Lépések a hátam mögött – Darvas Iván

A közönség és a színész között a rivalda nagyon erős választóvonal, szinte fal, amibe beleütközik a hang, s a mozdulat félbemarad. Sokszor jó színészeket is elnyel a reflektorok mögött sötétlő furcsa völgy. Darvas Iván hangja, személyisége mindig átjön a rivaldán, pedig a modorában, gesztusrendszerében nincs semmi közvetlenkedés, közönséggel összekacsintó bratyizás. Finom arisztokratizmusában van valami szeretetre méltó, biztonságot sugárzó nyugalom. Színészi lénye nemcsak a tehetség, a pontosan felfogott, jól alakított szerep miatt jön át könnyedén a színpad fényfalán, hanem igazságszeretete, tisztasága okán is, mert a néző megérzi, hogy ennek az embernek a lelke szabad. – A Novotel halljában óriási filodendronok és csökött pálmafák árnyékában ülünk, s közöttünk rivalda helyett csak egy kicsi üvegasztal van. Ennél közelebb csak egyszer kerültünk egymáshoz, sok évvel ezelőtt, amikor Kijevben összetalálkoztunk az utcán. Írótársaimmal mi egész délelőtt második világháborús csatatereken bolyongtunk, közel a Dnyeperhez, Zsitomir táján, egy Petrovci nevű falut keresgélve. Amikor már sokat megtudtunk Hruscsovról, Vatutyinról, a vlaszovistákról és bangyeristákról, megkönnyebbülten visszatértünk Kijevbe. Tavasz volt, melegen sütött a nap, a nyírfák már elődugták halványzöld leveleiket. Kijevben az első ember, akivel összetalálkoztunk, Darvas Iván volt. Boldognak látszott, mosolygott és dúdolgatott valamit. Ment az utcán, vagyis inkább lebegett. Megörültünk neki, kiderült, hogy a Vígszínház a városban vendégszerepel. Délután a magyar konzul vendégei voltunk, s miközben pezsgővel koccintgattunk, Képes Géza odasúgta nekünk: „Darvas Iván édesanyja szentpétervári…” – Ki tudja, miért, otthonosabbá vált a konzulátus, vagy talán az egész város. Itt van egy nagy magyar színész, akinek az anyja pétervári…

Darvasra nézek. Derűs, fegyelmezett és kíváncsi. Nyitott mosolyú, szinte baráti. Megkönnyíti a beszélgetést, pedig a témánk nehéz és kegyetlen. A börtönéveiről akarok írni, de fontosak az előzmények is és mindaz, ami a szabadulása után történt. A nagyszerű, tehetséges színészt hosszú évekig nem engedték színpadra. Munkásként kereste a kenyerét.

– A Népszavában olvastam, hogy 1956. október 23. után elindultál, hogy kiszabadítsd a bátyádat. Mi történt valójában akkor? Mi volt a ti családi szituációtok?

– Még a családomon belül is egyetlen embert tudtam akkoriban megnevezni ezen az egész kerek világon, akivel én azonos vagyok, akivel pontosan azonos sorsra kárhoztatott az atyaúristen, és ez az én bátyám, az én testvérem. Értelmiségi családból származom, édesapám újságíró volt, 45-ben halt meg a felszabadulás alatt. Édesanyám orosz, szentpétervári születésű. Problematikussá tette az én személyes sorsomat, hogy külföldön éltünk, én egy kis felvidéki faluban születtem, de féléves koromban már Prágába kerültem és ott nőttem fel. Én Prágát tartom azóta is szülővárosomnak. Ráadásul német iskolába írattak, hogy egy negyedik nyelv is színesítse a képet és bonyolítsa a helyzetemet. Apám rendkívül erős nemzeti érzésekkel eltelve úgy döntött, hogy nem ad cseh iskolába, hanem egy másik, Csehországban létező kisebbség iskolájába, német iskolába írat. Így négy különböző nyelven keveredve, voltaképpen egyik nyelvet sem igazán birtokolva nőttem fel. 13 vagy 14 éves koromban kerültem ide Magyarországra, de maga a magyar nyelv létezése úgy élt bennem, hogy ez tulajdonképpen csak apám találmánya, hogy mi titokban tudjunk kommunikálni és a többiek ne értsék. Tudtam ugyan, hogy létezik egy valódi, fizikailag is kézzel fogható ország, aminek Magyarország a neve, s annak a fővárosában rengeteg ember él, akik tudnak az általunk használt titkos nyelven, de mégis, amikor a müncheni döntés után idejöttünk Magyarországra, számomra ez döbbenetes és katartikus élmény volt. A Felvidék Magyarországhoz csatolásával megszűnt az az olvasótábor, ami a Szlovákiai Magyar Hírlapot éltette, így édesapámnak Budapestre kellett költözni. Élmény volt számomra, hogy a magyar tényleg egy létező nyelv, és a valóságban érzékeltem a tényt, hogy Európa közepén van egy ilyen létező, élő nemzet. Ennek ellenére nem alakult ki bennem az a magától értetődő azonosságtudat, ami téged eltölt. Például Keszthelyen születtél, ott jártál iskolába, édesapád, testvéreid, gyermekeid mind ugyanazok az élmények, versek, dalok vették körül, ami a 15 millió magyar életét jellemzik. Ami nálatok magától értetődő, a családodban, az nálunk nem volt magától értetődő. Ezért nekem borzasztó nehezen meg kellett volna küzdenem. Ez olyan feltöltetlen maradt, az én azonosságtudatom a levegőben maradt. A csehekről eleve éreztük, hogy ezek mások, és mi mások vagyunk. Élt egy nagyszámú német kisebbség Prágában, német iskolába jártam, de azonosságtudat azokkal sem kötött össze. Prágában volt egy nagyon kis számú magyar kolónia. Azok iránt sem tudtam természetes, magától értetődő azonosságtudatot érezni egyszerűen azért, mert mi nem egészen olyanok voltunk, mert az én mamám orosz, és ami nekem a dolog zenei részét illeti, az ember lelkének a dallam részét, az nekem szláv, az orosz. Orosz népdalokban gondolkozom.

– A származás tehát meghatározó.

– Igen… Ez bonyolítja az embernek az éntudatát. Gyermekkorom óta a hivatalos nevelés keretében mindig a valamivel való szolidaritásra és a valami ellen feszülő szolidaritásra próbáltak nevelni. Emlékszem, a papám kisebbségi lapja, a Prágai Hírlap azt hirdette, hogy a kisebbség elnyomása ellen kell küzdeni, a magyar kisebbség nemzeti jogainak fenntartásáért a csehek, szlovákok és a hatóságok elnyomása ellen. A német kisebbségi lapok pedig már-már valódi náci szellemben az első cseh köztársaság ellen lázítottak. Amikor átjöttünk Magyarországra, a propaganda alapján azt kellett hinnem, hogy minden bajnak az okai a zsidók és a kommunisták. A mi családunk, ha már szó van erről, az úgynevezett nürnbergi törvények értelmében árjának számított, és én semmiféle hátrányt nem szenvedtem. De egyszerűen képtelen voltam a gyűlöletre való felhívásoknak eleget tenni. Egy kisfiúnak a lelke nem tud befogadni ennyi, mennyiségileg és minőségileg is sokféle gyűlöletre biztató felhívást. Ezért ezek leperegtek rólam. Ezt tekintem én nagy előnyének a többgyökerű származásomnak. Soha nem tudott igazán gyökeret verni bennem a más embercsoportok iránti gyűlölet. Ez hiányzott belőlem, valószínűleg a mai napig hiányzik. Sok hátránya is van ennek a beállítottságnak. Az egyik fő hátrány, hogy az ember a „mi” szócskát nem tudja kire alkalmazni, illetve ez az én esetemben egy szűk családi kör.

– Ketten voltatok testvérek?

– Ketten vagyunk a mai napig is. Nem mondhatom, hogy felhőtlen lett volna a viszonyunk, mert borzasztóan sok ellentét feszült köztünk. Ennek ellenére mégis ő volt az egyetlen, akire én gátlás nélkül és hazugság nélkül azt tudtam mondani, hogy „mi” azt gondoljuk, „mi” olyanok vagyunk, „mi” ezt és ezt képviseljük. Senki más ebbe a „mi” szócskába beletartozni nem tudott. Ez nagyon hosszú ideig így volt, és én meg is szoktam ezt az állapotot. Éltem a magam magányos életét, ha úgy tetszik, gyökértelen életét, a véletlen eseményektől befolyásolt, leszűkült életet. Ez így ment 1955-ig. 55-ben az én bátyámat becsukták.

– Ismerhettem a bátyádat? Valahol a művészetben talán…

– Nem, nem. Ő a sztálinvárosi nagykohó tervezőmérnökeinek egyike volt. A pesti műszaki egyetemen végzett, és több munkahely után a Kohóipari Tervező Intézetben a sztálinvárosi nagykohó építésén dolgozott.

– Ez a Borovszky-féle vasmű?

– Igen, pontosan. Hogy rövid legyek, őt 1955-ben letartóztatták, a munkahelyéről megbilincselve hurcolták el. Hazaárulással, kémkedéssel vádolták, és nagyon hosszú ideig úgy tűnt, fel fogják akasztani. Aztán tíz évet kapott. Ez már 56 nyarán volt, más szelek fújdogáltak, és nem akasztották föl. Majdnem napra pontosan egy év után kijött, miután sikerült kiszabadítanom. 55 novemberében csukták be, és 56 október 30-án pedig kihoztam őt. Amikor november 4-e után megfordult a helyzet, választás előtt álltunk. Ő egyértelműen egyetlenegy lehetőséget látott, azt, hogy elhagyja az országot. Nagy volt a veszélye annak, hogy még le kell ülnie kilenc évet, továbbá az is reálisnak tűnt, hogy ő Nyugaton perceken belül megtalálja a helyét, mert nyelveket beszélt, a németen, oroszon, csehen kívül franciául, angolul is tudott. Csakugyan meg is találta, perceken belül nagyon jól elhelyezkedett, azóta is ugyanazon a helyen dolgozik. Svájcban él. Engem is felszólított, hogy vele menjek, mivel a realitás talaján maradva nem számíthatunk semmiféle pardonra a kormányzat részéről. Azt mondta, hogy színész ide, színész oda, ugyanabba a cellába fognak zárni, amiből engem kiszabadítottál.

– 1956-ban te a Madách Színháznak voltál a tagja. Emlékszel még, hogy éppen melyik darabban játszottál?

– Ez nem egy en suite, hanem repertoárszínház lévén, több színdarabot játszott. Akkor ment az Éjjeli menedékhely, amiben a báró szerepét játszottam nagy sikerrel, és a Ruy Blas című darab, amelyben Don Cezar de Bazan romantikus figuráját alakítottam, és a Goldoni Hazugok-jában is. Ezek mind-mind olyan szerepek voltak, melyek koromnak és habitusomnak megfeleltek. Nem lehetett panaszom a Madách Színházra, megfelelően alkalmaztak, és használták képességeimet.

– Azt keresem, hogy milyen motívumok vették körül a te 1956-os szituációdat, mert végül is téged valamiért letartóztattak és elítéltek.

– Sikeres fiatal színész voltam Magyarországon. Semmiféle okom nem volt feltételezni azt, hogy nem lehetek ugyanolyan sikeres színész egy másik országban, egy másik nyelvterületen, a német vagy akár az angol nyelvterületen. Ez egyike azon döntéseknek, amikor az ember vakon, süketen, külső meggondolásoktól érintetlenül, ösztönszerűen cselekszik. Bátyám egy autón távozott, ahol lett volna még egy hely nekem. Mondta, hogy induljunk el, ez 4-e után egy héttel vagy tíz nappal lehetett, nem emlékszem már pontosan. Én azt mondtam, hogy nem megyek, maradok. Hülye vagy! Igen, lehet, hogy hülye vagyok, szervusz. Elbúcsúztunk, aztán tíz évig nem láttuk egymást. Valószínűnek tartom, hogy ez egy olyan tudat alatti elhatározás eredménye, amibe semmiféle racionális érv beleszólni nem képes, az ilyesmi a lélek legrejtettebb régióiból tör elő. Döntés, ami ellen nincs apelláta.

– Életedben ez a pillanat sorsforduló volt.

– Igen, igen. Racionálisan számítottam rá, hogy ennek a rabszabadításnak valamiféle kellemetlen következménye lesz, még azzal is számoltam, hogy esetleg szilenciumot kapok. Még azzal is, hogy becsuknak. De nem számítottam arra, ami aztán a valóságban bekövetkezett. Amikor bekövetkezett, akkor meg legbelül vállaltam, és a két év alatt – én 1957-től 59-ig voltam börtönben – derült ki, hogy mégis él bennem az azonosságtudat a magyar nemzettel. Ezek borzasztó nagyképű szavak, de igenis létezik azonosságtudat, létezik szolidaritás és létezik hazaszeretet.

– A bátyád kiszabadításán kívül más szereped nem volt a forradalmi napokban?

– Bizonyára voltak ilyen-olyan megnyilvánulásaim, amelyek akkor szokásosak voltak.

– Mi volt ellened a vád, amikor letartóztattak?

– Az I./2. paragrafus, ami azt jelenti, hogy a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel. Ez a pontos jogi megfogalmazás.

– Feltételezem, hogy ez már nemcsak a bátyád kiszabadításával függött össze.

– Elsősorban és főleg ezt rótták fel nekem, ezt hányták a szememre. De arra is emlékszem, hogy az ÁVH-n egy bizonyos idő eltelte után a kihallgató tisztek megértettek engem. Magyarán szólva hiányzott belőlük az intenzív harag, ami egy igazi osztályellenség ellen megnyilvánul. Nagyon sokan megkérdezték, hogy mondja Darvas, maga hülye? Miért maradt itt?

– Tényleg. Miért maradtál itt? Sok író, filmes és színész elment.

– Azért, hogy ezeket a kérdéseket végre föltegye nekem valaki. És hogy végre megtudhassam, melyik oldalon állok, hová tartozom, kikkel vagyok körülvéve és ki az, akit az én sorsom érdekel. Ez a mostani pillanat… Nyersen kifejezve úgy érzem, hogy megváltottam a jegyemet arra, hogy magyarnak érezhessem magam, magyarnak számítsam magam, annak ellenére, hogy az anyám orosz volt, annak ellenére, hogy nem magyar iskolába jártam, és a magyar népdal csak Bartók által közvetített alapélmény. Igenis megszenvedtem azért, hogy ezt a nációt vállalhassam.

– A bátyádon kívül tehát nincs semmi, amit én följegyezhetnék 56-ról? Versek, szavalás sincs?

– Nem, szavalni nem szavaltam, mert nem tudok szavalni. De hát a Madách Színházban természetesen volt Forradalmi Bizottmány, amelynek aktív tagja voltam. Mindenféle pontokat fogalmaztunk, még annak idején a Fészek Klubban, és ezekkel a pontokkal mentünk el a Parlamentbe, és Bessenyei Feri be is olvasta ezeket a pontokat. Természetesen ezek miatt is felelősségre vontak, de ezért nem csuktak volna be. De az én közreműködésemnek volt köszönhető október 30-án, hogy a Rákosi-rezsim idején elkövetett politikai bűncselekményekért elítélt 120 vagy 140 politikai fogoly szabadlábra kerülhetett, köztük a bátyám. Én a Legfőbb Ügyészségtől kaptam egy nyílt parancsot, hogy alakítsak egy öttagú bizottságot, ebben részt vett Bakondy alezredes börtönparancsnok, két ügyész, akit mellém adtak, egy páncélos százados és én. Öten helyeztük szabadlábra azokat a rabokat, akiket a Rákosi-rezsimben elkövetett bűnökért csuktak le.

– Ezek a Gyűjtőben voltak?

– Igen, tehát a háborús bűnösökre nem vonatkozott. Aznap ezek, a csövesek, azaz közbűntényesek bent maradtak. Én azt javasoltam, hogy ábécésorrendben menjünk, mert a családnevünk kezdőbetűje alapján arra számítottam, hogy így hamarabb kerül ki a bátyám. Ezt elfogadták. Ábécésorrendben kezdtük, így a D betűre délután 3 és 4 óra tájban került sor, és a bátyám szabadlábra került. Akkor elbúcsúztam tőlük, mondván, nélkülem is tökéletesen működik a bizottság. Elnézést kértem, mivel a bátyámat egy éve nem láttam. Távoztunk. Nekem több dolgom ezzel a rabszabadítással nem volt. Később mégis rám akarták verni az atrocitásokat. Akik aznap szabadultak, akiknek a papírján az én aláírásom is szerepelt, éjszaka visszamentek, mert túl lassúnak találták és bürokratikusnak az ábécésorrend menetrendjét. Minderről én csak hallomásból értesültem, valakit állítólag meg is pofoztak. Ettől természetesen elhatároltam magamat. Mindehhez nekem már semmi közöm sem volt. El is esett mint vádpont, így összehasonlíthatatlanul alacsonyabb minősítést kapott a szereplésem.

– Mennyire ítéltek?

– Három évet kaptam.

– Volt egy amnesztia közben, ugye?

– Igen, az első, úgynevezett kis amnesztiával szabadultam, ami az öt éven aluliakra vonatkozott. Két évet ültem.

– Mikor tartóztattak le? Hol, hogyan, milyen szituációban történt?

– Májusban. Május végén, 30-án, úgy emlékszem, egy szombati nap volt.

– Lakásodon?

– Lakásomon. Előadás utáni időpontban, 11-kor vagy 12-kor jöttek borzasztó nagyképűen.

– Egyenruhások voltak vagy pufajkások?

– Civilek voltak, rengeteg civil, legalább tízen voltak. És ha szabad így mondani, krimifilmekből látott alapos módon… A szűk utcát, ahol laktam, két oldalról lezárták gépkocsival.

– Melyik utca volt ez?

– Fejér György utca, ott az egyetem környékén. Fent és alul is keresztben álló gépkocsival lezárták. Miféle veszélyességem lett volna nekem? Az egész borzasztó kalandos volt és nagyképű. Aztán kiderült, hogy a dolognak több a füstje, mint a lángja.

– Akkor te nőtlen voltál?

– Nős. Tolnay Klári színésznő volt a feleségem. Mind a ketten otthon voltunk.

– Meglepett benneteket a rendőrroham?

– A legkevésbé sem lepett meg, csak a módja. Bár november 4. után még a módja sem lepett meg. Legfeljebb megtisztelő volt, hogy ekkora energiát fektettek az én letartóztatásomba. No de november 4. után már láttam, mert látható volt, amikor kezdődtek a letartóztatások, Déry Tibor, Háy Gyula, Obersovszky, Gáli Jóska, a dolog egyértelmű és világos, csak az időpont volt kérdéses. Megjelentek mindenféle gyalázkodó cikkek a sajtóban, egyik a Népszabadságban, másik a Magyar Ifjúságban, féloldalas, óriási cikk, meddig tűrjük még, hogy a rohadt ellenforradalmár kezet emelt a rendszerre, aminek mindent köszönhet… Ekkor már tudtam. Az egyik hétfői napon jelent meg, a másik szerdán, és szombaton jöttek az ÁVH-sok. Egyébként az utolsó forgatási napon jöttek. Egy semmitmondó kalandfilm forgatásán vettem részt, és a gyártásvezető mondta, hogy az Államvédelmi Hatóságtól érdeklődtek, mikor fejezzük be a filmet? Szombaton – válaszolta nekik a gyártásvezető. Így még a dátumot is pontosan tudhattam. Csakugyan szombaton jöttek, mert azért egy film ugye drága mulatság, 3-4 millió forint, miért ne várnák ki azt a pár napot, míg befejezzük. Így kerültem először a Tolnai Lajos utcába, a volt Conti utca, ott hosszú ideig voltam. Hát az egy meleg hely volt.

– Közkedvelt, híres színész voltál, amikor letartóztattak. Ez feszélyezte vagy befolyásolta kihallgatóidat?

– Igen… Hát persze hogy befolyásolta… Ha beleképzelem magam egy ilyen kihallgató tisztnek a helyébe, nyilvánvalóan más feladat egy közismert, szinte mint a rossz pénzt, annyira ismert színészt vallatni, kihallgatni, mint egy másik embert, még akkor is, ha annak az ügye esetleg nagyobb és érdekesebb. Az én ügyem meglehetősen egyértelmű volt. Részemről nem volt lehetőség a tagadásra, részükről pedig a bűncselekmény nagyobb minősítésére, súlyosabb vádtételre. A dolog egyértelmű volt, mert ország-világ szeme előtt játszódott le a 12 pont beolvasása a rádióban, mindenki hallotta. Az is köztudomású volt, hogy rabokat szabadítottunk ki. Az egészet tulajdonképpen tíz perc alatt el lehetett volna intézni, de a dolog természetéhez tartozik, hogy hosszú-hosszú hónapokig húzódott.

– Erőszakot alkalmaztak veled szemben?

– Nem alkalmaztak, főleg azért, mert nem volt rá szükség. Nem akartak tőlem semmi olyasmit megtudni, amit eltitkoltam volna. Az én szervezkedésem egyedül történt, senkivel mással nem szövetkeztem, semmiféle olyan momentum nem merült föl, ami nagyobb pressziót igényelt volna. Legelején 48 óra vagy 72 óra hosszat, mai napig sem tudom eldönteni, hogy meddig, nem hagytak aludni. Folyamatosan kihallgattak. Ugyanazok a dolgok mentek még egyszer, még egyszer és még egyszer, amíg az ember el nem veszti az öntudatát. Én elaludtam. Meggyőződésem, hogy ez teljesen független magától a cselekménytől, amiért beviszik az embert. Eleve egy sokkot akarnak előidézni a letartóztatottban, hogy lássa, ez egy komoly hely, ahová került. Tréfálni nem lehet. Váltott emberek, hatan, heten, nyolcan, ők mindig pihenten vallattak. Nem tudom már, szombat éjjeltől hétfő délutánig folyamatosan végig vallattak. Kétszer lettem rosszul, akkor egy vödör vízzel leöntöttek, és amikor magamhoz tértem, folytattuk tovább. Gondolom, hétfő délután lekerültem a zárkámba, és mint aki jól végezte a dolgát, lefeküdtem aludni. Napokat aludtam át. Szerdán vagy csütörtökön ébredtem föl.

– Ezzel a vallatással elkezdődött a rabbá válás folyamata. Ezt hogyan élted meg emberileg?

– Rettenetes dolog lehet ártatlanul ülni. Ezt az érzést, hála istennek nem ismerem. Amin azok a kommunisták átmentek, akiket ugyancsak bolsevikok csúfoltak, kínoztak meg, ítéltek halálra és akasztottak fel, az förtelmes lehetett. Elképzelni sem tudom ennek a mélységeit, a poklok mélységeit, hogy mi történhet belül egy ilyen emberrel. Ettől engem megkímélt a sors. És ez adott erőt. Ettől az értelmetlen szenvedéstől megkímélt a sors. Volt bennem egyfajta felkészültség, valamelyest vártam, hogy bekövetkezik. Amikor bekövetkezett, lelkileg felkészülve ért. Fizikai hátrányai persze vannak.

– Magánzárkában vagy közös cellában voltál?

– Többen voltunk, nem volt akkor hely ilyesmire… Természetesen ezek magánzárkák voltak egy ággyal, egy szalmazsákkal, de hát tizenketten voltunk benn helyhiány miatt. Túl sok embert csuktak be túl rövid idő alatt. Kellemetlen volt a nyár, mert borzasztóan meleg volt, a cella levegőtlen és büdös. Télen meg hideg.

– Egy híres, civilizációhoz szokott színész hogyan bírta ezt az összezártságot?

– Ez is egyik eszköze a rab puhításának. De ezek leperegnek. Végül is fiatal ember voltam, 31-32 éves. Hát becsuktak. Ha szabad ilyent mondanom, a legjobb korban. Előtte még talán nem eléggé érett az ember az ilyen megpróbáltatásokra, később már nem eléggé alkalmas. Én a lehető legjobb időben kerültem szembe ezekkel a megpróbáltatásokkal. Természetesen találkoztam atrocitásokkal, olyan smasszerokkal, akik személyi szadizmusukat, bosszújukat próbálták kiélni rajtunk. De ha az ember időben felismeri, hogy mire megy a játék, hogy semmi mást nem akarnak elérni, csak azt, hogy te kiborulj, az mérhetetlen nagy erőt ad az embernek. Egy szuverén, zárt, kristálytiszta világba kerül az ember, akármilyen hülyén hangzik is, de mi, akik akkor le voltunk csukva, sokkal szabadabbnak éreztük magunkat azoknál, akik kint maradtak. Hogy a legegyszerűbbet mondjam, azt a szót, hogy ellenforradalom, senki nem követelte meg tőlünk a börtönben. Magától értetődő volt, hogy forradalomról beszélünk. Ezt ott elfogadták, hiszen azért voltunk becsukva, mert forradalomnak tartottuk és tartjuk, amiben részt vettünk. Mindez változik abban a pillanatban, amikor az ember szabadlábra kerül. Magam számára is onnan számítom a nehéz időket, amikor kiengedtek. Én kristálytiszta, kőkemény és igaz két évnek tartom, amit börtönben töltöttem.

– Mikor volt a tárgyalásod?

– 57 októberében.

– Tehát öt hónap múlva…

– Májushoz képest igen. A tárgyalás október elején volt. Öt hónap múlva, ennyit töltöttem a különböző vallatóhelyeken.

– A tárgyalás nélkülözte a színpadiasságot, vagy volt benne valami megrendezett?

– Nem volt színpadias. A színpadiassághoz közönség is kell, de ez zárt tárgyalás volt. Semmiféle oka nem volt a zárt tárgyalásnak, titkos adat nem merült fel, de a nevemre és közismertségemre való tekintettel, úgy látszik, nem akartak cirkuszt csinálni. Ezért egy kis zárt teremben, a nézőközönség teljes kizárásával tartották meg. Senki nem vett részt a tárgyalásomon, csak az ÁVÓ vagy ÁVH, nem tudom, minek kell őket nevezni, a kihallgató testület emberei voltak ott. Magyarán mondva a jelenlévők mind ellenségesek voltak, a bíró volt a legellenségesebb.

– Ki tárgyalta az ügyet?

– Egy Bimbó nevű tanácselnök, aki egy ilyen gyorstalpaló tanfolyamot végzett.

– Igen, ezek nem voltak igazi jogászok…

– Volt valamilyen jogi képzettsége, de ilyen gyorstalpaló tanfolyamot végzett, amit véletlenül megtudtam róla. Jogilag és egyébként sem volt túlzottan képzett. Amikor egy bíró azt mondja, hogy „na láthassuk”, a vádlott már érzi, hogy sok jó neki itt nem terem. De a dolog teljesen egyértelmű volt, megkapta az utasítást, hogy engem valamennyire el kell ítélni.

– Ítélethirdetés után hová kerültél?

– A Gyűjtőfogházba. Onnan is szabadultam.

– Végig ott voltál?

– Nem, nem. Senki nincs sehol hosszú ideig. Mindig ide-oda szállították az embereket, ezt mi úgy hívtuk, ismerd meg hazádat mozgalom. Ne melegedjen meg az elítélt, ne legyen túl nagy helyi ismerete. Pár hónap után mindig valahová máshová kerül, és akkoriban még nem is volt eldöntve a házaknak a profilja, később alakult ki, hogy mit tudom én Márianosztrán csináltak úgynevezett osztályidegen házat. Az volt a legszigorúbb intézmény. Akkor, ahogy hívják a gyűjtőben, a Gyűjtő balban, a Bal Csillagba kerültek főleg az ötvenhatosok. Ha jól tudom, a háborús bűnösök Vácott voltak. Persze ez később alakult ki. Én voltam a Fő utcában, a Tolnai Lajos utcában, a Gyűjtőfogházban, a Markóban, Vácott és akkor vissza a Gyűjtőfogházba, tehát ezeket a helyeket ismerhettem meg. Öt-hat hónap egy helyen, aztán jön a parancs, hogy borotválkozás, jön a bilincs, rabszállító autó és akkor viszik az embert. A rab már az úton nagyjából tudja, hogy hová viszik, bár nem látja az utat. Az embernek kialakult egy megérzőképessége, sejti, hogy merrefelé viszik. Ha átmegy a kocsi egy hídon, már tudja, hogy Pestről Budára viszik. Ekkor már sok meglepetés nem vár rá.

– Lehet, hogy ugyanabba a cellába kerültél, ahol a bátyád volt?

– Voltam a cellájában, igen. Ő ezt képletesen mondta, hogy vigyázz, mert ugyanoda fogsz kerülni, ahonnan engem kihoztál. Ez egy költői hasonlat, de jártam ugyanabban a cellában, s nagyon kellemes órákat töltöttem ott, ugyanis van a Gyűjtőben, a Bal Csillagban egy nagyobb helyiség, az úgynevezett „mérnöki iroda”, ahol mérnöki rajzasztalok vannak. Mindenféle munkaeszközök, ahol a mérnök elítéltek töltötték idejüket, és a munkájuk tervezés volt. Volt olyan mérnök, aki ugyanazt a munkát folytatta, amit szabadlábon abbahagyott.

– Az ítéletbe, hogy átmenetileg rabbá váltál, beletörődtél, elfogadtad, vagy volt benned közben egy szabadságvágy, szabadulási vágy, ne adj’ isten, még a szökés lehetőségét is latolgattad?

– Az igazság az, hogy a rabbá válás státusát azonnal elfogadtam, már alig vártam. Essünk túl rajta. Szóval elég volt már ezekből a gyalázkodó cikkekből, furcsa mosolyokból, furcsa szituációkból, hogy ugye jönnek utánam az utcán, meg kocsival követnek. Essünk túl rajta, ha már itt tartunk, csukjanak le. Amikor közlik az emberrel a végeredményt, az én ítéletem három év volt, az hosszúnak tűnik, mert ha neked most azt mondom, hogy ma van 1989. október 24., és te 1992. október 24-ig nem láthatod a családodat, mert addig becsuklak a klozetba és többet nem engedlek ki, hát ez beláthatatlan. De egy-két hónap után a következő egy-két hónap már belátható. Ha hat hónapot ültél, akkor a rá következő egy év is fantáziával belátható. Tehát ilyen értelemben ez egy borzasztó rövid idő. Szóval azt, hogy három év, azt az ember szégyenkezve ejti ki a „kegyelmes” urak előtt, akik kegyelemmel maradtak életben, és életfogytiglant kaptak. Az életfogytiglan 15-től 20-ig terjed, tehát 15 után kezdenek gondolkodni azon, hogy szabadlábra helyeztessék-e? Ez beláthatatlan, az emberi fantázia alkalmatlan arra, hogy önmagát elképzelje tizenöt évvel későbbi állapotban. Az ember a börtönben az idő múlására figyel. Az idő borzasztó lassan múlik a reggeli, az ebéd és a vacsora között. A Gyűjtőben nem dolgozhattam eleinte, ezért rettenetesen belátható az idő, elképesztő lassúsággal múlik, de gyorsan eseménytől eseményig. A szabadlábon töltött élethez viszonyítva összehasonlíthatatlanul gyorsabban múlik az idő az egyik beszélőtől a másik beszélőig. Ami általában egy hónap, de bizonyos esetekben két-három hónap, attól függően, hogy milyen státusban van az ember. Ez az idő rettenetesen gyorsan múlik. Az időbeosztás különben is ünnepnaptól ünnepnapig terjed, tehát az amnesztia lehetséges időpontjáig. Tehát április 4. Aztán fantaziálunk is. Augusztus 20. soha nem volt alkalmas amnesztiára, mégis arra gondolunk, hogy április 4-től augusztus 20-ig kell kihúzni, augusztus 20-tól már csak november 7-ig, november 7-től csak karácsonyig, mert karácsonykor van beszélő és csomag. Aztán úgyis jön a tél, karácsonytól megint március 15-ig kell kibírni. Nem valószínű az amnesztia, de mégis valamilyen eshetőség március 15., aztán április 4-ig újra, és tovább nincs. És ez így ment, egymás farkába harapó kígyókként egyik dátumtól a másikig. Az idő egyik ünnepi dátumtól a másikig borzasztó gyorsan múlik. – „Nemrég voltam beszélőn, és már megint mehetek beszélőre. Fantasztikus.” – De reggeltől ebédig rettenetesen hosszú, elviselhetetlenül hosszú az idő. Tehát ilyen értelemben megváltozik az idő természete. Azt hiszem, nekem ezért nem okoz gondot elképzelni az elképzelhetetlent, mondjuk az einsteini általános relativitáselméletet, mert én a valóságban érzékeltem azt, hogy elgörbül az idő. Ez számomra nem okoz nehézséget, el tudom képzelni, hogyan működik ez. Igen, ahogy a tér elgörbül. Ha ezt a papírt így meghajtod, ez és ez igenis közelebb kerül egymáshoz. Ugyanígy az időre is vonatkozik ugyanez, igenis el tud görbülni. Mindez megváltozik a szabadulás pillanatában. Ezek mind olyan dolgok, amik erőt adnak az embernek. És méltóságot adnak ezek az úgymond elvesztett évek. Mert nem elveszett évek, nem elveszett napok és nem elveszett pillanatok azok, melyeket az ember semmi mással nem tölt, mint azzal, hogy várja, hogy múljon az idő.

– Kik jártak hozzád beszélőre?

– Hozzám csak Tolnay Klári járt, a feleségem. Ő járt, aki akkor a feleségem volt, holott úgy tűnt már akkor, hogy nem leszünk hosszan együtt. Addig, amíg bent ültem, ő nem akarta beadni a válópert, rossz íze lett volna a dolognak, ha engem ő meg óhajt tagadni. De aztán, amikor szabadlábra kerültem, első dolgunk volt, hogy nagy szeretettel és kölcsönös megbecsüléssel beadjuk a válópert. Szóval nagy barátságban elváltunk egymástól. De csak ő járhatott be hozzám.

– A börtönben az emberek megroggyannak, lelkileg tönkremennek, mások viszont megkeményednek. Mondataidból úgy érzem, nálad a megkeményedés és egy tudatosodás következett be.

– Úgy van, ez pontos, megfelelő megnevezése a dolognak, egy tudatosodási folyamatnak voltam az alanya. Ez számomra rendkívül fontos, az egész későbbi életemnek és visszamenőleg az előző életemnek is egyfajta értelmezését adta. Titkokat bírva, sok mindent megértettem, és elkövetkezett a dolgok tudatos vállalása. – Az előbb a szökésről kérdeztél. Soha fel nem merült, hogy én innen megszökjek. Azért maradtam itt, hogy magyar színész legyek. Ha megszököm, akkor hogyan szerződjek vissza a színházhoz? Ez eleve kiesett a komolyan megfontolható elképzelések közül. De ennek ellenére, az emberben már automatikusan is van egy ilyen törekvés, kikémleli azokat a lehetőségeket, melyek elméletben lehetővé tennék a szökést. Állítom, hogy még a legszigorúbban őrzött helyen is mindig adódik lehetőség a szökésre. Amíg én benn voltam, egy igazi börtönkitörésnek is a tanúi voltunk. Nem a mi emeletünkön történt, mert én a harmadik emeleten voltam a Markóban, és a földszinten voltak azok a zárkák, ahol az elszállításra váró rabokat őrizték. A szökés után rögtön meg is szüntették ezeket a zárkákat. Két rablógyilkossággal vádolt köztörvényes bűnöző volt az egyik földszinti zárkában és egy öregember, akit Francia Kiss Mihálynak hívtak. Rossz értelemben még 1920-ból közismert volt a neve. 1945-től 56-ig tizenegy évet végigdekkolt álnéven valahol vidéken. 56-ban érettnek ítélte a helyzetet arra, hogy levesse inkognitóját és a régi bevált jelszavakat hangoztatva megalakítson valamit vidéken. Ezért ült. Elkapták és visszamenőlegesen halálra ítélték, így került a másik két rablógyilkossal egy cellába. A rablógyilkosság vádjával elítélt fiatalemberek evőkanállal kibontották a falat. Azzal a kanállal, amit az államtól kaptunk, ki tudták bontani a falat az ügyészség felé. Ez egy sarokzárka volt, de tudni kell, hogy a Markó falai elképesztően vastagok, masszív falak ezek. Hosszú időn keresztül éjszakánként dolgozva, türelmes munkával kibontották a falat az ügyészség felé. Francia Kiss Mihály azt mondta, hogy ő már öreg, hagyják ott, nem tart velük. Hogy kellemetlensége ne támadjon, ezért kvázi megkötözték, mintha leütötték volna, aztán kicsúsztak, sikeresen elhagyták a cellát. Megvárták a reggelt, s amikor az épületben civilek is járkáltak már, ügyvédek, peres felek, szépen kisétáltak a városba. A börtönben rögtön, abban a másodpercben elterjedt ennek a híre, és mondanom sem kell, hogy mindenki rettenetesen örült és drukkolt nekik. De ezek nagyon primitív gyerekek lehettek, mert egyiket a szüleinél, másikat a barátnőjénél elkapták.

– Ez az a két hely, ahová nem lehet menni.

– Igen, de ezek oda mentek, és mind a kettőt visszahozták. És mind a hármat rövid időn belül elszállították a kis fogházba, és… A bezártság folytán az ember gondolatai állandóan e körül forognak, hogy mi lenne, ha… Például Vácott, ahol hosszabb időt töltöttem, és viszonylag szabadabb volt bent a mozgás, szökési tervek születtek. Elméletek. Én soha ezzel egyetlen másodpercig sem foglalkoztam komolyan. De az ottani bajtársaimmal beszélgetve ezek a tervek mindig finomodtak és precízebbek lettek. Állítom, hogy ezek a gyakorlatban is végrehajthatók, csak elég idő kell ahhoz, hogy az ember helyismeretet szerezzen. Ezért nem szeretik hosszabb ideig az embert ugyanabban a környezetben hagyni.

– Egy színész mit tud csinálni a börtönben? Hogyan őrizted meg színészi kondíciódat és habitusodat?

– Nem a színészi mesterség megőrzése jelentette a gondot, hanem elsősorban az embernek maradáshoz való erő. Az emberi méltóság megőrzéséhez kellettek kondíciók. Magyarán mondva tudni kell azokat az utakat és módokat, hogyan kell viselkedni ott, amikor egy feljebbvaló, akinek hatalma van, lehetősége és vágya, hogy megalázzon, ne tegye ezt, elmenjen ettől a kedve. Hogyan kell megnevelni és leszoktatni arról, hogy belénk kössön. Ezek csodálatos feladatok, amelyek hosszabb időn keresztül elosztva adnak tananyagot. A börtönőrnövendék nem tudja, hogy az én növendékem, mégis változik az időben. Voltam negyven napig magánzárkán, és akkor naponta négyszer-ötször behozták a vödröt, hogy mossam fel a zárkát. Csak azért, hogy nedves legyen, vizes legyen, mert a nedvességnek rossz hatása van. A falakat ki kellett meszelnem négyszer-ötször naponta. Hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy ezt abbahagyja a növendék (börtönőr)? És naponta négyszer itt is kutatás, motozás, anyaszült meztelenre vetkőzés, végbélbe való belenézés, hajba turkálás, a szalmazsák teljes szétdobálása, majd annak közlése, hogy öt perc múlva a szalmazsák és az egész zárka legyen rendben. És ez naponta négyszer, ötször, kizárólag azért, hogy a pasas kiboruljon és akkor azt lehet élvezni. Tessék, ott van ez a rohadék, ez a szar színész, ezzel most jól kitolunk! Hogyan kell ezzel a smasszerrel bánni, hogy elmúljon az indítéka? El lehet érni, ha nem gyűlöli az ember. Az első reakció a gyűlölet, dögölj meg, rohadj meg, szemét, széttiporlak! Ezzel kezdődik, ez magától értetődő. Ezt kell kibírni és azt mondani, hogy nem! Nem széttiporni. Isten! Ugyanaz az isten lakik őbenne, mint énbennem. Egyikünk sem képes felismerni azt a tényt, hogy mi azonosak vagyunk. De tulajdonképpen azonosak… Csak helyben és időben egy kicsit el vagyunk tolódva. Ez egy nagyon érdekes és nagyon izgalmas feladat, nap nap után erre koncentrálni, így elaludni, hogy ő az én testvérem. Igazi testvérem, a hozzám legközelebb álló ember, akivel mi most ketten össze vagyunk zárva, és ennek van egy értelme. Az az értelme, semmi más értelme nincs, hogy ne gyűlöljön ő engem, és ennek egyetlen módja, hogy én nem gyűlölöm őt. Nem gyűlölöm, hanem szeretem. Ez az első lépés. A legnehezebben megtehető lépés. Amikor legyőzte a gyűlöletét az ember, utána mélységes megvetést érez a smasszer iránt, arra gondol, hogy ez egy senkiházi, egy féreg, aki föl sem ér hozzám, a lábam körméig sem, a körmöm piszkáig sem. Te nulla, te senki, gondolja, csinálj velem, amit akarsz, akkor sem fogok kiborulni. Ötször hipis, akkor ötször. Tízszer? Akkor tízszer. Ha ezt az érzést is le tudja győzni az ember, és megkeresem képzeletben… Mert hisz naponta ötször látom, de csak akkor jön be, ha ki akar velem tolni, ezt semmi más ügyben nem látom. De ha hozzáképzelem, hogy ő most ebben a pillanatban, amikor nem látom, akkor üldögél a maga ugyanolyan kis és ugyanolyan koszos, talán csak egy kicsit tágasabb és nem kívülről rázárt cellájában, és azon töri a fejét, hogy velem hogyan toljon ki, akkor ez át tud lépni egy sajnálatba. Amikor a megvetésből sajnálat alakult, akkor a dolog legnehezebb részén már túl is vagyunk. Ez egy nagyon nehéz belső folyamat, így tréfásan, nagyúri módon elmondva nulla, egy semmi, de a valóságban rettenetesen nehéz. Ennek a folyamatnak a végén az van, mindig, kivétel nélkül, hogy hirtelen bejön, körülnéz, vödör a kezében és azt mondja, hogy „Maga dohányzik?” – „Tisztelettel jelentem, igen”. – Odaad egy cigarettát és elfelejti kiönteni a vizet. Kimegy. Ez olyan pillanat, ami mindenért kárpótol. Egyszerűen elmegy a kedve tőlem. Másokat keres magának, akikkel kitoljon, s rólam leszokik. Lekoptattam…

– Ez egy önszuggesztiós folyamat? A te személyiséged beáll egy bizonyos hullámhosszra, nyilván kisugárzása van a személyiségnek. Valahogyan a gondolatnak vagy az érzelemnek át kell lépni.

– Kétségtelen. Ez ugyanaz a folyamat, mint amikor a színész a színpadon átveszi a nézőtér ritmusát, a nézőtérről áradó fluidumot, átveszi a ritmust, és aztán rájuk kényszeríti az ő saját ritmusát. Előbb át kell venni, ugyanaz, mint a lovaglásnál, te lovas ember vagy, tudod…

– Nem vagyok lovas ember, de lovagoltam.

– Akkor ismered ezt… Fölszállsz. Előbb meg kell tanulni combbal, hogy ő milyen. Milyen ez a ló? Azt nem szabad, hogy ledobjon, azt rögtön éreztetni kell vele, hogy ledobni nem lehet. De tessék, mutasd, mit szeretnél. Erre menni? Akkor megyünk erre. Vágtázni akarsz? Most pedig lustálkodni? És átvenni a ritmusát, aztán ráerőszakolni, ránevelni a te ritmusodat. Ő vegye át a te ritmusodat anélkül, hogy ez neki fájdalmat vagy gondot okozna. Mi több, egyfajta közösséggé kell válni. A börtönben ez ugyanaz. Csak egy fokkal nehezebb, mert ezeket a gazembereket, ezeket a szerencsétlen embereket a hatalom azzal a céllal küldi oda, hogy az elítélt emberrel ki kell tolni.

– De ők úgy gondolják, hogy a rabot meg kell törni.

– Igen, ki van írva az ő éttermükben. Egyszer jártam az éttermükben, és ott ki van írva: Ne csak őrizd az elítéltet, gyűlöld is azt! Felhívtam a figyelmüket, hogy legalább ne magyartalanul. Hallgattak rám, mert legközelebb már úgy volt kiírva, hogy: Ne csak őrizd az elítéltet, hanem gyűlöld is!

– Mégis a börtönben egy színész hogyan őrzi meg magát? Tornászik, szaval? Szerepeket memorizál?

– Természetesen igen. Fizikailag igyekeztünk mindnyájan egy kis kondíciótartásra, de a rossz táplálkozás, a mozgáshiány és a higiéniai problémák ez ellen dolgoztak.

– Tehát ellenséges közegben teltek a napok és a hónapok.

– Igen, ők ennek szánták. De hozzátartozik, hogy soha életemben nem találkoztam olyan nagyszerű emberekkel, mint ott. Papok, katonák, munkások, bányászok, parasztok, értelmiségiek. Értelmiségivel kevesebbel találkoztam. A sorrend sem volt véletlen. Kikkel legjobb dolog együtt ülni? Papokkal és katonákkal. Valószínűleg mindketten egyfajta fegyelemben szoktak meg amúgy is élni, egyfajta önmegtagadó fegyelemben. Ezek a legklasszabb rabtársak. Meg sem tudod különböztetni, hogy pap vagy katona. A papok között nagyon sok volt a hívő, és a katonák között nagyon sok volt az ateista, s ugyanakkor a hívő is. Nagyon sok kommunista volt, igazi kommunista, olyanok, mint Angyal Pista, meg a Szirmai Ottó, akiket felhúztak a kommunisták. Ez szörnyű, ez borzasztó dolog volt. A saját elvbarátaik akasztották fel őket. Ez nehéz, bele sem tudok gondolni igazán. Nekem ilyen belső konfliktusom soha nem volt, én soha nem voltam kommunista, pártnak nem voltam tagja, ez az eszme, a marxizmus-leninizmus nem hatott rám mélyebben, én a neveltetésem és a tapasztalataim szerint is keresztény meggyőződésű ember voltam és vagyok.

– És hívő?

– Hívő ember vagyok. Ez nem egy könnyű állapot, ezért meg kell küzdeni. A hit nem elhatározás kérdése, hogy én mától kezdve hívő leszek, ilyen könnyen nem megy. Ez egy nagy, belső, lelki erőfeszítés. Például próbáltam átélni, hogy egy ilyen zárt helyen milyen lelki erőfeszítéseket kell elvégezni ahhoz, hogy az ember megőrizze a méltóságát. De összehasonlíthatatlanul nehezebb lélektani, lelki erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy az ember a hitét megnyerje. És ez nem egy örökre adott hit, az ember gyenge, porból vagyunk, és csak egészen kivételes pillanatokban emelkedik az ember a saját szintjére, többnyire a saját szintünk alatt maradunk. A hit kegyelem. A hitet kegyelemből kapja az ember, nem lehet kiérdemelni.

– Van egy Szimonov-dal, amit elég sokszor hallottunk tőled. Ez a Várj reám, míg megjövök… A dalban megfogalmazott óhaj a bezárt ember számára nagyon valóságos. Te a három évből kettőt kényszerültél leülni. A hozzátartozók, a szerelem elvesztésének a lehetőségét bent hogyan éli meg egy fiatal férfi?

– A szónak ebben az értelmében a mi házasságunk akkor már megszűnőben volt. A feleségem szolidaritásból maradt mellettem. Csak azért, mert egy letartóztatott és börtönre ítélt embertől nem akart elválni. Tehát ilyen problémánk nekünk kettőnknek hála isten nem volt. Legtöbb rabtársamnak az volt a gondja, hogy úristen, a család most otthon, családfenntartó nélkül hogyan él meg? Könnyítette a helyzetemet, hogy ez nálam föl sem merült, Tolnay Klári a napi betevő kenyerét csak meg fogja valahogyan keresni. Ilyen értelemben ez nem súlyosbította az én lelki helyzetemet. Az sem, hogy úristen, megvár-e engem ez az asszony, mert hogy finoman fejezzem ki magam, nem volt mit megvárni. Ez sem nehezítette a helyzetemet. Egyébként nagyon sok tekintetben az elítéltek, legalábbis ha magamról beszélek, összehasonlíthatatlanul szabadabban éltek, mint kint.

– Az elítéltek különböző jelekből, a beszélő alkalmával beszivárgó hírekből értesültek róla, hogy a kint maradt pályatársak a hatalommal megkötötték már a maguk kompromisszumát. Már szerepelnek, klubokba járnak, mennek vitorlázni a Balatonra, már külföld… Bent ez a hír mit vált ki? Személy szerint te hogyan élted meg?

– Hát én már nem tudom mióta bent voltam… Hosszú ideje, bizonyos rutinnal rendelkeztem, amikor becsukták az én jó barátomat, kollégámat, Mensáros Lacit. Megtudván, hogy itt van a házban, természetesen latba vetettem minden lehetséges módszert, hogy találkozhassak vele. Ennek megvannak a maga házirend adta lehetőségei: Jelentkezés orvosi vizsgálatra, legelőször az idő egyeztetése, meg kell üzenni, hogy én itt vagyok, te ezt és ezt kérd, hogy ekkor és ekkor orvosi vizsgálatra engedjenek, s akkor ott majd találkozunk. Ezt meg kellett szervezni, és tökéletesen működött. Nekem már komoly helyismeretem volt, és így találkoztunk a Lacival. Hát ő tájékoztatott. Ő mondta el, hogy milyen gusztustalan, milyen förtelmes, milyen ocsmány a létezés odakint. Hála isten, most már végre nyugalma lesz, megszabadul az állandó félelmektől, hogy becsukják vagy nem csukják, most már be van csukva, s a dolog ezzel egyszer és mindenkorra el van intézve. Természetesen ezek humorosan hatnak az emberre, és azt mondja magában, hogy őrülteket beszélsz, én azért inkább mégiscsak szabadlábon kötném meg magamban ezeket a kompromisszumokat. Bízd rám, gondolja az ember. De aztán kikerültünk, és az az igazság, hogy azonnal körülnéztem, hogyan kerülhetek vissza a pályámra? Aztán kiderült, hogy ezt a kompromisszumot a hatalom nem óhajtja velem megkötni. A hatalom lemond arról a kegyről, hogy én ezt a kompromisszumot vele megkössem. Hogy kegyesen odadobjam magam, és visszamenjek a Madách Színházba. Köszöni szépen, lemond erről, nem tart erre igényt. Szó szerint a következőket közölte velem az akkori főosztályvezető: „Értse meg, Darvas, sem most, sem öt, sem tíz, sem tizenöt év múlva nem lesz színész. Soha. Értse meg!” Ezt mondta Meruk Vilmos főosztályvezető. Ez borzasztóan nehéz, az előbb is említettem, hogy rettenetesen nehéz belátni. Tizenöt évet az ember nem tud elképzelni ép ésszel. Én most 32 vagyok, és milyen leszek 47 éves koromban? Ez nem megy. Nem tudja ezt a távolságot belátni az ember fantáziája, az enyém legalábbis nem ennyire élénk.

– Aztán kiszabadultál.

– Igen. A naivitásnak, a butaságnak egy mérhetetlen foka tölti el az embert, mert az idő megáll, mert az ember pontosan ugyanúgy gondolkodik, legalábbis bizonyos dolgokat illetően, például a politikai helyzet kapcsán, mint 1957. május 30-án. Holott már 1959. április 4-e van. És teljesen, gyökeresen, merőben más politikai helyzet.

– Április 4-én szabadultál?

– Igen, pontosan április 4-én szabadultam a Gyűjtőfogházból. Zászlódíszben állt az ország.

– Reggel? Hová mentél?

– Délelőtt. Hogy szabad vagy, az előző nap közölték… Hazamentem persze.

– Egy jó ebéd, vagy a barátok keresése?

– Én nem vagyok ilyen élelmiszer-ember, nem érdekel. Én nem szenvedtem például a börtönben attól, hogy rossz a koszt. Mindenki panaszkodott, de én nem vagyok húsevő, nem szeretem a húst, pláne csak lóhús meg mit tudom én milyen húsok voltak. Boldogan szétosztogattam. Nekem bőven elég volt a leves, zöldségek. Bevallom, nem figyeltem erre, nem is érdekelt. Mai napig sem érdekel. Hát persze, lefogytam egy kicsit…

– De egy szellemi izgalom csak támadt benned?

– Akármilyen hülyén hangzik, az embert honvágy gyötri. Magyarországon voltam, de hiába. Számomra Magyarország csak Budapest. Végigmegyek a Rákóczi úton, aztán a Filmgyár. A magától értetődő közeg körülveszi az embert, és amikor hirtelen megszűnik, olyan érzése támad, mintha külföldön lenne. Közönséges, valódi honvágy gyötri az embert. Az utca, a szagok, a látvány hiányzott nekem. Hát persze hogy nagy érzés volt a szabadulás. Először tapasztaltam azt a furcsaságot, hogy valami hiányzik. És rájön az ember, hogy a lépések a háta mögött. Nem vonul mögötte a smasszer. Állandóan, majdnem mindig voltak mögöttem lépések. És hirtelen ennek a hiánya tűnt föl, ennél furcsább és humorosabb érzést alig éreztem. Idegesítő volt. Igen, a város… Rendeltem egy taxit, még ott a börtönben, akkor már civilben, mint szabad magyar állampolgár. Amikor bemondtam, hogy Darvas Iván kér egy taxit a Kozma utcába… Hová? Kozma utca?… Csak nem? Jézus… A taxi megjött, és akkor azzal a koszos, undorító zacskóval, amiben az ember cucca benne van, rá van írva a száma, azzal beszáll, és azt mondtam neki, hogy lassan menjen, a pénz nem számít. Lassan menjen, mert rég nem láttam a várost. És akkor derült ki, hogy szeretem ezt a várost. És összenőttem vele. A Rákóczi úton akkor csinálták ezt a csúnya árkádosítást, de nekem gyönyörűnek tűnt, csodálatosnak, világvárosinak. Kicsordultak a könnyeim. Kiszálltam és gyalog mentem tovább. Szégyelltem, hogy sírok.

– Ez akkor annyit jelent, hogy az azonosságtudat, amiről interjúnk elején beszéltél, valóságossá vált. Eljutottál arra a pontra, hogy igen, ez az én városom.

– Igen, én itt vagyok… Ez a hazám, színész vagyok… Szabad vagyok, de azokat, akikkel együtt ültem a börtönben, már felhúzták. Nekem két közeli bajtársamat akasztották föl, Szirmai Ottót, akivel hosszú ideig voltam együtt, és az Angyal Pistát… Ezt ők nem érték meg… Az élet olyan dolog, amit nem szabad elvenni. Senkitől, senkitől nem szabad elvenni az életet. – Hazajöttem, és hát kiderült, hogy a házasságunk végleg tönkrement, most van vége hivatalosan. Lakásomat elvették azzal az indokolással, hogy nem használtam rendeltetésszerűen. Ez egy magántulajdonban lévő bérlakás volt. A magántulajdonos eladta egy másik magántulajdonosnak, történetesen az akkori miniszterelnök kislányának, és az akkori miniszterelnök kislánya pedig per útján elvette tőlem. Engem bilincsbe verve vittek be a Markóba, nem is értettem miért. Ez mindig nagyon rossz jel, úgy hívják, hogy fehér ló. Valami újabb bűncselekmény, újabb disznóság merül föl, ettől minden elítélt retteg. A felperest úgy hívták, hogy Münnich Zsuzsa vagy Éva. Nem emlékszem már a keresztnevére. X. Y.-né, született Münnich Zsuzsa vagy Éva. A miniszterelnök lánya perelt be egy politikai bűncselekményért elítélt rabot, és hát furcsa mód, ő meg is nyerte a pert, mit szólsz hozzá? Úgyhogy mire én megérkeztem, már nem volt lakásom.

– Miskolcon kezdtél játszani?

– Az 63-ban volt, de addig borzasztó… Azt hittem, hogy a Madách Színház tagja vagyok, de kiderült, hogy fegyelmivel el vagyok bocsátva. Hát akkor megpróbáltam, hátha egy kicsit tudok rajzolni, tudok leveleket fordítani. Sehol semmi. Tisztességes munkát nem kaptam. Aztán Hont Ferenc, aki nekem főiskolai igazgatóm volt, de mint sztálinistát politikai okoknál fogva nem szerettem és kapcsolatom se volt vele, ő adott nekem fordítást, ő volt az egyetlen.

– Fordítást?

– Orosz darabokat fordítottam, természetesen csak szint alatt lévő, nagyon sematikus, nagyon szar szovjet darabokat fordíthattam, amikről ő biztosan tudta, hogy ezek még Magyarországon sem kerülhetnek színpadra, tehát nem fordulhat elő az az eset, hogy az én nevem rajta lesz a plakáton. De bocsánatot kérek, ezért kaptam ezer, ezerötszáz forintot, és akkor ez fontos volt. De más fordítást nem kaptam, fordítóirodától sem. Akkor egy festőművész kollégám, aki a Magyar Hirdetőnél bedolgozott, átengedett nekem néhány plakátot. Beadta a saját nevén.

– Szóval, mint néger?

– Igen, mint néger. És mi senkinek sem beszéltünk róla, mégis felplankolták, hogy ez nem az ő munkája, hanem az enyém. Ő fegyelmit kapott, engem két lábbal rúgtak ki. Akkor jelentkeztem segédmunkásnak. A Magyar Szellőző Műveknél nem vettek föl, mert a párttitkár kijelentette, hogy ellenforradalmár vagyok és a szocialista nagyüzemben rontanám az emberek hangulatát. Azt mondta, hogy a munkások nem tűrnének meg maguk között, lehet, hogy meg is lincselnének. A Fejér György utcában laktam, közel az Astoriához. Ott a sarkon ki volt írva, hogy segédmunkásokat felvesznek. Jelentkeztem, és a metrónál munkába álltam. Nagyon kellemetlen, degusztáló munka volt.

– Mit dolgoztál a föld alatt?

– A zsaluzóbrigádban dolgoztam. Lent meg volt építve ugye az a nagy lyuk, és folyt bele a víz. Akkor kell csinálni egy zsalut, megy bele a beton, de egy hónap múlva már folyik bele a víz. Akkor még egy falat kell zsaluzni, bebetonozni. Nem is értettem… A végén egy szűk kis patkánylyuk lesz a metróból? Ott láttam egy lezárt ágat, ami be volt betonozva, de egy kis ablakot hagytak rajta. Kérdeztem, hogy mi van amögött? Mondták, hogy víz. Feljött a víz és leállították. Miért jött be ide a víz? Hát azért, mert Budapesten vagyunk, és ezt a metrót olyan mérnökök tervezték, akik Moszkvához vannak szokva. Más talajviszonyokhoz. Fölmásztam egy láda tetejére és benéztem a kis ablakon. Két vagy három méter magasan állt a víz. Egy nyugatnémet vagy angol gyártmányú fúrógép bent maradt. Már nem tudták kihozni, azt is befalazták. Méregdrága gép volt. Ezt nem mesélték nekem, a saját szememmel láttam. Ott dolgoztam másfél hónapig, aztán közölték velem, hogy áthelyeznek máshová. Azt mondta a párttitkár, hogy azért helyeznek át, mert itt az Astoriánál szemet szúr, hogy itt vagyok. Negyven méterrel a föld alatt kinek szúr szemet, hogy itt vagyok? – kérdeztem. A párttitkár azt mondta, hogy az intézkedés a központból jött, vagy elfogadom, vagy ki vagyok rúgva. Megköszöntem, leadtam a gumicsizmát, fogtam a munkakönyvemet, és nem találkoztunk többet. Aznap föl sem vettem a pénzt, ami járt, azt hiszem, postán küldték utánam. Azután nagy nehezen következett egy szövetkezet, a MÜTEX, egy ilyen műanyag fröccsöntő vállalat, ahol három évet lehúztam. Itt csupa ilyen flepnis pasas dolgozott, mint én, rendőr, akit kirúgtak a rendőrségtől, ügyvéd, akit kirúgtak az ügyvédségből, volt rabok, bűnözők, szóval csupa ilyen megbízhatatlan fráter, mint én vagyok. A Damjanich utcában összegyűltünk és nyomtuk a fröccsöntőgépet. Ez az egészségre a PVC gőzök miatt káros munka volt. Mindegy… Ebből az időből szereztem azokat az ismereteimet, azokat a mindennél drágább és értékesebb élményeket, amelyek a magyar munkásosztályhoz fűznek. Akkor láttam, hogy mekkora a pazarlás. Láttam, hogy igazságtalan a számonkérés és a biztatás, hogy dolgozzatok jobban, tiétek a jövő, tiétek a gyár. Semmi sem a munkásé, semmi. Még az idejük sem.

– Aztán következett mégis a színház…

– Nem óhajtom véka alá rejteni, hogy egyik beadványt a másik után fogalmaztam, mint egy írnok, állandóan bombáztam őket a kérésemmel, hogy szeretnék visszakerülni a színpadra. Így jutottam el Aczél elvtársunkhoz. Azt hiszem, 62-ben… Kegyesen fogadott, tájékozatlannak mutatta magát, mint aki járatlan az én helyzetemben, egészen annyira, hogy megkérdezte, hol dolgozom, hol vagyok színész? Csodálkozott, hogy nem vagyok színész, amikor X. meg Y. már rég visszakerült a színpadra. – „Ha jól tudom, van magának külföldön rokona” – mondta Aczél, és ez számomra annyit jelentett, hogy kiválóan tájékozódott az ügyemben. Tudta, hogy a bátyám szökött fegyenc státusban tartózkodik Svájcban. Ugyanis, a státusa a mai napig is ez: tíz évre ítélt fegyenc, aki egyet leült, kilencet elszökött. – „Ha itthon ilyen nehézségekbe ütközik, miért nem kér tőlünk útlevelet, miért nem próbálkozik külföldön?” – Nem vagyok slágfertig ember, tipikusan lépcsőházi pasas vagyok, mindig minden utólag jut az eszembe, de most az egyszer jól válaszoltam. Azt mondtam neki, hogy Aczél elvtárs, nekem csakugyan vannak rokonaim a Szovjetunióban, mivel onnan származik a családom, de én nem szeretnék kivándorolni a Szovjetunióba, nem szeretnék orosz színész lenni, mert én magyar színész akarok maradni. Erre azt mondta: „Nagy kópé maga. Na majd meglátjuk a jövő évadban.” – Pár hétre rá megkeresett Ruttkai Ottó a Miskolci Nemzeti Színházból. – Így működött akkor az ország. Ha én akkor azt mondom, hogy kérek kivándorló útlevelet Svájcba a bátyámhoz? Akkor se kivándorló útlevél, se színház, se semmi.

– Vannak rokonaid a Szovjetunióban?

– Vannak, csak az én oroszországi rokonságom 1936–37 táján eltűnt. Elvesztek. Elfújta őket a szél. Édesanyámnak ott élt a testvére, aki a Vörös Hadsereg kötelékében őrnagyi rangban egy műszaki alakulatnál hídépítő tervezőmérnök volt. Prágából még tartottuk vele a kapcsolatot. De aztán 1936–37-ben elkezdődtek a Vörös Hadseregben a tisztogatások, valószínűleg ennek következtében tűnt el, és a családja is. Van két unokanővérem a Szovjetunióban, akik a bátyámmal és velem egyidősek, tehát nagyanyai korban lévők, akiknek nyilván van valahol családjuk, de ezeket én egész egyszerűen nem találom. Leningrádban látták őket utoljára, aztán eltűntek. Már a háború alatt kerestük őket, és 45 után is próbálkoztam a felkutatásukkal a követség és a Vöröskereszt útján, de mindenütt azt mondták, hogy ne is érdeklődjek. Jobb, ha nem kérdezősködöm. Úgyhogy eltűntek. Erre céloztam én akkor Aczélnak, hogy vannak ugyan rokonaim a Szovjetunióban, de nem szeretnék oda kivándorolni. – Igen, Miskolcra kerültem. Aztán József Attila Színház, Vígszínház. Majd érdemes művész, kiváló művész, Kossuth-díjas művész, és prototípusa lettem azoknak, akik megkötötték a maguk kompromisszumát a hatalommal. Ennek megvan az ára. Mindnyájan ismerjük az árát, bizonyos dolgok tabuk. Bizonyos dolgokról egész életünkben nem beszélhetünk. Ez kevés, hogy nem beszélhetünk. Nem is gondolhatunk rá. Kitöröljük az emlékezetünkből 1956-ot, s mindenkorra nem létezőnek tekintjük. Egy író legrosszabb esetben is a fiókjának ír, azzal a tudattal, hogy egyszer felnő az a nemzedék, amelyik megérti ezeket a műveket. Van Gogh és Gauguin is abból indulhattak ki, ha éhen pusztulnak is, ők járnak elöl. De egy színész ezt nem teheti meg. Ami a festőnek a vászon és az ecset, az nekünk ez a szarból, porból való, romló test. Egy szerepet nem lehet eltenni későbbre. Azért vállaltam minden megaláztatást, mert legbelül az volt a célom, hogy én igenis magyar színész akarok lenni.

– Ez érthető. A színpadi mesterség jelen idejű. Nem lehet majd eljátszani Rómeót, amikor Lear király életkorát közelítgeti a színész.

– Nem lehet másképp. Igenis, megköti az ember ezt a rohadt kompromisszumot. Nekem éppenséggel a pangás éveire esett a legtermékenyebb életkorom, ha egyáltalán lehet egy színész esetében ilyen szavakat használni. A Várkonyi-féle Vígszínházban otthonra leltem. Azt hiszem, hogy a Várkonyi színházában engem az én nívómnak megfelelően használtak. Nem nyomtak el és nem is futtattak túl, azt hiszem, pontosan azt a szerepkört töltöttem be a Vígszínházban, ami a képességeimnek megfelelt. Ezekben az években olyan művészi produkciókban vehettem részt, amik számomra feledhetetlenek, és meghatározták az életemet. Olyan művészkollégákkal, játszótársakkal kerültem egy színpadra, akikkel soha nem találkoztam volna, ha ezeket a kompromisszumokat én nem kötöm meg. Nyíltan ki merem mondani, nem hittem, hogy az én életem alatt bekövetkezik ez a politikai fordulat. Nem hittem, hogy az utcán még egyszer fogok lyukas zászlókat látni, hogy hallani fogom a szót: forradalom. Azt hittem, hogy majd az én gyerekeim vagy az unokáim a történelemkönyvből tanulják meg, hogy 1956-ban mi történt Magyarországon. Hogy az 1848-as forradalomhoz hasonló. De úgy hozta a sors, hogy én is megéltem ezt. Azoké a tisztesség, akik kibírták, kihúzták 33 éven keresztül, tűrtek, szenvedtek és nem kötötték meg a kompromisszumot. Minden tiszteletem az övék.

– És mit szólsz ezekhez az eseményekhez, melyek Magyarországon történnek. Bizakodó vagy, vagy kétkedő?

– Százszázalékosan bizakodó vagyok. Bizonyos vagyok abban, hogy ez egy megfordíthatatlan folyamat. Boldogság és végtelen megkönnyebbülés tölt el, és hála az atyaúristennek, hogy megengedte, hogy ezt megérhessem, hogy ezt én még lássam, ami az utcán zajlik, és amit a tv-ben látok, a rádióban hallok, az újságokban olvasok. De a saját személyemet nem tartom alkalmasnak arra, hogy bármiféle formában is szerepet vállaljak ebben a pálfordulásban.

 

A szállodából kilépve, szinte fényárba merülünk. A vadgesztenyefák sárguló lombjából a nyárutó melege folyik az utcára. Megtévesztően biztonságosnak és otthonosnak látszik a világ. Darvas Iván megjegyzi, hogy 1956 októberében pontosan ilyen idő volt. Nagy kék ég borult a város fölé, sütött a nap, meleg volt. Egészen november 4-ig tartott a jó idő. Akkor nyirkosan hidegre fordult.