A rabok sírtak az éhségtől – Kárpáti Kamil

1951 májusában, a hírhedt recski kényszermunkatáborból, ahová ítélet nélkül hurcolták el az embereket, megszökött hét rab. Egyikük ÁVH-s egyenruhába öltözött, s fából faragott géppisztollyal terelgette maga előtt a sorstársait. Amikor az őrtorony alá érkeztek, ütötte, rúgta, verte a többieket, így fent az őr azt hitte, hogy minden rendben van, normálisan mennek a dolgok. Amikor néhány óra múlva mégis észrevették a szökést, Recsken elszabadult a pokol. Megkezdődtek a vallatások, a korábbinál is rafináltabb kínzások. Besúgás alapján feltételezték, hogy Kárpáti Kamil tudott a szökésről, ezért fogdába vágták, majd egy 70X80 centiméteres magánzárkába csukták, ami lényegében egy szekrény volt. Ebben a szekrényben tartották két hónapon át állva, csak minden második napon ülhetett le egy deszkára, amit akkor alkalmilag adtak be a zárkába. A kínzások és a vallatások végén a katonai bíróság a Fő utcában fegyveres összeesküvésért tíz év börtönre ítélte. Kárpáti Kamil soha nem volt katona, nem esküdött össze, és utálta a fegyvereket. Már Kistarcsára és Recskre is ártatlanul, irracionális körülmények között, ítélet nélkül került. Budapesten, fényes nappal letartóztatták az utcán, mert egy agent provocateur jelentése alapján feltételezték, hogy disszidálni akar. Hét és fél évet ült különböző börtönökben, s csak 1956 októberében szabadult ki. Formálisan. Kárpáti Kamil lelkileg a mai napig sem szabadult ki a 70X80 centiméteres magánzárkából, számára az egész ország még mindig olyan, mint egy szekrény, amibe 1951 tavaszán bezárták. És számára az irodalom is olyan, mint egy szekrény, amiből nem lehet kilátni, amiben nem lehet kényelmesen elnyújtózni és tenni, cselekedni valamit. Hiába égették el Kistarcsán a negyedik ezred pincéjében a verseit, költő maradt. A szabadulása után azonnal irodalmi életet szervezett az Egressy Klubban, mert alkata olyan, mint a patkómágnes, erőterek keletkeznek körülötte, vonzások, és a fizika törvényei szerint taszítások is. Közben pozitív katalizátoralkat is, de csak akkor, ha reagáló anyagok vannak jelen, tehát embertehetségek, akik hajlamosak valamilyen jóra megszerveződni. Kárpáti Kamilnál ez mindig a művészet, többnyire az irodalom és a festészet együtt. Újabban, ha teheti, kilép szűkebb materiális környezetéből, szinte magából is, és egy kihelyezett, biztonságosabb világban mutatkozik. Ez a Stádium című periodika, amit szerkeszt, és a Gaál Imre Galéria, aminek felesége, Lőkös Margit a művészeti vezetője. Pesterzsébet a felismerhetetlenségig megváltozott, több ponton bizonyára az előnyére. A városközpont mindenesetre kellemes, s benne a Gaál Imre Galéria otthont kínálóan klubszerű. Itt ülünk le felidézni a múltat, az internálótáborok és börtönök nyomasztó emlékét.

Kárpáti Kamil magabiztos, intellektuális fellépése, megtévesztően árasztja a nyugalmat, egy konszolidálódott társadalom biztonságát, de amikor elnyúlik a beszélgetés, a szellem élénksége mögött felsejlik a bizonytalanság, a félelem és a gyanakvás is. Ki tudja? Akár én is lehetek az, aki újra jégre viszi… Bárki. Nem gondol erre, s hogy ne is gondoljon és én se gondoljak, ezért nagyon bátran és őszintén beszél. Manapság így szokás, tehát ez a bátorság akár természetes is lehet. Mégis az a furcsa érzésem támad, és nemcsak Kárpáti Kamilnál, hogy ezekből a magyar börtönökből nem lehet kiszabadulni.

– Mit jelentett neked a háború vége, 1945 tavasza, amit Magyarországon felszabadulásnak szoktak nevezni?

– 1945-öt én bizonyos értelemben fölszabadulásnak éltem meg. 1939-ben, amikor a német csapatok itt a Soroksári úton vonultak le Jugoszlávia felé, és mindenki náci mámorban úszott, valami oknál fogva én utáltam őket. Utáltam a németeket, a militarizmust, és engem nem fogott el az a mámor. Erzsébet vörös gyűrű volt, de nem hiszem hogy ennek az a magyarázata, hogy én Erzsébeten éltem. Velünk szemben a Kazai fűszeres nyilaskeresztes volt, a borbély pedig kommunista. Mind a kettő kedvelt engem, mint kis kölyköt, és tömték a fejemet a maguk nézeteivel. De egyik sem gyakorolt rám olyan hatást, hogy nyilassá vagy kommunistává váltam volna. Nem ez a magyarázata, hogy én utáltam a németeket, akik itt vonultak a dübörgő tankjaikkal. Én a dübörgő tankokat utáltam, ami talán egy ősi örökség. A gimnáziumi osztálytársaim viszont akkor engem leköpdöstek, megaláztak, mert nem tudták megérteni, hogy én miért nem lelkesedem ezért a csodálatos új világért, amit itt a Soroksári úton a Hitler tankjai jelentettek. Később itt Erzsébeten az Epres erdőben 1944 áprilisában vagy májusában megerőszakoltak a németek egy lányt. Hatan mentek keresztül rajta, és a lány belehalt. Ez sem töltött el túlzottan nagy lelkesedéssel, hiszen én akkor, tulajdonképpen a mai napig, a nőt és a szerelmet szentségnek fogom föl. Nem szeretem, ha a nőket gyalázzák.

– Az oroszok viszont 45-ben nem csináltak ilyent.

– Dehogynem. Tucatjával erőszakolták meg a nőket. De még mennyire! Az udvarban, a Kulai házban lévő lányt is megerőszakolták.

– A te családodban ezek szerint volt azért egy kis erzsébeti baloldaliság. Vagy ezek csak hangulatok voltak? Mit csináltak a szüleid? Te Pesterzsébeten születtél?

– Igen, itt születtem. A család, teljesen elszegényedett família, egyre inkább a peremre szorult, végül kikötött itt Erzsébeten. A család tulajdonképpen csak az anyai családot jelenti, mert az apám csak kakukkfi volt, aki betört a fészekbe, itt élt egy-két évig, aztán amikor én egy-, talán másfél éves voltam, otthagyott engem is, anyámat is. Elrepült a kakukk és ők, a nagy anyai család együtt maradtak.

– Mivel foglalkozott az édesapád?

– Az apám anyja egy bécsi mosónő volt, aki valahogyan idetévedt Magyarországra, itt nevelte fel egy szem fiát, gimnáziumba járatta. Apám magántisztviselő lett, így élte le az életét. Kora gyermekkoromból egyetlen bizonytalan élmény-emlék maradt meg bennem, jött hozzánk vendégségbe, mert állandóan forszírozta a válást, édesanyám pedig nem akart válni. Emlékszem egy ilyen sírással-veszekedéssel teli délutánra, mintha én magam emlékeznék: azt tudom, hogy jóformán rám se nézett. Láttam ott egy idegen bácsit, aki jött és ment. Utána könnyek, sírás és mocskolgatás maradt. Aztán később egyetlenegyszer találkoztam vele, amikor ő már külön életet élt, egyébként itt, Erzsébeten. Kis kamasz voltam, éppen a legtüskésebb, legérzékenyebb állapotban, ő pedig fölényesen cigarettázó, aranygyűrűjét villogtató, lekezelő modorú, öntelt és nagyképű felnőtt. Nagyon kellemetlen találkozás volt. Amikor aztán 47-ben Kaposváron újságíróskodtam, kaptam tőle egy atyai levelet, így kezdődött: „Drága kisfiam!” Erre nem válaszoltam, s így semmiféle kapcsolat nem maradt köztünk.

– Édesanyád családja?

– Nagyapám kereskedelmi utazó volt, magyarul ez ügynököt jelent. De mivel a századelőn volt kereskedelmi utazó, volt neki városi bundája, megfelelő fizetése és tisztessége.

– Ez akkor még a Monarchiában volt, ugye?

– Ez még a Monarchiában… A körülményeinek megfelelő házat tartott, aztán elvitték az első világháborúba katonának. Hadifogságba került, Brianszk mocsaraiban asztmát szerzett, ezer kilométereket gyalogolva, roncsként jött haza. Felesége, az én nagyanyám tündéri asszony volt, csak éppen vaktában élte addigi életét, semmiről sem volt fogalma. Rengeteg gyereket szült, hetet vagy nyolcat, sőt többet, mert sokan meghaltak, mások nyomorékok lettek. Két nyomorék is volt, az egyik az Ibike, földre szállt angyal, picike, elöl-hátul púpos kis tündér. Neki nem volt saját élete, a szeretetben oldódott föl. Soha senkitől semmi viszonzást nem kapott, sajnos tőlem se annyit, amennyit megérdemelt volna. A másik nagybátyám, akiből később órás lett, úgy lett nyomorék, hogy még az első világháború előtt, amikor még jól élt a család, a szülők elmentek színházba és otthagyták a cselédlányra. A cseléd horgolótűje, amikor a gyerek leszállt az ágyról, beletörött a bokájába. A lány nem merte elmondani, napok teltek el, mire orvosi kézbe került. Operálták, vagdosták, a lényeg az, hogy megsántult. Akkor már itt lakott a társaság Erzsébeten, folyt a világháború, nagyanyám pedig a szalmazsák csücskében dugdosta a pénzt. 1918-ban máról holnapra semmivé vált, beköszöntött a nagy nyomor, s ebbe a nagy nyomorba jött haza a beteg férj. Nagyapám itt, Erzsébeten reneszánsz nagymesterek képeiről készült olajnyomatokkal és újságokkal a hóna alatt házalt. Nem sok sikerrel. Ami kis értékük, holmijuk volt, lassan fölélték, aztán amikor a nagyapám meghalt, atomjaira hullott szét a nagy család. El kellett jönnünk a Csorba utcából, ahol egy rendőr volt a háziúr, ez a Csorba utca egyébként az én gyermekregényeimnek a színhelye. Nagyanyám, anyám, Ibike nagynéném és én elkerültünk a Virág Benedek utcába, a Kulai házba. Ez korábban kupleráj volt.

– Ez itt Erzsébeten van?

– Igen, a Virág Benedek utcában volt a Kulai ház, vendéglő és bordély együtt. Aztán később egy zsidó cipőbolt-tulajdonos, aki szentéletű férfiú volt, gyönyörűen énekelt, leénekelte a katolikus kántort, elhatározta, hogy kiirtja ezt az erkölcsi fertőt. Megvette a kuplerájt, és szoba-konyhás lakásokra osztotta. Mi az egyik ilyen lakás bérlőivé váltunk, de ekkor már javában jöttek a zsidótörvények, két év múlva már egy bank kezébe került a ház. Én itt éltem le a gyermekkoromat, és a genius loci, a hely szelleme, hiába volt itt a kántort leéneklő zsidó tulajdonos, hiába jött a bank, hiába zárták be a kuplerájt is, virult tovább, mert hátul a vécé környékén minden folytatódott. A kocsma ugyanis megmaradt, így illegálisan a bordély is működött. Ez a szellem lengte be kiskamaszkoromat.

– Hogyan éltétek át a háborút és az ostromot?

– 1944. április 3-án, amikor az első nagy bombázás volt, mi még itthon voltunk Erzsébeten. Csepelt akarták bombázni, de Erzsébetre hullottak a bombák. A Török Flóris utca, ami észak-déli irányban keresztülmegy egész Pesterzsébeten, romokban hevert, sok száz halott volt. Ezt átéltük itt, utána elmenekültünk Maglódnyaralóra, és a nagy nyári bombázások időszakában ott voltunk. Ott viszont különösen a nyár végén egyre több félelmet és ijedtséget okozott a sok légiharc. Visszaszivárogtunk Erzsébetre, aztán jött 44 ősze, kora tele. Akkor mi már itt maradtunk. Ebből az időszakból két sorsdöntő eseményre emlékszem. A nagybátyámmal együtt kivittek tankcsapdákat ásni, és egyszer csak betereltek minket a Pflum mozi kerthelyiségébe, és autóra akartak pakolni, hogy visznek ki Németországba. A nagybátyám valamiképpen megneszelte, és az utolsó negyedórában sikerült onnan lelépnünk. A másik sorsdöntő élményem életem első nagy szerelme volt. Én nagyon kis tizenéves koromban kezdtem el a szerelmet, az első már 15 éves koromban tetőzött. 14 éves volt a kislány. Az apja elesett a háborúban, testvérbátyját elvitték a frontra, beteg édesanyja ágyhoz kötött lélek volt, és úgy hozta a sors, hogy mi befogadtuk őket. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a mély nyomor közepén tündéri állapot jött létre a számomra, ahol semmi akadálya nem volt annak, hogy miközben körülöttünk ég és romba dől a világ, mi éljük a mi nagy-nagy boldogságunkat. Éretlenek és fölkészületlenek voltunk mind a ketten, a gonoszság, a rossz, az alja természet ugyanúgy a fölszínen élt, mint minden, ami szép, és sajnos győzött bennünk is, mert aztán 1945 májusában elvált az utunk. De az a másfél év csodálatos korszak volt. Ehhez a szerelemhez tartozik, hogy egyik este, amikor az oroszok már bejöttek, tehát 45 januárjában, elmentünk orvosságot szerezni, és végül Gyömrőn kötöttünk ki. Többször elfogtak bennünket az oroszok, de megszöktünk tőlük, mindez Tuzbereken történt, tanyavilágban, ott éltünk egy nyári konyhában. A vályogot rengeteg helyen átütötték a golyók, mi ezeket szalmacsutakkal betömködtük, és ott meghúztuk magunkat. Találtunk egy krumplisvermet, és a krumplin éltünk. De túl sokáig nem húzhattuk meg magunkat ott, mert mások, környékbeliek is kutattak ott élelmiszer után. Így kerültünk Gyömrőre, éppen akkor, amikor az NKVD körülkerítette a települést, és a német nevűeket kezdte kihurcolni Oroszországba.

– Az egész család odakerült Gyömrőre, vagy csak ti ketten?

– Csak mi ketten. Befogadott bennünket egy nagyon kedves asszony, az iskola pedellusasszonya. Ő adott nekünk éjszakai szállást. Testvérpárnak adtuk ki magunkat, és illett úgy viselkedni, mintha testvérek lennénk. Én néhány nap után megpróbáltam a lehetetlent, sikerült kiszöknöm Gyömrőről, és hazaverekedtem magam. Néhány hét múlva a família elment Juckóért, s őt is sikerült hazahozni.

– Juckó volt a kislány neve?

– Julianna volt a neve, de én Annának hívtam, vagy Juckónak becéztem. Ezek voltak akkor a sorsformáló élményeim. Sok halál, veszedelem vett körül. Mentem a kútra vízért, mert nálunk az udvaron a kútvíz férges volt, és amikor jöttem visszafelé, egy sorozat a mellettünk lévő ház kerítésléceit kettészelte. Máskor fát fűrészeltem az udvaron, sütött a téli nap. Jött két orosz Rata, kilőttek rám egy sorozatot. Porzott, fröcskölt körülöttem minden, de nekem semmi bajom nem lett. Maglódon még cifrább élményem is keletkezett a halállal. Lezuhant egy német vadászgép, és égett a mezőn. A barátommal kimentünk a határba, hogy megnézzük. Az egyik kukoricatáblában, amelyiken keresztülmentünk, láttuk, hogy egy hatalmas bomba farka rézsút kiáll a földből. Megfogdostuk, közönséges kétmázsás bomba volt, ezeket dobálták ránk, hát persze, meg se tudtuk moccantani. Már érett a napraforgó, ráültünk a bomba vasfarkára, és rágcsáltuk a napraforgómagot. Amikor eluntuk magunkat, elindultunk hazafelé. Onnan körülbelül negyven méterre, árkon át lehetett a betonútra felmenni. Mi éppen az árokba értünk, amikor a bomba fölrobbant. Ha két percig még ott időzünk, akkor most…

– A lexikonban azt olvastam, hogy te 45 és 49 között a Holnap című hetilapot szerkesztetted, de közben a somogyi lapnál is dolgoztál. Ekkor mindössze 16 éves voltál, hogyan lehetséges ez?

– Ez sehogyan sem lehetséges, a lexikális adatok itt is tévednek, mint ahogy minden lexikonban. 1945 végén, mi tizenévesek meg huszonévesek, valóban csináltunk Holnap című hetilapot, aminek valamiképpen én lettem a főszerkesztője. Én találtam ki és fogtam össze, mások talán hittek bennem. De elszabadult az infláció, és ez nagyon gyorsan elsöpörte a lapot. Különben is 1947-ben már megjelent a Sulyok Dezső-féle Holnap, amit a sajtótörténelem már mint igazi hetilapot tart nyilván. Ehhez a mi Holnapunknak semmi köze nem volt, mi Adyék nagyváradi antológiájára gondoltunk, úgy képzeltük, hogy valahol itt, Erzsébeten csinálunk egy kis Nagyvárad-félét. Tizenéves korban ez bocsánatos bűn, nagyobb bűnt is elkövettünk a Rátkay Bandival, amikor a téglaszárító gerendáira fölírtuk, hogy „Harmadik reneszánsz”. Úgy képzeltük, hogy ezt a harmadik reneszánszot ezen a mély nyomorral megvert helyen indítjuk el, mert Erzsébet akkoriban még önálló város volt. Egy kisebb Firenzének is beillik majd, gondoltuk, igaz, hogy ott már volt mercato nuovo, már volt aranypiac, gazdagság, vagyon meg céhek, de majd a költészet, az irodalom meg a festészet itt is megteremti a maga kis reneszánsz világát.

– És a Somogyi Kalász?

– 1947-ben kerültem Kaposvárra, és valamivel több mint egy éven keresztül dolgoztam ott a Somogyi Kalásznál, ami a Berzsenyi Társaság lapja volt. Én a szerkesztőbizottság tagja voltam, és a színházi rovatot vezettem, mert szerelmes voltam egymás után két színésznőbe is. Mindig a közelükben töltöttem az időmet, ezért én vezettem a színházi rovatot.

– Idillinek látszik ez a háború utáni világ. Az új politikai rendszer markánsabb arcvonásait mikor fedezted föl? Csak amikor letartóztattak?

– Nem… Azt hiszem, valamikor 45 őszén vagy telén bemutattak itt egy szovjet filmet. 1945 májusáról készült a film. És ott láttam Sztálint és a sztálinizmust. A hatalmas nagy transzparenseket, az óriási Lenin- és Sztálin-festményeket, megint láttam a militarizmust, ünnepi, kisubickolt formájában, amit korábban itt, Erzsébeten a saját bőrömön tapasztaltam. A barátaimnak, ismerőseimnek rögtön elmondtam, hogy a kettő között csak színbeli különbséget tudok tenni, az egyik zöld, a másik vörös. Ez tény, ez így volt. Kaposvárról leveleztem egy nagyon értelmes, okos emberrel, aki később ebben a rendszerben karriert futott be. Előtte ezekben a levelekben kifejtettem, hogy a magyar kommunizmus csak tévedés lehet, nekünk csak rosszat hozhat. – Talán ezzel is magyarázható, hogy én elvágyódtam ebből az országból. A másik ok, hogy a reneszánsz igézetében telt a mi kamaszkorunk, és én nagyon hamar szerettem volna eljutni Olaszországba. Engem nem az akkori, hanem a 14–15. századi Olaszország érdekelt. Útlevélkérelmet adtam be, de azt mondták, hogy magára itt van szükség, és nem kaptam útlevelet. Már 48-ban kezdődött ez a procedúra, az útlevél-kérincsélés, és 49 elején szabályosan, keményen, véglegesen elutasították. 1949 májusában aztán engem disszidálási kísérletért letartóztattak. Miután nem kaptam útlevelet, rászántam magam, hogy megpróbálom ezt az országot illegálisan elhagyni.

– Melyik határon tartóztattak le?

– Itt, Budapesten tartóztattak le disszidálási kísérletért. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Csóré fiatalember egyedül nem mer nekivágni a világnak. Kerestem a társakat, akikkel együtt mehetnék. Egyik barátom összehozott egy kereskedővel, aki elmesélte nekünk, hogy az egész élete itt nagy csőd, ami az ő kis bőröndjébe belefér, azt magával viszi. Csatlakozik hozzánk, szívesen jön velünk. Nos, ez a kereskedő az ÁVH őrnagya volt, agent provocateur. Ezért tartóztattak le Budapesten határátlépési kísérletért.

– Mielőtt elindultatok volna?

– Amikor nekiindultunk éppen.

– Hol tartóztattak le? A vasúton vagy egy vendéglőben?

– Nem, fényes nappal az utcán tartóztattak le, ahogy éppen a társaimra vártam. Odajött hozzám egy ötvenes pasas, kedvesen mosolygott: „Szőke úrhoz van szerencsém?” – kérdezte. – „Dehogy, kérem – mondtam –, én Kárpáti Kamil vagyok”. – „Ó, hát itt akkor valami tévedés van, legyen olyan kedves, nézze meg ezt a…” – úgy tett, mintha elő akarna valamit venni, s akkor hirtelen azt mondta, hogy „Letartóztatom! Viselkedjen a helyzetnek megfelelően!” Ugyanez történt a többiekkel is.

– Egyedül álltál ott, vagy már többen voltatok?

– Ketten álltunk ott a menyasszonyommal, de már jöttek a többiek is. Mindenkihez odalépett egy úriember és megszólította. A letartóztatás másodpercek alatt történt. Autóba tuszkoltak bennünket, és bevittek az ÁVH akkori központjába, az Andrássy út 60-ba. Ott megjártunk egy-két pincét, de meglehetősen rövid idő alatt végeztek velünk, mert az ügy nagyon világos volt. Nem akartak átadni bennünket az ügyészségnek, mert akkor még dualizmus volt, vagyis az igazságügyi szervek még nem voltak egy kézben. Az ÁVH nem akarta kiadni a maga emberét, viszont semmiféle más bizonyíték nem volt a kezükben. Ha bírósági tárgyalásra kerül a sor, akkor tanúként meg kellett volna nekik idézni az álkereskedő ÁVH-s őrnagyot.

– Vallatás közben erőszakot alkalmaztak ellened?

– Elmondok neked egy kis epizódot, ami akkori naivságomra nagyon jellemző. Az Andrássy út 60-ban az első fél órában elkülönítettek minket, aztán egyszer csak egy szobában találtam magam az összes társammal, köztük a menyasszonyommal is. Parancsot kaptunk, hogy mindenki üljön le. Volt hat szék, és a menyasszonyomnak nem jutott hely. Erre azt mondtam az ávósnak, hozzon kérem a menyasszonyomnak is széket, nem látja, hogy a hölgy áll? Annyira elképedt ettől az irracionalizmustól, hogy elfelejtett agyonverni. De azonnal jelentette a főnökségnek, többek között annak az úriembernek, aki hozzám lépett az utcán, hogy „Szőke úrhoz van szerencsém?”, s akiről aztán kiderült, hogy százados és ennek az ügynek a vezetője. Berontott, áthívott a szobájába, és ott elkezdett püfölni. Ütött, pofozott, és kiabált, hogy mit képzelek én, hol vagyok? Jellemzi ez, mennyire nem voltam tisztában saját helyzetemmel, és végeredményben azzal sem, hogy mi is az az Andrássy út 60. Ez az első napon játszódott le, utána elkezdődött a kihallgatás-sorozat. Az már végig kínos, kellemetlen dolgok tömkelege volt. Három napon keresztül nem aludtunk, falhoz fordított arccal álltunk, amikor hozzánk beszéltek, nekünk válaszolni kellett. A lényeg a várakozás, a kifárasztás, mert maga a kihallgatás csak töredéke volt az időnek. Állnunk kellett és semmit nem alhattunk. Három nap után kerültünk le a pincébe. A pince valóságos grand guignol volt, egy francia bábjátékban kitűnően lehetett volna rajta mulatni: egyszerűen annyira fölfokozott volt a durvaság, hogy azon már csak mulatni lehet. Mulatni, amikor éppen nem a te vesédet ütik le rólad. Ha vécére mész, ott van veled az ÁVH-s, figyeli, hogyan kakálsz, kakálsz-e egyáltalán? Ha kakálsz, akkor azért kapsz ütleget, ha nem kakálsz, akkor azért kapsz. Nem tudsz semmi olyat tenni, amiért ne kötne beléd, ne rugdosna meg. Rettenetesen túlfeszített, hajszolt, kegyetlen légkört teremtettek, szerencsére nem volt benne hosszú ideig részünk, mert a nyolcadik vagy a kilencedik napon rabomobilba pakoltak és kivittek bennünket a kistarcsai internálótáborba. Abban az időben, tehát 1949 májusában még a rendőrség kezében volt, aztán 1950-ben átvette az ÁVH.

– Átvette? Hogyan vette át?

– Egyik hajnalban szabályosan elfoglalta. Az őrtornyokba fölmentek az ávósok, lefegyverezték a rendőröket, eltakarították őket onnan, utána Printz Gyula hegyibeszédet tartott ott nekünk, hogy megszűnik ez a kupleráj. Tudod, ki volt ez a Printz Gyula? Az egyik leghírhedtebb ÁVH-s, Péter Gábor egyik alvezére. A német tiszteket utánozta. A német tiszteknek fehér bélésű köpenyük volt. Az ÁVH-sok is ilyen köpenyeket csináltattak maguknak. Valóban megszűnt a kupleráj, minden ablakra rács került, az ablakokat olajfestékkel bekenték, hogy ne lehessen kilátni rajtuk, megszűnt a szobák közötti járkálás. Jöttek az ávós nyomozók, és félelmetes korszak kezdődött. Olyan légkört teremtettek, ami aztán már hasonlított az én későbbi börtönélményeimhez. Kistarcsán én már egy éve voltam fogva, közben rendszeresen írtam. Egy év verstermése gyűlt össze, amit kicsit dugdostam, de nem nagyon, mert korábban nem voltak ott igazi hipisek. Tudod, mi a hipis?

– Átkutatják a cellát, szalmazsákot, mindent.

– Igen… Százhúszan voltunk egy teremben, s amikor az ávó átvette Kistarcsát, egyszer csak jött értem két ávós nyomozó. Egyenesen odamentek, ahol a verseimet tároltam. Levittek a negyedik ezred pincéjébe; Kistarcsa ezredekből állt, és a kazánban a verseimet egyenként elégették előttem. Csak ezért gyújtottak be a kazánba. A versekbe bele sem olvastak, nem érdekelte őket, hogy Rákosiról szóló gúnyversek, szerelmes versek vagy szenténekek. Egyszerűen csak élvezték az én megsemmisülésemet. Ez a lélekrontás mesterműve volt. Két kis nyavalyás gnóm alak égette a verseimet, hosszasan és élvezve a kínlódásomat. Nekem nézni kellett a műveletet. Egyenként dobálták be a verseimet a lángokba, közben röhögtek rajtam, gúnyolódtak. Hát ez megrázott, úgy éreztem, engem ölnek meg. Mert azt gondoltam, hogy ami bennem a legértékesebb dolog, az mégiscsak az, ami papírra került, ott pedig az semmisült meg.

– Ítélet nem született?

– Ítéletről szó sem volt. Hat hónapra internáltak, aztán automatikusan ezt a hat hónapot meghosszabbították.

– A vád tehát csak a disszidálási szándék volt?

– Igen, az volt az igényük, ismerjem el, hogy disszidálni akartam.

– Mikor szabadultál Kistarcsáról?

– 1950 októberében „szabadultam”. Azt mondták, hogy akinek a nevét olvassák, szedje össze a holmiját, mert szabadul. Kivittek az udvarra, aztán onnan át egy másik udvarra. Akkor vált gyanússá a dolog, amikor azt mondták, hogy a nagyobbik csomagunkat helyezzük a fal mellé. Odaraktuk halomba, de semmiféle papírt nem kaptunk róla. Mindenki csak a kézipoggyászát vitte magával. Áttereltek bennünket egy terembe, este volt, le kellett vetkőzni meztelenre, a teremben ruhakupacok sötétlettek a kövezeten. Mindenkit odaállítottak egy kupac mellé, ami ávós egyenruhát rejtett. Ezek a kupacok kerültek ránk. Ez az ávós egyenruha abban különbözött a többitől, hogy ócska volt, itt-ott már rongyos, továbbá a nadrágon és a hátunk közepén nagy vörös míniumcsík húzódott végig. Az ÁVH-s főtisztek hegyibeszédet tartottak, bejelentették, hogy munkára visznek minket, és ha jól végezzük a dolgunkat, akkor majd szabadulunk. Persze futótűzként elterjedt a hír, hogy a Szovjetunióba visznek bennünket. Bevagoníroztak, a vagon felébe összezsúfoltak 40-50 internáltat, a másik felébe fölugrasztottak egy kis ÁVH-s legényt. Az ránk fogta a géppisztolyát, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Kívülről ránk zárták a vagonajtót. Elindultunk, éjszaka volt, hol állt a vonat, hol ment. A Mátrában kötöttünk ki, Recsk térségében. Nem Recsken, a faluban, és nem a táborban, ami a hegyen volt, hanem a nyílt pályán állt meg a vonat. Föltépték az ajtót, aztán durva ordítozás, verés, rugdosás következett. Az ávósok ránk irányított fegyverrel U alakban állták körül a transzportot. Lerugdostak, lepofoztak minket, aztán négyes sorokba rendeztek, és árkon-bokron keresztül megindultunk fölfelé a hegynek. Hegyi terep volt, mi pedig már minden munkától elszokott, börtönéletet élő emberek. Fiatalok, és hatvanévesek is. Az ávós tisztek lóháton jöttek mellettünk, hajtottak fölfelé. Rettenetes marsolás volt, menetelés a pokol felé. Lóháton jártak körbe-körbe, és ütöttek-vertek-rugdostak. Így jutottunk el Recskre, ahol ez volt a második csoport.

– Mikor volt ez pontosan?

– 1950 októberében. Recsken megállítottak minket a tábor bejáratán túl, egy hosszútornácos parasztépület, a táborparancsnokság előtt. Vastag por fedte az udvart. Megeredt az eső, és esett, esett, esett. Hajnalban indult fölfelé a menet, és este 8-9 óra tájban, amikor végül is a kijelölt szálláshelyünkre indulhattunk, már sáros dágvány vett körül. Így köszöntött bennünket Recsk, a pokol, mindenféle szempontból.

– Mondj valamit Recskről. Az ércbányában dolgoztatok?

– A rézbánya igen messze esett tőlünk. Ez egy andezithegy volt. A recski tábort erdőben alakították ki, ahol 30 méteres irtást végeztek körben. Az irtás területén egymástól 4 méterre fölállították a dupla szögesdrótkerítést és egymástól 50-70 méterre a gólyalábakon álló őrtornyokat. A drótkerítés 4 méter magas volt. Úgy alakították ki a tábort, hogy az előre kiszemelt andezithegyet, ami vasúti töltések építésére kiváló követ ad, magába foglalja. Az volt a feladatunk, hogy kialakítsuk a kőbányát és megindítsuk a termelést. Ezt nem lehetett azonnal megkezdeni, mert a barakkjainkat is magunknak kellett fölépítenünk, lényegében az egész tábort, kivéve az ÁVH-sok épületeit, melyek, amikor én odakerültem, részben már álltak. De én és a társaim is téglakályhákat építettünk az ávós szállásokon. Egy az egyben lekoppintották a német koncentrációs táborokat. Ötfős csoportokba szerveztek minket, a nevünk „család” volt. A családfő felelt a négy beosztottért, a négy családtagért. Tehát minden ötödik recski fogoly hivatalból, kötelességszerűen összekötő volt az ÁVH és a rabtársai között. A családokat brigádokba tömörítették, a brigádok vezetői rabok voltak. Ezek lényegében olyanok voltak, mint a kápók.

– Ezek közbűntényesek voltak?

– Nem!… Politikai foglyok voltak, de a politikaiaknak sok különböző csoportja volt, voltak köztük egyebek mellett nyilasok és sok szocdem is.

– Ezeket válogatták ki kápónak?

– Ha azt mondanám, hogy kizárólag a nyilasokat és a szocdemeket választották ki, akkor súlyosan tévednék. Volt köztük ilyen is, olyan is. Pellach Kornél például, aki az egyik legkegyetlenebb, legszörnyűbb kápó volt, nem mondható sem nyilasnak, sem szocdemnek. Egyszerűen kegyetlen, szadista gyilkos volt. A kápó brigádvezetőknek pompás barakkot építettünk egy hegynyúlvány oldalában, a bejáratnál kétszintes volt, odább egyszintes. Négyen laktak egy szobában. Oda is építettem téglakályhát, kandallót, a téglakályhába kenyérsütőt, sütőplatnit is. Ezek a kápók az ávós konyháról kapták az ételt, ami felettébb jó volt.

– Ezek tehát rabok voltak, akiket kiemeltek brigádvezetőnek.

– Úgy van. Hogy megértsd, ugye mondtam, hogy ötös családokból állt Recsk. Amikor engem fogdára vágtak – 1950 októberében kerültem Recskre, és 1951 júniusában jutottam fogdára –, már számtalan olyan család létezett, ahol az öt főből három besúgó volt. Kettőt még nem szerveztek be… Ha arra gondolsz, hogy mindössze tíz hónap telt el, akkor ez bizony elképesztő. Vagyis Recsk kiváló modell ahhoz, hogyan lehet a tömeget elaljasítani. Ismertem ott vezérkari tisztet, aki egyetlen csajka babfőzelékért susogott. Amikor odakerültem, Recsket hermetikusan elzárták. Madár sem kerülhetett a szögesdróton belülre. Ha valaki a kirándulók közül eltévedt és megközelítette a tábor kerítését, letartóztatták, elvitték. Végeredményben az ávósok is raboknak tekinthették magukat, mert csak Recskre mehettek le, Recsk pedig rabfalu volt, ahol ők a nagy ivászatokban, verekedésekben, nőfogásban esetleg kiélhették magukat, de egyébként onnan ők sem mozdulhattak. Rengeteg volt az összetartás, amikor még Recskre sem mehettek le. Azt hiszem, ennek az volt a magyarázata, hogy a vadállatot így akarták kihozni belőlük. Hogyan hozták ki a vadállatot? Amikor én odakerültem, volt ott egy 21-22 éves parasztgyerek, egy kocsis. Szótlan, méla, rendes gyerek. Hozta a krumplit, és ezt-azt-amazt a faluból. Amikor tehette, akkor mindig alkalmat talált arra, hogy kis szalonnadarabkát, vagy fél csomag cigarettát, néha egy kis kenyeret úgy elpotyogtasson. Együtt érzett velünk. Jóindulatú, rendes emberke volt. De a táborparancsnokságnak nem tetszett, hogy akár csak kocsisként is civilek jöjjenek be a táborba. Ezért megfőzték, hogy álljon be az ÁVH-ba. Beöltöztették. Amikor tíz hónappal később én fogdára kerültem, ő volt éppen a fogdás. Én még ennyire állatias, embertelen fogdást nem láttam.

– Átalakult?

– Ez az ember, aki korábban szalonnadarabkákat meg cigarettát potyogtatott el nekünk, tíz hónap alatt vadállattá változott.

– Ennek az egésznek volt valamilyen ideológiája, tehát ezek az ávósok úgy képzelték, hogy ők a kommunizmus katonái, és egy nagy célért harcolnak? Vagy egyszerűen csak öncélú brutalitás volt az egész? Janicsárokat szabadítottak rátok? Így utólag irracionális az egész.

– Az ÁVH-sok kis töredéke, Recsken 3-4 olyan ember volt, akinek lobogott az agyveleje a kommunizmus eszméjétől. A többi csak szolga volt, aki önös érdekből csinálta, amit csinált. Fölszabadították benne a legvadállatibb ösztönöket, és kiélte azokat. Nagy többségük utálta, gyűlölte az ideológusait és félt tőlük. A politikai tiszteket például ugyanolyan ellenségnek tekintette, mint minket. Ez talán nem mondható el a táborparancsnokról, aki középkorú, családos, az adminisztrációba belefáradt, megkeseredett bürokrata volt, egy könyökvédős militarista. De fiatal tisztekkel vette körül magát, vagy vették körül őt az ÁVH-központban, és ezek között még voltak olyanok, akik meggyőződéssel vallották, hogy mi itt hercegek, grófok, bárók, a nép elnyomói vagyunk, minket meg kell semmisíteni. Még a finom erdei levegőt sem érdemeljük meg. És voltak, akik beépültek ide az ÁVH-ba, mert remek fizetést kaptak és karriert akartak csinálni.

– Tehát egy feltételezett disszidálási terv miatt elhurcoltak az Andrássy út 60-ba, Kistarcsára internáltak, majd még mindig ítélet nélkül Recskre vittek, és kényszermunkát végeztettek veled. Vannak ennek még fokozatai?

– Recsken bekövetkezett a nagy szökés, és az én szempontomból ez sorsdöntő volt. Ez volt a második szökési kísérlet Recsken. Az első magányos szökevényt néhány óra alatt elfogták, visszahozták és félholtra verték. Ezzel nem érdemes sokat foglalkozni. A második azonban nagy jelentőségű szökés volt, mert egyedül Michnai Gyula kijutott Nyugatra. Igaz, hogy Nyugaton először nem álltak vele szóba, nem hittek neki, de Michnai mégiscsak névsort vitt ki magával, és szerencsés véletlenek összejátszása folytán a Szabad Európa Rádióban végül beolvasták ezt a névsort. Kipattant, hogy Magyarországon, a Mátrában van egy elkésett bolsevista-fasiszta koncentrációs tábor. Mindez az én sorsomba is nagyon keményen beleszólt. Amikor elkezdtük a bánya kialakítását, samukalapáccsal estünk neki a köveknek. De tíztonnás köveket Samuval szétzúzni nem éppen termelékeny módszer. Rájöttek, hogy robbantásra van szükség. A robbantószert viszont nem lehetett a tábor területén tárolni. Ezért elhatározták, hogy a drótkerítésen kívül felépíttetik a robbantószertárat. 51 májusában már nagyon szépen haladt a munka, és azért, hogy az építőbrigádnak ne kelljen nagy kitérőt tenni, a kerítés bizonyos helyén letekerték a drótot, s az egyik őrtorony tövében ideiglenes átjárót csináltak.

– Te is szökni akartál?

– Nem. De a barátaim benne voltak. Több hónapos előkészítés után a szökés úgy zajlott le, hogy az egyik szökevény, akit Lőcseinek hívtak, ávós egyenruhába öltözött. A ruhájáról eltüntették a míniumcsíkot, kiadjusztálták, az ávós csizmát kisuvickolták, és fából géppisztolyt faragtak neki. Lőcsei ávós egyenruhában és stílusban zavarta maga előtt szökevénytársait. Heten voltak. Hogy valószerű legyen a dolog, ütötte-rúgta őket, így az őr a toronyban nem vette észre, hogy csalás.

– Ez világos nappal történt?

– Reggel történt, fényes nappal. Már állt az épület egy része, körülbelül tíz méter hosszú, három méter magas fala beárnyékolta, részben takarta a terepet. A szökevények ügyködtek kicsit, mintha dolgoznának, majd beszivárogtak az erdőbe. Mire észrevették a szökést, eltelt egy-két óra. Akkor már bottal üthették a nyomukat.

– Hányan szöktek meg?

– Heten. Az volt a baj, hogy a második vagy harmadik napon kénytelenek voltak megkörnyékezni egyik-másik falut. Az ország akkor rettegésben élt, és az emberek feladták őket.

– Együtt maradtak vagy szétszóródtak?

– Szerencsére több csoportra váltak szét, de akiket a falusiak föladtak, az volt a zöm. Ők nemsokára visszakerültek Recskre. A barakkokból kiválasztották a két legerősebb rabot, és azokkal verették félholtra őket. Így történt… Két fickó azonban nem került kézre, egyik Lőcsei, másik Michnai volt. Michnai volt a szerencsésebb, mert ő kijutott az országból. Lőcsei csak Pestig ért el, Pesten két hónappal később elkapták. Hogy őt visszavitték-e Recskre, nem tudom. Azt hiszem, megúszta, nem vitték vissza. De azokat, akikre ez a sors várt, először félholtra verték, aztán elítélték őket. Börtönbüntetést kaptak. A szökés után leváltották a táborparancsnokot, akit később – tudomásom szerint – szintén elítéltek. Az egyik ambiciózus, szadista hajlamú hadnagyot, aki korábban táborparancsnok-helyettes volt, bízták meg a dolgok irányításával. Produkálni akart, bizonyítani a rátermettségét. Lezárták a tábort, megszűnt a bányamunka, és ebben a megdermedt helyzetben megkezdődtek a kihallgatások. Kik tudtak a szökésről? Kik segítették a szökést? Azt azért ők is tudták, hogy a szabó-, a cipész-, és az asztalosműhely nyilván segített. És még sok mindenkinek kellett ott közreműködni, hogy ez a szökés létrejöhessen. Megindultak a kihallgatások, és persze megindultak a besúgások is. Ebben a fölfokozott, feszült, dermedt légkörben akarták a besúgók a maguk kis pecsenyéjét megsütni. Úgy gondolták, most majd dupla fejadag, dupla siker lesz. A mi barakkunkban volt egy nyeszlett kis gengszter, aki föladott engem és még hat társamat, hogy tudtunk a szökésről, és nemcsak tudtunk, hanem egy későbbi időpontban mi magunk is szökni akartunk. Ezt a besúgót Szörényi Lászlónak hívták. Az egyik esti számlálásnál aztán fogdára vágtak bennünket. A fogda a domboldalban, félbehasított gömbfából épült. Két félgömb közé agyagos földet döngöltek. Kis kunyhószerűség volt az egész, előtérből, egy nagyobb zárkából és szekrényekből állt. A szekrények voltak a magánzárkák. Képzelj el egy 70X80 centiméteres magánzárkát, töksötétet. Az ajtaja 70 centis. Erre az ajtóra vízszintes lécet szögeltek, szemben vele a falra szintén egy másikat. Minden másnap beadtak egy deszkát: rátehetted a lécre, és akkor ülhettél. Vagyis egyik nap állnod kellett ebben a szekrényben, a másik nap ülhettél. Képzeld magad elé: a deszka egyik vége az ajtón, az őr odalopakodik, kirántja, mire te kizuhansz a szekrényből. Ordít, az anyád úristenit, te aludtál! Lopod a napot! Ütés-verés. Egyáltalán már az, hogy egy ilyen szekrényben éled az életedet, maga a pokol. De gondoskodtak a szórakoztatásodról is. Én két hónapig éltem a szekrényben, kettő hónapig… Elefántlábam lett, ami azt jelenti, hogy az ujjaim tövéből jött föl a megvastagodott lábam. A fogda domboldalban volt, és a tetejére építették a kihallgatási épületet. Éjszakánként folytak a kihallgatások. Jó ÁVH-s szokás szerint a jegyzőkönyvet nem a végén íratták alá, hanem minden oldalt külön, alul.

– Tehát a vallomásodat?

– A kihallgatás abból állt, hogy az ÁVH-s kifejtette a koncepcióját, mivel vádol. Aztán ezt legépelték, és neked alá kellett írnod. Ennyiből állt. A véleményedre ott soha senki nem volt kíváncsi. Engem és a társaimat ez a fiatal hadnagy a következővel vádolt: Összeesküvést szőttünk, az volt a célunk, hogy lefegyverezzük az ÁVH-t, átvesszük a hatalmat, riadóztatjuk az ÁVH-sokat máshol, odacsaljuk és csapdába ejtjük őket. Így szerzünk fegyvereket, egyenruhákat, az akkor már több mint 1200 létszámú tábort beöltöztetjük ÁVH-s egyenruhába, fölültetjük őket az ÁVH-s autókra, megindulunk Budapestre, elfoglaljuk a középületeket. Fölvesszük a kapcsolatot Nyugattal, megdöntjük a rendszert. – Az elszabadult fantáziának ez a terméke nagyon mulatságos, de akkor, amikor téged kábellel vernek, amikor éjszaka a lapockád közé nyomott revolverrel visznek a meszesgödör peremére, ahol az ÁVH-s a revolveres kezével beletaszít a gödörbe, a másik kezével pedig, amikor zuhansz, elkapja a kravátlidat, nos, amikor így játszik veled, akkor bizony ez a kutyakomédia félelmetessé válik! Dobog a szíved, nem kapsz levegőt, kékülsz és zöldülsz, mert a válogatott kínzásokat heteken keresztül senki nem tudja kiállni úgy, hogy megőrzi férfias bátorságát. Volt köztünk ilyen is, Pászthy János, a született hős. Ő nem írt alá semmit, hiába ütötték-verték, mindent megtagadott. Erre a következőt csinálták vele. A fogda elején volt a vécé, tulajdonképpen egy gödör, egyetlen farudat raktak keresztbe rajta. A farúd fölé felkötözték Pászthy Jánost. Ott csüngött. Minket pedig zavartak klozetra. Addig napokon keresztül nem engedtek ki, az ember összehúgyozta magát. Amikor Pászthyt felkötözték, és ott lógott a levegőben a latrina fölött, akkor zavarni kezdtek, hogy végezzük már a dolgunkat!

– Nem értem. Felkötözték a levegőbe?

– Felkötözték a latrina fölé. Egész idő alatt szagolta a nyitott gödörből a bűzt. Egész idő alatt ott lógott, nekünk pedig oda kellett kijárnunk, ha kellett, ha nem. Hát ilyen volt a fogdán a légkör. De kint a táborban se volt jobb. Vendégmarasztaló agyagsár volt, ha esett az eső. A hegyoldal járhatatlan. Deszkapallóból utakat eszkábáltunk, de a pallóút keskeny volt. Ha veled szembe jött egy ávós, bele kellett ugranod a sárba és mozdulatlanul állni, amíg ő elmegy. Közben ugye rönkfa nyomta a vállad. Fogadott két ÁVH-s, amikor látták, hogy jól megtermett, nagydarab fickó közeledik. „Fogadjunk, hogy egyetlen ütéssel leütöm…” És nyert az ÁVH-s, mert a cipekedő rabot egyetlen ütéssel leütötte. Szórakozásuk középpontjában a rabok kínzása állt.

– Volt benned valami remény, hogy ennek azért egyszer itt vége lesz?

– Recsken az égvilágon már semmi reményem nem volt. De nemcsak nekem, hanem a táborlakók jelentékeny részének sem volt semmi reménye. Nem lehetett reményed, amikor naponta többször közölték veled, hogy te itt megdöglesz.

– És ekkor még nem volt ítélet?

– Szó sem volt semmiféle ítéletről.

– Hogyan kerültél később mégis börtönbe?

– Elkészült Recsken a vallatási jegyzőkönyv. A népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvésben való vezető részvétellel vádoltak. 30-40 oldalas jegyzőkönyv volt, melynek minden oldalát aláírtam. Végül szegény Pászthy János barátom is aláírta, és még öt társunk. Bennünket 1951 augusztusában autóra pakoltak és fölvittek Pestre. Így kerültünk a Gyűjtő kisfogházába, melyről biztosan tudod, hogy a siralomház volt. Teljesen elkülönítettek bennünket egymástól, engem bevágtak egy földszinti zárkába. A borbélytól, aki néhány nap múlva jött borotválni, tudtam meg, hogy a siralomházban vagyok. Azt hitte, hogy engem halálra ítéltek és várom az ítélet végrehajtását. Földszinti zárkában voltam, és hajnalonként hallottam, hogy tőlem néhány lépésre… Na, mindegy… Megismétlődött mindaz, amin már Recsken egyszer keresztülmentem. Újra kezdődtek a kihallgatások, cipeltek különböző nyomozók elé, amíg végül itt is összegyűlt 30-40 oldal. Amikor ez is a kezükben volt, kivittek a folyosóra, a fal felé fordítottak, fekete kendővel bekötötték a szememet, és egy dzsipre ültettek. Éreztem a víz szagát, amikor a Duna fölött mentünk át. A kongásokból a hidat is érzékeltem. Amikor levették rólam a fekete kendőt, rettenetesen megijedtem, mert azt hittem, hogy már a ruszkiknál vagyunk. Harmadik éve el voltam zárva a külvilágtól, ezalatt ment végbe a magyar hadseregben az orosz egyenruha átvétele. A Fő utcai katonai börtönbe vittek. Magánzárkába kerültem, a hatodik emeletre, ahol a hűtlenek osztálya volt. Tovább folytak a kihallgatások, aláírások, végül bekerültem egy közös zárkába. Az ötször öt méteres szobában harmincan voltunk. Az emberek felét első fokon már halálra ítélték. Akit másodfokon halálra ítéltek, azt rögtön levitték a siralomházba, mely a földszinten volt. Bár a hatodik emelet innen magasan volt, mindig érzékeltük a kivégzéseket, mert akkor az udvaron berregtették az autókat.

– A Fő utcában is voltak kivégzések?

– Igen, hetente kétszer, volt olyan hét, hogy háromszor. Általában egy-egy alkalommal két-három embert, de volt úgy, hogy négy-öt embert végeztek ki. A bitót mindig a kivégzés hajnalán szerelték össze. A betonban volt egy nyílás, abba tették bele a cölöpöt, és a kivégzés előtt odarakták a sámlit is. A betonban volt két vasfül. Amikor hetente egyszer sétára vitték az embert, akkor ott mentünk el a vasfülek és a nyílás mellett. A vasfülön át vezették a kötelet, amikor a szerencsétlent megrántották. Hárman végezték az akasztást, a hóhér a nyakcsigolyával, a két segéd pedig a kötéllel húzta-rántotta a kivégzendőt.

– Mikor volt a tárgyalásod?

– 1952 márciusában tárgyalta az „ügyemet” a katonai bíróság. Ez is a Fő utcában volt. A Fő utcai épület két részből állt, egyik fele a katonai bíróságé, a másik fele az ÁVH-é volt. A katonai bíróság elé kerültem, ahol tíz évet kaptam úgy, hogy nem számították bele azt a két hónap híján három évet, amit addig leültem. Én tagadtam a bűnösségemet, akkor furcsa fordulat keletkezett. Ami később kihatott a további életemre is. Andó hadbíró százados, aki már a Horthy rendszerben is hadbíró volt, megkérdezte, hogy miért nem vontam vissza a jegyzőkönyvet, amikor az ügyész elé kerültem? Mondtam, hogy nem kerültem ügyész elé. Erre a képtelen állításra, ami mellett kitartottam, hívatták az ügyészt. Aki elé állítólag oda kellett volna kerülni. Amikor belépett az ajtón a velem egykorú fiatalember, rögtön tudtam, hogy én valóban álltam előtte, de egy szóval se mondta, hogy ő az ügyész. Honnan tudhattam volna? Nem ismertette a vádiratomat, nem beszélt a jogaimról, azt hittem, hogy ez is egy olyan kihallgatás, mint megelőzően a többi. Ő is papírt dugott elém, hogy írjam alá. Nos, ezt a szemébe mondtam, ő természetesen szemrebbenés nélkül cáfolt engem. Neki adtak igazat. Hogy ez hol ütött vissza? Ez akkor ütött vissza, amikor 1964-ben az OKISZ-nál dolgoztam, és a főnököm javaslatára hivatalból elindították a rehabilitációs folyamatot. Akadozott, elakadt, furcsa módon nem sikerült pár hónapon belül elintézni a rehabilitálást. Végül mégiscsak rehabilitáltak. A vicc ebben az, hogy még most utólag is rehabilitálásnak nevezem, holott semmi bűnöm sem volt. Amikor erről megkaptam a papírt, visszamentem a katonai kollégiumba és azt mondtam, hogy engem ne kegyelemből rehabilitáljanak, hanem csináljanak perújrafelvételt. Vizsgálják újra végig az összes iratot, nekem nincs min változtatni vagy vitatkozni. Volt ott egy alezredes, akivel hosszan beszélgettem, és végül megszánt engem. Azt mondta: ide hallgasson, maga irodalmárember, magát úgyis az irodalomban kell rehabilitálni, mit törődik maga ezzel. Eltörölték a priuszát, mit akar? Ne kezdjen semmit csinálni, mert maga ütheti meg a bokáját! Emlékszik hogy mi történt a maga tárgyalásán? Szembesítették az ügyésszel, ugye? Tudja, hogy ki ez az ügyész most? Ennek a katonai kollégiumnak az elnöke! Tudja, hogy miért tartott kilenc hónapig a maga kegyelmi rehabilitálása? Mert ez az ügyész az elnök.

– Ennyit erről. Tíz évvel a nyakadban hova kerültél?

– A váci börtönbe kerültem, ahol akkor Lehota volt a parancsnok. Lehota jelszava pedig az volt, hogy minden napon egy halott.

– Végig Vácon voltál?

– Nem, mert amikor az ENSZ fölvette Magyarországot, aztán amikor Nagy Imre először kormányra került, nagy enyhülés vette kezdetét. Az enyhülés elérkezett Vácra is, jöttek az őrök és bocsánatot kértek, azt mondták, hogy ők félre voltak vezetve, felejtsük el, ami történt. Pálinkát hoztak hazulról és almáspitét. Lehetővé vált, hogy a politikai foglyok is munkát vállalhassanak. Bányamunkára toboroztak csapatokat. Én így a recski kőbánya után megismerkedtem a szénbányászat szépségeivel is. Tatabányán a 14-es aknában az volt a szokás, hogy nem egyenként kellett teljesíteni a száz százalékot, hanem csoportonként. Amíg a száz százalékot nem teljesítette a csoport, addig lent kellett maradni a bányában. Vasárnap is le kellett szállnunk. De a vasárnap látogatási idő volt. Én, aki évek óta nem láttam az anyámat, éppen ezen a vasárnapon látogatásra vártam őt. Föntről jött is a drót, hogy itt van az édesanyám. De hiába kértem, hogy vigyenek engem föl, nem volt meg a csoport száz százaléka, és ezért nem engedtek. Ekkor megtagadtam a munkát. Egy bolond százat csinál, nyomomban is még huszonhatan megtagadták. Ez ugye lázadás, példát kell statuálni, a főkolompost el kell ítélni. Két év szigorított börtönre ítéltek.

– Plusz két évre?

– Nem, a tíz éven belül, csak ez szigorított börtönben letöltendő két év. Így kerültem Márianosztrára. Márianosztra két részből állt, a Nagy Lajos korabeli várból, ahol tulajdonképpen a műhelyek voltak, a nagyobb szobák, nagy zárkák számára kialakított börtönrész, és az 1870-es 80-as években épült magyar börtönök egyike is ott volt található, a magánzárkaház. A magánzárkaház északra néző földszintjén voltak a szigorított zárkák, ahol télen sem volt üveg az ablakban. Nehogy falcolhasd magad. Csak sodrony. Fapriccs állt benn, minden este beadtak egy pókhálóvékony pokrócot, azzal kellett takaróznod, miután levetkőztél. Minden másnap teljes koplalás, a közbülső napokon pedig fél kenyér-, és fél ételadagot kaptál. Ez volt egy hónapig. Utána jött a sötétzárka, ahol már nem volt koplalás, szalmazsákon alhattál, de sötét volt. Végül pedig a sima magánzárka. Ez váltotta egymást két éven keresztül. Augusztusban kerültem oda, és augusztusban ért véget. Akkor dobtak át a suszterájba. Már 1956-ot írtunk, és október 28-án kiszabadultam.

– Kegyelmet kaptál, vagy kiszabadítottak?

– Kiszabadítottak… Október 23. után olyan rendelet született, hogy a politikai foglyokat szabadlábra kell helyezni. A rendeletet Münnich Ferenc írta alá. Ezt a szabadítási rendeletet a börtönparancsnok nem hajtotta végre. Viszont a szobi határőrparancsnok átállt a forradalomhoz, és fölszólította a börtönparancsnokságot, hogy engedje ki a foglyokat, mert ha nem, tankkal rést üt a börtönfalon és majd ő végrehajtja a szabadítást. Ez hatott, október 28-án kiengedtek bennünket. Akkor már sztrájkoltak a vasutasok, de azért befűtöttek egy mozdonyt, és a szerelvényen elindultunk Vác felé. Vác előtt az oroszoknak volt egy benzines depójuk. Azt hitték, hogy a vonat őket akarja megtámadni, sortüzet nyitottak a vonatra. Mindenki szétspriccelt, énnekem sikerült a komppal átkerülnöm Visegrádra. Visegrádon a puszta betonon töltöttem az éjszakát, pilinkézett a hó, szörnyű volt. Másnap elkaptak az ávósok, mert ott még ők uralkodtak, és elvittek az esztergomi börtönbe. Reggel kaptak el, de délben oda is elért a forradalom, újra kiszabadultam. Vonat csak Komárom, illetve Győr felé ment, így jutottam Győrbe. Győrben hallottam, hogy megalakult a Politikai Foglyok Szövetsége, és a rádió néhány más irodalmárral együtt bemondta a nevemet, hívtak, hogy menjünk Pestre. Győrben kaptam ruhát, és másnap hajnalban teherautóval, amin alul fegyverek voltak, a fegyvereken liszteszsákok, kenyerek, azoknak a tetején meg én, elindultam Budapestre. Három alkalommal estünk át orosz igazoltatáson, de megúsztuk. Estére elérkeztünk a János-kórházhoz, ott rakták ki a fegyvereket és az élelmiszert. A kórház pincéjében aludtam, jó meleg volt. Másnap reggel Budáról elindultam Pesterzsébetre. Este érkeztem meg anyámhoz, ahol éppen gyászban volt a család, mert meghalt az angyali kis nagynéném, Ibike néni.

– Végül kiszabadultál, de amikor húszéves korodban letartóztattak, és Kistarcsa után következett Recsk, majd a Gyűjtő, a Fő utca, a rabbá válás folyamatát hogyan élted meg?

– Kistarcsán több mint száz versemet égették el, akkor úgy éreztem, elpusztítják a lelkemet, megölik a jobbik énemet. Ebből kezdtem magamhoz térni Recsken, a poklok poklában újra elkezdtem verseket írni. Ekkor született a Sosem halottak éneke és még jónéhány recski vers. Ezeket már nem írhattam le, hanem munka közben, a gyötrelmek és verések közben állandóan ismételgettem magamban. A végső formájukat csak később nyerték el. Ez már bizonyos értelemben egyensúlyban tartott engem. Annyira nagy jelentőségű volt ez a számomra, hogy amikor Pesten a Kisfogházban a borbélytól megtudtam, hogy a siralomházban vagyok, és készültem a halálra – annyi törvénytelenségen estem már keresztül, hogy lehetségesnek látszott, engem is kinyiffantanak –, úgy éreztem, még tennem kell valamit. Ez annyira belső parancs volt, hogy éjszaka fölriadtam és fejben írtam az új verset.

– Fejben írtad?

– Éjszaka fejben írtam a verset, nappal memorizáltam. Amikor Vácra kerültem az ítélet után, amit addig fejben memorizáltam, azt leírtam. Törött tű hegyével véstem bele a vécépapírba, mert Vácon rettenetesen gyakoriak voltak a hipisek, de a tűkarcolást nem lehetett látni. Csak akkor, ha a fény felé fordítod, és a rovátkákban meggyűlik az árnyék. Két vagy három ilyen vécépapír paksamétát egy Mókus nevű tisztességes és emberséges foglár kicsempészett az édesanyámhoz. Így maradtak meg az én börtönverseim.

– Híresebb, közismertebb emberekkel ültél együtt?

– Kérlek szépen Faludy Györggyel Recsken, az Eszterházy herceggel Vácott, Pártay Tivadarral, Jónás Pállal, aki valamikor az egyetemi ifjúság kiemelkedő alakja s vezetője volt, Böszörményi Gézával (a filmrendezővel) Kistarcsán és Recsken is ültem együtt.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb börtönvándorlásaidban?

– Sok minden… Például az, hogy Vácon ragyogó könyvtár volt, de 1953-ig, vagyis Nagy Imre hatalomra jutásáig a börtönkönyvtárat nem használhattuk. Márianosztrán a szigorított börtönben megint nem olvashattunk. Az volt a rettenetes, hogy nem írhattam, nem dolgozhattam, tanulhattam, nem készülhettem a jövőre. A Fő utcán az embereknek homorú volt a segge, annyira lefogytak: akkoriban én még tudtam magamat úgy-ahogy tartani, mert piknikus alkatú, kicsi ember vagyok, és jó raktározóképességű a szervezetem. Külön szisztémát dolgoztam ki arra, hogy a napi 12-15 deka kenyeret hogyan kell megenni. Külön szertartást csináltam a kenyérevésből. Más egy-két harapással lenyelte az egészet, aztán korgott a gyomra. Éjszaka az éhezés miatt az egész zárka hangos volt a sírástól, jajveszékeléstől. Én soha nem sírtam az éhezés miatt. Recsken például a kenyéradagomnak a felét átadtam annak, akinek úgy éreztem, hogy nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Ilyen értelemben bírtam a terhet, mert nagyon igénytelen voltam. Ugyanakkor azonban egyre jobban éreztem, hogy kicsúszik alólam a föld. Márianosztrán 1955 tele volt a legkritikusabb a számomra, akkor nagyon megrendültem, és úgy éreztem, ha ezt a büntetést nekem végig le kell töltenem, már nem lesz hozzá idő, mert elpusztulok. Elborul az elmém, vagy belehalok. Nagyon sokan meghaltak, és egyre inkább úgy éreztem, ha rövid időn belül nem történik valami, én is erre a sorsra jutok.

– Az idő múlását hogyan érzékelted?

– Amikor nyalogatod a sebeidet, tele vagy fájdalommal meg gyötrelemmel, nem jelenti azt, hogy megfeledkezel az időről. Kifejlődik az emberben a védekezés mechanizmusa, ami átsegít a kritikus pontokon. Ilyen rengeteg volt. Én hét és fél évig voltam rab, és rengeteget voltam magánzárkában, teljesen elkülönítve mindenkitől. De ha a magánzárkában szemben ülsz a fehérre meszelt fallal, egyszer csak képekkel lesz teli, mintha filmvetítést néznél. A Gyűjtő kisfogházában az első délután például különös, csodálatos muzsikát hallottam. Pedig csak az asztalosműhelyben zúgtak a gépek. Ez a zümmögés bennem zenévé alakult át. Az ember végül is befelé fordul, nincs más út. Ha nem írtam volna verseket, nem lettem volna irodalmár, azt hiszem, már rég elpusztultam volna.

– Közbevetve, mi lett a menyasszonyoddal, akivel együtt letartóztattak?

– Hat hónap után elengedték Kistarcsáról. Később férjhez ment, öt gyerek anyja.

– A börtön, azt hiszem, megváltoztatja az embert. Van aki szétesik, mások megkeményednek. Veled mi történt?

– Nagyon igaz… Én olyan kölyök voltam, aki úgy képzelte, hogy a fenekében forog a világ tengelye. Túltengett bennem a magamba vetett hit, úgy képzeltem, ha felnövök, ismert költője leszek ennek a kis népnek. Szegénységben éltünk, de mégiscsak az anyám egyetlen fia voltam, így kényeztetett, szeretett a maga módján. A védettség állapotában éltem. A hét és fél év alatt sok minden összeomlott bennem magammal kapcsolatban. Azt hiszem, javamra változtam, bár medve-alkatúvá váltam. Nem barátkozom, de hát annál, aki három-négy évet magánzárkában tölt el a húszas éveiből, azt hiszem, hogy ez érthető. De nem aljasodtam el, nem lettem rosszindulatú. Különös véletlen folytán a váci börtönben egész csapat költő verődött össze, s valóságos irodalmi élet bontakozott ki, mert ott volt Tóth Bálint, akivel zárkatársak is voltunk, Szathmáry Gyurka, Kecskési Tibor, aki ma Tollas Tibor néven a Nemzetőrt szerkeszti, ott volt Béri Géza és ott volt Gérecz Attila, akit 56-ban az orosz tankok öltek meg. Ők is segítettek, s tán én is nekik. Az az érzésem, hogy én bent megkeményedtem, kellett is, mert az igazi börtönök a szabadulásom után következtek a számomra.

– Amikor kiengedtek Márianosztráról, adtak valamilyen elbocsátó, hivatalos papírt?

– Az égvilágon semmit. Novemberben megjelentek a falragaszok, hogy minden börtöntöltelék a lakóhelyéhez legközelebbi börtönben jelentkezzen. Azt mondtam, nincs az az isten, hogy én önként visszamenjek a börtönbe. Nem mentem vissza. Erzsébeten egy kerti fészerben húztam meg magamat decemberben és januárban, mert féltem, hogy elkapnak. Februárban vagy márciusban, amikor megenyhült az idő, belopóztam a városba, fel az ügyészség épületébe. Föliszkoltam a lépcsőn. Nem tudtam, hova kellene mennem, vándoroltam emeletről emeletre. Egyszer csak szembetaláltam magam azzal az ügyésszel, aki Márianosztrán beszélt velem, de ő nem ismert meg. Mégis bevitt a szobájába, és ott lediktálta a kegyelmi kérvényt. Ezt eljuttatta az Elnöki Tanács elnökéhez. 1957 novemberében megkaptam a kegyelmet. Addig nem volt személyazonossági igazolványom, és állandóan jelentkeznem kellett a rendőrségen. Mint ilyen, már az Egressy Klubban dolgoztam, talán emlékszel, ott találkoztunk veled és Szakonyi Karcsival is.

– Félelem, gyanakvás maradt benned? Meddig érezted magadon a figyelő szemeket?

– A megtorlás éveiben végig. Az első időben sokszor kirángattak a lakásomból, elvittek a belügyesek. Elcipeltek például egy civil lakásba, az Anker közbe. A kapcsolataimról faggattak, a börtön- és a nyugati kapcsolataimról. Elém tették a Füveskertet. Nevezzem meg azokat, akiket én ismerek. Kik szerepelnek ebben a Füveskertben. Az én versem nyitotta. Az én jelem volt a C betű. Ezt a könyvet Tollas csinálta. Így egy BM-es legény kezéből kaptam meg a Füveskertet, akkor láttam életemben először. Magamra hagytak és leoltották a villanyt. Otthagytak 4-5 órán keresztül. Aztán fordult a kulcs a zárban, és más BM-esek jöttek helyettük. Újra kezdtek kérdezgetni. Este 5-6 óra körül végre abbahagyták és elengedtek. Ezt elég gyakran csinálták velem.

– Most viszont megjelennek a könyveid, a Stádium című folyóirat főszerkesztője vagy.

– Tíz évig nem jelenhetett meg könyvem, 1966 decemberében jelent meg az első, az Ördöggolyó. Rendben van, ez mással is előfordult. De hogy kint is… Tollas Tibor hazaküldött értem valakit… A Nemzetőr első vagy második számában megjelent a Sosem halottak éneke című versem, de nem sokkal később a Füveskert német kiadásában meglepetten olvasom, hogy Kárpáti Kamil már nincs. Diákfejjel tartóztatták le, a menyasszonyát előtte agyonverte az ÁVH, ő pedig a forradalom során eltűnt. Engem ezek tehát eltemettek, s odakint senkinek nem jutott eszébe, hogy engem föltámasszon. Ez kissé különös, megmagyarázhatatlan a számomra. Az is megemészthetetlen, hogy akik a Fiatal Írók Stúdiójának tagjai voltak, akiknek előadásokat csináltam, évekkel később nem vettek rólam tudomást. Én nem vagyok kapcsolattartó típus, ez tény, így sok mindent magamnak köszönhetek.

– Fölül tudsz emelkedni ezeken a szituációkon, vagy átszenveded?

– A huszadik század második felében élünk, nem a 19. században, amikor a magyar irodalmi életet nagyjából a női szalonok jelentették, vagy Kazinczy levelezése. Akkor, amikor a tömegkommunikáció hatására összezsugorodik a föld, te mindenből ki vagy zárva. A huszadik század kellős közepén. Akármennyire elfajult és szétzüllesztett ez az irodalmi élet, ebben az elrohasztott formájában mégis létezik. De számodra nincs benne hely. Természetes dolog, hogy ez megvisel. Egyszerűen nem értesz dolgokat. Letettél az asztalra kilenc verseskönyvet, hat ifjúsági regényt, de dermesztő csönd van körülötted. Tovább tart a kuss. A kiadókhoz a hátsó lépcsőn közlekedhettem, engem soha nem propagáltak: engem a magyar irodalomba mind a mai napig senki nem vezetett be.

– Úgy emlékszem, Tamási Áron melléd állt, Féjával is jók voltak a kapcsolataid, nem beszélve Szakonyiról, Kiss Dénesről és másokról. De most egy új helyzet keletkezett. Most ebben az irodalmi, politikai helyzetben bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Fenntartásaim vannak. Úgy ítélem meg ezt a helyzetet, hogy tavasz a télben, vagyis a művészet, a költészet, az irodalom sorsa megpecsételtetett. Úgy érzem, hogy az emberiség sorsa megpecsételtetett. Pesszimista voltam, amikor úgy éreztem, hogy ez az utolsó szakasz. Nem az utolsó, hanem utolsó előtti szakasz. Nem számítottam erre a kitavaszodásra, arra, hogy kártyavárként összeomlanak a kelet-európai kommunista rezsimek. Hatvanéves elmúltam, néhány évem van még hátra, ezeket az éveket esetleg derűsebb légkörben élhetném le. Feltételes módban fogalmazok, mert a lassúság máris egy sereg negatív jelenséget hozott a felszínre, a művészet és az irodalom újsütetű szolgálólányaivá váltak a politikának, megfeledkezve arról, hogy elsősorban írók és művészek. Válságos pillanatban hagyják faképnél a kultúrát, az irodalmat, amikor az dögrováson van. Az iskolás gyerekek már akadozva vagy sehogysem olvasnak. Hogyan jut el hozzájuk az irodalom? Az irodalmat sarokba állították, kiseperni való lomnak tekintik. Ez nem egy sajátos magyar folyamat, Velencében láttam, hogy a képzőművészeti biennálé szemétlerakóhellyé változott. Kiszorította a teljes művészetet a helyettesítő-álművészet. Ahogy a nemes irodalmat kiszorítja az ál-irodalom, most nem a pornóra meg a ponyvára gondolok, hanem arra, amikor a színész ír „irodalmat”, a beaténekesnő ír irodalmi életművet, memoárt, meg istenharagját. Ez borzalmas dolog. Az emberek ezt veszik meg 100-200-300 forintokért. Velencében száz négyzetméteres falfelületeken helyettesíti a képzőművészetet a bútorhuzat, a nagyon csenevész, nagyon gyenge bútorhuzat. Ez a csődök csődje.

 

Beszélgetésünk végén járkálok egy kicsit a galériában, s az a furcsa érzésem támad, hogy Gaál Imre valóban lehetne Piero della Francesca vagy Masolino tanítványa. De az egész képtárból, talán Rátkay Endre Arany Ikonosztáza miatt árad valami meghökkentő, de esztétikai tisztasága és pontossága miatt derűs, nyugalomba ringató, könnyed fölény. Hasonlót csak Finnország északi részén, egy tóparti kisvárosban éreztem, amikor a helyi iskolában váratlanul Salvador Dali grafikai kiállításába botlottam bele. Valójában a színvonalas magyar-német nyelvű irodalmi folyóirat, a Stádium is ezt a szellemi magabiztosságot sugározza. Lehet, hogy Kárpáti Kamil kamasz álmai megvalósulóban vannak, s Pesterzsébeten valamilyen harmadik reneszánsz készülődik? Minden lehetséges.