Másfél évig magánzárkán – Lakatos István

Lakatos István, amikor a forradalom leverése után börtönbe került, cellájában lefordította a világirodalom első nemzeti eposzát, Vergilius Aeneisét. Vergilius élete utolsó esztendejében Görögországba hajózott, hogy a történet helyszínén három évet szánjon még a hősköltemény befejezésére. Tanulmányútján súlyos napszúrást kapott, sietve hazaszállították, de alig ért partot, pár nap múlva meghalt. Végrendeletében – túlzott lelkiismeretességből vagy eszményeiből kiábrándulva talán –, befejezetlenül is teljes értékű eposza megsemmisítését kérte, kívánságának teljesítését Augustus császár szerencsére megakadályozta. Véletlen-e, hogy Lakatos, a latinos műveltségű fiatal költő, éppen az Aeneis lefordítására vállalkozott? Babits szerint Aeneas első cselekedete az, hogy elaggott atyját kiviszi az égő városból, életének nagy feladata pedig, hogy Trója ős „háziisteneit” tengereken és harcokon keresztül az épülendő új városba átmentse. Lakatos vállalkozása hasonló, az emberiség nagy kultúrkincsét igyekezett átmenteni egy új, későbbi Magyarország szellemi életébe. A kor barbár kihívására válaszolhat-e költő stílusosabban? Aligha.

Lakatost, aki hat évig piarista gimnáziumba járt, majd a bencéseknél érettségizett, aztán négy évig a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója volt, az Újhold írói közé szokták sorolni, de előtte már gyakornokoskodott Supka Géza Világ című lapjánál, szerepelt a Magyarokban, Sorsunkban, nagysikerű epikus ciklusa A pokol tornácán a Válaszban jelent meg. A Budapest ostromáról szóló, hexameterekben írt költemény olyan sikert aratott, hogy Basch Lóránt és Schöpflin Aladár azonnal felfigyeltek rá és 1949 januárjában, még első kötete megjelenése előtt Baumgarten-díjjal tüntették ki; Lengyel Balázs pedig már 1947-ben meghívta az Újhold írói körébe. Lakatos gyors felemelkedését, sikerét végtelen hosszú csend követte, neve és személye politikai okokból árnyékba került. Első önálló verseskötete 1949 könyvhetére, a második 1972-ben hagyta el a nyomdát, vagyis Lakatos Istvánnak huszonhárom évig nem jelent meg eredeti kötete, pedig dolgozott. Szanszkrit, latin, olasz és német klasszikusokat fordított magyarra, ebből élt, egyúttal örökre beírta a nevét a magyar műfordítás-irodalomba. Alkotásaira 1982-ben Graves-díjat, 1983-ban József Attila-díjat, 1985-ben Déry-díjat kapott.

Lakatoséknál kutyauralom van, ezt már akkor megsejtettem, amikor a kutyabarát fekete macskával összetalálkoztam a lépcsőházban. A Mártonhegyi úti lakásban Lakatos István nyit ajtót, de kezet sem tudunk rázni, azonnal közénk veti magát a ház igazi gazdája, Nádasjáró Ophélia, a szép és elkényeztetett angol szetter. Nevét csak ünnepi alkalmakkal viseli, otthon az egyszerűség kedvéért Lindának nevezik. Linda megölel, arcon nyal, közben a költő hűséges felesége, aki a nehéz időkben kötőgépen dolgozott, hogy megélhetésüket biztosítsa, előveszi a kutya nemesi okiratait. Megtekintem az iratokat, Lindának valóban Nádasjáró Ophélia a neve, származása hibátlan, családfája több nemzedékre visszavezethető, mint egy kékvérű átlagarisztokratáé. A vadászeb ezt úgy látszik tudja, mert mindenkit félretol, mindenbe belevakkant, majd hosszú monológokba kezd, gondolom őseiről regél. Végül kénytelen vagyok komolyan rászólni: „Téged csuktak börtönbe, vagy a gazdádat? Te fordítottad le az Aeneist, vagy Lakatos István?” – „Vakk, vakk…” – mondja a kutya öntudatosan. – „Linda, te hazudsz, szerintem nem tudsz latinul, s 1957-ben még a világon sem voltál!” – figyelmeztetem, de hiába, tovább ugatja a magáét. Lakatos elnéző mosollyal nyugtázza a kutya hazudozását, személyiségének féktelen, boldog eluralkodását kicsinyes emberi dolgaink felett.

Lakatosék ablakából fél Buda látható, egészen a Dunáig, s a figyelmesebb szemlélő kicsit jobbra, a Farkasréti temető örökzöldektől vastag, parkszerű foltját is felfedezheti. Az erkélyen madáretető, az üvegen túl vidám cinkék ugrándoznak. Lakatos dolgozószobája könyvektől zsúfolt, még a szoba közepén álló íróasztal két oldala mellé is polctornyokat épített, így olyan az egész, mint egy kicsinyített diadalív. A heverő a polcrendszer alatt kapott helyet, a pianínó is beékelődött a könyvek közé, a képek, főleg írók arcképei és Arany János, Babits eredeti kéziratai a polcok külső szélén függnek. Kint a folyosón, mi több, a toaletten is könyvfalak szorongatják az embert. A heverő fölött a polcon rádió, óra, oldalt a falon is órák lógnak, stopperórák, karórák, zsebórák, a konnektor alatt pedig találékonyan felfüggesztve ollók, tollak, bicskák, csavarhúzók. Az órák alatt hosszúkás sárga falinaptár látható, alatta kis zsámolyon, sárga telefon. Lakatos a heverő szélén ül, én a dohányzóasztal másik oldalán egy kényelmes fotelban. Közben a macska is benyávogja magát a lépcsőházból, így valamennyien együtt vagyunk. A kutya eleinte az ölemben nyugtatja fejét, később átugrik Lakatos mellé a heverőre, s az örvendezésbe belefáradva szundikál kicsit.

– Írásaidból úgy látom, hogy a gyermekkor szép és abszurd eseményei Bicskén történtek meg veled.

– Bicskén és Zalaegerszegen. Nagybátyám, Lakatos Frigyes Bicskére került plébánosnak, később esperes lett és nagyon gazdag, befolyásos ember, többek közt a Takarékpénztár vezérigazgatója és a villamos művek elnökségének is oszlopos tagja – korai halála akadályozta meg, hogy nem lett fehérvári püspök is. Apámat, mint családjából a legértelmesebbet, magához vette és benyomta a bicskei bankba gyakornoknak. Apám a takarékpénztárnak kezdetben gyakornoka, később cégvezetője majd főpénztárosa, végül igazgatója lett. Legényemberként került Bicskére, ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki egy pékmester leánya volt. Ők nyolcan voltak testvérek, apámék kilencen, így nekem igen széles, nagy a családom, Bicskén minden második házban unokatestvérem vagy nagynéném lakik, hasonlóan Zalaegerszegen is. A bicskei bank az igazgatói lakással együtt a Kossuth téren állt, öt szobánk volt, ablakai kiragyogtak a térre. Ha idegen hadsereg vonult be, természetesen a legrangosabbakat szállásolták be hozzánk. Az oroszok előtt ugye németek vendégeskedtek nálunk, s mivel a Batthyány-gyermekotthonból hadikórházat csináltak, szobáink felében főorvosok, Wehrmacht-tisztek aludtak. Amikor az oroszok vonultak be hozzánk, akkor a főparancsnokság rendezkedett be a lakásunkban.

– Mint a vidéki polgárság elég jellegzetes képviselői, a világháború végén hogyan néztetek szembe az eseményekkel?

– Apám jól tájékozódott a politikában, szenvedélyes rádióhallgató volt, fogta Londont, ha bejött, Moszkvát, járatott egy tucatnyi napilapot és mind elolvasta, tehát ő napra készen ismerte a front helyzetét. Kicsit elvetélt hadvezérnek érezte magát, ő ugyanis 1900-ban született, s 1918 végén hívták be az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe, egy kis csehországi garnizonban nyert kiképzést. Amikor indulni kellett volna a frontra, addigra a Monarchia összeomlott. Így soha nem vett részt harcokban, elmulasztotta élete nagy élményét, kárpótlásul haláláig az első világháború történelmét tanulmányozta. A második világháború is érdekelte, de utálta a németeket, és mivel képzett közgazdász volt, már csak gazdasági meggondolásból is lehetetlennek tartotta, hogy ezt a háborút Hitler megnyerheti. Családunktól a legteljesebb mértékben távol állt mindenféle antiszemitizmus. Apám a nyilasokkal szóba sem állt. Az én neveltetésem ilyen szellemben folyt. 16 éves koromig a tatai piarista gimnáziumba jártam, de amikor közeledett a front, hogy ne kerüljek a harcvonalba, apám átíratott Zalaegerszegre, szülővárosa gimnáziumába, ez biztosabbnak látszott. Márciusban a németek bevonultak sajnos Zalaegerszegre is, én érzelmi okokból eszelősen gyűlöltem őket. Egy zsidó kislányba voltam halálosan szerelmes, a Böhm család Marikájába, aki a Karinthy-féle Böhm Aranka családjával állt távoli rokonságban. Az önképzőkörben tavasszal Zsidó irodalom – magyar irodalom címmel előadást tartottam. A magam naiv módján filippikát intéztem a könyvégetések ellen, Heine, Szép Ernő és Füst Milán klasszikus alkotásai mellett álltam ki. Igazságérzetemet rettentően sértette, hogy egy európai, felvilágosult országban egyáltalán létezhet antiszemitizmus.

– Te akkor már tudtál németül?

– Németül tudtam, franciául is olvastam. A németekkel kapcsolatba is kerültem, amióta bevonultak Bicskére, még barátaim is akadtak köztük. Néhány tisztességes, művelt sebésszel, tanárral együtt olvastuk Heinét, Zweiget és együtt utáltuk az SS-eket.

– Mi történt aztán az előadásod után?

– Híre szállt önképzőköri előadásomnak és zsidó barátaim, zsidó kislányok főleg, akik Zalaegerszegen ismertek, írógépen lesokszorosították, így körözték egymás közt. Erről a nyilasok tudomást szereztek, tüstént megfenyegették nagybátyámat, hogy beverik az ablakait, ha továbbra is magánál tart kosztosdiákként. Ivánfy, az akkori igazgató kénytelen volt ügyet csinálni a dologból, maga elé citált s kijelentette, mivel úgyis rövidített tanév van, még levizsgázhatok, de jövőre nem térhetek vissza, menjek el máshová érettségizni. Aránylag tehát enyhén bántak el velem. Így Budapesten érettségiztem, az események szeszélye folytán a bencéseknél.

– Bencéseknél? Nem látszol túlzottan vallásosnak…

– Engem a „pogány” latin irodalom és a francia felvilágosodás nevelt, kitűnő franciatanárom volt Zalaegerszegen Ballenegger Henrik. Vallásos élmény sosem ért. Körülbelül 14-15 éves koromtól közömbösen, cinikusan, sőt ellenségesen viseltettem minden templomi áhítattal szemben, annak ellenhatásaként is, hogy piarista növendék voltam, azt megelőzően pedig a kapucinusok kollégiumában laktam. Az ottani szerzetespapi nevelés riasztó hatására nagyon korán materialista lettem, és maradtam mindmáig.

– A sötétség virágai című könyvedben arról olvashatunk, hogy Tolbuchin marsall a te diák-íróasztalodon terítette ki a térképét. Az Újhold-Évkönyv 1989-es karácsonyi számában komorabb színekkel ábrázolod Bicske elfoglalását, „felszabadítását”. Mi történt Bicskén?

– Ezt a szót, hogy „felszabadulás”, soha életemben nem írtam le. Bicskének a megszállása, a csapatok oda befészkelése rémtörténet. Negyven évig nem írhattam meg, most évkönyvünkben Farsang címmel mégis közreadtam, hogy ismerkedtem meg az oroszokkal. Bejöttek, berúgták az ajtót, az öt szobát elfoglalták, kedélyeskedve bele-belelőttek a plafonba, elővették a vodkát, megkínáltak vele, közben lecsatolták az óráinkat, ahogy az történni szokott abban az időben. Minden szobát elfoglaltak, de annyi jóindulat maradt bennük, hogy megengedték, levonulhassunk a pincébe és ott a szénhalmok, farakások tetején matracainkkal, pokrócainkkal megalhassunk. Nem dobtak ki tehát lakásunkból, napközben följárhattunk és ott lehettünk közöttük. Nagy fekete zongoránk a szalonban állt, egyik oficér ököllel csapdosni kezdte a billentyűket.

– De ezek még nem Tolbuchin tisztjei voltak?

– Nem, ez még az első napon történt. Ezek még csak előkészítették a dolgot. Javarészt tisztek voltak ugyan, és csicskásaik. Én szelíden félretoltam az illetőt: nem így kell működni ezen a hangszeren, megmutattam hogyan. Odafigyelt, csak nem nagyon tetszett neki, amit játszottam. Akkor eszembe jutott, hogy tudok néhány Csajkovszkijt meg tudom a Dumkát; elég tisztességesen tudtam abban az időben még zongorázni. Látod, most is itt van a pianínó, pár száz kottával, olykor ma is játszom. Végül eszembe jutott, elzongorázom nekik az Ej uhnyemet. Ezzel frenetikus sikert arattam, meghatódtak, folyt a könnyük. El kellett háromszor játszanom nekik. Ez történt délután öt órakor. Utána levonultunk a pincébe, ahol kijelölték a mi helyünket. Ők fent ittak lakásunkban. Este 9-10 óra közt berúgták a pinceajtót és lekiabáltak: artyiszt! Artyiszt! Hol a művész? Fölütöttem a fejemet, odajött egy medvenagy orosz tiszt, s úgy, ahogy voltam, kis frottír hálóingben, mezítláb, fölemelt és vitt be a szalonba. Ott ontotta már a meleget a cserépkályha, jól bedurrantottak. Rám szóltak: tessék zongorázni. A szalon kétszer akkora helyiség volt, mint mostani könyvtárszobám. Hátul ott vergődtek az elfogott lányok, azokkal erőszakoskodtak. Nekem pedig játszanom kellett az Ej uhnyemet. Eljátszottam nekik egyszer, aztán sápadtan fölálltam, hogy elmegyek. Akkor hátbavertek, hogy még egyszer. Eljátszottam másodszor, később harmadszor is. Negyedszer próbáltam valami mást, ismertem orosz népdalokat, de alig pár taktus erejéig tűrték, tüstént hátbavágtak. Nem! Csak az Ej uhnyemet. Az kellett nekik, és ez a darab körülbelül, ha minden variációt beleszámítva játszom, 6-7 percig tart. Este 10-től hajnali 5 óráig kellett játszanom az Ej uhnyemet – összesen legalább százötvenszer, közben mögöttem folyt az orgia, nők megerőszakolása, hallottam a megbecstelenítettek sikolyait. A hangokból tudtam, kik azok az úriasszonyok, velem egykorú lányok, akiket elintéztek mögöttem a szalon másik végében. És énnekem eközben játszanom kellett az Ej uhnyemet. Hát így ismerkedtem meg a „felszabadulással.”

– És amikor Tolbuchin megérkezett?

– Napközben följárhattunk, ott lehettünk köztük, és anyám, aki jó szakácsnő volt és a cselédlányunk, valamint annak húga, aki szintén nálunk lakott (tulajdonképpen két cselédlányunk volt), ők főztek a szovjet tisztekre. Ott tanyázott a főparancsnokság nálunk, anyám pedig éjjel-nappal sütött-főzött, mert nem lehetett soha kiszámítani, egy-egy bevetésről mikor jönnek vissza. Ha reggel 7 órakor jöttek, akkor 8-9 órára kívánták a hatfogásos ebédet, máskor éjfélre a reggelit. Nyersanyaggal bőven elláttak bennünket, mert a mellettünk lévő házban volt befészkelődve a harmadik ukrán front halász-vadász beszerző különítménye. A szomszédban lelőtték a malacot és áthozták nekünk. Levonultak a halastóra, összekötözve bedobták a gránátokat. A robbanás fölvetette a halakat, azokat összeszedték és anyámnak el kellett készítenie. Ha nem volt hal, akkor a szomszéd faluból hozták a baromfit, vagy a saját készletükből valamit. A szerencse ebben az volt, hogy nem voltak barátságtalan emberek, sőt egy bizonyos respektussal viseltettek a burzsuj bankigazgató irányában, hiszen szép volt a lakás, ők ott jól érezték magukat. Valahányszor megterítettek, meghívtak minket is, papa üljön ide, mama üljön oda, gyerekek is, tehát velük együtt kosztoltunk. Akkor nagy gondot okozott már a beszerzés, így mi aránylag fényesen éltünk, a harmadik ukrán front főparancsnokságának a kosztján. Karácsonykor vonultak be, és körülbelül január végéig, február elejéig laktak velünk. Hozzávetőleg egy vagy másfél hónapig aránylag békén megvoltunk tehát, akkor azonban elindult a nagy német ellentámadás Székesfehérvár felől. Át akarták törni a Budapestet körülvevő gyűrűt. Ez nem sikerült a németeknek, de oly nagy erővel támadtak Budapest irányába, hogy Tolbuchin elrendelte Bicske kiürítését. Január végén vagy február elején kellett elhagynunk a községet, Bicskén kizárólag a Budapestet ostromló szovjet csapatok sebesültjei maradhattak. Jóformán minden házba ők voltak beszállásolva, így lényegében az egész 8 ezres nagyközség egyetlen nagy hadikórházzá változott. Bennünket kilakoltattak, ekkor kezdődött családunk és az egész falu odisszeája. Etyekre menekültünk, aztán Biára. Etyek ugyebár alig 3 ezer lakosú kisközség, oda zsúfolódott be Bicske 8 ezer lakosa, plusz az erdélyi menekültek, ráadásul az apróbb szomszédos falvak emberei. Mi először egy sváb gazda borospincéjébe kerültünk ötvenen vagy hatvanan.

– Mint a Válasz és az Újhold csodagyereke, azt hiszem egy kicsit álomvilágba kerültél, a szeretett irodalmi közegbe. Érzékelted azért, hogy az országban kiéleződnek és megkeményednek a dolgok?

– Nem így volt, nem éltem álomvilágban, sőt azok a barátaim, akikkel az egyetemen és az irodalomban összebarátkoztam, azok se éltek álomvilágban. Hamis legenda, hogy az Újhold költészete apolitikus lett volna. Mi nagyon keményen ellenzékiek voltunk, a Válaszban nekem már 21 éves koromban olyan verseim jelentek meg, amelyeket Aczél Tamás a Társadalmi Szemlében, Keszi Imre a Szabad Népben élesen megtámadott. 49 közepétől 1954-ig a rendszer lapjaiban én nem is publikáltam.

– Később, úgy emlékszem, a Dunántúlban szerepeltél.

– A pécsiek mindig szövetségeseink voltak, akkor is, amikor a naiv, mérhetetlenül tisztességes Szántó Tibort nevezték ki főszerkesztővé és ott működött Csorba Győző, Galsai, te, és később is, amikor Tüskés Tibor irányította a pécsi lapot. Állandóan bombáztak bennünket levelekkel, engem éppúgy, mint újholdas barátaimat: adjatok, adjatok kéziratot folyóiratunknak. Nem voltunk apolitikusak akkor sem. A későbbiek során pedig körünkben mindig összeálltak azok a kis asztal- vagy szobatársaságok, ahol mi a legsötétebb időkben is szabadon beszélgethettünk, mertünk beszélgetni egymással. Akkor keletkezett verseinket felolvastuk egymásnak, Nemes Nagy Ágnes lakásán hallottuk először Pilinszky Apokrifját például, Jékely Zoltán új írásait, másokét nálam. Mi soha, egyetlen pillanatra el nem hittük a Rajk-pert és azokat a gonoszságokat, ostobaságokat, amelyek azt a kort jellemezték. Nem mintha értettünk volna a politikához. Mi az erkölcshöz értettünk és mesterségünkhöz, ezen belül is kivált a stílushoz. Hadd mondjak példát. Lengyel Balázsék rádiójában hallgattuk a Mindszenty-főtárgyalást. „Milyen származású ön?” – kérdezte a bíró. – „Én, kérem kulák származású vagyok” – felelte a prímás. Azonnal felkaptuk a fejünket. „Ezt egy hercegprímás nem válaszolhatja” – jegyezte meg csendesen a kálvinista Nemes Nagy Ágnes. Még három hasonló mondat és egyszerű stíluskritika alapján megállapítottuk: az egész pör, úgy ahogy van, elejétől végig hazugság. Így hallgattuk a koncepciós pöröket, így olvastuk az újságokat – nem lehetett becsapni bennünket. Mi, bármilyen paradoxon, szellemileg szabadnak éreztük magunkat az 50-es években is. Bíztunk egymásban és ezeknek a máig tartó barátságoknak óriási összetartó ereje volt, nemkülönben jövőbe mutató ereje.

– Ezektől az összejövetelektől azt hiszem egyenes út vezetett a Bessenyei Társasághoz, azaz, amivé később vált, a Petőfi Kör megalakulásához – te mindkettőben szerepet vállaltál.

– Percig se állítom, hogy mindnyájunkat egyformán érdekelt volna a politika. Pilinszky Jancsi, magától értetődik, kevésbé volt politikus alkat, mint én. Tudod bizonyára, soha életemben semmiféle pártba nem léptem be, mint író azonban szívesen részt vettem volna az Írószövetség pártcsoportjának vitáin például, merő kíváncsiságból. 54-től kezdve a párttag írók, igaz szigorúan egymás közt, nagyon izgalmas dolgokat kezdtek megtárgyalni. Mivel akadtak barátaink a párttagok közt is, nagy vitáikról tudtunk annyit-amennyit mi is. Major Ottó mindig jó barátom maradt: pillanatokra sem éreztette velem, hogy ő felsőbbrendű kommunista, én szánandó liberális polgár. Akár neki, de még az akkor vakhitű Kuczkának is meg mertem mondani, hogy borzalom, ami az országban folyik. Elképzelni se tudtam volna, hogy bármelyikük följelent ezért. Effajta tisztesség és becsület élt mindvégig tisztességes párttagok és pártonkívüliek közt. Akadtak természetesen a Szövetségben is besúgók, de tudni lehetett, kik azok, ezekkel nem társalogtunk. Hadd feleljek azonban kérdésedre. Minthogy az Írószövetség pártpolitikai vitáiban nem vehettem részt, sokszor gondoltam rá, kellene egy hely, ahol a nem párttag értelmiségiek is megtárgyalhatják az ország dolgait. Nagyon szegény voltam abban az időben, fűteni se tudtam sokszor albérleti szobámat. Ezért időm nagyobbik részét kávéházakban, a Darling eszpresszóban vagy az Egyetemi és a Széchényi Könyvtárban töltöttem. Ott meleg volt és megtaláltam a szükséges könyveket. Egyik nap, ez talán 54 őszén lehetett, Éri István régész barátom odaszólt nekem, hogy Pista, tengődik nálunk egy DISZ-szervezet, szeretnék életet vinni bele, szeretnénk vitatkozni politikáról, történelemről, művészetről. A kortárs fiatalok közt neked van talán a legtöbb barátod. Hozd el őket, legyen itt tíz író, mi is lennénk húszan-harmincan és megvitatnánk az irodalom és a társadalom kérdéseit. Gondolkodtam pár napig, aztán a Galilei-kör mintájára, mert bennem mindig élt egy szabadelvű nosztalgia is, létrehoztuk a Bessenyei Kört, amelynek a vezetője lettem. Bessenyei költőként ma már élvezhetetlen szegény, de az előfelvilágosodásnak jelentős alakja volt.

– Meddig élt a Bessenyei Kör?

– Háromnegyed évig, illetve mindvégig élt, úgy, hogy átfejlődött Petőfi Körré. Sajnos eszébe jutott valakinek, patrónust kell keresnünk, aki termet biztosít, fizeti postaszámlánkat stb. Egyszer csak hívatott bennünket az országos DISZ főnöke, Hollós Ervin. Kitűnő dolgot kezdeményeztünk, lelkesedett, a DISZ minden támogatást megad, persze tovább kellene fejlődnünk. Hollós, aki 56 után a belügy Politikai Főcsoportfőnökségének vezetőjeként, Biszku Béla jobbkezeként az elnyomó apparátus leghírhedtebb figurája lett, méltán örvendett: teljesen hitelét vesztett ifjúsági szervezetük némi tekintélyre tehet szert, ha ezeket a naiv fiatalokat sikerül csőbe húznia, pontosabban beszerveznie. Én egy szűk, értelmiségi vitakör híve voltam, az apparátus, saját irányítása alatt, a nagy létszámú összejövetelek mellett kardoskodott. Hollósnak sikerült ránk erőltetnie, hogy hívjunk össze három-négyszáz embert, a nagybudapesti DISZ gépírónője legépeli majd a meghívóinkat. Én összeállítottam azok névsorát, akiket az alakuló gyűlésre érdemesnek tartottam meghívni, de Hollósék szemérmetlenül elsikkasztották az egész levelezést. Az én meghívóim közül kiküldtek tízet vagy tizenötöt, a többit pedig az ő funkcionáriusaiknak postázták. Betódultak a masszív bolsevikok, s azonnal leszavazták a Bessenyei Kör nevet és megalakították a Petőfi Kört. A vezetőséget is mindjárt megválasztották, engem nagy kegyesen az elnökségbe azért beválasztottak. Az elnökségnek én mindvégig tagja maradtam, nem zártak ki, de aztán elfelejtettek meghívni üléseikre. Amikor aztán kiteljesedtek a nagy Petőfi Kör-viták, abban nekem jóformán semmi szerepem nem volt már. Odatették a kedves, jóindulatú, akkor még elég baloldali Tánczos Gábort, Hegedűs B. Andrást, Jónás Palit, és be kellett látnom, hogy a Petőfi Kör a reformkommunisták kezébe került. Nem kétséges, jobban működtek és sokkal nagyobb népszerűséget tudtak szerezni maguknak, ügyesebben meg tudták szervezni a nagybudapesti mozgalmat, mint én valaha tudtam volna. Én egy Galilei-kör szerű intellektuális vitaklubban gondolkodtam, percre se nagyvárosi, pláne országos mozgalomban. És szerettem volna a Népfronthoz átvinni a Petőfi Kört, ez sem sikerült, Hollós Ervinék felügyelete alatt maradt, míg föl nem lázadtak ellenük saját kádereik. A forradalom leverése után Hollós az íróperek egyik kezdeményezője, fődetektívje lett – de ez más történet már.

– A Bessenyei majd Petőfi Kör vitáinak ismeretében számítottál mindarra, ami 56 októberében történt? Vagy meglepett?

– Nem tartottam lehetetlennek a Nagy Imre-féle józanabb marxizmus győzelmét, vagyis számítottam valamilyen radikális fordulatra, ha nem is forradalomra. Élt bennem a remény, ennek be kell következnie, de nem gondoltam, hogy épp 1956 októberében.

– Kassák Lajos ajánlására 56-ban tagja lettél az Írószövetség elnökségének. Mi történt akkor az Írószövetségben?

– Ennek előzménye volt. Kassák Lajost rendkívül durván megtámadták az Írószövetség egyik plenáris összejövetelén. Ez még a Gorkij fasorban történt, ott ült Kassák Lajos is. Munkásirodalom a múltban vagy valami hasonló volt a vitatéma. Megjelent vagy százfőnyi közönség. Egyszercsak valaki fölállt és rendkívül ordenáré módon rátámadt Kassákra. Munkásárulónak nevezte és kijelentette, az ilyen irodalomra nincs szüksége a szocializmusnak. Én akkor fölálltam és nagyon élesen megvédtem Kassák Lajost. Ez úgy 52 végén vagy 53-ban történt. Csatlakozott hozzám Oltványi Ambrus, ő is védelmébe vette Kassákot. Kassák ezt soha nem felejtette el, ezért ajánlott engem később az Írószövetség elnökségébe. De ne tévesszük össze az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlését az Írószövetség október 24-25-i összejövetelével. Ez két külön dolog.

– A szeptemberi közgyűlésen lettél elnökségi tag?

– Nem, ott még nem… Én szeptemberben egy nagyon hosszú felszólalást tartottam, többek közt követeltem a Válasz és az Újhold újra indítását. Ez Fodor Andris naplójában is szerepel. Szeptemberben kihagyták az összes kommunistát a vezetőségből, de én még nem kerültem be. Amikor kitört a forradalom és az Írószövetség összegyűlt, akkor állt fel Kassák Lajos és előadta: elég tisztességes összetételű már az elnökség, a választmány is, de a forradalom szellemében válasszunk új, megbízható embereket még. Négy vagy öt nevet javasolt, köztük engem, Keresztury Dezsőt és Rónay Györgyöt. Valaki felállt és Féja Gézát is javasolta. Akkor minket megszavaztak, így kerültünk az Írószövetség Forradalmi Bizottságába. De aztán felállt Képes Géza, és azt javasolta, hogy minket ne egy Forradalmi Bizottságba, hanem az elnökségbe válasszanak be. Forradalmi Bizottságra semmi szükség, velünk elég forradalmi az elnökség is. Tehát az Írószövetség Forradalmi Bizottsága öt percig létezett, addig, amíg minket beválasztottak.

– Hogyan élted át a forradalmat, konkrétan mit csináltál?

– Október 23-án este Alkotmány utcai albérletemben megcsörrent a telefon. Obersovszky Gyula hívott a New York házból és vezércikket kért az ország első független napilapjába, amelyet Igazság címen épp szerkeszteni kezdtek. Mondtam neki, drága Gyulám, sajnos vezércikket nem írtam eddig, ha tudnék, akkor sem lennék képes bediktálni a telefonba. De van egy versem, címe: A fiatalokhoz. Megjelent ugyan első kötetemben, A pokol tornácán-ban, de időszerű lenne most is. Ezt bediktálom, ha kell. Köszönte, jó Pistám, olvasd be. Versem aszklepiádészi strófában írt költemény volt. A gyorsírónő leírta. Másnap, amikor kiléptem lakásom ajtaján, láttam, hogy az Igazság plakát formájában a mi házunk falára is ki van ragasztva. Ahogy mentem befelé a városba, minden hirdetőoszlopon, falon ott találtam. Az egylapos sajtótermék jobb oldalán rövid felhívás prózában, hogy az ÁVH tegye le a fegyvert, valami volt a bal oldalán, középre szedve pedig az én versem: A fiatalokhoz. Halálsápadtan vettem észre, a gépírónőnek sejtelme sincs az aszklepiádészi strófáról. Ahol én hosszú ékezetet sziszegtem a telefonba, ott ő rövidet tett, mindenféle félrehallások voltak benne, tele sajtóhibával. Szaladtam az Igazság szerkesztősége felé a New York palotába, egész úton a szégyen gyötört, mert a forradalmi magyar ifjúság azt gondolhatja rólam: ez a Lakatos nem tudja kezelni az antik versstrófákat, primitív ritmushibákat követ el. Berontottam a redakcióba, megkerestem a fiúkat és a feltűnőbb sajtóhibákat kijavítottam. A következő kiadás, majd a harmadik már négy oldalon jelent meg, mindegyik kiadás vezércikkeként pedig ott állt az én versem. A harmadik kiadásban már hibátlanul. Tárgyalásomon ez volt az első vádpont ellenem, hiába mondtam, hogy ez régi vers, könyvemben már 1949-ben megjelent. Tényleg nagyon illett ide is, pedig elég középszerű vers volt, kicsit pirulok érte. Később átírtam. Ez volt az első vádpont ellenem, a második az Írószövetség.

– Mi történt még veled, mit csináltál?

– Obersovszky magához ölelt, Pistám, légy lapunk munkatársa. Fölvettek tehát főmunkatársnak az Igazsághoz. Így a forradalom alatt mindvégig, még azt követően is belső munkatársa voltam a lapnak. Három vagy négy kis tárcát, karcolatot írtam, egyik a Sztálin-szobor ledöntéséről szólt. Nem különösebben jelentős írások, később adtam még egy verset, ami az illegális számban látott már napvilágot. Az Igazsághoz naponta benéztem, ott Eörsi Pistával, Gáli Jóskával és Obersovszkyval beszélgettem többnyire, megtárgyaltuk a világ eseményeit. Hordtuk és vittük a híreket. Ez volt az egyik foglalkozásom, a másik, hogy bejártam az Írószövetségbe. Lényegében ez a két elfoglaltságom volt, azt hiszem nem lehettem meghatározó kulcsfigurája az 56-os eseményeknek. A forradalom leverése után bekerültem az Írószövetség titkárságába is. Akkor a külföldi államfőknek, Nehrunak, az angol miniszterelnöknek, a franciának az Írószövetség elnöksége nevében leveleket fogalmaztunk, hogy ez nem ellenforradalom volt, hanem forradalom. Tíz-tizenöt ilyen levelet írtunk, és mivel a külügyi bizottságnak egyik titkára voltam, a leveleknek jó részét én fogalmaztam, stilizáltam. Ez volt az egyik tevékenységem, a másik pedig, amivel az elnökségnek korábban nem kellett foglalkozni, a bejövő csomagoknak a szétosztása, illetőleg a pénzes ládáknak a begyűjtése az utcáról és tartalmuk szétosztása a rászorulóknak.

– Aztán elkövetkezett november 4-e. A forradalom leverését hogyan fogadtad? Meglepett?

– Ez sajnos meglepett, sírva fogadtam. Akkor a Parlament mellett, az Alkotmány utcában laktam, és ha kiléptem a kapun, jobbra tekintve mindjárt a Parlamentre láttam. Hajnalig hallgattuk a rádiót, ott az albérleti szobában hallottam Nagy Imre szózatát, Háy Gyula segélykérését, aztán hallottam a tankok csikorgását, a lövéseket. Mindezt ott, az albérleti szobában éltem át, ráborultam a kerevetre és zokogtam. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan és durván tiporják el a forradalmat.

– Miért nem disszidáltál? Nem volt veszélyérzeted?

– Meg sem fordult a fejemben. A veszélyérzet később támadt föl bennem, amikor már a disszidálás sem lett volna olyan egyszerű. Kádárék mindenfélét ígértek, hazudtak, senkinek nem lehet bántódása, akinek nem volt fegyvere, nem gyilkolt. Ezt ígérték. Amikor még minden további nélkül ki lehetett volna lépni a határon, nem volt veszélyérzetem, mert mindezt elhittük. Fegyver soha nem volt a kezemben, és lehetetlenségnek tartottam, hogy írókat, értelmiségieket becsukjanak. Elnémítanak bennünket, gondoltuk, de hogy ekkora megtorlás lesz, azt mégsem. A veszélyt később, november végén, december elején kezdtük érzékelni, mert hiszen az ország minden részéből jártak be az Írószövetségbe, mindenki a mi segítségünket, pártfogásunkat kérte. A győri forradalmi bizottságból az igen rokonszenves Szigethy Attilával beszélgettem legtöbbször, akit öngyilkosságba kergettek. Később Dudás József felesége rimánkodott a titkárságon, hogy mentsük meg a férjét… És jöttek a külföldi újságírók. November 6. után már naponta jártam be az Írószövetségbe, mert ott lehetett ebédelni, és az elnökség is szinte naponta ülésezett. De még akkor sem volt veszélyérzetünk, csak úgy december eleje táján, amikor az első gyilkosságokra sor került. Azt hiszem Dudás volt az első, akit kivégeztek. Áramlottak a hírek, elég jól voltunk értesülve, melyik pincében kiket géppuskáztak le. Fő feladatunknak azt éreztük, hogy tájékoztassuk a világot arról, ami Magyarországon történt és történik. Emlékszem, amikor a Pravda munkatársait fogadtuk, Veres Péter bácsi elnökölt, és próbáltuk őket meggyőzni, ez itt nem ellenforradalom. Akkor Keletről, Nyugatról többnyire kommunista újságírók utaztak ide, akiket nehéz volt meggyőzni. És írtuk a leveleket a külföldi államférfiaknak. Ezt egyébként letagadtam a tárgyaláson, illetőleg föl sem merült, az elnökség tisztességes maradt, senki nem köpte be, hogy a levelek fogalmazásában részt vettem.

– Vártad a letartóztatásodat, vagy meglepett?

– A letartóztatás egy kicsit váratlanul ért, bár akkor már megfordult a fejemben, hogy ez bekövetkezhet. Engem tulajdonképpen későn fogtak el, 57 márciusában. Az Írószövetséget, emlékezhetsz rá, 57 januárjában oszlatták föl. Éppen ülésezett az elnökség, amikor Siklósi Norbert bőrkabátban, bőrkabátos, géppisztolyos pribékjeivel megjelent és kiadta az utasítást, hogy mindenki hagyja el az Írószövetség területét, mert a szövetség fel van oszlatva, az épületet lefoglalja. Érdekes, hogy Siklósi, aki akkor elszánt munkásőrnek bizonyult, később megváltozott. Amikor érdemei jutalmául a Lapkiadó élére került, a New York palotába, akin csak tudott, segített, talán próbálta valamiképp feledtetni cseppet sem dicsőséges múltját.

– Közben megnősültél, s ha jól tudom a Práter utcában tartóztattak le. Hogyan, mikor, milyen körülmények között?

– Igen, közben 56 nyarán megnősültem. Év végétől nagyon sokan disszidáltak, és a Práter utcában is megürült egy lakás. Feleségem a hivatala folytán megtudta ezt a címet és beadtunk egy igénylést. Akkoriban elég liberálisan kezelték az ilyen lakáskérelmeket. Feleségem addig nem élt velem, az édesanyjánál lakott, én pedig albérletben. A Práter utcai két szobás lakás lett volna első közös otthonunk, de engem a beköltözés napján letartóztattak. Megérkezett velünk a teherautó, a könyveim még egyetlen kupacban a szoba közepén, könyvespolcaim se nagyon voltak, bútorunk egy íróasztalból, ágyból és székből állt – akkor csöngettek be hozzánk.

– Civilek voltak, vagy pufajkások?

– Azt hiszem mindegyik civilben volt, hárman vagy négyen lehettek. Ketten bejöttek a lakásba, egy kint maradt az ajtóban, egy pedig az autót őrizte. Akik bejöttek és kotorásztak a könyveim között, revolvert viseltek, hónuk alá szíjazva, mint a krimifilmekben, láttam, amikor szétnyílt a zakójuk. Sajnos megtalálták a dossziémat, amelyben a Petőfi Körnek, Bessenyei Körnek az iratai, valamint írószövetségi dokumentumaim voltak. Bevittek a Gyűjtőbe.

– A hangnem milyen volt? Durvák voltak, vagy közömbösek?

– Nem mondhatnám, hogy durvák, inkább komorak. Az idősebbik, akinek a revolver előkandikált a hóna alól, nagyon komor volt. A másik, egy huszon-egynéhány éves legény vigyorgott közben és csodálkozott: „Maga mi a fenének vett részt az ellenforradalomban, hiszen maga olyan szegény, mint a templom egere. Még egy rendes bútoruk sincsen, csak értéktelen könyvek, könyvek, könyvek. Ha nem szerzett semmit, végül is mi haszna volt ebből az egész dologból?” Mondtam neki, ezt csak bízza rám.

– Ez egy rendes házkutatás volt, vagy csak úgy beleturkáltak a holmitokba?

– Bizonyos iróniával néztük őket, az írógépemet keresték, de nem találták meg, mert olyan dobozban volt, amelyiknek a tetején ingek hevertek. „Még nem is vacsoráztam – mondtam nekik – amíg maguk kutatnak, eszem valamit.” A feleségem készített egy-két vajas kenyeret, azt gyorsan bekaptam. Két-háromezer könyvem volt, őket ez nem nagyon érdekelte, iratok után kutattak. Az iratok legnagyobb részét szerencsére nem találták meg.

– Megbilincseltek?

– Nem, nem. Kivittek a ház elé, ahol egy Pobjeda állt, beszállítottak a hátsó ajtón és a smasszerok beültek mellém. Mire a Gyűjtőbe értünk, éjfél volt. A hang ott sem volt különösebben durva, a falhoz állítottak, amíg egy megfelelő cellát találtak a számomra, aztán belöktek oda. A cellában már 15–20 ember szorongott. Nagyon zsúfoltak voltak abban az időben a fogdák. Ott valahogy, mint élére fordult szardínia, helyet fúrtam magamnak, de igazán aludni nem tudtam. Reggel aztán kaptunk ennivalót. Két nap után jöttek értem, ismét összepakoltatták zsebeim tartalmát, beültettek a Pobjedába és elvittek a Fő utcába, ahol jó másfél esztendőt töltöttem el.

– A vallatás során erőszakot alkalmaztak ellened?

– Nem, velem nem alkalmaztak erőszakot. A Fő utcában először egy raktáros, majd egy katonatiszt lett a cellatársam, Erdélyi Sándor, akiből később kitűnő hegedűpedagógus és kamarazenész lett. Mivel katonatiszt volt, ő elég súlyos büntetést kapott. Erdélyi megtanított morzézni, ennek a későbbiekben jó hasznát vettem, mert így a csőrendszeren keresztül kapcsolatot tudtam tartani a többi letartóztatottal. Amikor Sándort elvitték mellőlem, attól kezdve körülbelül másfél évig magánzárkán ültem.

– Ítélet után is?

– Engem a kihallgatási eljárás során tartottak másfél évig magánzárkában. Az ítéletet 1958 szeptemberében hirdették ki. A magánzárka után átszállítottak a Markóba. Ott első fokon három évre ítéltek, és azonnal az osztályidegenek börtönébe, Márianosztrára fuvaroztak.

– A vád valóságos volt, vagy kitalált?

– Legfőképpen a Petőfi Kört szerették volna fő vádpontként beállítani, mert akkor már a Hollós Ervin egy emelettel följebb, ott tevékenykedett a Fő utcán. Ő rettentően neheztelt, mert lehetetlenségnek tartotta, hogy az ő kitűnő marxista káderei csinálták azokat a dolgokat. Ezért próbálták mindenképpen rám bizonyítani, de nem került bizonyító anyag a birtokukba. A valóság az volt, hogy én csakugyan nem vettem részt a Petőfi Kör utolsó legizgalmasabb esztendejének a rendezvényein. A börtönben mellesleg bizonyos tisztelettel viseltettek irányomban, én lehettem a forradalom után letartóztatott írók között az egyetlen talán, aki nem voltam tagja a pártnak. Legnagyobb bűnnek ugyanis az számított, ha valaki párttagként „elárulta” az eszmét. Én liberális polgárnak tartottam magam, ezt hangsúlyoztam is, amikor vallattak. Én semmiféle eszmét nem árultam el, de legkevésbé az övékét, mert soha nem vallottam magaménak a kommunista ideológiát. Ezt valamiképpen méltányolták, az árulás bélyegét csakugyan nem süthették rám. A kihallgatások sem voltak gyakoriak, ha jól emlékszem, másfél év alatt ötször-hatszor hallgattak ki.

– Ha a te peredet elkülönítették, a tárgyalásra Zelk Zoltán hogyan került oda?

– Kérlek szépen, Zelk terhelő tanúként volt ott. Amikor engem letartóztattak, nagyon sok elnökségi tagot és írószövetségi barátomat kihallgatták ügyemben. Köztük Tamási Áront, Zelk Zoltánt, Háy Gyulát. A szerencsétlen, gyáva Zelk, hogy mentse saját irháját, amit csak lehetett, rám kent. Azt állította rólam, hogy tulajdonképp az egész ellenforradalom a Lakatos kezdeményezésére jött létre, mert ha ő a Bessenyei Kört nem csinálja, a Petőfi Kört nem irányítja titkosan a háttérből, akkor mindaz, ami 56-ban történt, nem következett volna be. Hiszen a forradalmat a Petőfi Kör robbantotta ki, annak fő figurája pedig a Lakatos volt, akivel én nagyon sokszor beszéltem, és ő soha a legcsekélyebb rokonszenvet sem nyilvánította rendszerünk irányában. Ilyeneket mondott Zelk. Sajnos, mivel erről jegyzőkönyvet vettek fel, és nekem megmutatták, láttam saját szememmel. Aztán Zelk a cellában kezdte írni mélységesen bűnbánó verseit. Olyanokat, hogy itten Verbőczy ellenforradalmárai Dózsa népét irtották az utcán… Öt vagy hat ilyen vezeklő verset írt a cellában, melyekben megbánja saját szerepét, mivel ő is tagja volt az Írószövetség vezetőségének. Ezeket kéjjel sokszorosították vallatóink és szétosztogatták a látogatók között. Odaadták az én feleségemnek is: „Nézze meg asszonyom, vannak írók, akik belátják bűnüket, bezzeg a maga férje nem hajlandó erre.” Zelk sajnos megírta palinódiáit, de megbocsáthatatlanabb, hogy miután másfél év múlva kiszabadult, mindjárt közölte is őket Bölöni lapjában.

– Az Élet és Irodalomban?

– Igen, és más lapokban is, pedig akkor ezt már nem kellett volna megtennie. Az én könyvtáramban is megvannak dokumentumként, mert mint mondtam, feleségem többször is megkapta őket kihallgatóimtól. Amikor engem faggattak, aláírás nélkül a kezembe nyomták, és biztattak, na, Lakatos, olvassa el, hogy milyen versek ezek! Milyen a színvonaluk? Elolvastam és láttam, költő írta mindegyiket, mert a ritmus rendben volt, a rímek rendben voltak, csak az egész volt becstelen. Azt mondták, ezeket a Kossuth-díjas Zelk Zoltán írta. Zelk Zoltánt tanúként beidézték tehát tárgyalásomra, ez már 58 szeptemberében volt, a Markó utcában. Zelk akkor már megkapta az ítéletét, még egy vagy két hónapja volt hátra. Végignézett a folyosón, látta, ott várakoznak barátaim, egy csendes ellentüntetés vonult fel mellettem. Ott ült Keresztury Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, az egész Újhold Társaság, húszan-harmincan. Zelk körbenézett és fölmérte, hogy a Lakatosnak milyen színvonalas barátai vannak, s neki nem lenne jó, ha változatlanul kitartana a vallomása mellett. Ekkor Zelk Zoltán terhelő tanúból harcos mentőtanúvá változott át. Azt mondta, egy szó sem igaz abból, amit korábban állított, rossz lelkiállapotban volt. S védett oroszlánilag.

– Hát ez elég érdekes. És egyben szerencsés is.

– Meg akartam írni A sötétség virágaiban, de Réz Pali, aki minden könyvemnek maximálisan liberális szerkesztője volt a Szépirodalminál, mi több cinkosom, hogy nem épp veszélytelen verseimet is becsempésszük valahogy köteteimbe, ebben az egy dologban megmakacsolta magát. „Zelk gyávaságát, légy szíves, húzd ki, egyik legjobb barátom volt, ha én szerkesztem kötetedet, ezt nem vállalom.” Engedtem, akkor nem volt még teljes sajtószabadság. Zelknek mellesleg megbocsátottam, amikor szabadulásom után kezét nyújtotta, megöleltem. Nincs harag bennem. De ami tény, az tény.

– Végül mennyire ítéltek?

– Első fokon három esztendőre, mint mondtam, de megfellebbezte a védőügyvédem. Ortutay Gyula is közbenjárt, aki valamiképp kedvelt engem, bár nem nagyon ismertük egymást. Ortutay feleségem jelenlétében hívta fel a legfőbb ügyészt, hogy engedjenek el valamit büntetésemből. Azt hiszem akkor Szénási volt a főügyész. Másodfokon egy év tíz hónapot kaptam. Így én 1959 januárjában kiszabadultam a márianosztrai osztályidegen börtönből, ahol már mindössze két hónapot töltöttem.

– Akkor te valójában már az ítélet előtt átélted a rabbá válás folyamatát. Beletörődtél a helyzetedbe? Mit éreztél?

– Az emberiséget nagyjából két részre lehet osztani aszerint, hogy az ütéseket, megpróbáltatásokat hogyan viseli el. Én gyermekkoromban papi intézetben nőttem fel, ha ott nagyon megpofoztak, pláne rendszeresen vertek valakit, meghunyászkodóvá, alázatossá satnyították. Későbbi élete során is mindig tisztelte a tekintélyt. A százból azonban akad egy, vagy ezerből egy, akit ha megaláznak, egy életre lázadóvá válik. A börtön engem inkább megedzett, nem biztos ugyanakkor, hogy ez az én érdemem, mert aránylag rövid időt töltöttem csak bent, a sorsnak tulajdonképp nem volt ideje karmait kimutatni, a gépezetnek engem megőrölni. Nem tudom, ha 16 évet töltöttem volna börtönben, vagy akár csak tízet, hogy akkor is megálltam volna-e a helyem. De ezt a két évet nagyszerűen el tudtam viselni, mert fölmértem, olyat nem követtem el, amiért kötél járna, és azon túl teljesen mindegy, hogy életfogytiglanra ítélnek, vagy pedig hat hónapra. Az amnesztia előbb-utóbb úgyis kiszabadít. – Egyetlen könyvet tarthattam magamnál, latin nyelvű Vergiliusomat. Második vagy harmadik kihallgatásom alkalmából loptam egy ceruzabelet, a sorok közé így beírhattam a fordítást. Mindig is szerettem volna lefordítani az Aeneist és a börtönben elkezdtem dolgozni. Ez jó lelkiállapotban tartott, mert volt mivel elfoglalni magam. Ha nincs ez az egyetlenegy könyvem, akkor nem tudom hogyan állom ki ezeket a megpróbáltatásokat. De volt egy vastag könyvem. A végén már latinul álmodtam. Reggel leültem a könyv mellé, megcsináltam a napi húsz soromat, amit aztán az egyetlen veszélytelen időszakban, amikor az őrök a reggeli és a vacsora kiosztásával foglalatoskodtak, és a kocsikat csörömpölve végigtolták a folyosón, az ellopott ceruzabéllel beírtam a sorok közé. Paradoxonnak hangzik, de abban a cellában én másfél évig boldog voltam. Boldog voltam, mert azt csináltam, amit mindig is szerettem volna csinálni, másrészt én nagyon szegényen éltem, és iszonyatos terhet vettek le a vállamról azzal, hogy nem kellett napi megélhetési gondokkal gyötörni magam, össze tudok-e tíz forintot szedni, hogy legalább a kenyeremet meg a szalonnámat megvásároljam. Ki tudjam fizetni a lakbéremet. Ez mind leesett a vállamról. A magam ügyében semmit sem tehettem, csak a kihallgatások alkalmával okosan kell viselkedni. Tudtam, hogy a barátaim akik kint vannak, mindent elkövetnek érdekemben. Így kiegyensúlyozott voltam és nyugodt, és ez meglátszott rajtam a kihallgatások alkalmával is.

– Végig szótár nélkül dolgoztál?

– Fél évig nem volt, de amikor a kihallgatás legfontosabb részén túl voltunk, akkor kegyesen megengedték, hogy kaphassak még két-három könyvet. Akkor behozták latin szótáramat is. A vizsgálati fogság első éve után egy füzetet is kaptam, amibe fordításomat bemásolhattam.

– Az idő múlását hogyan érzékelted? Egyáltalán, múltak a napok, hónapok?

– Múltak a napok, hetek, hónapok, de én fölhasználtam a napokat. Soha annyit és olyan jól nem tudtam dolgozni, mint a börtönben.

– Miről álmodtál a börtönben? Emlékszel valamire?

– Nem voltak rémálmaim, lidérces, gyötrő álmaim sem. Nagyon egészséges vagyok, beteg se voltam egész idő alatt. Nyilvánvalóan a szabadságról álmodtam, rétről, a feleségemről vagy más nőkről. Ez mind lehetséges.

– És amikor kiszabadultál, álmodtál a börtönről?

– Soha. Álmaim legtöbbször boldog, győztes álmok.

– A börtönben mi volt a legelviselhetetlenebb a számodra?

– Az, hogy az ember börtönben volt, tehát nem sétálhatott az utcán, nem értesülhetett a világ eseményeiről, nem olvashatott újságot, nem beszélgethetett a barátokkal. Azóta sem szorongok, lidérces álmok percig se gyötörnek. Azaz igen ritkán mégis, az érettségi vizsga félelme vissza-visszatér, számtani feladatoktól, a cosinus tételtől rettegek ilyenkor, mert nagyon rossz matematikus voltam.

– És a körülmények, a kübli elviselhető volt?

– Az természetesen undorító volt és vacak, de szerencsére aránylag rendes emberekkel találkoztam a letöltő házban. Márianosztrán Eörsi Pista és Gáli Jóska ült együtt velem, ha nem is egy cellában. De mindig láttam őket, integettünk egymásnak.

– Gyűlölet nem támadt benned?

– Gyűlölet nem, csak mélységes megvetés. De a megvetés, az ellenszenv ott él bennem minden emberi ostobasággal, dogmatizmussal és vakhittel szemben is. Gyűlölet kevésbé.

– A börtön elválasztott a feleségedtől. Ezt hogyan élted át?

– Feleségem nagyon tisztességesen viselkedett, soha, pillanatig féltékeny nem voltam rá, okot sem adott erre. Amikor engem lecsuktak, őt állásából azonnal kipenderítették.

– Ő mit csinált akkor?

– Szakszervezeti elnök volt a vegyiparnál. Fölajánlották neki, hogy ellenforradalmár férjétől váljon el, ezt könnyen el lehet intézni, akkor maradhat a helyén. Ezt ő visszautasította, két hét múlva kidobták tehát az állásából.

– Milyen körülmények között szabadultál ki?

– Én napra tudtam, hogy mikor fognak elbocsátani, csak azt nem tudtam, hány órakor. Feleségem levelet írt, hogy vár engem majd a kapuban, de azonnal visszaírtam, eszébe ne jusson idejönni. Várjon otthon jó ebéddel és vacsorával. Ő sógorommal mégis elindult már előző nap Márianosztrára, egy parasztházba kéredzkedtek be megaludni. Másnap reggel ötkor ott vártak a börtönkapuban. Aznap éjjel nagy havazás volt, a két kilométeres úton alig tudtak a börtönig eljutni. Szegények ott vártak hét óráig, mire a smasszerok nagy kegyesen szóbaálltak velük és megmondták nekik, hogy már fél ötkor elvitték a szabaduló rabokat az állomásra. A következő vonatra ültek föl, aztán hazatértek Budapestre. Én már fűtött szobában vártam őket. Édesanyám is velem volt.

– Szabadulásod után éreztél magadon figyelő szemeket?

– Körülbelül másfél, két évig tapasztalhattam, hogy figyelnek. És barátaimat is figyelték, akik meglátogattak, vagy ott aludtak nálunk.

– S mi lett az Aeneisszel?

– 59-ben szabadultam és aránylag hamar, 61-ben megjelent már. Kalandos úton jutott el a nyomdáig, Devecseri Gábor harcolta ki, hogy napvilágot lásson – de ezt elmondtam másutt.

– Most, hogy Kelet-Európában egymást érik a csendes és véresen zajos forradalmak, Magyarország új szituációját hogyan ítéled meg? Bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Nézd, ha intellektusomhoz fordulsz, és én józan eszemmel, tiszta értelmemmel akarok válaszolni, akkor pesszimista vagyok. De az ösztöneimet kérdem: optimista. Börtöneimben is a bizakodás tartott életben. Legfőképpen azonban egy indulatos dac: nekem ezt túl kell élnem. Erről van szó most is, nekünk ezt túl kell élnünk, nekünk magyaroknak, nekünk íróknak, nekünk európaiaknak.

 

Utolsó mondatainkra ránk ereszkedik a januári este. Lakatos István ablaka alatt nyugodt, csillagos égboltként ragyog a város. Mintha soha nem cserélt volna gazdát és most is minden a legnagyobb rendben lenne. Taxit rendelünk, Lakatos, Lindával együtt a kapuig kísér. Érzékeny kutyabúcsúra készülődöm, de az udvaron Nádasjáró Ophélia „nemes” egyszerűséggel megfeledkezik rólam. Sürgős szaglásznivalói támadnak a bokrok alatt. Igaza van. A lényeges dolgokat nem szabad összetéveszteni a lényegtelenekkel.