Anyám félt, hogy szétroncsol a gyűlölet – Eörsi István

A fényképen, melyet feltehetően egy rendőrriporter készített a tárgyalóteremben, Eörsi István kihajtott nyakú fehér ingében eminens érettségiző diáknak látszik, aki komoly arccal és némi ünnepélyességgel várja a tételek kiosztását. Mintha nem sejtené, hogy irodalmi feladványok helyett nyolc évet kap, nyolc év börtönt, melynek jelentős részét Márianosztrán és a Gyűjtőben kényszerül leülni. Ha jobban megnézzük a fényképet, a gimnáziumi hangulat szertefoszlik, mert Eörsi egyik oldalán a gyanakvó arcú, rosszat sejtő Szabó Béla, a másikon Angyal István ül, akit halálra ítéltek és kivégeztek. A vádlottak padján ülnek a fiatalemberek, mögöttük komor, rosszkedvű közönség. Amikor a fényképezőgép magnéziumlámpája felvillan, Eörsi közelében egy nő elfedi az arcát a tenyerével. A különös fénykép 1988-ban Eörsi memoárkötetének a címlapjára került. Az ötvenkilenc éves, szakállas Eörsi Istvánnak még mindig ugyanolyan gyermeki a pillantása, mint ezen a régi fényképen. Csak derűsebb, azóta megtanult nevetni és bizonyos öniróniával mosolyogni. Mosolya mögött a fájdalom és a sértettség árnyéka is felsejlik néha. Túl korán belépett az irodalomba, a tekintélyes értelmiségiek világába. Azonnal Déry és Lukács pártfogása, azonnal József Attila-díj. A nagy mesterek közelében nehezen tudott önálló személyiséggé válni, de napjainkban már összetéveszthetetlen karakter. Közben megőrzött magában valamit az örök diákból, talán ebből ered nyitottsága, kíváncsisága, szereplési hajlama. A kultúra és a szellemi emberek biztonságos világából 1956 végén hirtelen kiemelték, és hosszú évekre eltűnt az irodalomból. Amikor újra felbukkant, a később induló fiatalabb írók már azt sem tudták, hogy kicsoda. Sokan azt hitték, hogy emigráns, Nyugaton élő magyar író. Az ÉS-nek Nemes György és Jovánovics Miklós idejében szerződéses munkatársa volt, de keveset lehetett látni, ha feltűnt a folyosón, nekem is az volt az érzésem, hogy az éjszakai géppel érkezett haza Amerikából. Lukács Györgynek sokat köszönhetett, de a filozófus árnyékában kialakult benne a világ megközelítésének értelmi, elméleti reflexe. Ez a kvalitás egyben költészetének a hervasztó mérgévé is vált. Elméleti tudása viszont nagyszerűen kamatozik kritikáiban, esszéiben, tanulmányaiban, s filozofikussága a sikeres drámáiban is. Eörsi mégis úgy érzi, hogy amíg ő börtönben raboskodott, az irodalom megcsalta. Amikor kiszabadult, még mindig hittel és szerelemmel készülődött neki az irodalmi ölelkezésnek, de a hazai irodalom éppen csak eltűrte közeledését. A politika által kirótt szilenciumok elől darabjaival német színpadokra menekült. Politikai nézeteit pedig a hazai második nyilvánosság fórumain fogalmazta meg. Jelenleg itthon is sikerrel játsszák a darabjait, könyvei jelennek meg.

A Belgrád rakparti lakás tágas dolgozószobájában beszélgetünk. Eörsi nagy íróasztala mögül végiglátni a Dunán, a Belvárosi templom zöldre oxidálódott tornyai, s az Erzsébet híd szinte csak karnyújtásnyira van, s a Gellérthegy szikláit is meg lehetne érinteni, csak át kellene hajolni a Dunán. Az asztalon írógép, jegyzethalmok, könyvek. Két ablak között Jovánovics György leheletfinom fehér térplasztikája, talán a mártír emlékmű egyik vázlata vagy előzménye. Odább grafikák, Klee és egy Lukács György plakát. Könyvespolcok, a dülöngélő könyvek közül elővilágít egy angol nyelvű, fehér kötésű Proust-kötet. Kávénkat sietősen felhajtva belerohanunk a börtönbeszélgetésbe. Eörsi, mint az utóbbi időben gyakorta, szellemileg felgyorsult állapotban van. Egy óra alatt tíznapi munkát szeretne elvégezni.

– A Magyarországban olvastam egy nyilatkozatodat. Azt mondod: „52-ben egy Rákosiról szóló elbeszélő költeményemért József Attila-díjat kaptam. Ez volt az első és utolsó hazai irodalmi díjam.” Ez a vers Rákosi személyének szólt, vagy a rendszernek?

– Az a nemzedék, amelyhez tartozom, annak elég nagy része, a zsidó származása miatt, vagy pedig azért, mert paraszt vagy munkás volt, nagy lelkesedéssel fogadta 45-ben a ruszkik bejövetelét. Azt hittük, hogy egy új világ kezdődik, és a képviselői ezt az új világot testesítik meg, ahol nem lesz fajüldözés, nemzetiségi gyűlölködés, szegénység. Paradicsom lesz. Ennek a várakozásnak a megtestesülései voltak mindazok, akik ezt hirdették. Ezt a verset 1952-ben Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára írtam, még kötetem sem volt, de a megjelenése után rögtön kaptam rá egy József Attila-díjat. Rákosi a hadifoglyok között járkál, jó hosszú vers volt. Mostanában azok az emberek, akik 56 és 88 között minden kritika nélkül együttműködtek a Kádár-rendszerrel, ráhúzzák a vizes lepedőt azokra, akik 56 előtt elkövettek valamilyen csacsiságot. 56 után nem kellett ilyen csacsiságokat írni ahhoz, hogy az ember beilleszkedjen. A Jurta Színházban nemrég Vallai Péterrel kézen fogva kimentem a színpadra, úttörőnyakkendő volt rajtam, és az unokahúgom kislányának a rózsaszín fülvédője. Lekuporodtam, Vallai pedig mellettem szavalta ezt a verset. Én meg azt mondogattam, hogy „fiatal szemmel, fiatal szemmel…” Mert ez volt az első kötetem címe. Amikor az első kötetem 53-ban megjelent, akkor már nem írtam volna meg ezt a verset.

– De belekerült a kötetedbe?

– Belekerült, de mondom, hogy akkor már nem írtam volna meg, mert kiábrándultam és már revizionista voltam.

– Számítottál mindarra, ami 56 októberében történt, vagy meglepett?

– Nagyon meglepett és örömmel töltött el. Teljes szívvel és lélekkel részt vettem az eseményekben. Arra, hogy Rákosi meg a Gerő meg fog bukni, számítottam, de arra, hogy pillanatokon belül ilyen népfelkelés tör ki, az utcára mennek a fegyveresek, a katonaság átáll és az egész államhatalom összeomlik, nem számítottam. Alig volt ember, aki erre számított. Ez meggyőződésem. Egyetlenegy embert ismertem, Angyal István barátomat, akivel Gáli Jóskával együtt szeptemberben sétáltunk a Károlyi kertben, és váratlanul azt mondta: készüljünk, forradalom lesz. Angyalt fel is akasztották.

– Ki volt Angyal István tulajdonképpen? Mit csinált?

– Utoljára építésvezető volt az egyik vállalatnál. Ő is a zsidó kispolgárságból származott, pontosan nem is tudom, mi volt az apja. Auschwitzot megjárta gyermekkorában, megölték az anyját, a nővérét pedig szökési, kitörési kísérlet miatt fölakasztották az út mellett.

– A németek?

– Igen, az auschwitzi táborban. Az Angyalnak végig kellett ezt néznie. Angyal is szökni akart, de éppen bejött egy őr, és nem tudtak kiszökni a férfibarakkból. Az Angyal hazajött, csak az édesapja maradt életben, és egy másik nővére, aki már férjnél volt Pesten.

– Akivel idáig beszéltem, mindenki emlegeti Angyal Istvánt. Akik együtt ültek vele, csodálattal beszélnek róla.

– A Holmi-ban már elpanaszoltam, hogy nem tudom megszerezni az emlékiratait, amit a börtönben írt. Most elküldte valaki nekem, és majd ki fogom adni. Angyal kommunár típus volt. Abszolút ideális kommunista volt, aki az 50-es évek elején Sztálin képét fejjel lefelé felakasztotta a vécéjében, mert kiábrándult belőle. Ez akkoriban eléggé életveszélyes akció volt. 1956-ban hihetetlen, halálmegvető bátorsággal harcolt november 8-ig a Tűzoltó utcában. Ekkor már csak Csepelen volt ellenállás. Kilőttek, azt hiszem, nyolcvan tankot, szóval elég sokat. Ő volt az, aki mint kommunista fölkérte Kádár Jánost, hogy vegye át a Tűzoltó utcai parancsnokságot. Kádár megígérte neki, hogy szimbolikusan átveszi a Tűzoltó utcai csoportot, hogy a valódi ellenforradalom ellen fegyveresen is fölvegye a harcot.

– Angyal tehát a felkelők katonai parancsnoka volt?

– Nem volt katona, felkelőparancsnok volt. Kádár megígérte neki, hogy 2-án 11 órakor szimbolikusan átveszi a parancsnokságot. Én a Parlamentben voltam azokban az időkben, a Szabad Kossuth Rádiónál dolgoztam, ő meg a Parlamentbe jött, maga Kádár is ott volt. Angyal nekem is mondta, hogy Kádár holnap átveszi a parancsnokságot. De Kádár szórakozottságból nem oda ment, hanem a szovjet követségre. Szerencsétlen Angyal az emlékirataiban részletesen megírta ezt, és Nagy Imrével szemben kellőképpen magasztalta Kádárt. Nagy Imre mindig csak azt mondta neki, hogy akkor tárgyalok magukkal, ha letették a fegyvert, Kádár viszont kinyilvánította készségét és a barátságát. Egy ilyen tanú nyilván nem maradhatott életben.

– 56-ban te már Lukács Györgynek voltál az aspiránsa. Lukács számított rá, hogy októberben kitör a forradalom?

– Senki sem számított rá, ezt a legkomolyabban mondom. Az írószövetségben sem számítottak rá. Déry Tiborral, amennyire ez egy idősebb ember esetében lehetséges, közeli barátságban és kapcsolatban voltam. Én tájékoztattam mindenről, a Munkástanácsban végzett munkámról, egészen addig, míg le nem tartóztattak. Déry Tibor sem számított rá. Arra számítottak, hogy nem tartható Gerő, akinek a kinevezése tébolyító hülyeség volt. Azt hittük, hogy jön egy Nagy Imre – Kádár-féle pártvezetés. De hogy itt a fegyverek kimennek az utcára, és összedől az államhatalom, erre nem számítottunk.

– Személy szerint a te 56-os cselekedeteidnek milyen indítékai voltak? Miből ábrándultál ki? A kommunizmusból vagy Rákosiból?

– A kommunizmusból nem ábrándultam ki, csak Rákosiból.

– Érzelmileg akkor kikkel tudtál azonosulni? Közös barátunk, Jovánovics szerint tévesen ítélted meg a munkások alapállását, mivel azok mindent el akartak törölni.

– Sokkal bonyolultabb a helyzet. Én mindenesetre úgy vettem részt az eseményekben, hogy nekem meg kell mentenem a saját becsületemet a sok szégyentől, amit az akkori verseim rám tapasztottak, de meg kell mentenem a kommunizmus becsületét is. Az áruló kommunista szektásokkal szemben, amilyennek Kádárt is tartottam, az igazi kommunizmusnak a becsületét, a marxista és szocialista ideológiát akartam megmenteni. Ami a munkásokat illeti, megfigyelésem szerint és a többéves börtöntapasztalatom alapján, a szocializmust és a kommunizmust nagymértékben elutasították. De nem a tartalmát, csak azt, amit akkoriban szocializmusnak neveztünk. Együtt ültem egy Kollár Karesz nevű melóssal, aki a Dudásék sofőrje volt, régebben sokszoros sztahanovista. Megutálta a sztahanovista szerepet, megvert néhány rendőrt, és már 56 előtt lecsukták. Én a Kollárnak a börtönben magyaráztam az elveimet. Azt mondta: „Pisti, ha kitör a balhé, jövök érted, beültetlek a tankba, elviszlek a Rádióhoz. Te fogod elmondani a programbeszédet. Én mindenben egyetértek veled. De ha azt mondod, hogy kommunista vagy, szitává lőlek.” Ez nemcsak Kollár Karesznek volt a véleménye, megítélésem szerint a Munkástanácsban ez volt az uralkodó magatartás. Ugyanakkor nem akarták visszaadni a gyárakat sem az államnak, sem Goldbergernek. De a kommunistákról hallani sem akartak. Akkor a szavak és a gondolkodásmódjuk nagyon élesen elváltak egymástól.

– Hogyan élted át a forradalmat, mit csináltál?

– Eufóriában éltem, nagy boldogságban, de aggodalomban is. A jobboldali garázdálkodásról szóló hírek aggodalommal töltöttek el. Ott a falamon, amit az előbb megnéztél, látható Lukácsnak a sajtpapírra írott kérése Benke Valériához, hogy adjon nekem munkát a Magyar Rádiónál. Bementem a Parlamentbe, ahol a rádió működött, és együtt voltam ott a forradalom egész vezérkarával. Onnan aztán kijárva, riportokat írogattam, pár verset, amik jöttek a rádióban. Angyal István egyik csoportjánál is jártam, a róluk szóló riportom is elhangzott. Mint egy tébolyult jártam az utcákat, csak egyszer keveredtem harcba. Lőttem is egyet-kettőt, inkább csak szimbolikusan egy tankra, aminek semmiféle hatása nem volt. Jártam a harcok színhelyét, és mint egy teniszmeccsen, néztem, hogy hogyan lőnek egymásra…

– Milyen fegyvered volt?

– 57-es kispuskám, semmi kárt nem tett a tankban. Inkább csak a magam bizonyságára lőttem, hogy nem félek a harctól. De az ember nemcsak attól fél, hogy lelövik, attól is, hogy ő lelő valakit. Próbáltam kiismerni magamat az utcai események között. Újságcikkeket is írtam, Obersovszky Gyula lapjával, az Igazsággal is volt kapcsolatom.

– Miközben riportokat írtál és ki-bejártál a Parlamentből, hittél a forradalom győzelmében?

– Igen erősen hittem benne. Hittem, hogy győzhet és jön egy munkástanácsos, önigazgatásos szocializmus.

– Meddig hittél benne?

– November 4-én reggel 5 óráig. Meghallgattam Nagy Imre hangját, és tudtam, hogy minden elveszett. Egy november 7-én írott versemben írom: „Visszaút, se kiút, új Bach-korszak közelít, hetyke és hős fiúk, mégis ti győztetek itt…”

– Ez is ment a rádióban?

– Ez már nem ment, csak a Parlamentben sokszorosítottam. Benne volt a vádiratomban.

– A Parlamentben Nagy Imrével is találkoztál?

– Nagy Imrét csak láttam, Donáth Ferenccel többször is találkoztam.

– A rádióból értesültél a fordulatról?

– Azon az egyetlen éjszakán hazamentem aludni, mert különben a Parlamentben aludtam abban az időszakban. A Szemere utca 9-ben laktam, a Parlamenttől öt percre. Valami rejtelmes rossz érzéstől vezérelve kinyitottam otthon a rádiót.

– Reggel négytől lőtték az oroszok a várost, nem?

– Arra ébredtem föl. Mindenesetre öt óra fele meghallgattam a rádiót. Abban a pillanatban beleugrottam a nadrágomba és berohantam a Parlamentbe. Előtte napokig nem aludtam. Bementem és ott voltam addig, amíg az orosz kiskatonák rám nem szegezték a golyószórót. Ott voltam, amikor Háy Gyula beolvasta a kiáltványát. Dobi tökrészegen ült egy szobában. Láttam, hogy Tildy áll egy folyosón, jön egy parancsőrtiszt, vicces egyenruhában, és jelenti: „Államminiszter úr, tisztelettel jelentem, felszabadítóink megérkeztek.” Szó szerint ezt jelentette, és utasítást kért, hogy ellenálljanak-e vagy ne? Tildy azt mondta, hogy szó sem lehet róla, a Parlamentet szétlövik. Amikor az oroszok bejöttek, azt mondták, hogy az első kapun menjünk ki, sorakozzunk fel és majd elengednek, amint az iratainkat átvizsgálták. Erre én kimentem a hátsó kapun és elbujdostam, mert valamiképpen azt hittem, hogy le fognak tartóztatni.

– Ezt joggal hihetted…

– Mentem végig a városon, és lövöldöztek. Tudtam, hogy vége. Végigmentem olyan utcákon, amit hosszában lőttek, ilyet életemben még nem láttam. Nem volt kedvem az egészhez, öngyilkos se akartam lenni, de gondoltam, ha belém lőnek, belém lőnek, le van szarva. Egy munkásasszonynál aludtam, akit ismertem a gyárból. Korábban a Goldbergerben az irodalmi kört vezettem. Fölhívott telefonon, hogy meneküljek és jöjjek oda hozzá. Igazából azután kezdődött mindaz, amiért ültem, mert szerintem a Szabad Kossuth Rádiót megúsztam volna.

– Miért nem disszidáltál?

– Úgy gondoltam, hogy magyar vagyok. A népnek végig kell szenvednie ezt az ellenforradalmat, amit november 4. óta Kádár képviselt. Én buzdítottam a népet, nem léphetek meg, a munkások sem tudnak mind meglépni. Másrészt igen erősen élt bennem az a tudat, hogy én Magyarországon akarok író lenni. S ha kimegyek, ennek vége. Lehetetlenné és reménytelenné válik, mert megszűnik a kapcsolatom az élettel és a nyelvvel. Politikai, morális, nemzeti meggondolásokból maradtam itthon. Azzal a problémával, hogy én zsidó származású vagyok, a börtönben kellett szembenéznem, mert ott sok antiszemitával találkoztam. Nekem ez soha eszembe sem jutott, olyan mértékben magyarnak éreztem magamat. Most is magyarnak tartom magam, habár nem nagy magyarnak. Ha konfliktusba kerül bennem a magyar vagy az emberi szempont, akkor mindig az utóbbi mellé állok. Akkor úgy éreztem, hogy hazaárulás volna kimenni, kivéve azokat, akiket kötél fenyeget. Tudtam, hogy engem nem lehet felkötni azért, amit csináltam. Amikor észrevettem, hogy Angyal István háza előtt rendőrök állnak, odamentem. A Péterfy Sándor utcában a röpcédulákat együtt sokszorosítottuk Angyal Istvánnal és Gáli Jóskával. Ezért kerültünk közös perbe. Elhatároztam, hogy amíg le nem fognak, ellenállok. A jövő szempontjából sem mindegy, hogy van itt ellenállás vagy nincs… Angyalt rá akartam beszélni a disszidálásra, mert tudtam, hogy kivégzik. Ő is tudta, de azt mondta: Életem csúcsára jutottam, nincs kedvem végigcsinálni veletek azokat a nyomorúságos éveket, amik most következnek. Ha ezekre az évekre gondolok, amit ti majd végig fogtok csinálni, az undorba és az unalomba belehalok. Ott volt Csongovai Per Olaf, a másik parancsnok, ez egy filmrendező szakos srác, akivel Angyal együtt vezette a Tűzoltó utcát, ez is Gáli Jóska jó barátja, ő is Káldor lányt vett el, mint Gáli Jóska, tehát így rokonok is voltak, ezt is biztosan fölakasztották volna. Hát ő még aznap éjjel kiment. Ezt a fajta kimenést nem ítéltem el. Helyeseltem, hogy az ilyen fiatal emberek nem hagyják magukat lemészárolni. Én bementem a Péterfy Sándor utcába november 7-én vagy 8-án, amikor Angyal is odaérkezett, és ott körülbelül 14-éig sokszorosítottam.

– Ez egy magánlakás volt?

– Nem. A kórház pincéjében sokszorosítottunk felhívásokat, meg a Szóba se állj vele című oroszellenes, beavatkozásellenes versemet és rengeteg felhívást. Itt hallgattuk végig Kádár amnesztiaígéretét, amit se Angyal, se én nem hittünk el. Gyalázatos hazugságnak tartottuk, bár még nem tudtuk, hogy hány ember fog utána lógni. Mihelyt hallottam, hogy a Nagy-budapesti Munkástanács megalakult, jelentkeztem az Írószövetségben Dérynél, mert már 56 előtt és Kardelj és Djilas révén a jugoszláv kommunisták iránt bizonyos érdeklődést éreztem. Nem tudtam, hogy a jugoszláv szisztéma mennyire tökéletlen. Kértem, hogy küldjenek oda megfigyelni.

– Déry akkor választmányi, vagy elnökségi tag volt?

– Forradalmi Bizottsági tag volt. Déry javaslatára, rögtön javasolt Benjamin is, a Nagy-budapesti Munkástanácsban én lettem az Írószövetség összekötője. Ezenkívül részt vettem az Élünk című illegális lap munkájában, melyet szintén Obersovszky Gyula és Gáli Jóska szerkesztettek, és ami végül a legtöbb évet hozta nekem a nyolcból, amit kaptam. Ezt vették a legsúlyosabban, mert mi csináltuk a nőtüntetést, mi kezdtük propagálni azt, hogy november 23-án délben egy órára álljon le az élet. A nőtüntetést Obersovszkyval együtt találtuk ki.

– Te mint képzett értelmiségi nem érzékelted, hogy egy világhatalommal álltok szemben?

– Részben éreztük, de nem akartuk ellenállás nélkül megadni magunkat. Ne felejtsd el, hogy akkor totális ellenállás volt, ha Rácz Sándor azt mondta, hogy általános sztrájk, leállt az ország. Ilyen hatalma Magyarországon senkinek nem volt, mint Rácz Sándornak és a Munkástanács legfelső vezetésének. Volt bennünk egy kevés reménysugár. Én közben biztos voltam abban, hogy lefognak, és ülni fogok. Levendel Laci felajánlotta, hogy bújjak el a szanatóriumában. Galgóczi Erzsi pedig azt ajánlotta, hogy disszidáljunk.

– Ezek szerint vártad a letartóztatást?

– Obersovszkyt negyedikén, Gálit hatodikán lefogták. Akkor már meg voltak számlálva a napjaim. Engem azon a napon fogtak le, amikor a Munkástanácsot betiltották.

– Hol tartóztattak le?

– A Munkástanács központi épületében, ez a Dózsa György úti MÉMOSZ székház volt. Részt vettem a 8-i ülésen, ahol Rácz Sándor javaslatára határozat született az általános sztrájk ügyében. Rácz berontott a terembe: „Salgótarjánban lövik a munkásokat, bennem is van annyi kommunista még, hogy ezt ne tűrjem… Micsoda kormány ez, nekünk tárgyalásokat ígért, közben lövik a népet.” Elhatároztuk, hogy másnap reggel kihirdetjük az általános sztrájkot, de 24 óra hallgatást fogadtunk. Másnap reggel elbúcsúztam a mamától, mondtam neki, hogy délre hazajövök, de ez másként sikerült. Feltűnt nekem a székházban, milyen furcsa, hogy csupa fiatalember van a lépcsőházban, és biliárdoznak. Sokan gyanút fogtak és visszafordultak. Ugyanaz a bőrkabátos férfi állt az ajtóban, aki eddig mindig ellenőrizte a megbízóleveleket. „Menj be ott hátul a szobába, le vagy tartóztatva” – mondta és nem adta vissza a megbízólevelemet. Beépített ember volt. Összegyűltünk ott vagy százötvenen, kétszázan, s bevittek bennünket a Deák téri rendőrkapitányságra. Egyenként vittek el bennünket. Engem két kiber kísért, elkezdtem üvölteni a lépcsőházban, majd az utcán is, hogy értesítsék Déry Tibort, értesítsék az Írószövetséget. Azt mondták, ha nem fogom be a számat, megjárom, ha szökni próbálok, belém lőnek.

– Rendőrök voltak, vagy civilek?

– Civilek. Az egyiket ismertem látásból, ott szokott állni Angyal István házának az udvarán. A rendőrkapitányságon nekem két kérdést tettek föl. Az egyik: mi volt a Munkástanács tegnapi határozata? Mondtam, hogy 24 órás hallgatást ígértünk, erről nem tudok beszélni. A másik kérdés: miért kiabáltam az utcán? Magatartásom okait firtatták. A végén voltunk ott vagy százhúszan. Felolvastak nyolc nevet, akiknek ott kell maradni. Én nem voltam köztük. Azt mondta az ezredes, hogy menjünk haza még utoljára, de többet ne hazudozzunk. Akkor legnagyobb döbbenetemre a saját hangomat hallottam: Tudja mit?! Hazudik maga meg a Kádár! Erre ott tartottak kilencediknek. De ezzel csak egy-két napot vesztettem. Amikor a Fő utcában egy orosz tiszt elkezdett kihallgatni, ez a közjáték egyáltalán nem érdekelte.

– Szovjet NKVD-s tiszt hallgatott ki?

– Igen, de csak egyszer.

– Tudott magyarul?

– Nem, a tolmácsnője a Gondolat vagy valamelyik akkori kiadó munkatársa volt. Csinos, kedveskedő hölgyecske, fiatal és egészen pici. Ártatlanul kacérkodott velem és mindenkivel, itt tanult, orosz ösztöndíjas volt. Én hülye, rákacsintottam, de elkezdett üvölteni velem, hogy ne bizalmaskodjak. Az orosz tiszt udvarias volt, ironikus és udvarias.

– Fizikai kényszert alkalmaztak ellened?

– Nem vertek meg, ha erre gondolsz.

– Akkor mit csináltak veled?

– A Fő utca rendjébe bele kellett simulni. Az ember fázott, mint a kutya, nem fűtötték a zárkát. Egy darab pokróca volt mindenkinek, a pokróc alá ruhástul befeküdt az ember, de mihelyt betette a kezét a takaró alá, elkezdték rúgni a vasajtót. Hosszú ideig azt hittem, hogy a tiszta férfiúságomra akarnak vigyázni, de ők állítólag arra ügyeltek, hogy ne lehessek öngyilkos. A hosszú folyosón valaki mindig berakta a pokróc alá a kezét, így egész éjjel rúgták a folyosón az ajtókat. Heteken át nem lehetett aludni. Hozzájárult a kihallgatások légköréhez, hogy halálosan fáradt, kialvatlan emberek kerültek a nyomozók elé.

– Ez magánzárka volt?

– Magánzárka. A Fő utcába december 9-én kerültem és január 25-én vittek át a Markóba. Hosszú ideig egyedül voltam, utána hoztak egy Táky Gyula nevű Széna téri harcos gyereket. Ezt először kivitték a Szovjetunióba, ott kopaszra nyírták, aztán úgy hozták vissza.

– És a Markóban?

– Az ügyészségi nyomozás a Markóban folyt, négyágyas zárkában voltunk huszonnyolcan, néha harmincan. Az ágyak között voltak a szalmazsákok, az ágyak alatt is feküdtünk mindenfelé. Egy angolvécé volt a zárkában.

– Itt sem alkalmaztak kényszert?

– Engem nem bántottak, de nagyon sok emberrel beszéltem, akit vertek. Például március 15-én behoztak egy csomó embert, akiket gumibottal összevertek. Szentlőrinci középcsatár, elfelejtettem a nevét, akinek a tarkójától a bokájáig lerágták az összes bőrét, amikor belépett, levetette az ingét és a nadrágját, s azt mondta, nézzetek ide! A fejétől a talpáig lila volt. Gumibottal minden millimétert megdolgoztak rajta. Később is rengeteg emberrel találkoztam, akiket összevertek. Márianosztrán, akinek az első két foga hiányzott, arról tudtunk, hogy Békéscsabáról jött. Ott feltehetőleg működött egy rendőrnyomozó, akinek az volt a szenvedélye, hogy az első két fogát kiverte mindenkinek. A rendőrségen gyakori volt a verés, a vidéki rendőrségeken még gyakoribb. Rettenetes kínzásokról hallottunk. De a letöltőházakban ritka volt a fizikai kényszer. Ítélet után a vidéki házakban ha valakivel nagyon ki akartak szúrni, akkor bevitték egy üres zárkába és titokban megverték. Tilos volt verni.

– A bátyád a jogi egyetemen dolgozott, ez jelentett valamilyen halvány védelmet?

– A bátyám 56-ig a törvény-előkészítő főosztály vezetője volt. Hát ez nem jelentett semmilyen védelmet. A bátyámnak talán szerepe volt abban, hogy 1960-ban amnesztiát kaptam. De addigra a többi író is kijött már, korábban, mint én. Rám különösen dühösek voltak, ezen kívül sokszor voltam külön büntetés alatt a börtönben. Egyszer, amikor egy évre eltiltottak minden látogatótól, bátyámnak az Igazságügyi Minisztérium segítségével sikerült elérnie, hogy beszélőt kapjon.

– Mikor volt az első tárgyalásod?

– Azt hiszem 57 április elején volt a tárgyalásom. Nezvál miniszter azt mondta a bátyámnak, előre megvan az ítélet, egy évet fogok kapni. A feleségem, miközben kaját adott a tárgyalóteremben, megsúgta, hogy egy év lesz. Borzasztó soknak látszott. Amikor kihirdették az ítéletet, mindenki földre esett. Első fokon öt évet kaptam. A miniszter sem tudta, hogy közben titkos utasítást kapott a bíró.

– A vád valóságos volt, vagy kitalált?

– Nézd, ez történetfilozófiai kérdés. Ha én azt mondom, hogy van egy törvényes kormány, a Nagy Imre-kormány, és én annak a híve vagyok, és ezért később egy másik kormány elítél, ez abszurdum. Másrészt azoknak a cselekményeknek a jó részét, amit felróttak nekem, csakugyan elkövettem. Nem a vád volt konstruált, hanem a történelemszemlélet. Ez az összes perre vonatkozik. A Nagy Imre-per tele volt kirakatperes konstruált mozzanatokkal, de a többi per nem. Nagy Imre és társai vezetésével volt egy nagy „összeesküvés”, és részt vettek benne mondjuk hatmillióan, a felnőtt lakosság nagy része. Hogy ezeket az embereket el lehessen ítélni, azt kell mondani, hogy a Nagy Imre-kormány törvénytelen volt. Holott nem volt törvénytelen. A Kádár-kormány volt a törvénytelen. Ellenem a népi demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel volt a vád. Tehát nem a szervezkedés vezetése. Én voltam a másodrendű vádlott. Angyalra a vezetést lőcsölték. Amikor Angyalt leválasztották a perünkből, elsőrendű vádlott lettem.

– Eörsi István és társai? Kik voltak még ebben?

– Ismertem még Gáli Jóska későbbi feleségét, doktor Káldor Vera orvost, aki akkor már a hetedik hónapban volt. Összeraktak bennünket ismeretlenekkel. Hozzánk raktak egy prostituáltat, akit soha nem láttam korábban. Ugyanígy az Obersovszky-perben, összerakták egy gyilkossági üggyel, hogy befeketítsék őket, és általában a forradalomban tevékeny szerepet játszó értelmiséget. Kétségtelen, hogy a gyilkosság elkövetői Kollár István zsebében megtalálták ÁVH-s egyenruhás fényképét. Ezek az emberek a bolsevik eszme szellemében azt tanulták, hogy az árulókkal végezni kell. Ez a jakobinus morál győzedelmeskedett akkor. Ezek konstruált perek voltak, az Eörsi István és társai perhez az kellett volna, hogy mi öten csináljunk valamit együtt. Az ötből Káldor Verát ismertem, de semmit sem csináltam vele együtt a forradalom idején. A többi hármat pedig életemben nem láttam. Később egy nőt leválasztottak a perünkből, mert kiderült, hogy áruházi betörései is vannak. Ezek a perek így voltak megcsinálva.

– Mi történt a tárgyalás után?

– Fellebbeztem, de az ügyész is fellebbezett. Levittek a földszintre, ott együtt voltam Obersovszkyval, de már közbűntényesekkel is. Onnan elvittek Vácra, ott voltam két hónapig. Vácon egy nagy balhé történt, mert találtak egy újságot valamelyik zárkában, azt hiszem Kunszabó Ferenc zárkájában, és hetünket, akikről kiderült, hogy az újságot olvastuk, büntetésben részesítettek. Amikor hívattak bennünket, szabadulásra számítottunk, mert Molotov éppen akkortájt bukott meg. Amikor kiderült, hogy szigorítás következik, nekiugrottam egy törzsőrmester torkának, aki pimaszkodott velem. Lerángattak róla, összebilincselték kezem-lábam és elvittek Márianosztrára. Az volt a legrosszabb büntetőház. Márianosztráról úgy vittek a másodfokú tárgyalásra, hogy jobb kezem a bal lábamhoz volt bilincselve. Vonaton szállítottak, velem szemben egy kis fiatal asszony ült és dolgozatokat javított. Én egész idő alatt ráztam a csörgőimet, az őrök szóltak, hogy ne csináljam. Három őr kísért, irtóra meg voltak ijedve. Mondtam nekik, hogy nem feltűnést akarok kelteni, hanem elzsibbadt a karom. Mi a maga foglalkozása, kérdezte az egyik őr. Író vagyok, mondtam. A nő felnézett a dolgozatok fölül. Fantasztikus hatása volt. Aztán másodfokon nyolc évet kaptam.

– A nyolc évet az őr fojtogatása miatt kaptad, vagy közben keményedett a rendszer?

– Gáli József első fokon egy évet kapott, de a Legfelső Bíróság ugyanazon tények alapján másodfokon halálra ítélte. Obersovszkyt három évről ítélték halálra. Nem a tényállás változott meg, hanem átminősítették az ügyeket. Izgatásból szervezkedésbe, mert közben romlott a helyzet. Marosán és a többi hozzá hasonló nagy „demokratának” a szónoklatai miatt és annak a ténynek a következtében, hogy a Kádár-kormány rendelkezésére akkor is csak a régi ÁVH állt, és a legszélsőségesebb sztálinisták. Szerintem érdekében állt Kádárnak Nagy Imre kivégzése, de nem állt érdekében az, hogy az ÁVH és a sztálinista bírók közreműködésével ilyen rettenetes mennyiségű halált és börtönt szabjanak ki ránk. De Kádár erre a rétegre támaszkodott, így engednie kellett. Így örültem, hogy nyolc évvel megúszom – nagyjából ugyanazok voltak a bíráim, mint Obersovszkyéknak –, s nagyon vészjós helyzetbe kerültem. Ötéves ítéletig havonta lehetett beszélőt kapni, de öt év fölött csak félévente. Félévenként tíz percig beszélni a feleséggel egy fiatalembernek, háromhavonta 32 soros levelet írni, amelyet cenzúráznak, nagy csapás. A legkisebb renitenskedés pedig kedvezményelvonással járt. Mert ez a 32 sor kedvezménynek számított. A családommal való kapcsolatom így lényegében megszűnt.

– Hová vittek az ítélet után?

– Visszavittek Márianosztrára. Ha jól emlékszem, aztán 59 őszén vittek a Gyűjtőfogházba.

– Márianosztra a legkeményebb hely volt…

– Igen, és én voltam hónapokon át az első számú közellenség, renitens alkatom miatt. Sok bajom volt ott, főleg miután osztályidegen házzá minősítették. Az ott lévő börtöntagokat elszállították más házakba, engem is, mert nem számítottam osztályidegennek. Visszavittek Vácra, de szerencsétlenségemre éppen az volt az ügyeletes őrmester, akinek korábban a torkának estem. Nem fogadtak be. Éjszaka egyedül visszavittek Márianosztrára. Nosztrán az volt a szokás, hogy a trepni egyik végén levetkőzik a rab, és pucéran átsétál a másik végére, nehogy valamit becsempésszen. Megyek meztelenül, egyszer csak megjelenik Tóth Arnold törzsőrmester, egy kicsi vöröses ember, és üvölt: Bassza meg, mit keres maga itt?! Amúgy pucéran vigyázzba vágtam magam, mit tehettem mást, és megszólaltam: Tisztelettel jelentem, nem fogadtak be Vácon. Nem lehetne ezt itt is kieszközölni? Betuszkoltak egy sötétzárkába, beígérték, hogy éjszaka alaposan elvernek. De nem vertek el, csak ott tartottak. Akkor egyedül voltam abban a házban, de aztán jöttek az osztályidegenek, és megismerkedtem a Horthy-korszaknak nagyon kitűnő és kevésbé kitűnő embereivel, katonatisztekkel, még nyilasokkal is. Ott volt Antal István miniszter, aki még a Sztójay-kormánynak is a tagja volt. Egy zárkában voltam sokfajta emberrel. Ezen kívül idehozták a társadalomra különlegesen veszélyes embereket is, tehát a barátaimat, Obersovszkyt meg Gáli Jóskát is. Nem voltak osztályidegenek, de I/ 1-esek, volt halálraítéltek, akiket a nemzetközi tiltakozás mentett meg az akasztófától. Ez volt az első eset, amikor a nyugati kommunista értelmiség egy oroszok által irányított embertelenség ellen tiltakozott, nevezetesen Gáli és Obersovszky halálos ítélete ellen, Louis Aragontól Picassóig. Amikor Bertrand Russell táviratozott Kádárnak, hogy lemond a Békevilágtanács elnökségéről, ha kivégzik ezeket a magyarokat, akkor megkegyelmeztek nekik. Így ezek is ide kerültek. Nem volt szabad dolgoznunk. Nem hogy nem kellett, nem is volt szabad. Éveken át ültünk egy zárkában és martuk egymást, mert mi mást tehettünk volna? Különféle életkorú, vérmérsékletű, múltú és tapasztalatú emberek voltunk. Négyes egybezártság. Két emeletes ágy volt a zárkában. Tele voltunk besúgókkal. A házimunkások számára szerelmes verseket írtam vécépapírra, amiért cserébe ceruzabelet kaptam, amit a sliccem bélésében rejtegettem. Vécépapírra írtam a saját verseimet is, gyorsan megtanultam és rögtön dobtam ki őket, mert tudtam, hogy spicli lehet a zárkában. Állandóan memorizáltam a verseket, a végén száztíz verset mondtam el egy éjszaka. Minden este fölmondtam, még a sorrendet is be kellett vágnom, hogy el ne felejtsem. Rabtársaim azt hitték, hogy imádkozom.

– Mondd kérlek, a rabbá válás folyamatát hogyan élted meg? Beletörődtél a helyzetedbe?

– Két alaptípus van, két alapreagálás. Az egyik az, amikor az ember annyira sebezhető, hogy igyekszik kitérni az összes lehetséges konfliktus elől. Tehát meghúzza magát, csöndben van és befelé lereagálja mindazokat a sértéseket és szörnyűségeket, amiket tapasztal. Én azonban ellenkező végletű ember vagyok, az volt a filozófiám, hogy ezek nem emberek. Ha nem emberek, nem is sérthetnek meg. Ezek egy gépezet kerekei, csavarjai, tőlem tehát bömbölhetnek, amit akarnak. Engem az se zavart, hogy a leveleimben a feleségemhez írt szerelmes szavakat elolvassák. Arra gondoltam, hogy egy csavar nem tud olvasni. Továbbá azon az állásponton voltam, hogy mindent meg kell enni. Tíz kilót híztam a börtönben, pedig szar volt a koszt. A parasztok és a munkások nem bírják elfogadni az ócska kosztot, csak az értelmiségi képes erre. Ezt megfigyeltem. Én mindent megettem, még a majomgecit is. Majomgecinek hívtuk azt a vízbegrízt, amit szombatonként kaptunk. Ha kihűlt, olyan lett, mint a beton. A Markó utcában a rabok rátámasztották a csajkájukat a rácsra és hátulról rávágtak. Placcs, placcs, éjszakánként csattantak a börtönudvaron ezek a majomgeci adagok. Hármat megettem ebből, pedig hihetetlenül undorodtam tőle. Az volt a filozófiám ugyanis, ha az ember lefogy, az idegei felborzolódnak és állandóan súrlódnak. Én beágyazom az idegeimet. Ezen túl persze fiatal voltam és jó étvágyú.

– A szökés lehetősége eszedbe jutott?

– Nincs olyan rab, akinek ez nem fordul meg a fejében. De mint realitás, eszembe sem jutott. Van ugye egy börtönudvar, meg van egy cella, mondjuk, a második emeleten, rácsos ablakkal. Egész éjszaka reflektorozzák az ablakokat, és nézhetjük a rácsok árnyát a szemközti falon egész éjjel. Ha mégis kimászol, bekerülsz egy börtönudvarra, ami őrtornyokkal van körülvéve és géppisztolyos őrökkel. Francia Kiss Mihály megpróbálta a Markóból kifúrni magát, de feljelentették és elkapták. Utolsó évemben, a Gyűjtőfogházban 59 őszétől 60 augusztusáig a kisidősöket kivitték dolgozni valamilyen úttestmunkára. A csatornán keresztül hárman megléptek. Még aznap elkapták őket. Akkor a rabokat odavezényelték az ablakokhoz, és lent az udvaron harminc smasszer verte ezt a három embert. És nekünk ezt nézni kellett.

– Márianosztrától a Gyűjtőig, kikkel ültél együtt?

– Magyarország lakosságával. Utólag azt mondom, hogy nekem csak hasznom volt a börtönből. Nagyon sokat szenvedtem, nem vagyok hálás azért, hogy lecsuktak, de egyébként az én értelmiségi szűk tapasztalataimmal csak irodalmár lettem volna, esszéíró és talán műfordító. Magyarország lakosságával a börtönben ismerkedtem meg. Évekig laktam parasztemberekkel, munkásokkal, közülük sokkal jó kapcsolatom alakult ki. Az értelmiség különböző rétegeit, horthysta tiszteket, köztük kitűnő embereket is megismertem. A származásomból is fakadó előítéletek összeomlottak. Másrészt azonban sok mindenben nem értettünk egyet, úgy martuk egymást a cellában, mint a kutyák. Lecsukott ávósokkal is megismerkedtem, besúgókkal. Besúgókkal együtt élni igazán érdekes tapasztalat.

– Mit éreztél a börtönben, bizonytalanságot, vagy reménykedtél valamiben?

– Biztos voltam abban, hogy ez volt a legfontosabb időszak az életemben. Nagy esélyem nyílt arra, hogy szembenézzek magammal és megismerjem az embereket. Ugyanakkor igyekeztem megőrizni a baloldali becsületemet is. Ez nem volt könnyű. Egyszer bejött egy ügyvéd még a Fő utcába, hogy megmentsen. A vallató főhadnagy előtt megkért, hogy valljam bűnösnek magam. Azt mondtam, hogy bűnös is vagyok, írtam egy Rákosi-verset, tehát tökéletesen megérdemlem, hogy itt vagyok.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a börtönben?

– Nagyon nehezen lehet elviselni Vácon és Márianosztrán a küblizést. Négy embernek szarni egymás előtt naponta, tudva azt, hogy utána ezt egész nap szagolni kell, az emberi önmegalázásnak ez egy olyanfajta idegölő ténye, amit nagyon nehéz megszokni. Másrészt az ország legjobb és legrosszabb rétegét ismertem meg. Egyébként is állandóan új zárkarend volt, nehogy összeszokjanak az emberek. Ha beléptünk a zárkába, én rögtön fölmentem arra az emeletre, ami az ablak alatt volt, mert még télen sem voltam hajlandó ezekben a küblis zárkákban csukott ablaknál aludni. Kinyitottam egy kicsit az ablakot. A parasztocskák ezért őrjöngtek, azt mondták, hogy a bűzbe még senki sem halt bele, de a hidegbe már igen. Legelviselhetetlenebb a kiszolgáltatottság. Vannak alternatívák, betörsz vagy nem törsz be, írsz-e mondjuk a Heti Híradó című szennylapba, vagy nem írsz? Mert ha írsz, kapsz rögtön ceruzát, papírt. De ha írsz, ez azt jelenti rögtön, hogy a parancsnokság embere lettél. Egyébként nincs olyan börtöntag, aki ne gondolkodna el azon, hogy vajon mit csinál a felesége odakint. A börtönben abszolút ki vagy szolgáltatva, semmit nem tehetsz azért, hogy megtartsd azokat, akik fontosak neked. Nekem nagyon nagy szerencsém volt a feleségemmel, szeretet volt köztünk és bizalom, de láttam embereket, akik ettől lettek besúgók, ettől a rettegéstől. Külön beszélőket szerettek volna kapni, ezzel zsarolhatókká váltak. Kiszolgáltatottság minden téren.

– Tudtátok, hogy ki a vamzer a cellában?

– Nézd, négy ember hónapokon át együtt él egy cellában. Egyik aztán lenn marad séta után, mert behívják. Visszajön, és egy nap vagy két óra múlva házkutatást tartanak az őrök, és megtalálják az eldugott ceruzát. Ilyenkor nem sokat kell gondolkodni, ki volt a besúgó. Együtt ültem két pappal és egy miskolci melóssal. A melóst beszervezték. Megkérdezte tőlünk, hogy mit jelentsen. Mondtuk neki, jelentse, hogy a papok azt állítják, van isten, az Eörsi szerint viszont nincs. Ez meg is felelt a valóságnak. De azért nem beszéltünk előtte, mert tudtuk, ha megropogtatják a mogyoróját, elmond mást is.

– A börtönben hogyan érzékelted az idő múlását?

– Olyan ez, mint a Varázshegy, ahogy Thomas Mann megírta. A napok rettentő lassúak, az évek nagyon gyorsak. Te jó isten, megint karácsony? Most volt karácsony… Minthogy nem történt közben semmi, az idők összecsúsztak. De az egyes napok, noha a napirend szabályozza őket, tehát ébresztő, küblizés, reggeli, egykor ebéd, négykor küblizés, hatkor vagy hétkor takarodó, ez rettentően lassú. Írnunk nem volt szabad, dolgoznunk nem volt szabad, néha engedélyezték az olvasást, de aztán megvonták, így minden napot rettenetesen lassúnak éreztünk. De visszapillantva a hónapokra, évekre, azok nagyon gyorsan teltek, ez volt a furcsa. Elemezhetetlen időrendszerbe kerültünk.

– Miről álmodtál a börtönben?

– Álmodó típus vagyok, de reggel nagyon ritkán emlékszem az álmaimra. Csak arra emlékszem, hogy álmodtam, de hogy mit, az elhalványul. Nem voltak visszatérő álmaim, azóta többet álmodtam a börtönről, mint akkor.

– Kiszabadulásod után mit álmodtál a börtönről?

– Eleinte gyakran álmodtam, most már ritkán, és nem is tudom pontosan, hogy börtön-e? Csak ki vagyok szolgáltatva, s fegyveres emberek vesznek körül. A börtönben írtam egy verset – az itt írott versek jó része nem esztétikai, hanem dokumentumértékű –, arról szól, hogy isten fölajánlja nekem, hogy elalhatom, és szabadulásom napján fölébredek. Az állomáson kacsasültet eszem, körülvesznek a szüzek és így tovább. Mégis azt felelem: „Köszönöm uram, hogy a nemlét / Nyugalmát előlegezed, / de nekem több egy percnyi emlék, / mely vágyból, kínból született.” Nekem ez fontos, hasznos időszak volt, nem fogadnám el, hogy a szenvedést álom árán megúszom, inkább végigszenvedem a tapasztalatok kedvéért.

– Ezek szerint te a börtönben íróként dolgoztál.

– Folyamatosan dolgoztam, még elbeszélő költeményeket is írtam a fejemben. Szabadulókkal kiküldtem néhányat, és volt egy őr, aki többször ki- és becsempészett nekem dolgokat. Verseket is vitt ki kétszer-háromszor. Kitűnő ember volt. Nemrég megkerestem, azt mondta, hogy megírhatom, de név nélkül. Jó néhányat közülük jó versnek tartok, de a többségét csak dokumentális értékűnek.

– A legtöbb embert a börtön megváltoztatja. Veled mi történt a börtönben?

– Egy csomó illúzióm szertefoszlott ott, noha még marxistaként szabadultam. De az a fajta kommunista illúzió, amivel bementem, az szétfoszlott. Ültem egy fiatal vasutas sráccal – ezt megírtam A kihallgatás című darabomban is –, akinek azt mondtam egyszer, hogy majd az igazi kommunisták megmutatják… A srác megkérdezte, hogy hatalomra kerülnek egyszer az igazi kommunisták is? Mert az borzalmas lenne. A nem igaziak ugyanis jóllaktak már, de ti még éhesek vagytok. – Mélyen érintett, mert a szavakból érzékeltem, hogyan tekint a nép, a nemzet arra az ügyre, amiben én hittem és amit én az emberiség egyedüli valóságos és létező esélyének gondoltam. Eszembe ötlött, hogy az általam leginkább tisztelt kommunisták, mint Lukács vagy Nagy Imre, bemennek a jugoszláv nagykövetségre, és egyik sem kérdi meg Bibót és a többi minisztert, hogy ti mit csináltok itt, mi lesz veletek? Sztálin azt mondta, hogy mi különös emberek vagyunk, és ezek a kitűnő emberek, akiket a mai napig tisztelek, ezek is úgy gondolták, hogy minket megillet valami külön védelem, a többiek majd gondoskodnak magukról. Ezen túl az igazsághoz való csökönyös ragaszkodás is torzító lehet. Egy Antigonéról írott vallomásos versemben ez áll: „Kilóg belőled az igazság, / Szétroncsol, mint a szifilisz.” Nem beszélek most más jellemtorzításokról. Egy fiatalembert becsuknak évekre, aztán kiszabadul, olyan türelmetlenség fogja el, hogy nem lehet vele együtt élni. Valószínűleg a házasságom is ezen ment tönkre. Versenyfutás az elveszett idővel, ez is roncsoló hatású.

– A börtön a férfiakat elválasztotta a szerelmüktől, feleségüktől. Neked hogyan alakult az életed?

– Két gyermekem volt, János fiam 53. november 7-én, a kisebbik 55 januárjában született. A bátyámban biztos lehettem, jól keresett, egyetemi tanár volt, publikált, mindig segítette a családomat. Lukács György is havonta küldött pénzt, amíg fel nem jelentették, de tovább is segített. Éhhalál nem fenyegette a családomat, ez nem nyugtalanított. A feleségem tanár volt, s ha nem akart állás nélkül maradni, neki azt kellett tanítania, amit megkívántak tőle. Igyekezett magyart nem tanítani. Magyar-orosz-filozófia szakos tanár volt. Hihetetlenül nehéz konfliktusokba került.

– Gyűlölet, bosszú érzése támadt benned a börtönkörülmények között? Esetleg dac vagy félelem?

– Félelem nem, gyűlölet és bosszúvágy igen. A feleségem és az anyám attól féltek, hogy a gyűlölet szétroncsol. A versekből, melyeket kicsempésztem, áradt a gyűlölet. A gyűlölet kulminációs pontját akkor érte el, amikor a rabújságban elolvastam, hogy Nagy Imrééket kivégezték. A gyűlöletemnek két rétege volt. Egyrészt a szörnyű őrök ellen irányult, az őrök egy része nem volt ember, olyan volt mint az SS-ek, a csendőrök rossz rétege, nem véletlen, hogy sokszor házimunkásnak csendőr rabokat alkalmaztak, mert azokhoz éreztek vonzalmat. Teljesen ugyanaz az embertípus. Ezek undort váltottak ki belőlem. Elvétve voltak köztük rendes emberek is. Ennél mélyebb és átfogóbb gyűlöletet éreztem amiatt, hogy mindazt, amiben én hittem, vagy hinni szeretnék, jóvátehetetlenül bemocskolták. Megölték Angyal Istvánt és több más ismerősömet. Hihetetlen gyűlölet hullámzott bennem. Később ez átalakult undorrá és megvetéssé. Kádár iránti gyűlöletem is átment megvetésbe. Ez mindmáig elkísér.

– Bent tervezgetted a jövőt?

– Folyton-folyvást. Tudtam, hogy írásból nem fogok tudni megélni, mert évtizedekig el leszek tiltva. Fordító akartam lenni. Amikor a Gyűjtőfogházba hoztak, jobb helyzetbe kerültem, mert a fordítóirodára kerültem. Valamelyest tudtam angolul és németül, s úgy gondoltam, hogy ebből a két nyelvből fordítok, ezzel keresek annyi pénzt, hogy írhassak. Először még voltak olyan romantikus terveim, hogy kiköltözöm a Lipótvárosból a külvárosba és elmegyek segédmunkásnak, a munkásokkal fogok élni, mert így lehetek csak igazán író. Később kiderült, hogy munkásnak se mehetnék el, ha akarnék sem.

– Mikor szabadultál, milyen körülmények között? Voltak előzményei, vagy váratlanul ért?

– Voltak előjelek, amikor 1960. április 4-én kijött a kis amnesztia. Ebben főleg öt év alattiakat engedtek ki, pár embert, a Déryt, Donáthot, ilyen kiemeltebbeket. Benne voltam a Politikai Bizottság által jóváhagyott listában, és a feleségem ezt a március 31-i beszélőn megmondta. Biztos voltam a szabadulásomban. A többiek kimentek, én meg nem. Úgy hallottam, hogy Hollós Ervin, aki akkor a Belügyminisztérium személyzeti osztályának a vezetője volt, megfúrta a szabadulásomat. Ekkor jött börtönéletem legrosszabb korszaka, azt hittem, hogy leültetik velem a nyolc évet. Ezt az érzést nagyon nehéz volt kibírni. Augusztus 20-án aztán hívattak, hogy kiszabadulok. Senki nem tudta előre, még a bátyám sem, bár lehet, hogy lépett az ügyemben. A Gyűjtőből szabadultam. Délelőtt szóltak, hogy az összes cuccal jelentkezzek. De nem mondták, hogy szabadulok, úgy csináltak, mintha csak másik zárkába vinnének. Aztán hozták a civil ruhákat. Én közben leültem ott egy Fessler Jóska nevezetű olajmérnökkel sakkozni. „Hát maguk?” – kérdezték az őrök. – „Nem akarnak szabadulni?” – „Előbb befejezzük a sakkpartit” – mondtuk. Azt hittem, hogy szétrobbannak a méregtől. Persze elnéztem egy huszárt, és elvesztettem a partit. Fessler Jóskának jobb idegei voltak.

– Nyár volt, sütött a nap?

– Esett az eső. Augusztus volt. A ruhám, amit beszórtak valamilyen fertőtlenítő porral és négy évig volt a raktárban, szaglani kezdett. Ezt éreztem a szabadság bűzének. Ott álltam a gyűjtő küszöbén és olyan rosszkedvű voltam, mint egy fejbe vert barom. Arra gondoltam, hogy itt halt meg Angyal Pista, itt haltak meg a barátaim. És mennyien ülnek még, ki tudja meddig. Nagyon rohadt érzés volt. Haza akartam telefonálni. Egy kövér fiatalember előreengedett. Közben éreztem, hogy nem is tudom, hogyan kell telefonálni, mit kell beledobni, s nem tudtam, hogy mit mondjak a feleségemnek. Úgy csináltam, mintha tárcsáznék, de nem tárcsáztam… Elmentem a villamos-végállomásra, fölszálltam a villamosra. Mentem néhány megállót, aztán türelmetlen lettem, leugrottam és beszálltam egy taxiba. Otthon a feleségem éppen írta nekem a levelet.

– Mit csináltál az első napokban? Ettél, ittál, vagy gondolkodtál?

– A lényeg, amire emlékszem, éjszakákon át nyitott szemmel feküdtem a feleségem mellett. Heteken át nem bírtam aludni. Pedig nagyon jó alvó vagyok, de magasfeszültségbe kerültem.

– Meddig kísért a börtön árnyéka, hogyan sikerült beilleszkedned?

– Nagyon sokáig. Az első publikációim, azt hiszem, 63-ban voltak, de csak monogramos, a Valóságban. Fordításokból éltem és mindenfélét írogattam álneveken. Szabolcsi hozzájárulásával, aki a bátyám barátja volt, végre írtam az ÉS-be egy Espronceda nevű romantikus költő verseiről egy másfél flekkes bírálatot. Szabolcsi hónapokon át nem közölte. Bementem és elkezdtem üvölteni. Szabolcsi azt mondta, hogy Zelk nagyobb költő, mint te vagy, mégis önkritikát gyakorolt. Önkritika nélkül nem jössz vissza az irodalmi életbe. Akkor Dobozy átvette az ÉS-t és leközölte az Esproncedát. Így kezdődött az ÉS-ben a pályafutásom. Katona Éva rádiókritikával bízott meg, megírtam néhányat, és nagyon tetszett neki. Rábeszélte Nemest, hogy kössön velem szerződést. Ez 65-ben volt. Onnantól kezdődik a rendszeres publikálásom az ÉS-ben, mert másutt nem nagyon publikáltam. De Lukácsnak köszönhetem, hogy meg tudtam élni, mert nagy harcok árán elérte, hogy Az esztétikum sajátosságát magyarul is kiadják, és ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a fordító. Ezzel a munkával betáblázott, mert ez kétezer oldal, színtiszta filozófia, ebből éltem pár évig. Nagyon rosszul. Keveset fizettek.

– Magyarország új szituációjában bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Bizakodó, de nem tudom egy érzésre visszavezetni azt, ami bennem kavarog. Mindenképpen nagyon örülök, hogy szétomlott, ami szétomlott. Másrészt azt is látom, hogy a diktatúrában egy csőcselék van, a demokráciában több csőcselék. Ennek vannak veszélyei is. Gondoljunk csak a hagyományos értelemben vett jobboldali erőkre. Úgy gondolom, hogy a sztálinizmus egyik legnagyobb bűne a gyilkosságain kívül az, hogy semmilyen ideológiai problémát nem tudott megoldani. Csak elnyomta és elodázta őket. Olyan, mintha egy mélyhűtőbe helyezte volna be a nacionalizmust, a rasszizmust, a klerikalizmust, amin persze nem a szabad vallásgyakorlatot értem, mert azt helyeslem. Addig húzzuk-halasztjuk a döntéseket és totyogunk a szakadék felé, hogy előbb-utóbb éhséglázadásokkal, vadsztrájkokkal kell szembenézni. Néha kísért egy kormányozhatatlan Magyarország víziója. A harmadik félelmem, ami még fél éve a legerősebb volt, a sztálinista restauráció. Alapjában azonban sok a bizalom bennem. A bizalmam arra támaszkodik, hogy az elnyomás alól szabadulva rengeteg nagyszerű ember bukkan elő.

 

Eörsi idegesen feláll, oldalt lép kettőt, és látom a fején, hogy hirtelen feltöltődik egy másfajta energiával, családi élőlénnyé változik. A gyermekeihez készül. Érthető. December 24-e van, a konyhából behallatszanak az ünnepi előkészületek neszei. Kint a Duna-parton a várost elborító bágyadt ájtatosságban már csak ritkásan, alkalomszerűen járnak a villamosok. Romániában közben forradalom van.