézett, aztán a hangok után, sietve átment az épület másik oldalára. Az istálló szélső ajtajánál egy emberbe ütközött. Öreg paraszt volt… Vasvillát tartott a kezében, és feszülten figyelt a két épületsor vége felé.

– Jó estét!

– Adjon isten! – mondta az öregember, és oda sem nézett.

– Lélek Jánost keresem…

– Aaaa… Húzódjon az ajtóba!

Krizek az eresz alá lépett, és pillantásával gyanakodva méricskélte az öregembert. Ekkor az istállók másik végén újra felhangzottak a kiáltások… Az öregember is beljebb húzódott egy kicsit, és feszülten figyelt.

– Mi történt?

– Csöndesedjen már… – mordult mérgesen Krizekre.

Furcsa, feszült pillanatok teltek el. A szürkület már-már átváltott a teljes sötétségbe. Az istállóban mocorogtak a marhák. Zizzent az alom, s a jászókarikák rozsdás kicsiket csikordultak. A faluból, mint a pára, apró neszek szálltak fel, s elvegyültek a szürkülettel.

– Jánó! Bökd föl, Jánó! – hallatszott újra egy kiáltás, s a következő pillanatban a két istálló között egy fekete kutya nyargalt végig. Némán ügetett, csak a lába surrogott, ahogyan a földet érte. Az öregember hirtelen előugrott, és biztos mozdulattal feltűzte a vasvellára. A fekete állat felordított, aztán furcsán vakkantva megnyugodott.

– Kátozz csak, kátozz! – mondta az öreg, s a vasvellával a földhöz szorította.

Vasvellás emberek érkeztek, és körülállták a halott kutyát.

– Az anyját!… Ezt jól megcsinálta…

– Meg hát…

– Ez végzett.

– Ez igen… Na, vedd át ezt a vellát.

Az öregember gyufát vett elő, és felsercintett egy szálat. Közel tartotta a kutyához, és jól megnézte.

– Hümm… Ezt azért én sem gondoltam…

– Mit nem gondolt?

– Semmit, vigyétek innen… A nyelvét vágjátok ki és ássátok külön.

Besötétedett. Krizek értetlenül nézte az embereket.

– Veszett volt – mondta az öreg, és egy pillantással felmérte Krizeket.

– Lélek Jánost keresem, nem tudja, merre van?

– Itt áll, személyesen.

– Krizek vagyok, az új…

– Tudom. Láttam magát egyszer 57-ben… Az Illésnél…

– Látott?…

– Láttam… A kvártély rendben van… Jó szoba, mérnökök is laktak bent, amikor a Drávát szabályozták.

– Minden rendben van… Gondoltam, megkeresem, hogy összeismerkedjünk. Nem gondoltam, hogy vasvellával áll itt az istállók között, és kutyákra vadászik…

– Veszett volt… A javasok küldték… Megismertem… Ugyanaz a kutya volt, amelyik az ipamat halálra marta.

– Mikor halt meg az ipa?

– Hát akkor… Negyven éve… Negyvenhárom…

– Ez egy másik kutya lehet…

– Hogyan lenne másik? Megismerem. Ugyanaz a fekete kutya… A javasok újra elküldték…

– Ejnye, hát hogyan mondhat ilyet?! Ha utánajárnék, biztosan megtalálnám a gazdáját a faluban vagy egy másik faluban.

– Ennek aligha… Pásztorember voltam… Minden kutyát megismerek, amelyiket valaha is láttam… Ez éppen az a kutya, amelyik az ipamat megmarta. Az ipam kedvenc kutyája volt… Jól emlékszem… A Draskovics gróf levenyei pusztáján történt… Az ipam számadó gulyás volt, én meg mellette pásztorkodtam. Jó sorunk volt. Állattartás a gróf takarmányán, tejhaszon, aprómarha… A pógár gulyások kihajtottak reggel hatkor, mi hétnél előbb soha nem indultunk. Nem is köllött, a jószág úgysem legelt előbb.

Krizek a falnak támasztotta a hátát, és cigarettát vett elő.

– Rágyújt?

– Köszönöm, pipálok.

Krizek markában fellobbant a gyufa, azután könnyű füst szállt a feje fölött. Figyelte az öreg mozdulatait.

A másik istállósoron már égtek a villanyok, s az ajtók világító négyszögében jól látszott, amikor egy-egy etető felbukkant a bakszekérrel, majd bóklászva eltűnt az árnyékok között.

Lélek János előrehajolt.

– Hát, mondom, hétkor szoktunk kihajtani… Egyik reggel az ipam hiába füttyent a fekete terelőkutyának. Füttyent újra, de a kutya csak nem jön… „Ejnye” – mondja az ipam, és bemegy az istállóba, hogy kizargassa a kutyát. A kutya bent feküdt a vackán, és nagyon bágyadtnak látszott. Az ipam odanyúlt, hogy kitapogassa, mi baja lehet. A kedvenc kutyája volt, kölökkorától nevelte, mégis odakapott a kezéhez. Fölsértette. „Ennek valami baja van” – mondta az ipam, és hagyta a kutyát. Kihajtottunk.

Tíz órára eltikkadtak a mezők. A marhák válogatósan harapdáltak a zöldben, aztán elfeküdtek. Az ipam meg odafordult hozzám.

– Te, fiam! Meleg idő van?

– Kánikula…

Hallgatott egy darabot, aztán visszaszólt:

– Én meg borsódzok…

Ingatagon támaszkodott a botján, és nagyon csöndes volt. Később hátat fordított a csordának, és messzire elbotorkált. Amikor leült, utánamentem.

– Iszonyodok a víztől – mondta.

– Milyen víztől?…

– Mindenféle víztől.

Hát ekkor én már tudtam, hogy az ipamnak nagy baja van. Víz… Hát nem mondom, a csordakút ott volt a közelben, de abból is csak a gém látszott, meg a kútkáva.

– Induljon kend haza – biztattam –, az egyik bojtár majd elkíséri.

Megfogadta. Kint maradtam a gulyával, de sok nyugtom nem volt. Amikor visszatért a bojtár, már messziről kiabált:

– A javasok megétették a fekete terelőkutyát… Nekiment a világnak.

Amit érteni kellett, ebből már megértettem, de azért rákérdeztem a bojtárra:

– Megveszett?

– Meg az…

– És az ipam?

– Az bizony odavan… Alig értünk haza…

Mire hazahajtottuk a csordát, az ipam már tutult. A szája habzott, a szeme kidülledt. Szaladtam az ispánhoz fogatért. Éjfél már jól elmúlott, mire meghoztuk az orvost. Az csak ránézett, aztán mondta, amit amúgy is tudtunk. Adott neki egy injekciót, hogy megnyugtassa. De az én ipam nem nyugodott meg.

– Hát elküldték… Hát ezek el… – mondogatta.

Később magához hívott.

– Már készülődnek bennem a rohamok, arra kérlek, fiam, ne öntsetek le… Ha végzek, hát végzek amúgy…

Hajnalban rákezdett. Ordított, fejjel szaladt a falnak, aztán meg ugrált. Akkorát ugrott, hogy a fejével érintette a mennyezetet. Rá kellett zárnom az ajtót. A feleségem még az ajtón át is félt tőle. Négy napig nem aludtunk… Az ipam nem evett, csak pusztult, pusztult folyvást. Negyednapra már annyira összeverte magát, hogy mindene véres volt. Néha ugyan megnyugodott egy-egy órára, de aztán újra kezdte, és mindig vadabb lett.

– Itt már nincs mit nyújtani – mondtam a feleségemnek, aztán odakészítettem a vizet. Amikor éjszaka rákezdett, leburítottam… Hát így ért véget az ipam. A javasok most újra elküldték a fekete kutyát. Rám küldték… – mondta Lélek János, és előhúzta a pipáját. Gyufa lobbant a kezében.

Krizek nézte az öregembert, aki életével jól odaillett a Dráva mellé, a holtágak felől érkező panaszos állathangok világába. Titokzatos arca volt… Micsoda arc! Barátságos fényű szemek és kegyetlen vonalú száj. Egy ember, akinek természetes az élet, és természetes a halál. Öregember… Öreg pásztorember, aki sohasem tiltakozott, aki beleilleszkedett a Rendbe. Egyforma arccal állt a fák, hegyek és folyók között.

Krizek egy kicsit félt tőle.

– Hát, Lélek János, akkor…

– Elmegy?

– Elindulok…

– Sok szerencsét… Ne felejtse a javasokat.

– Tudja, én…

– Javasok mindig vannak… Így vagy úgy, de vannak.

– Hát jól van, Lélek János… Isten áldja!

Krizek átlépkedett a keskeny istállófényeken. Benézett az ajtókon, aztán gondolatok nélkül továbbment.

A sötétség elöntötte a világot. Mélyében mocorogtak a falvak, lassan odább csúsztak a folyók. Krizek a fák között evickélve megtalálta az utat, és megkapaszkodott. Az utak nagy nyugalma elringatta a borzongásait. Az utakon soha sincs egyedül az ember. Az utak hosszúak, s valahol a messzeségben mindig botorkál rajtuk valaki. Az emberek megérzik egymást, és megnyugodnak.

Krizek végigment a homokos tagúton, aztán a falu fényfoltos utcáján, és hazaérkezett. A kutya némán eléje szaladt, és fontoskodva az ajtóig kísérte. Krizek lehajolt, megsimogatta a fejét.

A falak mentén könnyű almaszag terjengett, Krizek óvatosan motozva megkereste a villanykapcsolót, aztán megcsavarta. Gyér világosság hullott a tárgyakra. Krizeknek olyan hangulata keletkezett, mintha egy harmadosztályú vasúti váróteremben állna. A szoba egén egy tizenötös villanyégő haldoklott, amit a legyek összetéveszthettek valamivel… Egy kevés fényt azért így is adott.

Krizek kiment a köves, konyhaszerű előcsarnokba, és megmosakodott. Amikor derékig meztelenen visszaérkezett a szobába, a szúnyogok nagyon megörültek neki. Nótázva felrebbentek a hűvös sarkokból, de Krizek már unta a kannibálokat, és agyoncsapta a legügyesebbeket. Feküdni készült. Felhajtotta a takarót, és egy felesleges dunyhát átlódított a másik ágyra. Ekkor éles, reccsenő koppanás hallatszott az ablakon. Krizek összerezzent, és odakapta a fejét. Az ablak végigrepedt, de az üveg nem esett ki a keretből.

Sietve eloltotta a villanyt, aztán kipillantott az utcára. Semmit sem látott. Az utca üres volt, csak a jegenyék és a fűzbokrok egykedvű sorfala látszott.

„Mi lehetett ez?” – tűnődött Krizek. – „Talán követ dobtak az ablakra?… Vagy nekiütközött egy megszédült denevér? Nem, attól nem repedhet végig… De miért dobtak volna követ az ablakomra? És ha követ dobtak, miért nem dobták erősebben? Semmit sem látni… A fák árnyékában persze egy egész falu meglapulhatna… De miért lapulnának, és miért dobálnának követ?… Az ablak azonban elrepedt, és az éles koppanást hallottam…” Krizek sokáig állt az ablak mellett. Figyelte az utcát, a patakot rejtő füzest és a jegenyék sorfalát. Az egyik nyárfáról felrebbent egy testes éjszakai madár, de embert nem lehetett látni. „Képzelődöm…” – gondolta Krizek, és hátat fordított az ablaknak. Állt egy kicsit a szoba közepén, aztán az ajtóhoz lépett, és a zárban megforgatta a kulcsot. Kedvetlenül befeküdt az ágyba, s tűnődve az ablak négyszögére meredt, melyen át halvány fény szűrődött a szobába. Értelmetlenül csillogott a cikcakkos repedés.

Később, félálomban még hallotta, hogy madarak kiáltoznak az éjszakában.

A legyek zümmögve ébresztgették Krizek Jánost. Keringtek felette, aztán leereszkedtek a párás, meleg fejre. Járkáltak rajt, és tollászkodtak. Egy kis tahonya nőstény felemelte a hátsó lábát, és vakarózott. Néhányan összekaptak, és civakodva végiggurultak az orr lejtőjén. A győztes aztán megrázta magát, és pöffeszkedve végigsétált az arcon. Krizek ébredése megzavarta az életet.

Félálomban lesöpörte magáról a férgeket, és kinyitotta a szemét. Az első pillanatban nem tudta, hol van, de ez nem nyugtalanította. A fénybe fordította az arcát, és hunyorogva számba vette a tárgyakat. Kászli, asztal és székek, szekrény, dunsztosokkal, törött ablak… Felkönyökölt, nézte az ablakot. Egy ívesen hajló szelet már kiesett a törött ablaküvegből.

– A titokzatos ablak – mondta hangosan.

Krizek már nem hitt az árnyakban, ablakra röpülő kövekben, reggel volt. Sietve magára rántotta a nadrágot, azután végigsimított az arcán. Jól kiserkent a szakálla… Tűnődött egy pillanatig, aztán elhatározta, hogy megborotválkozik. Az egyik öblösebb zsebéből előhúzta összecsukható önborotváját, kis szappant, vézna pamacsot, és az ajtóhoz lépett. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílott. Krizek nevetett.

– A titokzatos ablak – mondta, és fordított egyet a kulcson.

A lavórba valaki már odakészítette a vizet, Krizeknek így csak bele kellett mártani a pamacsot, és buzgón szappanozni. Kente magát, vékony pamacsával szánkózott az arcán, de a szappan nehezen habzott.

– Kemény vizünk van…

Krizek összerezzent. Lélek János felesége jelent meg az ajtóban… Alacsony, fonnyadt öregasszony volt. Kedvesen mosolygott Krizekre.

– Jó reggelt, néném…

– Ha elfogadja, megkínálom egy kis pálinkával… Kétévenként kifőzetjük a szilvát, de nálunk senki sem issza… A mérnököknek szoktam kínálni, akik a Drávát szabályozták… De hát azóta…

– Köszönöm… Kicsit korán lenne… – mondta Krizek, és a habot egyenletesen elosztotta az arcán. Amikor letette a pamacsot, és előrehajolt, hogy az önborotváját összeszerelje, hallotta, hogy az öregasszony már a kredencben motoz.

Üvegek csörrentek, aztán a pálinka kotyogása is hallatszott. Krizek összecsavarozta a borotváját, és felegyenesedett. Az öregasszony ekkor már ott állt mellette, és nyújtotta a kupát. Csiszolt üvegkupa volt, vastag falai alul összeszűkültek.

Krizek elvette.

– Egészségére! – mondta az öregasszonynak, és a pálinka felét kiitta.

– Hajtsa fel, öntök még…

– Nem lehet… Ha iszom, összemetélem magamat… Majd utána… – mosolygott Krizek, aztán a kupát az asztal sarkára tette.

– Hol ebédezik?

– Talán a kocsmában…

– Ott nincs főzés… Az Illés hébe-korba halászlevet csinál, mást nem…

– Majd körülnézek…

– Ha megelégszik azzal, amit mi eszünk, főzhetek magának… A mérnököknek is én főztem… De nem tudok mindennap húst adni…

– Mennyi lenne egy ebéd?

– Hat forint.

– És a szoba?

– Az is hat forint.

– Jól van, néném, főzzön. Nem számít valami nagy árakat…

– És vasárnap?…

– Vasárnap is.

– Azt beszélik, hogy van egy gyereke Lésánban. Gondoltam, vasárnap elmegy hozzá.

– Az anyám még él, annál van. Lesz úgy, hogy elmegyek, és úgy is lesz, hogy nem megyek el – mondta Krizek, aztán vézna pamacsával megnedvesítette az arcára száradt habot. Fogta az önborotváját, és lassan végighúzta az arcán. A szakáll sercegésén át is hallotta a pálinka csurranását. Az öregasszony teleöntötte a poharat… Krizek sercegtette a szakállát… Óvatosan, nagy körültekintéssel dolgozott. Arcának szakadékos részein kicsit megemelte a beretvát, mert nem akarta magát összemetélni.

– Itt hagyom az asztalon, majd öntsön magának – hallatszott az öregasszony hangja a háttérből, aztán csend lett.

Krizek beretválkozott, s csak az arcára figyelt. Amikor legközelebb hátranézett, az öregasszony már nem volt ott. Csak a teleöntött kupa állt az asztalon, és egy szögletes likőrösüveg, félig pálinkával.

Hosszú, kanyarodó mozdulattal a maradék szakállt is lehúzta az arcáról. A kupa csurig pálinkával ott állt az asztal sarkán, csak érte kellett nyúlni. Krizek letette a borotvát, és megfogta a vastag falú üvegpoharat. Lassan a szájához emelte, és felhajtotta. Most sem itta ki egy hajtásra. Felénél megállt és belenézett. Meghökkent…

Valami csillant a kupa összeszűkülő fenekén. Fém… Meglötyögtette a pálinkát.

Egy rajzszeg volt.

Krizek értetlenül állt a tükör előtt. A fehér szappanfoltok részekre osztották a fejét. Lassan a szájához emelte a kupát, és felhajtotta. A fogsorán finoman koccant a rajzszeg. Nyelvével kitapogatta a hegyét, aztán a tenyerébe köpte.

„Véletlenül kerülhetett a kupába” – gondolta, és megborzongott. Lassan megforgatta a rajzszeget a tenyerében, és elolvasta a feliratát: „Murillo N^o 4.”

– Mi az isten lehet az a Murillo?

Bal tenyerén tartotta a rajzszeget, és mustrálgatta. Jobb kézzel szórakozottan kihúzta a pálinkásüveg dugóját, aztán szájához emelte az üveget. A száját teleöntötte pálinkával, de nem nyelte le. Csobogtatta, hintáztatta a szájában, és olyan érzése támadt, hogy a pálinkának furcsa, szokatlan íze van. Kilépett az ajtó elé, és a krizantémokra köpte a pálinkát.

– Murillo – mondta, és visszament az előszobába.

„Ez csak véletlen lehet… Az öregasszony nem vehette észre… Öreg, rossz a szeme…” Ilyeneket gondolt Krizek, de borzongott a háta. Szorongást érzett, s még valamit, ami Okorcán az első pillanatban társa lett. Mint egy lomha tengeralattjáró, a mélyből lassan közeledett feléje a bizonyosság. Krizek menekült előle.

Alámerült a lavór hűs vizébe, és lemosta magáról a szappant.

– Baromság… Annyi biztos, hogy baromság – mondogatta magának, aztán kiemelkedett a lavórból, és egy vászontörülközővel vörösre dörzsölte a bőrét.

Gyors mozdulattal kilöttyintette a vizet az udvarra, magára rángatta az inget, dörmögve járkált ágytól az asztalig. Amikor elkészült, felkapta a pálinkásüveget, és belekortyolt. Az üveget koppanva visszatette az asztalra, de a pálinka nem akart lemenni a torkán. Önkéntelenül is megcsobbantotta a nyelve alatt, s megint érezte azt a se törköly, se körte idegen ízt. Megütközött, arcán összeszaladtak a ráncok. Morogva kilépett az ajtón, és ezt is csak a krizantémokra köpte.

– A Murillo istenedet! – morgott tovább, és sietve ment a kapu felé. A kutya most nem várta az ajtóban. A kutya eltűnt…

Krizek erőltetett határozottsággal lépkedett a homokos járdán.

– Majd a krizantémok… Azok, öreganyám…

A templom előtt magányosan sütkérezett a meztelen férfi. A nyála most is csurgott, a szeme most is a fehérjével fordult a járókelők felé. Krizek kiment az útközépre, és mérgesen beleköpött a porba. A faluban a meztelen férfin kívül csak néhány asszonyt látott, és egy szekeret távolról.

Az üzemegység-iroda előtt még ott volt a két zsák krumpli. Vidám légyhordák bukfenceztek és kergetőztek a tornácra áradó fényben.

Bent egy középkorú asszony söprögetett.

– Jó napot! – mondta, amikor Krizek belépett, aztán söpört tovább.

– Krizek vagyok.

– Tudom, mondták már, hogy megjött…

– Mindig maguknál van az iroda kulcsa?

– Nálunk.

– Akkor jó! – mondta Krizek, aztán hátrább nyomta a fején a sapkáját, és leült az irodában található egyetlen székre. A plakátokra bámult: „Biztosítson jégkár ellen…” „A légy betegséget terjeszt…” „Biztos pénzforrás a süldőkoca-kihelyezési szerződés…”

Az irodában három asztal volt, egy diószínűre pácolt szekrény és az a szék, amire letelepedett.

Hétkor bejött egy asszony, megnézte a kifüggesztett munkaegység-táblázatot.

– Látja, ez itt a rohadt – fordult Krizekhez –, a májusi egységet írták ki utoljára. Az ember sohasem tudja, hogy miért dogozik. Az irodaiak meg eladják a cukrot, aztán autót vesznek rajt…

– Nem autót, krokodilt…

– Mit mond?…

– Krokodilt vesznek a cukor árán… Az elnök meg a főkönyvelő felülnek majd a krokodil hátára, és így parádéznak a tagság előtt. Azt tervezik, hogy ezután a járási értekezletre is krokodilon utaznak.

Az asszony dühösen Krizekre nézett, aztán szó nélkül kifordult az ajtón. Krizek felállt, kinézett az ablakon. Néptelen volt az utca. Türelmetlenül megfordult, és cigarettát dugott a szájába. Meg akarta gyújtani, de a zsebében nem talált gyufát. Kedvetlenül visszaült a székre.

A söprögető asszony kiment, kiöntötte a szemetet, és eltűnt az udvarban.

– Hoztam gyújtóst – mondta, amikor visszajött, és egy doboz gyufát tett Krizek elé.

Krizek az asszonyra pillantott, aztán megköszönte és rágyújtott.

Az asszony sarkig tárta az ajtót, és egy darabka hasított fával kitámasztotta. Üde levegő áradt az irodába. Krizek újra felállt, s amikor az ajtó felé indult, hallotta, hogy nyílik az utcai kapu.

– Jó napot! – köszönt a szobába lépő fiatalember, és felderült az arca, amikor Krizeket megpillantotta.

– Találkoztunk már – szólalt meg Krizek –, de a nevére…

– Igen, a központban… Kovács brigádvezető vagyok – mondta a fiatalember, és előrenyújtotta a kezét.

Kezet fogtak.

– Végigjártam a határt – folytatta a brigádvezető. – Elég szomorú. Kiégett.

– Az emberek? – kérdezte Krizek.

– Az állatoknál rend van.

– S a mezőn?

A fiatalember megvakarta a tarkóját, és hosszú ideig nem szólt.

Krizek megértette. Rálépett a cigarettájára, és kedvetlenül nekitámaszkodott az asztal szélének. Aztán megfordult, és felemelte a telefont.

– Halló!… Kapcsolja nekem a tsz-irodát… – várt egy kicsit, aztán újra megszólalt: – Halló! Itt Krizek. Küldjetek ki valakit, aki kiírja a táblázatra a munkaegységeket… Igen, máma… Jó napot!

– Tudja, én csak ide nősültem, nekem nehéz velük.

– Dolgozni kell, ezt csak megértik?

– Dolgos nép az okorcai. Ha van értelme, a Drávát meg lehet velük fogatni. Tavaly harmincöt forintot osztottunk egységenként, s mindenki hazavitt egy vontatóra való kukoricát. Akkor ment a munka… De az egyesítés elvette a nép kedvét – mondta a brigádvezető, és az utolsó szavakat megnyomta.

Krizek észrevette. Felemelte a fejét.

– Tudja, hogy lopnak?

– Előfordulhat…

– Ott van az ajtó előtt két zsák krumpli. Úgy lopták… Majd vitesse be valamelyik vontatóval a központba, de ne a Szlanákékkal…

– Bevitetem.

– Na, akkor nézzük meg az embereket.

– Hogyan?

– Házról házra!

– Ezek a Zsifkó emberei, az állatok az enyimek… Az állatoknál rend van…

– Hol a Zsifkó?

– Kaszálni van, vágják a sarjút… Az este beszólt nekem…

– Rendben, akkor a mai napon ez a mi dolgunk.

– Jó lesz ez?

– Lehet, hogy nem lesz jó, de dolgozni kell…

Elindultak.

Szótlanul ballagtak egymás mellett. Harminc-negyven méter után Krizek rámutatott egy házra.

– Itt ki lakik?

– Gyugyiék.

– Menjünk be.

A brigádvezető kinyitotta a kaput, s előreengedte Krizeket.

A tornácon két asszony mosott. A fejük felett szakadt légyfogó lógott, tele apró fekete pontokkal. A legyek mindent elborítottak, zümmögtek, kavarogtak a levegőben. Az asszonyokat is lepték.

– Jó napot, a gazdával szeretnénk beszélni! – mondta Krizek, és egyik lábát feltette a lépcsőre.

A fiatalabb nő kiemelte a kezét a teknőből, és Krizekre nézett.

– Nincs itthon – mondta, aztán mosott tovább.

– Hol van?

A fiatalabb nő újra felnézett. Latolgatta egy kicsit a helyzetet, aztán megkérdezte:

– Maga az új üzemegység-vezető?

– Igen…

– Az uram már hatkor elment. A harmados sarjút vágják a Dráva mellett.

Krizek nézte az asszonyokat, és közben tűnődött.

– Mondja meg az urának, hogy holnap reggel jó időben jöjjön az irodába. – Menni készült, de az öregasszony megállította.

– A parancsolgatást értik, de Lésánban nem tudtak rendet csinálni!

– Jó napot, asszonyok! – mondta Krizek, és megfordult.

– Nehéz lesz ez – szólalt meg az utcán a brigádvezető.

– Nehéz. Itt ki lakik? – mutatott Krizek a következő házra.

– Ledőék.

Krizek lenyomta a kilincset. Kutya rontott rájuk. A csaholáson és ugatáson alig szűrődött át az öregasszony hangja:

– A Drávára mentek, vágják a harmadost.

Az udvaron lepedők száradtak, és csíkos dunyhahuzatok. Eltakarták a ház felét, a kutat s a konyhakert elejét.

– Ebben? – állt meg a következő kapu előtt Krizek.

– Söme bácsi. Öntöz a kertészetben. Rendesen dolgozik mindennap.

– Akkor menjünk tovább – mondta, s belépett a következő ház nyitva felejtett kapuján.

– Jó napot! – köszönt az ajtó előtt, de nem érkezett válasz. Benyitott.

A szobában egy ember feküdt ruhástul az ágy tetején. Mellette szekrény magasodott, s a tetején sorban álltak a befőttek. A falakon nem volt kép, se kereszt, teljesen üresek voltak. A levegő dohos volt, és megnyugtatóan hűvös.

– Nem tudok menni, tegnap óta nyilallás van a lábamban – mondta az ember, s olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy kőszobor.

Krizek mérgesen otthagyta.

– Ugye, hazudik? – kérdezte a brigádvezetőtől az utcán.

– Nem tudom – mondta a fiatalember, és vállat vont.

– Ki volt ez?

– A pogány.

– Kicsoda?…

– Sztálin Ferkó, a pogány. Így hívják, mert nem hisz Istenben.

– Maga hisz?

– Én sem hiszek, de ez másként pogány.

Krizek legyintett, aztán hirtelen megállt.

– Mit mondott, Sztálin Ferkó?

– Tompos… Valójában Tompos a neve… De a nép, tudja, milyen…

– A nép… Most kettéválunk… Maga megy az egyik soron, én a másikon – mondta Krizek, és mérgesen elindult a következő kapu felé.

„Vágják a sarjút… A Dráva mellett vannak, a harmadosban… Vágják a sarjút… Kapálják a harmados kukoricát… Nincs itthon… Már hatkor elment:… Vágják a sarjút…”

Mintha összebeszélt volna a falu. Krizek beleizzadt a házalásba, s mindössze öt embert talált otthon. Azokhoz is háromszor kellett visszamennie, hogy kimozduljanak. Törölgette a homlokát, és kedvetlenül lépkedett a sárga fényben fuldokló utcán. „Ebben a faluban délre elfogy minden levegő – gondolta Krizek, és lihegve cammogott a porban. – De el ám, aztán valamennyien megfulladunk. A bolondok is meg az okoskodók is.” A templom elé érkezett. Ott ült a meztelen férfi, és vakargatta magát. Krizek megállt előtte, és ingerülten nézte.

– Na, komám, viszket?… Hát csak vakard, az istenit… Vakard… – előhúzott egy cigarettát, és a szájába dugta. A papír odaragadt a szája szélére, még a nyelvével sem tudta megmozdítani. Meggyújtotta, és belenyugodva szipákolt. Továbblépett, és arra gondolt, hogy nem lehet éppen rendes dolognak nevezni, hogy egy meztelen férfi nyálzik az utcán… Ki az isten látott már ilyent?! Világos nappal négykézláb áll a járdán, s olyan hangokat ad ki magából, mint egy bikaborjú. Rendes falukban az ilyent elrejtik… Egy igazán rendes faluban nincsenek szörnyetegek… Hát egy-két bolond persze mindenütt akad… Ott volt Lésánban a Kerca Józsi… De az legalább nem meztelenkedett… A marhákat is rá lehetett bízni… Persze, amíg voltak marhák…

A kocsma ajtaja most is zárva volt. Krizek az udvar felé került, és benyitott a hátsó ajtón. Illés valami összesítéssel szöszmötölt, és egy összehajtogatott csomagolópapírt telefirkált már számokkal.

– Jó napot! Ad egy fröccsöt?

– Hát nap az van… nap meg légy… Ha a meggybort megissza, fröccsöt is tudok adni.

– Rendes bor nincs?

– Nincs.

– Sör?

– Az sincs… Talán délután hoznak.

– Akkor adjon egy fél deci pálinkát szódával.

Illés felállt, bement a söntés mögé. Csörömpölt egy kicsit az üvegekkel, aztán odatette a féldecit Krizek elé.

– Egészségére…

– Köszönöm, Illés… – Krizek lebányászta a cigarettáját a szája széléről, aztán a pálinkát belöttyintette a torkába. Jóízű törköly volt, az ereje mindjárt átszaladt az ereibe. Ebben a pillanatban csaknem boldog volt. De aztán eszébe jutott az öregasszony pálinkája, és megborzongott. Beleivott a szódába, aztán lekönyökölt a bádogra.

– Bolond egy falu ez…

– Falu. Milyen legyen? – mondta Illés, és nekitámaszkodott az üveges polcnak.

– Tudja maga, hogy mi az a Murillo?…

– Rajzszeg… Korábban volt egy 4-es rajzszeg, annak a dobozán „Herkules” volt… Mi is tartottunk a boltban… Most meg Murillo… Olyan ez, mint a falusi krajzlerájok dolga, régen Hangyának hívták, most meg Földműves-szövetkezetnek.

– A templom előtt láttam egy meztelen férfit…

– A bolondot?…

– Olyanforma…

– Nem tűri magán a ruhát… Letépi… Szívósabb, mint az állatok. Telenkint a hóba is kimászik meztelenül…

– Ki fia ez a bolond?

– Ott valamelyiké, a templom körül… Iszik még egyet?… Erre meghívom…

– Ihatok éppen… A templom körül… Hát ott lakik a Gyugyi…

– Egészségére! Éppen mondtam az asszonynak, hogy el kéne ruccanni most már a Balatonra is. Elmúlik a nyár, mi meg csak ezt a nyavalyás falut őrizgetjük…

– Hát, aki teheti… Annak a Gyugyinak… Annak, azt hiszem, nincs is gyereke…

– A fene se tartja számon… Föl kéne ülni már arra a nyavalyás motorra, ha egyszer megvan. Vannak olyan emberek, akik az egész nyarat a Balaton mellett töltik…

– Vannak…

Krizek kiitta a pálinkát, és a tócsás bádogpultra bámult. Borzongott a háta. Maga sem értette, hogy miért, de borzongott. Rosszul érezte magát… Nem is rosszul, inkább bizonytalanul. Amikor megitta a második pálinkát, a fejében összekeveredett minden. Furcsa sejtései támadtak. A tócsás bádoglap olyan lett, mint a mozi. Világosodott, sötétedett. Hol a kutyaszurkáló Lélek Jánost látta, hol a fenyegetőző Szlanákot. De közéjük keveredett a meztelen bolond és a rajzszeges öregasszony is. Felkönyökölt, és a kocsmárosra nézett.

– Tudja, milyen érzésem van?

Illés vállat vont.

– Ebben a faluban engem nem szívelnek… És ha az olyan könnyen menne, engem talán már…

– Hová gondol…

– Akinek van szeme, az látja, hogy ebben a faluban valami nincs rendben… Van itt valami mocsokság vagy bűnösség, amit titkolnak… Megőtek maguk valakit, vagy mi az atyaisten van?…

– Mi lenne? Tudja maga is… Nem megy a tsz… Az emberek morognak… Szidják az anyját, aki kitalálta…

– Igaza van, ez is… De van itt még valami. Valami szar dolog, ami mindenbe belekeveredik… Maguk ezt mind tudják… Maga is. De befogják a szájukat… Ettől aztán a sötétségbe még görényszag is keveredik.

A kocsmáros hallgatott. Krizek fölegyenesedett, aztán pénzt tett a tócsás bádogpultra.

– Hát, isten áldja! – mondta, és kisétált az ajtón.

Az utcán rászakadt a hőség, és letaglózta. Krizek vitte a gondjait, s az üres, arénaszerű utcán néha körülnézett. Kétszer megállt, és percekig bámulta az utca két oldalán felsorakozó mozdulatlan házakat. Sehol egy ember… Mintha lakatlan lenne a falu…

Ment, aztán újra megállt. A templom ajtaja nyitva volt. „Na, megnézem a református istent” – gondolta, és átlépte a küszöböt. Az ajtón belül azonnal megtorpant. Olyan érzése támadt, hogy a pap a templomban tartja a méhesét, és az ostoba darazsai éppen rajzanak. De nem darazsak voltak, hanem legyek. Felhőnyi hadakban keringtek, zsongtak a templom öblös, meleg belsejében. Az ablakokon becsúszó napfény nyomában fekete sávok keletkeztek a levegőben. A sávok őrjöngő, danolászó legyekből álltak, így ezek a mértani vonalak úgy hatottak, mintha váratlanul megolvadtak volna.

– Na, isten, te szép helyen laksz! – mondta Krizek, és a pillantásával igyekezett valamiben megkapaszkodni, ami mozdulatlan.

Semmit sem látott a templomból. A kongresszusozó legyek teljesen lekötötték a figyelmét. Krizek ilyen zsibongó légytömeget még sohasem látott. Ahogy bámulta őket, a zsongás lassan a fejébe szivárgott. Megrázta a fejét, és kihátrált a templomból. Égette a nap, mégis megborzongott. Rossz előérzettel ment az irodába, de ott semmi különös sem fogadta. Leült a szobában található egyetlen székre, és felvette a telefont. A központtal beszélt, aztán egy állatorvossal. Amikor végzett a telefonálással, újra nekivágott a falunak, és kiballagott az istállókhoz. Végignézte a marhákat, beszélt az etetőkkel. Fölírta a heti istállóátlagot és a szárazra állított tehenek számát. Hümmögött, körüljárta a trágyadombokat is, aztán kényelmesen visszaballagott a faluba. Estig átnézte a munkalapokat és a fiókban található egész irattárat. Kedvetlenül szöszmötölt a papírokkal, aztán zsebre tette az iroda kulcsát, és még egyszer átkelt a falun.

A kovács már pakolódott a műhelyben, amikor Krizek alakja megjelent a küszöbön.

– Jó estét!

– Magának is…

– Itt ez a kulcs, vegyen róla mintát, aztán itt sem vagyok.

A kovács átvette a kulcsot, és kíváncsian meghentergette a tenyerében. Aztán ólmot szorított a satuba, és rávert a kulcsra innen is, onnan is.

– Holnap meglesz…

– Küldje el az inastól… Vagy ne is küldje, majd én eljövök érte. Hát, jó éjszakát!

A fecskék ezen az estén is átkeltek az évtizedeken, és bársony röptükkel hazáig kísérték a kedvetlen üzemegység-vezetőt. A falusi esték békés hangulata már nem érintette meg Krizek Jánost, pedig könnyen meglehet, hogy ez az este is békés, jó szagú este volt. De az emberek magukban hordozzák a világukat… A vecsernyés, pipaszós estéket is meg a haragvókat is.

Krizek semmit sem látott a világból, a félelem elválasztotta tőle.

Emberek jöttek vele szembe, vállukon hozták kifáradt szerszámaikat. Szabad kezükkel megemelték a kalapjukat, pedig nem szerették Krizeket. Krizek megérezte ezt, és rátelepedett a gyanakvás. Úgy vélte, valami ronda dolog közeledik feléje, és készületlenül éri. Ezért alig-alig nézett az elfáradt emberekre. Arra a bizonyos dologra igyekezett figyelni, ami fenyegetően közeledett feléje.

Belökte a léckaput, és ügyet sem vetett a csaholó, dörzsölködő kutyára. Lehajtott, zavarodott fejjel ment a dáliák és krizantémok között barnuló ajtó felé.

– Meggyütt a lakója – hallatszott az udvaron Szép Ilus hangja, de Krizek üvegbura alatt menetelt a szobája felé. Benyitott a szobájába, benézett, aztán fáradtan átlépte a küszöböt. Percekig állt a helyiség közepén, mert a falun át vezető út ezzel véget ért. Nem értette meg azonnal, és zavartan állt a hófehér falak között.

– Jó estét…

Krizek felnézett. Lélek János felesége állt előtte, és egy zöld pintesüveget tartott a kezében.

– Szép egy kosztos maga… Reggel elmegy, és csak este jön haza. A paprikás csirke meg aszalódik a sütőben… Na, mondom, az első napon főzök valami jobbat, erre elveszik a kosztos. Nem baj, megeszi vacsorára… Ez a bor meg a szomszédból van, Jánicsék küldték… Ha jónak találja, vehet belőle…

Krizek nézte az üveget, nézte az asszony kezét, és borzongva hátrább húzódott.

– Megfáradt… Látom, megfáradt…

Lélek János felesége letette az asztalra a bort, azután kifordult az ajtón. Krizek mozdulatlanul állt a szoba közepén, és fázott. Behúzta a nyakát… Amikor az öregasszony egy kopott pléhtálcával újra a szobába lépett, Krizek még mindig mozdulatlanul állt.

– Na, üljék csak le és egyen… Jó fűszeres paprikás csirke…

– Murillo…

– Mit mond?…

– Azt, hogy…

Az öregasszony csodálkozva nézte Krizek Jánost.

Óvatos, bizonytalan mozdulatokkal közelített az asztalhoz. Megtámaszkodott a szék hátán, és idegenkedve belenézett a tányérba. A tejfölös, paprikás szaft illata hirtelen megérintette az orrát. Jó ételnek látszott. Leült az asztalhoz. Felnézett az öregasszonyra, aztán kézbe vette a villát.

– Nem tudom, milyen a gusztusa… Mi a fűszereset szeretjük…

„Gombostűk… Lehet, hogy ebben meg gombostűk vannak. Esetleg varrótűk… kicsit nagyobb, de simábban lecsúszik…”

– A mérnökök dicsérték a főztömet…

Krizek tűnődve az ablakra pillantott. „Ha kimenne innen ez a boszorkány, kiburíthatnám a virágágyásra. Észre sem vennék… Éjszaka megzabálnák a kutyák… Vagy a macskák… A szaft persze meglátszana az ágyáson…”

Nem lehetett tovább halogatni. Krizek beleszúrta a villát egy nokedliba, és megmártotta a szaftban. „Egy ekkora nokedliba nem fér bele a tű… Hacsak a szaftba nem kevert valamit… Lúgkövet… Rézgálicot… Vagy azt a féregport… Dezodor vagy mi… Nem Dezodor… Matador…” Szájába tette a falatot. Vigyázva megforgatta, aztán óvatosan kettéharapta a nokedlit. Ebben a nokedliban nem volt tű. Rajzszeg sem volt benne. Látszólag egészen rendes nokedli volt. Krizek kényszeredetten az öregasszonyra mosolygott.

– Na, milyen?…

– Jó. Aranyat ér a keze.

– A mérnökök is mondták… Hát akkor jó étvágyat… Ha nem elég, csak szóljon… Van belüle.

Az öregasszony kiment. Krizek megkönnyebbülten letette a villát. Nézte egy kicsit a pörköltet, aztán felállt, és kinyitotta az utcai ablakot. Csinos kis virágágyás húzódott az ablak alatt, az isten is arra teremtette, hogy paprikás csirkével öntözzék. Krizek elégedetten szemlélte a kertet. A petúniák és a krizantémbokrok között kiválasztott egy alkalmasnak látszó pontot. Megköszörülte a torkát, és visszament az asztalhoz. Felemelte a tányért, beleszagolt.

Nyugtalan lett… Nagyon jó illata volt a pörköltnek. „Mi az istent eszem, ha ezt kiburítom?… Kenyeret, persze, kenyeret… Házikenyér… Ha a boszorkány sütötte… Egy nagyobb házikenyérbe bele lehet sütni két doboz rajzszeget…”

Visszatette a tányért az asztalra, leült.

„Lehet, hogy véletlenül került a kupába a rajzszeg… Persze az is lehet, hogy nem véletlenül… Mindent talán nem mérgez meg… Ebben a pörköltben lehet, hogy éppen nincs rajzszeg… Se rajzszeg, se varrótű… Óvatosan talán lehetne belőle enni.” Megfogta a villát, és kíváncsian szétnyomott egy nokedlit. Semmi… Szétnyomott még egyet, aztán egy egész csomót… A pörköltben látszólag nem voltak fémtárgyak… Krizek evett belőle. Nagyon jó pörkölt volt.

„Főzni tud a boszorkány… Annyi biztos, hogy főzni tud… Ha valami bajom lesz, úgyis lecsukják…”

Krizek apró miszlikre vágta a húst, és miután kellőképpen megvizsgált minden falatot, lassan a szájába fuvarozta a tányér tartalmát. Amikor végzett, letette az evőeszközöket és mozdulatlanul várta a hatást… Semmit sem érzett. Vállat vont. Fél kézzel kihúzta a zöldes színű üvegből a dugót, és a pohár felett megbillentette. Újra elsötétült az arca…

Lila bor volt… Sűrű, indigószínű folyadék…

Megszagolta, lassan beleszürcsölt.

Iszonyú lőre volt… Savanyú és keserű… Valószínűtlennek látszott, hogy szőlőtőkén ilyen rondaság terem. Felállt, és a nyitott ablakon át a virágokra köpte a folyadékot. Összehúzódott a szája. Belenézett az üres pohárba. Az is lila lett, megfestette Jánicsék bora. Kiment a kövezett előszobába, és a mosdó mellett levő vizesvödörben megmerítette a poharat.

Kiöblítette, aztán ivott.

– Víz… Ez víz – mondta, aztán visszament a szobába, és cigarettára gyújtott.

„Hát, Krizek… Kifogtad… Jó falu… Szép falu…”

Kopogtak az ajtón.

„Na, jön a boszorkány… Kosztos elvtárs, hogy ízlettek a varrótűk? Mink csak így szoktuk ott Levenyén… Jó sok szafttal, paprikával… A rézgálicot külön feloldjuk fél deci vízben, és kis tűzön lassan elvegyítjük a csibesülttel…”

– Tessék…

– Jó estét… Krizek elvtársat keresem…

Sovány, elgyötört arcú férfi állt az ajtóban.

– Jöjjön csak, Krizek vagyok.

– Lantner, a járási bizottságtól…

– Mondták, hogy kinéz ide, de azt hittem, délelőtt jön majd, autóval…

– Igen… Hát most vonattal jöttem. Még reggel. A központban gyűjtöttem adatokat. Pártvizsgálatot tartunk a csúcstitkár ügyében… Talán maga is tud valamit…

– Nem, én nem tudok semmit.

– Mondják, hogy maga is iszik.

– Inni kell…

– Milyennek találja a falut?

– Hát… Ismertem már.

– De ez más helyzet…

Krizek elkomorodott.

– Üljön le – mondta aztán, és széket pöndörített a funkcionárius elé. Lantner leült, meggyújtott egy cigarettát, és az asztal sarkán szabályosan elhelyezte vadonatúj határidőnaplóját.

– Szóval?… – vallatóan Krizekre nézett.

– Semmi…

– Tudja, mit beszélnek magáról a faluban?

– Mit?

– Azt mondják, hogy maga valamilyen megbízott… Itt lesz egy hónapig, aztán eltűnik néhány ember… Mit csodálkozik? Az emberek nehezen felejtenek.

– Marhaság! Ismernek engem. Jártam már ebben a faluban, és ugyanebben a tsz-ben dolgoztam előzőleg is, csak a központban.

– Szóbeszéd, de arra jó, hogy megrontsa a hangulatot… Nem szeretik magát.

Krizeknek elváltozott az arca.

– Megkínálom magát egy kis borral – mondta, és a vizesen csillogó poharat félig töltötte a lila színű folyadékkal.

A funkcionárius meglepetten nézett a pohárra, aztán lassan a szájához vitte és belekortyolt. Megrázkódott, de lenyelte, ami a szájában volt.

– Mi ez?

– Bor… Az előbb hozta az öregasszony. A szomszédból küldték, hogy igyam meg.

A sovány, elgyötört arcú funkcionárius újra felemelte a poharat, és beleszagolt.

– Ez nem bor – mondta, és visszatette az asztalra.

Krizek érdeklődve nézte a járási elvtárs arcát, aztán a határidőnaplóját, kezét, óráját. „Mit mondanak ilyenkor a járásnál?… Elvtárs, az emberekben bízni kell… Elvtársak, a termelés…”

– Maga fél itt.

Krizek csodálkozva felkapta a fejét.

– Én?…

– Maga.

– Nem tudom… Zavarosak itt a dolgok… A templom előtt például egy meztelen férfit látni. Csak üldögél ott, és folyik a nyála.

– Mi köze magának a meztelen férfihoz? Vigye ki az embereket a földekre. Magának termelni kell, nem pedig lelkizni.

– Lopnak is.

– Az baj.

– És a csirkék megzabálják egymást a farmon. Naponta negyven darab a veszteség… És tudja, az az érzésem, hogy azzal a meztelen férfival valahogyan összefüggnek a dolgok… Ha például szóba hozom a kocsmárosnak, azonnal elhallgat… Mintha ott lenne valami ganéság.

– Képzelődik. Kevesebbet igyon, és akkor nem lesz gyanús a kocsmáros. Az a fontos, hogy maga termeljen. A többi csak olyan smafu dolog. A pofázásnak vége. Ha jó eredményeket érünk el, akkor hisznek az emberek.

– Nézze, elvtárs, én nem futottam el sem az elnökhöz, sem a járási bizottsághoz, hogy üzemegység-vezető akarok lenni. Ide tettek. Hátha ide tettek, akkor itt vagyok. De ettől én még megiszom a fröccsömet… Nekem meg kell innom a fröccsömet…

– Ne sértődjön meg, nem akarom én magát megbántani, Krizek elvtárs… De a régi üzemegység-vezető és a csúcstitkár ügye még be sem fejeződött… Azok is ittak.

– Iszik a világ… Mit lehet tenni?

– Hát azért nem egészen így van. Párttag maga?

– Nem… Kár… mi?

– Mindenképpen együtt kell dolgoznunk. Szeretnék számítani magára…

– Elvégzem a munkámat.

– Az elég. Eleinte nehezen megy, de megy. Én is így vagyok. Most kerültem csak a mezőgazdasági osztályhoz, mert pártiskolán voltam. Ebből a borból, vagy mi a fene ez, küldjön be egy kis mintát. A vegyvizsgálatnál majd kiderítik, hogy mit kevert bele a paraszt.

Krizek kedvetlenül ült a sötétedő szobában. „Az Illéstől lehetne kérni egy kisebb üveget… Beküldöm, megnézik… Az egy jó hét… Addigra el is temetnek… Reggel hozza a boszorkány a pálinkáját… Beveszek két rajzszöget, iszom rá egy kupicával, aztán végigjárom a falut, kiráncigálom az embereket a földekre… Naponta két rajzszeg… Ki tudja?… Lehet, hogy megemészteném… Krizek, a vasgyomrú üzemegység-vezető… Beleteszik az újságba… Elsőnek fejezték be Okorcán az őszi szántást… A falu nemcsak jó munkájáról, hanem rajzszegevő üzemegység-vezetőjéről és meztelen bolondjáról is híres… Holnap beküldöm, holnapután megkapják… Egy hét… Hétszer kettő az tizennégy…”

– Hát én nem is zavarom tovább… Viszontlátásra, Krizek elvtárs!

Krizek felállt, megfogta a funkcionárius előrenyújtott kezét.

– Viszontlátásra!

Lantner elment. A szobában a bútoroknak már csak a körvonalai látszottak.

„Felgyújthattam volna a villanyt… Az utcáról persze belebámulnak akkor az ember pofájába… Krizek, a megbízott…”

Állt egy kicsit a sötét szobában, aztán cigarettát dugott a szájába, és útnak indult. Tárva hagyta a szobaajtót, az előszobaajtót, a kaput, mindent. Ballagott a sötétedő utcán, és csodálkozott, ha a csorda nyomában felkavarodott porból előbukkant egy-egy ember. „Jó estét… Jó estét” – köszöngettek egymásnak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A kocsmában már égett a villany. Ricsajos, izzadt este volt. Krizek megállt a söntés előtt, és megvárta, amíg a kocsmáros észreveszi.

– Na – mondta aztán –, adjon nekem, Illés, egy deci pálinkát és egy apróbb üveget, ha talál.

– Öntsem bele?

– Nem, a pálinkát megiszom.

Illés egy fröccsöspohárba töltötte a pálinkát, és Krizek elé csúsztatta a toccsos bádogon. Aztán lehajolt, és vaksin matatott a pult alatt.

Krizek beöntötte a pálinka felét a torkába, és hintáztatta egy pillanatig, hogy mindent lemosson…

Krizek arra ébredt, hogy verik az ajtaját. Az udvaron üvöltött a kutya, és valaki káromkodott. Összerezzent. Várt egy kicsit, aztán csendben felült. Az ajtót döngették tovább.

– Ki az?

– Kovács vagyok – hallatszott kintről.

– Mit akar?

– Megdöglött három disznó…

Gyanakodva kimászott az ágyból, magára rántotta a nadrágját, aztán villanyt gyújtott. Az asztalon Jánicsék sötétzöld üvegje csillogott, és az indigószínű pohár. Valamivel odább magánosan állt egy decisforma üveg, s az asztal szélén egy nyűtt cigarettásdoboz hevert. Krizek belekotort a szakadt papírba, és kihalászott egy Kossuthot. Meggyújtotta. A hülzni sovány vége nagyot lobbant, aztán felparázslott a dohány is. Krizek mélyet szippantott belőle, aztán ajtót nyitott.

Ketten álltak kint, Kovács, az állattenyésztési brigádvezető és egy etető.

– Hány óra? – kérdezte Krizek.

– Úgy éjfél lehet – mondta Kovács.

– Mikor döglöttek meg?

– Az egyik kilenc óra tájban, a másik kettő talán egy félórája.

– Süldők?

– Nem. Húsdisznó mind a három. A hónap végén kellene ezeket szállítani.

– Na, maga – fordult Krizek az etetőhöz – ötkor bent legyen a központban, és hozza ki az állatorvost. Most elmehet lefeküdni. Mi pedig kimegyünk az ólakhoz.

Krizek magára terítette a kabátját, aztán a brigádvezetővel nekivágott az éjszakának.

– Orbánc vagy pestis… Nagyon vészformán döglöttek – szólalt meg Kovács az utcán.

– Ménkű van, nem orbánc… Tápot etetnek?

– Tápot.

Krizek szívta a cigarettáját, és hümmögve, krákogva ballagott a sötét házsorok között. Amikor a templom elé értek, felnézett a csonka toronyra, aztán Kovácshoz fordult.

– Itt lakik valahol az a meztelen…

Kovács hallgatott.

– Ismeri maga?

– Látom néha…

– Rokona az a tanácselnöknek valahogyan?

– Nem tudom, hogy ki kinek a rokona itt… Ezeknek én nem avatkozom a dolgába…

– Nem okorcai maga?

– Csak ide nősültem.

– Kit vett el?

– A Söme lányt…

– Söme… Söme… Aki a kertészetben öntöz, annak a lányát?

– Annak… Én különben békéstarhosi vagyok, csak itt voltam katona… Határvadász…

– Reggel nem mondta, hogy a Söme bácsi az apósa…

– Nem kérdezte.

– Ez, látja, igaz… De ebben a faluban kérdezni sem érdemes, mert az emberek hallgatnak vagy hímölnek-hámolnak, mintha valami ganéságot akarnának elrejteni.

– Nem rosszabbak, mint a szomszéd falukban vagy arra följebb. Csak hát nehéz nekik…

Krizek nem szólt többet a brigádvezetőhöz, csak ment mellette szótlanul, amíg el nem érték az ólakat.

Egy cigányforma etető lámpát tartott a dögök fölé.

– Láti, Krizek elvtárs, ezért dolgozunk. Az etetőnek nincsen se vasárnapja, se ünnepe… Aztán jön a pestis, és kipusztul a jószág…

– Mi a neve magának?

– Kalányos István.

– Na, gyüjjön, Kalányos, majd megmutatom magának a pestist – mondta Krizek, aztán megfordult, és a vályúkhoz ballagott.

– Nézze meg jól, itt a pestis, ezekben a koszos vályúkban!

– Mossuk ezeket, Krizek elvtárs!

– De mikor?

– Etetés előtt…

– Rossz. Etetés után kell, mert a tápban megindul a bomlás, a sarkokba beleragad, és a következő etetéskor már mérgez. Holnaptól kezdve etetés után tisztességesen kimossák az összes vályút. Értette, Kalányos?

– Igen.

– Tudja, az a baj – szólt közbe a brigádvezető –, hogy az ólak felinél nem is cementvályú van, hanem régimódi favályú. Azokból az isten etetője sem mossa ki a tápot, mert beleeszi magát a repedésekbe, és ott büdösödik, amíg a nap ki nem szárítja. Ki kellene cserélni valamennyit cementvályúra.

– Holnap beszólunk a központba – mondta Krizek, aztán még egyszer megnézte a dögöket, és legyintett.

– Lefekhetünk? – kérdezte a brigádvezető.

– Lefekszünk, Kovács, mást nem tehetünk – mondta Krizek, aztán odaköszönt a viharlámpával szöszmötölő etetőnek, és a brigádvezetővel együtt elindult a falu felé.

A házak udvarán vonítottak a kutyák, s Krizek nehéz álmában is nyüszítettek, aztán átugráltak a csukott kapukon, és habzó szájjal végigügettek a falu utcáján. Egy furcsa fekete kutya volt a vezérük, amelyik Krizeknek valamiért ismerősnek tűnt. A kutyák kerestek valakit… Két lábra álltak, és benéztek az ablakokon. Krizek figyelte a kutyaárnyakat. Amikor a ház közelébe értek, már nem vonítottak. Puha, óvatos léptekkel mentek végig a dáliák hűvös bokrai között, aztán a fekete vezérkutya nedves orrát az ablaküvegnek nyomta. Krizekre nézett, és egyik mellső lábával tapogatva végigkarmolászott az üvegen. Krizek sápadtan állt a vezérkutyával szemben, s az üvegen motozó kutyakarmokat figyelte. Krizek tudta, hogy a vezérkutya a repedést keresi az ablaküvegen, de a repedés feljebb volt. A kutya leheletétől bepárásodott az ablaküveg. Csakhamar újabb két lábon járó kutyák érkeztek, és nedves orrukat egyenként az üvegnek nyomták. Krizek a vezérkutya arcát vizsgálgatta. Magabiztos kutyaarc volt. Értelmes és egykedvű. A szemében zöld tüzek lobogtak, s nem fenyegették Krizeket, csak megértették vele, hogy ami következik, elkerülhetetlen. Krizek az ablaknak támaszkodó fejek felett látta, hogy a szemközti nyárfák alatt is kutyák gyülekeznek, és a halk moccanásokból megértette, hogy a kutyák fent vannak már a padláson, megszálltak minden ajtót, minden helyiséget. Krizek elhúzódott az ablaktól, s a szoba sötét mélyén letelepedett egy székre. Mozdulatlanul ült, és várta, hogy a kutyák elmenjenek. De a kutyák nem mozdultak. A bepárásodott ablak mögött úgy sorakoztak a kutyafejek, mintha egy hentesüzlet kirakatában lennének.

Krizek agyonizzadtan ébredt. Kedvetlenül locsolta magára a hideg vizet, kedvetlenül törülközött, és gyújtott rá az első cigarettájára.

– Maga aztán szépeket álmodhatott… Úgy nyüszített, mint egy kutya. Föl is akartam kelteni, hogy ne szenvedjen, de magára csukta az ajtót. Na, hozom a tojásrántottát…

– Jó reggelt, néném! Jöhet a rántotta – mondta Krizek, és a barna, himbálózó ajtóra nézett, ami mögött felbukkant, aztán hirtelen eltűnt Lélek János felesége. „Kezdődik… Egy kis rajzszeg, lúgkő a rántottában… És ott az a lila szakramentom, amiből mintát kell küldeni a városba…” Krizek bement a szobába, kihúzta Jánicsék borosüvegéből a dugót, és beleszagolt. Tintaszagú volt. „Majd délután” – gondolta, és visszatette az üveget az asztalra. Az öregasszony közben megterített az előszobában.

Krizek megszagolta a tojást, aztán a villával szétpasszírozta az egészet. Látszólag hibátlan tojásrántotta volt. Így aztán óvatosan megette, majd újabb cigarettára gyújtott, és kilépett az udvarra. Amikor a német juhászkutya meglátta, felugrott, bűntudatosan lesunyta a fejét, és elsomfordált az udvar másik végébe.

– Ki érti ezt? – szólalt meg Krizek hangosan, és nekivágott az okorcai reggelnek.

Az üzemegység-iroda ajtaja már tárva volt. Kovács brigádvezető a munkaegység-táblázat előtt támaszkodott, és a teljesítményeket böngészgette.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt, Krizek elvtárs… Látom, kiíratta a munkaegységet.

– Kérték, kiírattam. Aki megnézi, legalább látja, hogy miért lesz rossz a termés. Mi újság az ólaknál?

– Még kettő megdöglött reggelre.

– Az orvos?

– Már volt kint. Magának lett igaza, a táptól döglöttek. Azt mondta, hogy a favályúkat átitatta a méreg. Azonnal dobjuk ki valamennyit.

– Hát akkor kidobjuk…

– És miből etetünk?

– Kalapból – mondta Krizek, aztán felemelte a telefont. – Adja nekem a központot… Jó napot, Krizek vagyok, az elnökkel szeretnék beszélni… Szervusz, öreg, Krizek vagyok… Megdöglött öt húsdisznónk… Igen, azok, amiket a hónap végén… A táp rohad a favályúkban, az orvos azt mondta, hogy azonnal dobjuk ki a vályúkat. Kidobtuk. Délelőtt küldheted a cementvályúkat… Hogyhogy nincs?… Etetnem csak kell valamiből?… Tenyeremből?… Gyere ki, és etessél te a tenyeredből!… A Lantner engem nem érdekel, mondd meg neki, hogy le van szarva… Vályúkat küldjetek, ne funkcionáriusokat… Jó… jó… Egy hetet várunk… Szervusz, öreg…

– Mit mond?

– Vályú nincs… Egy jó hét kell neki, mire tud szerezni.

– Hát akkor addig felváltva esznek a disznók. Micsoda szentségelés lesz ott!…

– Az orvost ki kellett volna vinni a csibékhez…

– Kint volt. Előírt nekik valamilyen keveréket. Nitrogénhiányuk van, azért zabálják egymást.

– Na, ez jó… Kovács, ha nekem egyszer nitrogénhiányom lesz, bemegyek a központba, és megeszem a főkönyvelőt. Ha a szervezetem még mindig kívánja a nitrogént, akkor az elnököt is megeszem, meg a járásnál is egy-két elvtársamat. De az a baj, hogy nekem vitaminhiányom van, s azon csak az Illés tud segíteni.

A brigádvezető elnevette magát, Krizek pedig legyintett, aztán leült az asztal mögé.

– Zsifkóval mi van, ma is kaszál?

– Nem. Az embereket hajkurássza a faluban. Gyalogmunkára nem akarnak menni, mert rosszul fizet.

– Az ácsorgásért sehol sem fizetnek.

– Tudja, mi jutott eszembe?… Kölcsön kellene kérni vályúkat. Tizenkét favályút dobunk ki, ebben a faluban meg legalább száz cementvályú van. Ott van mindjárt a kocsmaudvaron kettő is a kútnál, aztán a kovácsnál, nálunk is van egy. Valaki mondta, hogy a pap a korábbi években tíz disznót is meghizlalt, ha így van, akkor vályúja is van. Délelőtt végigjárjuk a gazdákat, délután meg összeszedjük az egyik vontatóval.

– Ha odaadják.

– Lesz, aki odaadja, lesz, aki nem. Tőlünk el lehet hozni, a Preiszler bácsi biztosan odaadja, Illés is. A paphoz el kell menni, és szépen elkérni. Magának, Krizek elvtárs, úgysem árt, ha megismeri…

– Ezt jól kifundálta. Az összes kommunistaféléhez maga megy, a paphoz meg menjen az a bolond Krizek! Kibír az mindent. Járási elvtársakat, papot, elnököt, vontatós tolvajt és két lábon járó kutyákat…

– Miket?…

– Kutyákat, Kovács, amik éjszaka két lábra állnak, és benéznek az ember ablakán.

– Na, itt gyün a Zsifkó.

Széles vállú, barna férfi lépett az irodába. Darabos mozgású, régivágású legény. Barátságos, de kemény arcú. Az a fajta, akinek ehető rétest csak az anyja tud sütni, és az ország másik felében már honvágya van. Nagy erejű és melegszívű. Egyenes nézésű, egyenes tartású. Olyan ember, aki kikötteti magát az igazságért. Ilyen lehetett ez a Zsifkó valamikor, de megroggyant… Összetörhetett benne valami. Szemébe néz az embernek most is, de a szeme zavaros… Mintha köd gomolyogna benne, s árnyékok ingadoznának a közepén. Úgy három liter lehet a fejadagja, és pecsétet is tesz rá jóféle saját főzésű pálinkával, hogy aludni tudjon.

Krizek mustrálgatta az emberét, aztán felállt, kezet nyújtott neki. Zsifkó keményen lekezelt, és nem mondta, hogy ő Zsifkó, Krizek sem mondott semmit, csak visszaereszkedett a helyére.

Zsifkó felült a szomszédos asztal tetejére, hallgatott még egy kicsit, mintha a gondolatait rendezgetné, aztán lassan, tagoltan beszélni kezdett:

– A cukorrépa kapálatlan… A kukoricát, amit harmadosba kiadtunk, most kapálják. Amit nem adtunk ki, az ott áll a gazban egyszeri kapálással. A lucernát kaszálni kellene. A mély fekvésű réteket kiadtuk harmadosba, az úgy nagyjából le van már beretválva. A zöldpaprika, paradicsom szedetlen, az egész kertészet fuldoklik a gazban. A burgonyát lassan tölteni kell, a korainak most szedtük fel a végét. Egy hét, aztán vágni kell az őszi árpát… Gyün az aratás, cséplés. Ma reggel összeszedtem nyolc kaszást, azokat kiküldtem a lucernára… Az asszonyok a harmados kukoricát kapálják, piacoznak a háztájiból, néhányan vihorásznak a kertészetben… Hát így állunk.

– Állhatnánk jobban is?

– Állhatnánk.

– Akkor miért nem állunk!?

– Ez a református pap, a mi papunk azt szokta mondani, hogy nincs rondább a hitehagyott katolikusnál. A hitehagyott katolikus az emberségét is elveszti. Zavarodott lesz, és rosszra hajló, olyan mindent tagadó, semmit sem tisztelő. Hát ez a falu többségében református, de olyanforma lesz lassan, mintha csak katolikusok laknák. Ezek hittek a tsz-ben, mert alighogy megalakult, mindenkinek fordult egy kicsit a sora. Dolgoztak, és egyre jobban ment. Tavaly olyan vontató kukoricát vittek haza, hogy a legtöbb házban megereszkedett a padlás. Aztán gyütt az egyesítés, az elnök helyett üzemegység-vezető, gyütt a hamiskodó csúcstitkár, és a gyeplőket a lovak nyakába dobták. Aztán, ugye, a hírek is gyüttek… Igaz, ami igaz. Lésán adósságát velünk akarják megfizettetni. A nép lehet, hogy tudatlan, de nem bolond. Ki tudja itt megmondani, hogy mennyi lesz egy munkaegység? Gyün ide olyan ember, aki valamit mondani tud? Azelőtt, amikor jól ment a tsz, itt tanyázott a fél járás, amikor eltervezték az egyesítést, megjelent a csúcstitkár, és eltűntek a járásiak… Hát így állunk…

– Na, Zsifkó… Magának igaza van abban, hogy az idén kevesebbet ér a munkaegység Lésán adóssága miatt… De abban nincs igaza, hogy azért egyesítették a tsz-eket, hogy Lésán adósságát rendezzék az állam felé. A tsz-eket az egész országban egyesítették, akár jók voltak, akár rosszak. Annyit már maga is hallott ebben a nagy szocializmusban, hogy korszerűen kis táblákon nem lehet gazdálkodni, azt is hallotta biztosan, hogy a gépeket egy falu határában nem lehet kihasználni. Azért voltak idáig gépállomások, hogy azt a rohadt traktort fél járás használhassa, és ne álljon ott, ha már egyszer beleverték a drága pénzt. Most majd a gépállomások megszűnnek, minden termelőszövetkezetnek saját gépparkja lesz. A kihasználatlan gépek csökkentik a nyereséget. Abban, Zsifkó, magának igaza van, hogy egy-két dolgot elgazemberkedtek, de abban nincs igaza, hogy senki nem tudja megmondani, mennyi lesz a munkaegység.

– Maga tudja?

– Én tudom. Ahogy most áll a határ, talán kilenc forint vagy tizenegy. Ha most az egész falu nekiesne a munkának, még lehetne huszonöt forint. Így van, Zsifkó?

– Így. Csakhogy az emberek nem hisznek. Ha én odaállok eléjük prédikálni, csak legyintenek, és mennek, teszik a dolgukat. Az elnök meg… Hát kérdezze meg a Kovácsot, mikor volt itt… Az agronómus néha körülkocsikázta a határt, de a faluba véletlenül se néz be. Ott a fődek szélén mond néhány szót az embereknek, azok meg beintenek neki, amikor hátat fordít. Munkaegységért ebben a faluban senki sem akar dolgozni… Harmadosban, nem mondom, eldolgozgatnak, mert akkor tudják, hogy mi az övék, mennyiért dolgoznak.

– Az egész országot nem lehet kiadni harmadosba.

– Munkaegységért pedig nem jönnek. Tudja, én már nem is brigádvezető vagyok itt, hanem valami ispánféle. Hajnalban ott állok a tagok ágya előtt, mert ha nem állok ott, akkor feléje sem néznek a tsz-nek.

– Lopnak is.

– Azt azért nem mondanám.

– Két zsák újkrumplit vettem el a Szlanáktól… A tsz vontatóján vitték hazafelé.

Zsifkó zavartan félrenézett.

Krizek érdeklődve figyelte a brigádvezető arcát. Várt egy kicsit, aztán még hozzátette:

– Ügyes ember ez a Szlanák… Olyan észrevétlenül emelte el a két zsák krumplit, mint a városi tolvajok egy zsebórát. Két zsák krumplit pedig nem lehet csak úgy zsebre csúsztatni.

– A Szlanák rakodó volt a szállításnál… És idáig én becsületes embernek ismertem.…

Kovács brigádvezető megköszörülte a torkát, laposan körülnézett, aztán az ajtó felé indult. A küszöbön egy pillanatra megállt, és visszaszólt Krizeknek:

– Kimegyek az ólakhoz, a vályúkat ne felejtse.

Krizeknek valami nem tetszett. Olyan érzése támadt, hogy az állattenyésztési brigádvezető azért ment el, mert szóba került Szlanák… Zsifkóra nézett. Az is zavartnak látszott.

– A Szlanák meg a Kovács haragosok?

– Nem tudok róla.

– Hát akkor rokonok valahogyan?

– Nem rokonok.

– Hát ha nem rokonok, nem is haragosok, akkor miért változott el az arca, amikor szóba került ez a Szlanák?

– Nem tudom.

– Jól van, Zsifkó. Nekem nincs közöm ahhoz, hogy ki kinek haragosa, kinek rokona vagy lekötelezettje, de ha a dologból ganéság sül ki, akkor a Krizek beleszól. De csak egyszer. Másodszor Krizek már nem kérdezget, hanem fogja a telefont, és beszól a rendőrségnek. Senki helyett nem fogok ülni! Értettük egymást!?

– Igen.

Zsifkó arcán ekkor már nyoma sem volt a jóindulatnak. Sötét árnyékok ültek arca szögleteiben, s az árnyékok megsokasodtak a szemében is.

Krizek néhány pillanatig mereven nézte Zsifkót, aztán kihúzta az asztalfiókot, és addig matatott bent, amíg néhány üres papírlap akadt a kezébe.

– Tessék – mondta, s az üres papírlapok közül egyet Zsifkó felé nyújtott. Zsifkó elvette, és elbizonytalanodva nézett maga elé.

– Én itt üzemegység-vezető vagyok, maga pedig brigádvezető. Az a kérdés, hogy miért vagyunk mi ideállítva.

– Jó, ha tudja, én nem akartam brigádvezető lenni.

– Jó, ha tudja, én sem akartam üzemegység-vezető lenni. De elvállaltam, és maga is elvállalta. Ha valaki valamit elvállalt, büdös gazember, ha nem csinálja. Így van?

– Így.

– Mi a dolgunk?…

– Megmondjuk, hogy ki mit csináljon, és mikor…

– Igen… Az eredményes termelés megszervezése és gyakorlati irányítása üzemegységszinten. Hát ezért most maga is fogjon egy ceruzát, és írjuk fel, hogy mi a legfontosabb munka, hová mennyi ember kell, hány napra kell.

– A lucernakaszálás nyolc embernek eltart három napig… Csakhogy nem lesz nyolc emberünk…

– Ha nem lesz, akkor felrobbantom ezt a büdös világot! Írja fel, hogy első a lucernakaszálás, három nap, nyolc ember. Mit javasol másodiknak?

– A kukoricakapálás szépen megkezdődött, be kellene fejezni… A harmados talán lefogy a héten… Ami nincs kiadva, ahhoz kellene tíz ember egy hétre.

– Jól van, a kukorica a második. Ha rámegyünk a lókapával a sorokra, a töveket öt asszony végigkapálhatja. Harmadiknak vegyük a cukorrépa-kapálást, negyediknek a burgonyatöltést. Az őszi árpára majd rámegy a kombájn, de oda is kell gyalogmunkás.

– Kell… Aztán meg ott van a kertészet. Oda egyedül tíz ember kellene most már naponta. A bulgár meggyűlölt bennünket, nem is köszön. Azt mondta a Söme bácsinak, hogy ha ott rohad a paprika meg a paradicsom, feljelent bennünket.

– Oda is tíz ember… Akkor ez mennyi naponta?

– Ha szűken számolom, ötven.

– Sok… Kellene alakítani egy asszonybrigádot. Azok ott a kertészetben jól meglennének…

– Volt már, de szétmentek, mert hol ide zargatták őket, hol oda. Nem volt nyugtuk, mert a kertészetbe mindenki odatalált. Ha kellett valahová két ember, csak mentek a bulgárhoz. A végén már többet dolgoztak a szomszéd falukban, mint itthon.

– Én mégis azt mondom, hogy szervezzünk egy ilyen asszonybrigádot, ha ezt összehoznánk, a kertészet nem lenne minden napra külön gond – mondta Krizek, aztán előhúzott egy cigarettát, és meggyújtotta.

– Meg lehet vele próbálkozni, csak az a baj, hogy nagyon rászoktak a piacozásra. A városban eltrécselnek, elfagylaltoznak, pénzt is hoznak haza…

– Na, Zsifkó, most magának is van egy papírja, meg nekem is, ez már valami. Kezdetnek egy ilyen fecni is jó. Mától kezdve minden este találkozunk itt az irodán, és megbeszéljük a következő napi szent evangéliumot. Ha reggel kezdünk neki, abból csak fejetlenség van, meg kapkodás. Magának a rendes napi intéznivalókon kívül az asszonybrigád összehozása lesz a gondja.…

– Aztán ha magát nem találom itt az irodán?

– Akkor megkeres. Ha a kocsmában talál rám, akkor a kocsmában beszélünk egy fröccs mellett, de nekünk minden este beszélnünk kell, hogy gazdája legyen a dolgoknak. Most pedig összeszedünk néhány embert.

– Nyolc óra…

– A munkát mindig érdemes elkezdeni. Aki délben kiér a mezőre, egy fél munkaegységet estig megkereshet…

Zsifkó leszállt az asztalról, zsebre tette a papírját. Krizek is felállt, s néhány pillanat múlva már az utcán lépkedtek egymás mellett.

Valaki a közelben kaszát kalapált. Könnyű, vidám csendülések rebbentek fel a házak közül, aztán csakhamar felhangzott a kaszakő surrogó csattogása is. Krizek fülelt, benézett két udvarba, háromba, aztán a negyedikben megpillantotta a kaszáját fenő Somort.

– Jó napot, szomszéd! – lépett az udvarra.

– Adjon isten! – mondta Somor, de fel sem nézett, csak vizsgálgatta a kasza élét.

– Mire fenekedik?

– Van egy kis lucernám itt a kert végén, suhintok belőle a marháknak.

– Azt hittük, a kaszások után indul a tsz lucernájára.

– Rosszul hitték.

– Egy munkaegységet a mai napon még megkereshetne…

– Kár a szóért…

– Hát jó, de holnap számítunk magára. Zsifkó, írja fel, hogy Somor holnap a kaszásokkal megy a lucernára. Viszontlátásra!

Krizek és Zsifkó szótlanul léptek az utcára. A következő kapun aztán újra benyitottak, de hiába, mert csukott ajtók sötétlettek a tornácon.

– Ebben ki lakik? – mutatott Krizek a következő házra.

– Siffer András.

Bementek. Siffer a hűvös fészerben ült a vonyószéken, és szerszámnyeleket faragott.

– Jó napot, Siffer! Látom, megirigyelte a teknyős cigányoktól a keresetet…

– Magamnak lesz…

– Akkor jó helyen járunk, mert kapásokat keresünk mára is, holnapra is. Éppen azt beszéltük reggel a Zsifkóval, hogy legalább a kukoricát rendbe kellene rakni… Ha mindenki meghizlalhatná a disznaját, esetleg piacra is vihetne egyet, könnyebben kibírnánk ezt a nehéz évet.

– A harmadost kapáljuk…

– Jól teszik, Siffer, ha bevégzik, megkapáljuk a közös táblát is.

Siffer szótlanul farigcsálta az akácnyelet.

– Hát jó munkát, Siffer, felírtuk a feleségével együtt. Viszontlátásra…

Egyik kapun ki, a másikon be. Köszöngetés és kopogás a csukott ajtókon, így ment ez végig az egész szeren. Egy asszony jelentkezett a kertészetbe, néhányan megígérték, hogy másnap kaszát fognak, és levágják a maradék lucernát. Zsifkó izzadt és morgolódott, de Krizek nem akarta abbahagyni a házalást.

– Na – állt meg Sztálin Ferkó háza előtt –, megnézzük, hogy a pogány lábából elmúlott a nyilallás, vagy orvosért kell küldenünk.

– Ide én nem megyek be – mondta Zsifkó, és félreállt a kerítés árnyékába.

– Nem gyün be?… Miért ne gyünne?

– Mert ennek a háznak én nem lépem át a küszöbét.

– Akkor kint marad – mondta Krizek, és bement egyedül.

Egy öregasszonyt talált a konyhában. A csikósporhelten takarmánykrumpli forrt, nagy gőzöket eregetve. A nyitott ajtón beömlött a napfény, s a küszöbön belül sárgán szétterült. A fénytócsában egy fekete macska ült, és unottan bámult az edényekkel matató öregasszonyra.

– Jó napot…

Az öregasszony felnézett, és szótlanul várta, hogy Krizek mondjon valamit, ha akar.

– Az emberét keresem… Szükség lenne rá a tsz-ben.

– A városba ment.

– Talán az orvoshoz?…

– Nem szokott nekem számot adni…

– Hát jól van, néném… Mondja meg neki, hogy Krizek újra kereste.

– Krizek kereste… Megmondom.

Az öregasszony felemelt a földről egy edényt, és elindult vele a konyha sötét sarkába. Már nem figyelt Krizekre… Az üzemegység-vezető még állt egy pillanatig az ajtóban, aztán köszönt, és a kapu felé indult.

– Itthon van? – kérdezte Zsifkó, és Krizekkel együtt lépkedett tovább.

– Nincs.

Újabb házak, újabb csendes udvarok következtek. Néhány kevés beszédű ember felbukkant az ajtókban, és nemet intett a fejével. Krizek tizenegy óra tájban megállt a járda szélén, és a kabátujjával végigtörölte izzadt homlokát.

– Elég – mondta hangosan –, irány a kocsma!

– Gyüjjek?

– Gyüjjön hát…

A forró házfalak között kedvtelenül lépkedett a két férfi. Gondjukat, sorsukat arcukon viselték. Emberségük, erejük néha két-három falut ért, néha csak egy megroskadt tanyát. Reggelente érezték, hogy érdemes mozogni, kapát, kaszát fogni, téglát rakni és fákat ültetni, de ha a nap lenyugodott, magukra maradtak.

Mentek a kocsma felé, és nagyon szótlanok voltak, nagyon szomorúak.

– Bor nincs – mondta Illés, amikor a két férfi a hátsó ajtón át belépett a félhomályos, hűvös kocsmába.

– Akkor pálinkát adjon nekünk, lötyögtetős pohárban – mondta Krizek, és a söntéspultra könyökölt.

Illés kitöltötte a pálinkát, és a bádogon Krizek elé csúsztatta.

Felemelték a poharakat, hintáztatták egy kicsit az italt, aztán ledöntötték.

– Még kettőt – mondta Zsifkó, és az öklével végigtörölte a száját.

– Ha így a pálinka átjár, én vagy elkeseredek, vagy kedvet kapok ehhez is, ahhoz is. Most valahogy már az illatától elkedvetlenedtem. Úgyhogy, Illés, legjobb lesz, ha a harmadik rundot is kitölti mindjárt, talán az használ – mondta Krizek.

Ittak, hümmögtek. Zsifkó szótlankodott, Illés pedig rendezgette az italospolcot.

– És most… Elmegyek a paphoz. Vályút szerzek. Maga, Zsifkó, pedig szervezi az asszonybrigádot – szólalt meg a hűvös csendben Krizek.

– Igen – mondta Zsifkó kelletlenül, mogorva arccal.

– Hogyan kezd neki?

– Sorba járom üket.

– Nem, Zsifkó. Beül oda a sarokba, és előveszi a papírját. Végiggondolja, hogy a faluban melyik az a nagyszájú asszony, aki szeret dolgozni, megbízható, akire szükség esetén hallgatnak a többi asszonyok… Ha ezt kitalálta, akkor megtudja, hogy a nagyszájú asszony kivel van barátságban. Aztán elmegy a nagyszájú asszony barátnőjéhez, és elmondja neki, hogy a központban egy asszonybrigád alakításáról beszélnek, akiknek biztos munkája lenne, és biztos keresete. Csak nem tudják, hogy kire lehetne ezt a brigádot bízni… Ajánljon valakit, ha tud… Majd pár nap alatt eljut a hír az alvégről a felvégre, megbeszélik piacozás közben, s a nagyszájú asszony már idegesen várja, hogy megkeressük. Ennyi egyelőre elég lesz.

A kocsmáros elnevette magát, Zsifkó pedig megcsóválta a fejét.

– Maga talán még a méregkeveréshez is ért…

– Na, isten velük! – mondta Krizek, és kiment a kocsmából. A küszöbön letaglózta a fény. Bizonytalanul lépkedett, és szuszogott a forró levegőtől. „Méregkeveréshez… Ahhoz, Zsifkó, mintha maguk jobban értenének… Hümm… Jánicsék bora várja az áment… Majd este… A méregkeverés esti dolog… Betöltöm, feladom… Megnézik a járásnál… Az egy hét… És mit csinálok akkor, ha méreg van abban a lila rossebben?… A falut aligha lehet itt hagyni… Nyár van, termelni kell… A járási elvtársaknak valakit ide kell állítani… A járási elvtársaknak mindegy, hogy engem mérgez meg a paraszt, vagy egy másik üzemegység-vezetőt… Így állunk” – tűnődött Krizek, és olyan kedvetlenül menetelt a paplak felé, mint egy szökött légionárius.

A templom előtt négykézláb cammogott a meztelen őrült. Amikor észrevette a közeledő üzemegység-vezetőt, leült a járda közepére, és babrálni kezdte a füleit. Krizek nagy ívben kikerülte, de a meztelen férfi feléje nyújtotta az egyik kezét, és megszólalt:

– Ma… Maaaa…

Krizeknek borzongott a háta.

A paplak jó formájú, de elöregedett porta volt. A kerítése kicsit befelé dőlt, a kapuja pedig kifelé. A kiskapu a földet érte, így meg kellett emelni, hogy mozdítani lehessen. A gazos udvaron diófák ácsorogtak. Alsó ágaikkal ott motoztak a tornác körül, mintha igazítani akarnának valamit vagy megemelni a függönyöket. A tornácon egy bizonytalan tartású asztal állt két megfeketedett kerti szék társaságában. Az asztalon puhuló körték sorakoztak. A körték testébe ügyes alagutakat fúrtak a darazsak. A legyek egy moslékosvödröt leptek, amit a reggeli etetés után ottfelejtettek a tornácon. A bejárat előtt koszos lepedő lógott, és titokzatossá tette az egész házat.

Krizek megállt a tornácon, aztán felhajtotta a lepedőt, és beköszönt a lakásba:

– Jó napot!

A sötét előcsarnokból malacok rontottak elő, s ahogy Krizek lába mellett a napfényes tornácra ugrottak, feldöntötték a moslékosvödröt. Krizek várt… A házban csend volt.

– Jó napot! – köszönt még egyszer, aztán belépett a sötét előcsarnokba, és egy nyitott ajtón át a szobába jutott. Félhomály volt, bútorok, ajtók, rendetlenség. Valaki halkan, idegesen nevetett. Krizek a hang irányába pillantott. Az ajtó melletti díványon egy kibomlott hajú, pongyolás nő hevert. Amikor Krizek ránézett felkiáltott:

– Géza! Bejött egy kommunista!

Kinyílt egy ajtó, és magas, széles vállú férfi lépett a szobába.

– Jó napot, engem keres?

– Krizek vagyok, az új üzemegység-vezető… A lelkésszel szeretnék beszélni…

– Az vagyok, Márton Géza… Talán menjünk ki a tornácra…

Krizek megfordult, és kifelé botorkált. A lelkész sorra becsukta mögötte az ajtókat. Krizek a csukódó ajtókon át még hallotta az asszony hisztérikus suttogását:

– Ne beszéljen vele… Megöl, ha beszél vele… Maga gyilkos… Gyilkos…

– Tessék, foglaljon helyet – mutatott a lelkész a koszos, megfeketedett kerti székekre olyanforma mozdulattal, mintha kényelmes nyugágyat kínálna fel egy angol magánjacht fedélzetén, amelyik valahol a huszadik szélességi fok mentén vitorlázik a Cook-szigetcsoport felé. A lelkész külsőleg egyébként úgy hatott, mint egy angol utazómérnök és egy francia hittérítő különös keveréke. Kemény, szabályos arcvonásaival, rövid hajával, villogó fehér fogaival el lehetett volna képzelni frissen salakozott teniszpályán, üdén zöld hokipályákon, afrikai expedíciók tagjaként elefántölő puskával a kezében, de a koszos, legyektől zsongó tornácon valószínűtlenül hatott. Krizek csak akkor ereszkedett le a kapu felé eső koszos kerti székre, amikor a lelkész erre újra felszólította. Krizek feje ellen azonnal támadást intéztek a darazsak, így kénytelen volt egyik kezével védekezően az orra előtt kapkodni. A pap mozdulatlanul ült a kavargó legyek között, s amikor Krizek és a darazsak küzdelme alábbhagyott, halk értekező hangon megszólalt:

– Feleségem idegélete bizonyos külső körülmények hatására elváltozott… Nem tudja, mit beszél. Nem szabad jelentőséget tulajdonítani a szavainak…

– Igen – mondta Krizek, és bólintott.

– Az ügy, amiért felkeresett, bizonyára egyházi természetű…

– Nem, inkább termelőszövetkezeti ügy… A falu ügye.

– Úgy… Én, kérem, járatom a Népszabadság-ot, olvasom is. Tudom, hogy a kollektív farmoknak komoly nemzetgazdasági jelentősége van. A gazdasági értekezések, melyek a Népszabadság-ban megjelennek, sok szempontból érdekes olvasmányok… Ha arra kíváncsi, hogy konkrétan mi a véleményem a kollektív farmokról, akkor fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy az én dolgom a hitélet gondozása. Politikai ügyekben a tájékozottságom felületes, de mint magyar állampolgár a kormány központi lapjában közzétett véleményekkel egyetértek.

– Nem ezért kerestem. Vályúkat szerettem volna kölcsönkérni.

A lelkész kiesett merev tartásából, és gyanakodva összehúzta a szemöldökét.

– Miket?

– Cementvályúkat… Úgy tudom, a korábbi években elég sok disznót hizlalt… Ma reggel ki kellett dobnunk tizenkét favályút, mert a táp oszlásnak indult a résekben, és mérgezett. Az új cementvályúkat csak egy hét múlva kapjuk meg. Erre a hétre, esetleg kettőre, szeretnénk öntől is kölcsönkérni néhány vályút.

– Vályúkat… Nos, hát nekünk van négy cementvályúnk. Kettőt szívesen kölcsönadunk… Azonnal át lehet venni és elszállítani. Ennyi az egész?…

– Hát… – Krizek elhessentette az arca elől a legyeket, és elhallgatott. Arra gondolt, hogy jobb, ha ezzel a különös pappal nem keveredik beszélgetésbe. De a pap megszólalt:

– Nos?

– Régóta van ebben a faluban?

– Harmincegy éve.

– Akkor maga itt mindenkit ismer – élénkült fel Krizek –, tudja, én új ember vagyok, így aztán nehezen boldogulok az emberekkel…

– A lelkipásztor élete valamikor egy volt a falu életével… A református egyház nem rendelkezett olyan javakkal, mint a katolikus, papjai a nép életét élték. Becsületes munkás életet. Én is szántani indultam, amikor a falu népe ekét és taligát rakott a szekérre, és kaszát fogtam, ha beérett a termés. A falvak élete azonban megváltozott. Okorca valamikor református falu volt, mindössze két zsidó, egy katolikus és egy görögkeleti lakott itt. De aztán negyvenháromban megindult a katolikusok áradata, és más erkölcsöket hoztak a faluba. Ma a falu lakosságának talán a fele református, s azokat is kimozdította a normális életmenetükből a politikai zűrzavar és a más vallásúak képmutató viselkedése. A katolikus egyház túlzásai a hitehagyott katolikusoknál az ellenkező végletben is tovább élnek. Nem értem a katolikusokat. Ha megtagadják az Istent, elvesztik morális tartásukat is, dicsekednek paráznaságukkal, iszákos, perspektívátlan életmenetükkel. A napi élvezeteknek élnek. Az egyházi képmutatást ugyanakkor cinikusan átcsempészik a politikai életre, s gyakorlatában a marxista filozófiai áramlatokat is meghamisítják. A primitív ember így soha nem az eredeti marxizmussal találkozik, ami, mint minden tudományos gondolatrendszer, tiszteletre méltó, hanem egy tömjénszagú, képmutató, aprópénzre váltott, kis cinikus összekacsintásokkal, hazugságokkal megtűzdelt marxizmussal… Hogyan történhet meg, hogy egy marxista vezető lop és hazudik?

– Nem tudom… Azt hiszem, hogy ez nem…

– Megmondom. Úgy történhet meg, hogy nem igazi marxista, hanem képmutató. Tele vagyunk olyan középszintű vezetőkkel, akik ravaszul felismerték az uralkodó ideológia szolgálatának előnyeit. Nem azért tanulták meg Marx tanításait, mert érdekelte őket, nem azért, mert az élő ember forradalmi szolgálata lázba hozta őket, hanem azért, mert így kisebb képességgel is jól lehetett érvényesülni. Az anyagi önzés mozgatta őket. Lassan újra a gyáva kispolgár lesz az emberideál, amelyik engedelmesen végrehajt mindent, gyermeket sétáltat a vasárnapi utcán, s kis vacak házasságtöréseit, lopásait, kicsapongásait más falukban, más körzetekben követi el a munkával álcázott hétköznapokon. Kritika nem éri, mert megadja istennek, ami istené, császárnak, ami a császáré. Véleményével nem kell vitatkozni sem az istennek, sem a császárnak, mert véleménye nincs, mint ahogyan eszményei sincsenek. Csak eszik, iszik, lakik és közösül, s párnáin könyökölve bólogat mindenkinek, hogy ehessen, ihasson, lakhasson, nyugodtan ürülhessen. A bűn észrevétlenül beépül az új világ sejtjeibe is. A szocializmus napi gyakorlatában átveszi a képmutató katolikus erkölcsiséget, és ez tönkreteheti a forradalmat. Kérem, én kívülálló vagyok, szemlélője a folyamatnak. Ön, aki részese, bizonyára élesebben látja, vagy egyáltalán nem látja, mert belevész a részletekbe. Nem tudom, hogy mint az egyik szocialista szektor vezetője milyen szinten foglalkozott a marxizmussal…

– Én elsősorban gazdasági ember vagyok… A marxizmussal is… Persze…

– Hol lakik?

– Lélek Jánosnál, ahol az a két patak összefolyik…

– Na, kérem… Ott lakik a Szép bácsi lánya is… Jellegzetes katolikus… Kujtorgás, városi mozizás, életlátás és műveltség nélkül… Amikor aztán összeszedett egy zabigyereket, az apja kivágta. A gyerekre persze nincs gondja, azt az állam neveli. Amikor folyamatban volt az ügye, azt sem tudta megmondani, hogy ki az apja. Mit gondol, ez a lány tanult a saját tragédiájából?

– Nem tudom, én még csak egyszer láttam…

– Nem tanult… Ha idegen érkezik a faluba, ez a lány azonnal megjelenik a színen. Összefeküdt a mérnökökkel, egyenként mind a néggyel, aztán leszedte a lábáról a párttitkárt, a tanfelügyelőt, a népbolt-ellenőröket. Viszonyt folytatott az előző állatorvossal, a lésáni határőrtisztekkel, mindenkivel, aki idegen és szappanszagú. Természetesen magával is lefekszik majd.

– Tisztelendő úr, azt hiszem, hogy ezt…

– Ön milyen vallású?

– Katolikus.

– Az ügy akkor nem tartozik majd rám… De nem ez a lényeg. Ma ebben a faluban már olyan jelek mutatkoznak, hogy a normális erkölcsiségű ember megborzong.

Krizek elhessentette az arcára telepedett legyeket.

– Van itt valami ganéság, ebben igaza van. Ott van például a templom körül az a meztelen férfi. Taknya, nyála egybefolyik, a gyerekek meg botokkal pisztergálják.

A lelkész hirtelen felállt, és megkeményedett az arca.

– A lelkészlakban ezt ne emlegesse! Nem vagyok hajlandó végighallgatni!… Pardon… Elragadtattam magamat… A vályúk tehát a kollektív farm rendelkezésére állnak…

Krizek egy pillanatig döbbenten nézett a felindult lelkipásztorra, aztán felállt.

– Ne haragudjon, nem tudtam… Köszönjük a vályúkat, viszontlátásra!

– Isten önnel! – mondta a lelkész, és állva maradt a légypiszkos tornácon, amíg Krizek kiment a kapun.

Valahol, egy szomszédos faluban delet harangoztak. A kondulások külön-külön érkeztek, mintha elakadtak volna egy-egy nyárfacsúcson, aztán nekiszabadulva a házakra zuhantak. Krizek tétován nézett maga elé, majd a forró házfalak között ösztönösen elindult a kocsma felé. „Furcsa egy pap… Nagyon furcsa pap… Ezt nem vagyok hajlandó végighallgatni… Mi köze lehet a meztelen szörnyeteghez?… Lehet, hogy a fia… Nem, a fia nem lehet, ez a lelkész nem olyan. Ez a lelkész nem iszik, nem mászkál menyecskék után… Látszólag… Sokat tud ez a pap… Mindent tud… Miért haragszik az őrültre?… Ez is, a tanácselnök is… És a felesége… Ne beszéljen vele… Miért ne?… Olyan az egész, mintha a falu ganéságában ez a pap is bent lenne… A vályúkat odaadta… Krizek, ne bántsd a papot, jó pap… Furcsákat beszél, de vályúkat adott a tsz-nek…” Krizek gondolatai lassan körbeforogtak, aztán elapadtak, mire a kocsma elé ért.

Illés már kinyitott. A sarkig tárt ajtóban legyek vitorláztak kifelé, befelé. Krizeket megérintette a kellemes nyári kocsmaszag. Az ászokfák és penészes hordók nehéz illata összekeveredett a kocsmából nyíló vegyesbolt illataival, cikória- és élesztőszaggal, az avas zsír szagával, fokhagymáskolbász-szaggal, nehéz szivarok és vacak nejlonborok szagával. A falusi emberek szaga is ott lengett az ászokfák és penészes hordók szaga mellett, lószag, bőrszag, marhaszag, az istállók és silógödrök szaga, amit a falu népe egy életen át magával hurcol, és a rétek szaga, a frissen kaszált lucernáé és a padláson csörgére száradt szénáé, a pajták illata, és a dáliáké, melyek ott állnak nagy bokrukkal, nagy fejükkel az összes udvaron. Krizek teleszívta tüdejét a hűvös kocsmában, és egy kicsit megnyugodott.

– Jó napot! – köszöntek feléje néhányan, s Krizek csak akkor vette észre a söntés előtt hűsölő brigádvezetőit, amikor a szeme hozzászokott az árnyékos kocsmához.

– Italt, Illés, mert meghalok – könyökölt a brigádvezetők mellé, aztán cigarettát keresett a zsebében, és rágyújtott.

– Megjött a bor, adhatok fröccsöt… Halászlé is lesz… A cigányok hoztak egy szekérderék halat…

– Fröccsöt adjon a legnagyobb pohárban, jó hideg szódával…

Nézte a borba szaladó, felhabzó szódát, aztán kinyújtotta a kezét a bepárásodott pohárért. Ivott. Felét megitta, letette, szippantott a cigarettájából, aztán a brigádvezetőkhöz fordult.

– Mit végeztek?

– Cserfes asszony még nincs. Eszembe jutott három is, de egyik rossz dógos, a másik tartatlan, a harmadik meg olyan semmilyen, aki nagyszájú, de a ludak sem hallgatnak rá.

– Majd meglesz, Zsifkó, csak gondolkodjon – mondta Krizek, aztán Kovácsra nézett. – Vályúk?

– Vannak. Nyolcat szedtem össze, csak el kell vitetni.

– A pap is adott kettőt, az tíz… Tíz vályúból már lehet etetni…

– Délután megy a vontató, és összeszedi… Amíg el nem felejtem, itt ez a kulcs, a kovács küldte…

– De sietett vele… Érte mentem volna… Ha itt van, jól van. Köszönöm.

Megitta a maradék fröccsöt, aztán fizetett és ment. Hunyorogva a házak fölé nézett, de felhőt nem látott, csak tengerkék eget, melynek vizében gólyák vitorláztak. Amikor a házsor végére ért, már morgott magában: „Az én torkomban tüzet raktak az ördögök… Ha iszom is szomjas maradok… Ez a boszorkány megetetett valamivel… Nem baj, most még megetethet…” Krizek ördögökre és boszorkányokra gyanakodott, pedig csak nyár volt.

Hazament, megebédezett, s délután kettőkor már újra az üzemegység-irodában könyökölt. Elfüstölt két-három cigarettát, és azon morfondírozott, hogy a pap miféle ember lehet. Igaz szavú ember, vagy csak olyan tudálékos? Mi baja lehet a feleségének, és főképpen mi köze a papnak a meztelen szörnyeteghez? A pap és a tanácselnök elkomorodik, és ellenséges lesz, ha a meztelent valaki szóba hozza… Kovács kimegy az irodából, amikor Szlanák szóba kerül… Zsifkó nem lép be Sztálin Ferkó házába… Sztálin… Aztán nem is Sztálin a neve, hanem Tompos. Miért nevezik Sztálinnak?… Ha ez a Tompos egyszer olyan nagyon kommunista, mit hentereg otthon az ágy tetején, miért nem a tsz-ben baloskodik?… Tompos… Tompos… A tanácselnök is Tompos… Tompos Gyula… Ezek rokonok… Gané egy falu. Ha az ember más községben megiszik három fröccsöt, mindent megtud a kocsmárostól. De ez az Illés úgy hallgat, mintha fizetnék érte. Vagy pedig fél… Itt nem beszélnek az emberek. Vagy félnek, vagy engem utálnak, és nem avatnak a dolgaikba. Egyik rossz, a másik még rosszabb. „Krizek… Krizek, neked pedig meg kell tudni, hogy miként állnak ebben a faluban a dolgok, mert addig itt rend nem lesz” – sóhajtott fel hangosan, aztán kihúzta a fiókot, és üres papírokat rakosgatott maga elé. Terveket csinált, aztán összehasonlította őket, és néhányat eldobott. Később telefonált a központba, hogy küldjenek határidőnaplókat a brigádvezetőknek, és minden héten jöjjön ki az elnök vagy az agronómus…

Öt óra tájban megjelentek a brigádvezetők.

– A vályúk rendben vannak, kivittük az ólakhoz… Megdöglött egy újabb disznó, a csibék meg zabálják egymást – mondta Kovács, és nekitámaszkodott az egyik üres asztalnak.

– Betartják, amit az orvos előírt?

– Reggel írta elő, s ezek sem csodaszerek.

– Nem… Biztosan nem csodaszerek – bólogatott Krizek –, csodaszerek nincsenek, mitőlünk mégis csodát várnak.

Kovács hallgatott, aztán útnak indult, hogy az esti fejéseket ellenőrizze.

Krizek Zsifkóra nézett.

– Holnap tehát kaszálunk.

– Kaszálunk…

– Akkor írjuk föl a papírunkra, hogy kiket küldünk a lucernára.

– Akit mi fölírunk, az nem biztos, hogy kaszál is.

– Az nem biztos, de legalább tudjuk majd az év végén, hogy ki hányszor ment, és hányszor nem ment, ha a vezetők küldték.

– Irkálhatunk mi…

– Na, Zsifkó, itt vannak még papírok… Úgy lesz, hogy felírjuk a neveket, maga még ma este sorba járja a házakat, szól mindegyiknek. Aztán amelyik elmegy, annak a neve mellé egy keresztet tesz. Na, mondja a neveket.

Zsifkó földiktálta és magának is felírta azoknak a nevét, akik ezen a napon már kaszáltak, aztán utánuk írták Somort és még négyet. Külön cédulát szerkesztettek a burgonyakapáláshoz. Fölírtak két férfit a lókapákhoz, két asszonyt, akik majd a lovat vezetik, s még öt asszonyt, akik a töveket kapálják végig. Amikor elkészültek, Krizek elégedetten hátradőlt a székén, Zsifkó pedig tanácstalanul a papírjaira meredt.

– Ha így megy, egész irodát cipelhetek a zsebemben…

– Majd hozatunk ide még két széket, aztán a fölösleges irataikat az asztalfiókban tartják. Mindegyiküknek van asztala.

– Voltak ám itt székek, csak a Mikoláék elvitték…

– A tsz székjeit? Hogyan?

– Elvitték.

– Na, Zsifkó, akkor menjen át Mikoláékhoz, és mondja meg nekik, hogy azonnal hozzák vissza a székeket.

– Ne haragudjon, én munkáért szólok, az is elég. Székekért nem kezdek civódást.

– Akkor csak annyit mondjon az asszonynak, hogy jöjjön át, mert az üzemegység-vezető hívatja.

Zsifkó kelletlenül átment az udvaron, és bekopogott Mikoláékhoz. Néhány perc múlva megjelent Mikoláné. Zsifkó, amennyire lehetett, félrehúzódott, és a papírjaival szöszmötölt.

– Csak nincs valami baj, Krizek elvtárs? – állt meg nagy szélesen az üzemegység-vezető asztala előtt Mikoláné.

– A székeket hozzák vissza – mondta Krizek, aztán belelapozott a papírjaiba, mintha ott mindenről kimutatás lenne, följegyzés, parancs.

– Vendégeink jöttek, tudja, és nem volt elég a székünk… Aztán este már nem akartunk vele a sötét udvaron botladozni, másnap meg más dolog volt, aztán csak maradt…

Krizek ceruzát fogott, s valamit jegyezgetni kezdett. Az asszonyra ügyet sem vetett. Mikoláné várt még egy kicsit, Zsifkóra nézett, de amikor látta, hogy senki sem törődik vele, mérgesen megfordult és elment. Három perc múlva ott voltak a székek. Amikor az asszony újra eltűnt, Krizek Zsifkóhoz fordult.

– Na, most kényelmesen leülhet, és átgondolhatja az asszonybrigád megszervezését.

Zsifkó idegenkedve, féloldalvást leült az egyik asztal mellé. Könyökölt, cigarettázott. Elszívott egy Kossuthot, aztán rágyújtott egy másikra, és kiábrándultan bámult maga elé.

– Az ember addig ül a saját asztalánál, amíg kedve tartja – szólalt meg Krizek, s hogy a szavainak hangsúlyt adjon, rábólintott kettőt.

– Végigjárom a kaszásokat – mondta Zsifkó, és sietve felállt, zsebre gyűrte a céduláit, aztán indult az ajtó felé.

Amikor Zsifkó elment, Krizek arra gondolt, hogy az lenne az igazi szervezettség, ha így este csak kivinnének a tagoknak egy értesítést, hogy reggel ide és ide menjenek, s nem lenne vita, házalás, könyörgés. A brigádvezetők végre a földdel is törődhetnének, nemcsak az emberekkel. „A mi drága időnk könyörgéssel telik el… Legyen szíves, drága paraszt úr… Kapálja meg a fődjét… Úgy szeretnénk… Mi is meg a párt is… A párt szépen kéri magukat, kaszálják le a saját lucernájukat, mert étlen döglenek a marháik, disznaik, és maguk is étlen döglenek, mert a Svéd Vöröskereszt használt ruhát néha osztogat a magyarok között, de lucernát soha…” Krizek mérgesen a levegőbe vágott az öklével, aztán az asztaláról minden papírt a fiókba söpört. Becsukta az üzemegység-iroda ajtaját, és nekivágott az esti falunak. Krizek végre embereket látott. Asszonyokat, bögyös lányokat, ahogy ballagtak hazafelé a harmados földekről, a falu szélén kiszabdalt háztájiról. Férfiak is felbukkantak itt-ott, és köszöngettek. „Jó estét… Jó estét” – mondogatta Krizek, és arra gondolt, hogy ezeket valahogyan kiviszi a tsz-táblákra. Ha kell, törökmézzel csalogatja őket, ha kell, talán még ordít is velük, de ezekkel az emberekkel termelni fog…

A házfalak sugároztak. Melegüket a fáradt esti emberekre lehelték. A réteken megszólaltak a békák. Panaszos énekükkel a hűvösebb esti levegő is nekilódult, s a kerteken, hosszú udvarokon át beszivárgott a faluba. Krizek orrát megérintette a hűvös, fűszeres berekszag. A falu távoli végéről már hallatszott a csorda közeledése. Szomjas állatok bőgtek, kapuk nyílottak mindenütt, vödrök ereszkedtek a mohos kávájú kutakba. A kútágasokban gémek bólogattak, és a csöbrökbe, vályúkba víz zúdult.

Krizek most is a kocsma felé tartott, mivel szomjas volt, magányos és keseredett. Mit kezdhetett az estéivel? Ivott, töprengett, aztán elnehezedve mámoros álmokkal bíbelődött.

A kocsmában égett a villany. Ültek az asztaloknál, s a pulton is könyököltek. Az ajtóban állva beszélgetett egy kisebb csoport. Amikor Krizek belépett, elhallgattak.

– Jó estét! – köszönt az embereknek, s azok ráérős késéssel visszaköszöntek. Megállt a söntés előtt, s a mosásra váró poharak és üvegek fölött átszólt Illésnek:

– Egy fröccsöt legyen szíves…

Illés kitöltötte az italt, és Krizek elé tette.

– Halászlét rendel?

– Kérek egyet.

– Egy óra kell neki, mire meglesz… Addig üljön le, Krizek elvtárs. Az egy jó asztal ott az ablak mellett. Nem lökdösik, mindent látni…

Krizek fogta a poharát, és elvonult vele az ablakhoz. Az abrosz nem volt éppen tiszta, de Krizek ceigruhája sem volt frissen mosott. Így nyugodtan könyökölhetett, füstölhetett és hamuzhatott, kilötyögtethette a fröccsöt, nem ártott sem a ruhájának, sem a vendéglőnek.

Belekortyolt a poharába, szemlélődött, mustrálgatta az ácsorgókat, aztán a beszédfoszlányokra figyelt. Valakinek a sas elvitte három csibéjét… A fináncok kint jártak a mogyoródi pincékben, aki előszedte az eldugott borát, most fölmérték… Nagy ára van a paprikának… A szomszéd faluban szocialista esküvő lesz… A tanácselnöknek hazajött a felesége…

Illés egy-egy percre eltűnt a hátsó ajtón, és rövid híreket hozott a halászlé állapotáról. A söntés mellett ácsorgók tanácsokat adtak. Valaki javasolta, hogy nyugodtan tetessen még bele paprikát és vörösbort. Egy alacsony ember pedig arról beszélt, hogy törpeharcsa nélkül az egész nem ér egy fabatkát sem.

Hét órakor megjelent Zsifkó. Ivott a pultnál, aztán észrevette az üzemegység-vezetőt. Kelletlenül odament az asztalához.

– Minek jött ide? – förmedt rá Krizek, és Zsifkó meglepetésében nem tudott mit mondani. Csak állt az asztal mellett szótlanul, elvörösödve.

– Láttam az arcán, hogy nem szívesen jött – mondta Krizek, és hunyorogva, ravaszul nézte a brigádvezetőt.

– Gondoltam, idejövök, mert egyedül van – válaszolta Zsifkó, és mérgesen kirántotta a széket az asztal alól. Leült.

– Eltalálta. Krizek mindig egyedül van. Ha megdöglik egyszer, észre sem veszik.

– Akkor mi az istennek ordít az emberre, ha jó szándékkal idegyün magához? Ha nem tudnám, kiféle-miféle, magára burítanám az asztalt.

– Szeretem a burogatós embereket, ha tényleg burogatósak. Na, hány kaszás jött össze?

– Négy.

– Négy új?

– Nem, összesen négy. Egy, kettő, három, négy – mondta Zsifkó, és felmutatta az ujjait.

– A hétszentségit, a mai napon már nyolcan voltak… Elvitte őket a kánya? Szabotálnak, vagy mi az isten van?

– Nem tudom. Nem jönnek.

– És a krumplis brigád?

– Egy lókapával reggel nekikezdünk. Négyen vállalták összesen.

– Hát, Zsifkó, nincs isten! Ha lenne, akkor ránk szakítaná az eget. Nem érdemes itt küszködni… Meg köll dögleni… – dühöngött Krizek, aztán hirtelen megitta a fröccsét, és fölállt.

– Majd én hozok – mondta Zsifkó, és visszanyomta a székre az üzemegység-vezetőt.

Krizek figyelte Zsifkót, ahogy átment a kocsmán, és megállt a söntés előtt. Egy öregebb ember kötődve odaszólt neki:

– Na, megszomjazott a gazdád… Úgy…

Zsifkó ránézett az emberre, és az elhallgatott. Illés teletöltött egy metszett üveget borral, aztán a brigádvezető szódával együtt Krizek asztalára fuvarozta.

– Iszunk, Krizek elvtárs, aztán valami azzal a rohadt tsz-szel is lesz… Ha nem lesz, nem lesz.

Zsifkó töltött, és megemelte a poharát. Úgy két decire valót kiittak tisztán, aztán szódásan hörpintgették tovább.

– Valaki mondta, hogy a felesége 56-ban…

– Ezt hagyjuk! – mondta Krizek, és kemény inas kezével nemet intett. Zsifkó elhallgatott.

Amikor elfogyott a bor, Krizek felállt, és hozott egy másik üveggel.

A halászlé illata a nyitva felejtett hátsó ajtón át a kocsmába szivárgott. Az italozók letették poharukat, és felnéztek… A konyha felől tányércsörgés hallatszott… Aztán megjelent Illés felesége, és kanalakat rakott az asztalokra. Akik eddig álltak, asztalhoz ültek, akik menni készültek, tényleg mentek. A falusi ember más kanalában nem nézegeti az ételt.

Üres hely már csak Krizek asztalánál volt. A kocsmába lépők szemügyre vették a konok arcú üzemegység-vezetőt, és megtorpantak az ajtóban.

Megérkezett Siffer és Szlanák. Krizek látta, hogy tanakodva állnak az ajtóban, aztán Siffer elindult az asztal felé.

– Ha nincs ellenükre, magukhoz ülök…

– Üljön – mondta Krizek –, a barátját miért hagyta ott?

– Nem ismeri magát, idegenhez nem akar leülni…

– Neem? Na, szóljon csak neki…

Siffer elengedte a szék támláját, és az asztalok között cikcakkozva visszament az ajtóhoz. Lehetett látni, hogy mond valamit Szlanáknak, és az a saját mellére bök kérdően. Siffer bólogatott, s Szlanák kelletlenül elindult vele az üzemegység-vezető asztalához.

– Jó estét – mondta Szlanák –, nem akartam itt zavarkodni…

– Jó estét! – mondta az üzemegység-vezető, aztán felállt, és kezet nyújtott Szlanáknak. – Krizek vagyok!

– Szlanák…

– Üljenek le, és fogjanak egy poharat… Zsifkóval mi már itt iszogattunk…

Szlanák nagyon pöszén nézett.

Krizek töltött a poharakba, aztán farizeuspofával Szlanákhoz fordult.

– Okorcai?

Szlanáknak elsötétedett az arca. Kelletlenül, a szája sarkából bökte Krizek elé a szót:

– Az.

– Talán bizony tsz-tag?… – Faggatta tovább Krizek, mintha ezen az estén látná először.

– Igen – mondta Szlanák, és a poharat, amit lassan a szája felé közelített, visszatette az asztalra.

– Holnapra… kapott már valami jóféle munkát?

Szlanák hallgatott.

– Neem?… Na, Zsifkó, akkor írja fel gyorsan a kománkat a kaszásokhoz… Megy a lucernára. Látja, ezért jó, ha az ember estefelé benéz a kocsmába. Összetalálkozik ezzel is, azzal is, munkát szerez, minden elrendeződik. Siffer már délután jelentkezett a kukoricához… Oda is kellene még egy férfi a lókapához…

Zsifkó feszengett, hol Sifferre nézett, hol az üzemegység-vezetőre, aztán megszólalt:

– Siffer nem jelentkezett…

– Délelőtt azt ígérte nekünk, hogy jön asszonyostul… Nem így volt, Siffer?

– Ilyenformán, de az asszonynak be kell menni a piacra, gondoltam, én is körülnézek egyet a városban…

– Nem baj, Siffer, majd körülnéz legközelebb… Maga megy a másik lókapával. Zsifkó, írja fel, mert még elfelejtjük reggelig.

Zsifkó szégyenkezve előráncigálta a papírjait, és felírta Siffert is, Szlanákot is.

– Úgy – mondta Krizek –, most pedig iszunk egy jót erre a szerencsés találkozásra. Egészségünkre, emberek!

Krizek felemelte a poharát, és fenékig itta. Zsifkó is lehajtotta, de Szlanák és Siffer éppen hogy csak belekortyoltak. Az üzemegység-vezető hangosan nevetett.

– Nyalogatják?… Nem törökméz ez, emberek…

Szlanák felemelte a poharát, és odaszólt Krizeknek:

– Csak aztán hazataláljon…

Szlanák kiitta a borát, aztán Siffer is.

Illés felesége párolgó tányérokkal bukkant fel a söntésajtóban, aztán az első adagokat letette a szélső asztalra. Mindenki a söntés felé fordult, csak Szlanák morgolódott Krizek asztalánál:

– Mert én megiszom magának egy hordóval! Igyunk…

– Öntsön – mondta Krizek, és a halászlé minőségét igyekezett felbecsülni a kocsmában terjengő illat alapján.

– Jónak ígérkezik – mondta Zsifkó. Siffer rábólintott, pedig legszívesebben kereket oldott volna, de már nem lehetett, mert Illés felesége az asztal mellett állt. Néhány pillanat múlva ott párolgott mind a négy halászlé az asztalon, és a férfiak érdeklődése megoszlott négy külön tányér között. Megmerítették kanalaikat, és békésen szürcsölgettek, mintha régi barátok vagy utazó idegenek lennének, akik összeverődtek egy vidéki restiben.

Elsőnek Zsifkó tette le a kanalát, aztán a kapkodó Siffer, majd az igyekvő Szlanák. Legutoljára a kényelmesen eszegető Krizek végzett, aki napok óta most evett először jóízűen. A kocsmában nem kellett gombostűktől félni, ízlelgetni az ételt, hogy rézgálic- vagy inkább arzénízű… Nem kellett az öregasszony arcát figyelni, hogy kicsit gonosz vagy nagyon gonosz. Csak enni kellett, kanalazni, és a nagy nyelések között úgy félig-meddig megkülönböztetni a passzírozott keszeg ízét a vadpontytól, cseresznyepaprikától, hagymától…

– Illés, maga jobban főz, mint a mohácsi halászok, pedig azok mindent tudnak, amit halról Regensburgtól Izmailig tudni lehet – mondta az üzemegység-vezető Illésnek, amikor az összeszedte a tányérokat.

– Az asszony főzte, én csak ezt-azt beletettem – mondta nevetve, és az üres tányérokba belecsördítette a kanalakat is.

– Na, kocsmáros… Várjon… Várjon… – mondta Szlanák, és felemelte a jobb kezét, mintha csendet akarna inteni.

Illés megállt.

– Szomjasak vagyunk – folytatta Szlanák –, hozzon nekünk tíz liter bort.

– Mulatás lesz?

– Nem, csak koccintani akarok az üzemegység-vezetővel.

A kocsmáros elnevette magát.

– Jóval kezd ki – mondta, aztán visszament a söntésbe.

A tíz üveg bor sejtelmesen fénylett az üzemegység-vezető asztalán. Az emberek összesúgtak, néhányan közelebb ültek, mások sietve kifizették a számlájukat, és elmentek. A kocsma nyugodt levegője hirtelen megtelt feszültséggel.

– Sok lesz ez a bor, komám – szólalt meg Siffer rosszallóan.

– Akinek sok lesz, az megdöglik – mondta Szlanák, és pohárért nyúlt.

Zsifkó kényszeredetten mosolygott, Krizek pedig cigarettára gyújtott, s közben barátságos érdeklődéssel vizsgálgatta a nekihevült Szlanákot. Amikor aztán az megemelte a poharát, Krizek megszólalt:

– Van, aki azért iszik, mert bánata van… Más meg örömében… Olyanok is vannak, akik felejteni akarnak… Isznak asszony miatt, háború miatt… Ismertem egy férfit, aki a szanitécek mellett dolgozott az utolsó háborúban. Annak azért kellett inni, mert hullaszagot érzett… Vannak, akik bor nélkül nem tudnak elaludni. A városiak konyakoznak, hogy jobban fogjon az agyuk. Ilyen mérnök- meg igazgatófélék. Ismertem egy anyagbeszerzőt. Az felment Pestre, az Annában megivott a központi elvtársakkal két vödör feketét és három vödör konyakot, aztán hozta haza a sok hiánycikket, importárut, ilyen vasat, olyan tömítést… Van, aki mérgében iszik… Olyan is van, aki azért iszik, hogy a másik berúgjon… Én meg ok nélkül iszom… Szeretek italozni… Amikor a jó hűvös bor csobogva leszalad a torkomon, olyanforma érzésem támad, mintha patakot nyelnék… Ha pálinkát iszom, akkor tüzet nyelek, de olyan tüzet, aminek íze van… Körteízű tüzet, cseresznyeízű tüzet, törkölyízű tüzet… A sört nem számítom a rendes italok közé, mert nem az. Sört csak akkor iszom, ha sietek, és szomjas vagyok… Legjobban a bort szeretem, a borban megvan minden földi jó… Ha rendes hordóban tartják, a zamatán megérezni, hogy milyen földben termett, agyagos földben vagy bazaltosban, piros földben vagy meszes földben. Megérezni, hogy milyen virágok voltak a közelében… Még azt is megérezni, hogy a kelő nap érte tovább, vagy a lenyugvó nap… A jó boron megérezni, ha a tűkét fehérnép kötözte. Az is megérzik rajt, hogy szüretkor birkát vágtak, vagy csak úgy zsíros kenyéren dolgozgattak, muszájból… Hát így vagyok én, Szlanák, az ivással – mondta Krizek, aztán megfogott egy üveget, és egyetlen hajtásra kiitta.

– Jó kis bor – mondta, aztán szippantott a cigarettájából, és nézelődni kezdett a kocsmában.

Szlanák megmerevedett. Értetlen, fakó arccal ült Krizekkel szemben, és szorongatta a poharát. Nem tudott szólni, káromkodni. A feje üresen kongott, a szemei olyanok voltak, mint az üvegszemek. Siffer szívesen röhögött volna, de nem mert, Zsifkó pedig valami furcsa, bizonytalan elégedettséget érzett.

A kocsmában feszült csend volt. Az emberek fél szemmel Krizek asztalát lesték, és biztosak voltak benne, hogy hirtelen valami ronda dolog történik majd. De semmi sem történt. Zsifkó megemelte a poharát, és ivott.

– Egészségünkre! – hallatszott Siffer halk hangja, és kiitta a borát. Szlanák mozdult legutoljára. Szótlanul ivott, aztán teletöltötte az összes poharakat, Krizekét is. Krizek mindjárt meg is fogta, és leöntötte a bort a torkán. Az asztalnál újra ivott mindenki, aztán ismét újra…

– Jó huzatja van, az hétszentség! – szólalt meg Zsifkó, és Krizekre nézett.

– Bortábornok vagyok – mondta Krizek, és elnyomta a cigarettáját egy törött szélű porcelán hamutartóban, melynek az oldalán lendületes, óriási betűkkel egyetlen újságcím futott körbe: „Az Est… Az Est… Az Est…”

Zsifkó összeráncolta a homlokát.

– Bortábornok?… Az mi a fene?

– Aki leteszi a bortábornoki vizsgát egy bortábornokokból álló bizottság előtt, az bortábornok lesz.

– Mennyit kell ahhoz meginni?

– Nem ivásra megy, ügyességre…

– Hát én leteszem – mondta Zsifkó, és röhögni kezdett.

– Nem lehet, egy tábornok az csak egy tábornok, ehhez pedig bizottság kell. A bizottság állítja ki a hiteles papírt.

– Mondja már… Nem lesz papírom… Titkos tábornok leszek – erősködött Zsifkó.

– Jól van, Zsifkó – mondta Krizek, és felállt –, én, mint régi bortábornok, a bortábornoki vizsga egyetlen hivatalos szertartását bemutatom maguknak.

Krizekre nézett az egész kocsma. Krizek pedig maga elé húzta a poharát, és megkezdte a bemutatót. „A bortábornok iszik először” – mondta, aztán mindkét kezén behajlított három-három ujjat, s a mutatóujját messze eltartotta a hüvelykujjától. Az ujjak ilyen előírt különválasztása után a jobb kéz mutató- és hüvelykujjával megfogta a poharat, felemelte, és egyet kortyolt a borból. Ezek után a poharat egyszer az asztalra koppantotta és letette. A kölönválasztott bal, majd jobb mutatóujjával törölt egyet a „bajszán” balról, egyet jobbról. A bal kéz mutatóujjával és a jobb kéz mutatóujjával külön-külön egyszer megérintette az asztallapot alulról, majd ugyancsak balról jobbra haladva, külön-külön egyszer megérintette az asztallapot felülről. Ezek után toppantott egyet a bal lábával, aztán a jobb lábával, és egy pillanatra visszaült a székre. „A bortábornok iszik, iszik másodszor” – mondta, aztán megfogta a poharat a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjával úgy, hogy elöl két ujja volt. Kettőt kortyolt a borból, kétszer az asztalra koppantotta a poharat. A mutató- és középső ujjával kettőt-kettőt törölt „bajszán” mindkét oldalon, aztán a mutató- és középső ujjával, tehát két ujjal balról is, jobbról is, alul és felül kétszer-kétszer megérintette az asztallapot. Kettőt toppantott a bal lábával, kettőt a jobbal, aztán kétszer leült a székre. „A bortábornok iszik, iszik, iszik harmadszor” – mondta Krizek, és a szertartás háromszoros ismétléssel folytatódott, s a mozdulatokban a mutató- és a középső ujjon kívül a gyűrűsujj is részt vett. Amikor befejezte a szertartást, visszaült a helyére, és Zsifkóhoz fordult.

– Aki ezt a bortábornokok bizottsága előtt hiba nélkül végigcsinálja, azt bortábornokká avatják.

– És aki elhibázza?

– Az kiissza a borát.

– Leteszem – mondta Zsifkó, és felállt. Morajlás hallatszott a kocsmából. Székeket húzogattak, mindenki közelebb akart kerülni Krizek asztalához.

Zsifkó középre tette a poharát, és megszólalt: „A bortábornok iszik először.” Már az első mozdulatnál elhibázta, mert a poharat nem két ujjal fogta meg, hanem öttel. Krizek intett, Zsifkó pedig elkáromkodta magát, aztán kiitta a borát. Újra kezdte. Elmondta a szöveget, jó ujjtartással végigcsinálta a szertartást, csak a végét megrövidítette.

– A leülést kihagyta – kiabáltak a söntés tájáról. Így aztán Zsifkó kiitta a második pohár bort is. Elvörösödött a nyaka, és dühös akarással kezdte újra a szertartást. Harmadszorra végigcsinálta az első menetet, de a másodikban egy ujjal törölte meg a bajszát, így újra csak ki kellett inni a bort. Zsifkó lila nyakkal, elkeseredett méreggel kezdett neki a vizsgának negyedszerre, s már az első fordulóban elhibázott valamit.

Siffer szorgalmasan töltögetett Zsifkónak. Zsifkó két teljes üveg bort megivott, de a bortábornoki vizsgája nem sikerült. Egyszer eljutott a harmadik menetig, de a bort örömében és sietségében egy hajtásra itta meg három helyett.

– Nem megy – mondta, és az elnehezedett fejét a tenyerébe támasztotta.

– Magából még lesz tábornok… Maga, ha egyszer végigcsinálja, soha többet nem hibázza el… Olyan fajta – mondta Krizek, aztán nyakon ragadott egy üveget, és addig nem vette le a szájáról, amíg egy csöpp bor volt benne.

– Elég lesz a bor, Szlanák?! – hallatszott Illés hangja a söntéspult mögül, s a kocsmában itt is, ott is nevettek az emberek.

Krizek asztalán még öt teljes üveg bor állt.

– Majd elválik – mondta Szlanák, aztán középre húzta a poharát, és felállt.

– Leteszi? – kérdezte Krizek barátságosan, de Szlanák nem válaszolt. „A bortábornok iszik először”… – mondta elszánt, ellenséges hangon. Krizek mosolygott. Szlanák először kihagyta a toppantást, másodszor a leülést, harmadszor rosszul fogta a poharat, aztán egy második menetben egyszer mondta, hogy a bortábornok „iszik”, így aztán öt-hat perc alatt megivott egy liter bort, és csuklani kezdett.

– Csuklik a bortábornok – kiabált valaki a sarokban, Szlanák pedig sápadtan állt Krizek asztalánál, és mondta a maga litániáját: „A bortábornok iszik először…” És ivott, csuklott, erőlködött tovább.

– A bortábornok csuklik, csuklik másodszor – hallatszott újra egy hang valahonnan, és röhögés csapott fel az asztalok körül. Zsifkó eközben felállt, a söntés felé ódalgott, aztán eltűnt a kocsmából.

Szlanák nem hagyta magát, újra kezdte tizenötször, hússzor, s amikor Siffer kitöltötte neki a huszonhetedik pohár bort, sikerült a vizsgája. Izzadtan, bódult fejjel ereszkedett vissza a székre.

– Kemény legény maga, Szlanák… Jól csinálta – mondta Krizek, aztán az asztalon maradt két üveg bor közül egyiket a szájához emelte, és hosszan, jóízűen ivott. Az üres üveget a többi közé tette, azután halkan dúdolni kezdett egy második világháborús éneket: „Holdvilágos éjszakán… Miről álmodik a lány… Jön egy ruszki kapitány, Géppisztoly az oldalán…” Krizek énekelt, Siffer fütyülte a dallamot. Amikor a végére értek, Szlanák megszólalt:

– Zsifkó hová lett?

– Elment – mondta Siffer.

Szlanáknak szomorú, elgyötört lett az arca. Maga elé bámult, aztán elkapta az utolsó üveg bort, és félig kiitta.

– Mindenki le van szarva… – mondta halkan, alig érthetően.

– Le – bólintott Krizek, és újabb nótába kezdett: „Kiskatókám, ilyen ez az élet, ilyenekaaa…” Az énekbe belekaptak mások is, más asztaloknál, s hirtelen olyan megnyugtató, búcsúmásnapi hangulat keletkezett. Krizek jól érezte magát. Kieresztette a hangját, Siffer kontrázott neki, és fújta velük az egész kocsma.

Szlanák közben az asztalra hajtotta a fejét, és elaludt. A bort Krizek is érezte, erősen. Lila feje volt már az embereknek, aztán a fejek itt-ott sűrűbben is voltak a kelleténél. Amikor azt tapasztalta, hogy Siffernek is két, nagyjából egyforma feje van, tudta, hogy haza kell indulni. Nem szólt senkinek, csak felállt, és kiballagott az udvarra, az udvarról pedig mindjárt az utca felé irányozta a lépteit. A templomig vonszolta magával a kocsmai énekszót. Először a szöveg mosódott el, aztán a dallam is beleveszett az éjszakába.

Krizek előtt a járda lassan emelkedett, aztán meredeken felbillent. Néhány ház előrebukott a sorból, és a tűzfalak keresztben álltak. Krizek nem állt meg, ment tovább. Amikor a tűzfalak elé ért, a házak ijedten visszacsúsztak a helyükre.

Krizek hangosan nevetett. Amikor aztán újabb házak csúsztak a járdára, elordította magát:

– Vissza!… Jön Krizek – és a házak engedelmesen hátracsúsztak, mintha rugó mozgatná őket.

A csordaúton alacsony köd úszott. Krizek úgy látta, hogy a ködös mezők felől egy menet közeledik. „Ezeket megvárom…” – gondolta, és megállt az útkereszteződéssel szemben.

Kutyák közeledtek libasorban. Két lábon imbolyogtak, és büszke, magasra tartott fejjel néztek maguk elé. A sor végén egy alacsonyabb kutya táblát tartott a feje fölé, melyen halvány, elmosódott rajz látszott. Az élen egy furcsa fekete kutya menetelt… Amikor elérték a kövesutat, a fekete vezérkutya némán Krizekre mutatott. A sorból ekkor kilépett egy zöld vadászkutya, és az üzemegység-vezetőhöz fordult.

– Mi kutyák vagyunk, vezérünk a fekete kutya, aki sámánokat ismer a jakutok földjén… Szellemparancsot hoztunk…

A sorból előrelépett a táblát hordozó kutya, és Krizek elé tartotta. A táblán egy kép volt, a falu meztelen bolondját ábrázolta. Krizek a képre nézett, és megborzongott.

– Nem értem – mondta a zöld vadászkutyának. A táblát tartó foxterrier ekkor hátrálni kezdett, és beállt a sorba. A két lábon járó kutyák elindultak. Krizek és a zöld vadászkutya előtt meneteltek imbolygó, ügyetlen léptekkel előre-hátra.

– Nem értem – szólalt meg Krizek újra.

– A nagy jakut sámán segítőtársa egy veszett kutya, egy veszett róka, egy törpe, egy fejetlen ember és egy fajdkakas… A mi vezérünk, a fekete kutya nem találja a nyelvét… Te láttad, amikor a nyelvét külön ásták a testétől… Mutasd meg a helyet, és mi megmutatjuk a szellemparancsot közelebbről – mondta a zöld vadászkutya.

– Nem ismerem a helyet – mondta Krizek.

– Ismersz olyanokat, akik a helyet ismerik… A szellemparancs sürgős… – mondta a zöld vadászkutya, és elindult az állatjáráson a ködös mezők felé. A fekete kutya vezetésével menetelő kutyák elvonultak Krizek előtt, aztán a zöld vadászkutyát követték a csordaúton. Krizek bámulta a ködbe vesző kutyákat… Amikor a táblát cipelő foxterrier is eltűnt, Krizek folytatta az útját. A járda most már mozdulatlan volt. Krizek meggyorsította a lépteit, mert félt, hogy az utca újra felbillen. Amikor elérte a kaput, visszanézett. A néptelen utcán fekete árnyak lengtek. A kapun belül sorfalat álltak a testes dáliabokrok, valami azonban mégis szokatlan volt. A kutya… Nem szaladt eléje a német juhászkutya… Krizek gyanút fogott… „Ez is közöttük volt” – gondolta, aztán hangos zúgolódásba kezdett: „Én keressem meg a fekete kutya nyelvét… Én… Pont ez a dolgom, hogy a kutyák parancsát lessem… Keressétek meg ti annak a rohadt dögnek a nyelvét…” Krizek dühöngve kereste a német juhászkutyát az udvaron. „Hol vagy?… Azt hiszed, hülye vagyok… Tudom, hol vagy… Kint vagy a mezőn, méltóságos kutya úr… Én meg keressem annak a másiknak a nyelvét… Nem keresem.… Krizek szarik a szellemparancsra… Krizek azt csinál, amit akar…”

– Mit óbégat itt, megbolondult?

Krizek megfordult. Egy hálóinges lány állt előtte, és méltatlankodott.

– Föllármázza az egész házat… Maga részeg bolond.

– Részeg? A részeg bevágja a Dávidot a bozótba, aztán… Aztán nézegethetsz – mondta Krizek, és hirtelen eszébe jutott egy mondat: „Természetesen magával is lefekszik majd.” Megkívánta a lányt. Piros tüzek nyargalásztak a bőre alatt, és sürgetően beleivódtak minden sejtjébe, csontjába, fölzaklatták a testét.

– Engedjen, részeg bolond! – védekezett a lány, amikor magához rántotta, de Krizek a szájára tapadt, aztán fölkapta, és a fűre tette.

– Engedjen már…

A lány fel akart ugrani, de Krizek visszanyomta a fűre. Néhány pillanatra csend lett, aztán újra a lány hangja hallatszott:

– Ne itt… Kijöhetnek… Hajja…

De Krizek hosszú ideig élt asszony nélkül. A szoba messze volt.

Fény, fény. Mindent elöntött. Legyeket sodort magával, és egy őrjöngő darazsat az ablakra csalt, ahol az módszeresen összetörte magát. Fényáradás, szép illúziók. Az összes réseken beömlik a reggel, és megemeli a sötét tónusú tárgyakat. Oly természetes a világ. Befőttesüvegek úsznak szekrénymagasságban, s ízeik a zárt üvegen át is szétáradnak. Biztonság, biztonság…

Az ember csodálkozva ébred. Valami emlék motoz bent bizonytalanul, de a reggel egyértelműsége mindent elsodor. Nevetségesek a tegnapok. Nevetségesek az ember vacak gyanakvásai. A félelem csak egy szó. Szánalmas.

Az embert Krizeknek hívják. Krizek Jánosnak, aki Lésánban született negyven esztendeje. Szép öregasszonyok tanították meg a szavakra. Jézus Krisztust és az evenki sámánt személyesen ismerte. Később egy iskolamestertől hallotta, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Ettől kezdve több mindent nem értett. Napszámba járt. Dermedten feküdt a szénaboglyák tövében, amikor a repülőgépek lőtték a mezőt. A rendet asszonynak hívták. Megkeresték a pénzüket, és beosztották. Este összefeküdtek, és várták a csodát. Aztán megszokták. Először csak egyformának tűnt, később semmilyennek. Született egy gyerekük. Hirtelen minden eltorzult. A merev egyhangúság véglegesnek tűnt…

A fény hangsúlyozza a pillanatot:

Krizek kitárta az ablakokat, és énekszót engedett a szobába. Egy lánynak vagy asszonynak a hangja volt. Krizek mély lélegzetet vett, és nem értette, hogy az elmúlt napokban miért volt nyugtalan.

Amikor megfordult, észrevette az asztalon sötétedő üvegeket. A decis nagyságút kihajította az ablakon, a másikat borral együtt kivitte az előszobába.

A víz loccsanásában is fény volt. Az adott nap fényei, sajátságos reményekkel, lehetőségekkel.

– Nem ízlik a bor? – kérdezte Lélek János felesége.

– Nem – mondta Krizek, és vidáman törülközött.

– Mit mondjak Jánicséknak, ha így visszaadom nekik, megsértődnek.

– Mondja meg, hogy Krizek csókoltatja a szőlőjüket.

– De nekividámodott…

– Reggel van, mama!

– Az van… Az van…

Krizek egy pillanatig az öregasszony arcát nézte, aztán nevetve bement a szobába. Felöltözött, ment, köszönt mindenkinek.

Az üzemegység-irodában Zsifkó az asztala mögött ült, és komoly, hivatalos arccal bámult a papírjaira.

– Jó reggelt, Zsifkó, mi újság?

– Jó reggelt… Kigondoltam az asszonyt.

– Miféle asszonyt?

– Hát aki a kertészbrigádot vezethetné… Csak lehet, hogy magának ez a dolog nem tetszik… Özvegy Balázsnéra gondoltam.

– Nem ismerem.

– A Boros jegyző cafkája volt, amolyan urak rongya. Italoztak nála, vették neki a szép bútort, szép ruhát. Azt beszélik, hogy a házát is úgy szeretkezte össze.

– Kertészbrigádot mondtam, Zsifkó, nem teadélutánt.

– Hát éppen ez az… Ennek a Balázsnénak vannak a legszebb rózsafái a faluban. A kertje tele virággal. Amikor a városban tíz forintjával megy a szegfű szálja, a Balázsné kosárszámra viszi a piacra, és nyolc forintjával mindent elad. A faluban, tudja, erről az asszonyról mindig nagy beszéd volt, hogy ilyen ringyó, olyan ringyó, de ha valaki egy szebb csukát fogott a holtágban, hát mindjárt elrohant vele a Balázsnéhoz, olcsón eladta neki. Ha ez az asszony fölhúzott valamilyen csíkos szoknyát, félév múlva már minden tehetősebb némber olyanban járt. Ha a Balázsné tíz kiló cukrot vett a bótban, akkor egy óra múlva már azt beszélték a faluban, hogy háború lesz, és mindenki elvásálta a pénzét. Itt senki nem tudta, hogy mi az a Hévíz… Egyszer aztán ez az asszony hazaküldött onnan egy színes kártyát. Azóta húszan is voltak ott, és mindenki eldicsekedett a lótuszokkal, meleg vízzel, az okos orvosokkal, akik a fürdőzőkre vigyáznak… Ez a nő, amióta a cafkaságból kiöregedett, dolgozik.

– A cafkaságból, Zsifkó, nem lehet kiöregedni, de ha ezen múlik az asszonybrigád, intézkedjen… Mi van az emberekkel?

– Dolgoznak, aki megígérte, kiment.

Krizek ezen a délelőttön átnézte a feljegyzéseit, telefonált a központba, fröccsöt ivott Illés kocsmájában, aztán fütyörészve végigjárta a kukoricatáblákat. Este azt mondta Szlanáknak, hogy a helyzet biztató, szerinte még harminc forint is lehet a munkaegység. Szlanák három fröccsöt fizetett Krizeknek, és másnap már nem ment dolgozni. De Krizek ezt csak napok múlva tudta meg, s akkor sem vette komolyan, mert éppen részeg volt.

A legyek bemenekültek a kocsmába. A parasztok izzadt homlokukra csaptak, és nyugtalanul forgatták a poharukat. A legyek egymást is marták, s üvöltve belezuhantak a söröspoharakba.

Amikor Krizek kilépett az esti utcára, a Dráva felett már sötét volt az ég. Az asszonyok nagy kosár répaleveleket vittek a fejükön, és merev nyakkal sétáltak bele az alkonyatba.

A kapuban Lélek Jánossal találkozott. Az öreg számadó gulyás az égre sandítgatott, s indult az istállók felé.

– Jó estét, Lélek János!

– Jó estét… Nagy idő lesz az éjjel. Jeget látok…

– Csendes esőt lásson, Lélek János, ne jeget…

– Harangozni kéne, vagy vasakat verni.

– Harang nincs, a felhők jönnek… Így van ez… Hát isten áldja, Lélek János! – mondta Krizek, aztán belépett a kapun, ajtókon, s a szobájában ledobta magáról a kabátot, inget, és megmosdott. Amikor megdördült az ég, az ablak mellé állt, és pöfékelve figyelte a felhőket, hogyan tornyosodnak a falu felett, hogyan csúsznak össze a fekete felhők a rojtos fehérekkel. Krizek mesebeli juhnyájakat látott, a kék legelőkön torzonborz pásztorkutyák vágtattak, és az ég alján garabonciások ereszkedtek a földre. Hirtelen felzúgtak a patak partján magasodó nyárfák, s a porfelhőkben száraz villámok cikáztak szögletesen. Aztán megeredt… Nagy, hűvös cseppekben érkezett a zápor, és süvöltve végigsöpört a tájon. A nyárfák csúcsán villámok lobbantak, a szél kénes párákat emelt az égbe. A párkányon dobolt az eső, aztán az ablakokon is, és elmosódott, tompa ü betűk suhogtak tovább a széllel.

Krizek elszívta a cigarettáját, aztán befeküdt az ágyba. Amikor az eső csendesebbre fordult, és az égdörgés puhán hömpölygött a nedves tájon, elaludt.

Kopogásra ébredt.

A lány nesztelenül lépett a szobába, puhán, titokzatosan, macska módra. Egy távoli villám fényénél látszott az arca. Szótlanul meredt Krizekre. Krizek kinyújtotta a kezét, és magához húzta. A lány engedelmesen az ágyra ereszkedett. Krizek érezte, hogy a lány arca nedves, hűvös, fűszagú. Végigsimított a haján, az is nedves volt, nyugtalanító. Krizek nagy mancsával a lány titkait kutatta, s az mindent engedett. Összefonódtak.

A párkányon egész éjjel dobolt az eső. Reggelre két-három centit nőttek a kukoricák, megduzzadtak a kalászok, élénkzöld mezők felett forgott a nap. Krizek barátságosan köszöngetett az embereknek, fröccsöket ivott, és várta az estét. A lány minden éjszaka bekopogott hozzá, és szenvedélyesen ölelte hajnalig. Krizek eleinte mohón szeretkezett, később érdeklődve kirándulgatott a szerelem furcsa útjain.

A nappalok elszürkültek. Reggelenként pontosan megjelent az üzemegység-irodában, utasításokat adott a brigádvezetőknek, mindent megbeszélt velük, telefonálgatott a központba, de semmit sem ellenőrzött. Ha valami elmaradt, hát elmaradt, nem veszekedett az emberekkel. Tizenegy óra tájban leöntötte az első fröccsöt, aztán estig fokozatosan minden ködbe veszett. Az emberek fizettek neki, és Krizek ivott. Gyakran előfordult, hogy Krizek is fizetett az embereknek, így aztán senki sem tartotta potyalesőnek. A munka vontatottan haladt, de június végére így is megkapálták a kukoricát, levágták a lucernát, végeztek a kaszálásokkal. Az árpa aratása elég bizonytalanul kezdődött, de Zsifkó esküdött rá, hogy szemveszteség nélkül végeznek azzal is. Krizek megbízott Zsifkóban. A falu ügyeivel nem sokat törődött, mert voltak már saját ügyei… Izgató, férfias ügyei, melyek fogva tartották. Evett, ivott, készülődött az éjszakára. Néha egy-egy fröccs mellett elmerengett, s arra gondolt, hogy a lánytól megkérdezi, miért kopog be minden este. Aztán megitta a fröccsét, és hangosan nevetett magán… „Kérdezni… Minek? A pap megmondta, hogy ez a lány ringyó… Egy ringyót megkérdezni, hogy miért teszi?… Biztosan röhögne…” Aztán Krizeknek hirtelen eszébe jutott, hogy ez a lány még sohasem nevetett az ágyban. Képzeletében felmerültek a lány hófehér mellei, a márványsimaságú lejtők, és elszégyellte magát. Újra eszébe jutott a református pap, aki azt mondta, hogy a katolikusok mindent eltúloznak. Krizeknek úgy rémlett, hogy a lány vallásosan szeretkezik. Komolyan, buzgón, mintha a lelki üdve függne minden öleléstől. „Ez lehet a vallása” – gondolta Krizek, s italokkal nyugtatta magát, hogy ne kelljen gondolkodni.

Néhányszor látta a templom előtt meztelenkedő őrültet, de nem törődött vele, megszokta. Az őrült hebegve köszöntötte, érthetetlen szavakat nyögdécselt feléje, de Krizek csak nevetett… Nem érdekelte az őrült.

Ahogy múltak a napok, sokasodtak a fülledt nyári éjszakák, Krizek egyre fáradtabb lett… Néha előfordult, hogy a lány kopogására fel sem ébredt, és csak hajnalban vette észre, hogy a szép Ilus mellette fekszik. Ilyenkor zavartan mondogalódott, s reggel nem az üzemegység-irodába ment, hanem egyenesen a kocsmába, és csúnyán berúgott.

Arattak az egész határban, s alaposan megkésve töltögették a krumplit. Leszállítottak egy vagon húsdisznót, a kölcsönkért cementvályúkra már nem volt szükség. Kovács brigádvezető vontatóra rakatta a kölcsönvályúkat, és megkérte Krizeket, hogy köszönje meg a gazdáknak. Krizek bólintott, de senkihez sem ment el, mert nem volt kedve kilincselni, köszöngetni…

Egyik éjszaka aztán újra megjelentek ablaka alatt a kísértetkutyák. Krizek először csak két szomorú szemet látott, mely sárgán világított az éjszakában, aztán egy fekete kutyaorr is az ablakra nyomódott, amely nevetséges módon valamilyen radírgumira emlékeztette, amit egy tábori lelkész asztaláról lopott el húsz-huszonegy esztendeje. Az ablaknál megjelent a zöld vadászkutya is, és bekopogott.

– Krizek… Hallasz engem?

– …

– Mi kutyák vagyunk… Vezérünk, a fekete kutya, nem találja a nyelvét… Téged sürget a szellemparancs…

Krizek meredten hallgatott.

– Te ismered a helyet… Ne késlekedj…

Verejtékezve riadt fel álmából, s csak akkor nyugodott meg, amikor a langyos, biztató leánytestet megérezte maga mellett. Fehér hegyekbe kapaszkodott, aztán boldogan leereszkedett a völgyekbe. Később a hátára feküdt, és bámulta a fekete semmit. A kutyákat csak percekre felejtette el… A szoba fekete egén sorra kirajzolódtak az ismerős kutyaarcok, aztán az alacsony foxterrier a táblát is felmutatta, melyen a stilizált őrült üldögélt makogva. Krizek figyelte őket, aztán a takaró alatt megfogta a lány kezét.

– Alszol?

– Nem…

Krizek hallgatott még egy darabig, aztán megkérdezte:

– Mindenkit ismersz a faluban?

– Sokat ismerek, de nem mindenkit… Tizenöt éve költöztünk a faluba.

– Ott a templom körül… Van egy meztelenkedő őrült, az kinek a fia?

– A Szlanáké.

Krizek megborzongott, összerándult a teste. A lány észrevette a moccanását, és rákérdezett:

– Csinált valamit a bolond?

– Nem… Nem csinált… Csak… Ha az ember kérdez felőle valamit, mindenki hallgat.

– Beszéltek arról a gyerekről itt egy időben, de az régen volt… Alighanem korábban született… Vagy a Szlanák katona volt, és mire megjött, a gyerek már útban volt… Ilyenformán…

– A tanácselnök feldühödik, ha az ember megemlíti…

– Az föl, mert testvére.

– Az őrült?

– Nem, az asszony. A Szlanák felesége Tompos lány.

– És a Sztálin Ferkó?

– Az az apjuk… Azért mondják Sztálin Ferkónak, mert egy időben nagyon komenistáskodott…

– Höhöüm… De a pap is mérges, ha fölhozzák neki?

– Azt beszélik, hogy ez a meztelenkedő bolond bemászkált a kertjükbe, és akkor hibbant meg a papné… Persze sok mindent beszélnek, tudja, milyen a falu… A pap aztán el akarta vitetni a meztelent, de a család nem engedte. A pap elment a járáshoz, ott igazat adtak neki, és hatóságilag elszállították a bolondot az intézetbe. Azóta a pap meg az elnök ölik egymást.

– Csakhogy ez a meztelen most is itt van.

– Itt hát, mert hazaengedték. Az volt az írásban, hogy az ápolt nem közveszélyes. Ez igaz is… Nem bánt az senkit, csak ott nyálzik meg meztelenkedik a templom előtt.

Krizek sokáig nézte a mennyezeten mozgó lila árnyakat, aztán amikor a hajnal fényénél megsápadtak, elaludt.

Reggel kedvetlenül mászott ki az ágyából, s a felsőtestéről lemosta az izzadságot. Sokat cigarettázott ezen a délelőttön, újra morgolódott az emberekkel, de amikor déltájban megitta az első fröccsét, megnyugodott. Vidáman hátba vágta az ismerőseit, és örült, amikor azok visszamosolyogtak. Krizek ekkoriban a mosolygós embereket szerette, a jókedvű, fröccsöző cimborákat, akiknek mindig volt készenlétben valamilyen borsos történetük az egyszeri papról, az egyszeri vadászról, régi búcsúkról, elsővasárnapi vásárokról. Jókat ivott Illésnél, s néha mákonyos részegségében nagyokat ordított az utcán.

Július első hetében az üzemegység-irodában korán reggel megcsörrent a telefon. Csodálkozva a ricsajozó készülékre nézett, aztán felemelte a kagylót.

– Krizek… – mondta a reggeli határozottságával, és várt.

– Lantner a járási bizottságtól… Krizek elvtárs bizonyára még emlékszik rám…

– Igen… Egyszer meglátogatott, az elején…

– Beküldte azt a lila bort?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem akartam itt huzakodni… Aztán az is lehet, hogy csak olyan elfuserált, vacak bor volt… Rossz hordóban tartották, vagy a rosseb tudja…

– Kár… Így soha nem tudja meg, hogy hányadán áll azzal a faluval, de így is jó. Fontos, hogy jól érzi magát, és dolgozik…

– Igen…

– Jövő héten, mondjuk, kedden… Jöjjön be a járási, bizottsághoz. Beszélnem kell magával. Rendben?

– Valami baj van?

– Nincs baj. Tehát kedden várom. Igen?…

– Igen, kedden bemegyek – mondta Krizek, aztán az elnémult telefonkagylót egy pillanatig még a kezében tartotta.

– A járás? – kérdezte Zsifkó, és sajnálkozva nézett Krizekre.

– Az, a járás. Milyen nap van ma?

– Szombat.

– Szombat… Höüm… Hogy állunk, Zsifkó?

– Aratunk… A krumplival talán a jövő héten végzünk… A kertészetben semmi. Az bedöglött…

– Az asszonybrigádot jövő héten be kell állítani, mert megnyúznak bennünket…

– Beszéltem a Balázsné barátnőjével, de csend van… Nem beszélnek, nem suttognak… Az ördög érti ezeket.

– Az ember már a pletykásokban sem bízhat, azok is szabotálnak, az anyjuk hétszentségit… Na, Zsifkó, ha jobb dolga nincs, indulás! Megyünk az Illéshez öblögetni.

– Ilyen korán?

– Éppen idejében érünk… Meleg is van, gond is van elég…

Zsifkó besöpörte a fiókba a papírjait, aztán Krizekkel együtt az utcára lépett. Kint felgyűrte az ingujját, és cigarettára gyújtott.

Illés még a konyhában matatott, amikor Krizekék megérkeztek.

– De korán kezdik ma! – mondta Illés, aztán nevetve ajtót nyitott a vendégeinek.

– Szombat van, Illés, vége a hétnek – mondta Krizek, és a hűvös, árnyékos kocsmába lépett.

– Az hát, szombat reggel…

– A gebines istenit magának, Illés! Ide hordjuk az egész keresetünket, maga meg prédikál, mintha egyházfi vagy párttitkár lenne… Tegye zsebre a hasznot, aztán hallgasson, amíg rá nem jönnek az apróságokra – mondta Krizek.

Illésnek jókedve volt, s nevetve állt meg a söntés mögött.

– Na, mit adhatok a szocialista uraknak?

– Ez megveszett – mondta Zsifkó hangosan, aztán a pálinkásüvegekre mutatott.

Illés leemelte az egyik drágább gyümölcspálinkát, és a nagy fröccsöspoharakba mérés nélkül löttyintett egy-egy decire valót.

– Mondom, hogy megveszett – zsörtölődött Zsifkó, és leeresztette az ingujját.

– Igyanak az egészségemre, a vendégeim – mondta Illés, és nevetve nézte a gyanakvó arcú tsz-vezetőket.

– Magának titokban gyereke született, vagy mi az isten van? – kérdezte Krizek, aztán krákogott egyet, és a nagy lötyögtetős pohárból a torkába öntötte a pálinkát. Nem nyelt, hagyta a pálinkát, hadd szaladjon le a torkán, mintha tölcsér lenne.

Illés magának is töltött, ivott, aztán a koszos bádogpultra könyökölt.

– Gratulálhatnak…

– Mondom, hogy gyereke született.

– Százezret nyertem a lottón, de erről csönd! – mondta, és a mutatóujját a szája elé emelte.

– Szarba nyúlt – mondta Zsifkó, és lehajtotta a pálinkáját.

– A legjobbakat – mondta Krizek, és töltött magának a pulton hagyott pálinkásüvegből, aztán ünnepélyesen ivott. Illés is megemelte a poharát, aztán a mennyezetre sandítgatva bólogatott.

– Vehet egy házat, vagy épülhet – mondta Zsifkó.

– Nem veszek én itt házat – mondta Illés, és mosolyogva ingatta a fejét jobbra-balra.

– Akkor mit kezd ennyi pénzzel?

– Hogy mit?… Lemegyek a Balatonra… Nyitok egy kis falatozó kocsmát, műhellyel… Szerelőműhellyel… Az öcsém autószerelő. Összeállunk, egy nyáron annyit keresünk, mint itt három év alatt. De erről csönd!

– Szóval kapitalistáskodik?…

– Dolgozunk mi a pénzünkért ott is… Ha engedik, miért ne keressünk? Ránk fér, Krizek elvtárs, nagyon ránk fér. Nézze meg a feleségemet, milyen megfáradt asszony. Sokat kell ám itt trógerolni, főzni, mosogatni, kiszolgálni, áru után futkosni, aztán alig van látszatja…

– Hát, ha engedik… Igaza van…

– Engedik hát… Az a sok külföldi ott az autókkal nem ér rá arra várni, amíg az elromlott kocsit betervezik, munkalapot csinálnak róla, elszöszmötölnek rajt az inasok egy-két napig. A külföldinek sokat ér az idő. Odahozza majd a kocsit az Illés-szereldébe. Az öcsémmel nekiugrunk, és egy félóra alatt viheti. Addig megiszik a falatozóban valamit, esetleg eszik is… Tiszta haszon… Könnyedén kell ma dolgozni, gyorsan, bonyolítgatás nélkül. És jól, pontosan. Így van ez a világon mindenütt. Ne haragudjanak a szóért, de a maguk tszcs-jén egy régi intéző halálra röhögné magát. Könyörögnek az embereknek, hogy dolgozzanak?… Aztán az a munka, amit maguk átvesznek, hát erről még beszélni sem jó. Egy mai mezőgazdász pedig, aki látott már korszerű gazdaságokat, el sem hinné, hogy mi megy itt.

– Marhákat beszél maga, Illés, agyára ment a százezer – mondta Krizek, aztán ivott, nevetett, de a belsejében valami elmozdult. Cigarettát szedett elő a zsebéből, meggyújtotta.

– Ha nekem lenne százezer forintom, én házat építenék – mondta Zsifkó, és a poharát Illés elé tette. – Egy szép új házat, verandával. A kertbe gyümölcsöst csinálnék, lugast a ház mellé Kossuth-szőlővel meg Izabellával.

Illés pálinkát öntött Zsifkó poharába, aztán vállat vont:

– Maga, persze, maga házat venne… Én meg befektetem a pénzemet, aztán házam is lesz, jó keresetem is… Egyik ember ilyen, a másik olyan. Maga, Zsifkó, jól megvan ebben a faluban, pedig én a maga helyében elmentem volna innen a világ végére.

– Elég – mondta Zsifkó, és elvörösödött az arca.

Krizek gyanakodva nézte a brigádvezetőjét, s érezte, hogy most valami olyanról van szó, ami itt mindennel összefügg, talán még Illés kocsmároskodásával is…

– Jól van, jól van… Nem kell mindjárt céklafejűnek lenni… Szeretem én magát, Zsifkó, mert rendes ember, jólelkű, talán nagyon is jó. Nagy szíve van magának, nagy marha szíve, mint a régi körmeneti zászlókon… Hanem meg kellene ezt a szerencsét ünnepelnünk…

Krizek érdeklődve Zsifkóra nézett, aztán a kocsmárosra.

– Persze csendben… Nem kell azt tudni senkinek, hogy mi itt mit óbégatunk, mire iszunk…

– Nem – mondta Zsifkó.

– Főzni kellene egy jó halászlét, jó bort inni rá, nótázni, mulatni egyet istenigazában… A bort én ingyen állnám, a halat, hát a halat is meg lehetne oldani… Az asszony kiszolgálna, én meg beülnék magukkal a sarokba, aztán ereszd el a hajamat… Reggelig.

– Jó napot!

Szlanák lépett a kocsmába.

– Jó, hogy jön – mondta Illés –, akarok magával beszélni…

– Adjon egy fröccsöt, kocsmáros!

– Azt hittem, az aratókkal van – szólalt meg Krizek.

– Jól hitte… Már hajnalban kint voltam, most aztán cseréltem a Kiss Janival, mert más dolgom akadt…

Illés kitöltötte a fröccsöt Szlanáknak, és félrehívta. Szlanák ivott, s közben hallgatta Illést. Suttogtak. Egy idő után Szlanák idegesen kapkodta a fejét, és hol a kocsmárosra nézett, hol Krizekékre… „Nyugodtan” – hallatszott a kocsmáros hangja többször is, végül Szlanák beleegyezően bólintott.

Illés fröccsöket csinált, és a poharakkal végigrakta a pultot. Szlanák itta ki elsőnek, aztán megszólalt:

– Este kimegyünk a holtágra merítőzni.

– Csónak van? – kérdezte Zsifkó.

– Van. A Nádó csónakjával megyünk… Viszünk egy flaskó pálinkát, éjfélre megfogunk tizenöt-húsz kilót.

– Az elég – mondta Illés, és felhajtotta a fröccsét.

Délben Krizek hazament ebédezni. A forró utcán poros akácfák tántorogtak, és az agyontaposott békák olyan laposra sültek a porban, mint a zsidólaska.

– Nem lesz feltámadás – dörmögte Krizek, és átlépett a falun.

Lélek Jánosék hűvös előszobájában már megterítették számára az asztalt. Kezet mosott, evett.

Délután végigjárta az ólakat, istállókat, s a Nyolcöles-tónál órákig nézte a rezdületlen víztükrön sikló molnárkákat. Valamilyen ifjúsági vízisíbajnokság lehetett, mert az árnyékos részeken tele volt a víztükör csökött, fejletlen molnárkákkal. Hülye csúszkálás volt az egész, de a bogarak nagyon komolyan vették. Krizek elszívott felettük négy-öt cigarettát, aztán a pályára köpött, és kíváncsian nézte az agyalágyult rendezőket. Jókat nevetett hazafelé, aztán benézett az üzemegység-irodába, s végül a kocsmában kötött ki.

Fáradt emberek támaszkodtak a söntés mellett, s izzadó söröskancsókat szorongattak. Az alkony lomha csordákkal érkezett, nagy szarvú ökrök szőrében ülve. Az árnyak szétterültek. A kocsmában Illés villanyt gyújtott.

– A fröccsömet – mondta Krizek, és körülnézett. A sarokasztalnál Szlanák, Siffer és Zsifkó könyökölt.

– Maga nem megy velük? – kérdezte Illés, és Krizek elé tette a poharat.

– Nem hívtak…

Illés átkiáltott a termen:

– Zsifkó!

A brigádvezető felállt, és a söntéshez ballagott.

– Krizek elvtárssal mi lesz? – kérdezte Illés, és egy kicsit megemelte a fejét.

– Gyün – mondta Zsifkó –, őrá vártunk. Ideadhatja az üveget is.

Krizek kiitta a fröccsöt, aztán Zsifkóhoz fordult.

– Hogyan lesz ez?

– Gyüjjön csak, minden el van intézve… – mondta, aztán intett Szlanákéknak.

Illés egy újságpapírba göngyölt üveget emelt ki a pult alól, és átnyújtotta Zsifkónak.

– Mi akkor mehetünk – mondta a brigádvezető, és elindult az ajtó felé. Krizek követte. Végigmentek a falun, aztán az állatjáráson nekivágtak a mezőnek. Amikor elérték a tsz-táblákat, Zsifkó megállt.

A fekete földek szélén fekete jegenyék álltak. A táj felett az árnyak összefonódtak, lehullottak. Valahol vonat zakatolt, kutyák ugattak. Jó negyedórát álltak a sötétben. Aztán megjelent két árny, Szlanák és Siffer. Hozták az összehajtogatott hálót, a merevítőket, rudat, szákokat.

– Halakra, vadakra – mondta Zsifkó, és kluttyogva beleivott a pálinkásüvegbe. Mind ittak, aztán mentek tovább a horpadásban lapuló Dráva felé.

A vízszag, nádszag, a holtág mocsaras, fanyar illata megérintette orrukat. Vízimadarak rebbentek fel, és kiáltozva szálltak a lomha víz felett. Sarjúban gázoltak, aztán elérték a náddal szegélyezett partot.

Szlanák percekig motozott a nádban. Megcsikordult egy vaskarika.

– A Nádó csónakja – mondta Zsifkó.

A merevítőre szerelték a hálót, aztán az emelőrudat is. A szerszámokkal bemásztak az ormótlan, szögletes ladikba. Zsifkó körbeadta a pálinkásüveget. Nagyokat nyeltek, és elégedetten bámultak a sötét messzeségbe. Szlanák vízbe merítette az evezőket, és a ladik nehézkesen előrecsúszott. Zsifkó a ladik orrában állt az emelőhálóval, és várt. Szlanák jó tíz percig evezett, aztán behúzta a lapátokat. Zsifkó leeresztette a hálót, aztán mélyen a víz alá nyomta. A ladik legénysége mozdulatlanul ült. Zsifkó néhány percig várakozott, aztán tempósan, gyorsan kiemelte a hálót. Nagy loccsanások hallatszottak, és finoman megremegett a ladik.

– Hány van? – kérdezte Szlanák, és nyugtalanul izgett-mozgott.

– Egy – mondta Zsifkó. Beemelte a hálót, és a ladik fenékdeszkáin motozott.

– Mekkora?

– Nagy, pontynak érzem.

Szlanák is előrehajolt, aztán a halat közös erővel benyomták egy szákba. Zsifkó újra a vízre eresztette az emelőhálót, és a rúddal lenyomta. A második emelésre két törpeharcsa került a hálóba, a harmadikra semmi. Ittak, aztán Szlanák továbbevezett. Zsifkó négyszer eresztette le a hálót, s egy kisebb pontyot fogott még, és valami apró sügérfélét vagy paptetűt.

– Na, Siffer, tied a háló – mondta Zsifkó, és a billegő csónakban helyet cserélt Sifferrel.

Szlanák továbbevezett. A háló harminc-negyven méterrel odább újra alámerült. Siffer egy kilósforma harcsát és valami furcsa, hosszú halat emelt ki elsőnek.

– Menyhal – mondta Szlanák, és zsákba akarta gyömöszölni a hosszú halat, de kisiklott a kezéből, mint a kígyó, és becsúszott a fenékdeszkák alá.

– Erre iszunk – mondta Zsifkó, és körbeadta az üveget.

A pálinka lángolt a torkukban.

Siffer újra merített, aztán ismét újra, de több halat nem fogott. Szlanák evezett, Siffer pedig intett Krizeknek, hogy csere. Krizek imbolyogva átmászott a ladik másik végébe, aztán marokra fogta a merítőháló rúdját, és felegyenesedett. Amikor Szlanák abbahagyta az evezést, Krizek vízre eresztette a hálóját, és megmerítette. Amikor kihúzta, mindenki előrehajolt egy kicsit a csónakban, hogy lássák az eredményt, de a háló üres volt. Krizek újra leengedte, aztán kiemelte, de hal nem ficánkolt a hálóban. Harmadszorra már ingerülten nyomta víz alá a hálót, és néhány pillanat múlva türelmetlenül kirángatta. Amikor az üres háló hirtelen megszabadult a víz súlyától, Krizek megtántorodott. Szlanák elröhögte magát.

– Mi van, főmester, beszeszeltünk?

– Ne ugass! – mondta Krizek nyersen, és újra leeresztette a hálót.

– Nem megy ez magának, mester. A halaknak nem lehet maszlagolni… Lehet, hogy azt sem tudják, hogy maga az üzemegység-vezető… Fogadok, újra üresen húzza ki az emelőt… Nem baj. Nincs szép harcsa, lesz majd Szép Marcsa…

Krizek kiemelte a hálót, s amikor látta, hogy az ismét üres, elöntötte a méreg.

– Ide figyeljen, Szlanák! Aki nem tud egy rendes gyereket csinálni, az fogja be a pofáját!

– Ezt nekem mondta?

Zsifkó szokatlan, sötét hangon közbeordított:

– Ne szóljon, Krizek! Hallgasson el, a hétszentségit! Hallgasson!

Krizek nem tudott hallgatni. Túl sokat ivott ezen a napon, és a pálinka vörös tüzeket lobbantott a szemében, agyában, szívében.

– Az hallgasson, akinek a hibbant, meztelen seggű gyerekét botokkal piszkálják a templom előtt! Az fogja be a pofáját, aki zsákszámra lopja a krumplit, s vontatóval viteti haza, mint egy nagyságos úr.

Ekkor hirtelen megbillent a csónak. Krizek elvesztette az egyensúlyát, és a vízbe zuhant. Mélyen elmerült, sok vizet nyelt. Amikor fuldokolva a felszínre vergődött, mozdulatlan sötét éjszaka vette körül. Rekedten, köhögve belekiáltott a sötétségbe:

– Zsifkó!!!

Válasz nem érkezett. A csónak eltűnt a holtág lomha vizén.

Krizek elmerült, aztán kétségbeesett csapkodással felbukkant újra. Nem tudott úszni. Gyerekkorában megtanult ugyan néhány tempót, de öt-hat méter után a feje mindig alámerült. Aztán ahogyan múltak az évek, ezt is elfelejtette. Most az életéről volt szó. Csapkodott, erőlködött, hörögve szívta a levegőt. A hűvös víztől kijózanodott, s amikor egy-egy pillanatra a felszínre került, igyekezett tájékozódni. A madarak kiáltásából és a vadjárások mentén rezdülő nád könnyű neszéből megállapította, hogy a part nincs messze. Szlanák, úgy látszik, hosszában evezett a holtágban… Krizek gyorsan elfáradt. Alámerült, aztán lassú, nehézkes mozdulatokkal igyekezett magát újra a felszínre dobni. Észrevette, hogy a lassú, nyugodt mozdulatokkal könnyebben fenntartja magát, talán még halad is. De félt, nyugtalan volt, s amikor egy kicsit visszanyerte az erejét, újra kapkodni kezdett. Sokáig küszködött a vízben, aztán megpillantotta a partot. Part?… Egy tömörebb, sűrűbb darab az éjszakából. De Krizek tudta, hogy az a mély sötétség a föld. Nádakkal, fűvel, sarjúval… Az élet… Összeszedte maradék erejét, és továbbvergődött. Amikor elérte a partot, megkapaszkodott egy nádtőben, és tehetetlenül lógott. Görcsöt kapott a lába. Sokáig nem tudott partra mászni. Pihent, várt, hallgatózott. Aztán újra összeszedte az erejét, és felhúzódzkodott a partra. Fel akart állni, de nem tudott. Görcsbe merevedett a lába. Négykézláb mászott pár métert, aztán a hátára feküdt. Madarak szálltak felette. Hallotta a szárnyak nehézkes suhogását. Vadludak voltak, vagy vadkacsák. A nádasban állatok mocorogtak, róka, vidra, gyíkok… Könnyű szél érkezett a folyó Dráva felől. Olajos halszagot hozott, és nádszagot, vízszagot, éjszagot.

Krizek felült, és óvatosan masszírozta a lábát. Pokoli fájdalmat érzett az izmaiban, de gyúrta, gyúrta tovább. Amikor az ereiben már lendületesen, melegen áramlott a vér, felállt. Megmozgatta a karizmait, egyenként meggyúrta mindegyiket. Fokozatosan mozgásképessé vált, visszanyerte az egyensúlyát. Egy ideig még hallgatózott, figyelte a távoli fényeket, zajokat, aztán elindult a falu felé. Lassan, kényelmesen ballagott.

Amikor elérte a patakot, már pontosan tudta, hogy hol van, és meggyorsította a lépteit. A faluban tutultak a kutyák. Krizek nem morgott, nem átkozódott. Végigment a járdán, aztán a templom mellett a sötét árnyak közül kiválasztotta Szlanák házát. Megzörgette az ajtót, és várt. Csend volt, egyetlen moccanás sem hallatszott. Krizek ököllel vágott az ajtóra, s a zuhogás visszhangzott az egész házsoron. A házban ekkor zaj támadt.

Néhány perc múlva kinyílott az ajtó, és Szlanák óvatosan kipillantott a sötétségbe.

– Gyere ki! – mondta Krizek.

Szlanák zsebre csúsztatta a kezét, és az ajtó elé lépett. A kezében kés volt. Krizek a kés láttán nem érzett semmi meghatottságot. Teljes erőből hasba rúgta Szlanákot, és amikor az ordítva kétrét görnyedt, a kést is kirúgta a kezéből.

– Állat… – ordított Szlanák. Krizek erre ököllel nekiesett, és addig verte, amíg el nem terült a földön.

A házban valaki jajveszékelve sírt. Krizek nem törődött vele. Megtörölte a keze fejét vizes nadrágjában, és továbbment. Az átázott, nehéz bakancsban cuppogott a lába.

Siffer az első kopogásra ajtót nyitott. Sápadt volt, mint a halál, és remegett. Krizek a maradék erejével nem takarékoskodott. Akkora pofont adott Siffernek, hogy az beesett a konyhába, és feldöntötte a székeket.

Siffer feltápászkodott, és ijedten állt a sötét konyhában.

– Gyere ki! – mondta Krizek.

Siffer oldalazva, ugrásra készen előbújt a konyhából, és halkan megszólalt:

– Én mondtam nekik, hogy…

A mondatot nem tudta befejezni, mert a következő pofontól beverte az ajtófélfába a fejét.

– Na, most jössz, és megmutatod, hol lakik Zsifkó!

– Nem merek odamenni, inkább elmagyarázom… A Zsifkó nagyon berúgott…

Krizek újra lehúzott egyet Siffernek, mire az tovább nem magyarázkodott. Némán, ijedt oldalpillantásokkal lépkedett a szótlan, mogorva üzemegység-vezető mellett. Aztán rámutatott a házra, és mindjárt hátrálni kezdett. Krizek nem törődött vele. Bement az udvarra, és rugdalta Zsifkó ajtaját. Zsifkó nagy sokára, káromkodva nyitott ajtót. Amikor meglátta az elázott üzemegység-vezetőt, elröhögte magát, és vigyorogva megszólalt:

– Azt hiszi, félek? Ha megmozdul, agyoncsapom.

Krizek erre ököllel szájon vágta, és a brigádvezető arcát elöntötte a vér. Zsifkónak elborultak a szemei, előrelépett, s úgy mellbe vágta az üzemegység-vezetőt, hogy az elterült a földön. Krizek mozdulatlanul feküdt.

– Na, marha, mondtam, hogy agyoncsaplak…

Krizek nem mozdult. Zsifkó fölébe hajolt, s Krizek ekkor beletalpalt az arcába. Zsifkó a fejéhez kapott, Krizek pedig felugrott, és állon vágta. Zsifkó megtántorodott, s Krizek nem hagyta, hogy magához térjen. Az ökle nagyokat csattant a brigádvezető arcán. Amikor Zsifkónak felrepedt a szeme, térdre rogyott.

– Elég – mondta hörögve. Krizeknek azonban más lehetett a véleménye, mert lihegve, fuldokolva ugrált Zsifkó körül, és ütött, újra ütött, míg Zsifkó el nem vesztette az eszméletét.

Krizek késő délelőtt ébredt. Pillantásával felmérte a szobát, s a dolgok között nem tapasztalt semmi rendkívülit. A bútorok egykedvűen álltak az erős délelőtti fényben, és várták, hogy az ember igénybe vegye szolgálataikat. Az ember mozdulatlanul feküdt az ágyon, nem gondolkodott, nem képzelődött, nem kovácsolt magában titkos terveket. Feküdt, és bámult maga elé. Amikor egy legyet elhessentett az arcáról, fájdalom hasított a testébe. Savós fáradtság ült az izmaiban, a keze, mellkasa tompán sajgott. A székre dobott, nedves cejgruhája gőzölgött a szobába hulló erős napfényben.

Délbe bekopogott hozzá Lélek János felesége.

– Kész az ebéd, megterítettem…

Krizek szótlanul felült, és összeszorította a fogait, mert a lábába éles fájdalom nyilallt. Óvatosan végigmasszírozta a testét, aztán a hajdani katonaládájából nadrágot, inget vett elő. Felöltözött, majd az előszobában megmosta az arcát.

Becsinált leves volt paprikás csirkével és kőtt. Amikor befejezte az evést, Lélek János felesége egy üveg Szalon sört is előszedett a kamrából, és Krizek elé tette. Krizek megitta, aztán felállt, és cigarettára gyújtott. Egy ideig az udvaron őgyelgett. Később kisétált az utcára, és nekivágott a mezőnek. Végigballagott a patak partján, és bámulta a vízre hajló csökött fűzfákat, bokrokat, az ár ellen úszó apró halakat. Kellemesen sütött a nap, s a mezőkön dinnyék kerekedtek. A levágott gabona itt-ott keresztekbe rakva állt, másutt csak szalmahalmok látszottak, melyek elmaradtak a kombájn nyomában. A tarlón apró lánykák libacsordákat őriztek, és kiáltozva csatáztak az engedetlen ludakkal. A patak távoli kanyarulatában szénaboglyák és tehenek látszottak. Krizek továbbsétált, követte a patak partján kígyózó gyalogutat.

A teheneket fiatal lány őrizte. Amikor Krizek a kanyarba érkezett, köszöntötte a pásztorlány:

– Jó napot, Krizek elvtárs!

Fésűs Marika volt, a csibetelep gondozója.

– Jó napot, kislány, szépen megnőttek a csibéi.

A lány nevetett, aztán elmondta, hogy az apja nem engedi feletetni a takarmányt, s így az átkozott tehenekkel kell töltenie minden szabad idejét.

– A maga apja nincs is a tsz-ben… – mondta Krizek, és cigarettára gyújtott.

– Bent van az, bognár a központi műhelyben.

Krizeknek valami rémlett, így aztán bólogatott.

– Aztán mi járatban errefelé? – kérdezte a lány, és az ostorra támaszkodva furcsán himbálta magát. Krizeknek fejébe szaladt a vér. A lány formás lába szárára bámult, és egy lehetetlen, izgató gondolat szaladgált a fejében körbe-körbe.

– Magát kerestem – mondta, és nagyot szívott a cigarettájából. A füst egy pillanatra eltakarta az arcát.

– Megtalált – mondta a lány, és nevetgélve himbálta magát tovább.

– Meg, és örülök magának…

– Öreg krampusz maga, Krizek elvtárs, nem is mondja ezeket igaziból…

– Aztán ha mégis igaziból mondom?

– Akkor semmi… Akkor… – a lány rándított a vállán, és elpirult.

Krizek kellemes, elégedett hangulatban ballagott vissza a faluba. Estig többször is eszébe jutott a piruló Fésűs lány. Végül mérgesen legyintett, és elment a kocsmába.

– Egy fröccsöt kérek – mondta, és a bádogpultra könyökölt.

Illés kimérte az italt, aztán bocsánatkérően magyarázkodni kezdett:

– Az asszony nem nagyon lelkesedik a kiszolgálásért… Nem baj, ha a nép megfogy, azért majd odaülök magukhoz…

Krizek itta a fröccsét, és hallgatott. Amikor letette a poharat, Illés újra megszólalt:

– Eszik most, vagy megvárja Zsifkóékat?

– A halászlé frissen jó – mondta Krizek.

– Igaza van, ezek úgy berúgtak az éjjel, hogy a mai napon még színüket sem láttam.

Krizek sajnálkozva csóválta a fejét, aztán leült az egyik szélső asztal mellé. Kényelmesen megette a halászlét, ivott még egy fröccsöt, aztán felállt.

– Már megy? – nézett rá csodálkozva Illés.

– Visszajövök majd – mondta Krizek, aztán barátságosan intett Illésnek, és kisétált a kocsmából.

Hazament, megmosakodott és lefeküdt. Tizenegy óra tájban bekopogott hozzá Szép Ilus.

– Azt beszélik a faluban, hogy tegnap éjjel nagy verekedés volt – mondta suttogva. – A Zsifkónak annyira összeverték az arcát, hogy nem mert emberek elé kerülni. A Szlanák meg vért hányt…

– Szegény… – mondta Krizek.

– Mi?…

Krizek felült, aztán a lányt szótlanul, egykedvű gondossággal meztelenre vetkőztette.

– Mit bámul így?… – kérdezte a lány zavartan. De Krizek nem válaszolt, csak átölelte, és befektette az ágyba.

– Vén kujon… Vén kujon… – mondogalódott a lány, aztán hirtelen elhallgatott.

Krizek hétfőn reggel korán kelt, megberetválkozott, és elment az üzemegység-irodába.

Borongós, szomorú idő volt. Krizek az asztala mögött ült, és a nyitott ajtón át bámulta a Dráva felett vonuló felhőket. Hétkor megjelent Kovács, nyolckor egy asszony, de Zsifkónak nyoma sem volt. Fél kilenc tájban Krizek Kovács brigádvezetőhoz fordult.

– Úgy hallom, szegény Zsifkó berúgott, és leesett a kocsijáról… Lehet, hogy megütötte magát, aztán azért nem jön…

– Azt beszélik, hogy szombaton éjjel többen is leestek a kocsiról – mondta Kovács, aztán leült az asztala elé, és talányos arccal Krizekre nézett.

– Úgy?… Szóval azt beszélik…

– Azt.

– Jól van, Kovács. Akkor maga most elindul, és megkeresi mind a hármat! Mondja meg nekik, hogy az üzemegység-vezető azt üzeni, negyedóra múlva legyenek az irodában!

– És ha nem jönnek?

– Akkor értük megyek… Ezt is mondja meg nekik.

Amikor Kovács kilépett az ajtón, Krizek felemelte a telefonkagylót.

– Halló! Krizek vagyok… Mondja meg nekem a járási rendőrkapitányság számát… Igen, egy elég… Nem, hívni most nem kell… Köszönöm.

Krizek letette a hallgatót, aztán előhúzta a ceruzáját, és jó vastagon felírta a telefonszámot a falra. Kicsit hátrább lépett, megszemlélte, aztán alája írta, hogy RENDŐRSÉG, és az egészet bekeretezte. Ezek után elégedetten visszaült a helyére, és cigarettára gyújtott.

Elsőnek Siffer érkezett.

– Jó napot! – mondta, és megállt az ajtónyílásban. Krizek intett neki, hogy jöjjön beljebb, de nem szólt hozzá. Szlanák köszönés nélkül lépett az irodába, és dacosan megállt Krizek asztala előtt. Zsifkó érkezett utolsónak. Megtört volt, szomorú. Amikor Kovács is visszaérkezett, Krizek az asztala előtt álló három férfira nézett. Végigmérte őket, bólogatott, aztán megállapodott a pillantása Zsifkón.

– Maga, brigádvezető, mit áll itt az asztalom előtt?… Üljön a helyére!

Zsifkó csodálkozva nézett Krizekre, aztán megszólalt:

– Hogyan leszünk?

Krizek a falra mutatott.

– Ott az a szám… Aki úgy gondolja, hogy valamilyen elszámolatlan ügyünk van, az hívja fel! Itt a telefon!

Hallgattak, Szlanák elsápadt.

– Ha majd úgy érzem, hogy tartozunk egymásnak, én telefonálok – mondta Krizek.

– Miből van maga? – kérdezte Zsifkó szemrehányó, szomorú hangon.

– Lószarból! Üljön már a helyére, maga marha! – üvöltött Krizek, és az asztalra csapott.

Zsifkó Kovácsra nézett. Kovács bólintott. Zsifkó ekkor hátrább húzódott, és lassan eltávolodott Szlanákéktól. Nem ült az asztala mögé, csak nekitámaszkodott.

– És mi?… – kérdezte Szlanák.

– Ott a telefon! Hívja a rendőrséget!… Mire vár?… Szándékos emberölés kísérlete… Az, mondjuk, tíz év… De én majd tanúsítom, hogy részegek voltak, és erősen felindult állapotban követték el… Így majd kap ötöt… Aztán a második év végén a felesége bead egy kegyelmi kérvényt. Én is aláírom… Elengednek hármat… Na, két évvel megúszhatja, az nem is olyan sok… A másik kettő bűnrészességért kap egy évet… Mire leülik, addigra mi itt rendbe tesszük a tsz-t, osszuk a nagy nyereséget, mirosseb…

– Nem akarok én ilyesmibe keveredni… Ha maga nem szól be, én ki nem nyitom a számat, ezt gondolhatja… Én csak azt kívánnám, hogy ne húzkodjanak engem örökké ebben a tsz-ben, hagyjanak dolgozni… Megkeresem én a pénzemet…

– Szlanák, maga összetéveszti a szocialista építőmunkát a kívánsághangversennyel… Húzkodjuk! Igenis húzkodjuk! Vegye tudomásul…

– Nem lehet így élni…

– Na, Szlanák, vége a cicázásnak! Ha nem fér a bőrében, én olyant rúgok magába, hogy kiszáll a béketáborból… Befejeztük, a pofáját mindegyik befogja. Értettük egymást?

– Igen – mondta Siffer. Szlanák vállat vont, aztán bólintott.

Krizek Zsifkóhoz fordult.

– Na, brigadéros, vegye elő a koszos papírjait! Nézzük, hogyan állunk. Mi a legsürgetőbb?

Zsifkó leült az asztalához, aztán kirakosgatta a papírjait. Nézegette a feljegyzéseit, de nem igazodott ki rajtuk.

– Végig kellene járnom a határt… Így papírról nem tudom megmondani… Aratunk, az biztos, a krumplitőtögetés meg áll, ahogy áll…

– Na, akkor a halászok most feleségestül kimennek a krumplira… Zsifkó, maga meg végigjárja a határt, és délután jelenti, hogyan állunk. Szlanák, maguk indulhatnak.

– Jó napot, jó napot! – mondták fakó hangon, és kiléptek az ajtón.

– Az állatoknál mi újság?

– Elfogyott az alomszalmánk… Más nincs. A csibéknél rend van… A sertéseknél is, csak a nagy meleg miatt lassú a súlygyarapodás – mondta Kovács.

– Rakasson föl egy vontatóval a kombájnszalmából. Fordulhatnak kettőt, hármat is, legalább nem lesz rá gond egy ideig.

Amikor Kovács elment, Krizek Zsifkóhoz fordult.

– Zsifkó! Magára én nem haragszom… Magán látszik, hogy valamikor rendes ember volt… Csak később lett ilyen szar… Valamiért… Biztosan nagy oka van rá…

Zsifkó hallgatott.

– Na, menjen a dolgára – mondta Krizek, aztán felemelte a telefonkagylót, és beszólt a központba: – Az elnököt kérem… Igen, a tsz-elnököt… Jó reggelt, öreg, Krizek vagyok… Van nektek erről a faluról névsorotok?… Igen… Kik vannak bent, asszony, ember, gyerek… Na, hát ez kellene nekem… Nem bolondultam meg, csak tudni akarom, hogy kivel hogyan állok… Igen, még ma… Dehogynem lehet! A sok léhűtőnek legalább lesz egy kis munkája… Igen… Délután kellene… Küldd már ki egyúttal azokat a nyavalyás határidőnaplókat is, meg papírt… Rendes fehér papírt… Egy köteggel… Na hát erő, izom…

Krizek délután a falu névsora előtt ült, neveket húzkodott alá, morgott, cigarettázott.

– Az agronómus végigjárta a határt – mondta Zsifkó, amikor visszaérkezett a mezőről.

– És mit mondott?

– Semmit… Csak jegyezgetett.

– Miért nem jön ide ez a mocsok? Arra nem is kíváncsi, hogy az embereket hogyan szedjük össze, hogyan könyörögjük ki az ágyból?… Na de ennek vége… Krizek nem fog belebolondulni az okorcai üzemegységbe! Maga mit látott?

– Az aratás jól áll, de most már be kell állítani a kézi kaszásokat, mert a kombájn holnaptól Lésán határában dolgozik… A kombájnos a megdűlt gabonára nem megy rá.

– És a krumpli?

– Még olyan húsznapi munka…

– Hány embernek?

– Egynek.

– Akkor tíznek két nap… Itt van, Zsifkó, a határidőnaplója. Ebben minden bent legyen. Hol hány ember dolgozik, mivel hogyan állunk, mit mikor kezdünk.

Zsifkó átvette a határidőnaplóját, és belelapozott. Lebiggyesztette a száját, aztán elröhögte magát. Összevert, lehorzsolt arcán torz grimaszba szaladtak a ráncok.

Krizek a központból küldött fehér papírokat négyrét hajtogatta, aztán előhúzta a zsebkését, és óvatosan felvágta.

– Mától kezdve, Zsifkó, úgy lesz, hogy délután kiírjuk ilyen cédulákra, kinek hová kell menni másnap reggel. Minden cédulán egy név lesz. Maga ezeket a cédulákat este kiviszi a tagoknak. A neveket felírja a határidőnaplójába, és reggel végigjárja a határt, ellenőrizni, hogy ki maradt otthon.

– Ennyit firkálni…

– Magának nem kell többet firkálni, mint eddig… Idáig este írta fel a neveket, hogy ki hol dolgozott, és mennyit. Most már reggel ott lesz a név a naplójában. Este csak melléje írja, hogy mennyit dolgozott.

– Ki is kell nekik vinni…

– Kiviszi és végzett… Nem kell reggel szaladgálni, vitatkozni.

– És amelyik nem jön el?

– Azt megjegyezzük.

– Attól a munka még nem lesz meg…

– Igaza van… Ahová tíz ember kell, oda kiírunk tizenötöt.

Krizek újabb cigarettára gyújtott, aztán a tintaceruzájával sorban végigszánkázott a cédulákon.

– Maga mindjárt írhatja a határidőnaplójába – vetette oda Zsifkónak. Zsifkó is ceruzát fogott, és az üzemegység-vezető asztalának a sarkán megkezdte a nevek lemásolását. Amikor végeztek a tizenöt cédulával, Zsifkó megszólalt:

– És a kaszások?

– Oda mennek a halászok, és beosztunk melléjük még… Hány ember kell oda?

– Legalább tíz.

– Beosztunk melléjük még nyolcat… De számítva a számítandókra, megírunk tizennégy cédulát.

– Tizenötöt, nem?…

– Tizennégy elég, a Szlanák és a Siffer biztosan ott lesznek.

Amikor Kovács brigádvezető visszaérkezett az irodába, meglepetten megállt, és elnevette magát.

– Mit röhög maga? – förmedt rá Krizek.

– Hajja… Olyanok maguk itt, mintha valami leckét másolnának – mondta Kovács.

– Itt a határidőnaplója, firkálhat maga is.

Krizek másnap reggel beutazott a járási székhelyre. Nem járt még a pártbizottságon, így aztán volt benne egy kevés szorongás… A vonatban felidézte magában Lantner elgyötört arcát, új határidőnaplóját, sovány, szögletes mozdulatait. „Mit akarhat ez a Lantner?… Nem tetszik neki a pofám… Ez egészen biztos… Az is lehet, hogy valamelyik szemét feljelentett… Nem baj, otthagyom az üzemegységet, aztán csinálja, aki akarja… Megleszek én a központban, szépen, csendesen. Majd duruzsolok az elnök fülébe, hogy öreg így meg úgy, tudok egy jó helyet, ahol friss húsból csinálják a pörköltet, bort öntenek a halászlébe… Ezt mondták, azt mondták… Kellene venni egy vetőgépet, az ipari vásáron jövő tavasszal megnézhetnénk az új masinákat… Eh, Krizek!… Nem tudsz te duruzsolni…” Az üzemegység-vezető legyintett, és kibámult a vonatablakon.

Krizek szegényparaszt családból származott. A faluban úgy emlegették őket, mint tiszta, dógos népeket. Tele volt a rokonság mesélő öregasszonyokkal, kemény, szikár férfiakkal, akik búcsúkor három napig mulattak, s a bicskájukat bent felejtették néha egy-egy szomszéd falubeli legényben. Krizek a munkásmozgalomról csak fél füllel hallott, a saját szegénységükkel így aztán nem is tudta összefüggésbe hozni. A kommunistákról hallott a tanítótól, vándoriparosoktól, a paptól is. A falu tanítójának tizenkilencben makacs fények gyulladtak a szemében, szaladgált, furcsákat mondott, aztán elutazott Budapestre. A Tanácsköztársaság bukása után rongyosan, kopottan érkezett vissza… Három-négy napig lapított a földes mesterlakásban, aztán megjelentek a csendőrök, és véresre verték. Amikor elvitték a tanítót, a pap azt mondta, hogy biztosan felakasztják, mert kommunista volt. Néhány öregasszony misét mondatott érte, aztán egy idő után új tanító érkezett, és a villogó szeműt elfelejtették. Krizek a sok zavaros beszéd után a kommunistákat furcsa, makacs hősöknek képzelte, akik sötét, felhős hajnalokon akasztófák alatt állnak, és az utolsó szó jogán beszédet intéznek a néphez. A nép meg nem mer a közelükbe menni, mert fél az akasztófáktól, amik bokáig érő vérben állnak. Krizek a régi képzeteit és az 1945 utáni valóságot soha nem tudta egészen összeegyeztetni. Földet kaptak, az apjával együtt tapsoltak a gyűléseken, de mindig volt egy olyan titkos érzése, hogy ennek az egésznek egyszer hirtelen vége lesz, és az agitátorok úgy járnak majd, mint a falu villogó szemű tanítója. Ez az érzése egészen a személyi kultusz idejéig tartott. Amikor először lesöpörték a padlásukat, új érzések születtek benne, és otthagyta a falut. Egy ideig téglagyárban dolgozott, aztán végleg összebonyolódott az élete.

A járási pártbizottság földszintes épület volt. Kertjével, szép tiszta udvarával leginkább családi házra emlékeztetett. Ezt a hasonlóságot azonban semlegesítették az ablakon feszülő fekete vasrácsok, a tető fölé magasodó ötágú csillag, a ház előtt parkoló nagy állami autók.

Krizek egy vörös kókuszszőnyegen jutott a titkárságra, ahol egy mogorva nő fogadta.

– Lantner elvtársat keresem – mondta Krizek.

– Várja magát Lantner elvtárs, vagy csak úgy bejött?

– Telefonált, hogy jöjjek be.

– Akkor menjen be hozzá… Kimegy a folyosóra, jobbra a második ajtó.

Krizek a jobb oldalra eső második ajtón megnézte a névtáblát, és bekopogott.

Lantner sötét tónusú, üveglappal fedett íróasztal mögött ült. Az asztalán két telefon volt, és egy naptár. A feje felett Lenin-kép, odább egy sötét árnyalatú rézkarc, fára mászó kislányt ábrázolt. Az irodában volt még egy üveges szekrény, melynek a polcain Lenin összes művei sorakoztak, egy barnára festett, vaskos páncélszekrény, egy kisasztal fotelokkal. Krizek cipője kellemesen süppedt a szőnyegen, és ez érthetetlen okból bizonytalanná tette.

– Jó napot! – mondta Krizek.

– Jó napot, Krizek elvtárs! Maga pontos ember, és nem is feledékeny – mondta Lantner, aztán felállt, és intett Krizeknek, hogy foglaljon helyet. Krizek leült. Lantner felemelte a házi telefont, és valakit utasított, hogy hozzanak be két feketét. Lantner beült a másik fotelba, és az asztalon heverő faragott cigarettásdobozból megkínálta Krizeket. Az üzemegység-vezető rágyújtott, aztán várakozva a funkcionáriusra nézett.

– Úgy hallom, Okorcán megivott már egy termést – mondta és mosolygott.

– Annyit talán nem…

– A munka hogy megy?…

– Megy… Elég nyavalyásan kezdődött, gyalogmunkára senki sem akart menni. Az egyesítés is elvette a kedvüket. A kukoricát, cukorrépát megkapáltuk, a kaszálások lefogytak. A burgonyatöltés még tart, és hát aratunk…

– Feljelentették magát, Krizek.

– Mit csináljak?…

– A kertészetnek a tájára sem megy, embereket nem ad a bulgárnak, ez helyett iszik, menyecskézik. Mit szól ehhez?

– Semmit.

– Igaza van a feljelentőnek?

– Igaza.

– Szóval önkritikát gyakorol?

– Nem gyakorolok önkritikát, hanem hazamegyek, és úgy seggbe rúgom azt a kummogó bulgárt, hogy a keze-lába kitörik. A barom úristenit a fejinek! Úgy jelentget itt, mintha nem tudná, hogy az embereket reggelente az ágyból kell kikönyörögnünk. A kukorica, krumpli, gabona, a takarmány fontosabb, mint a peszmek, zöldség, palántakórság. Hogy mikor iszom, meg mennyit iszom, menyecskézek vagy nem menyecskézek, ahhoz meg se magának nincs köze, se a bulgárnak – mondta Krizek.

– De ha a munkája az ivás miatt rossz, akkor van közünk.

– Akkor van közük. Váltsanak le. Ha találnak még egy ilyen marhát, mint én vagyok, akkor fizetek maguknak egy hordó bort.

– Nem találunk, Krizek, ezért nem váltjuk le. Tehát mi marad? Beszélünk magával, hogy módjával emelgesse a poharat és a menyecskék szoknyáját, és többet foglalkozzon az üzemegységgel. Meg kell mondanom magának, hogy az eredményei nem rosszak. Ez közös véleményünk, egyetért vele az elnök is, agronómus is. De lehetne ezt a munkát még jobban, még szervezettebben végezni. Miért nem támaszkodik a falu kommunistáira?

– Egyet sem ismerek.

– Ne mondjon ilyent. Ott van például a Preiszler bácsi, azzal miért nem tartja a kapcsolatot?

– Az kovács.

– Az kovács, éppen ezért sok ember megfordul nála. Ismeri a hangulatot, hasznos tanácsokat adhat magának.

– Ide figyeljen, Lantner elvtárs! A kocsmában több ember megfordul, mint a kovácsnál, így a hangulatot én már ismerem, azzal nyakig vagyok. Nekem emberek kellenek, engedelmes emberek, akik dolgoznak a földeken.

– A falu kommunistáira számíthat, ez biztos. Keresse meg őket! A másik pedig: arra kérjük, hogy kevesebbet igyon! Az italozás rontja az ember presztízsét, és drága is… Ebből a féktelen vedelésből csak baj lehet.

– Mi baj lenne?

– Krizek, maga egyszer már börtönben volt.

Az üzemegység-vezető elvörösödött.

– Nem kell zavarba jönni, én is voltam börtönben. Csak maga bizonyos téglaügyekből eredően, én pedig a személyi kultusz alatt, politikai okokból.

– Lantner elvtárs! Én nem ültem börtönben! Raktáros voltam, hiányom volt. Azért volt hiányom, mert loptak. Négy hónapig voltam vizsgálati fogságban. Amikor megtalálták a tolvajokat, elengedtek. Azóta ha egyetlen gyanús embert is látok az én munkaterületemen, nem tudok aludni. Rémeket látok.

– Ez ellen egyetlen orvosság van, kevesebbet kell inni, és kézben tartani az üzemegységet, akkor aztán nem lát rémeket. Nézze, Krizek, nem szeretek én prédikálni, de ez az ország a mienk, itt nekünk kell irányítani, termelni, szocializmust építeni. Ha jól csináljuk, akkor jól megy, ha rosszul, belebukunk. A nagyüzemi termelés megindult a mezőgazdaságban is… Tudom én, hogy sok minden kellene még ide, több gép, műtrágya, szakképzett vezetők, s nem utolsósorban az öntudatos mezőgazdasági munkások csapatai. Tudom, azt mondják, hogy a fokozatosság elvét nem egészen tartottuk be a szocialista szektor megszervezésénél… Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. De egy biztos, ha nem dolgozunk nagyüzemi szinten, nem tudunk a nemzetközi szakosításban részt venni, nem tudunk országosan tervezni, nem tudunk piacokat kiépíteni. Manapság csak egyenletes színvonalú minőségi árut vásárolnak meg a nyugati országokban. Kis parcellákon nem tudunk egyöntetű árut előállítani. Itt szocializmust építünk, ezt tudomásul kell venni, és továbblépni. Ilyen körülmények között kell a munkánkat rendesen elvégezni, és az általános jólét szükségszerűen bekövetkezik. Az is igaz, Krizek, hogy mi nem tudunk eleget. Maga ügyes kezű, de kis tudású üzemegység-vezető, én pedig kis tudású pártmunkás vagyok. Amit mi produkálunk, az nem versenyképes, csak az átmeneti években jó.

A mogorva nő behozta a feketét. Krizek az összes cukrot belerakta a csészébe, aztán megszólalt:

– Hogy érti azt, hogy átmeneti években?

– Úgy, Krizek, hogy az egyetemeken már gőzerővel képezik az új középkádereket. Ha azok végeznek, és bekapcsolódnak a termelésbe, jobban szervezett, ésszerűbb lesz az egész gazdasági életünk.

– És mi?…

– Mi… Vagy tanulunk most közben, a munkánkkal párhuzamosan, és akkor a magasabb követelményeknek is megfelelünk, vagy hülyék maradunk, és mehetünk a fenébe.

– Ez szép lesz…

– Így kell ennek lenni, Krizek. Az elmaradottságnak csak így lehet véget vetni… Ha jön egy fiatal kommunista funkcionárius, aki elvégezte az agrártudományi egyetemet, én örömmel átengedem a helyemet. Mindenkinek tudomásul kell venni, hogy az osztályhűség döntő tényező, de egymagában nem elég. Attól, hogy én szeretem a munkásosztályt, és lelkesedem a szocializmusért, a járásban még nem emelkednek a termésátlagok. De ha tanulok, és a korszerű tudást viszem a munkámba, jobbak lesznek a termelőszövetkezetek.

– Én azért nem érzem ezt ilyen rossebesnek – mondta Krizek.

– Ezen, látja, nem érdemes vitatkozni. Azt mondja meg, hogy tegnap este elalvás előtt mit csinált.

– Mit?… Hát azt én nem mondom meg magának.

– Nem is kell. Majd én megmondom. Evett, ivott, aztán összefeküdt egy nővel. Végül bambán elaludt. Maga, Krizek, nem olvas el egy mezőgazdasági szakkönyvet, nem járatja a mezőgazdasági folyóiratokat. Fogalma sincs róla, hogy, mondjuk, Kanadában vagy Ukrajnában mennyi szerves trágyát használnak, mennyi műtrágyát. Hogyan állnak a levéltrágyázással? Vagy tévedek? Olvassa a mezőgazdasági lapokat?

– Nem.

– Hát erről van szó. Én nemrégen egy mezőgazdasági küldöttség tagjaként az NDK-ban jártam. Az egyik gazdaságban ránk esteledett, és ott aludtunk. Találkoztam én ott egy ilyen üzemegységvezető-félével, mint itt maga. Csak annak az éjjeliszekrényén angol nyelvű szakfolyóiratok hevertek kinyitva. A német üzemegység-vezető érdeklődésemre elmondta, hogy este elalvás előtt még böngészget egy kicsit a lapokban. Aztán az is kiderült, hogy a németen kívül két nyelvet tud, az oroszt és az angolt. Ezerkötetes saját könyvtára volt, és nem lehetett olyan mezőgazdasági problémát említeni, amit ne ismert volna. Maga, Krizek, ivással tölti az estéit, és büdös kocsmákban rongálja a szervezetét. Így magára pár év múlva már nem lesz szükség…

– Rondákat mond… Nem tudom, mit feleljek…

– Sokat beszéltünk magáról, Krizek elvtárs, a központban és itt a pártbizottságon is. Az a véleményünk, hogy értékes ember. Magát jó lenne megtartanunk… Az ősszel a mezőgazdasági technikumnak indul egy kihelyezett tagozata a központban… Arra gondoltunk, hogy maga beiratkozhatna oda.

– Majd gondolkodom rajta – mondta Krizek.

– Jó, gondolkodjon. A jelentkezők közé már beírtuk, de egy név áthúzásához csak egy közepes keménységű ceruzára van szükség. Hát csak ennyit akartam mondani. Köszönöm, hogy bejött.

Lantner felállt, és kedvesen, barátságosan nézett Krizekre.

„A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll” – rikácsolta a megafon az izzadó utasok feje felett, és igaza lett. Krizek tanácstalanul bámult maga elé, de hazáig sem tudta eldönteni, hogy Lantner a bulgár feljelentése vagy a technikum miatt hívatta. Okorcán az első útja a kocsmába vezetett. Megivott három nagyfröccsöt, aztán kedvetlenül elballagott az üzemegység-irodába.

Zsifkó az asztala mögött ült, és határidőnaplóját lapozgatta.

– Jó napot! – lépett be Krizek, és Zsifkó arcára pillantott. Szépen gyógyult.

– Baj van? – kérdezte Zsifkó.

– A bulgár feljelentett bennünket.

– Nagy szemét az öreg. Én sohasem szerettem.

– Szemét, szemét, de igaza van. Meg kell szervezni az asszonybrigádot… Akiket kiírtunk, dolgoznak?

– A krumplira ráálltak tizenketten, a kaszások pedig tízen vannak.

– Szlanák és Siffer?

– Dolgoznak.

– Akkor most jön a kertészet. Hogy állunk ezekkel az asszonyokkal?

– Beszéltem a cafka asszony barátnőjével, de semmi sem történt…

– A vezércsel bedöglött… Így is jó… Hol lakik ez a Balázsné?

– A paptól följebb, zöld vaskerítés, szép, kirívó ház.

– Na, Zsifkó, én most elmegyek ehhez a Balázsnéhoz, és beszélek vele… Maga addig megkeresi Szép József lányát, és megmondja neki, hogy az üzemegység-vezető hívatja…

– Én?…

– Maga hát – mondta Krizek, és azonnal útnak indult.

Balázsné háza talán a legrangosabb volt a faluban. Zöld vaskerítés, zöld kitámasztós redőnyök az ablakon, a kaputól a házig cementjárda, virágágyások, rózsafák. Krizek lenyomta a kilincset, de a kapu zárva volt. Megrázta a kaput, aztán észrevette a kapuoszlopon sárgálló, frissen szidolozott csengőgombot. Meghúzta, s a drót másik végén, a házban, megszólalt a kolomp. Néhány perc múlva piros kendős, fürdőköpenyes nő jelent meg az ablakban.

– Kit keres? – kiabált át a kerten.

– Balázsnét.

– Milyen ügyben?

Krizeket elöntötte a méreg.

– A budai basa küldött rózsatövekért.

– Rózsatövet nem adok el, csak virágot…

„Atyaúristen, ez nemcsak cafka, hanem buta is” – sóhajtott Krizek, és újra bekiáltott a kerítésen:

– Nyissa ki a kaput, jóasszony, nem érek rá ennyit ácsorogni!

Balázsné behúzta a fejét, aztán jó öt perc múlva mintás nyári ruhában, feketére festett, kontyba rendezett hajjal jelent meg az ajtóban. Leereszkedett a járdához vezető két-három lépcsőn, és piros, magas sarkú cipőben tipegett a kapuhoz.

„Na, Krizek, ha ez neked kertészbrigádot csinál, akkor a világ teljesen megbolondult… Buta… Pipiskedő… Gyanakvó… Ezzel nem fogunk mi itt szocializmust építeni” – gondolta az üzemegység-vezető.

– Jó napot!

– Jó napot!… Maga kicsoda?

– Krizek vagyok, az üzemegység-vezető.

A nő vihogni kezdett, és gyorsan kinyitotta a kaput.

– Jöjjön, Krizek úr… Akarom mondani, elvtárs… Jöjjön be – mondta, és formás lábaival elindult Krizek előtt.

– Mi az ördögöt nevet, szépasszony?

– Hogy mit?… Még kérdi?

– Kérdem hát.

– Csak azt nevetem, hogy magáról beszél az egész környék, és én már többször elképzeltem magamban, hogy milyen érdekes férfi lehet. Tényleg maga a Krizek?

– Én vagyok… Legalábbis eddig úgy volt – mondta az üzemegység-vezető, és körülnézett a napos verandán. Muskátlik sorakoztak az üvegfal előtt, faragott állványokon, a fal mellett pedig vízipálmák.

– Tessék, jöjjön beljebb…

– Jó lesz itt is.

– Hát akkor üljön le, én egy pillanatra bemegyek, mert a tej fent van a sporhelten. Ki nem állhatom a kozmaszagot… – mondta, és befordult a lakásba vezető ajtón. Krizek leült az egyik fonott székbe, és rosszul érezte magát.

Balázsné néhány pillanat múlva újra megjelent. Két doboz cigarettát, gyufát, egy fél üveg konyakot és két kupát tett az asztalra.

– Hogy én magáról már mennyit hallottam…

– Rólam?…

– Magáról… Tudja, az volt a legjobb, amikor földre itta az egész kocsmát, maga meg bortábornok lett… Hát akkor én annyit nevettem, azt hittem, bepisilek… És most szombaton, amikor kipofozta a brigádvezetőjét, hát az megint egy csuda eset volt… Mondtam is a Mariskának, hogy végre van egy férfi a faluban, aki rendet csinál…

– Nem így van ez, szépasszony… A brigádvezető berúgott, és leesett a kocsiról…

– A Balázs Sári mindent tud, a Balázs Sári mindent megért… Úgy sajnálom, hogy ezek a szép fiúk lepotyogtak a szekérről… Az a jóravaló Szlanák és a sárga fogú Siffer… És ez az aranyos Zsifkó… Brumm… Brumm… A medve Zsifkó, és ilyen csúnyán leesni arról a szekérről – mondta, aztán féktelen nevetésbe csapott, előre-hátra hajlongott a széken. Ahogy nevetett, kitüremkedtek a púder alól a ráncai, és az egész kozmetikázás nem ért semmit. Krizek úgy érezte, hogy a nő már egy teljes napja nevet. Legszívesebben egy cserép muskátlit nyomott volna a szájába, hogy ne tátogjon már olyan rondán. A nő, úgy látszik, megérezte a veszélyt, mert hirtelen abbahagyta a nevetést, és az üveg után nyúlt. Teleöntötte a kupákat.

– Tessék, Krizek elvtárs, az egészségére – mondta, és a saját konyakját gyors, rutinos mozdulattal belöttyintette a torkába. Krizek megbabonázva nézte. „Ebből a végén mégis lesz brigadéros.”

– Tessék, igyon, gyújtson rá, érezze magát otthon.

Krizek megitta a konyakját, köszörült egyet a torkán.

– Én azért jöttem…

– Ne mondja, várjon… Előbb még egy kupácskával megiszunk, aztán jöhet a beszélgetés – mondta Balázsné, és teleöntötte a kupákat.

– Na, most meséljen – mondta a nő, amikor a második konyakot is megitták.

– Azért jöttem, mert a kertészethez szeretnénk egy állandó brigádot alakítani. Asszonybrigádot. Sokat gondolkodtunk, hogy kire lehetne ezt bízni… Magára gondoltunk. Az asszonybrigádnak biztos munkája lenne, és biztos keresete.

– Nézze, Krizek úr, vagyis elvtárs… Én azzal tisztában vagyok, hogy maguk milyen keresetet tudnak az asszonyoknak biztosítani… Egy munkaegységnél ott nem lehet többet elérni… Maguknál egy munkaegység az idén legfeljebb húsz forintot ér… Az havonta négyszáznyolcvan forint. Ilyen kevés pénzért ma ebben az országban senki sem dolgozik. Én mégis vállalom ezt a munkát. Ne gondolja, hogy bolond vagyok. Azért vállalom el, mert a jövő év már jobb lesz, három év múlva pedig egy munkaegység megér ötven forintot. Az idén bedolgozom magamat a kertészetbe, úgy is mondhatnám, hogy ezt az évet csak befektetésnek tekintem. De lenne egy kikötésem is… Hetenként csak négy napot dolgozunk ebben az évben… Az asszonyoknak, tudja, otthon is van dolga. Nekem itt van a saját kertem, és hetenként egyszer a piacra is be kell mennem. Aztán az is jó lenne, ha az év végén minden asszony kapna egy disznót. Egy jó kis hízott disznót. Valahogyan azt maguk elszámolják, van ilyen, hogy természetbeni juttatások, nem?

– Van.

– Hát akkor kapunk disznót, igaz?

– Elintézzük – mondta Krizek.

– És hány asszonyra gondoltak?

– Legalább tíz kellene.

– Tíz olyan asszonyt, aki rendesen dolgozik, és éveken át megmarad ebben a brigádban, elég nehéz összeszedni. Gyüvő-menő emberekkel én meg nem szeretek dolgozni, azok csak olyan tessék-lássék munkát végeznek. Egynek itt vagyok én, a Mariskát majd rábeszélem… Gondolkodnom kell egy kicsit… Maguk is törhetnék a fejüket.

– Hát gondolkodjon, aztán, mondjuk, holnap reggel jöjjön be az irodába, hogy mindent megbeszéljünk – mondta Krizek, és felállt.

– Ennyire siet?

– Sok a dolgom.

– Hát akkor még egy konyakot, és legközelebb majd többet beszélgetünk – mondta Balázsné, és töltött a kupákba. Krizek állva hajtotta fel a konyakot, aztán a nő nevetgélésétől kísérve, sikeresen elérte a kaput.

Az üzemegység-irodában Szép Ilus várta.

– Mit üzenget maga nekem, mint egy földesúr? – méltatlankodott a lány.

Krizek leült az asztal mögé, cigarettára gyújtott, aztán a lányra nézett.

– Tagja vagy te ennek a téesznek?

– Tagja.

– Akkor miért nem dolgozol?

– Dolgozok én éppen eleget, ott a kert…

– Lélek János kertje?

– Azé…

– Na, holnaptól kezdve a termelőszövetkezet új kertészbrigádjában dolgozol. A Balázsné lesz a brigádvezetőd. Amit az mond, azt csinálod.

A lány szájához kapta a kezét, aztán az ujjai között mégis kibuggyant a nevetés.

– Mit vihogsz?

– A cafka Sári… Hiihi… Amit a cafka Sári mond?…

– Ne cafkázz te itt senkit! Hallod-e?

– Talán bizony összeszűrte vele a levet, hogy ennyire védi?… Látom én, honnan fúj a szél…

– Na, Ilus, befejeztük. Holnap mentek dolgozni!

A lány kedvetlenül útnak indult, Krizek pedig végigszívta a cigarettáját, aztán kiment a kertészetbe. A bulgár koszos kalapja alól laposan nézegetett Krizekre. Krizek arckifejezése nem volt éppen megnyugtató.

– Tudja, miért jöttem?

– Megnézi, hogy mekkorára nőttek az élősdiek.

– Azt nézés nélkül is tudom. Azért jöttem, hogy jól seggbe rúgjam magát! A kummogó úristenit a bulgárjának! Följelentgetjük az üzemegység-vezetőt? A pártbizottságra futkosunk, mert nagy a gaz? Hát miért nem toboroz magának munkásokat?!

– Az nem az én dolgom… Ha itt rohad minden, akkor minek maguknak bulgár… Ha nincs, aki itt dolgozzon, leszedje a paradicsomot, paprikát, akkor hiába bulgárkodom én itt. Jövőre el is megyek maguktól, nem bírom én ezt nézni…

– A följelentgetés piszok dolog! Ami történt, azért én magát szar embernek tartom… Ettől függetlenül holnap kap egy asszonybrigádot… Azok mindig itt dolgoznak ezután, a Balázsné lesz a vezetőjük, azzal beszéljen meg mindent… Na, jó napot! – mondta Krizek, és otthagyta a csodálkozó bulgárt.

Másnap reggel, piros notesszal, ceruzával a kezében megjelent Balázsné. Kovács brigádvezető átadta neki a helyét. Balázsné Krizek asztala mellé állította a széket, és leült. Zsifkó is odább hurcolkodott, és megkezdődött a kertészbrigád hivatalos megszervezése. Balázsné csak nyolc asszonyt tudott összeszedni. Kilencediknek felírták Szép Ilust, de tizediket félórás tanakodás után sem találtak. Krizek végül kijelentette, hogy a kilenc asszony összeszedése is nagy eredmény, egyelőre elégedjenek meg ennyivel. Ebéd után a kilenctagú kertészbrigád kivonult a bulgárhoz.

Lélek János felesége ezen az estén nem köszönt Krizeknek, és Krizek ezt azonnal észrevette.

– Mi baja, mama?

– Minek parancsolta ki azt a lányt? Szükség volt a munkájára…

– Ejnye, mama… Micsoda kuláktempókat vesz föl? Rendes pásztoremberek voltak maguk, most meg szolgálót akar tartani?

– Velünk van ez a lány, megvan mindene… Nem szógáló ez…

– Nézze, mama… Hetenként négy napot a tsz-ben dolgozik, kettőt meg itthon. Kettőnél több napot úgysem dolgozott a kertben… Csak ténfergett… Most legalább keres egy kis pénzt…

Az öregasszony belenyugodott a változhatatlanba, és a szomszédoknak szidta az üzemegység-vezetőt. Szép Ilus négy napig nem kopogott be Krizek Jánoshoz, az ötödiken aztán felhevülten, óriási szerelemmel érkezett. Krizek hajnalig ölelte, és másnap jókedvűen fröccsözött a kocsmában. Illés a különös halászat óta előzékenyen kiszolgálta, de lehetőleg nem beszélt vele. Krizek nem vágyott arra, hogy éppen a kocsmárossal beszélgessen…

Az üzemegység élete fokozatosan normalizálódott. A kertészbrigád nagy paradicsom- és paprikaszüretet tartott, és egy teljes vontató zöldségárut vittek a piacra. Az aratás július végére befejeződött, és megkezdődött a cséplés. Esténként Krizek szorgalmasan írta a céduláit, Kovács és Zsifkó vitték az utasításokat, ellenőrizték a munkát, és az emberek többé-kevésbé engedelmeskedtek. Krizekről elterjedt a faluban, hogy kegyetlen vadmarha, de jó szándékú, amit csinál, a falu érdekében csinálja. Az emberek kezdtek reménykedni a nagyobb osztalékban. Krizek naponta többször betért a kocsmába, de keveset ivott. Órákig ácsorgott egy-egy fröccs mellett, és csendesen szemlélődött, beszélgetett az emberekkel, esetleg vitatkozott. A termelőszövetkezet ügyei nagyjából rendben voltak, Krizek Jánost két dolog azonban továbbra is nyugtalanította. Az egyik a szellemparancs volt, a másik a Fésűs lány. A szellemparancsot nem vette komolyan, hiszen részegségében fiatalkora óta rémeket látott, de érezte, hogy valami a faluban nem egészen stimmel, s ez a „valami” összefügg a meztelen őrülttel. A Fésűs lány állandóan nyugtalanította. Néha éjszaka azt képzelte, hogy a Fésűs lányt öleli, s ilyenkor Szép Ilust elhalmozta csókokkal.

Július utolsó hetében pokoli meleg volt. Mezítláb nem lehetett a porba lépni, mert égetett. Krizek ezekben a napokban főleg Illésnél tartózkodott. A söntéspultnak támaszkodott, és a nyitott ajtón át bámulta a napfényben fürdő utcát. Egyik nap, úgy déltájban nagy robogás, zúgás riasztotta fel tűnődéséből. Régi típusú piros sportkocsi száguldott végig a néptelen utcán. Amikor eltűnt a felkavarodott porfelhőben, a házak ablakai még pillanatokig rezegtek utána.

– Hát ez meg mi az isten csudája volt? – szólalt meg Krizek, de még mielőtt a söntés körül álldogáló emberek bármit mondhattak volna, a zúgás belehasított a levegőbe, és egy perc múlva a piros sportkocsi már ott állt Illés kocsmája előtt.

A kocsiból magas, barna fiatalember ugrott ki, és belépett a kocsmába.

– Jó napot, urak! – mondta, és mosolyogva körülnézett. Porcelánnadrágot viselt, fekete inget és panamakalapot. – Egy jeges konyakot kérek – mondta Illésnek.

Néhányan az ajtóhoz mentek, és az autót mustrálgatták. Öreg tragacs volt, jobb oldali kormánnyal, kopott, fekete ülésekkel. A motorház tetején többnapos tyúkszar fehérlett.

A magas, barna fiatalember felhajtotta a konyakot, aztán az emberekre nézett.

– Ki itt a főnök?

– Milyen főnök? – Néhányan vállat vontak.

– A kovácsmester azt mondta, hogy itt találom a főnököt.

– Kicsoda maga? – kérdezte Krizek.

– Titok János vagyok, géplakatos, vasesztergályos, autószerelő és habkőárus… Tudom ajánlani… A háziasszony libát vesz, akárhogy riszálja, csiszálja, nem fog a bicskája. Itt van a nápolyi habkő, egy köpés felül, egy köpés alul, máris fog a nápolyi habkő… Amerikában egyébként csak Joe-nak hívtak, én voltam Joe, az erős kezű Joe, az ezermester, Joe, a bajnok. Lányok kiáltoztak utánam Illinois államtól Floridáig, hello, Joe! Will you do me a favour?… What if we went for a walk?… He will take me for a ride?… Fine day we are having… És Joe-tól mindegyik megkapta, amire vágyott – mondta a magas, barna fiatalember, és egy szögletes köszörűkővel a kezében meghajolt.

– Igen – bólintott Krizek elképedve –, és itt most mit csinál?

– Dolgozom, iszom és szeretkezem. Én vagyok a Preiszler-féle műhely új segédje, különös tekintettel a meghibásodott traktorokra, vontatókra, vetőgépekre és szivattyúkra. Amit az urak unalmukban elrontanak, Titok János megjavítja. Joe a beteg masinák doktora, tizenkét és fél szobás, akarom mondani, félszobás otthonában este is rendel. Megcsinálja a környék összes mákdarálóját, lyukas fazekát, hűtőszekrényét és gázboylerét, beszereli a villanyt, kiszereli a rossz rádióból a jó kondenzátorokat, kutat ás, követ tör és gitározik… Ha kell, mezőgazdasági tanácsokat ad, különös tekintettel a floridai nyárra. Florida!… Micsoda állam! Versengtek értem a farmerok. A pénzemet a Morgan-bankházban tartottam, ott is hagytam…

– Jól adja – mondta Krizek –, és ebben a gúnyában akar dolgozni?

– Hapsikám, nekem a meló szent! Én a gépek doktora vagyok. A világ ma egyébként is az ellentétek karneválja. Én a saját szememmel láttam a Wall Streeten, amikor egy Crown Imperiálból kiszállt Nelson Rockefeller. Olyan topis volt, mint nálunk a nagyvásárcsarnokban a rakodómunkások. Tudják maguk, hogy mi az a Crown Imperiál, és ki az a Nelson Rockefeller? A Crown Imperiálban két rádió van, televízió, klímaberendezés, egy palota. Nelson pedig kormányzó, és ilyen farmokat, mint a maguké, reggelire ehetne kettőt. Szóval ez a Nelson topis volt. Én pedig a General Motorsnál fehér köpenyben melóztam. Most viszont itt vagyok, és fellendítem maguknak ezt a tszcs-t. Nézzék meg az arcomat, és örüljenek, megérkeztem – mondta, aztán pénzt tett a pultra, és a tyúkszaros öreg sportkocsival elrobogott.

– Ez őrült – mondta Krizek, és ebéd után sietve felkereste Preiszler Sándort, hogy valamit megtudjon a különös Joe-ról.

Preiszler Sándor elmondta, hogy Titok János eredetileg Csepelen dolgozott, jó szakmunkás volt. 1956-ban disszidált, évekig a legnagyobb amerikai gépgyárakban dolgozott, aztán utcára került és csavargott. Amikor hazajött, újra alkalmazták Csepelen. Titok Jánosból nyugaton ragyogó szakember lett, mindent tud, amit a gépről tudni lehet. Csepelről mégis kivágták pár hónap múlva, és a vidéki üzemekből is mind, mert ha berúgott, napokig nem ment dolgozni. Így került Okorcára. Krizek sokáig hümmögött, aztán belenyugodott, hogy a különös Joe valódi kovácssegéd. Titok János pedig megkezdte áldásos tevékenységét Okorcán. Nagyokat aludt Preiszlerék kamraszobájában, villámgyorsan megjavította az elromlott gépeket, ivott, és eszeveszetten száguldozott tyúkszaros autóján.

Ahogy rendeződtek a termelőszövetkezet ügyei, Krizek János képzeletét egyre többet foglalkoztatta a Fésűs lány. Egészséges, formás lábai ott villogtak előtte örökké, akár fröccsözött, akár dolgozott. Augusztus első vasárnapján aztán megunta a száraz vágyakozást, és reménykedve kiment a két falu között kanyargó patakhoz.

Az imbolygó, legelésző teheneket már messziről megpillantotta, a lányt azonban elnyelte a föld. Körüljárta a szénaboglyákat, megállt a víz szélén, de hiába. Végül felkapaszkodott a magas partra, és akkor a kanyaron túl, néhány bokor védelmező gyűrűjében egy szoknyát látott. Egy gazdátlan szoknyát… Gyorsan leereszkedett a patak völgyébe, és elindult a kanyar felé. Fésűs Marika fürdőzött. A loccsanások a tikkasztó délután csendjében Krizek elé siettek. Amikor megállt a bokrok között, nagyokat dobbant a szíve. Nevetségesnek érezte magát, de képtelen volt megfordulni. Betegesen vonzódott a lányhoz, nagy, egészséges testi szerelemmel, és ez mindent eldöntött.

Fésűs Marika alkalmi „fürdőruhában” locsolkodott, így aztán felsikított, amikor Krizek Jánost megpillantotta.

– Jó napot, Marika…

– Jó napot, jó napot… Menjen innen, maga ronda leskelődő!

– Nem mehetek, Marika…

– Nem tud menni?

– Nem… Maga olyan szép kislány, hogy nem tudok elmenni…

– Hiszi a piszi, maga csak kandúrkodik itt, és nem hagy engem fürödni. Menjen innen, mert lelocsolom!

– Nyár van, Marika… Én nem vagyok sem cukorból, sem…

– Sem, sem… Megy, vagy lelocsolom. Nem? – A lány úgy nézett Krizekre, mint egy vadmacska, s amikor látta, hogy a férfi nem mozdul, belepaskolt a vízbe. Krizekre zuhogott a langyos patakvíz, és hirtelen kitört belőle a nevetés. Fésűs Marika minél dühösebben locsolt, Krizek annál jobban nevetett. Féktelen, fiatalos nevetése aztán váratlanul átragadt a lányra. Krizek ekkor ledobta átázott ingét, nadrágját, cipőjét, és klottgatyára vedletten a vízbe ereszkedett. A lány ettől a váratlan eseménytől még harciasabb lett, és eszeveszetten fröcskölte Krizek Jánost. Krizek a vízfüggönyön át szép lassan lépkedett a lány felé, aztán amikor az már nem tudott hová hátrálni, átölelte, magához szorította.

– Engedjen, maga ronda, veszedelmes ember – prüszkölt a lány, és kapkodta a fejét jobbra-balra. Krizek várt egy kicsit, aztán amikor a lány kíváncsi őzikeszemeivel ránézett, megcsókolta. Érezte, hogy a lány testén finom remegés fut keresztül, és elernyed. Krizek erősen magához szorította, és boldogan csókolta az arcát, száját, szemét, homlokát. Amikor a lány átölelte a nyakát, Krizek a karjába emelte, és lassan kilépkedett vele a vízből. A bokrok négyszögében lefektette a fűre, s az átázott nadrágocskát lefejtette róla.

Tompos Gyula tanácselnök motorkerékpárjával Lésán és Okorca között egy eperfának rohant. Amikor a fehér mentőautó szirénázva a helyszínre érkezett, az elnök már halott volt. A rendőrség megállapította, hogy Tompos Gyula vezetés közben elaludt. A faluban borzongtak az emberek, és fekete öregasszonyok károgtak a tornácokon. „Az isten lesújtott a Tomposokra… A teremtő belát az ablakokon, és megveri a bűnösöket…” Tompos Gyula felesége őrjöngve szaladgált a szomszédokhoz, és átkozta azt a pillanatot, amikor Okorcára betette a lábát. A temetésen bele akart ugrani a sírba. Amikor lefogták, zokogva üvöltözött: „Itt hagytál, Gyula… Te hűtelen Gyula… Megöltél, engem is megöltél!…”

Krizek János a temetés után három nappal meglátogatta az elhunyt tanácselnök özvegyét. A termelőszövetkezet nevében megígérte, hogy gondoskodnak az árvákról, az asszonynak pedig felajánlotta a kertészbrigádban a tizedik helyet. Tompos Gyuláné sírt, és Krizek nem tudott neki semmi vigasztalót mondani.

Krizek álmában újra megjelentek a kísértetkutyák. A néma vezérkutya jeleket rajzolt az ablakára, és könyörögve lehajtotta a fejét. A zöld vadászkutya szemrehányóan beszélt Krizekhez:

– A mi vezérünk, a fekete kutya nem találja a nyelvét… A vezérkutya beszélni akar, megszólítani a mezők, nádasok vadjait… Énekelni szeretne a nyári éjszakákon, mint más kutyák, más vadak… A madarak kinevetik büszke szomorúságát, a fák, a nagy folyó mentén már nem becsülik… Neked szellemparancsot hoztunk, s te késlekedsz… Ne felejtsd el a fekete éjszakát, amikor a folyóban maradtál…

Krizek a zöld vadászkutya feje felett kipillantott az ablakon. Sok kutyát látott. Az út közepén egy szomorú fekete kutya ült. Mögötte állt az alacsony foxterrier, és magasra tartotta a táblát, melyen a rajzolt szellemparancs volt. A kutyák hat sorban imbolyogtak körülöttük, előre-hátra, előre-hátra.

– Te ismered a helyet – mondta a zöld vadászkutya.

Krizek bólintott, aztán a csukott ablakon át az utcára lépett. A kutyák hullámzó énekbe kezdtek, és libasorban kísérték az istállókhoz. Krizek egy bizonytalan kiterjedésű területre mutatott:

– Ez az a hely.

A kutyák némán ástak, aztán pirkadás előtt újra felhangzott hullámzó énekük. Amikor az ének elhalkult, Krizek előtt megállt a fekete vezérkutya és az alacsony foxterrier a táblával.

– Te a kutyák szövetségese vagy… Megmutattad a helyet, én megmutatom neked a szellemparancsot, amit a ködös mezőkről hoztunk – mondta a vezérkutya, és az alacsony foxterrier közelebb lépett a táblával.

– Mit jelent ez a rajz?

– Ez a bűn emberarca. Figyelned kell, mert a közeledben vannak – mondta a fekete vezérkutya, aztán hirtelen füstszerűvé vált, csak a szemei világítottak titokzatosan. Furcsa füstkutyák ültek Krizek előtt, aztán a hűvös hajnali szellő megemelte őket. A szélben sodródó, alaktalanná vált füstkutyák hullámzó énekét Krizek még sokáig hallotta.

Másnap délelőtt az üzemegység-iroda előtt megállt egy vontató.

– Jó napot! Ide lesz a szekrény? – kérdezte egy ismeretlen ember. Krizek csodálkozva nézett.

– Milyen szekrény?

– Az üveges szekrény, a könyvek meg az írógép…

– Nem ide.

– Az elnök azt mondta, hogy ide lesz.

– Akkor ide – mondta Krizek, és értetlenül bámulta az embereket, akik egy üveges könyvszekrényt, nagy köteg folyóiratot, néhány könyvet és egy írógépet cipeltek az üzemegység irodájába. Amikor elmentek, Krizek kihúzott a stószból egy könyvet, és a címre meredt: „Korszerű talajművelés”.

– Nocsak! – mondta Krizek, aztán a könyveket, folyóiratokat berakta a szekrénybe, az írógépet az asztalára állította és kipróbálta.

Tizenegy óra tájban megérkezett az elnök és az agronómus. Leültek a brigádvezetők székére, az agronómus megtömte a pipáját, és keresztbe vágta a lábát.

– Na, János, hoztunk neked egy-két vacakot. Most aztán írógépelhetsz, olvashatsz, kinézheted a folyóiratokból, hogy mikor kell szántani – mondta az elnök, és röhögött.

– Mi történt veletek? – kérdezte Krizek, és gyanakodva nézegetett a főnökségre.

– Semmi nem történt. Ez jár neked.

– Ha jár, jól van… Hanem cementvályú nem jár?

– Az is jár. Holnap hozza a vontató. Mennyit is kértél?

– Tizenkettőt…

– Húszat hoznak, hosszabbak, mint a régiek… Jövőre úgyis több kell, mert nagy hústermelés lesz… Mi újság itt, Okorcán, szidják az elnököt?

– Kit szidjanak?

– Téged… Hallom, vered a brigádvezetőket…

– Nem igaz… Kérdezd meg őket.

– Tudom, leestek a szekérről.

– Ezért jöttetek?

– Nem… Hallottuk, hogy van egy újításod.

– Nekem?

– A cédulaküldés.

– Nem újítás az. Itt járt tavaly az a tapasztalatcserés agronómus, azt mondta, hogy náluk így csinálják. Gondoltam, kipróbálom.

– Nem emlékszem erre…

– Az elnöknek nem kell emlékezni, az elnöknek elég, ha tekintélye van…

– Tüskésdisznót reggeliztél?

– Azt, kettőt, nyersen.

– Hát ide figyelj, János! Az újításodat bevezetjük az egész tsz-ben, csak egy kicsit módosítunk rajta. Azért hoztuk az írógépet, hogy ezután gépen írjátok az értesítéseket. Ha gépen írod, akkor hivatalosabb, parancsolóbb. Pecsétet is tesztek rá. Itt egy bélyegző, nesze – mondta az elnök, és nagy, gutaütéses kezével az asztalra tett egy pecsétnyomót. – Aztán ne egyet küldjetek a tagoknak, hanem kettőt. Indigóval csináljátok, a brigádvezető mind a kettőt kiviszi a tagnak, és az egyiket aláíratja vele. Az aláírt értesítéseket lerakjátok egy dossziéban. Jó?…

– Így is lehet…

– Na, most gyere, és fizess nekünk egy fröccsöt.

A hatalmas, nagy testű elnök, a szótlan agronómus és Krizek végigvonultak a falun. Az emberek összesúgtak mögöttük, és a faluban elterjedt a hír, hogy a központban készül valami. Somor másnap már biztos forrásból tudta, hogy az üzemegység-vezetőt rábeszélték az autóvételre. Az elnök Krizeknek adja a hintóját, de hetenként egyszer az autóba is beülhet, amikor éppen az agronómusnak vagy az elnöknek nem kell. A hír mindenkit szíven ütött, csak Joe, a különös kovácssegéd italozott nyugodtan, és piros sportkocsijával beleszaladt egy friss szalmakazalba. Az autót csak napok múlva tudta a kazalból kibányászni.

Krizek többször találkozott Fésűs Marikával, és esténként boldog elégedettséggel tért pihenőre. Nyugalmát azonban tíz-tizenegy óra tájban általában megzavarta Szép Ilus, s a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Krizek megkockáztatott néhány elszakadó hadmozdulatot, de az eredmény siralmas volt. Szép Ilus minden alkalommal dühödt rikácsolásba kezdett:

– Tudom én, honnan fúj a szél! Összeszűrte a levet a cafka Sárival… Francos likőröket isznak a redőnyös házban, és disznólkodnak… Mindenki tudja! A cafka Sári egész nap magáról beszél a kertészetben, „hogy ez a Krizek micsoda jópofa, ez a Krizek így, ez a Krizek úgy…” Pongyolás nő köllött magának, rafinált bugyi meg föstékszag. De én kitiprom a belit annak a ringyónak, én ki!

Amikor Szép Ilus felfedezte különös Joe-t, és a tyúkszaros autóban pöffeszkedve parádézott a falun végig, Krizek fellélegzett. Érezte, hogy megmenekült, nagy, őszinte szerelmét teljesen Fésűs Marikának szentelheti. Boldogan fröccsözött Illésnél, és zavartalanul átaludta az éjszakákat. Az élet azonban bonyolult. Krizek nagy nyugalma mindössze három napig tartott, a negyediken újra megjelent Szép Ilus. Krizek felült az ágyban, hogy méltóságteljesen hallgathassa végig a lány magyarázkodását és hazugságait. Szép Ilus azonban nagyvonalúan átsiklott az utolsó három nap eseményein, és minden felesleges kitérőt mellőzve, a tárgyra tért:

– Aranyos vénember – mondta Krizeknek, és a nyakába hullott. Krizek lekent neki egyet.

– Akkor is… Akkor is… – nyöszörgött a lány, és bebújt az ágyba. Krizek igyekezett kitelepíteni, mire Szép Ilus sírva fakadt, és ledarálta a szokásos szöveget:

– Azt hiszi, nem tudom, honnan fúj a szél?!… A cafka Sári miatt pofoz, az köll magának, a föstékszagú ringyó, de én fejbe vágom holnap a kapával, és akkor…

– És akkor elmész autózni a féleszű Joe-val, aki habkövet árult Nápolyban, s lányok füttyögettek neki Floridában.

– Már az is bűn? Magával nem autózhatok, mert magának még egy rendesebb ruhára sem telik. Maga… maga…

Így ment ez napokig, s Krizek fokozatosan beletörődött, hogy a lány, Joe ide, Joe oda, a Joe-ügy szüneteiben bekopog hozzá. Krizeknek lelkiismeret-furdalása volt, és rádöbbent, hogy a Fésűs lányt nemcsak kívánja, hanem szereti is.

Augusztus harmadik hetében Krizek viszonylagos nyugalmának hirtelen vége szakadt. Az üzemegység-irodában megjelent különös Joe, és a nyakára mutatott:

– Főnök! Ide a rozsdás bökőt, ha magát nem csukják le. Nem adok neki egy hónapot, jönnek a hekusok a meseautóval, és úgy hazavágják, hogy öt évig nem lát eget. Pedig az embernek eget kell látni. A kék ég meg a nagy kék vizek kellenek az embernek. Emlékszem, amikor Észak-Carolinában melóztam, havonta egyszer elutaztam Elizabeth Citybe, mert tengert kellett látnom. Ha egy hónapig nem láttam tengert, beledöglöttem. És tudja, mi volt az érdekes? Elizabeth Cityben meg állandóan arra gondoltam, hogy hajóra kellene szállni, és átkelni az Atlanti-óceánon. Amikor megláttam azt a szakramentomos messzeséget, meghülyültem. Egyszer tárgyaltam is már egy harmadosztályú kapitánnyal, de aztán nem lett a dologból semmi, mert…

– Ide figyeljen, Joe! Szarok a maga harmadosztályú kapitányára meg az egész hülye pofázására…

– Főnök, főnök! Egy pillanat. Nem kell bepörögni, nyugodtan ülhet itt ebben a tsz-palotában, a rendőrök biztosan ideérkeznek. Krizek volt, Krizek nincs… Magánál lopnak. Nagyon lopnak. Gondoltam, megmondom, hogy idejében becsomagolhassa az egy váltás fehérneműt, kétnapi hideg élelmet, a rózsafüzért és a maradék optimizmusát…

– Lopnak? Hogyhogy lopnak?

– Egyszerűen csak lopnak. Fogják és viszik. Köszönés nélkül. Se jó napot, se köszönöm…

– Biztos ebben?

– Főnök… Figyeljen. A számat nézze, igét hirdetek. Tegnap egy kicsit elmatattam a körzeti orvos autóján. Adott egy üveg konyakot. Amikor az udvarra értem, éreztem, hogy tudathasadásom van. Kimentem a kertbe hányni, aztán leültem a kazal tövébe, hogy rendezzem az arcvonásaimat. Elaludtam. Amikor felébredtem, két furcsa érzésem volt. Fáztam, és zsákok járkáltak körülöttem. Betakaróztam a szalmával, és aludtam tovább. Hajnalban ébredtem fel, és még mindig járkáltak körülöttem. Ezt elég furcsának tartottam, és elnéztem őket egy darabig… Az ember, tudja, részegen rém hülyéket álmodik, de mondja meg nekem, hogy a Preiszler-féle műhelytől hányadik házban van a gabonaraktár.

– Hányadikban?… Egy… kettő… három. A harmadikban.

– Főnök, a raktár egy kicsit elköltözött…

– Kik voltak?

– Joe-t nem kell összetéveszteni a rendőrkutyával. Joe-t nem érdekli, hogy kik lopnak, mennyit lopnak. Joe-t csak az érdekli, hogyan. Főnök, a maga tolvajainak szép mozgásuk volt. Együtt lengtek az árnyékokkal, az egész olyan volt, mint a hullámverés. Emlékszem, egyszer láttam néhány néger rakodómunkást valamelyik dokkban, azok is átvették a hajó fikázását, együtt mozdultak a…

– Hagyja a rohadt hajóit! Azt mondja meg, hogy ismeri a tolvajokat, vagy nem ismeri.

– Sötét volt, forgott körülöttem a kert. Néha láttam valamit, de csak árnyakat…

Különös Joe távozása után nem sokkal Krizek János üzemegység-vezető is útnak indult. Mogorva arccal érkezett a raktárba, és minden magyarázkodás nélkül átnézte az iratokat. Mindent felírt, megjegyzett, aztán telefonált a központba, hogy az első vagon gabonát Okorcáról vigyék, mert látni akarja a raktárhelyzetet. Így aztán Krizek János három nap múlva már tudta, hogy a raktárnak harminc mázsa hiánya van. A tényállást közölte a központtal, aztán a termelőszövetkezet vezetői ismeretlen tettes ellen feljelentést tettek. A raktárost leváltották, aztán a rendőrség néhány nap múlva őrizetbe vette. A raktáros felesége végigbőgte a falut, az emberek hümmögtek, vonogatták a vállukat…

Pletykák és rémhírek terjedtek, Krizek János pedig csuromvizesre izzadt éjszakánként.

Augusztus 19-én délután, amikor Krizek, Kovács és Zsifkó a következő napi munkabeosztást csinálták, az üzemegység-irodában megjelent Sztálin Ferkó. Krizek érdeklődve nézte a rövid hajú, bajszos öregembert, akinek magas, szikár alakja árnyékot vetett a szobára.

– Jó napot!

– Jó napot, Tompos! Mi járatban?

– Preiszlert, a kovácsot, ide lehetne hívatni?

– Idehívatni?…

– Ide, a Szlanákkal, Sifferrel egyetemben.

– Aztán miért kellene ezeket idehívatni, Tompos Ferenc?

– Mondani akarok valamit, ami magát meg ezeket érdekelné.

Krizek rosszat sejtett. Gyanakodva nézte Sztálin Ferkót, aztán bólintott.

– Kovács, maga elmegy Preiszler Sándorért és Szlanákért, maga, Zsifkó, pedig előkeríti Siffert – mondta.

A brigádvezetők elmentek, Sztálin Ferkó oldalt az asztalok elé húzta az egyik megüresedett széket, aztán leült. Erős, csontos öklét az ölében pihentette, és maga elé nézett.

– Tud valamit? – kérdezte Krizek.

– Tudok – mondta Sztálin Ferkó.

Krizek cigarettára gyújtott, és arra gondolt, hogy a lopás kerül szóba. Nem értette azonban, hogy miért kell ahhoz Preiszler Sándor. Aztán meg arra gondolt, hogy a halászatról beszél majd Sztálin Ferkó, meg a verekedésről. Preiszler Sándornak azonban a verekedéshez sem volt köze. Végül eszébe jutott, hogy Preiszler Sándornak különös Joe a segédje, és ekkor már biztosan tudta, hogy így vagy úgy különös Joe-ról lesz szó, esetleg valami asszonydolog, vagy…

Elsőnek Szlanák érkezett. Amikor megpillantotta az öreg Tompost, meglepődött.

– Hát maga mit keres itt?

– Amit te – mondta az öreg, és sötéten, szomorúan nézett maga elé.

Siffer és Zsifkó, Preiszler Sándor és Kovács brigádvezető csaknem egyszerre érkeztek. Preiszler csodálkozva nézett az összegyűlt emberekre, aztán felhúzta egy kicsit a vállát, és leült az irodában található harmadik székre. A brigádvezetők, valamint Siffer és Szlanák az asztalok szélén helyezkedtek el. Mindenki Krizekre nézett, de Krizek hallgatott.

– Na, mi lesz? – kérdezte Szlanák, és cigarettára gyújtott.

Az asztalok előtt ülő öregember ekkor megszólalt:

– A gabonát nem a raktáros lopta el… Előszörre csak ennyit mondok. Aki úgy gondolja, most szólhat valamit…

Az irodában nehéz csend volt. Az emberek mozdulatlanul ültek a helyükön. Krizek nézte az arcokat. Elszíntelenedtek sorra, egyik lilára változott, másik hullaszínűre. Emberszíne talán két embernek maradt, vagy még annyinak sem.

– A tolvaj ebben a szobában van… Akiről beszélek, úgyis tudja. Ha közben meggondolja magát, szólhat… De én azt hiszem, nem szól, mert patkányfajta, gyáva, mert hátulról támad, mint a sakálok.

Az irodában a mozdulatlanság még alapvetőbb lett. Sztálin Ferkó felhívására senki sem jelentkezett. Az emberek kerültek minden felesleges mozdulatot, mert féltek, hogy elárulják magukat. A cigaretták a körmökre égtek szívatlanul, aztán kihullottak a kérges ujjak közül, és a padlón füstölögtek tovább.

Az öregember körbehordozta a pillantását az embereken, aztán folytatta a magáét:

– Tudod-e, Preiszler Sándor, hogy engem miért hívnak ebben a faluban Sztálin Ferkónak?

– Mert kommunista vagy.

– Preiszler Sándor, mi nehéz időket csináltunk végig egymás mellett, mint annak a régi pártvezetőségnek a tagjai, emlékszel, én egy ideig titkár is voltam… De te sem tudod, hogy engem miért hívnak itt Sztálin Ferkónak. Nem azért, mert kommunista vagyok. Te is az vagy, mégis meghagyták a nevedet. Az enyimet elvette a nép, mert már nem illett rám. Egy másik név illett rám. A fiatal kommunisták, mint ez a Kovács is, ezt már nehezen értik meg, mert más időket élünk…

Krizek csodálkozva a brigádvezetőjére nézett. Senki nem mondta, hogy a Kovács bent van a pártban. Se Lantner, se Preiszler, se a Kovács maga. Csak dolgozott, tette a dolgát, és alig beszélt.

– A Gyula fiam halála óta nincs nyugvásom… Idáig csak vártam, vártam, hogy rendbe jönnek itt a dolgok, de nem jöttek. Most meghalt a Gyula. Azon gondolkodtam, hogy miért aludt az én fiam éppen a motoron. Otthon, az ágyban szokott aludni. Nem hiszem, hogy a motoron elaludt. A Gyula megölte magát. Nem bírta tovább a piszokságokat, a szégyent. Nem bírta tovább ennek a három csirkefogónak az életét nézni. Múltkor eljött hozzám, és azt kérdezte, mit szólnék hozzá, ha ezt a Szlanákot keresztüllőné. Sokat beszéltem neki, hogy ne tegyen ilyent, mert őt is csak lecsuknák vagy felakasztanák utána. Lehet, hogy engednem kellett volna.

Szlanák leugrott az asztalról, és elordította magát:

– Öreg, vigyázzon magára! Gondolja meg, mit hord itt össze, mert megkeserüli! Maguk ne higgyenek ennek a vén hülyének… Bolond, látszik rajta, hogy bolond. Én nem hallgatom tovább!

Szlanák az ajtó felé lépett.

– Üljön csak vissza a helyére, Szlanák – mondta Krizek –, nem tesz jót magának ez a nagy futkosás.

– Nem tarthatnak itt, oda megyek, ahová akarok!

– Most nem, majd később – mondta Krizek, aztán felemelte a telefonkagylót, a tanácsot kérte. – Krizek vagyok, a titkárral akarok beszélni – mondta. – Nincs, hát maga kicsoda?… A hivatalsegéd?… Na, jól van, éppen maga kell nekem… Ide figyeljen! Most azonnal elmegy a kovácsműhelybe különös Joe-ért, aztán mind a ketten ide jönnek az üzemegység-irodába. Útközben bemennek Illéshez, és az én költségemre hoznak egy üveg pálinkát… Hogyhogy nem lehet?… Becsukja az irodát, és az én felelősségemre eljön… Nem lesz baj, ne féljen…

Amikor Krizek letette a hallgatót, nyugalom áradt szét az arcokon, csak az öreg Tompos Ferenc maradt kemény nézésű, konok. Szlanák visszaódalgott az asztalhoz, és felült a többiek mellé.

– A Gyula inkább magát ölte meg – mondta Tompos, aztán várt egy kicsit, és halkan folytatta: – Régi történet ez, kevesen emlékeznek rá. Aki kinyitotta a száját, azt mindig valami baj érte – mondta, és Szlanákra, majd Zsifkóra nézett.

– Nyolc hold föld maradt rám a szülők után. Sokat dolgoztam, napszámoskodtam, ökröt hizlaltam, télen erdőt irtottam. 1940 táján már húsz hold földem volt. Jó földek, a legjobb helyeken. Két családom volt, a Teréz meg ez a Gyula. A lány volt az idősebb…

– Jó napot! – Az ajtóban megjelent a hivatalsegéd és különös Joe. A hivatalsegéd Krizek elé tette a pálinkát, különös Joe pedig érdeklődve nézte az arcokat. Szlanáknál egy pillanatra megállapodott, aztán közömbösen továbbsiklott.

– Na, maguk ketten most kiülnek az ajtó elé, és komótosan iszogatják ezt a pálinkát. Ha innen valaki menni akar, azt nem engedik. Értették?! Innen ember nem teszi ki a lábát, amíg nem végeztünk…

Krizek jóformán be sem fejezte a mondatot, amikor Szlanák leugrott az asztalról, és az ajtó felé rohant, a hivatalsegéd és különös Joe háta mögött.

– Állj! – ordított Krizek, de ez nem sokat használt. Különös Joe azonban a kritikus pillanatban hátracsúsztatta a jobb lábát. Szlanák megbotlott, és egyensúlyát vesztve, arccal az udvarra zuhant. Szépen összetörte magát. Különös Joe utána ment, és a göncénél fogva felemelte, mint egy békát, aztán bedobta az irodába.

– Maga vállalja a felelősséget – mondta figyelmeztetően Krizeknek, aztán hozzátette: – Joe a saját felelősségére nem üt meg senkit, mert abból baj van… Emlékszem, egyszer Elizabeth Cityben a parti kocsmák között őgyelegtem, és éppen akkor jött egy riadóautó, amikor beléptem a…

– Máskor! Joe, máskor, menjenek innen ki ezzel a pálinkával.

– Pohár nincs?

– Indulás, mert megmérgedek – mondta Krizek.

Amikor a hivatalsegéd és különös Joe mögött becsukódott az ajtó, a rövid hajú öregember újra megszólalt:

– Szép barna lányom volt, többen szemet vetettek rá… Talán tizenhét éves lehetett, amikor meghallottam, hogy ez a Zsifkó koslat körülötte, mezőn, kertben, hol az egyik falu végin, hol a másikon… Aztán ott értem őket egyik este a saját pajtámban. Vártam, hogy ez a Zsifkó mond majd valamit, hogy szereti, meg feleségül akarja venni, de ez csak hallgatott ott a pajtában, mint egy tinó. Így aztán pofon csaptam, ahogy illett, a lányt meg a feleségem verte ki, jó emlékezetesen. Ez a Zsifkó a legjobb fiatal gazda volt a faluban. Én nem bántam volna, ha elveszi a lányt. De ennek akkor még élt az apja, és a háznál az parancsolt. Az anyja meg, szegény Rozál, mindig nagyravágyó volt… Meghallottam én, hogy valami módosabb lányt akarnak vele elvetetni Lésánban. Egyik vasárnap aztán mise után bekopogtam hozzájuk. Megmondtam az öreg Zsifkónak, hogy ez meg ez a helyzet, intézkedjen, vagy csúfság lesz, mert a fia csak nem maradt el az én lányomtól. Pár napra rá jöttek a kérők. Ezek aztán attól kezdve jegyben jártak, de úgy is lehetne mondani, hogy jegyben szeretkeztek tovább. A falu felét aztán elvitték katonának, Zsifkót is. A Dontól küldözgetett a lánynak tábori kártyákat, az meg csak epedezett, áhítozott utána. Aztán gyütt a német megszállás, és hozzánk is beszállásoltak három katonát. A szőke őrmester a második napon már kölnit hozott a lányomnak. A feleségem mire jobban szemügyre vette a dolgokat, már késő volt. Az őrmester fölcsinálta az én Teréz lányomat. A németek mentek a fronttal, a lánynak meg nőtt a hasa. Zsifkó anyja, a Rozál megírta a gyereknek a frontra, s az rá egy hétre már sebesült volt. Amikor a tábori kórházból hazajött, arra északon még háborúztak. Zsifkó civilbe öltözött, és bekopogott hozzánk. Csak az asszony volt otthon, meg a lány, én fáért jártam az erdőre. Ez a Zsifkó megállt a konyhában, aztán nekiesett a lánynak, és szótlanul verte. Ha a feleségem nem fog rá kést, talán agyonüti. Sajnáltam a lányt… Bűnösen, csúffá téve is az én lányom volt, az én lányomat pedig ne verje senki! Este megvártam Zsifkót egy karóval, és elagyabugyáltam. Akkor megmondtam neki, hogy többet az én küszöbömet ne lépje át. Ha mégis bejönne Tompos Ferenc házába, onnan élve nem megy ki. Zsifkó minálunk azóta nem járt. Így van, Zsifkó?!

– Így… Most azt is mondja el, amit kihagyott!

– Mindent elmondtam.

– Nem mondott! Maga arra spekulált, hogy én ottveszek Oroszországban! – mondta Zsifkó, aztán leugrott az asztalról, és az öreg, rövid hajú ember orra előtt kezdett hadonászni.

– Gyerek, én más halálára soha nem spekuláltam.

– Csak számolt vele! Milyen szépen kértem én magát, hogy tartsuk meg az esküvőt… De maga azt mondta, hogy nem! Aztán amikor már mennem kellett, arra kértem, hogy a lány költözzön az édesanyámhoz, hogy az vigyázhasson rá… Maga azt sem engedte! Azt mondta, hogy tudnak maguk arra vigyázni! Nem engedte, mert arra gondolt, hogy én odaveszhetek! Aztán a lánya meg hoppon marad, özvegykedik a maga nyakán! Arra spekulált, hogy ha én odaveszek, feleségül adja máshoz… De az isten megverte magát, Tompos Ferenc, nagyon megverte… Magukra fért, mert engem megkínoztak. A maga lányát nagyon szerettem, a szívem alatt tartottam a fényképét. A lány tartotta bennem az erőt… A fronton mindig arra gondoltam, hogy haza kell jönnöm, akárhogyan is haza kell jönnöm! Aztán megkaptam az értesítést, hogy a lány összeszűrte a levet egy német őrmesterrel. Maguk, Tompos, énvelem nagyon elbántak. Még azon a napon jelentkeztem felderítőnek… Bemászkáltunk a muszka sáncok közé. Egy hét múlva eltaláltak. A bajtársaim a csuklómra szíjat kötöttek, és úgy húztak vissza az állásainkhoz. Egy kilométert csúsztam a saját véremben. Ezt tették velem, Tompos Ferenc!

Az öregember hallgatott.

Zsifkó fölindultan járkált az irodában, és néha beleordított a csendbe:

– A falu szégyene voltam! Csúffá tettek! Mutogattak rám az utcán… „Ott megy Zsifkó, akinek a menyasszonyát fölcsinálták a németek.” És én nem mentem el innen, mert nem bírtam elmenni. Itt döglődtem, dolgoztam tovább. Ha eszembe jutott Tompos Teréz, ittam… Hetenként háromszor földre ittam magamat… A részeges Zsifkó aztán csak pusztult, egyre pusztult. Maguk azt hiszik, hogy ezzel vége? Öregember, mire vár?!… Ugasson!… Ugasson ki mindent! Ne üljenek ezek a trágya emberek se nyugodtan!… Mit nézel, Szlanák?! Neked mondtam, hogy trágyadomb vagy! Gyáva szar vagy, sakál, hullarabló, hiéna!!! Gyere, állj fel, ha nem tetszik, hadd verjem össze a pofádat. Ne félj, ha én megfoglak, nem maradsz élve, nem leszek olyan kíméletes, mint ez a Krizek János.

– Krizek Jánostól te is megkaptad a magadét – mondta Szlanák, és falnak vetett háttal tovább ült a földön, csak a szeme villogott sötéten.

– Igaza volt! Majdnem a holtágba veszett! És ki billentette meg a csónakot?!… Ki evezett onnan tovább? Ki mondta, hogy dögöljön meg a Krizek János? Talán bizony én vagy a Siffer?!

– Én nem mondtam – szólalt meg Siffer.

– Meg én se! – mondta Zsifkó. – Na, öregember, ugass, az anyád hétszentségit, ugass!

Kicsit kinyílott az ajtó, és felbukkant különös Joe feje.

– Menjen vissza – mondta Krizek.

Az ajtó becsukódott, és az öregember újra megszólalt:

– Amikor a Teréz lányom a hatodik hónapban volt, a katonaságtól hazatért Szlanák Lajos is. Tájékozódott egy kicsit a faluban, aztán egy hét múlva bekopogott hozzánk. Azt mondta, hogy elvenné a lányt feleségül. Éreztem én, hogy ez nem lehet rendes dolog, így aztán hallgattam. Ez a hiéna pedig folytatta:

– Megszabadítom magukat a szégyentől, de ennek ára van…

– Mi az ára? – kérdeztem.

– Magának húsz hold földje van.

– Annyi – mondtam.

– Ezt a húsz hold földet az esküvő napján a lányra íratja, s a földeknek a tájára sem jön többet.

Én akkor fölálltam, és elüvöltöttem magamat:

– Kifelé!

A feleségem három napig sírt, aztán azt mondta, hogy a földet oda kell adni a Szlanáknak… Majd dolgozunk tisztességgel, és isten segítségével visszük valamire. Ez a Szlanák kisemmizett bennünket… Ott álltam a semmiben, az asszonnyal meg a Gyula fiammal… Arra gondoltunk akkor, hogy legalább nyugodtan élünk, de a nyugalmat nem lehet megvásárolni. Amikor más falukban javában osztották a földet, én akkor vesztettem el az enyimet. Itt uradalom nem volt, földosztás sem volt. De nekem úgysem adtak volna, mert a húsz holdról nem tudtam volna számot adni. Ez a hiéna Szlanák pedig beült a nagy birtokba. Az enyimmel együtt harminc hold földje volt. Azt sem tudta, mit csináljon gazdagságában… Üzletelni járt, feketézett a zsírral, liszttel. Nagyon meggyűlöltem a gazdagságát és minden gazdagságot. Valahogyan azt szerettem volna, ha senkinek sincs többje, mint nekem, vagy pedig nekem is lenne valamim. Jöttek akkoriban az agitátorok délelőtt, délután… Én aztán tapsoltam nekik. Amikor szóltak, én azonnal beálltam kommunistának! Emlékszel még, Preiszler Sándor?

– Beálltál egy szóra, ez biztos – mondta a kovácsmester.

– Beálltam és mentem, mondtam, csináltam, amit a járásiak mondtak. A lányom közben megszülte a gyereket. Ronda volt, bolondforma és beteg… Szlanák, amikor meglátta a gyereket, elkedvetlenedett. Egy szép fattyúgyereket még csak elnevelget az ember, de egy bolondot, szörnyeteget már nehezen. Ahhoz szentnek kell lenni. A lányom bőgött, hogy megverte az isten. Én megmondtam neki, hogy nincs isten, ha még egyszer meglátom imádkozni, agyonütöm. Ezt a feleségemnek is megmondtam. Ettől kezdve otthon sem szerettek. A fiam napszámba járt, aztán letöltötte a katonaidejét. Amikor hazajött, elnök lett. Valahonnan az Alföldről hozott feleséget. Mi a lakodalmára sem mentünk el, csak itt találkoztunk a fiatalasszonnyal, amikor hazahozta. Engem azután tanfolyamra küldtek, később pártiskolára, és titkár lettem… Kevés ilyen párttitkár lehetett az országban, mint amilyen én voltam. Megtanultam én mindent, amit elém tettek. Jó fejem volt. Lenintől, Sztálintól oldalakat tudtam könyv nélkül elmondani. Velem nem lehetett okoskodni. A nehezebb helyekre a járásiak elvittek autón, aztán egy hét alatt én rendet csináltam. A lányom meg Szlanák ügye a körülmények szerint romlott. Szlanák kuláklistára került, ha nem az én lányom a felesége, akkor mehetett volna a Hortobágyra rizst aratni. Aztán jött a tsz. Nagy gazdaságok itt nem voltak, az emberek azzal a tíz-tizenkét holddal elég könnyen beléptek. Egyetlen ember nem írt alá, az a Szlanák volt. A járástól kijött egy elvtárs, és figyelmeztetett, hogy beszéljek a vejemmel, mert baj lesz. Én aztán elküldtem ezért a szarevőért két embert, és amikor belépett az irodámba, mindjárt megszólítottam…

– Verekedett maga is, akár ez a másik állat… – mondta Szlanák, és gyűlölködve Krizekre nézett.

– Nem mondom – folytatta a magas öregember –, adtam neki egy közepes pofont, amikor belépett, köszönésképpen, hogy mégis érezze, rokonhoz érkezett. De utána én mindjárt figyelmeztettem, hogy nem ártana, ha aláírná a belépést. Nehezen értett szegény Szlanák, úgy a huszadik pofonnál kezdte csak megsejteni a nagyüzemi mezőgazdaság fölényét a kis táblás, elmaradott parasztgazdaságok felett. Kellett még aztán nyolc-tíz nagyobb pofon neki, hogy a saját elhatározásából aláírja a belépési nyilatkozatot. Amikor a Szlanák bent volt végre a tsz-ben, és az államom visszaszedte tőle a fődemet, én úgy megszerettem a Magyar Népköztársaságot, hogy a feleségemet is megöltem volna, ha kezet emel a rendszerre. 1956-ban aztán belőttek egy sorozatot az ablakomon, de nem találtak el. Az asszonnyal mi akkor még az udvarra sem léphettünk ki. Amint nyílott az ajtó, már füttyögtek a golyók. Személyesen nem mertek értem jönni, mert féltek a bosszúmtól. Nem voltak itt biztosak az ellenforradalomban, és arra mindenki vigyázott, hogy a végén én egyetlen nevet se tudjak mondani. Orozva akartak lelőni, mint a veszett kutyát. Úgy körülbelül tudtam, hogy kik lődözhettek rám, de nem mondtam be egyetlen nevet sem. A tiedet sem mondtam be, Szlanák, pedig téged a fiam látott, amikor egész éjszaka a szomszéd ház tetején hasaltál egy géppisztollyal.

– Én nem lőttem magára egyet sem…

– Nem?… Ezeket, nézd, mind énrám lődözted el. Az ajtóból, a szemöldökfából, a falból szedtem ki üket, amikor vége lett – mondta a magas öregember, és egy marokra való nyomódott, ütődött géppisztolygolyót borított Krizek asztalára.

– Aztán itt van még egy, ezt pisztolyból lőtted rám a Drávánál. 1957. január 10-én este. Emlékszel?

– Nem jártam ott.

– Fenét nem jártál. A golyó egy fába csapódott, én meg összeestem, mintha eltaláltál volna. Hangosan nevettél, de nem mertél közelebb jönni, hogy megnézd az eredményt. Én akkor téged szitává lőhettelek volna, mert ott volt a kezemben a pisztoly, de nem lőttem, mert a lányomra gondoltam. Másnap aztán nagyot néztél, amikor összetalálkoztunk az utcán. Mondd csak meg az embereknek, hogy az apósodtól akkor mekkora pofont kaptál!

Az irodában csend volt, senki nem moccant, nem szólt.

– Tudják – folytatta az öregember –, én nem jelentettem fel ezt a szarevőt akkor sem, mert abban reménykedtem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Gondoltam, majd csinál egy rendes gyereket a lányomnak, és az is megnyugszik szegény… De ez a Szlanák csak lopni tud, hazudni, rejtekből lövöldözni a gyanútlanra.

– Na, mostan aztán elég! – állt fel Szlanák, és az összetört, véres arca még jobban eltorzult. – Arról beszéljen, hogy a lánya egy fehérmájú ringyó! Annak semmi sem elég, csak liheg, sárlik, mint egy szuka!! Arról beszéljen, hogy összeszűrte a levet Zsifkóval, és én alighogy kihúzom a lábamat a házból, már a kazalban fekszenek, vagy éppen az ágyamban.

– Ha így van, miért nem dobod ki? Miért élsz vele?… Én majd megmondom… Gyáva vagy, tolvaj vagy. Nincs neked becsületed. Ha becsületed lenne, ezer holdért sem vetted volna el.

– Maga beszél?! Maga faluréme. Miért hívják magát Sztálin Ferkónak?

– Én furcsán kerültem bele a kommunizmusba, de hiszek benne, akár tetszik neked, Szlanák, akár nem! A lányommal meg az a helyzet, hogy másfél évtized alatt sem tudtál neki egy gyereket csinálni. Amikor látta, hogy nálad már nem találja meg a boldogságát, inni kezdett. Aztán egyszer jó borosan összefeküdtek Zsifkóval. A Zsifkót valamikor nagyon szerette a lányom, nem is csodálkoztam, hogy kiújult közöttük a dolog. Megmondtam neki, ha még egyetlenegyszer meglátom részegen, agyonvágom. De azért, hogy a Zsifkóval összefeküdt, nem szóltam, nem is szólok. Mit csináljon temelletted, Szlanák? A Zsifkó legalább kedvire tesz az ágyban…

– Na, most mindent kipofázott, most megnyugodhat! – mondta Szlanák, és menni készült.

– Még van egy-két apróság… Magának, Krizek János, mi a véleménye, miért nem szól ez a Szlanák Zsifkónak? Mert, ugye, ha az ember szereti a feleségét, vagy megszokta, talán nem dobja ki, ha kiderül róla valami… De a férfinak csak szól! Beveri a fejét, vagy szépen megkéri, hogy többet ne másszon be a feleségéhez az ablakon. De ez a Szlanák hallgatott… Vagy szólt neked, Zsifkó?

– Nem szólt.

– Az én vejem, emberek, egy nagy tolvaj. Amióta csak megalakult a tsz, ez állandóan lop, hordja, viszi a közöst… Lószerszámtól a terményig mindent hazavisz, amit csak meglát. Zsifkó a brigádvezetője. Ha ez a Zsifkó egy kicsit odanézne, Szlanák már régen börtönben lenne…

– Azt mondja, hogy én vele lopok?! – hördült fel Zsifkó.

– Ne ordíts, fiam, mert te is megéred a pénzedet. Engedted, hogy a fél tsz-t hazavigye ez a Szlanák, egy asszony miatt! Nem mondom én, emberek, hogy ez a Zsifkó tolvaj. De ha a Szlanák a szeme láttára rakott föl egy szekér lucernát, behunyta a szemét, vagy elment onnan. Éveken át hagyta, hogy a Szlanák meg ez a másik zsugori meglopja a tsz-t – mondta, és Sifferre nézett.

– Ne higgyenek neki, láthatják, hogy bolond! – mondta Szlanák, de Krizek leintette:

– Mondja csak, Tompos! – fordult az öreghez.

– Az én Gyula fiam ennek a Szlanáknak az ügyeibe bolondult bele. Hol egy lopást kellett elsimítani, hol egy pálinkafőzést, orvhalászást, falopást… Pedig nagyon utálta ezt a Szlanákot, de a nővére miatt sok mindent megtett… Ez a szemét meg tudta ezt, és csak mászkált a nyakára, amíg neki nem rohant annak a szederfának… Most aztán itt van ez a gabonaügy. A harminc mázsa gabonából tizenöt ott van Szlanák padlásán, a széna alatt, a másik fele meg Siffernél valahol. Ezek itt nyugodtan járnak-kelnek a faluban, a raktáros meg börtönben ül. Tompos Ferencnek ez már sok! Meg kellett mondanom. Preiszler Sándor, téged azért kértelek ide, mert jól ismersz engem, tagja voltál a régi pártvezetőségnek, és a mostaninak is tagja vagy. Ketten vagytok itt a Kováccsal… Majd ha lesz új csúcstitkár, vizsgáljátok meg az ügyemet. Ebben a gabonadologban pedig segítsetek Krizek Jánosnak – mondta és felállt.

– Várjon még – szólalt meg Krizek, és komoran körülpillantott az irodában. Az embereket már alig lehetett látni. Árnyékok ültek az arcokon, a falak mentén már sötét volt.

– Kovács, gyújtson villanyt! – mondta, aztán Sifferhez fordult. – Beismeri a gabonalopást?

Siffer Szlanákra pillantott.

– Ne oda bámuljon! Ott már nem kap segítséget! Engem nézzen és válaszoljon, hogy beismeri vagy nem ismeri.

– Beismerem…

– Hogyan csinálták?

– Délután gabonát hordtunk… Amikor a raktáros kiment, a zárakat megnyitottuk az egyik ablakon, és behajtottuk újra, mintha csukva lenne… Éjszaka a zsákokat lehordtuk a kert alá, aztán ott kocsira raktuk.

– A Zsifkó tudott róla?

– Nem tudott.

– És a többiről?

– Mi nem szoktunk neki szólni… Én nem tudom, mit tudott, meg mit nem tudott. Szólni nem szólt nekünk, az biztos… És… És… az az igazság, ha valami munkában mi jól bent voltunk, Zsifkó mindjárt a faluba ment… Azt beszélik, ilyenkor járt Szlanák feleségéhez.

– A gabonát maga hová tette?

– A jászó alatt van egy vermem… Ott van.

Krizek fölírt egy-két dolgot, aztán Szlanákot szólította.

– Maga, Szlanák, beismeri a gabonalopást?

– Nem loptam semmiféle gabonát… Ha hazavittem volna pár zsákkal, akkor is a sajátomból vittem volna…

– Nem lopott, hanem hazavitte?

– Nem vittem haza.

– A Siffer már beismerte.

– Hazudik.

– Az apósa látta is a gabonát a maga padlásán…

– Az is hazudik.

– Na, Siffer, mondja a Szlanák szemébe az igazságot.

Siffer kényszeredetten fordult Szlanák felé.

– Minek tagadod, látod, hogy mindent tudnak…

Szlanák hátralépett, és akkora pofont adott Siffernek, hogy az a brigádvezetők közé zuhant. A következő pillanatban aztán feltépte az ajtót, és a csendesen kvaterkázó hivatalsegéd és különös Joe feje felett az udvarra ugrott, elrohant.

– Főnök, megfogjuk? – kiáltott be Titok János az irodába, de Krizek legyintett.

– Hagyják, ez már nem a mi dolgunk lesz…

Siffer feltápászkodott, és az arcát fogdosta. Szlanák ujjai piros nyomokat hagytak rajt. Krizek Zsifkóhoz fordult.

– Zsifkó, igaz, amit Tompos Ferenc elmondott?

– Igaz.

– Tudta, hogy Szlanákék lopnak?

– Tudtam… De én nem értem rajt őket sohasem…

– Mert nem akarta!

– Nem tudom… Nem gondolkodtam ezen, hogy ott akarom érni ezeket, vagy nem…

– Odajárt Szlanák feleségéhez?

– Oda… Nekem igazság szerint több jogom van hozzá, mint a Szlanáknak.

– Akkor miért nem veszi feleségül?

– Nem lehet… A Szlanák is használta… Amikor összebékültünk, mondtam a lánynak, hogy a Szlanákkal ne feküdjön többet össze… Meg is ígérte, de aztán összefeküdt vele továbbra is.

– Honnan tudja?

– Tudom… Az ilyesmit az ember tudja.

– Magát most lecsukják, Zsifkó…

– Nem baj. Elmehetek?

– El.

– Én? – kérdezte Siffer.

– Maga is – mondta Krizek, aztán Tompos Ferenchez fordult. – Milyen embernek tartja magát, Tompos?

– Hát… Embernek… Öregembernek…

– Tudja, maga is megérdemelne egy kis börtönt… Évekig tűrte ezt a disznóságot. Ha öt évvel korábban szól, minden másként alakul.

– Lehet, de ne felejtse el, hogy én a lányomat mindig sajnáltam… Aztán meg kinek mondhattam volna el, meg hogyan? Most el lehetett mondani, mert a raktárost ártatlanul lecsukták.

Amikor Tompos Ferenc elment, Krizek szólt a hivatalsegédnek és különös Joe-nak is, hogy hazamehetnek. Krizek visszaült az asztala mögé. Különös Joe hangja behallatszott az utcáról: „Túl a Mississippin élt egy icipici édes farmer lány… Szép volt, mint a mese, volt is szerelmese, ő sem tudja, hány…”

Az üzemegység-iroda csendjét Kovács brigádvezető törte meg.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Krizektől. Krizek sokáig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:

– Feljelentem őket… A többi a rendőrség dolga.

– A Zsifkót én nagyon sajnálom – mondta Kovács.

– A Zsifkó nem rossz ember – bólogatott Preiszler Sándor. Ezzel Krizek is egyetértett, de hiába gondolkodott, Zsifkótól nem lehetett különválasztani Szlanákék ügyét.

– Hiába… A Zsifkón mi nem tudunk segíteni… Ha lecsukják, lecsukják… Legalább tanul belőle… Az lenne a legjobb, ha elvenné feleségül ezt a Tompos lányt.

– Szlanák feleségét? – kérdezte Kovács.

– Azt.

– Nem veszi el. Büszkébb… Az anyja sem engedné… A Szlanák meg lehet, hogy most sem akar elválni…

– Hogy a Szlanák mit akar, az már nem sokat számít… Amit az öreg Tompos elmondott, azért kap úgy tíz évet, de lehet, hogy még többet is…

– Ronda egy gazember volt – mondta Preiszler Sándor. – Tudja, Krizek elvtárs, semmit sem lehetett idáig rábizonyítani… A faluban meg bomlasztott örökké… Hol ez ellen lázított, hol az ellen… Hallotta, lövöldözött a saját apósára…

Krizek felemelte a telefonkagylót. Belehallózott, aztán a tsz-központot kérte. Egy nő vette fel a kagylót a vonal másik végén, és közölte Krizekkel, hogy az elnök már hazament. Krizek megkérte, hogy azonnal keressék meg az elnököt, és az elnök hívja vissza, mert sürgős…

Szótlanul ültek az irodában. Jó negyedóra múlva csörrent meg a telefon az üzemegység-vezető asztalán.

– Tessék, Krizek vagyok – mondta.

– Az elnök? – kérdezte Kovács.

Krizek bólintott, aztán a kagylóba beszélt tovább:

– Megvannak a tolvajok… A gabonát Szlanák és Siffer lopták el… Itt volt az öreg Tompos, az mondott el mindent… Igen… A Siffer beismerte… Szlanák nem… Persze, majd a rendőrségen… De most azonnal jelentsétek fel őket, mert én semmi jót nem olvastam ki a szemekből… Igen… Viszonthallásra, öreg… – Mára befejeztük – mondta Krizek János.

– A tagoknak nem vittünk értesítést – mondta Kovács.

– Megírtuk valamennyit?

– Meg.

– Akkor, Kovács, maga vigye ki a papírokat. Mindenkinek. A Zsifkó embereinek is.

Preiszler Sándor hazament, Krizek pedig benézett Illés kocsmájába. Az emberek nyugodtan italoztak, izzadtak. Krizek komótosan megivott két fröccsöt, elnézte egy ideig a likőrösüvegeken mászkáló, ragacsos lábú legyeket, aztán köszönt Illésnek, és elindult a szállása felé.

Nyugodt augusztusi este volt. A fogyó hold a Dráva felett birkózott néhány kócos, nehezen mozduló felhővel. A fénye egy-egy percre megerősödött, aztán újra megfakult negyedórákra. Az égbolt legmagasabb pontján megcsúszott egy-egy csillag, s nagy sebességgel belezuhant a titokzatos messzeségbe. Krizek lépkedett a járdán, és nézte a csillagképeket. A Göncölszekér és a Nagymedve régi szeptembereket juttattak az eszébe, amikor kis kukoricacsőszök összeverődtek a táblák végén, és nagy, loboncos tüzeket raktak, lófogú kukoricát és tököt sütöttek… A parázs mellett órákig elültek, és bámulták a fehéren ragyogó csillagokat.

Krizek evett egy keveset Lélek Jánosék előszobájában, aztán megmosakodott és lefeküdt. Tizenegy óra tájban besurrant hozzá Szép Ilus, és nesztelenül bemászott az ágyba. A lány karjában nagyot nyújtózott Krizek János, aztán elaludt. Nyugodt álma volt. Hajnaltájban arra ébredt, hogy a lány rázza a vállát.

– János… Ébredjen már, János…

Krizek kinyitotta a szemét, és értetlenül nézett a lányra.

– Mit akarsz?

– Nem hallja? Emberek futnak az utcán… Kutyák tutulnak… Valami baj lehet.

Krizek felült az ágyban, aztán sietve a földre ereszkedett. Kinyitotta az ablakot, és rákiáltott egy futó emberre:

– Mi történt?

– Tűz van – hallatszott az utcáról röviden, ijesztő egyszerűséggel.

– Gyorsan hazamész – mondta Krizek a lánynak, és kapkodva magára rángatta a ruháit.

Krizek János borzongva, rossz sejtelmekkel lépett az utcára. A tűz vörös fénye a falu közepén világított. Krizek szaladt, mint mások, de oltanivalót már nem talált. Tompos Ferenc háza csaknem a porig égett.

– Kis híján bent égtek – mondta Kovács, és az árokparton köhécselő Tompos Ferencre és feleségére mutatott.

– Hogyan történt?

– Szlanák rájuk gyújtotta…

– Hol van a Szlanák?

– Nem tudom… Senki sem tudja…

Másnap kilenc óra tájban megérkezett a rendőrség, két tűzoltótiszt, az elnök, az agronómus és a járási pártbizottságtól is két funkcionárius. Megnézték Tompos Ferenc leégett házát, aztán bevonultak Krizek János irodájába, és mindenkit kihallgattak, akit lehetett. Tompos Ferenc elmondta, hogy nagy melegre ébredt és fulladt. A szobában már világítottak a gerendák, és a nagy füstben húsz centire sem lehetett látni. A feleségére ordított fuldokolva, de az már elájult. Az asszonyt a hátára vette, és kifelé indult. Amikor kinyitotta az ajtót, lángok nyaldostak befelé az eresz alól. Az udvaron elájult ő is. A szomszédok locsolták fel, és cipelték ki az utcára. A ház negyedóra múlva összeroskadt.

A tűzoltók megállapították, hogy petróleumot öntöttek a tetőre, és több ponton gyújtották meg.

– Kire gyanakszik? – kérdezték Tompost.

– Senkire – mondta Tompos Ferenc. – Hanem tudom, hogy Szlanák Lajos gyújtotta rám a házat.

– Haragosa magának a Szlanák?

– A vejem.

– Miért gyújtotta magára a házat?

– Tegnap este vallomást tettem ellene lopás miatt.

A hatóság kihallgatta Tompos Terézt is. Az asszony elmondta, hogy Szlanák Lajos az irodából csak néhány percre ment haza. Zsebre tette a háznál található összes pénzt, és azonnal elment. Nem mondott semmit, még csak nem is köszönt…

Szlanák eltűnt a faluból. Senki nem látta, senki nem tudott róla.

A rendőrök kihallgatták Zsifkót és Siffert, aztán mind a kettőt letartóztatták és elvitték.

Az elnök, az agronómus és a járási pártbizottság munkatársai sokáig tárgyaltak Krizekkel, végül megállapodtak, hogy amíg Zsifkó ügye eldől valamerre, Krizek elvégzi a brigádvezető munkáját is.

Három nap múlva határőrtisztek érkeztek a faluba. Először a párttitkárt keresték, aztán a tanácselnököt, végül megelégedtek Krizek Jánossal. Leültek az üzemegység-irodában, és iratokat raktak maguk elé.

– Lakott ebben a faluban egy Szlanák Lajos nevezetű ember? – kérdezték.

– Lakott – mondta Krizek.

– Az elvtárs ismerte?

– Jobban, mint kellene… Embereket zsarolt, lopta a termelőszövetkezetet, végül felgyújtotta az apósa házát, és elszökött. Rendőrségi eljárás van ellene.

– Mikor szökött el?

– Négy napja, éjszaka…

Az egyik határőrtiszt egy fényképet tett Krizek elé. A fénykép egy puffadt arcú halottat ábrázolt.

– Ez volt?

– Nem tudom….

– A Drávából fogtuk ki… Tiltott határátlépés közben bentfulladt a folyóban… Az igazolványa Szlanák Lajos névre szól.

– Akkor biztosan az, minden stimmel – mondta Krizek.

– Hozzátartozója él a faluban?

– A felesége meg az apósa, akinek felgyújtotta a házát… A szülei régen meghaltak.

A tisztek felírták a neveket, aztán felálltak.

– A hozzátartozókat majd írásban értesítjük – mondták, aztán köszöntek és elmentek.

Krizek órákig ült az asztala mögött mozdulatlanul. Azon tűnődött, hogy milyen nagy fordulatai vannak az életnek… Egyik héten az ember még dolgozik, lop, szeretkezik és hazudik… Nagyokat nevet a kocsmai vicceken, és a másik héten már halott. Akik ismerték, nem is látják többet, legfeljebb egy fényképen, amin felismerhetetlen… Az emberre visszaütnek a cselekedetei. Évekig lehet hazugságban élni, évekig lehet lopni, de aztán egyszer hirtelen minden kiderül… És nem lehet tudni, hogy melyik lesz az a pillanat, és ki lesz az az ember, aki a megfelelő pillanatban végez vele. A társadalom nevében. A többi ember nevében. Itt van ez a Titok János, ez a különös Joe… Vissza kellett neki jönni Floridából, hogy Szlanák Lajost tetten érje… Pedig milyen messze van ez a Florida meg az a nyavalyás Elizabeth City, amit ez a Joe örökké emleget… Hányszor leüthették volna ezt ott, elsüllyedhetett volna a hajója hazafelé… Nem… Hazajött, aztán egy fusizás és egy berúgás között észrevette, hogy valakik zsákokat cipelnek. Ez a pillantás Szlanáknak az életébe került.

Amikor ebéd előtt Kovács brigádvezető az irodába lépett, Krizek arcán azonnal látta, hogy újra történt valami. Kérdően megállt az üzemegység-vezető asztala előtt, és várt.

– Szlanák meghalt – mondta Krizek, aztán felállt és menni készült.

– Hogyan?

– Határőrtisztek hozták a hírt. Holtan fogták ki a Drávából… Át akart úszni Jugoszláviába.

– Szegény Szlanák, de nagy marha volt…

– Sajnálja?

– Sajnálom… Tudja, ez ott rontotta el az életét, amikor vagyonért nősült… Ha nem hoz be annyi földet a tsz-be, talán nem is lopott volna. Azt mondják, az apja rendes ember volt.

– Nem tudom.

– Szólt már a feleségének?

– Nem szóltam. Senkinek sem szóltam. A tisztek azt mondták, hogy majd írásban értesítik.

– Szóljon.

Krizek János végigballagott a falun. Néhányszor felnézett az esőre hajló égre, és arra gondolt, hogy jókor ered meg. A cséplés befejeződött, a tarlóhántásra meg éppen kell az eső, hogy a másodvetés alá jó föld kerüljön. Szótlanul evett az előszobában, aztán cigarettázva elnézte egy kicsit a kászli tetején matató öregasszonyt.

– Meghalt a Szlanák, mama – mondta végül, és felállt.

– Meg?

– Meg. Belefulladt a Drávába. A határőrök fogták ki…

Az öregasszony csóválta a fejét, és nem lehetett tudni, hogy Szlanákot sajnálja, vagy csak csodálkozik.

Krizek ebéd után bekopogott Szlanák Lajos ajtaján. Amikor az ajtóhoz ért a keze, átvillant benne, hogy másodszor jár itt. Először agyon akarta ütni Szlanákot, most pedig a halálhírét hozza.

Szlanák Lajosné született Tompos Teréz a konyhában tartózkodott, az anyjával és az apjával együtt. Tompos Ferenc az ajtónyílásra összerezzent.

– Jó napot! – mondta Krizek.

– Jó napot! – mondták különböző hangon.

– Maguk most itt laknak? – kérdezte Krizek.

– Nem – mondta Tompos Ferenc. – A Gyula feleségénél lakunk. Csak átjöttünk egy kicsit ehhez a lányhoz.

– Hírt hoztam, nem tudom, kit hogyan érint…

– Mi jöhet még? Mondja csak… – szólalt meg Tompos Teréz.

– Szlanák Lajos meghalt. Délelőtt határőrtisztek voltak itt, azok mondták. Át akarta úszni a Drávát, és bentfulladt.

Tompos Teréz beszívta a felső ajkát, és egy konyharuhát gyűrögetett a kezében. Nem szólt, nem sírt… Percekig állt talányos, furcsa arccal. Krizek rosszul érezte magát.

– Hát én megyek – mondta és megfordult, kiment. Köszönni is elfelejtett. Az utcán eszébe jutott, hogy amikor Szlanákot verte az udvaron, a felesége bent jajveszékelt… Krizek nem egészen értette ezt a Tompos lányt, de aztán arra gondolt, hogy mégiscsak férje volt ez a Szlanák, és ha Zsifkó odajárogatott is hozzá, lényegében fiatalságát Szlanák mellett élte végig… És ez a Szlanák megmentette a szégyentől. Ronda áron, de megmentette.

Krizek végigjárta a határt, aztán visszafelé benézett Preiszler Sándor műhelyébe. Meglepődött. Nagy rend fogadta. Új polcok sorakoztak a falon, minden szerszámnak helye, sora volt. Az udvaron is rend, mintha nem is kovácsműhely lenne, hanem valami nagykereskedelmi vasraktár. Különös Joe egy vetőgéppel bíbelődött, és azt fütyülte, hogy: „Vigyél el engem Rióba…”

– Mi történt maguknál? – kérdezte Preiszler Sándort. Az öreg kovács vállat vont.

– Ez a Joe rendezkedik itt… Hát csak rendezkedjen…

Krizek megállt különös Joe mellett. Nézte egy kicsit a munkáját, aztán megszólította:

– Múltkor nem tudta befejezni… Mi történt ott Elizabeth Cityben, amikor jött a riadóautó?

Különös Joe homloka ezer ráncba szaladt, aztán koszos, olajos kezével cigarettát dugott a szájába.

– Á… Főnök… Magát újabban érdeklik a harmadosztályú hajóskapitányok?

– Rendes ember maga, Joe… Persze hogy érdekelnek…

– Elizabeth City… Főnök, maga olyan ragyogást még nem látott. A tenger kékje ott vibrált minden ház falán meg az arcokon is. De este… Hát az nem emberi… Annyi ringyót én még Nápolyban sem láttam. Minden este volt valami botrány. Egyszer éppen akkor léptem be egy kocsmába, amikor tömegverekedés volt. Az ajtónál nem is jutottam beljebb, és ütnöm kellett, akár tetszett, akár nem… És mit gondol, kit vittek ki elsőnek a rendőrök?… Engem, pedig én érkeztem utolsónak… Azóta külön figyelem, ha én valahol lezavarok egyet, azonnal ott van két rendőr… Állati szimatuk van.

– Hol van a kocsija?

– Ott hátul… A mester tyúkjai tanulják rajt a rükvercelést… Meg kellene egyszer mosni…

Krizek ácsorgott még egy ideig az udvaron, aztán úgy félig elmenőben megmondta Preiszler Sándornak és különös Joe-nak, hogy Szlanák meghalt.

Zsifkót és a raktárost szombatra hazaengedték. Az elnök telefonált Krizeknek, hogy Zsifkót is állítsa munkába, a tárgyalásig dolgozzon, aztán majd eldől, hogy mennyire bűnös és mennyire bűntelen. Krizek azonnal behívatta Zsifkót, és közölte vele, hogy dolgozhat.

– Nehéz lesz – mondta Zsifkó, és lógó fejjel ült Krizek előtt.

– Csinálja és kész.

– Az emberek… Tudja, az emberek nagyon furcsán néznek rám. Aki fél lábbal a börtönlépcsőn áll, az nem parancsolgathat.

– Majd én parancsolgatok… Maga, Zsifkó, végigjárja a határt, és este kiviszi az értesítéseket. Ahol ordítani kell egyet, oda majd én megyek. A Szlanákot hallotta?

– Hallottam.

– Hát, Zsifkó, jól van. Menjen haza, pihenjen, aztán hétfőn folytatjuk a munkát.

Krizek sajnálta a brigádvezetőjét. Szerencsétlen volt. Elrontott élete nagyokat zökkent, és most alapjaiban megrázkódott. Krizek arra gondolt, hogy jó lenne, ha elvenné most Tompos Terézt… De aztán eszébe jutott, hogy milyen furcsán nézett az asszony, amikor a hírt megvitte neki…

Amikor felállt az asztala mögül, megakadt a pillantása a szekrényben színesedő folyóiratokon. Odament, elhúzta az üveget, aztán néhányat kiemelt, és a hóna alá csapta. A folyóiratokkal egyenesen hazament. Amikor besötétedett, villanyt gyújtott, és végigfeküdt az ágyon. Belelapozott a folyóiratokba, és szomorúan tapasztalta, hogy a mennyezet alatt pislákoló villanyégőnél nem lehet olvasni. A képeket azért megnézegette, aztán a paksamétát az ágy mellett árválkodó székre dobta.

Vasárnap délután kiment a két falu között kanyargó patakhoz, és nagyot dobbant a szíve, amikor Fésűs Marikát megpillantotta. A lányt a tehenek legnagyobb csodálkozására azonnal magához ölelte és összecsókolta. Később a patak füves partján ültek, és a víz fölé lógatták a lábukat. A fény megemelte a tájat. Már a közeledő ősz sárga vizében úsztak a kazlak, tagutak. Krizek úgy látta, hogy a falu is felemelkedik, és az őszi fényben hintázva úszik a messzeségbe.

Hétfőn megkezdték a másodvetéseket. Zsifkó szótlanul dolgozott, intézkedett. Kovács brigádvezető délután arról beszélt, hogy alig vannak lemaradva… Ha hosszú, meleg ősz jön, minden beérik, csaknem jó termés lesz. Egy cédulát is elővett, és addig számolgatott, amíg huszonnyolc forint is kikerekedett munkaegységenként. Krizek ezen csak nevetett, és azt mondta, hogy meg kell várni a betakarítást, aztán lehet számolgatni, addig papsajt.

Szeptember első hetében Krizek asztalán rekedten kerregett a telefon. Felemelte. A vonal másik végén az elnök beszélt. Krizekkel közölte, hogy megérkezett az új csúcstitkár, pár nap múlva kimegy Okorcára is. Krizek bólogatott, aztán letette a kagylót.

Az új csúcstitkár fiatal ember volt. Továbbá kerek fejű, vidám és kopaszodó. Krizeknek kérdezgetés nélkül elmondta, hogy az apja agronómus Tolna megyében, szereti a vörösbort, kedvenc futballcsapata a Honvéd, mert Kispesten született, s korábban politikai tiszt volt a hadseregben. Nős, korán kel, és későn fekszik, nappal nem iszik, mert van egy Trabantja, és azt nem szeretné összetörni. Krizek ezután úgy érezte, hogy neki is illene valamit mondani. Kicsit tűnődött, aztán kipréselt magából egy formás mondatot:

– Az én életem elég nehéz volt.

– Tudom – mondta a csúcstitkár. – Mielőtt elvállaltam a funkciót, mindenkinek átnéztem itt az iratait. Maga, Krizek elvtárs, tele van rokonszenves vonásokkal… De ezen túl… Mi a véleménye, mondjuk, Fidel Castróról?

– Kemény ember lehet…

– Igen… És mint politikust milyennek tartja?

– Érdekesnek.

– Szívott már havannát?

– Még nem.

– Hát akkor parancsoljon – mondta az új csúcstitkár, és egy elegáns bőrtárcát tartott Krizek elé. Rágyújtottak. Krizek mélyet szippantott az illatos szivarból, és hirtelen egészen kellemes embernek érezte az új csúcstitkárt.

– És mondja, Krizek elvtárs. Németország egyesítéséről mi lenne a véleménye?

– Csodálkoznék.

– Miért?

– Mert az egyesítés azt jelentené, hogy valamelyik fél engedett a tárgyalásoknál. Vagy azt jelentené, hogy mind a két fél engedett a németek javára, és ez elképzelhetetlen.

– Igen… Hát ha lehet, nézzük meg az üzemegységet.

Krizek és az új csúcstitkár kilépett az üzemegység-iroda ajtaján. Az utcán egy homokfutó állt.

– Ezzel jött?

– Igen. Ha akar, hajtson, mert én úgysem ismerem az utat…

Felszálltak, Krizek megmarkolta a gyeplőt. Először végigjárták az üzemegység földjeit, a Drávától a szomszéd falu határáig, aztán sorba vették az istállókat, ólakat, baromfifarmot.

A csúcstitkár mindenhol váltott néhány szót az emberekkel, és azok csodálkozva néztek kerek fejére, vidám arcvonásaira.

A baromfifarmon Krizek összetalálkozott Fésűs Marikával. A lány szomorúan töltögette az itatókat, és a jövevényekre éppen hogy csak odapillantott.

– Egy percre megbocsásson – mondta Krizek az új csúcstitkárnak, és otthagyta, ment a lányhoz.

Fésűs Marika letette a kannát, aztán gondterhelten Krizekre nézett.

– Mi történt? – kérdezte Krizek.

– Terhes vagyok.

Krizek nagyot hallgatott, aztán amikor a lány már csaknem elfordult tőle, megszólalt:

– Feleségül veszlek, jó?

– Jó – mondta a lány, aztán hirtelen Krizek nyakába ugrott és összecsókolta. – Nagyon féltem – mondta, és újra elszomorodott egy kicsit.

– Nem kell félni – mondta Krizek, aztán megcsókolta a lányt, és otthagyta.

A csúcstitkár furcsálkodva nézett Krizekre, aztán megköszörülte a torkát, és igyekezett valami közömböset mondani:

– E… Szóval… Hallom, beiratkozott a mezőgazdasági technikumba.

Krizek hallgatott egy pillanatig, aztán bólintott.

– Igen, beiratkoztam.

Amikor visszaérkeztek az üzemegység-irodába, már ott volt Kovács és Zsifkó is. Krizek bemutatta nekik az új csúcstitkárt. Érdeklődve nézték egymást, aztán a csúcstitkár Kovácshoz fordult.

– Mikor volt utoljára taggyűlés?

– Háromnegyed éve, de az is lehet, hogy régebben.

– És pártcsoportülés?

– Régen… Nem tudom…

– Azt azért tarthattak volna csúcstitkár nélkül is – mondta az új funkcionárius, aztán a beszélgetés termelési ügyekre terelődött. Mindent megbeszéltek, s az új csúcstitkár késő délután kocsizott vissza a központba.

Krizek János ezen az estén magára csukta a szobája ajtaját, mint a régi félelmek idején. Tizenegy óra tájban Szép Ilus lenyomta a kilincset, aztán bekopogott. Krizek mozdulatlanul feküdt az ágyon. Nem szólt, és nem nyitott ajtót. Az ablakon át őszi bogár sírását hozta a szél. Krizek nem bezárkózni, hanem kiszabadulni szeretett volna, mezőkön barangolni a holdas éjszakában… De csak feküdt, aztán arra gondolt, hogy vajon mit jelent majd az életében ez az újabb házasság… És egyáltalán, milyen is az ő élete? Így kell élni, vagy másként?… Mit tett idáig magáért, mit tett a tsz-ért? Vajon szereti az üzemegységet, vagy csak megcsinálja, amit kell, mert kell? Aztán újra Fésűs Marika… Ha az ember beleszeret egy lányba, feleségül kell venni, vagy az is elég, ha összefekszik vele?… Aztán hirtelen eszébe jutott a lány formás lába, szép kerek melle, és minden kételye eloszlott… Vasárnap elviszi a lányt Lésánba, és megmutatja az anyjának… Igen… Félálomban aztán eszébe jutott, hogy Fésűs Marikának anyját sem, apját sem ismeri, és azoknak bizony egy-két dolog lehet, hogy nem tetszik majd. Végül maga előtt látta a patakot, a lány őzikeszemét, és napsütéses, megnyugtató lett minden.