Ha ez a szocializmus, akkor nem kell – Zsombok Tímár György

1956. november 4-én reggel, amikor a rádióban elhangzott Nagy Imre drámai felhívása, Kunmadarason egy fiatal magyar vadászpilóta azonnal elindult a lakásáról a repülőtérre. Megérkezve csodálkozva látta, hogy a leszállópálya mindkét végén orosz tankok állnak. Három páncélos ágyúcsöve az épületek, kettő pedig a betonkifutó végére, a leszállás irányába mutatott. A bázis repülőgépei körül idegenek szaladgáltak, leszerelték a légcsavarokat, s a MIG 15-ösökből kiemelték az automata indítókapcsoló táblákat. Az egyik hangárnál még lobogott a magyar zászló. Hirtelen elhatározással odament, az orosz páncélosok géppuska- és ágyúcsöve előtt felmászott a zászlóhoz, magányosan letisztelgett, aztán sírva leeresztette a lobogót. A fiatal repülőtisztet Zsombok Tímár Györgynek hívták. December 12-én tiszttársaival együtt letartóztatták, s 1957-ben a budapesti hadbíróság fegyveres szervezkedésben való részvétel és izgatás vádjával egy év börtönre ítélte. Első verseit és novellakísérleteit a börtönben írta meg. Szabadulása után a Csepel Vas- és Fémművekben dolgozott, nehézgép-, dízelmozdony-szerelő, majd művezetőként. Első novellái a hatvanas években jelentek meg az Élet és Irodalomban. Könyveiben főleg a repülők élethelyzeteit, konfliktusait ábrázolta, az utóbbi időben a prózáját a távoli világok kultúrája és hitvilága is motiválja.

Zsombok Tímár Györgynek az élete két részre esett szét, az ÉLETRE, amikor vadászpilótaként repült, és a pótcselekvések évtizedeire, amikor gépeket szerelt, újságokat szervezett a Pallas Lapkiadó Vállalatnál, kertet ásott és novellákat írt. Mi, civilek azt képzeljük, hogy az írás, amikor az alkotó kegyelmi állapotba kerül, talán hasonlatos a repüléshez. Zsombok Tímár György nem hiszi ezt, mert ő magányosan emelkedett a gépével tízezer méteres magasságokba, s a kék semmiben a szabadságérzése szinte metafizikus élménnyé sűrűsödött. Más az írás és más a repülés.

A Boráros téri aluljáróban egy szobor mellett beszéltünk meg találkozót, s Zsombok Tímár György pontban kilenckor, repülős pontossággal előlépett valahonnan. Villamosra szálltunk, aztán a HÉV-re, s közben az író történeteit hallgatva kirajzolódott előttem a Külső-Ferencváros, ahol a gyermekkorát töltötte, képek villantak fel a nagyapjáról, aki úgy járt át Amerikába dolgozni, mint más Erzsébetről Csepelre, aztán az endrődi rokonság élete, a szépapa Zsombok nevű lógós ökre, amit örökké biztatni kellett, s Endrődön így a Zsombokból ragadványnév lett, napjainkban pedig nemesi származást sejtető írói név. Az apja, akárcsak a bibliai József, ácsmester volt, de baloldali érzelmű ács, s így a rendszerváltozás után vállalat-, majd Csepelen üzemvezető lett. – Soroksáron szálltunk le a HÉV-ről, s a dermesztő decemberi hidegben végiggyalogoltunk a külvárosi utcákon. Soroksár olyan, mint egy falu, Zsombok Tímár Györgynek mindenki köszönt, érezhetően szinte rokoni sorsközösségben él az emberekkel. A repülőgép, autó, dízelmozdony- és daruszerelésen túl az ácsmesterséghez is jól ért, így szívességi alapon a barátok, szomszédok házának gerendázatát, tetőszerkezetét is elkészíti, ha ráér. A vasúti átjárón túl, Soroksár legszélső utcájában lakik. Nagy és gondozott kertjének a mélyén egy tágas cseh faházban él a feleségével. A házat maga állította össze, kibélelte és komfortosította. A földszinti előszobából nyílik a konyha, fürdőszoba és a kényelmes nappali, a háló és a dolgozószobája az emeleten van. A tűz már vidáman duruzsolt, amikor megérkeztünk, s a macskák velünk együtt besurrantak az ajtón. A kutya az eresz alatt tanyázva őrizte a hajdani repülőtiszt és a mai író sajátságos, külön bejáratú világát. A kényelmes ülőgarnitúra felett a falon értékes, modern festmények lógnak, többnyire művész barátok ajándékai. A kirakatszerűen nagy ablakon kiláttam a zúzmarás kertbe. A nádfedeles madáretetőt széncinegék és barátcinegék látogatták. A napraforgószemeket a nyírfa ágaira szállva törték fel. Az író a nyírfa törzsére egy alumíniumövet szerelt, hogy a macskák ne tudjanak felmászni a cinegék után a fára. Ebben a Szent Ferenc-i miliőben él a sors által sokszor próbára tett, kemény arcú, de barátságos pillantású Zsombok Tímár György.

– Csak prózát írsz, vagy más műfajokban is dolgozol?

– Csak prózát írok, de érdekes módon először verssel kezdtem. Mivel kezdheti az ember a börtönben?

– A börtönben kezdtél írni?

– Igen, ott, addig én nem írtam. Azaz, az ítéletem szerint főleg az írás miatt zártak börtönbe, mert a forradalom alatt három röpcédulát fogalmaztam, amit aztán repülőgépről szórtunk le Mezőtúron. Mezőtúron volt egy páncélos alakulat, amelyik a régi szellemben eléggé keményen tartotta magát.

– Menjünk vissza a kezdetekhez. Hol érettségiztél, Budapesten?

– Nem érettségiztem, az Eötvösbe jártam, de hetedikben otthagytam a gimnáziumot. Elmentem a MÁVAG-ba dolgozni, majd jelentkeztem a hadseregbe, mert repülőgép-vezető akartam lenni.

– Ez hányban történt?

– 1949-ben, és 50 májusában be is vonultam Székesfehérvárra a légierőhöz, mint honvéd. Ehhez szülői beleegyezés kellett, mert nagyon fiatal voltam. Hát ez egy kis hamisítással ment is.

– Hol volt ez a katonaiskola?

– Először csapathoz kerültem, Székesfehérváron volt az újonckiképzés. Utána Budaörsre vittek az őrszázadhoz, az őrszázadnál lettem katona, majd 1950 augusztusában egy csoporttal kihelyeztek bennünket Záhonyba. A Szovjetunióból akkor indult meg a fegyverszállítás Magyarországra, és a légierő anyagát nekünk kellett átvenni. A beérkező szerelvényeket a magyar vasútnak át kellett a keskeny nyomtávra rakni. Ezekben a vagonokban a dióverőnek nevezett gyalogsági puskától kezdve a Sztálin-páncélosig minden jött. Konténerekbe pakolva repülőgépek is jöttek, ezeket raktuk át akkor mi rendkívüli titoktartás közepette. A szüleim sem tudták, hogy hol vagyok, levelet nem lehetett írni. Záhonyban az állomással szemben az akácos erdőben volt ott nekünk egy nagy honvédségi táborunk, sátorban laktunk. Akkor ömlött a fegyver Magyarországra, ennek én szemtanúja voltam. Októberben hoztak el onnan, mert tiszti iskolára jelentkeztem, repülőgép-vezetőnek, de szerelőnek irányítottak a Vasvári Pál repülő szakkiképző tiszti iskolára Budaörsre.

– Repülni akartál, nem?

– Igen, de akkor a dugattyús gépekről megindult a lökhajtásos átképzés és kellettek a szerelők. Így harmincunkat egy gyorsított technikumi képzésre vezényeltek. 1952 májusában alhadnagyként Taszárra kerültem mint szerelőtechnikus, és ott üzemeltettem gépet. De én repülőgép-vezető akartam lenni, ezért még az iskolából nagyon sok levelet írtam a főnököknek a polefcséefségtől kezdve Nógrády Sándorig. Mindenhonnan meglepően azonos szövegű választ kaptam: ügye elintézés alatt, a végeredményről értesítjük. De semmi nem történt. Taszáron augusztus tájt összeszedtem a leveleimre érkezett összes választ és írtam Rákosi Mátyásnak. Megírtam neki, hogy ennyi és ennyi idős vagyok, pilóta akarok lenni. Négy napon belül megjött a válasz. Kocsi jött értem, egy Tatraplanon felhoztak Budapestre, bevittek a HM-be a személyügyi főcsoportfőnökségre. Közölték velem, hogy Házy vezérőrnagynak, aki akkor a légierő parancsnoka volt, személyesen kell Rákosi Mátyást tájékoztatni rólam. Csak az orvosi ügyek voltak hátra, hogy megfelelek vagy nem. Kivittek a Gyáli útra, ahol Jóna ezredes volt a reporvosi intézet parancsnoka. A reporvosi intézet vizsgálatain körülbelül két nap alatt lehetett átmenni, de engem két óra alatt végigvittek mindenen, és utána maga Jóna ezredes jött ki és azt mondta: „Sok jó leszállást kívánok magának!” – Úgy emlékszem, szép nagy bajszú ember volt. Akkor áthelyeztek engem mint alhadnagyot, tehát tisztet újra növendéknek a Kiliánra.

– Ez Szolnokon volt?

– Igen, a Kilián repülőtiszti iskola Szolnokon volt, s amikor megérkeztem, kiderült, hogy ott már keresnek, mert az előléptetésem megérkezett oda. Az előző iskolámat ugyanis évfolyamelsőként végeztem, és akkor az volt a szabály, hogy a katonát hat hónap után elő kell léptetni egy rendfokozattal. Hadnaggyá léptettek elő. A személyzeti tiszt már úgy fogadott, hogy na végre, megvan maga? Már mindenütt kerestük. Ez 1952 novemberében történt. Ott bekerültem az elméleti zászlóaljba, amiből kellett, különbözetiztem, és akkor tavasszal kivittek rögtön Tápiószentmártonba, ahol JAK 18-as típussal nyáron elvégeztem a kiképzésemet, és ősszel átvett a dugattyús gyakorló vadászezred, az úgynevezett kivonuló vadászezred. Utána visszakerültem Szolnokra, évfolyamelsőként végeztem. Ez, remélem, tudod, hogy nem szerénytelenség, de én a hadsereg két legnehezebb iskoláját valóban úgy végeztem. A Kiliánhoz nemcsak ész kellett, hanem segg is, tehát érzék. (A jó pilóták a fenekükkel érzékelik azt a pillanatot, amikor a futómű elszakad a földtől, vagy leszálláskor földet ér. A rossz pilótákat, akik durván teszik le a gépet, ezért nevezik a repülősök bükkfa seggűnek.) Szolnokról Kunmadarasra helyeztek, ahol megalakult a lökhajtásos vadászrepülő kiképzőezred. Ott már MIG 15-ösökön képezték ki az embereket, és harmadosztályú minősítéssel adták át a csapatoknak mint vadászrepülőket. Odakerültem én is, elég rossz gépállománnyal dolgoztunk, mert a legrosszabb gépeket adták oda a csapatok. Az ezredparancsnokunk egy rendkívüli ember, Hagymási Jenő százados volt, nagyon nagy szaktekintély, ő tervezte meg az egész képzést. Hagymási Jenő figyelte, hogy a fiatal állományból kik azok, akik alkalmasak oktatói beosztásra, mert lehet valaki nagyon jó repülő, de nem jó oktató. Óriási felelősség az oktatóé, akinek 4-5 növendéke van, és azokat igen magas technikai fokon kell kiképezni, hogy hadra fogható vadászpilóták legyenek. Nagyon kell vigyázni az oktató kiválasztásával, mert a katasztrófák elemzéséből gyakran vissza lehetett nyomozni, hogy a baleset az oktató módszereire vezethető vissza. Na de most nem erről van szó, hanem arról, hogy én is ebbe a sorállományba kerültem, és ott tartottak oktatónak. MIG 15-ös repülőgépen oktattam a gyerekeket. Volt egy kétkormányos gépem, meg egy harci gépem. A kétkormányossal megcsináltam az előképzést, aztán a harci géppel elengedtem őket egyedül. Utána aztán megcsináltuk a géppárrepülést, rajrepülést, útvonalrepülést, légiharcot, mindenfenét. De akik odakerültek hozzánk növendéknek, azok már mind felavatott tisztek voltak, tehát hadnagyok. Úgy nézett ki az állomány, hogy a vadászoktató ezredben volt kb. 30 vagy 40 sorállományú katona, 20 továbbszolgáló tiszthelyettes, a szerelőkkel, technikusokkal együtt, és 300 tiszt. Tiszti túlsúly volt az ezredben akkor. Két századdal működött az ezred. Az emberekben végbementek bizonyos dolgok, különösen Sztálin halála után. Mindenkiben volt bizonyos megrendültség. 1956 júliusában jött az emlékezetes Néphadsereg szám, ahol a kivégzett tábornokok gyászkeretben voltak, Sólyom, Pálffy, Beleznay… 1954-től kezdve már volt egy bomlási folyamat a hadseregben. Soha nem esik arról szó, hogy 1954-55-ben a belgrádi rádiónak mindennap volt egy többórás magyar nyelvű adása zenével, ahol a XX. kongresszusnak minden következményét, Sztálin viselt dolgait adták. Mi ezt hallgattuk. Az állomány úgy nézett ki, hogy például Turcsányi ezredes, aki állítólag szívinfarktust kapott, de valójában öngyilkos lett egy fiaskó miatt, mert amikor megjött a lengyel légierő küldöttsége, megkérdezte, hogy van Gomulka elvtárs? Gomulkát előtte nap tartóztatták le. No, ezért öngyilkos lett. 1954-től kezdve már mindenki hallgatta a belgrádi rádiót, ahonnan mindenféle információk értek minket, közben Turcsányi kijelentette, hogy vadászpilótának lenni annyi, mint párttagnak lenni.

– Számodra evidencia, hogy repülni akartál és bizonyos küzdelmek után vadászrepülő lettél. De… Tulajdonképpen miért akartál te vadászpilóta lenni?

– Valószínűleg a személyiségemből következik ez a hajlam. Azt el tudom mondani, hogy később mit jelentett nekem a repülés, különösen az akkori fokon, egy olyan óriási váltásnál, amikor a légierő a dugattyúsról áttért a lökhajtásos hajtóműre. Ez a pilóta személyiségét is érintette. A másik pedig… Azt hiszem, én nagyon sokat olvastam, 12-13 éves koromban Upton Sinclair-től például mindent. És tudod ezek nagyon szociológiai hatású írások, száz százalékig azok, a Mocsár, a Tág a kapu, meg a Lanny Budd sorozat. Közben olvastam egy angol vadászpilótának a könyvét, aki meghalt Berlin fölött, azt hiszem, 1944-ben lőtték le. Richard… nem jut eszembe a neve, a könyvnek az volt a címe, hogy Az utolsó ellenség. Ez egy egyetemista gyerek volt, sportrepülő, és jött az angol légicsata, és akkor egyszerűen bedobták az ilyen 17-19-20 éves gyerekeket. Igen, Richard Hillary-nek hívják. Úgy emlékszem, leírja, hogy rákerült egy Spitfire-ra, mert nem volt kétkormányos gép. Beültették ebbe a gépbe és azt sem tudta, hogy melyik műszer micsoda. Azt írja, hogy a futóműnek a behúzókarja olyan volt, mint egy vécéfogantyú. Akkor megfogadta, hogy megtanulja, mi van a gépben. Ezek ugye…

– Ez egy második világháborús történet?

– Második világháborús. A csatorna fölött lövik le először, összevissza ég, a seggéből plasztikázzák. Magyarországon Richard Hillary könyve 1947-ben jelent meg, de a Vadászrepülők című munkában is említik őt. Nagyon jó lenne, ha megjelenne újra. Ez a történet egy 16-17 éves gyerekre őrült nagy hatással van, amellett, hogy magát a repülést mint érzést az ember nagyon óhajtja. Én annyira akartam repülni, hogy akkor is elmentem volna, ha tudom, hogy egy éven belül le fogok zuhanni. Ezt átgondoltam és elhatároztam, hogy repülő leszek.

– Gyermekkoromban elég sok légiharcot közelről néztem végig. Szinte rám potyogtak a lelőtt repülőgépek. Hasonló élmények nem voltak hatással rád?

– Sokkal nagyobb hatással voltak, mint gondolod. Amikor átjöttünk Külső-Ferencvároson, mutattam neked azt a részt, ott volt doktor Hellveinek a vegyiüzeme, egy magángyár, vele szemben pedig a Fanto olajfinomító, ami amerikai érdekeltség volt az egész. A legelső bombázásnál, 1944. április 4-én vagy 5-én, egy szombati napon ez a környék volt a célpont. Előtte már voltak zavarórepülések, de ez volt az első emlékezetes háborús nap. A Földvári utcából jártunk gimnáziumba, és ez volt az utolsó tanítási nap, mert áprilisban a bombatámadások miatt be akarták fejezni a tanítást. Éppen vizsgáztunk, amikor egy nagy riadó volt. Mi, távolabb lakók be voltunk osztva a környék lakóihoz a légópincékbe. Emlékszem, én egy Afif Enis Köplü nevű török származású gyereknél voltam elszállásolva, de akkor nem oda mentem, hanem Pölle Andris barátommal egy rokonához a Kálvin térre. Ott hallottuk a dörgést, és amikor mentünk hazafelé, a mai Szamuely utcában repeszdarabokat szedtünk össze, s ahogy mentünk kifelé, láttuk, hogy a Vágóhíd ég, a Földvári utca tele volt mindenféle rommal, a mi házunknál a robbanások óriási tölgyfadarabokat dobtak be két emeleten keresztül az udvarra. Apám ács volt, hazajött gyorsan a gyárból, mert elengedték őket, és kötelet kötött a derekamra. Fölmentem a kétemeletes ház tetejére és túrtam le a faágakat és a szomszédos fatelepről odarepült deszkákat. Utána az éjszakai riadó alkalmával számtalanszor láttam, ahogy vonultak ezek az óriási erők. Mostani eszemmel már tudom, hogy milyen erőkkel jöttek ide, hány wing jött ide bombázni, és itt milyen csekély védelem volt.

– Mi az a wing?

– Wing őnáluk szárny, tehát úgy szerveznek, hogy egy szárny egy egység. Amerikai szervezés ez.

– Egy wingben hány gép volt?

– A bombázóknál a háború alatt egy wingben 70-80 bombázógép volt, hozzájuk tartozott kérlek szépen még ugyanennyi, de legalább 50-60 kísérővadász, Lightingek vagy Musztángok, és borzalmasan meg voltak tűzdelve fegyverekkel. Volt bennük gépágyú, lövésztornyokkal, és 12-14 ikergéppuska. Olyan alakzatokat vettek fel, hogy egymástól szintben eltértek, és bárhonnan jött a támadás, oda zúdították a tüzet. Nem lehetett velük… Ezért becsülöm, tisztelem, imádom a magyar Pumásokat, akik voltak harmincan vagy harmincketten és az ilyen wingekkel szemben felszálltak. Ők voltak az egyetlen országos védelem.

– Pumások?

– Igen, a magyar légierőnek akkor egy puma volt a jelvénye. Szentkirályszabadján települtek. Ezek a gyerekek fölmentek az angol és amerikai kötelékek fölé, s az volt a harcmodoruk, hogy átzuhantak rajtuk, s akit tudtak, eltaláltak. A támadás után tovább zuhantak, mert a bombázók alatt ott voltak a vadászok. Azok, amint észrevették őket, azonnal megindultak, egy magyar gép után 8-10 vadász indult el. A Pumások aztán zuhantak addig, ameddig bírták. Volt, aki a zuhanásból hasra szállt, s az amerikaiak a földön is locsolták őket tovább, hat darab 12-es géppuska meg minden… Na, ilyen gyerekeket akasztatott fel Farkas Mihály. Felakasztatta a Tót Drumiékat, az egész bandát kivégeztette, érted? Azokat, akik ezt vállalták fiatal életükben.

– 1945 után ezek voltak a ti oktatótisztjeitek?

– Igen, oktatók voltak, volt egy ilyen tiszti keret, ezek kezdték meg a kiképzésünket.

– Mikor lépett fel ellenük Farkas Mihály?

– 1951 februárjától áprilisig… A légierő számára ez a legsötétebb időszak.

– Milyen körülmények között tartóztatták le őket?

– Nekünk azt mondták, hogy ezredkötelékben családokkal együtt meg akartak szökni Nyugatra. Ma már mindenki tudja, hogy ez nem volt igaz. Egyszerűen letartóztatták őket, mert az egyiknek 16 légi győzelme volt, a másodiknak 4, a harmadiknak 20, és akik ugye a szovjet elvtársak ellen is harcoltak a háborúban, azok mind büdös fasiszták voltak, azokat ki kell nyírni. Ez volt.

– És kinyírták őket?

– Persze, felakasztották őket. Amikor a mór megtette a kötelességét… Tehát kijöttek a növendékeik, hadra foghatók voltak, abban a pillanatban őket vagy kivégezték, vagy súlyos börtönbüntetést kaptak. Akik életben maradtak, 56-ban elmentek erre-arra.

– Te csak Magyarországon kaptál kiképzést, vagy a Szovjetunióban is?

– Én csak Magyarországon.

– Végül is ti egy elit alakulat voltatok, a külföldi rádióadásoknak a hatása azt hiszem elhanyagolható.

– A légierő egész belső szerkezetében feszültségek voltak, mert elöregedtek a gépek. Mi ezt tudtuk, láttuk és ismertük. Tudtuk, hogy mivel repülünk. Félelmetes dolgok történtek. Képzeld el, minket, fiatal oktatókat nagy oldalszélben reptetett a Hagymási, hogy tudjunk majd dolgozni ilyen szélben is. Az előírás az volt, hogy az iskolakörön 400 méterre kell felemelkedni. De a harmadik fordulóban, amikor már süllyedni kellett, a gép még nem érte el a 400 métert, mert annyira ki volt rohadva a motorja. Ezek még ilyen dugattyús gépek voltak, köpték az olajat. Én megcsináltam a légteremet vele, az iskolaköreimet, de ahogy mondom, 350-re ment föl a harmadik fordulóig. A leszállásnál akkora széllökés ért, az oktatóülésben voltam, hogy csaknem becsavarta a gépet. Fékkel meg lábbal, megcsűréssel, meg ami belefért, meg tudtam fogni a gépet. A Rigó Laja hátrafordult és azt mondta: Fasza voltál, öreg! Akkor, 1956-ban 24 évesen én voltam az öreg. Ha nem tudom megfogni a gépet, kitörik a futómű, berádlizik, nem repülhet tovább. Átadtam Bozónak meg Németinek, felszálltak vele, mi pedig mentünk befelé a laktanyába. Visszatekintve láttuk, hogy esnek le. Berobbant nekik az adagolójuk, és lángnyelv köpött ki végig. Olajat nyomott ki a motor, így a láng végigszaladt a gépnek az alsó részén és hátul a vezérsíkon. A kormányfelületek akkor még vászonból voltak, és leégett hirtelen az egész kormány. Lezuhantak. Ha én jövök utánuk, én vagyok az ő váltójuk, akkor én halok meg. Ez is lazította a mi szellemiségünket.

– A műszaki kiképzésen túl, gondolom, ideológiai, politikai eligazítást is kaptatok.

– Minden hétfőn úgynevezett politikai kiképzés volt. Nekem például a Szovjetunió Kommunista Pártjának a történetéből kellett államvizsgázni. 51-ben vagy 53-ban hirtelen minden politikai képzés leállt, és jött egy brosúra, amit Joszif Visszárionovics Sztálin írt Jarosenko elvtárs hibáiról. Mi nem tudtuk, hogy Jarosenko elvtárs mit mondott, de vizsgáztunk belőle.

– Valamilyen ellenségképet sulykoltak belétek?

– Állandóan. Az imperializmus ugye, a Nyugat, ott posvány van, banditizmus van, nekünk ez ellen kell megvédeni a hazát. Az úgynevezett vadász harckiképzésben az volt, hogy én akkor sem hagyhatom el a harc légterét, ha elfogyott a lőszerem. Jelenlétemmel kell a létszámfölényt biztosítani. Még ezt el is fogadom. A másik alappont az volt, ha úgy ítélem meg, hogy atombomba-hordozó cél közeledik, ami nagy kárt okozhat, lőszer hiányában köteles vagyok rárepülni, illetve rázuhanni. Ha ezt nem teszem meg…

– A levegőben hogyan lehet fölismerni, hogy egy másik repülőgépen vannak-e atomfegyverek?

– Sehogy. Nem lehet tudni. De Jakovlev visszaemlékezéseiben leírja, hogy a szovjet légierő pilótáit, akik gyáván viselkedtek, a többi pilóta szeme láttára agyonlőtték.

– Ezért volt náluk olyan sok légi győzelem.

– A Szovjetunió Hősének a címét mindenki megkapta a repülők közül, aki 50 bevetésben részt vett. Ami annyit jelentett, hogy ötvenszer felszállt, harci érintkezésben volt, tehát bombázott vagy részt vett légiharcban. Ők a Kozsedubot és a Popriskint tudják kiállítani hősként, mivel az egyiknek negyven vagy ötven, a másiknak hatvan-egynéhány légi győzelme volt. Popriskin egyébként amerikai géppel, egy King Kobrával, vagyis inkább azt hiszem, Aira Kobrával repült, és az amerikaiaktól is kapott egy kitüntetést azért. Én nem akarom ezt elemezni, de akinek van egy Szovjetunió Hőse kitüntetése és talán részt vett 150 bevetésben, lehet hogy csak 6 darab légi győzelme van. De ha elmész Nyugat-Németországba, ott még ma is él a 200-asok klubja, akiknek kétszázon felüli légi győzelmük volt.

– Angliában is van egy ilyen klub.

– Igen, ott a légi győzelmeket számolták, nem a bevetéseket. Ezekről mi akkor már tudtunk, és visszatetszést keltett. Egyébként meg kell mondanom, hogy a szovjet módszer, amivel az embereket tanították repülni, rendkívül jó volt. A módszert nagyon jól kidolgozták. A háború alatt 20-25 óra repülésidő után bevetettek gyerekeket, mert jól tudták kezelni a gépet. Én 100-120 óra repülés után már repgépvezető-oktató voltam.

– Kunmadarason hallottatok róla, hogy Budapesten mozgolódik a diákság és az értelmiség, megalakult a Petőfi Kör?

– A repülőtér mindig, mindenhonnan kiesik. Kunmadaras ráadásul kint van a fenében. Egész héten ott voltunk, és alig-alig jöttek hírek. Mi a Petőfi Körről nem tudtunk, aki esetleg tudott, nem nagyon mondta. Arra emlékszem, hogy 56 szeptemberében emlegették, hogy az Irodalmi Újságban ez meg az jelent meg, meséltek róla, de hozzánk az sem jutott el. De a hadsereg mégis porhanyós állapotban volt, a politikai tiszteknek nem volt tekintélyük, leszartuk őket kérlek szépen. És az elhárítótisztek? Az volt, hogy mindenkinek jelentést kellett leadni a másikról a D tiszteknek. Érted? Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy mindennap összejöttünk repelőkészítésre, és megbeszéltük, hogy milyen jelentést adunk be nekik. Mindenkit be akartak szervezni, de azt nem vették észre, hogy a repülőtársadalom, de különösen a vadászrepülők különlegesen összetartó egység, ahol nem számít semmi más, csak az, hogy tudjam, a géppárom mellettem kitart. Ezen túl minden, a politika is, magasan le volt szarva.

– Kunmadarason, te személy szerint, 1956-ban a szocializmus vagy a magyar nemzet katonájának érezted magad?

– Úgy képzeld el, hogy én szinte gyermekkoromtól, 1947-től voltam párttag. Tehát szocialista, kommunista indíttatású voltam. Az ember hitt, de aztán átment bizonyos dolgokon és a tapasztalatok alapján megváltozott. 1956 elején már nemcsak hogy kétségeim voltak, és nemcsak nekem, Tímár Györgynek egyedül, hanem általában mindenkinek. Egy hulla nagy ellenállás alakult ki bennünk. Már nem volt hatásos a politikai foglalkozás. A hétfői politikai foglalkozásokat mi röhejnek vettük. Aztán 1956 második felében volt egy olyan terv, hogy elvisznek bennünket Egyiptomba oktatni az arab légierőt. Csehszlovákia adta a gépeket, ők gyártották a MIG 15-öt, és úgy volt, hogy mi megyünk kiképezni a pilótákat. Mi oktatók akkor egymás között megbeszéltük, hogy csak annyira tanítjuk meg őket repülni, hogy ne essenek le, de semmi cselre, semmi repülési titokra. Egy őrült nagy ellenállás volt. Számunkra az ÁVH, D tiszt, politikai tiszt már korábban is egy teljesen külön valami volt. Nálunk az értékmérő az volt, hogy ki hogyan repült, milyen fasza gyerek volt, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt a rangja, hányszor fokozták le.

– Mit csinált ott az ÁVH?

– Nem tudom, meg volt velük szórva az egész körlet. Minden egységnek megvolt a D tisztje, akinek az volt a feladata, hogy mindenkiről és mindenkitől jelentést kapjon. Mi ezeket a palikat külön kezeltük, elváltunk tőlük. Emlékszem, egyszer egy növendéknek, aki Ecsedi Imrének a hallgatója volt, eljött a bátyja, egy ÁVH-s százados. Odament Imréhez és kekken bemutatkozott; X. Y. vagyok a borsodi főosztályról. Ecsedi Imre pedig ránézett és azt mondta: Ecsedi Imre vagyok Kunmadarasról, onnan hátulról – és maga mögé mutatott. – Mi az, hogy főosztály? Mi azt se tudtuk, hogy mi az. Neki megvolt az a tudata, hogy az ÁVH főosztálya mögötte áll, és ezért ő mindenek fölött áll, mi pedig senkit nem ismertünk el magunk felett, csak azokat, akik velünk egyenlőek voltak. Volt egy ilyen borzalmas elválás, egy hihetetlen nagy szakadás. És hát akkor jött 1956 októbere.

– Meglepett benneteket, hogy kitört a forradalom?

– A tüntetésekről mi nem is nagyon tudtunk. A bátyám, aki politikai tiszt volt Nagykanizsán, meglátogatott és elég nagy vitáink voltak vele. Apám szeptemberben mondta, hogy egy csepeli nagygyűlésen Hegedűs András a munkások kérdéseire azt mondta, nincs itten semmi baj. De mi olvastuk a röpcédulákat, a XX. kongresszus titkos ülésének a jegyzőkönyvét.

– Hogyan jutottatok hozzá?

– Nyugatról, valószínűleg Ausztriából léggömbön küldték be ezeket. Ha alkalmas volt a szélirány, elindították a léggömböket. Ezeket a röpcédulákat léggömböstül mi szedtük le. Végigjöttek, Kecskemét, Szolnok, Kunmadaras, amikor hozzánk jutottak, nekünk kellett felszállni. Rárepültünk a léggömbökre. Nyugaton volt egy másik nagy program is, a műholdak előtt, automata gépekkel végigfényképezték az egész terepet, a Szovjetunión át egészen Törökországig. Ott szedték le a léggömböket. Óriási pénzt fecceltek ebbe bele, mi pedig hát felszálltunk, ha parancsot kaptunk erre. De hozzánk is jutott a röpcédulákból. Veszélyes volt ez a vállalkozás, Csehszlovákiában két pilóta, Magyarországon egy zuhant le, amikor beleszaladt a léggömbbe.

– Hidrogén volt a léggömbökben?

– Igen, és felrobbant.

– És Tímár főhadnagy október 23-án mit csinált?

– Felkeltem, fogtam a fejvédőmet, a bőrkabátomat és ami kellett, és mentem ki, hogy repülni fogok. Kunmadarason a tiszti lakásban laktam a repülőtér mellett. Ott állt már két hallgató, és láttam, hogy pisztoly van náluk. Mi van? – kérdeztem tőlük. Mondták, hogy Pesten a helyzet… Fölmentem az oktatói szobába, a többiek ott már a rádiót hallgatták és vitatkoztak. Egyre radikálisabbá vált az állomány. Felvetődött, hogy mit csináljunk, ha parancs érkezik, hogy lőni kell az emberekre. Egyöntetű határozat volt, hogy nem. Ugye a másik század közben a másik szobában, aztán jött Hagymási ezredparancsnokunk, akinek a gyerekei voltunk szinte. Rögtön megkérdeztük tőle, hogy Jenő, ha az van, hogy az emberekre lőni, akkor? Azt nem csináljuk – mondta Hagymási –, szó sem lehet róla. Érted? Ilyen szempontból tehát ennyire egységes volt az állomány.

– Budapesttel volt összeköttetésetek?

– Volt, hogyne… Jöttek egymás után a napok, ugye 24., 25., 26. A vadászháló úgy volt kiépítve, hogy kérlek szépen Sármellék, Taszár, Kecskemét. A sármellékiek a csehekkel, a kecskemétiek a románokkal tartották az összeköttetést. De ahol hadra fogható gépek voltak, azok mi voltunk Kunmadarason, közel az orosz határhoz. Így mi már 26-án parancsot kaptunk a kormánytól, hogy végezzünk felderítést Kelet-Magyarország felé, a debreceni műúton egészen a Szovjetunióig. A parancs után mi ezt rendszeresen csináltuk. Október 26-án, amikor egy ilyen felderítésről jött vissza Hagymási és Samara, éppen megérkeztek Karcagról a forradalmi tanácsnak a küldöttei a repülőtérre. A környék falvai forrongtak, de az igazság az, hogy tartottak tőlünk, mert azt hitték, hogy lebombázhatjuk őket. De bombáink nem voltak, lőszerünk is alig, csak a saját TT pisztolyaink. A repülőtér védelmére, ha egy esetleges harci helyzetben védeni kellene, az égvilágon semmi fegyverünk nem volt. Hagymási megnyugtatta a karcagiakat, hogy egyetértünk a forradalommal, tőlünk ne tartsanak. Közben 28-án távmondat érkezett az Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokságról, hogy az OLLEP alakulatainál meg kell alakítani a forradalmi tanácsot. Minden OLLEP alakulat köteles a szovjet hadseregnek fegyveresen ellenállni. A politikai tiszteket és elhárítótiszteket szabadságolni kell. Mi ezt végrehajtottuk.

– Mi történt a környező falvakban?

– A karcagiakkal megbeszéltük, hogy nekünk semmi gondunk sincs velük. Aztán a kunmadarasi tanácselnök, egy Lovas nevezetű fickó bejött a repülőtérre segítséget kérni, mert félt. Mondtam, hogy jöjjön el a lakásomra családostul. Arra kért, hogy inkább menjek ki, és beszéljek az emberekkel. Kimentem, lecsendesítettem az embereket. A kunmadarasi párttitkárt nem is inzultálták. Nem ment el onnan, marhára tartotta magát. Na most az egészben az a jó, hogy amikor a tárgyalásom volt, a kunmadarasi tanácselnököt, Lovast mint tanút megidéztettem. Úgy gondoltam, hogy jó tanú, mert őt meg a párttitkárt mentettem. Erre ő azt mondta rólam, hogy a repülőtéren én voltam a legnagyobb fasiszta. Az volt a szerencsém, hogy papírból olvasta fel a vallomását, és az ügyvédem közbelépésére megsemmisítették.

– Derék gyerek volt.

– Voltak ilyenek. Kérlek szépen 28-án megalakult nálunk a forradalmi tanács. Ki legyen az elnöke? Közfelkiáltás: Hagymási Jenő ezredparancsnok! Engem is beválasztottak, nekem az volt a dolgom, hogy a mi forradalmi tanácsunk és a karcagi meg a kunmadarasi forradalmi tanács között tartsam a kapcsolatot. Cikket írtam a Karcagi Híradóba. Mezőtúrról is jöttek hozzánk, hogy a páncélos alakulat ellenáll. Három röpcédulát fogalmaztam, amivel aztán megszórtuk Mezőtúrt és a laktanyát. Utána a mezőtúri alakulat is átállt a forradalom mellé.

– Hittél a forradalom győzelmében?

– A forradalom győzelme nagyon kétséges volt. Mint katona tudtam, hogy milyen erők vannak a szovjet hadsereg kezében. De közben hallottuk a nyugati hitegetést, ami ideáramlott, és nem mertük elképzelni, hogy ekkora propaganda után jön a semmi. Érted? Akkor még nekem is az volt az elképzelésem, hogy valamilyen szabadabb szocializmus jön. Azt szokták mondani, hogy vissza kell menni a lenini alapokhoz. Én akkor is és ma is azt mondom, hogy el kell felejteni Lenint. Lehet hogy ez neked most így visszásan hangzik…

– Nekem nem visszás, téged hallgatlak.

– 83-ban adták ki a második kötetemet, és a kiadónál láttam, hogy ilyen Lenin-kötetek vannak ott, Lenin összes művek. Én soha nem olvastam Lenint, nem voltam arra predesztinálva, hogy Lenint olvassak. Nem érdekelt, kérlek szépen. Marx művein valamikor átrágtam magamat, azok is elég vastagok, de semmi nem maradt meg bennem. Korának egyik jó szociológiai munkáját írta meg, de hát 150 évvel ezelőtt. Kérdem a kiadót, mit csináltok, Lenint? Lenin válogatottat – mondták. Ott volt a sok egyforma könyv, Lenin összes. Legalább egy köbméter. Grafomán volt ez az ember. Gondolj bele, hogy a Biblia az egy kétujjnyi vastag könyv, és bent van kétezer év, és húzni lehet belőle! Nézd meg a Máhábháratát és a Rámájanát. Lenin pedig írt egy köbmétert.

– Mit csináltál még ezekben a napokban? Te is végeztél felderítő repüléseket?

– Végeztem, mert be voltunk osztva. 28-a után a szovjetek már özönlöttek befelé. Debrecennél lementek, nem tudom, hogy tudják-e ezt a történészek, Berettyóúj felé. És átmentek a román határon, aztán Romániánál lépték át a határt. Hogy ezt miért csinálták, nem tudom. Özönlöttek befelé, Cegléd és Abony között volt egy nagy gyülekezőhelyük. Ekkor már úgy felgyorsultak a dolgok, hogy sokszor nem is követhető. Debrecenben volt egy szovjet IL 28-as bombázóezred, vagy talán hadosztály. Ezek két hajtóműves bombázók. Sose felejtem el, ilyen idő volt, mint most, hideg, nyirkos, csak felszakadozó köddel. És Budapest felé vezető irányszögön ez a bombázóezred jött el a kunmadarasi reptér szélén kötelékben, Budapest felé. Majd egy olyan jó egy óra, egy óra húsz perc múlva nyitott bombaszekrényekkel jöttek vissza. Hogy hol bombáztak, nem tudom, de azt igen, hogy a debreceni szovjet bombázóezredet valamire felhasználták.

– Nem lehet, hogy ez később, november 4-e után volt?

– Úgy emlékszem, hogy 28-án volt, de semmit sem állítok, csak azt, hogy a debreceni szovjet bombázóezred aktivizálva volt valamire. Minket ez irritált. Mit csináltak ezek? – gondolkodtunk. Budapestet bombázták? Mi a kurva anyjukat csináltak?

– Ti végül is a rossz technika miatt kaptátok fel az iszapot, vagy elegetek volt az egészből?

– Nemcsak a technika miatt. Az ember hitt a pártnak, meg hitt ebben a mindenféle dologban, és kiderült, hogy semmi. Én 56-ban kimondtam, ha ez a szocializmus, akkor nem kell. Én ehhez tartottam magamat azóta is az elmúlt harmincvalahány évben.

– Mit csináltatok még?

– A parasztok a repülőtérre hordták be a budapestieknek a kaját. Mi repülőgépeket kértünk Budaörsről, és LI 2-esekkel szállították fel az élelmiszert. Egyik oktatótársam, Kiss Varga százados egy Ölyvvel átrepült Győrbe, és az ottani forradalmi tanáccsal felvette a kapcsolatot. Ő aztán nem is jött vissza, november 4-e után kiment Nyugatra. Miközben felderítéseket végeztünk, november 1-jén és 2-án már egyre nagyobb volt a befelé özönlés. Tankokkal, páncélos gépkocsikkal, minden hétszentséggel özönlöttek befelé az oroszok. Mi ezt állandóan jelentettük a kormánynak. Kunmadarason a repülőtérnek semmiféle katonai biztosítása nem volt. Akkor én és az ezred törzsparancsnoka, egy endrődi zsidó gyerek, kérlek szépen, november 3-án délután elindultunk Mezőtúrra a páncélosokhoz fegyverért. Előtte egy tiszti gyűlésen megbeszéltük, hogy ha nem tudjuk védeni a repteret, szétugrunk. Az érvényes parancs ugye az volt, hogy kötelesek vagyunk ellenállni. Ezért úgy döntöttünk, hogy a fegyverek egy részét Kunhegyesen lerakjuk. 4-ére virradó éjszaka jöttünk vissza Mezőtúrról Kunmadarasra, ugyanez a ködös, hideg, deres idő volt, mint most. És amikor Kisújszállásnál rá akartunk térni az útra, nem tudtunk, mert özönlöttek be az orosz páncélosok. Majd egy hézagba beugrottunk és mentünk Kunhegyes felé, hogy le tudjunk rakodni. Nehezen jutottunk vissza Kunmadarasra. Éjjel 2 és 3 óra között érkeztünk meg. Hazamentem, lefeküdtem, a fegyverrel megrakott gépkocsik ott álltak a körleteknél. A feleségem rázott fel, hogy a rádióban Nagy Imre beszél. Én akkor rögtön rohantam le, borzalmas volt az a délelőtt, látni, hogy minden szétesik. Kimentem rögtön a repülőtérre, ha felszállni kell, vagy valami, és akkor láttam, hogy a kifutópályán már orosz tankok állnak. Elég nagy siserahad szállta meg a repülőgépeinket, és a légcsavaros gépeinkről rögtön lekapták a propellereket. Ebből láttam, hogy szakemberek. A MIG 15-ösökről és az UTI-kból az úgynevezett PF 2-es automata indítókapcsoló táblát emelték ki, mert ezek nélkül nem tud indulni a repülőgép. Nagyon elkeseredtem, és ahogy jöttem visszafelé, láttam, hogy az egyik hangárnál még ki van tűzve egy magyar zászló. Szemközt ott álltak a tankok, de gondoltam, le vagytok szarva, fölmásztam, letisztelegtem, aztán lehúztam a lobogót. Egy szál magamban végeztem el a dramatikus szertartást, de elsírtam magamat. Lehúztam a zászlót, haza is hoztam, és szegény anyám később az ajtó elé akasztotta. Utána mentem befelé, és a lakókörnyéken olyan pszichés állapotot okozott a szovjetek megjelenése, hogy a tisztek feleségei megrohanták a raktárat és kirabolták. Egy óra múlva aztán mindenki hordta vissza a cuccot. A katonák egy csomóba verődtek, mint a birkák, és Hagymási azt mondta, hogy gyerekek, menjetek haza. A katonák elmentek.

– Mi történt még november 4-én?

– Jöttem vissza a laktanyából, és akkor már ott voltak az orosz katonatisztek, és igyekeztek barátkozni velünk. Egy orosz őrnagy odalépett hozzám, elővett egy papírt és megkérdezte, hogy nem tudom-e, hol van Tímár főhadnagy? Mondtam neki, hogy nyet, nyet. Nem ismerem. Menj az anyádba… Mentem tovább, de akkor már az emberben benne volt, hogy a kurva anyját, az orosz őrnagynál már az első napon ott van a nevem, hogyan lehet ez?

– A forradalom leverése után sokan disszidáltak. Te miért maradtál itthon?

– Nagyon sokan elmentek tőlünk, van olyan, akinek már azt hiszem, Kanadában saját légivállalkozása van. Van, aki Dél-Afrikába került, és az afrikai légierőnél dolgozik. Különböző pályákra vándoroltak el, de sokan megmaradtak a repülésnél. Nekünk lett volna alkalmunk egyszerűen a gépekkel felszállni és elhagyni az országot. Érdekes módon ez senkinek nem jutott eszébe, hogy a légierő bármelyik repülőtérről szinte egységesen átrepülhetett volna Nyugatra. Akkor, abban a szituációban óriási szenzáció lett volna. Ezredek szállhattak volna le Olaszországban vagy Nyugat-Németországban. De ez senkinek eszébe sem jutott. A bajtársaimnak én azt mondtam, hogy marha sok idegen van itt, Magyarországon, menjenek azok haza. Én itthon vagyok.

– Mikor és hogyan tartóztattak le?

– December 12-én hívtak bennünket a parancsnokságra. Ott volt Kablay iskolaparancsnok és egy Pár Ferenc nevezetű alezredes, akinek orosz felesége volt. Állítólag Rákosi és Farkas Mihály kedvenc vadászpilótája. Bementünk és rögtön berontottak a tüzérpufajkások és fölraktak bennünket egy Csepel teherautóra. Arcra lefeküdni, széttenni a kezet-lábat, és már szállítottak is el bennünket. Kablay szegény, iskolaparancsnokunk nagy bajban volt, de rajta is látszott, hogy hozták és nem magától jött. A Fő utcában később én adtam neki csíkos ruhát.

– Kik azok a tüzérpufajkások?

– Katonatisztek voltak, akik aláírták a Kádár-nyilatkozatot, és utána besorolták őket a karhatalmi részbe. De ezek katonatisztek voltak a szolnoki tüzérezredtől. Volt ebben némi sovinizmus is, mert utálták a repülőket. Mindenki utálta a repülőket, mert azok olyan elit szarok vagy mit tudom én mik. Na, hasra fektetve, széttéve kezet-lábat Szolnokra Kunmadarasról bevittek, ahol állítólag megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. Másnap egy honvédségi rádiós kocsival felhoztak minket a Markó utcába. Magánzárkába raktak bennünket, de bejelentettük az éhségsztrájkot, és így egybetelepítettek. Amikor költöztünk, találkoztunk Farkas Mihállyal és Farkas Vlagyimirrel. Ők is ott voltak a sitten. Kettejük között üres cella volt. Farkas Mihály odaszólt Hagymásinak: Hogyan kerültök ti ide? Farkaséknak külön hordták be a kaját.

– Mikor ítéltek el és mennyire?

– A tárgyaláson mi arra hivatkoztunk, hogy a kormány utasításait hajtottuk végre, de hiába, mert amikor erről volt szó, rögtön leintettek, jegyzőkönyvbe sem vették, amit mondtunk. Engem tulajdonképpen főleg a röplapok szövegezéséért ítéltek el, és mily csoda, egy év börtönt kaptam. Ugyanilyen röplapokért volt aki kötelet kapott. Ilyen gumiparagrafusok alapján ítélkeztek felettünk. Hagymásinak másodfokon 8 évről levették 6 évre az ítéletét. Ő tulajdonképpen az első amnesztiával jött ki. Így két és fél vagy három évet ült. Amikor utoljára beszéltem vele, az Orionban volt művezető. A többiekkel nem tudom, hogy mi történt. Én 1957. augusztus 2-án vonultam be a Fő utcára, ott a 424-es cellában voltam bezárva.

– Magánzárka volt?

– Nem, itt már többen voltunk, különböző ügyekből eredően. De mind katonai ügyek voltak. Mellettünk voltak a futkosók a büntetőszázadból, a másik oldalon, a Vadkacsa utca felé pedig a fekvő nyolcasok, az életfogytiglanra ítéltek. Oda már a smasszerok sem mertek bejárni, mert alighogy kinyitották az ajtót, ezek már vágták oda a csizmát. Engem küldtek néha, hogy beszéljek velük arról, amit kellett. Állandóan mostam a folyosót, közben, mivel kevés volt a smasszer, görögöket hoztak. Nem voltak rossz srácok, de nem tudták, hogy mi van itt, és nagyon pártvonalasak voltak. Én aztán lekerültem a raktárba, ahol a bűnjelek között volt egy kezdetleges helikopter, BMW motorral, és aki építette és disszidálni akart vele, az is ott ült, mert elfogták és bezárták. A raktárban azon törtem a fejemet, hogy ezzel a helikopterrel hogyan lehetne kirepülni a börtönből? Aztán jöttek be az új rabok, és a raktárban utasítottak, hogy adjak nekik ruhát. Tényleg jött Kablay ezredes, a Kilián György Repülőhajózó Tisztiiskola parancsnoka, Kis Gyula százados, a kivonuló vadászezred parancsnoka, és Varjú Zsiga főhadnagy, oktatótársam. Megkérdeztem őket, hogy gyerekek, milyen ruhát akartok? Keresztben legyen csíkos, vagy hosszában? A nagy letartóztatások aztán végig-végig mentek, kinek ez jutott, kinek az. Engem szeptember végén tizenketted-magammal láncra vertek és elvittek Baracskára. Ott töltöttem le végig az időmet, ahogy mondani szokták, a cukorrépabalhéban kezdtem, és az aratási balhé végén már el is jöttem. Igaz, a másik év, 58 augusztusában szabadultam. Rendkívül sokan voltunk a börtönben, az összes rab talán csak egyharmada lehetett közbűntényes. A bezártak összetétele szociálisan a következő volt: református pap, katolikus pap, tanár, tanító, ügyvéd, nagyon sok munkás, katonatiszt és katona. Ezek voltak az 56-osok. Csináltuk, amit kellett az uradalomban. Télen tuskózni jártunk, a koszt időnként nagyon szar volt, szinte ehetetlen. 58 tavaszától lehetett spájzolni, de Kossuth cigarettát nem adtak, csak Arda és Rhodope bolgár cigarettákat, amit mindenki utált. Aratásban szalonnát kaptunk meg kenyeret, de a nagy munkákon kívül rendkívül sokat éheztünk. Ha valaki nem dolgozott, vagy nem tett eleget a parancsoknak, azt bevitték a körletre patkolni. Jól összeverték odabenn. A smasszerjaink szerencsétlen, ágrólszakadt, uradalomból ott maradt cselédek voltak és ilyesmik. Némelyik ordított, mint a félőrült, de aztán engedett mindent. Volt köztük nagyon buta, bejött a szobába, és azt mondta: „Ha még egyszer valaki az ágyra ül, avval úgy kibaszok, hogy beszarik, azt garant fogom állni!” Ezen a színvonalon mentek a dolgok. Aztán volt olyan traktoros, aki a gazdaságból átjött smasszernak, mert ott jobban fizettek. A börtöngazdaságban voltam kocsis és szerelő, mert a börtönparancsnoknak volt egy Wauxhall autója, aminek csapágyolvadása volt, és meg kellett csinálni. Látták a kartonomról, hogy repülőgép-szerelő vagyok, így kiszólítottak a gyalogmunkások közül. A garázsfőnök törzsőrmester állandóan illuminált állapotban volt, de ha bevitt Baracskára vagy a szomszéd faluba, nekem is jutott pia, én is ittam. De előfordult, hogy a Wippon sofőrje is be volt rúgva, és miközben az őrmester pisztollyal fácánra vadászott, felborultunk. Akkor én elvettem tőle a pisztolyt és szétszedtem, nehogy részegségében agyonlőjön bennünket. Máskor kocsival mentünk ki Mátyáspusztára, és amikor a piálás után hazafelé tartottunk, a ló megbokrosodott. Megállt, nem akart továbbmenni. Az őrmester elővette a TT pisztolyt és a füle mellett elkezdett lövöldözni. Részegségében rosszul célzott és tarkón találta a lovat. Az rögtön összerogyott. De el lett intézve a dolog. Abban az időben a baracskai állami gazdaságban kb. 100 holdat a rabokkal műveltettek meg, s a jövedelem az a fősmasszeroké volt.

– A rabbá válás folyamatát hogyan élted meg?

– 24 éves voltam és egyik napról a másikra börtönbe kerültem. A legelső éjszakát a cellában ugye katonaruhában, köpeny a vállamra vetve, december volt, föl-alá járkálva, nagy olvasmányaimra, Tolsztojra, Dosztojevszkijre gondolva töltöttem el. A nagy trauma nem az volt, hogy engem, a katonatisztet börtönbe zártak, hanem az, hogy én soha többet nem vezethetek repülőgépet. Tőlem azt vették el, ami nekem akkor az életem volt. A vadászrepülőség nem szakma, nem hivatás, hanem életforma. Egészen különleges életforma, ahol a fizikai törvényszerűségek között egy őrült nagy szabadság van, saját magad, egyedül repülsz és egy idő után szinte metafizikus közegbe kerülsz. Abban az időben 10-11 ezer méterre fölmenni különleges dolog volt. Oxigénálarc van rajtad, zuhogó esőben fölmész, fönt egy óriási hómező, fölötte a Nap, és egyszer csak magad is függesz a térben, nem érzed a sebességet. Függesz fönn a térben és tudod, hogy csak magadra számíthatsz. Állandóan döntési kényszer nehezedik rád. Minden pillanatban döntened kell és jól kell döntened. Hála isten, nekem egyetlen növendékem sem zuhant le, és magam sem. Voltak különleges helyzeteim, melyek a katasztrófa határát súrolták, de ezeket én is, tanítványaim is megoldották. És mindezt egyszer csak hirtelen elveszik tőled. És egzisztenciális gondjaid keletkeznek. Hol laksz, miből fogsz élni? Hát én a szabadulásom után elmentem a Keleti pályaudvarhoz, oda a sarokra, kiváltottam a munkakönyvemet és kerestem magamnak egy munkát. Ezt mindenki meg tudja csinálni, nem? Ma azt halljuk, hogy mi lesz azokkal, akik húsz évet pártmunkával töltöttek? Hát elmennek dolgozni. Hát istenem, én mit csináltam? Bementem a szobakonyhába harmadmagammal, még szerencse, hogy az apám adott helyet. És elmentem dolgozni. Olyannyira dolgoztam, hogy ebben a rohadt Csepel Vas- és Fémművekben 25 esztendőt ledolgoztam egyhuzamban. Ez szörnyűbb volt, mint a börtön. Ehhez képest a börtön egy élvezetes valami. Ha családi problémáim nem lettek volna a feleségemmel, tényleg élvezetes lett volna. De sajnos nekem ráment a családi életem is a politikára. Elváltunk.

– Ezt meg is akartam kérdezni. Ha bezárnak egy katonatisztet, mi történik a családjával?

– Nagyon fiatal, azt hiszem, 21 éves voltam, amikor megnősültem, a feleségem pedig 19 éves lehetett. A repülőtereken, távol mindentől, szerzetesi körülmények között éltünk. Honnan nősülhetett a magamfajta ember? Felrohant Budapestre és feleségül vett egy pincérnőt vagy pedig a szolgálati helyén keresett valakit. Én Szolnokon ismertem meg a feleségemet, az iskolamérnökségen volt gépírónő. Nálunk általában így szövődtek a házasságok. A külsőségek, az ismeretség számított, és eszünkbe sem jutott, hogy más habitusú emberek vagyunk. Nem voltunk egymáshoz valók, de ezt el tudom mondani bajtársaim többségéről, akik repülők voltak. Alig van köztük olyan, aki az első feleségével leélte az életét.

– Ehhez nem kell vadászrepülőnek lenni.

– Mi fiatalok voltunk és nem néztük meg egymást. Nekem is voltak elvárásaim, neki is, aminek nem tettünk eleget. Amikor aztán hogy úgy mondjam bejött a politikai tőzsdekrach, ez végleg betette az ajtót. Sokáig még együtt éltem a volt feleségemmel a gyerek miatt, csak 66-ban váltam el tőle. De éveken át semmi közünk nem volt egymáshoz. A második házasságom rendkívül jó, erre nem panaszkodom. Mindenesetre, akit csak ismertem és börtönben volt, most nem a közbűntényesekről beszélek, hanem azokról, akik a stelázsiboruláskor kerültek be, ahogy ezt mi ellenforradalom helyett nevezni szoktuk, azok 75 százalékának a családi élete teljesen tönkrement. Az egzisztenciája is.

– Be tudtál illeszkedni a börtönéletbe?

– Az ember felvesz egy bizonyos magatartást. Már az előzetes letartóztatás időszaka megtanít a játékszabályokra. Hallom, hogy Déry Tibor nehezen viselte el az ügyet, ami érthető, mert ő már elég idős volt. De én a Külső-Ferencvárosban nőttem fel, csibész gyerekek között. Az az igazság, hogy az ember minden helyzetet el tud viselni.

– Mégis, mi volt a legelviselhetetlenebb?

– Az, hogy sohasem ülhettem asztalnál, a csajkát a térdem közé kellett fogni, és így enni. Nem volt asztal! Nem tudom, mennyire érthető ennek az asszociatív háttere, ami mögötte áll. Nem volt asztal, és ez egy borzalmas dolog.

– Szabadulásod után dac vagy gyűlölet maradt benned?

– A börtön nagyon sok dacot és gyűlöletet váltott ki belőlünk. Például el kellett mennem a rendőrségre és jelentkezni, leadni a szabadulócédulát. Mondták, hogy egy héten belül jelentkezzem, ha munkahelyet találtam. Soha nem mentem feléjük többet.

– Mit érzel, ha régi smasszerokkal találkozol?

– Arra gondolok, hogy jól van apám, nem érdekes, az idő elmúlt. Nekem a repülést, a fiatalságomat, azokat a lehetőségeket, melyek előttem álltak, soha nem adja vissza senki. Tulajdonképpen itt volt az írás. Ha írtam, akkor kinyalhatta mindenki a seggemet. Ha a vállalatnál nem adtak prémiumot, akkor azt mondtam, gyerekek egy novellával többet írunk. Ha odakint nem adták ki valamelyik írásomat, akkor azt mondtam, hogy gyerekek, nekem megvan a fix munkahelyem, hogy kiadjátok vagy nem, azt én leszarom. Volt egy ilyen oda-vissza dolog, ami az embernek tartást adott.

– Ha teljesülhetne egy nagy emberi álmod, mit szeretnél még megvalósítani?

– Repülni szeretnék. Tudom, hogy nem vagyok már rá alkalmas, mégis istentelenül repülni szeretnék. Amikor beülsz egy buborékkabinba, amiben már nem nagyon férnék el ezzel a testtel, de akkor 64 kiló voltam, benn ülsz egy buborékkabinban, körülötted van 4-500 műszer és kapcsológomb, minden hétszentség, te vagy egyedül, és alattad annyi van, mint egy marha nagy utasszállító repülőgép lóereje. És így megindulsz föl. Ez egyszerűen metafizikai állapot. Ebbe, nagyon szeretnék még valahogyan benne lenni, aztán ezt megírni. Nekem, megvallom őszintén, van egy őrült nagy hátizsákom, s abban egy nagy, marha nehéz márványtömb. A márványtömböt úgy hívják, hogy Antoine de Saint-Exupéry. Ma, ha valaki a repülésről ír, óhatatlanul vele vetik össze. Ráadásul imádom azt az embert, minden sorát ismerem.

 

Zsombok Tímár György felesége disznótoros ebédet tálalt fel nekünk a tágas konyhában. Hurkát, kolbászt, húsokat, vöröskáposztával töltött paprikát, aztán magunkra hagyott, mert indulnia kellett Ferihegyre. Írófeleségként most ő dolgozik a repülőtársaságnál. Bort kortyolgatva Zsombok Tímár György Nagy Laciról, Lázár Ervinről, az És népes csapatáról, orosz és grúz írókról mesélt rövid, frappáns anekdotákat. A megidézettek valószínűleg valamennyien megfordultak a pilóta-író kertjében és konyhájában.