Betoncellában a föld alatt – Csurka István

Este beszélgetünk Csurka Böszörményi úti lakásán. A redőnyt már leeresztette, de a világot nem tudta kirekeszteni szobájából. Az ingerült, rosszkedvű nyugtalanság, ami a város felett és az utcákon lebeg, átjön a falakon. Vagy már bent van a szobában, az íróasztalon halmozódó papír- és levélhegyek formájában? A telefonzsinór is az íróasztalára kúszik, s a dróton át hangok valahonnan. Gombokat nyomogat a tenyerébe simuló kicsi készüléken, aztán az aktatáskájában kutat, de nem találja az iratot. Bent felejtette az irodában… Ez új helyzet. Csurka, aki idáig zsebre tett kézzel átsétált az életen, aktatáskában keresgél, és „bent” tud felejteni egy iratot. Szokatlan ez egy táskátlan, irattalan embertől, aki idáig mindig „kint” volt. Tizenkét évvel ezelőtt a következő sorokat írhattam róla: „Csurka felfedezte, hogy el lehet bújni a komoly és a vidám arc mögé, egy életstílus vagy szenvedély mögé, szokások és játékok mögé, de el lehet bújni egy zavarba ejtő gondolat vagy a jó étvágy mögé is. Csurka a lófejek mögé bújt el. Lovakról beszél az írók között, vagy nem beszél. Esélyekről beszél a zsokékkal, idomárokkal, fogadókkal. Ha indulatai elragadják, a fogadási rendszerek és szisztémák etikáját szidalmazza. Csurka pontosan tudja, hogy neki lóversenyre kell járnia, a legnagyobb irodalmi viták és ütközetek közepette zsokékat szidni, lovakat dicsérni, vagy becsmérelni… Csurka igyekszik elhitetni velünk, hogy nem most él, hanem ötven évvel ezelőtt…” – Jelenthetem az olvasónak és a színházi közönségnek, hogy Csurka István előbújt, vagyis inkább kilépett a lófejek mögül. Nem most, legalább öt évvel ezelőtt, amikor részt vett a lakitelki megbeszélésen, aztán Nyugaton és Amerikában járva, cikkeket publikált magyar sorskérdésekről. Vállalta utána az itthoni eltiltást, a hosszú szilenciumot. Az Írószövetség 86-os közgyűlésén íróként politikai gondokat fogalmazott meg. Részt vett a Magyar Demokrata Fórum munkájában, s amikor az párttá alakult, belépett soraiba. Jelenleg az MDF elnökségének a tagja, s a párt lapjának, a Magyar Fórumnak a főszerkesztője. Csurka Istvánt 1957-ben, mint sok más egyetemistát és írót, letartóztatták és becsukták. Tizenkét évvel ezelőtt a forradalomról és a börtönélményekről csak futólag váltottunk szót. Most kizárólag arról beszélgetünk, hogy mi történt az íróval 1956 októberében az utcán, és letartóztatása után a börtönben.

– 1956-ban jelent meg az első könyved, a Tűzugratás, aztán jött az őszi forradalom és 1957-ben téged is letartóztattak. Ekkor te már befejezted a Színművészeti Főiskolát, vagy még hiányoztak vizsgáid?

– Nem végeztem még el, hátra voltak még vizsgáim és a diploma megvédése. Tulajdonképpen 56-ban és 57-ben már végzős hallgatója voltam a Színművészeti Főiskolának, de szeptembertől kezdve nem volt rendes tanítás, éltük a gyönyörű életünket, egészen a MUK idejéig, 1957 márciusáig. Engem a Márciusban Újra Kezdjük idején…

– Akkor tartóztattak le?

– Akkor vittek be.

– A közhangulat miatt, vagy más okból akadozott a tanítás? Ti itt Pesten számítottatok valamilyen változásra, vagy váratlanul, meglepetésként ért benneteket mindaz, ami októberben történt?

– Arra, hogy forradalom lesz és olyan, amilyen, arra nem számítottunk. De nagyon készültünk valamire, forradalmi volt a hangulat az egyetemeken és ezen belül a Színművészeti Főiskolán is. Ott is létrejött egy óriási nagy iskolagyűlés, amire alaposan felkészültünk. Ilyen gyűlések megelőzően voltak akkor már Szegeden, a Műegyetemen, a Jogi Karon, mindenütt, a főiskola sem akart lemaradni. Pontos dátumára már nem emlékszem ennek a gyűlésnek.

– A nyugtalanság ezek szerint már tavasz óta érzékelhető volt?

– Igen, tavasztól. De ez az iskolagyűlés, aminek hogy, hogy nem, én lettem az egyik vezérszónoka, valamikor szeptemberben volt. Ez kétségtelenül túlzás, de annyiban nem, hogy mire odajutottunk, hogy a gyűlést megtartsuk, többekben egy kicsit megnőtt, megduzzadt a félsz, és nem egészen arról beszéltek, amiben megegyeztünk, amiről kellett volna. Több szó esett a menza hiányosságairól, meg a tanítás kisebb jelentőségű dolgairól, mint a lényegről. Így én vettem magamnak a bátorságot és kiterítettem mindent. A leglényegesebb kérdésekről beszéltem, arról, hogy akik a főiskolát vezették, azok erre nem alkalmasak, és a főiskola nem maradhat le az általános felbuzdulásban más egyetemek mögött. Ennek érthetően nagy hatása lett, nemsokára bezárták az iskolagyűlést. A vezetők nem akarták, hogy tovább menjen a gyűlésezés. Aztán volt még egy-két hetük rá, hogy megtorló intézkedéseket foganatosítsanak. Elkezdték a saját szempontjaik szerint bemutatni a dolgot, és elkezdtek bennünket felelősségre vonni.

– Ez még szeptemberben történt?

– Szeptemberben és október elején. Aztán végül ebből semmi sem lett, a főiskola ifjúsága is áttörte a falat és október 23-án mi is ott voltunk a menetben. Mindez szoros összefüggésben volt az én letartóztatásommal, illetve internálásommal. Engem tulajdonképpen azért emeltek ki a főiskola társadalmából, mert úgy ítélték meg, hogy én vagyok a hangadó. Tehát egyike vagyok a hangadóknak… A végzettek és a nem végzettek között is, akik még ott voltak a főiskolán, voltak, akik nálam sokkal komolyabb forradalmi tevékenységet folytattak. De kimentek Nyugatra. Akik nem, azokat elfogták. Ilyen volt például Gáli Jóska, aki majdnem az életével fizetett a forradalmi cselekedeteiért.

– Évfolyamtársak voltatok?

– Nem, Gáli Jóska felettünk járt egy vagy két évvel.

– Felszólaltál az iskolagyűlésen, aztán október 23-án részt vettél a nagy diák- és munkásfelvonulásban… Ezenkívül mást nem csináltál?

– De, csináltam mást is. Benne voltam az eseményekben, de inkább csak mint figyelő ember. Amikor megalakult a Nemzetőrség, a Kilián laktanyában részt vettem az értekezleten, és én lettem a Nemzetőrség helyi parancsnoka. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de ez a tény.

– Ez a „helyi” azt jelenti, hogy a főiskolán?

– Igen, a főiskolán. Én írtam alá a nemzetőr-igazolványokat, én osztottam ki a fegyvereket, amiket egyébként nem használtunk. Így aztán rám hárult az a kötelesség is, hogy amikor láttuk az iszonyatos túlerőt, november 4-én és 5-én a diákszálló előtt a Stefánián, végtelen sorokban jöttek a szovjet tankok, eltüntessem a fegyvereket. Hallottuk és tapasztaltuk is, hogy ahol ellenállást gyanítanak, vagy valaki jelenti nekik, hogy fegyver van a házban vagy a diákszállóban, azt az épületet kíméletlenül szétlövik. Ezek a jelentők főleg a diákszállókra és a diákcsoportosulásokra hívták fel a figyelmet akkor. Lányok is laktak a diákszállón. Akkor nekem, mint a fegyverek kiosztójának, kötelességemmé vált, hogy még időben tüntessem is el a fegyvereket. Amikor volt egy kis szünet a tankok vonulásában, akkor egy öl géppisztollyal, golyószóróval átrohantam a túloldalra a széles Stefánián, és behajigáltam ott a központi tisztiház udvarára. Ott jó helyen vannak, gondoltuk. A fegyverek áthordásában egy barátom segített. Így nem lett semmi baja a diákotthon lakóinak, nálunk nem találtak fegyvert.

– Korábban utaltál rá, hogy többször is voltál életveszélyben. Az 56-os fegyverek eltüntetésére, vagy más szituációra gondoltál?

– Ez nem volt életveszélyes, csak kockázatos. Csak később jöttem rá, ha valaki látja a fegyverek átdobálását, később feljelenthetett volna. De nem jelentett fel senki. Nem tudtak semmiről. Ezt akár le is tagadhattam volna… Tudtomon kívül, a forradalom alatt kerültem életveszélybe. Mondtam már, hogy jártuk az utcákat, és mindenütt ott akartam lenni. A harcoknak egy kis szünetében álldogáltunk és szemlélődtünk a Mátyás téren, késő este volt, amikor váratlanul megszólaltak a fegyverek, és még mielőtt hasra vágódhattam volna, a fejem búbja fölött pár centiméterre csapódott be egy sorozat a falba. Rajta is maradt a hajam a vakolaton. Hát ez, ez egy reális mértékű életveszély volt. Ilyen szituációba akkor többször is belekeveredett az ember. Nem azt mondom, hogy kerestem a veszélyt, mert nem kerestem, nem akartam hősködni, de arra törekedtem, hogy mindenütt ott legyek, a jelenlétemmel, és ha tudok segíteni, a segítségemmel történjenek a dolgok. Arra törekedtem, hogy részese legyek az eseményeknek, rögződjenek bennem, meg tudjam is, hogy mi történik. Na, hadd tegyem hozzá, csak sokkal később következett be, hogy már tudtam is, mi történt. A forradalom alatt még nem ez volt a legnagyobb gondom. Borzasztóan tetszett minden, ami történt, nagyon jó volt élni, akármilyen véresek voltak is az események, nagyon jó volt benne lenni. De az ember éjszaka, vagy ha egy pillanatra magára maradt, akkor nem tudta tisztába tenni magában, hogy hol vannak a frontok, mi történik, mi lesz ebből, egyáltalán, mi az, ami történik? Mindez csak évek múlva tisztult le a magam számára.

– Miközben az utcákat jártad, hittél abban, hogy a forradalom győzedelmeskedik?

– Az eredményeket láttam. Ebben nem is csak hinni kellett, ezt-azt tapasztalni is lehetett. Már 25-én eredményeket könyvelhettünk el, már változott valami, történt egy nagy előrelépés, de aztán jött a parlamenti sortűz. Utána véres harcok következtek, de 27-én 28-án már ismételten érezhettük, hogy sikere van a forradalomnak, mert Budapestről kivonultak a szovjet csapatok. Érzékelni lehetett, hogy 30-ára tulajdonképpen győzött a forradalom. Mivel én az utcán voltam, ritkán hallgattam rádiót, így a nyugat felől áramló híreknek és a kelet felől beáramló szovjet csapatoknak későn jöttem a nyomára, vagy nem is értesültem róluk. Igen, én azt hiszem, elhittem, hogy győz a forradalom. Ez több volt, mint remény, aki benne volt, aki úgy érezte, hogy részese és csinálja, az nem is nagyon érezhetett mást. Ezen nem kellett gondolkodni. Ezen én sem gondolkodtam, azt hittem, hogy ez sikerült. Ezért volt olyan iszonyatos csalódás, mellbevágás november 4-e.

– A forradalom leverését hogyan élted meg?

– Amit az előbb mondtam, hogy el kellett dobni a fegyvereket, az azért néhány nappal később volt. Beszaladtunk a főiskolára hajnalban… Gondolkodtunk azon, hogy részt veszünk az ellenállásban, és eltelt jó néhány nap, mire kiderült, hogy ennek itt már semmi értelme nincs. Annyi tank volt a városban, mint az utcakő, a forradalom azonban nem ért véget. Azt mondhatom, a java akkor kezdődött. A fegyverek elcsitultak egy-két nap, vagy egy-két hét múlva. Talán tíz nap kellett hozzá, mire igazából mindenütt le tudták verni a forradalmat. De a munkástanácsok és az igazi belső ellenállás korszaka, a sztrájk, a foggal-körömmel megvívandó forradalom még csak akkor kezdődött. Mi azért még akkor is reménykedtünk. Az már látszott, hogy mindaz, amit a forradalom a csúcsán elért, azt most már nem tudjuk tartani, de abban bíztunk, hogy a forradalom célkitűzéseinek a javát fenn lehet tartani, tisztességes megegyezést lehet kötni. A tisztázáshoz el kell mondanom azt is, hogy akkor mi még húszévesek, vagy huszonkét-huszonhárom évesek voltunk, s a forradalom gerincét adó ifjúság annyira át volt itatva a szocializmus eszméivel, hogy azt el sem tudtuk képzelni, hogy polgári demokrácia lesz itt, vagy visszajönnek a tőkések. Ez nekünk eszünkbe sem jutott, ezek nevetséges vádak voltak. És ha valaki, akkor ez a felkelt ifjúság védte volna meg a szocializmust Budapesten. A tőkések visszatérésének mi semmi veszélyét nem láttuk, és minthogy ilyen tiszta volt a belső meggyőződésünk, úgy gondoltuk, hogy valamit azért elértünk, belátóak lesznek a legyőzőink. Akkor még elképzelhetetlennek tartottuk az akasztófák erdejét, és mindaz, ami bekövetkezett, és tulajdonképpen nem is látszott, mert akkor még sehol sem volt Kádár és a hatalma. Csak a szovjetek voltak itt Budapesten és a velük szemben álló magyar nép. Hónapoknak kellett eltelni, mire meg tudták magukat szervezni, beköltöztek a hivatalokba, elkezdődtek a megtorlások, és fel tudták számolni a sztrájkot. Ezek keserves napjai voltak a forradalomnak, de ezek feltétlenül hozzátartoztak a forradalomhoz.

– Amikor már lehetett látni, hogy jön a megtorlás, nem gondoltál disszidálásra?

– Nem. Decemberben lementem Békésre, beszéltünk erről, apám tanácsolta, hogy menjek el, én azonban úgy döntöttem, hogy nem megyek.

– Mikor tartóztattak le, milyen körülmények között? Az utcán, vagy a kollégiumban? Egyedül, vagy több emberrel együtt?

– Januárban visszaköltöztem a diákszállóba, miután feljöttem Békésről.

– A Ménesi útra?

– Dehogy. A Stefánia útra, akkor Vorosilovnak hívták, most azt hiszem, Népstadion út. Ott laktam a diákszállóban, de néha albérletekbe vonultam, mert érezni lehetett, hogy valami történni fog velem.

– Számítottál rá?

– Igen, mert itt-ott már kerestek, érdeklődtek utánam. Hol a diákszállóban aludtam, hol egy albérletben, végül aztán március 4-én, amikor elvittek, éppen a diákszállóban voltam. Akkor megszállták a diákszállót.

– Ez nappal történt?

– Nem, éjjel. Pontosabban hajnalban, fél három, három óra fele. Megszállták az épületet, házkutatást tartottak, rajtam kívül többeket is előállítottak. Körülbelül egy teherautónyi fegyveres érkezett és néhány civil. Fegyvereket kerestek, de nem találtak. Engem bevittek a főkapitányságra.

– Egyedül?

– Nem, rajtam kívül még egy diákot. Személykocsiba vagy mibe ültettek. A teherautó fedezte az utat, ötven-hatvan emberrel a platón.

– Ezek rendőrök vagy pufajkások voltak?

– Főleg pufajkások.

– Hová vittek és mi történt veled a vizsgálati fogságban?

– A Deák térre vittek, a főkapitányságra. A föld alatt többemeletnyi börtönrendszer van ott… Nem tudom, hány emeletből áll, mert az embernek nincs áttekintése az ilyen helyekről. Oda levittek és körülbelül egy hétig ott tartottak, aztán kihallgattak.

– Magánzárkában voltál?

– Mi öten vagy hatan voltunk egy zárkában, több volt a közbűntényes, mint a politikai. Elég sanyarú körülmények között voltunk ott lenn. Ez egy betoncella, ahol fent a mennyezeten éjjel-nappal ég a villany, és éjjel-nappal fújja be a gép az egyenletesen meleg levegőt, hogy ne fulladjanak meg a rabok, mert ablaka nincs. Nagy vasajtaja van, és van benn egy priccs. Eredetileg egy-, esetleg kétszemélyes cella volt, amibe ekkor négyen-öten voltunk bezárva. Egy idősebb embert, aki fuvaros volt, feketefuvarok miatt helyezték vizsgálati fogságba, a másik azt mondta, hogy házasságszédelgés miatt van itt, a harmadik paprikaügy miatt, állítólag téglaport árult paprika helyett. Akkor tényleg paprikahiány volt. Hogy valóban miért voltak ott, hát azt persze nem tudom, ezt mondták, és egy hét múlva elváltak az útjaink. Nem mondom, hogy ez a helyzet félelmetes volt, de nagyon kellemetlen. Az idős fuvarosnak hólyaghurutja volt, de nem mert kimenni. A cellában nem volt kibli, a vasajtón kopogva kellett kikéredzkedni. Ha valaki nem akkor kopogott, amikor ennek ideje volt, akkor kintről az őr elkezdett üvölteni, hogy melyik az, mit akar? Szidalmak röpködtek. Szegény öreg ettől félt, inkább toporgott és visszatartotta. Én mindig megszántam az öreget és kopogtam helyette. Amikor egy idő után jöttek, őt vezették ki, és elintézte a dolgát. Így éltünk itten a betoncellában.

– Következett a kihallgatás. Műfajilag ez kihallgatásnak vagy inkább vallatásnak nevezhető?

– Kihallgatásnak. Amennyiben a vallatáshoz kínzás és fizikai erőszak társul, akkor ez csak kihallgatás volt. De többen is álltak a hátam mögött, és fenyegetően viselkedtek. De nem nyúltak hozzám egy ujjal sem.

– Mit akartak tőled megtudni?

– Hogy mit csináltam, milyen szituációkban voltam, mi történt a főiskolán. Többször le kellett írnom az egész folyamatot, és többször el kellett mondanom. Kik mit csináltak a főiskolán? Lényegében milyen volt a magatartásunk?

– Mi volt a vád ellened? Született ítélet, vagy ítélet nélkül internáltak?

– Nem volt ellenem ítélet. Innen többszöri kihallgatás után átszállítottak a Gyűjtőfogházba, ahol már csak politikaiakkal és a forradalom miatt letartóztatottakkal voltam együtt. Ott is kihallgattak, ott voltam két vagy három hétig. Ennek a ciklusnak a végén egyenként lehívtak bennünket az irodára, és ott aláírtuk, hogy közbiztonsági őrizetbe helyezzük magunkat. Ezt kellett aláírni. Nem az volt a szövege, hogy kérem, de valamilyen beleegyező nyilatkozat volt, aminek az volt az értelme, hogy én hozzájárulok ahhoz, hogy engem közbiztonsági őrizetbe helyezzenek.

– Valamilyen okot, okozatot vagy vádat megjelöltek?

– Nem, mert ez közérdek volt… Az én érdekem, részben pedig a társadalom érdeke, hogy engem közbiztonsági őrizetbe vegyenek, szóval hogy tőlem meg legyen védve a közbiztonság. Vád nem volt, de általában aki internálva van, azt egy darabig nem vádolják.

– A Gyűjtőfogházból hová kerültél?

– Innen három hét múlva elvittek Kistarcsára.

– Ekkor te már tudtad és átérezted, hogy rab vagy?

– Ez hat hónapra kellett, hat hónapra szólt az aláírás. De az is rá volt írva, hogy ezt háromszor meg lehet hosszabbítani. Beljebb, beljebb is kerülhet az ember. Elvittek Kistarcsára, lényegében ott töltöttem a hat hónapos internálást, a két nyári hónap kivételével. Ez a két hónap volt az internálásnak a felhőtlen korszaka, mert kihoztak munkára. Lehetett jelentkezni, és én jelentkeztem. Gondoltam, jobb, ha nem osztom azoknak a nézetét, akik azt mondták, hogy ezeknek nem dolgozunk. Én a saját szervezetemmel törődtem, úgy gondoltam, ha munkára visznek, az elzártságon belül az egy bizonyosfajta szabadságot jelent. Nem bírtam a kistarcsai légkört. Akkor behoztak minket ide a városba, a Budaörsi úti laktanyába.

– Ha megengeded, én itt közbekérdezek. Te itt egy letartóztatott emberré váltál, rabbá. Hogyan élted át ezt a keserves szituációt? Elfogadtad, beletörődtél, vagy arra gondoltál, hogy meg kellene innen szökni?

– Nem így van. Rabként a Gyűjtőfogházban éltem, az alatt a két-három hét alatt, amíg ott tartottak, mert az börtön volt, és ott börtönkörülmények vettek körül, éppen csak rabruhát nem kaptunk. Ott többször bántalmaztak is bennünket, de nem kihallgatás közben, hanem csak úgy passzióból. Éjszaka nagyon nagy verések is voltak, meg akkor, amikor a kedvük tartotta. Ott szabályos börtönéletet éltünk, összezsúfolva voltunk nagyon. A Gyűjtőfogházban és Kistarcsán is. Amikor átkerültünk Kistarcsára, ott megint egy más miliő következett, mert ott egy nagyszabású lágerélet kezdődött. Hatalmas termek voltak ott akkor, ahol kétszázötven ember is összekerült egy nagy terembe.

– Ott voltatok négyen egy ágyban?

– Négyen egy ágyban, fejtől-lábtól aludtunk. Én büntetőszázadban nem voltam, de itt tulajdonképpen olyan büntetőszázadi körülmények voltak. Kétszázötven ember összezsúfolva, a fegyelmet részben magunknak kellett fenntartani, a szobaparancsnokok által. Reggel meg kellett ágyazni, a pokrócokat elvágólag hajtva, éle legyen a pokrócnak, ez a katonáéknál is így volt. De itt kitolás is járult az ügyhöz, a naposok feldúlták, szétszedték, felvágták a szalmazsákokat, szétszórtak mindent. Össze kellett rakni. Bejöttek megint, előzőleg rákent egy csomó port az ujja hegyére, és végighúzta az ágyon. Felmutatta, hogy poros, újra kellett kezdeni az egészet. Ilyen kitolások és fenyegetőzések mentek, nagyon rossz volt a légkör. Az emberek ott egymással összezárva, tudod, nyomasztó volt.

– A bizonytalanság érzése, hogy mindez meddig tart, megviselt benneteket?

– Részben azért, mert hát ott volt ugye a beljebb, még beljebb csúszás lehetősége, s ezenkívül állandóan folytak a kihallgatások. Szabadultak emberek. Nem töltötték le a hat hónapot, mégis kiszabadultak, és aztán akkor egy hónap vagy két hét múlva visszakerültek. Ez volt a legerősebb pszichológiai fegyver az emberek bizonytalanságban tartására. A másik meg az, hogy nem tudod, meddig vagy internálva, mert a kihallgatások ugye úgy végződtek, hogy te azt érezd, hogy ez egy kegyelem, ez egy kegy, hogy te csak internálva vagy, akármelyik percben áttehetik az ügyedet a bíróságra, ügyészségre, és akkor… Az is mindennapos jelenség volt, hogy valakit hívattak, kihallgatták, aztán pakolás összes cuccal, és hát ott már többet nemigen találkoztunk. Állandóan ez ment, esélylatolgatás, mi lesz velünk, mi lesz velem, mi lesz a másikkal? Hát egy huszonkét, akkor már huszonharmadikba léptem, egy huszonhárom éves ember persze könnyebben fogja fel ezeket a dolgokat, és magát a fizikai gyűrődést is könnyebben viseli el.

– Kiss Dénes emlegette, hogy Tarcsán együtt voltatok. Kikkel voltál még együtt?

– Dénessel, igen, Kiss Dénessel, Kovács Zoltánnal, Hajdú Demeter Dénessel, Dénes Jánossal már a Gyűjtőben is együtt voltam. Dénes János a Központi Munkástanács tagja volt, a Kőbányai Munkástanács vezetője. Ő szegény sokkal hosszabban bent maradt. Őt elítélték a bíróságon is, hat évet ült. Korábban szabadult Kiss Dénes, nem tudom, hogy az ő ügye hogyan végződött.

– A Hajdú Demeter az…?

– Ő is egy Fórum-tag, most a csepeli MDF vezetője. Írogat, érdekes cikkei jelennek meg Erdélyről. A fiával és a menyével együtt csinálják az Erdélyi Művészeti Alapítványt, ő is ennek a szervezője. Az ilyen egyívású, egykorú legényekkel sokat beszélgettünk ott bent. Hozzájuk képest én ugye már jelen voltam az irodalomban, megjelent a könyvem. Mindig kapacitáltak, hogy beszélgessünk az irodalomról, de én elhárítottam, mondván, hogy ez nem alkalmas világ arra, hogy irodalomról beszélgessünk.

– A vallatóid főiskolásként kezeltek, vagy tudták, hogy író vagy?

– Pontosan tudtak rólam mindent.

– Ezt érzékeltették valamilyen szöveggel?

– Nem… Én csak a kérdésekből sejtettem, hogy mi folyik odakint és milyen perek vannak. Érdeklődtek az írókkal való kapcsolatom iránt is, de tőlem nem vezettek szálak az Írószövetségbe, mert akkor nem tartottam fontosnak, hogy ott megjelenjek. Előzőleg már felvettek, és az nagy megtiszteltetés volt akkor is. Rajta voltam az egyik bécsi hajón. De 1956-ban a forradalom alatt egyszer sem voltam az Írószövetségben.

– A nyári két hónapban hová vittek dolgozni?

– Itt kellett dolgoznunk a Budaörsi úti laktanyában. Előzőleg szovjet alakulatok állomásoztak itt, és utánuk kellett kitakarítani. Nem azt mondom, hogy könnyű és gusztusos munka volt, mert az illemhelyek igen hamar eldugulhattak, és a nehéz időkben úgy látszik, nem tetszett nekik kimenni. És elég vastagon, nemcsak a sarkok, hanem a terem nagy része… Ezt kellett kitakarítani.

– Ezt csináltátok két hónapig?

– Egész nyáron ezt csináltuk százan. Hát ablakokat lemosni, kimeszelni… Ez egy tatarozás volt, és itt kellett kezdeni. Nem volt könnyű, tíz-tizenkét órát dolgoztunk, nem is tudom már pontosan mennyit, de akkor ott a laktanya területén viszonylag szabadabban éltünk. Nem smasszerok, hanem honvédek őriztek bennünket.

– Kint laktatok a Budaörsi úton, vagy naponta visszavittek benneteket Kistarcsára?

– Nem, nem… Ott laktunk a Budaörsi úton, ott volt a körlet. Ezt akkor be kellett tartani, de emlékszem, hogy még futballoztunk is. És találkozhattunk a rokonainkkal. Előbb-utóbb megtudta a család, és akkor a kerítésen keresztül beszélgethettünk. És anyagokért kijártunk a városba teherautón. Láttuk az utcát és az embereket. Nyitott platójú teherautón végigszáguldottunk a városon, ez is nagy élmény volt egy rabnak.

– A bezártság, a börtön a legtöbb embert megváltoztatja. Tizenkét éve azt mondtad, hogy ez az internálás hozzájárult a szellemi érésed meggyorsulásához. Átrendeződtek a dolgok, vagy megkeményedtek?

– Először is jobban megismertem magamat és rengeteg embert megismertem a táborban. Igen közelről, olyan közelről is, amilyen közelről már nem akartam megismerni bizonyos magatartásokat. Nem a fizikai közelségre gondolok. Látni embereket, akik ugyanúgy forradalmároknak voltak nevezhetőek, mint én, látni fellobbanásokat, hősies tartásokat, olyan embereket, akik nyugalommal, természetes belső biztonsággal élték át a megpróbáltatásokat, amíg mások összeroppantak. Ez volt az, amire akkor céloztam.

– Bent készítettél jegyzeteket? Írtál valamit?

– Olyanok voltak a körülmények, hogy semmit sem lehetett írni. Papír, ceruza nem volt, és a bizonytalansági állapotában az ember képtelen gondolkodni.

– Be tudtál illeszkedni a fogolyéletbe?

– Igen, azt hiszem.

– Elfogadott életformává kezdett válni? Hogyan élted át?

– Amikor a munka végeztével visszakerültünk, rosszabb volt. Meg is változtak addigra a körülmények. Nem voltak kegyetlenebbek, riasztóbbak, de addigra az ember megtapasztalta, hogy egy elítélt, bezárt állapotban is vannak a szabadságnak fokozatai. Kikerültél munkára, és akkor boldog voltál, mert úgy voltál rab, hogy kimehettél a városba, kiláttál az ablakon. Nem ugráltattak mindig, mert hiszen el kellett végezni a munkát, és ha elvégezted, akkor magad voltál és magad osztottad be magadnak, hogy mit csinálj. Ez sokat jelentett ahhoz képest, ami bent várt bennünket, amikor visszavittek. A táborban nincs mit csinálni, ugráltatnak, büntetnek, ki vagy szolgáltatva. A kiszolgáltatottság a rab életében a legkeservesebb dolog. Nem vesznek emberszámba, ugráltatnak, parancsolnak, megaláznak még akkor is, hogyha nem csináltál semmit. Van ugye rendje a dolognak, reggel felkelés pontos időben, megcsinálod a körletedet, de nem ülsz le, ott kell lesned az ajtót, hogy rajt ne kapjanak valami fegyelmezetlenségen. A szobaparancsnok is figyel, aki fél, akinek be kell tartani a szabályokat, az is őrködik rajtad, hogy ne ülj le, így legyél. Ez mind megalázó. Persze tele volt az élet ma már mulatságosnak látszó jelenetekkel. Időnként egészségügyi vizsgálatokat tartottak. Ez úgy kezdődött, hogy kinyílt az ajtó és a felcser beordított a terembe: – Hulla van? – Nincs – felelte az egészségügyi. Másnap aztán, amikor több volt a beteg és a gyengélkedő, beecsetelték a torkukat. Nem tudom, mit kezeltek ezzel. Nem örültek a betegeknek. De nekem nem volt soha semmi bajom.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb? A kiszolgáltatottság vagy az összezártság és a büdösség?

– A megalázás. Az, hogy ilyen módon ki vagy szolgáltatva. A kiszolgáltatottság és a bizonytalanság. De lehet, hogy másnak más volt. Én akkor egy jó fizikumú, egészséges fiatalember voltam, sportember tulajdonképpen, így ezek a részei a dolognak nekem meg se kottyantak. De a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság nyomasztó volt.

– Félelem, dac, vagy bosszú érzése támadt benned? Hogyan reagáltad le a megaláztatásokat?

– Ilyen nem volt, és most sincs bennem. Soha nem is jutott eszembe. Ahogy most hallgatom ezeket a visszaemlékezéseket a rádióban, és olvasom másutt, eléggé egyöntetűen jön ki az emberekből, akik hasonló sorsot, és az enyémnél százszorta komolyabb megpróbáltatásokat éltek át, hogy eszükbe sem jut bosszúért kiáltani. Ez nem alakult ki. Azt hiszem, aki ezeket átéli, és minél többet él át belőle, megtanulja, hogy az ember gyarló. A társadalom és a saját jól felfogott érdekében azt kívánja, hogy ne a bosszú és a megtorlás erői alakítsák a történéseket.

– Amikor közeledett az első hat hónap vége, tervezgetted már, hogy mit csinálsz, ha kiszabadulsz? Valamilyen jövőkép kialakult benned?

– Az embernek a leghőbb vágya az, hogy szabad legyen, és találkozhasson szeretteivel. Én nagyon sokat gondoltam arra, hogyan viseli el az anyám meg az apám ezt a helyzetet. Apám súlyos szívbeteg volt (angina pectoris), és attól féltem a legjobban, hogyan viseli el az én bezárásomat. Anyámat is nagyon megviselte a dolog, ő fogadalmat tett és böjtölt. Akkori fogadalmának megfelelően azt hiszem, még a mai napig is böjtöl. Rájuk gondoltam, meg az életre. Nem tűnődtem azon, hogy mi van odakint, és mihez kezdek, ha nem fejezhetem be a főiskolát. Mi lehet úgy belőlem? Amíg bent van az ember, ez mind jelentéktelen kérdés. Csak arra gondol az ember, hogy ki, kijutni innen, és együtt lenni.

– A házasságokat és a szerelmeket is próbára tette a börtön. Futószalagon folytak a válóperek. Téged várt kint valaki?

– Igen, igen… Az első feleségem. El is vettem utána nemsokára, amikor kiszabadultam. Egy fiam született tőle. Ő látogatott, noha megmondtam neki, hogy nem tudom, mi lesz velem, nem irányítom a sorsomat, felszabadítom, tegyen, amit akar. Kitartott mellettem, eljött a beszélőre. Arra vágytam, hogy vele találkozzam.

– Mondtad, hogy nem szoktál álmodni, pontosabban egyszer álmodtál a prágai utcáról. A börtönben sem álmodtál?

– Rémálmaim voltak a nehéz napokban. Amikor a gyűjtőbe kiszállítottak bennünket, elkövetkezett a legnehezebb korszakom, az ott rémes állapot volt. Ahogy megérkeztünk, mindjárt véresre vertek bennünket, órákig állítottak a fal mellett, és később is… Nem volt különösebb tétje, mert nem kapcsolódott kihallgatáshoz, csak egy ilyen szadista meghurcolás volt. Meg talán azért nem öltek senkit. De ott egyébként is rémes állapotok voltak, kínozták az embereket, éjszakánként vallatások is folytak. Üvöltő emberek, megőrült emberek, jajveszékelés hallatszott a folyosón. Ott azt hiszem, fel-felriadtam, mert engem is kegyetlenül helybenhagytak, és ez nagyon nehezen múlik el az ember életéből. Ott voltak ilyen álomból felriadásaim. A munkán már nem, mert ott elfáradtunk estére és a fáradtság jó karban tartja az embernek a lelkét.

– Kistarcsán valamennyien politikai foglyok voltatok. Az ügy, az ország sorsa tovább foglalkoztatott benneteket?

– Ezt én nem mondhatom el így. Az embert egy ilyen helyzetben elsősorban a saját sorsa érdekli. Természetesen az összefüggéseket latolgatja, vizsgálja, hogy merre fordulnak a dolgok, és ennek következtében én mikor szabadulok? De úgy, ahogy egy szabad ember, vagy ami most folyik például, amikor az ember politizál, nem gondolkodtunk az ország sorsáról. Ilyen nem volt. Néha bejutott hozzánk az utcáról valami hír, valami újság, amiben talán egy kis szándékosság is volt. A hirtelen behozottak elbeszéléseiből, becsempészett kis levelekből, ebből-abból azért valamit tudtunk, és akkor elkezdtünk következtetni. Amikor lehetőség volt rá, akkor állandóan folyt köztünk az eszmecsere arról, hogy mi van kint, és abból mi háramlik ránk, lesz-e amnesztia? Ez volt benn állandóan. Jöttek a hírek, hogy lesz amnesztia… Kádárnak voltak különböző kijelentései május táján. De például azt, hogy mi történt Nagy Imréékkel, csak akkor tudtam meg, amikor kiszabadultam.

– Mikor szabadultál? Hogyan tudtad meg, hogy most szabadulsz? Egyedül engedtek el, vagy többedmagaddal? Mi volt akkor? Tél, tavasz, délelőtt, délután?

– A vége felé többször is kihallgattak. Visszamentem, megint kihallgattak, és egyszer aztán jöttek értem, közölték velem, hogy az összes csomagommal jelentkezzem. Azt hiszem, délelőtt volt. Akkor egyedül szabadultam. Akkor nem tudtam, hogy nem értesítenek senkit, hogy kiengedik.

– Mi volt akkor, tavasz vagy nyár?

– Hát akkor már szeptember volt, nagyon szép idő.

– Elengedtek Kistarcsáról és felültél a HÉV-re? Van ott HÉV?

– Van, igen, HÉV-re.

– Mit csináltál az első órákban?

– Elmentem a nagybátyámék lakására, ott voltak már a szüleim is. Ezt egy előző beszélőn megüzenték nekem, közelebb akartak lenni hozzám. Amikor beállítottam, a boldogság maximuma.

– A menyasszonyod is ott volt?

– Nem, de aztán értesítették.

– Rendőri felügyeletet elrendeltek?

– Nem rendeltek el rendőri felügyeletet, de jelentkeznem kellett a rendőrségen. És akkor mindjárt elkezdődött az, hogy mi lesz velem? A többiek már levizsgáztak, némelyek már állásba kerültek. Akkor egy hét múlva visszamentem a főiskolára, hogy letegyem a vizsgáimat, ami még hátra volt. Nem nagyon egyeztek bele, de akkor még Olthy Magda volt az igazgató. Olthy Magda jóindulatú volt velem, és megengedte, hogy levizsgázzak. Letettem a vizsgáimat, ha nem is a tudásom szerint. De arról szó sem lehetett, hogy én elhelyezkedjem. A többieknek, akikkel egy osztályba jártam, valamilyen állásuk már volt, de nekem be kellett érnem azzal, hogy van diplomám.

– Mihez kezdtél? Hová mentél dolgozni?

– Akkor elkezdtem írni. Mindent írtam. Nemsokára elvettem az első feleségemet és az ő fizetéséből… Én pedig ahol tudtam, elhelyeztem egy-két dolgomat. Sokfelé segítő kéz nyúlt utánam, ahol lehetett, ott helyt adtak az írásaimnak. B. Nagy Laci mindjárt elvitt a Kortárshoz, életemben először jelentem meg ott. Akkor írtam a Lakók és ripacsok-at. Újságokba dolgoztam, filmkritikát írtam, aztán elkezdtem regényt írni. 59-ben hál’ istennek meg is jelent a regényem.

– Öncenzúra nem volt benned?

– Hát, nemcsak öncezúra… Hát milyen volt akkor az irodalom? Akkor írtam a Hamis tanú-t, amiben az öncenzúra jelei nyilván felfedezhetők. Találtam egy olyan formát, amiben jól ki tudom beszélni magamat, el tudok rejtőzködni bent, mert hogy ilyen monológ összeépítésből alakult ki ez a regény. Valószínűleg abból kifolyólag, hogy ne nekem kelljen beszélnem, vagy keveset beszéljek, az alakjaim beszéltek helyettem, úgy írtam meg a regényt.

– Több mint tíz éve azt mondtad, hogy a politika központi, lényeges helyet foglal el az életedben. Az író nem fordíthat hátat a politikának. Akkor, régen legfeljebb művekkel politizáltál, most viszont egy párt, az MDF vezető politikusa vagy. Hogyan érzed magadat ebben a szerepben?

– Igen, de hát ez 33 évvel az után történik, az után a korszak után, ami hosszú évekig tartott, és ilyesmi eszébe sem juthatott az embernek, örült, hogy élt, és minden lehetőséget megragadott, hogy megjelenjen. Előttem akkoriban egy követelmény állt, a megélhetés érdekében olyan műveket írni, olyan tevékenységet folytatni, amiben nincs azonosulás a fennálló rendszerrel és nincs az átkos múlt kritikája. Elkezdtem filmeket írni, elsősorban megélhetési célból. Forgatókönyveket írtam, és ez nem tartozik hozzá a szorosan vett életművemhez. Meg kellett ugye élni. Semlegesség, ez volt akkor a lehetséges maximum. Évek teltek el, míg az ember valamelyes ismertségre tett szert, valami tőkét felhalmozott, amiből kiindulva elkezdhette kiszélesíteni a tevékenységét. Szerintem legalább két-három kötetet kiad az ember, amíg megtalálja a hangját. Ezzel küszködtem. Aztán a hatvanas években megírtam azokat a műveimet, amelyek talán jellemeznek engem. A hatvanas években vettem a bátorságot arra, hogy utalás formájában… Hogy már ne legyek semleges. Akkor írtam a Ki lesz a bálanya? című darabomat, amiben tulajdonképpen a helyzetünkről beszélek. De ez még egyáltalán nem volt direkt politizálás. A többé-kevésbé közvetlen politizálás, ezt te is tudod, az Írószövetségben kezdődött. Már a 76-os közgyűlésen, és aztán számomra a 81-es közgyűlésen, illetve az azt megelőző korszakban. Cseres is elmondta tegnapelőtt, ez volt a mintája tulajdonképpen a rendszer kritikájának és az ellene való fellépésnek, ami az Írószövetségben történt. Ahogy az Írószövetség meg-megújuló vezetősége kiharcolta magának a titkos szavazás jogát, ahogy aztán élt ezzel a titkos szavazással, ahogy megpróbálta magát megtisztítani azoktól az elemektől, amelyek akadályozták a működésében, aztán megpróbált szembeszegülni a hatalommal. És megkapta ennek fejében a nagy pofonokat is, a hatalmas visszatorlásokat, hát ez tulajdonképpen ennek a rendszernek a széteséséhez vezetett, illetve annak a mintája volt. Nagyban, az egész társadalomban is hasonlóan történt, az írók kivívták maguknak a szabad választás jogát, és most már a társadalom is kivívja, és talán most már nem sok választ el tőle, hogy az egész társadalom eljusson a szabad választásokig. Közvetlenül ez vont bele engem a politikába. És továbbra is az Írószövetségben lezajlott események, az, hogy már az elnökség tagja voltam, amikor Csoórit eltiltották, és megírtam azt a levelet, amiben tiltakoztam Csoóri eltiltása ellen. Ezt nem szántam politikai tettnek, de tulajdonképpen egész politikai alapállásom így alakult ki, mert hónapokig erről vitatkoztunk, tűri vagy nem tűri, mit csinál a hatalom ezzel a levéllel. Akkor ez elindult szamizdatként az országban, másolták, rejtegették, válaszoltak rá, fenyegetőztek, ebből alakult ki az a helyzet, hogy most már nyakig benne vagyok a politikában.

– A nagypolitika játékszabályai, azt hiszem, azért mások, mint az Írószövetségen belül megvívott harc stílusa. Különösen most, amikor elég sok párt lépett a nyilvánosságra, s politika címén furcsa, viszolyogtató dolgok is történnek néha. Ebben egy író hogyan találja föl magát, nem keseredsz el néha?

– Sokszor bizony nagyon nehéz. Nagyon nem nekem való ilyen harcokban részt venni, de megfutamodni gyávaság lenne, nagyon elítélném magamat, ha most a harc befejezése előtt az első nagy eredmény, tehát a választások előtt abbahagynám a politizálást. Persze ezt meg kell tanulni. Nem szabad, hogy elhitesse magával az ember, hogy ért a politikához. Annyi történt, hogy az ember megismerte, vagy jobban megismerte belülről is ezt a világot, ezt a hatalmat. Ezeket a tapasztalatokat és ismereteket tudja beleadni a további munkába.

– A népszavazás után, és a választások előtt bizakodó vagy az ország sorsát illetően, vagy inkább borúlátó?

– Én mindig egy kicsit borúlátó vagyok. Most is aggódással figyelem a fejleményeket. Vajon helyes úton jár-e ez a magyar társadalom, amikor ezzel a békés átmenetével esetleg kevesebbet ér el, mint a most kapcsoló, később mozduló népek itt a környezetünkben? A csehek és a keletnémetek, akik egy ugrással, egy hirtelen mozdulattal vetik le a régit, és csinálják meg azokat a dolgokat, remélem, sikerül nekik, amiket mi évekig, hosszú pártküzdelmeinkben, politikai harcainkban, mintegy alkotmányos módon, igaz békésen, különösebb atrocitások és véráldozatok nélkül értünk el. De vajon nem kötöttünk-e megint egy rossz, előnytelen alkut? Ez aggaszt engem. Azt, hogy „megint”, nem az 1867-es kiegyezésre értem, amely sikernek számított, de később sok hibája ütközött ki. Most is nagyon meg kell néznünk, hogy mibe egyezünk bele. Itt most elsősorban a gazdasági kérdések azok, amelyekre nagyon oda kell figyelni. Ennek a politikai rendszernek a lebontása most már szinte kézzelfogható közelségbe került, napirenden van, magamagát számolta föl, de folyik ugyanakkor egy másik hatalom felépülése ezeken a romokon, ezek között a viszonyok között. Folyik a vagyon átírása, átmentése, az elit új szerepekbe való bebújása, ami veszélyes következményekkel jár. Nem tudom, hogy nemzeti sorskérdéseinket ezen az úton megoldhatjuk-e? Nem tudom, hogy így, az esetleg piacivá váló társadalom nem rak-e még nagyobb terheket az eddig is agyonterhelt népre? Lesz-e több gyerek, lesz-e több mosoly? Nem azért utalok ezekre, hogy most azonnal meg kell oldani mindent, nem akarok hirtelen követelményeket támasztani, de vajon nincs-e rosszul programozva ez az átalakulás? Ezek azok a gondok, amelyek engem most az aktuálpolitikai ügyek közepette kétséggel töltenek el.

– Ha kinyitja az ember a tévét, ott ülsz egy asztal mellett és politikusokkal vitatkozol. Bent vagy az MDF elnökségében, lapot szerkesztesz. Ilyen körülmények között jut még időd a régi passziókra? Jársz még lóversenyekre, le tudsz ülni kártyázni?

– Nem… Csak egész, teljes magamat az ügynek adva tudok részt venni a politikában. A lóverseny nem érdekel akkor, ha nem tanulmányozhatom a lovakat előtte. Néha még a lábam kivisz egy fél órára, de nincs rá időm és nincs rá energiám. Kártyázásra sincs, semmire. Ez is arra int, hogy most már ezt a politizálást abba kell hagyni. Így nem élet az élet.

– Az író most mit csinál a politikus Csurkában? Ír még titokban, vagy felfüggesztette magát? Mi a helyzet?

– Még az a szerencse, hogy itt áll készenlétben az író és figyelmeztet. Ha az ember ilyen mezőre téved, ahol még soha nem járt, amelyik ellenséges mező, sok a vadállat, sok a gödör és az akna, a veszély, veszély olyan értelemben is, hogy kivetkőzik magából az ember, elveszti önmagát, silányodik, jó, ha ott áll készenlétben egy valamikori író, pontosabban annak a szemlélete és magatartása. Így még meg tudom kérdőjelezni magamat egy-egy nyilatkozat után. Jövök ki a termekből, magamra maradok és eszembe jut, hogy ejnye, azért ezt nem kellett volna mondani. Amit az ember harminc nem tudom hány éven keresztül gyakorolt, nem is magát az írást, hanem az íróként való létezést, az írói szem és fül munkáját, azt nem tudja magában becsukni az ember, nem tudja bedugaszolni. Talán még nem tartok ott, hogy a politikus teljesen eluralkodjék bennem, és elfojtsa az írót. Ezért sok szemrehányást is kapok, belülről is jön a kérdés: miért vagyok indulatos? Taktikázzak egy kicsit – mondják. Nem tudom megtenni, egyszerűen nem is veszem észre, néha megszólal bennem valami, és akkor azt ki kell mondani. Ezt egy vérbeli politikus soha nem teszi.

– Talán már nem is akarsz képviselőként indulni? Úgy gondoltam, bizonyára van egy ilyen elképzelése az MDF-nek vagy talán neked is?

– Igen, ezt éppen a napokban fogjuk megbeszélni, valószínűleg ennek meg kell történnie. Ez egy közös döntés lesz, összeállítjuk a listát, ki indul képviselőnek, miért ő, és egyénileg indul-e? Remélem, ez már egy szelídebb politizálás lesz, ha netán bejutunk. És akkor még mindig itt marad a lap, amit gondozni kell a választásokig, és meg kell tartani a jövőben is.

 

Csurka fáradt. Felemeli az aktatáskáját, beletúr, de a keresett iratot továbbra sem találja. Nyilván bent hagyta a szerkesztőségben, vagy talán nem is létezik ez az irat, amit keresnek rajta? Tűnődve néz, nehézkesen feláll, aztán elneveti magát.