Gyilkosokat rendeltek fölénk – Kiss Dénes

A Népszava egyik szerkesztőségi szobájában ősz hajú úr ül velem szemben és bizonyos rezignációval várja a kérdéseimet. Előttünk a tárgyalóasztalon kék üveg hamutartó hever és a szemüvegjeink. Az enyém egyszerű szériatárgy, az övé keretnélküli keskeny üveg, melyen át ajánlatos óvatosan, résnyire nyitott szempillák alól körültekinteni a világban. A szerkesztőségi szoba faláról Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Ady Endre tekint le ránk, de jelen van Tóth Árpád, Illyés Gyula és Nagy László is. Az az érzésem, hogy a nagy írók tekintetében és szájvonalában is ott van az a rezignáció, ami Kiss Dénes arcán egyre karakterisztikusabbá válik. Nyilván arra gondol, hogyan lehet kérdezősködni valami után, amit az ember már eleve tud. Túlzottan közelről, negyven éve ismerjük egymást.

Kiss Dénes író, esszéista, műfordító és szerkesztő, tizenhét éve dolgozik a Népszavánál, a kulturális rovaton belül az irodalmi oldalakat gondozza. A napokban jelent meg a harminckilencedik könyve, József Attila-díjas, a Berzsenyi Társaság főtitkára. – Megvastagodik köztünk a csend, megy az idő, s az első kérdésem nem tud megszületni. Nézem az ősz hajú urat, s mintha semmi dolgom nem lenne a szerkesztőségben, néhány pillanatra eltűnődöm: Ez az az úr, aki nem is olyan régen, negyven-negyvenkét évvel ezelőtt repülőgépekről ugrált ki ejtőernyővel, nehéz motorbiciklikkel száguldozott? Ez az az úr, akivel Pécsen együtt laktam és vadászkéssel rontott rám, mert táncoltam a lánnyal, aki neki titokban tetszett? Mi lett például azzal a vadászkéssel, amit nagy nehezen kicsavartam a kezéből és berugdostam az ágy alá? Talán ezt kellene megkérdezni. Kedves főtitkár úr, mi lett azzal a tőrrel, amit 1956-ban Pécsett, egy albérleti szobában belém akart vágni? De hogyan lehetne ilyen kérdést feltenni egy ősz hajú úriembernek? Egyáltalán, ez az az ember, aki a nagy nemzeti láz pillanatában hirtelen a város fölé emelkedett, mint egy rakéta? Ez az az ember, akinek a verse az újság első oldalán jelent meg, s azokban a napokban szinte minden ünnepségen elszavalták, ahol fiatalok és diákok verődtek össze? – Bizony, ez az az ember és Kiss Dénesnek hívják. Nekem máig barátom és a barátaimnak is barátja. A fiának én vagyok a keresztapja, s valamikor egy Balaton-parti kis faluban telekszomszédok voltunk. Amikor el akartam adni a telket, azt mondta, hogy ne add el, majd ha megöregszünk, esténkint tüzet rakunk a kertben, s a tábortűz mellett hajnalig beszélgetünk. Nem adtam el a telket, pedig már vevőm is volt. Ő viszont négy év múlva eladta a telkét. Így most nem a kertben ülünk a tábortűz mellett, hanem egy szerkesztőségben és keresgéljük a szavakat, melyekkel át lehet törni a közénk telepedett vattaszerű csenden.

Kiss Dénesről a Meztelen a király című kötetemben, húsz évvel ezelőtt egyszer már írtam. Akkor a pályakép politikai okokból vázlatosra sikerült. – „Életének következő állomása Pécs, ahol a Tanárképző Főiskolán tanult egy ideig, majd Budapestre került, és gyárakban dolgozott” – írtam akkor. Beszélgetésünk most arról szól, hogy mi történt az „egy ideig” és a „majd Budapestre került” mondatfoszlányok között. Az „ideig” és a „majd” között ugyanis Magyarországon forradalom volt, s amikor az elbukott, Kiss Dénest sok más íróval, értelmiségivel együtt internálták.

– Harmincnégy évvel ezelőtt Pécsen, a Széchenyi téri népbüfében szoktunk ebédezni, és ha jól emlékszem, a paradicsomos káposzta feltét nélkül egy forint tíz fillérbe került, de te utáltad a paradicsomot. Vagy a káposztát utáltad? Már nem emlékszem.

– A paradicsomot utáltam, és úgy emlékszem, hogy két forint volt a főzelék és húsz fillér a kenyér. Egy tál főzeléket ettünk négy kenyérrel, így kettő nyolcvanért állva megebédeltünk. Én ebben majdnem biztos vagyok.

– Te oda jártál még akkor, amikor a Dzsámi mellől elszabadult egy vezető nélküli autó, és berohant a népbüfébe?

– Nem, én akkor már…

– Ez a paradicsomos káposzta evés október előtt történt, vagy a szabadulásod után?

– Ezek még október előtt történtek. Hát hogyne… Úgy körülbelül februártól a nyár végéig, amikor ugye, együtt mentünk fölvételizni a főiskolára, és Péczeli László elbeszélgetett velünk. Téged nem vettek föl, mert édesapád tanár volt, vagy már nem is tudom mi volt vele, engem viszont fölvettek. Azt hiszem ez meghatározta az életedet, mert így később nem csuktak le.

– Sorsdöntő esemény volt, mindenesetre, aki bekerült a főiskolára, Pécsen egyúttal az események közepére került.

– Na igen, Péczeli Lászlónak ennek kapcsán is sokat köszönhetek. Ismered, ő lett Kodály apósa. Nagyon jóba keveredtem vele, és nagy baj érhetett volna, ha Péczeli nem lép közbe. Engem kétszer fogtak el, először november 7-én. Akkor föl se fogtam a helyzetet…

– Te akkor már költő voltál, verseid jelentek meg. De úgy emlékszem, hogy te komolyan tanár akartál lenni.

– Igen… El akartam végezni a főiskolát, tanítani akartam.

– Ami 56 októberében történt, te arra számítottál, vagy meglepett?

– Bulcsu, hát veled beszélgettünk erről a Széchenyi téren! Nem emlékszel? Még alá is húzkodtad a Hruscsov-beszédet. Áprilisban lehetett, vagy májusban, az biztos, hogy tavasszal. Akkor volt Poznan, és arról beszélgettünk, hogy Magyarországon, ha lesz valami, sokkal nagyobb lesz, mint Lengyelországban. Egészen világosan emlékszem erre.

– Az olvasó, akinek ez a könyv majd a kezébe kerül, nem tudja, hogy mi harmincnégy évvel ezelőtt miről beszélgettünk. Most az olvasó nevében is kérdezem: Tehát volt benned egy olyan érzés, hogy itt lesz valami…?

– Volt bennem, hát persze.

– Én arra emlékszem, hogy a műhelyben, ahol dolgoztam, reggel bekapcsoltam a rádiót, és a készülékből lövöldözés zaja hallatszott. Nagyon meghökkentem, és mindenki. Ez nyilván 24-én lehetett, a forradalom második napján, a dátumokra már nem emlékszem pontosan. Három-négy kilométerrel odább a főiskolán mi történt veled, hogyan élted meg ezt az egészet?

– Mi, elsőévesek, teljesen a közepébe csöppentünk az eseményeknek, mert szeptemberben Mohácson építkeztünk, tudod, mert árvíz volt. Mohácson voltunk, talán a felsősök is. Mint főiskolás az egész szeptembert Mohácson töltöttem, szeptember végén, október elején jöttünk vissza Pécsre. Akkor már az újságban benne volt Rajk Lászlóék temetése, tehát 6-a után. De azt már nem tudom, hogy amikor a főiskolások fölvonultak, és egy nagyon rendes tanár meg akarta akadályozni, az hányadikán lehetett… Október 22. vagy 23. 23-a rémlik…

– A pesti események is akkor kezdődtek.

– Igen, 23-án délelőtt összejöttünk valamelyik teremben és akkor szólt nekem az egyik tanár úr, azt hiszem ő volt a párttitkár, talán Simonnak hívták, de nem biztos, hogy: „Dénes, egy kicsikét csillapítsd le a fiúkat.” Akkor odaugrottam a katedrára, sose felejtem el, és elkezdtem benzinnel oltani a tüzet. Hát ez ugye természetes… Perceken belül kinn voltunk a főiskola előtt, s az a megdöbbentő, hogy akkor már tudtuk, hogy előző éjszaka sok fiatal meghalt Budapesten. Akkor már lőttek, az biztos. Rámjött a sírás, nem sírás, inkább zokogás, és bementem a vécébe. Elkezdtem sírni, fiúk, fiúk, hát mi lesz velünk? Kisírtam magamat, és akkor már mindenki kinn volt a főiskola előtt, hozták a zászlót, és tudod, ez nagyon furcsa, mert senki nem adta körparancsba… Mindenféle híreket kaptunk, ilyen sokszorosított pontok már jártak, innen-onnan hozzánk is eljutottak, de az furcsa volt, hogy a zászlóból pillanatok alatt kivágtuk a címert, s azt hiszem, hogy ez az országban szinte azonos órákban történt meg, mintha megszervezték volna. De nem szervezte senki, és ez egészen furcsa és rendkívüli. Felvonultunk, egész nap tüntetés volt, délben hazamentünk enni, délután folytatódott a tüntetés, majd a nagygyűlés következett. Emlékszel az ÁVH székházára? Lent, egy nagy térnek a végén.

– A Búza téren? Később a rendőrség ott volt…

– Lehet. Mindenesetre este ott megint összegyűlt a tömeg, mindenféle szónoklatok hangzottak el, és bemondták a mikrofonba, hogy megválasztottak a nem tudom én milyen újság szerkesztőjévé. Nem is tudtam róla, soha nem jártam a szerkesztőségben, ez is olyan volt, mint a versem ügye.

– Melyik újság volt ez, a Dunántúli Napló?

– Nem, azt hiszem, egyetemi újság. A hangszóróban fölsoroltak hét nevet és meglepődtem, amikor másnap, 24-én a versem a címoldalon jött. Akkor este nagygyűlés, éneklés, minden, és mentünk az Államvédelmi Parancsnokság épületéhez. Koromsötét volt, a villanyokat leoltották, és akkor ott is, nem tudom hogyan történt, de tényleg így volt, két másik társammal együtt engem választottak meg küldöttnek, hogy menjünk be és követeljük: vágják ki a címert a zászlóból, és hasonlók. Az egész épület sötétben volt, sötétben vezettek bennünket a folyosón, aztán beléptünk egy terembe, ott meg világos volt. Emlékszem ezekre az ellentétekre. A parancsnoknak, egy alacsony, zömök embernek átnyújtottuk a követeléseinket.

– A parancsnok átvette?

– Átvette az írást, és azt mondta, hogy önhatalmúlag nem rendelkezhet sem a zászló, sem más ügyekkel. Ő nem akar itt nagyobb bajt, menjünk haza. Erre emlékszem. Amikor visszafelé jöttünk, láttam, hogy mindenütt homokzsákok vannak és mögöttük hasalnak a fegyveresek. Akkor nem fogtam föl igazán, hogy a koromsötétben, három-négy méterre a fegyverek csövétől üvöltöztünk. Igaz, több ezer ember. A tömeg megfordult, s lement az állomásig, valamikor éjszaka érkeztünk haza. Másnap kijárási tilalom volt, és gyűlést tartottunk a diákotthonban. Leszaladtam érted a Kandó Kálmán utcába. Nem emlékszel rá?

– Arra emlékszem, hogy fölmentem a főiskolára. Egy kis teremben nagyon sok ember volt. Mindenki beszélt és kiabált.

– Mielőtt elmentem érted, még kint voltunk a Széchenyi téren. Géppisztollyal fölfegyverzett rendőrök jöttek láncban, de lazán, egymástól két-három méter távolságban. Este aztán különböző pontokat fogalmaztunk meg. De arra már nem emlékszem, hogyan mentél vissza, mert kijárási tilalom volt. Ez az egész, amikor megtörténik, persze hogy váratlanul ér mindenkit, még azt is, aki számít rá. Mert nem erre számít. A lövöldözések híre nagyon mélyen érintett. Bármennyire is beszéltünk róla korábban, nem hittem, hogy ez így lesz, és ez következhet be. Van itt még valami, amit nem mondtam el?

– Mit csináltál még? Mivel tudtak később vádolni?

– Mire észbekaptam, ennek-annak, mindennek megválasztottak. Kaptam egy fegyveres csoportot is, mert aztán 27-én vagy 28-án megjelentek ott katonai teherautók és fegyvereket osztottak.

– A főiskolai kollégiumban?

– Igen, a kollégiumban. Ezek bezsírozott fegyverek voltak, úgyhogy a lányok és a fiúk azzal töltöttek két napot, hogy több száz fegyvert kitisztítottak, mert vastagon volt rajtuk a zsír. Én ezzel nem foglalkoztam, hanem különbuszokkal a falvakat jártam. Nem is tudom, miért. Megnéztük, hogy nincs-e baj, hol van szükség segítségre, és szóltunk a falusiaknak, hogy Pestre élelmiszert kell küldeni. Pécsen akkor még, ha jól emlékszem, nem voltak élelmiszergondok. Segítettük az élelem összegyűjtését, biztattuk az embereket, de nem is kellett biztatni őket, összehordták. Mi inkább autókat rendeltünk ki, melyek aztán vitték az élelmet Pestre. Csak telefonálni kellett.

– Hová telefonáltatok?

– A munkástanácsnak. Azt hiszem, a városi tanácson székelt a munkástanács, én is a tagja voltam. Ezt is csak utólag tudtam meg. De nemcsak Baranyába jártunk, november 3-án két autóval elmentünk Kaposvárra. Akkor már volt egy pisztolyom, valakitől kaptam, aztán nem tudom, hogy hova lett. Jelzések érkeztek, hogy a taszári repülőtéren készülődnek az oroszok. Az élet furcsa fintora, hogy november 3-án a városházán ugyanabban a teremben fogadtak bennünket a kaposvári munkástanács és a forradalmi bizottság tagjai, ahol később, 1985-ben a Berzsenyi Társaság megalakult. Elmentünk a repülőtér közelébe is, leszálltunk az autókról és emlékszem, erős tankmoraj hallatszott. Még aznap este ezzel a jelentéssel mentünk vissza Pécsre. Taszáron is hallottuk, de Pécsre is olyan hírek érkeztek, hogy valami készül. A főiskola ablakaihoz már odahúztuk a padokat, és hat-nyolc golyószórót kiraktunk az ablakokba. Nem is tudom, milyen hírek alapján, de a golyószórók 3-án este már kifelé néztek az ablakokból.

– Pécsett ki volt a munkástanács vezetője?

– Fogalmam sincs róla.

– Tehát ennyi? Megjelent a versed az újságban, gyűlés, vidékre járkáltatok. Hittél a forradalom győzelmében?

– Hogy mondjam… Az egész dolog hihetetlen volt, de annyira csodálatos érzés, hogy azóta sem éreztem ilyent. Talán csak az ejtőernyős ugrások alkalmával. A gyönyörűségnek, a félelemnek, és a hitetlenségnek a csodálatos keveréke. Részegítő állapot. Nem is emlékszem, hogy akkor aludtunk volna. Hajnalban már mentünk, késő éjszakáig. Valamit mindig kellett csinálni, ide-oda menni, telefonálni, itt voltál, ott voltál…

– Jött november 4-e, és a forradalmat leverték. Veled mi történt?

– A forradalom elbukott, és engem november 7-én elfogtak.

– A kollégiumban vagy a városban?

– Nem, a Mecsek tövében. Kint, ahogy jöttem le a hegyről. Szerencsémre akkor volt ott egy katonatiszt, aki korábban a főiskolán több társával együtt megkeresett, azelőtt komlói bányász volt, ő mondta, hogy fiúk, ne lőjetek, nehogy egymásra lőjünk. Fent a Mecsekben is találkoztunk vele. 4-én hajnalban ugyanis a főiskoláról fölmentünk a Mecsekbe. Ez a zászlóaljnyi ember nem maradhatott egyben, az erdőben szétszéledtünk. Nagyon szeretném megírni a különböző ügyeket, a legérdekesebb talán az volt, amikor a második éjszaka valamilyen romos épületben aludtunk. Nagyon fáradtak voltunk, oda már kocsival mentünk.

– Ez egy vadászház volt?

– Nem vadászház. Az istállóban aludtunk, a lovakat is bekötöttük, lehettünk ott húszan-huszonöten, és egyszer csak arra ébredtünk, hogy az egyik gyerek kiabál: „Fiúk! A lovak eszik a kézigránátot!” És tényleg, a lovak már rágták a kézigránátok nyelét, mert azokat ledobáltuk a jászol alá. Ez megmaradt az emlékezetemben. A másik az az éjszaka, amikor egymásra lőttünk az erdőben. Azt a bizonyos tőrt akkor vesztettem el, mert ijedtemben úgy odacsaptam magam a földre, hogy leszakadt rólam.

– Mi történt? Járőröztetek?

– Éppen meneteltünk. Az első este mindjárt elértünk egy faluig. Akkor a társaság fele eldobálta a fegyvert és lelépett. Mi aztán húsz-huszonöt fős csoportokba rendeződtünk, ismersz közülük embereket, nem akarok neveket mondani, az egyik, aki golyószórót cipelt, most is a minisztériumban dolgozik. Nekem géppisztolyom volt, és mivel attól féltem, hogy elfogy a töltényem ha majd lőni kell, ezért három-négy póttárat magamra raktam. Egymástól elváltak a csoportok és besötétedett. Egy csoport előre ment, mi pedig oldalt. Nem tudom hogyan történt, egyszer csak ránk szóltak: „Állj vagy lövök!” És már lőttek is az erdőszélről. Hát gondold el, akire lőnek… Énrám nem lőttek sokszor… Betúrtam az arcomat a szántásba. Olyan erővel vágtam oda magam a földhöz, hogy azt hiszem, nyoma maradt a testemnek. Kiderült, hogy ezek főiskolások, de már felsősök. Ide-oda kiabáltunk, hogy ne lőjetek, mi vagyunk, de nem akarták elhinni, ezért úgy mentünk oda hozzájuk, hogy magunkra világítottunk a zseblámpával, hogy lássák, tényleg mi vagyunk. Szerencsére az egyik felsős fiú személyesen ismert engem. Ott hasaltak az erdő szélén, méghozzá golyószóróval. Majdnem egymást lőttük agyon.

– Mondd, a Mecsekben oroszok akkor még nem voltak?

– Nem voltak, magyarok sem. Senki nem volt még akkor. Rendőrökkel találkoztunk, akik fegyvereket szedtek össze. De se ők, se mi nem akartunk összetűzést, nem bántottuk egymást.

– Úgy tudom, volt egy magyar páncélos alakulat, amelyik átállt a forradalom oldalára. A Mecsekben azért elég nagy harcok voltak. A pécsi orosz városparancsnokot is lelőtték.

– Mi nem találkoztunk páncélosokkal, talán Komlón lehettek. Mi valahol Abaliget fölött voltunk, egy kolostor romjainál. Pécs környékén nem voltam ismerős, pontosan nem tudnám megmondani, hogy merre jártunk. Harmadnap már mindenki szétszéledt, mert jöttek a komlóiak, bányászok, katonák együtt, köztük egy katonatiszt is, s mondták, hogy ők mennek Nyugatra, mert már jönnek a tankok, és nehézfegyverük nincs. Két rozzant, szovjet gyártmányú teherautóval voltak, az egyiken egy hordó benzin, ennivaló, és kérdezték, hogy én nem mennék-e velük? Mondtam, hogy nem megyek. Közben más komlóiak is jöttek a tankok ellen, hogy majd… Nem tudom mit akartak ott, állítólag elfogyott a dinamit. Néhány fiú, akik minden áron tenni akartak még valamit. De tudtuk, hogy Pécset körülvették a magyar egységek. Oroszokat én akkor még nem láttam. Mi Pécstől északra voltunk, magam is déli irányba mentem le a városba. Katonaruhában voltam, a civil ruhám fölött katonanadrág meg katonaköpeny.

– A katonaruha hogyan került hozzád?

– Kaptuk a főiskolán, mindenki kapott. Én géppisztollyal indultam le, és az a katonatiszt, akivel már korábban is találkoztam, kikapta a kezemből, s azt mondta: „Ne! Géppisztollyal nem lehet lemenni. Az egésznek nincs értelme.” Szerencsére, mert akkor már nagyjából mindenki elszéledt. Fölültek az autókra és elindultak. Nem tudom hány év múlva, talán húsz év múlva ez a katonatiszt itt szólított meg az Emkében. Le is ültünk vele, akkor már újra bányász volt.

– Hogyan fogtak el?

– Jöttem lefelé és rám kiáltottak, hogy: „Föl a kezekkel!”, ahogy ez szokás.

– Hol, a Mecsek-kapunál?

– Nem, nem… Az Ifjúság útja végénél, ahogy leérünk. A főiskola mellett kísértek el, a fegyveres katona jött mögöttem. A lányok és a fiúk egy része már a kollégiumban volt, az ablakban lógtak, és látták, hogyan kísérnek el. Valamilyen laktanyába vittek be gyalog, ahol nagyon sokan voltunk.

– Ez valószínűleg az A/1 volt, nem?

– Csak azt tudom, hogy nagyon sokan voltunk ott, három éjszakán keresztül. Elmondtam nagyjából nekik, hogy fölmentünk a Mecsekbe, de eldobáltuk a fegyvereket. Jegyzőkönyvet vettek fel, aztán elengedtek.

– Visszamentél a kollégiumba?

– Visszamentem, és akkor tudtam meg, hogy Péczeli Lászlónak talán az életemet köszönhetem. Ismerte az én forrófejűségemet, és amikor elhagytuk az iskolát, szerencsémre leverette a lakatot a szekrényemről, a diákotthon folyosóján. Volt abban több kézigránát, élestöltény és minden. Gondold el, később egész a főiskoláig feljöttek a tankok és az ágyúk befelé irányultak.

– Súlyos.

– Amikor visszamentem, voltunk ott páran, akinek a szekrényében ezt-azt találtak, de az öreg óvatos volt, mert tudta, hogy mi, mivel jár. Félrehúzott és elmagyarázta. Akkor nem nagyon fogtam föl, csak most utólag. Véletleneknek köszönhetően haltak meg, vagy maradtak életben emberek. Másnap hazautaztam Pacsára. Ez elég bonyolult volt. Akkor a vonatok még nem jártak menetrend szerint. Néhányan összeszedelőzködtünk, és szorongva, lépcsőn lógva, már nem tudom hogyan, csomagot nem is vittem magammal, eljutottunk Kanizsáig. November 12. körül érkeztem Pacsára. Nagyanyám nagyon aggódott értem. November közepe táján vagy talán már a végén, több alkalommal is megszállták a falut a pufajkások. Ez egészen biztos, mert két este nálunk vacsoráztak.

– Hogyhogy nálatok?

– Úgy, hogy bementek a házakba, és két alkalommal a nagyanyámnál vacsoráztak. Már nem emlékszem hogyan történt, tény, hogy nagyokat röhögtek… Hangoskodtak, ittak, ettek… Nem tudom, hogy fizettek-e, azt tudom, hogy az egyik megkérdezte, én mit csinálok otthon? Mondtam neki, a főiskolán nincs tanítás, azért vagyok a faluban.

– Mit csináltak ezek a faluban?

– Nem tudom, a nagyanyám titokzatoskodott, küldözgetett be a szobába, mert féltett. Nyilván valamit hallott.

– Miért nem disszidáltál, amikor ezrével hagyták el az országot az emberek?

– Az az igazság, hogy én is el akartam hagyni az országot. December elején összefutottam azokkal a fiúkkal, akik Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jártak. December 6. és 7-e körül félig-meddig vonaton lógva, majdnem a vonat tetején, Pestre jöttünk, s velük a Ménesi úti diákotthonban aludtam két éjszaka. Akkor bejártam a szétlőtt várost, két egész napon át csak járkáltunk, gyertyákat gyújtottunk a sírokra és égettük a Népszabadságot. Húszasával, harmincasával vettük az újságot és elégettük.

– Gyertyákat gyújtottatok a sírokra?

– Az elesettek sírjaira a tereken. Nagyon soknak ott volt a fényképe. Fiatal fiúk voltak. Mészáros Feri barátommal jártuk a várost, ő jobban ismerte Pestet, mint én. Amikor visszamentünk Pacsára, néhány korábbi barátom, akikkel együtt jártam Kanizsán iskolába, mondták, hogy el akarnak menni Nyugatra. Megállapodtunk, hogy melyik napon indulunk, közben kiderült, hogy ketten már az előző napon elutaztak. Egyikük most Dél-Amerikában van, a másikról azóta sem hallottam. Maradtunk hárman, és újabb időpontot beszéltünk meg. Jugoszlávián át akartunk menni Nyugatra. Nem tudom miért, de a megbeszélt időpontban csak egyedül én voltam a nagykanizsai állomáson. Sokáig vártam, de nem jött senki. Visszamentem Pacsára. Tulajdonképpen ezen múlott minden.

– Mikor és hol tartóztattak le másodszor? Pacsán vagy a pécsi kollégiumban?

– Március elején visszamentem a diákotthonba. A rádióból értesültünk, hogy folytatódik a tanítás. Még vizsgáink is voltak hátra. Néhány írásbeli és szóbeli, de akadt tanár, aki egyszerűen csak beírta a jegyet. A főiskolán a szobában kialakult egy kis társaság, festettek, rajzoltak, verseket írtak. Négyen-öten állandóan együtt jártunk. Később kiderült, hogy az első naptól kezdve figyeltek bennünket, de mi nem vettük észre. A színház utcájában volt egy kis étterem, a végén, bal felől. Az antikvárium is a közelében volt. Ott jöttünk össze délutánonként és este, beszélgetni. És ott figyeltek bennünket a nyomozók. A letartóztatás engem nagyon váratlanul ért. Március 10-én, kora reggel, úgy körülbelül hat óra után a közös, nagy mosdóhelyiségben, ahol egymás mellett sorakoznak a vízcsapok, klottgatyában álltam és éppen fogat mostam. Egyszer csak megjelent két civil és engem szólítottak. Fogkefével a kezemben álltam, de mondták, hogy azonnal induljak. Bementünk a hálóterembe, akkor oda már senki mást nem engedtek be, fölszólítottak, mutassam meg az ágyamat és az éjjeliszekrényemet. Összepakolták a könyveimet, írógépemet, írásaimat, minden holmimat. Közben felöltöztem és levezettek az udvarra. A porta mellett egy autó állt, benne ült a harmadik emberük. Civilek voltak valamennyien. Amikor engem a lépcsőn karonfogva húztak-vittek lefelé, lejátszódott egy jelenet, amit sosem felejtek el. Baksa Péter utánunk kiabált: „Dénes, azért nagyon jó volt az a vers! Volt olyan jó, mint a Talpra magyar!” Erre az egyik civil visszafordult és azt mondta: „Ha még egy szót szól, kiverem mind a harminckét fogát!” Erre Péter, aki fent a lépcső karfáján könyökölt huszonöt vagy harminc fiúval együtt, azt mondta: „Nekem csak huszonnyolc van!” Erre kitört a nevetés, de addigra már ott csüngtek-lógtak a karfán talán ötvenen is. Erre az ávósok már nem mertek szólni semmit, lecibáltak a lépcsőn, belöktek az autóba és elvittek. Ugyanabba az ÁVH-központba szállítottak, ahol korábban a küldöttség tagjaként a parancsnoknál jártam. Ott körülbelül két hétig egyedül voltam egy cellában. Két alkalommal ugyan betettek hozzám ilyen embert… De aztán…

– Vamzert?

– Nem tudom, az egyik túl lükének látszott, attól inkább én akartam kérdezni, de semmire sem válaszolt, meg volt ijedve.

– Csak téged tartóztattak le a főiskolán?

– Akkor csak egyedül engem vittek el. Az autóban is egyedül ültem. Furcsa volt az egész. Később kiderült, hogy letartóztattak még három fiút, velük már csak a megyei börtönben találkoztam. Tavasszal, amikor 57-ben visszamentünk a főiskolára, lengyel kabátokat osztottak. Én is kaptam egy hosszú, majdnem bokáig érő lengyel nagykabátot. Szerencsémre, mert a börtönben, és később az internálótáborban fél évig ez volt az egyetlen takaróm és mindenem.

– Milyen volt a cella?

– A cellában ugye fapriccs van, teljesen sima, kemény fapriccs, ablak nem volt, a mennyezeten egy kis rács mögött éjjel-nappal égett egy tízes villanykörte. Minden nap legalább egyszer kihallgattak. Ez tizenkét, de lehet, hogy tizenhat napig tartott, nem tudom pontosan. Március 15. előtt tartóztattak le, és akkor keletkezett az országos jelszó, hogy MÚK, tehát Márciusban Újra Kezdjük. A börtönőrök azzal szórakoztak, hogy időnként bejöttek a cellába és a pofámba ordították: „MÚK! MÚK! MÚK!” Nagyon műveletlen, primitív emberekre emlékszem. Kimenni természetesen nem lehetett, leülni nem lehetett, mert állandóan benéztek a cirklin. Álltam a falnál, vagy a priccs mellett abban a sápadt fényben, és nem tudtam, hogy mi történik velem. Gondold el, akkor még csak tizenkilenc éves voltam. Ha az embernek ki kellett menni a vécére, akkor kopogott, rúgta az ajtót. Vagy kiengedték, vagy nem. Néha heccből megcsinálták, hogy nem engedtek ki. Írtam egy könyvet Mondd a falnak címmel, szegény Fazekas Laci szerkesztette. Ebből kihagytak nyolc-tíz oldalt, de muszáj volt kihagyni. A cellában jöttem rá, hogy milyen érdekes az akusztika, mert ha az ajtónak háttal a falnak fordulva mondok valamit, az nem a szemben lévő cellában hallatszik, hanem oldalt, mögöttem. Eltelt néhány nap, mire kialakult a kopogtatás, szövegek mentek, így nagyjából már tudtam, hogy valamelyik cellában ismerősöm is van. Ha vécére kísértek, és éppen akkor vittek valakit kihallgatásra, azonnal a falhoz nyomtak, de villanásnyira így is megpillantottam egy-két főiskolás fiút. Ebédosztásnál néhány pillanatra nyitva maradtak az ajtók, s ha akkor egy ismerős kinézett, véletlenül láthattam.

– Fizikai kényszert nem alkalmaztak ellened?

– Nem, engem nem bántottak. Elvették a nadrágszíjat, cipőfűzőt, természetes. Levetkőztettek meztelenre, hogy megnézzék, nem rejtegetek-e valamit. Ez önmagában is annyira megalázó, hogy nem is gondoltam volna. Engem egy Kispál nevezetű hadnagy vallatott, ő mindjárt az első napokban be akart szervezni. Adott egy papírt és azt mondta, ha azt aláírom, akkor azonnal kiengednek, velem nem foglalkoznak tovább. Meg sem néztem, mi van a papíron, csak fölálltam az irodájában. Nem tudom, az én arcomon mi volt, de láttam, hogy elsápadt. Fölállt, hátratolta a széket és azt mondta: „Hát jó, akkor ezzel nem foglalkozunk.” Tettlegesen nem bántottak, de ez a hadnagy állandóan üvöltözött, ordítozott velem.

– Meddig tartott a kihallgatás?

– Körülbelül két hét után fölkerültünk a pécsi börtönbe. Egy nagyobb helyiségben húszan-huszonöten voltunk együtt. Kiderült, hogy a főiskoláról még ott van Magyar Laci, Répánszki Endre, Hajdú Laci, akit később hoztak be, mert feljelentette a KISZ-titkár. Akkor alakult a KISZ, és Hajdú Laci, mivel vegyész volt, a KISZ-titkár ágyába valamilyen robbanóport hintett. Kirobbantotta az ágyából, így került oda. Még egy első évfolyamos volt, ma már nem emlékszem a nevére. Itt ismerkedtem meg a küblivel, ami egy rozsdás vödör volt és egy seprűnyelet tettünk rajt keresztbe, így végeztük a dolgunkat. Nagyon közel, egymás előtt, hát ez borzasztó volt. A jogi egyetemről és az orvosiról is hoztak oda fiúkat, és bemutatkoztunk egymásnak, hogy ki kicsoda, miért van ott. Nagy élmény volt a számomra, amikor bejött Klenc Tibor és elmondta, hogy azért tartóztatták le, mert huszonhétszer elszavalta Kiss Dénes versét. Bemutatkoztam, hogy én meg a Kiss Dénes vagyok. Úgy tudom, Tibor elvégezte a jogi egyetemet, remélem él és egészséges. Nem találkoztunk azóta. Körülbelül egy hónapig voltunk a pécsi börtönben, és a leltárba vett pénzünkből kiegészítésül lehetett például cukrot vásárolni. Nekem is volt nyolcvan vagy száz forintom letétben, jött a börtönőr, egy nagyon kedves, idős bácsi, és fölírta, hogy ki mit kér. Nekem is hozott kockacukrot. Az egyik fiatal gyerektől megkérdezte: „Hát maga fiam, miért van itt?” – „Rám fogták, hogy a Mecsekben agyonlőttem egy oroszt.” – Erre az öreg börtönőr újra megszólalt: „Jól tetted fiam, jól tetted.” Csak azért mesélem el, mert ez a börtönőr velünk volt, és amit lehetett, megtett értünk. De jellemző az állapotokra.

– Mikor vittek el Kistarcsára?

– Valamikor május elején beoltottak bennünket, én közben már megfáztam, lázas betegen lézengtem. Azóta tudom, hogy penicillinérzékeny vagyok, mert kaptam egy penicillint, s mindenemet kiverte. Ilyen betegen, penicillinkiütésekkel szólítottak engem is. Bilincset raktak ránk, föltettek egy ponyvás teherautóra és vittek valahová. A teherautó platóján ültünk, a lehúzott ponyva miatt nem láttunk semmit. Nagyon rossz nap volt.

– Korábban téged nem bilincseltek meg?

– De igen, amikor elfogtak a diákotthonban. Igen, igen, és akkor is, amikor az ÁVH épületéből átvittek a megyei börtönbe.

– Őrök ültek ezen a teherautón?

– Ültek fönt őrök is, de azért egy-két szót halkan válthattunk egymással. Volt velünk egy orvostanhallgató lány is, valamilyen Emerenciának hívták. Mesélte, hogy vele erőszakoskodtak vallatás közben, de ő kiabált és tudta, hogy hová kell rúgni. Péterfi Zolit is megverték valamiért, Kistarcsán viccelődtünk vele, hogy az ávósok kinyomozták a fogát. Nem egyformák voltak a kihallgatók, a smasszerek és a börtönőrök sem. Nagyon rossz nap volt, nagy nehezen megérkeztünk, és amikor leszálltunk a teherautóról, láttuk, hogy téglakerítés van, fölötte drótkerítés, őrtornyok. Nem tudtuk, hogy Kistarcsán vagyunk. Arccal a falhoz állítottak bennünket, a bilincset levették, a kezet hátra lehetett tenni. Nagyon elzsibbadtunk, állni is alig tudtunk. Mellettem egy negyvenöt év körüli tanácselnök állt, és egyszer csak összerogyott. A falon míniumfestéknyomok voltak, és ő azt hitte, hogy vér. Azt hitte, hátulról agyonlőnek bennünket, és félelmében elájult. A B épület első emeletére kerültünk, két-háromszázan voltunk egy helyiségben. A vaságyakból egymás fölött kettő volt, egy ágyon hárman aludtunk. A főházi meg az alházi, akiket gyilkosságért ítéltek el, irtózatos trágár módon beszéltek és humorizáltak velünk, mint „értelmiséggel”. Közönséges gyilkosokat rendeltek fölénk, ezek az udvaron szabadon jártak-keltek. Minden szobában volt egy kijelölt szobagazda. Amikor áttelepítettek bennünket a másik épületbe, megismerkedtem Csurka Pistával. Naponta egyszer sétálni vittek bennünket, ahogy az elő van írva, szögesdrót, őrtornyok golyószórókkal. Nagyon sokszor, különösen az első időszakban, kitoltak velünk. Ennyi embernek egyetlen vécé volt a terem végében, az is falak nélkül, teljesen szabadon, és egy vízcsap. Egész nap sorban álltunk a vécénél és a vízcsapnál.

– Ebben a teremben volt a Csurka is?

– Itt volt a Csurka is. Ha mindenki leszállt az ágyról, akkor egymást szorítva álltunk, olyan zsúfoltan, hogy egy ember sem fért el mellettünk. Gondold el, körülbelül háromszázan egy ilyen szobában! De az az érdekes, hogy nagyon jó társaság volt, nyolc-tíz egyetemi tanár, főiskolai és középiskolai tanárok legalább harmincan, tanácselnökök, egyetemisták és újságírók. Nyáron el lehetett menni egy hónapra dolgozni. Nem tudom, hogy én miért nem mentem el, valószínűleg előbb kellett jelentkezni. Csurka és egy csomóan elmentek, és augusztus végén vagy szeptember elején jöttek vissza.

– Mi volt ez, vizsgálati fogság, a vádirat előkészítése, vagy mi?

– Talán négy-öt hónapig voltam Kistarcsán, és csak egyszer vittek el kihallgatásra. Úgy látszik, semmi újat nem tudtak összeszedni ellenem, ami elég lett volna egy ítélethez. A versem megjelenése volt a főbűnöm. Egy fiatal nyomozó mondogatta ott nekem, hogy „maga is a mi kutyánk kölyke”.

– Erőszakot itt sem alkalmaztak ellened?

– Nem bántottak, csak a körülmények voltak megalázóak. A szalmazsákból szállt a por, ha megütötted. Büdös volt, gondold el, több mint fél évig ugyanabban a ruhában voltunk, mondjuk talán kétszer cseréltem fehérneműt. És háromszáz emberre egy vízcsap. Szappanunk nem volt, örültem, ha valahogyan a csajkát ki tudtam mosni. Csak kanalat adtak, villát nem. Az alumíniumkanalakat a vaságyakon megélesítettük, ha mégis kellett valamit vágni. Hárman aludtunk egy ágyon, és mindvégig ez a szerencsétlen lengyel nagykabát volt a takaróm. Előfordult, hogy rám üvöltöttek. Havonta egy kiló élelmet és egy kiló tiszta ruhát lehetett beküldeni. Szegény nagyanyám az ingem zsebébe beletett egy levelet, de én nem vettem észre, és amikor a csomagokat szedték össze egy papírdobozba, leadtam az inget. Egyszer csak jöttek értem és annyira ordítottak, hogy azt hittem, megvernek. Megtalálták a levelet és vallattak, hogy milyen levelezést folytatok. Aztán kiderült, hogy szegény, öreg nagyanyám írt egy kis cetlit, de én észre sem vettem az ing zsebében, úgy adtam vissza. Aztán látták ők is, hogy ez csak egy öregasszony írása. Egy másik alkalommal az összes ágyat fejre kellett állítani, talpával fölfelé, és mindenkinek levetkőzni meztelenre. Nekem volt egy kis ceruzám, amivel verseket írtam vécépapírra. Ezt a kis másfél centis ceruzát betettem a fogam mögé, így mindvégig megmaradt.

– Ez volt a hipis, kerestek valamit?

– Úgy tettek, mintha keresnének valamit, de ez inkább csak szórakozás volt a számukra.

– Beletörődtél ebbe a rabságba, vagy reménykedtél valamiben?

– Végig bizonytalanságban éltünk. Nedejkov Milán ellen, akivel a pécsi börtönben ismerkedtem meg, ő is főiskolás volt, még akkor is szedték össze a terhelő adatokat, amikor én már Pesten a Könnyűfémműben dolgoztam. Kaptam egy idézést, s el kellett mennem Pécsre. Milán ellen próbáltak pert összehozni, én voltam az egyik fő tanú, de fölmentették. Teljes bizonytalanságban éltünk. Innen-onnan jöttek mindenféle hírek, egymást vigasztaltuk meg ijesztgettük. Voltak, akiket kiengedtek, másokat visszahoztak, állandóan élt a remény, hogy kijutunk innen, de aztán olyan hírek érkeztek, hogy szigorítások következnek. Ítéletekkel. Naponta változott a helyzet, háromszáz ember találgatta egy teremben, hogy mi lesz vele? Ilyen körülmények között nincs saját gondolatod.

– Amikor megismertelek, te ejtőernyős voltál, vitorlázógépet vezettél, kiugrottál a gimnázium első emeletéről és semmi bajod sem lett. Nem gondoltál arra, hogy megszöksz az internálótáborból?

– Szökni nem akartam. Gondolom, hogy egy év, vagy hosszabb idő után ezt is fontolóra veszi az ember, de itt még mindig volt valami remény, legalábbis mi azt gondoltuk, nem létezik, hogy velünk olyan nagyon elbánjanak. Az idősebbek is biztatgattak bennünket, és szerettek minket, mert fiatalok voltunk. A háromszáz emberből húszan-huszonöten voltunk egészen fiatalok.

– Milyen volt az étkezés?

– Majdnem minden másnap sárgaborsót kaptunk. De nem borsó alakban, hanem kásaformában. Tele volt kaviccsal. Evés közben köpködtük ki a kavicsokat. Előfordult, hogy húsz kavicsot találtam a csajkában. De nem volt rossz. A nagyon barna kenyér sem. Én híztam a börtönben. Talán a kevés mozgás miatt.

– Főleg, mert előtte éheztél.

– Előtte sokat éheztem, ez biztos.

– Hány verset írtál a fogságban?

– Két-három verset írtam, de nagyon sok verset leírtam emlékezetből. Magam is megdöbbentem, amikor kiderült, hogy száz verset tudok emlékezetből. Ady, Petőfi, Kosztolányi Dezső, József Attila, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Vajda János versei sorra előjöttek az emlékezetemből. Rimbaud-tól is tudtam verseket. Rabságom alatt tanultam meg bridzselni a tanároktól. A cipőm orrán volt egy éles spiccvas, azt lefeszegettem és fölvágtuk vele a dobozokat, abból készítettünk kártyát.

– A börtön a legtöbb embert megváltoztatja. Tizenkilenc évesen bekerülni kemény dolog. Mi történt veled, megváltoztál?

– Akkor tizenkilenc-húsz éves voltam, alakulóban volt a lélek és a személyiség. Ekkor érték komoly sérülések, ráadásul amúgy is érzékeny ember voltam, no meg indulatos. Végig éreztették velem, hogy bármikor megverhetnek, üvölthetnek, megalázhatnak. Voltak ott idős emberek, akik elsírták magukat a megszégyenítésektől. Ez megmarad az emberben, ezt nem törölheti ki semmi.

– Gyűlölet vagy bosszú érzése támadt benned? Vagy féltél tőlük?

– Volt bennem félelem, de nem mutattam. Összeszorítottam a fogamat és hallgattam. Dac volt bennem, mert két hétig magánzárkában tartottak. Elhatároztam, hogy nem beszélek. Ráadásul minden érdekelte őket, kinek volt fegyvere, ki mit csinált a katonai tanszéken, ki mit szervezett, emiatt is úgy éreztem, jobb ha hallgatok, egy szót sem szabad szólni. Gyűlölet helyett inkább szomorúságot éreztem. Úgy gondoltam, hogy vége az életemnek. Nagyon szégyelltem magam szegény nagyanyám előtt, aki bízott benne, hogy lesz belőlem valaki. Elmentem főiskolásnak, és hazamegyek, mint börtöntöltelék. A falusi emberek nem mindig értették, hogy politikai fogolynak lenni más.

– Be tudtál illeszkedni a börtönviszonyok közé?

– Rettenetes volt. Itt a szerkesztőségben külön poharam van, elzárom a fiókba. Az ottani körülmények miatt nem ettem napokig. Volt ott egy tanító, aki a Horthy hadseregben főhadnagy volt vagy százados, később a Sára-filmben is szerepelt. 56-ban ki sem ment az utcára, mégis letartóztatták. Ő biztatott nagyon, hogy enni kell. A sajátjából is félretett nekem jobb falatokat.

– Mégis, mi volt a legelviselhetetlenebb? Az összezártság, vagy a reménytelenség?

– A félelem és a bizonytalanság, amiben tartottak. Utólag rövid időnek tűnik ez az internálás, de akkor nem lehetett látni a végét. Időnként kiszólítottak négy-öt embert és elvitték. Ezeket bíróság elé állították és elítélték. Mi is vártuk, hogy majdcsak szólítanak, engem, mást, valakit, és akkor megyünk a bíróság elé. Ha elítélnek, az ember már tudja, hogy mire számítson. Ennyit és ennyit ült már, ennyi még vissza van, akkor szabadul. A mi büntetésünk a négy- meg a tízéves börtönökhöz képest nem volt hosszú, de nem látszott a vége. Mert az internálást állandóan meg lehetett hosszabbítani.

– Beszélő volt Kistarcsán?

– Az utolsó három hónapban már igen. Énhozzám soha nem jött senki, mert nagyanyám nem tudott eljönni szegény. De egyszer egy Székely Gyuri nevű fiú, akit nem ismertem korábban, meglátogatott. Hívtak beszélőre, és ott állt ez a főiskolás fiú. Írt a nagyanyámnak, és így tudta meg, hogy engem nem látogat senki. Nagyanyám elküldte neki a belépési céduláját.

– Miután a forradalom elbukott, gondoltál az ország és a saját jövődre?

– Nagyon szomorú voltam, mélyen érintett a dolog. Félig-meddig letargikus állapotba kerültem, aztán 58-ban jött az idegösszeomlás is. Háromnegyed évig voltam a Hárshegyen, még a zárt osztályon is néhány napig. Akkor jött ki rajtam az egész. Teljesen értelmetlennek látszott az élet. Ha tanár nem, akkor mi leszek? Mi lesz velem? Nem tudtam elképzelni. Bent azt mondták, hogy ez a fogság nem jelent büntetett előéletet. De mindannyiunkat lefényképeztek, szembe, oldalt, számmal, ahogy ez szokás, ujjlenyomatokat vettek. Később, amikor 62-ben a fiatal írókat Rómába elvitték, félig ingyen, félig saját pénzen, majdnem lemaradtam az utazásról. Kiderült, ahogy aztán a finnországi ügyem kapcsán is, hogy nagyon is nyoma van ennek az internálásnak. Mindenhova jött utánam a papír, a Népszavához is.

– Mikor és milyen körülmények között szabadultál?

– 1957. szeptember végén bekiáltottak öt-hat nevet és még annyit, hogy „Teljes cuccal!” Ilyenkor nem lehetett tudni, hogy kihallgatásra, bíróságra, tárgyalásra vagy Tökölre visznek. Már tudtuk, hogy máshol is vannak internálótáborok. Fogtam a papírdobozomat, amiben egy kis maradék kenyér volt, egy ing, egy alsónadrág és más semmi. Hajdú Lacival együtt szólítottak bennünket, ő pesti fiú volt. Akkor közölték, hogy elengednek. Ezt a fogságot nem kell beírni az életrajzunkba, nem számít büntetésnek. Visszaadták a cipőfűzőt, nadrágszíjat. Öten vagy hatan szabadultunk együtt, szép napsütéses idő volt. Aránylag rövid időt töltöttünk bent, de nagyon hosszúnak tűnt. Úgy éreztem, mintha egy darabig nem éltem volna. Furcsa volt, hogy kint emberek jönnek-mennek, nyitva vannak a boltok, csomagokat cipelnek. Fölszálltunk a HÉV-re és bejöttünk Pestre. Elmentem a barátom szüleihez és ott aludtam. A barátommal lementünk egy kicsit Pacsára pihenni.

– Mi történt aztán, mit csináltál?

– Elmentem Pécsre, hogy visszakapjam a könyveimet, az új bőr aktatáskámat, a kézirataimat és az írógépemet. Kiderült, hogy az írógép meg a táska nincs is leltárban. Mondtam, hogy Kispál vallatott. Odavezettek hozzá, kiderült, hogy a lakásán volt az írógépem. Az írógépet visszakaptam, a táskámat nem. A személyi igazolványomért Zalaegerszegre kellett utaznom. Ott egy fiatal rendőrtisztnő azt tanácsolta, hogy ne maradjak Pacsán, a szülőfalumban, mert akkor rendőri felügyelet alá vonnak. Tűnjek el inkább Budapesten. Budapesten aztán elkezdődött a kálváriám. Egy tucat üzemet jártunk végig, kisüzemet, nagyüzemet, amit csak akarsz. Még segédmunkásnak se vettek föl bennünket. Végül a Kén utcában kaptunk munkát, ahol a DDT port csináltuk három műszakban. De csak csutorával lehetett dolgozni, hogy be ne szippantsuk a port. Orron nem szabadott lélegezni. Ezt nem tudtuk megszokni. Laci barátom az ötödik napon klórt szippantott, és mentők vitték el. Én is összesen csak három hétig dolgoztam ott, szörnyű hely volt. Hegyekben álltak az állatcsontok, és teljesen megbüdösödtem, az emberek elhúzódtak mellőlem a villamoson. Utána nagyon nehezen, a kőbányai Könnyűfémműben kaptam munkát. Negyed ötkor keltem, hogy hatra kiérjek oda. A hengerdében dolgoztam, lángok közül jött ki a fém, elkaptuk a vasat, végighúztuk a görgőn, megfordítottuk és akkor visszamentünk vele. Állati meleg volt. Egy alkalommal rám esett egy darukötél, négy kapoccsal fogták össze a fejemet. Egy évig dolgoztam ott. Utána jött az idegösszeomlás.

– Hogyan sikerült az irodalomban helyet kapnod?

– Nagyon sokáig tartott, de szerencsém volt. Valamikor 58 tavaszán vagy nyarán verseket vittem az Élet és Irodalomnak. Györe el is fogadta a verseket, de múltak a hetek, és nem közölték. A Széchényi Könyvtárban aztán véletlenül összetalálkoztunk és Györe azt mondta, nem közlik, mert elhallgattam, hogy Kistarcsán voltam. Végül Bölönihez kerültek a verseim, és hármasban leültünk beszélgetni. Bevittem neki az újságot, amiben az 56-os versem megjelent. Nagyon sovány voltam, még akkor is a lengyel kabát volt rajtam. Bölöni meghallgatott, és a Györe a tanú rá, hogy a következőket mondta: „Csak nem gondolja fiatalember, hogy amit a sok öreg, rossz politikus elrontott, azt majd magukon verjük le?” – Mindjárt kiválasztott egy versemet és a következő számban lehozta. Megkérdezte, hogy mit csinálok, mennyi a keresetem. Akkor ezen a hengersoron dolgoztam és 6-700 forintot kerestem havonta. – „Maga rosszul néz ki” – mondta. – „Kérem, adjon be egy kérelmet az Irodalmi Alap igazgatójához, hogy magának folyósítsanak segélyt.” Kérdeztem, hogy ki az igazgató, azt mondta: „Én vagyok.” Az első segélyt, 300 forintot ott azonnal kifizetett a zsebéből. Amíg Bölöni élt, a segélyezésemet legalább négyszer meghosszabbította. Igaz, hogy közben betegállományba kerültem ideg-összeroppanással. Amikor a húgom Pestre jött és elment egy gyárba munkásnak, Bölönihez őt is el kellett vinni, mert kíváncsi volt rá, hogy milyen ember.

– Van még egy utolsó kérdésem. Magyarország új szituációjában bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Rövid távon nagyon-nagyon kételkedő vagyok. Hosszabb távon talán kialakul valami. A fiamat munkanélküliség fenyegeti, megszűnik a könyvtár, ahol dolgozik. Sorra szűnnek meg a könyvtárak. Levelezőn végzi a főiskolát, de ugye nagyothalló, így behatárolt, hogy mi lehet belőle. – Ami az országban most történik, kicsit a szülés állapota, ami jajgatással és vérrel megy végbe. Azt gondolom, hogy itt most egy csomó hamis dolog is a világra szabadul, miránk is. Legfontosabbnak azt tartom, hogy a társadalom számára meg kell fogalmazni egy új tízparancsolatot. Le kell írni, hogy mit tartunk értéknek. Az íróknak, gondolkodóknak valamilyen ajánlást kell adni a társadalom számára. Hosszabb távon abban reménykedem, hogy majd valamilyen Egyesült Európa körvonalai bontakoznak ki.

 

„… a régi hárfást senki sem hívatja: a csinnadrattának van ma divatja” – írta a IX. században Po Csü-Ji. Nálunk, újabban egy-egy régi, jó hallású és biztos kezű hárfást is megszólítanak. Kiss Dénest a Magyar Néppárt független képviselőnek jelölte.