Írók, színészek, börtönök

 

Betoncellában a föld alatt – Csurka István

Este beszélgetünk Csurka Böszörményi úti lakásán. A redőnyt már leeresztette, de a világot nem tudta kirekeszteni szobájából. Az ingerült, rosszkedvű nyugtalanság, ami a város felett és az utcákon lebeg, átjön a falakon. Vagy már bent van a szobában, az íróasztalon halmozódó papír- és levélhegyek formájában? A telefonzsinór is az íróasztalára kúszik, s a dróton át hangok valahonnan. Gombokat nyomogat a tenyerébe simuló kicsi készüléken, aztán az aktatáskájában kutat, de nem találja az iratot. Bent felejtette az irodában… Ez új helyzet. Csurka, aki idáig zsebre tett kézzel átsétált az életen, aktatáskában keresgél, és „bent” tud felejteni egy iratot. Szokatlan ez egy táskátlan, irattalan embertől, aki idáig mindig „kint” volt. Tizenkét évvel ezelőtt a következő sorokat írhattam róla: „Csurka felfedezte, hogy el lehet bújni a komoly és a vidám arc mögé, egy életstílus vagy szenvedély mögé, szokások és játékok mögé, de el lehet bújni egy zavarba ejtő gondolat vagy a jó étvágy mögé is. Csurka a lófejek mögé bújt el. Lovakról beszél az írók között, vagy nem beszél. Esélyekről beszél a zsokékkal, idomárokkal, fogadókkal. Ha indulatai elragadják, a fogadási rendszerek és szisztémák etikáját szidalmazza. Csurka pontosan tudja, hogy neki lóversenyre kell járnia, a legnagyobb irodalmi viták és ütközetek közepette zsokékat szidni, lovakat dicsérni, vagy becsmérelni… Csurka igyekszik elhitetni velünk, hogy nem most él, hanem ötven évvel ezelőtt…” – Jelenthetem az olvasónak és a színházi közönségnek, hogy Csurka István előbújt, vagyis inkább kilépett a lófejek mögül. Nem most, legalább öt évvel ezelőtt, amikor részt vett a lakitelki megbeszélésen, aztán Nyugaton és Amerikában járva, cikkeket publikált magyar sorskérdésekről. Vállalta utána az itthoni eltiltást, a hosszú szilenciumot. Az Írószövetség 86-os közgyűlésén íróként politikai gondokat fogalmazott meg. Részt vett a Magyar Demokrata Fórum munkájában, s amikor az párttá alakult, belépett soraiba. Jelenleg az MDF elnökségének a tagja, s a párt lapjának, a Magyar Fórumnak a főszerkesztője. Csurka Istvánt 1957-ben, mint sok más egyetemistát és írót, letartóztatták és becsukták. Tizenkét évvel ezelőtt a forradalomról és a börtönélményekről csak futólag váltottunk szót. Most kizárólag arról beszélgetünk, hogy mi történt az íróval 1956 októberében az utcán, és letartóztatása után a börtönben.

– 1956-ban jelent meg az első könyved, a Tűzugratás, aztán jött az őszi forradalom és 1957-ben téged is letartóztattak. Ekkor te már befejezted a Színművészeti Főiskolát, vagy még hiányoztak vizsgáid?

– Nem végeztem még el, hátra voltak még vizsgáim és a diploma megvédése. Tulajdonképpen 56-ban és 57-ben már végzős hallgatója voltam a Színművészeti Főiskolának, de szeptembertől kezdve nem volt rendes tanítás, éltük a gyönyörű életünket, egészen a MUK idejéig, 1957 márciusáig. Engem a Márciusban Újra Kezdjük idején…

– Akkor tartóztattak le?

– Akkor vittek be.

– A közhangulat miatt, vagy más okból akadozott a tanítás? Ti itt Pesten számítottatok valamilyen változásra, vagy váratlanul, meglepetésként ért benneteket mindaz, ami októberben történt?

– Arra, hogy forradalom lesz és olyan, amilyen, arra nem számítottunk. De nagyon készültünk valamire, forradalmi volt a hangulat az egyetemeken és ezen belül a Színművészeti Főiskolán is. Ott is létrejött egy óriási nagy iskolagyűlés, amire alaposan felkészültünk. Ilyen gyűlések megelőzően voltak akkor már Szegeden, a Műegyetemen, a Jogi Karon, mindenütt, a főiskola sem akart lemaradni. Pontos dátumára már nem emlékszem ennek a gyűlésnek.

– A nyugtalanság ezek szerint már tavasz óta érzékelhető volt?

– Igen, tavasztól. De ez az iskolagyűlés, aminek hogy, hogy nem, én lettem az egyik vezérszónoka, valamikor szeptemberben volt. Ez kétségtelenül túlzás, de annyiban nem, hogy mire odajutottunk, hogy a gyűlést megtartsuk, többekben egy kicsit megnőtt, megduzzadt a félsz, és nem egészen arról beszéltek, amiben megegyeztünk, amiről kellett volna. Több szó esett a menza hiányosságairól, meg a tanítás kisebb jelentőségű dolgairól, mint a lényegről. Így én vettem magamnak a bátorságot és kiterítettem mindent. A leglényegesebb kérdésekről beszéltem, arról, hogy akik a főiskolát vezették, azok erre nem alkalmasak, és a főiskola nem maradhat le az általános felbuzdulásban más egyetemek mögött. Ennek érthetően nagy hatása lett, nemsokára bezárták az iskolagyűlést. A vezetők nem akarták, hogy tovább menjen a gyűlésezés. Aztán volt még egy-két hetük rá, hogy megtorló intézkedéseket foganatosítsanak. Elkezdték a saját szempontjaik szerint bemutatni a dolgot, és elkezdtek bennünket felelősségre vonni.

– Ez még szeptemberben történt?

– Szeptemberben és október elején. Aztán végül ebből semmi sem lett, a főiskola ifjúsága is áttörte a falat és október 23-án mi is ott voltunk a menetben. Mindez szoros összefüggésben volt az én letartóztatásommal, illetve internálásommal. Engem tulajdonképpen azért emeltek ki a főiskola társadalmából, mert úgy ítélték meg, hogy én vagyok a hangadó. Tehát egyike vagyok a hangadóknak… A végzettek és a nem végzettek között is, akik még ott voltak a főiskolán, voltak, akik nálam sokkal komolyabb forradalmi tevékenységet folytattak. De kimentek Nyugatra. Akik nem, azokat elfogták. Ilyen volt például Gáli Jóska, aki majdnem az életével fizetett a forradalmi cselekedeteiért.

– Évfolyamtársak voltatok?

– Nem, Gáli Jóska felettünk járt egy vagy két évvel.

– Felszólaltál az iskolagyűlésen, aztán október 23-án részt vettél a nagy diák- és munkásfelvonulásban… Ezenkívül mást nem csináltál?

– De, csináltam mást is. Benne voltam az eseményekben, de inkább csak mint figyelő ember. Amikor megalakult a Nemzetőrség, a Kilián laktanyában részt vettem az értekezleten, és én lettem a Nemzetőrség helyi parancsnoka. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de ez a tény.

– Ez a „helyi” azt jelenti, hogy a főiskolán?

– Igen, a főiskolán. Én írtam alá a nemzetőr-igazolványokat, én osztottam ki a fegyvereket, amiket egyébként nem használtunk. Így aztán rám hárult az a kötelesség is, hogy amikor láttuk az iszonyatos túlerőt, november 4-én és 5-én a diákszálló előtt a Stefánián, végtelen sorokban jöttek a szovjet tankok, eltüntessem a fegyvereket. Hallottuk és tapasztaltuk is, hogy ahol ellenállást gyanítanak, vagy valaki jelenti nekik, hogy fegyver van a házban vagy a diákszállóban, azt az épületet kíméletlenül szétlövik. Ezek a jelentők főleg a diákszállókra és a diákcsoportosulásokra hívták fel a figyelmet akkor. Lányok is laktak a diákszállón. Akkor nekem, mint a fegyverek kiosztójának, kötelességemmé vált, hogy még időben tüntessem is el a fegyvereket. Amikor volt egy kis szünet a tankok vonulásában, akkor egy öl géppisztollyal, golyószóróval átrohantam a túloldalra a széles Stefánián, és behajigáltam ott a központi tisztiház udvarára. Ott jó helyen vannak, gondoltuk. A fegyverek áthordásában egy barátom segített. Így nem lett semmi baja a diákotthon lakóinak, nálunk nem találtak fegyvert.

– Korábban utaltál rá, hogy többször is voltál életveszélyben. Az 56-os fegyverek eltüntetésére, vagy más szituációra gondoltál?

– Ez nem volt életveszélyes, csak kockázatos. Csak később jöttem rá, ha valaki látja a fegyverek átdobálását, később feljelenthetett volna. De nem jelentett fel senki. Nem tudtak semmiről. Ezt akár le is tagadhattam volna… Tudtomon kívül, a forradalom alatt kerültem életveszélybe. Mondtam már, hogy jártuk az utcákat, és mindenütt ott akartam lenni. A harcoknak egy kis szünetében álldogáltunk és szemlélődtünk a Mátyás téren, késő este volt, amikor váratlanul megszólaltak a fegyverek, és még mielőtt hasra vágódhattam volna, a fejem búbja fölött pár centiméterre csapódott be egy sorozat a falba. Rajta is maradt a hajam a vakolaton. Hát ez, ez egy reális mértékű életveszély volt. Ilyen szituációba akkor többször is belekeveredett az ember. Nem azt mondom, hogy kerestem a veszélyt, mert nem kerestem, nem akartam hősködni, de arra törekedtem, hogy mindenütt ott legyek, a jelenlétemmel, és ha tudok segíteni, a segítségemmel történjenek a dolgok. Arra törekedtem, hogy részese legyek az eseményeknek, rögződjenek bennem, meg tudjam is, hogy mi történik. Na, hadd tegyem hozzá, csak sokkal később következett be, hogy már tudtam is, mi történt. A forradalom alatt még nem ez volt a legnagyobb gondom. Borzasztóan tetszett minden, ami történt, nagyon jó volt élni, akármilyen véresek voltak is az események, nagyon jó volt benne lenni. De az ember éjszaka, vagy ha egy pillanatra magára maradt, akkor nem tudta tisztába tenni magában, hogy hol vannak a frontok, mi történik, mi lesz ebből, egyáltalán, mi az, ami történik? Mindez csak évek múlva tisztult le a magam számára.

– Miközben az utcákat jártad, hittél abban, hogy a forradalom győzedelmeskedik?

– Az eredményeket láttam. Ebben nem is csak hinni kellett, ezt-azt tapasztalni is lehetett. Már 25-én eredményeket könyvelhettünk el, már változott valami, történt egy nagy előrelépés, de aztán jött a parlamenti sortűz. Utána véres harcok következtek, de 27-én 28-án már ismételten érezhettük, hogy sikere van a forradalomnak, mert Budapestről kivonultak a szovjet csapatok. Érzékelni lehetett, hogy 30-ára tulajdonképpen győzött a forradalom. Mivel én az utcán voltam, ritkán hallgattam rádiót, így a nyugat felől áramló híreknek és a kelet felől beáramló szovjet csapatoknak későn jöttem a nyomára, vagy nem is értesültem róluk. Igen, én azt hiszem, elhittem, hogy győz a forradalom. Ez több volt, mint remény, aki benne volt, aki úgy érezte, hogy részese és csinálja, az nem is nagyon érezhetett mást. Ezen nem kellett gondolkodni. Ezen én sem gondolkodtam, azt hittem, hogy ez sikerült. Ezért volt olyan iszonyatos csalódás, mellbevágás november 4-e.

– A forradalom leverését hogyan élted meg?

– Amit az előbb mondtam, hogy el kellett dobni a fegyvereket, az azért néhány nappal később volt. Beszaladtunk a főiskolára hajnalban… Gondolkodtunk azon, hogy részt veszünk az ellenállásban, és eltelt jó néhány nap, mire kiderült, hogy ennek itt már semmi értelme nincs. Annyi tank volt a városban, mint az utcakő, a forradalom azonban nem ért véget. Azt mondhatom, a java akkor kezdődött. A fegyverek elcsitultak egy-két nap, vagy egy-két hét múlva. Talán tíz nap kellett hozzá, mire igazából mindenütt le tudták verni a forradalmat. De a munkástanácsok és az igazi belső ellenállás korszaka, a sztrájk, a foggal-körömmel megvívandó forradalom még csak akkor kezdődött. Mi azért még akkor is reménykedtünk. Az már látszott, hogy mindaz, amit a forradalom a csúcsán elért, azt most már nem tudjuk tartani, de abban bíztunk, hogy a forradalom célkitűzéseinek a javát fenn lehet tartani, tisztességes megegyezést lehet kötni. A tisztázáshoz el kell mondanom azt is, hogy akkor mi még húszévesek, vagy huszonkét-huszonhárom évesek voltunk, s a forradalom gerincét adó ifjúság annyira át volt itatva a szocializmus eszméivel, hogy azt el sem tudtuk képzelni, hogy polgári demokrácia lesz itt, vagy visszajönnek a tőkések. Ez nekünk eszünkbe sem jutott, ezek nevetséges vádak voltak. És ha valaki, akkor ez a felkelt ifjúság védte volna meg a szocializmust Budapesten. A tőkések visszatérésének mi semmi veszélyét nem láttuk, és minthogy ilyen tiszta volt a belső meggyőződésünk, úgy gondoltuk, hogy valamit azért elértünk, belátóak lesznek a legyőzőink. Akkor még elképzelhetetlennek tartottuk az akasztófák erdejét, és mindaz, ami bekövetkezett, és tulajdonképpen nem is látszott, mert akkor még sehol sem volt Kádár és a hatalma. Csak a szovjetek voltak itt Budapesten és a velük szemben álló magyar nép. Hónapoknak kellett eltelni, mire meg tudták magukat szervezni, beköltöztek a hivatalokba, elkezdődtek a megtorlások, és fel tudták számolni a sztrájkot. Ezek keserves napjai voltak a forradalomnak, de ezek feltétlenül hozzátartoztak a forradalomhoz.

– Amikor már lehetett látni, hogy jön a megtorlás, nem gondoltál disszidálásra?

– Nem. Decemberben lementem Békésre, beszéltünk erről, apám tanácsolta, hogy menjek el, én azonban úgy döntöttem, hogy nem megyek.

– Mikor tartóztattak le, milyen körülmények között? Az utcán, vagy a kollégiumban? Egyedül, vagy több emberrel együtt?

– Januárban visszaköltöztem a diákszállóba, miután feljöttem Békésről.

– A Ménesi útra?

– Dehogy. A Stefánia útra, akkor Vorosilovnak hívták, most azt hiszem, Népstadion út. Ott laktam a diákszállóban, de néha albérletekbe vonultam, mert érezni lehetett, hogy valami történni fog velem.

– Számítottál rá?

– Igen, mert itt-ott már kerestek, érdeklődtek utánam. Hol a diákszállóban aludtam, hol egy albérletben, végül aztán március 4-én, amikor elvittek, éppen a diákszállóban voltam. Akkor megszállták a diákszállót.

– Ez nappal történt?

– Nem, éjjel. Pontosabban hajnalban, fél három, három óra fele. Megszállták az épületet, házkutatást tartottak, rajtam kívül többeket is előállítottak. Körülbelül egy teherautónyi fegyveres érkezett és néhány civil. Fegyvereket kerestek, de nem találtak. Engem bevittek a főkapitányságra.

– Egyedül?

– Nem, rajtam kívül még egy diákot. Személykocsiba vagy mibe ültettek. A teherautó fedezte az utat, ötven-hatvan emberrel a platón.

– Ezek rendőrök vagy pufajkások voltak?

– Főleg pufajkások.

– Hová vittek és mi történt veled a vizsgálati fogságban?

– A Deák térre vittek, a főkapitányságra. A föld alatt többemeletnyi börtönrendszer van ott… Nem tudom, hány emeletből áll, mert az embernek nincs áttekintése az ilyen helyekről. Oda levittek és körülbelül egy hétig ott tartottak, aztán kihallgattak.

– Magánzárkában voltál?

– Mi öten vagy hatan voltunk egy zárkában, több volt a közbűntényes, mint a politikai. Elég sanyarú körülmények között voltunk ott lenn. Ez egy betoncella, ahol fent a mennyezeten éjjel-nappal ég a villany, és éjjel-nappal fújja be a gép az egyenletesen meleg levegőt, hogy ne fulladjanak meg a rabok, mert ablaka nincs. Nagy vasajtaja van, és van benn egy priccs. Eredetileg egy-, esetleg kétszemélyes cella volt, amibe ekkor négyen-öten voltunk bezárva. Egy idősebb embert, aki fuvaros volt, feketefuvarok miatt helyezték vizsgálati fogságba, a másik azt mondta, hogy házasságszédelgés miatt van itt, a harmadik paprikaügy miatt, állítólag téglaport árult paprika helyett. Akkor tényleg paprikahiány volt. Hogy valóban miért voltak ott, hát azt persze nem tudom, ezt mondták, és egy hét múlva elváltak az útjaink. Nem mondom, hogy ez a helyzet félelmetes volt, de nagyon kellemetlen. Az idős fuvarosnak hólyaghurutja volt, de nem mert kimenni. A cellában nem volt kibli, a vasajtón kopogva kellett kikéredzkedni. Ha valaki nem akkor kopogott, amikor ennek ideje volt, akkor kintről az őr elkezdett üvölteni, hogy melyik az, mit akar? Szidalmak röpködtek. Szegény öreg ettől félt, inkább toporgott és visszatartotta. Én mindig megszántam az öreget és kopogtam helyette. Amikor egy idő után jöttek, őt vezették ki, és elintézte a dolgát. Így éltünk itten a betoncellában.

– Következett a kihallgatás. Műfajilag ez kihallgatásnak vagy inkább vallatásnak nevezhető?

– Kihallgatásnak. Amennyiben a vallatáshoz kínzás és fizikai erőszak társul, akkor ez csak kihallgatás volt. De többen is álltak a hátam mögött, és fenyegetően viselkedtek. De nem nyúltak hozzám egy ujjal sem.

– Mit akartak tőled megtudni?

– Hogy mit csináltam, milyen szituációkban voltam, mi történt a főiskolán. Többször le kellett írnom az egész folyamatot, és többször el kellett mondanom. Kik mit csináltak a főiskolán? Lényegében milyen volt a magatartásunk?

– Mi volt a vád ellened? Született ítélet, vagy ítélet nélkül internáltak?

– Nem volt ellenem ítélet. Innen többszöri kihallgatás után átszállítottak a Gyűjtőfogházba, ahol már csak politikaiakkal és a forradalom miatt letartóztatottakkal voltam együtt. Ott is kihallgattak, ott voltam két vagy három hétig. Ennek a ciklusnak a végén egyenként lehívtak bennünket az irodára, és ott aláírtuk, hogy közbiztonsági őrizetbe helyezzük magunkat. Ezt kellett aláírni. Nem az volt a szövege, hogy kérem, de valamilyen beleegyező nyilatkozat volt, aminek az volt az értelme, hogy én hozzájárulok ahhoz, hogy engem közbiztonsági őrizetbe helyezzenek.

– Valamilyen okot, okozatot vagy vádat megjelöltek?

– Nem, mert ez közérdek volt… Az én érdekem, részben pedig a társadalom érdeke, hogy engem közbiztonsági őrizetbe vegyenek, szóval hogy tőlem meg legyen védve a közbiztonság. Vád nem volt, de általában aki internálva van, azt egy darabig nem vádolják.

– A Gyűjtőfogházból hová kerültél?

– Innen három hét múlva elvittek Kistarcsára.

– Ekkor te már tudtad és átérezted, hogy rab vagy?

– Ez hat hónapra kellett, hat hónapra szólt az aláírás. De az is rá volt írva, hogy ezt háromszor meg lehet hosszabbítani. Beljebb, beljebb is kerülhet az ember. Elvittek Kistarcsára, lényegében ott töltöttem a hat hónapos internálást, a két nyári hónap kivételével. Ez a két hónap volt az internálásnak a felhőtlen korszaka, mert kihoztak munkára. Lehetett jelentkezni, és én jelentkeztem. Gondoltam, jobb, ha nem osztom azoknak a nézetét, akik azt mondták, hogy ezeknek nem dolgozunk. Én a saját szervezetemmel törődtem, úgy gondoltam, ha munkára visznek, az elzártságon belül az egy bizonyosfajta szabadságot jelent. Nem bírtam a kistarcsai légkört. Akkor behoztak minket ide a városba, a Budaörsi úti laktanyába.

– Ha megengeded, én itt közbekérdezek. Te itt egy letartóztatott emberré váltál, rabbá. Hogyan élted át ezt a keserves szituációt? Elfogadtad, beletörődtél, vagy arra gondoltál, hogy meg kellene innen szökni?

– Nem így van. Rabként a Gyűjtőfogházban éltem, az alatt a két-három hét alatt, amíg ott tartottak, mert az börtön volt, és ott börtönkörülmények vettek körül, éppen csak rabruhát nem kaptunk. Ott többször bántalmaztak is bennünket, de nem kihallgatás közben, hanem csak úgy passzióból. Éjszaka nagyon nagy verések is voltak, meg akkor, amikor a kedvük tartotta. Ott szabályos börtönéletet éltünk, összezsúfolva voltunk nagyon. A Gyűjtőfogházban és Kistarcsán is. Amikor átkerültünk Kistarcsára, ott megint egy más miliő következett, mert ott egy nagyszabású lágerélet kezdődött. Hatalmas termek voltak ott akkor, ahol kétszázötven ember is összekerült egy nagy terembe.

– Ott voltatok négyen egy ágyban?

– Négyen egy ágyban, fejtől-lábtól aludtunk. Én büntetőszázadban nem voltam, de itt tulajdonképpen olyan büntetőszázadi körülmények voltak. Kétszázötven ember összezsúfolva, a fegyelmet részben magunknak kellett fenntartani, a szobaparancsnokok által. Reggel meg kellett ágyazni, a pokrócokat elvágólag hajtva, éle legyen a pokrócnak, ez a katonáéknál is így volt. De itt kitolás is járult az ügyhöz, a naposok feldúlták, szétszedték, felvágták a szalmazsákokat, szétszórtak mindent. Össze kellett rakni. Bejöttek megint, előzőleg rákent egy csomó port az ujja hegyére, és végighúzta az ágyon. Felmutatta, hogy poros, újra kellett kezdeni az egészet. Ilyen kitolások és fenyegetőzések mentek, nagyon rossz volt a légkör. Az emberek ott egymással összezárva, tudod, nyomasztó volt.

– A bizonytalanság érzése, hogy mindez meddig tart, megviselt benneteket?

– Részben azért, mert hát ott volt ugye a beljebb, még beljebb csúszás lehetősége, s ezenkívül állandóan folytak a kihallgatások. Szabadultak emberek. Nem töltötték le a hat hónapot, mégis kiszabadultak, és aztán akkor egy hónap vagy két hét múlva visszakerültek. Ez volt a legerősebb pszichológiai fegyver az emberek bizonytalanságban tartására. A másik meg az, hogy nem tudod, meddig vagy internálva, mert a kihallgatások ugye úgy végződtek, hogy te azt érezd, hogy ez egy kegyelem, ez egy kegy, hogy te csak internálva vagy, akármelyik percben áttehetik az ügyedet a bíróságra, ügyészségre, és akkor… Az is mindennapos jelenség volt, hogy valakit hívattak, kihallgatták, aztán pakolás összes cuccal, és hát ott már többet nemigen találkoztunk. Állandóan ez ment, esélylatolgatás, mi lesz velünk, mi lesz velem, mi lesz a másikkal? Hát egy huszonkét, akkor már huszonharmadikba léptem, egy huszonhárom éves ember persze könnyebben fogja fel ezeket a dolgokat, és magát a fizikai gyűrődést is könnyebben viseli el.

– Kiss Dénes emlegette, hogy Tarcsán együtt voltatok. Kikkel voltál még együtt?

– Dénessel, igen, Kiss Dénessel, Kovács Zoltánnal, Hajdú Demeter Dénessel, Dénes Jánossal már a Gyűjtőben is együtt voltam. Dénes János a Központi Munkástanács tagja volt, a Kőbányai Munkástanács vezetője. Ő szegény sokkal hosszabban bent maradt. Őt elítélték a bíróságon is, hat évet ült. Korábban szabadult Kiss Dénes, nem tudom, hogy az ő ügye hogyan végződött.

– A Hajdú Demeter az…?

– Ő is egy Fórum-tag, most a csepeli MDF vezetője. Írogat, érdekes cikkei jelennek meg Erdélyről. A fiával és a menyével együtt csinálják az Erdélyi Művészeti Alapítványt, ő is ennek a szervezője. Az ilyen egyívású, egykorú legényekkel sokat beszélgettünk ott bent. Hozzájuk képest én ugye már jelen voltam az irodalomban, megjelent a könyvem. Mindig kapacitáltak, hogy beszélgessünk az irodalomról, de én elhárítottam, mondván, hogy ez nem alkalmas világ arra, hogy irodalomról beszélgessünk.

– A vallatóid főiskolásként kezeltek, vagy tudták, hogy író vagy?

– Pontosan tudtak rólam mindent.

– Ezt érzékeltették valamilyen szöveggel?

– Nem… Én csak a kérdésekből sejtettem, hogy mi folyik odakint és milyen perek vannak. Érdeklődtek az írókkal való kapcsolatom iránt is, de tőlem nem vezettek szálak az Írószövetségbe, mert akkor nem tartottam fontosnak, hogy ott megjelenjek. Előzőleg már felvettek, és az nagy megtiszteltetés volt akkor is. Rajta voltam az egyik bécsi hajón. De 1956-ban a forradalom alatt egyszer sem voltam az Írószövetségben.

– A nyári két hónapban hová vittek dolgozni?

– Itt kellett dolgoznunk a Budaörsi úti laktanyában. Előzőleg szovjet alakulatok állomásoztak itt, és utánuk kellett kitakarítani. Nem azt mondom, hogy könnyű és gusztusos munka volt, mert az illemhelyek igen hamar eldugulhattak, és a nehéz időkben úgy látszik, nem tetszett nekik kimenni. És elég vastagon, nemcsak a sarkok, hanem a terem nagy része… Ezt kellett kitakarítani.

– Ezt csináltátok két hónapig?

– Egész nyáron ezt csináltuk százan. Hát ablakokat lemosni, kimeszelni… Ez egy tatarozás volt, és itt kellett kezdeni. Nem volt könnyű, tíz-tizenkét órát dolgoztunk, nem is tudom már pontosan mennyit, de akkor ott a laktanya területén viszonylag szabadabban éltünk. Nem smasszerok, hanem honvédek őriztek bennünket.

– Kint laktatok a Budaörsi úton, vagy naponta visszavittek benneteket Kistarcsára?

– Nem, nem… Ott laktunk a Budaörsi úton, ott volt a körlet. Ezt akkor be kellett tartani, de emlékszem, hogy még futballoztunk is. És találkozhattunk a rokonainkkal. Előbb-utóbb megtudta a család, és akkor a kerítésen keresztül beszélgethettünk. És anyagokért kijártunk a városba teherautón. Láttuk az utcát és az embereket. Nyitott platójú teherautón végigszáguldottunk a városon, ez is nagy élmény volt egy rabnak.

– A bezártság, a börtön a legtöbb embert megváltoztatja. Tizenkét éve azt mondtad, hogy ez az internálás hozzájárult a szellemi érésed meggyorsulásához. Átrendeződtek a dolgok, vagy megkeményedtek?

– Először is jobban megismertem magamat és rengeteg embert megismertem a táborban. Igen közelről, olyan közelről is, amilyen közelről már nem akartam megismerni bizonyos magatartásokat. Nem a fizikai közelségre gondolok. Látni embereket, akik ugyanúgy forradalmároknak voltak nevezhetőek, mint én, látni fellobbanásokat, hősies tartásokat, olyan embereket, akik nyugalommal, természetes belső biztonsággal élték át a megpróbáltatásokat, amíg mások összeroppantak. Ez volt az, amire akkor céloztam.

– Bent készítettél jegyzeteket? Írtál valamit?

– Olyanok voltak a körülmények, hogy semmit sem lehetett írni. Papír, ceruza nem volt, és a bizonytalansági állapotában az ember képtelen gondolkodni.

– Be tudtál illeszkedni a fogolyéletbe?

– Igen, azt hiszem.

– Elfogadott életformává kezdett válni? Hogyan élted át?

– Amikor a munka végeztével visszakerültünk, rosszabb volt. Meg is változtak addigra a körülmények. Nem voltak kegyetlenebbek, riasztóbbak, de addigra az ember megtapasztalta, hogy egy elítélt, bezárt állapotban is vannak a szabadságnak fokozatai. Kikerültél munkára, és akkor boldog voltál, mert úgy voltál rab, hogy kimehettél a városba, kiláttál az ablakon. Nem ugráltattak mindig, mert hiszen el kellett végezni a munkát, és ha elvégezted, akkor magad voltál és magad osztottad be magadnak, hogy mit csinálj. Ez sokat jelentett ahhoz képest, ami bent várt bennünket, amikor visszavittek. A táborban nincs mit csinálni, ugráltatnak, büntetnek, ki vagy szolgáltatva. A kiszolgáltatottság a rab életében a legkeservesebb dolog. Nem vesznek emberszámba, ugráltatnak, parancsolnak, megaláznak még akkor is, hogyha nem csináltál semmit. Van ugye rendje a dolognak, reggel felkelés pontos időben, megcsinálod a körletedet, de nem ülsz le, ott kell lesned az ajtót, hogy rajt ne kapjanak valami fegyelmezetlenségen. A szobaparancsnok is figyel, aki fél, akinek be kell tartani a szabályokat, az is őrködik rajtad, hogy ne ülj le, így legyél. Ez mind megalázó. Persze tele volt az élet ma már mulatságosnak látszó jelenetekkel. Időnként egészségügyi vizsgálatokat tartottak. Ez úgy kezdődött, hogy kinyílt az ajtó és a felcser beordított a terembe: – Hulla van? – Nincs – felelte az egészségügyi. Másnap aztán, amikor több volt a beteg és a gyengélkedő, beecsetelték a torkukat. Nem tudom, mit kezeltek ezzel. Nem örültek a betegeknek. De nekem nem volt soha semmi bajom.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb? A kiszolgáltatottság vagy az összezártság és a büdösség?

– A megalázás. Az, hogy ilyen módon ki vagy szolgáltatva. A kiszolgáltatottság és a bizonytalanság. De lehet, hogy másnak más volt. Én akkor egy jó fizikumú, egészséges fiatalember voltam, sportember tulajdonképpen, így ezek a részei a dolognak nekem meg se kottyantak. De a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság nyomasztó volt.

– Félelem, dac, vagy bosszú érzése támadt benned? Hogyan reagáltad le a megaláztatásokat?

– Ilyen nem volt, és most sincs bennem. Soha nem is jutott eszembe. Ahogy most hallgatom ezeket a visszaemlékezéseket a rádióban, és olvasom másutt, eléggé egyöntetűen jön ki az emberekből, akik hasonló sorsot, és az enyémnél százszorta komolyabb megpróbáltatásokat éltek át, hogy eszükbe sem jut bosszúért kiáltani. Ez nem alakult ki. Azt hiszem, aki ezeket átéli, és minél többet él át belőle, megtanulja, hogy az ember gyarló. A társadalom és a saját jól felfogott érdekében azt kívánja, hogy ne a bosszú és a megtorlás erői alakítsák a történéseket.

– Amikor közeledett az első hat hónap vége, tervezgetted már, hogy mit csinálsz, ha kiszabadulsz? Valamilyen jövőkép kialakult benned?

– Az embernek a leghőbb vágya az, hogy szabad legyen, és találkozhasson szeretteivel. Én nagyon sokat gondoltam arra, hogyan viseli el az anyám meg az apám ezt a helyzetet. Apám súlyos szívbeteg volt (angina pectoris), és attól féltem a legjobban, hogyan viseli el az én bezárásomat. Anyámat is nagyon megviselte a dolog, ő fogadalmat tett és böjtölt. Akkori fogadalmának megfelelően azt hiszem, még a mai napig is böjtöl. Rájuk gondoltam, meg az életre. Nem tűnődtem azon, hogy mi van odakint, és mihez kezdek, ha nem fejezhetem be a főiskolát. Mi lehet úgy belőlem? Amíg bent van az ember, ez mind jelentéktelen kérdés. Csak arra gondol az ember, hogy ki, kijutni innen, és együtt lenni.

– A házasságokat és a szerelmeket is próbára tette a börtön. Futószalagon folytak a válóperek. Téged várt kint valaki?

– Igen, igen… Az első feleségem. El is vettem utána nemsokára, amikor kiszabadultam. Egy fiam született tőle. Ő látogatott, noha megmondtam neki, hogy nem tudom, mi lesz velem, nem irányítom a sorsomat, felszabadítom, tegyen, amit akar. Kitartott mellettem, eljött a beszélőre. Arra vágytam, hogy vele találkozzam.

– Mondtad, hogy nem szoktál álmodni, pontosabban egyszer álmodtál a prágai utcáról. A börtönben sem álmodtál?

– Rémálmaim voltak a nehéz napokban. Amikor a gyűjtőbe kiszállítottak bennünket, elkövetkezett a legnehezebb korszakom, az ott rémes állapot volt. Ahogy megérkeztünk, mindjárt véresre vertek bennünket, órákig állítottak a fal mellett, és később is… Nem volt különösebb tétje, mert nem kapcsolódott kihallgatáshoz, csak egy ilyen szadista meghurcolás volt. Meg talán azért nem öltek senkit. De ott egyébként is rémes állapotok voltak, kínozták az embereket, éjszakánként vallatások is folytak. Üvöltő emberek, megőrült emberek, jajveszékelés hallatszott a folyosón. Ott azt hiszem, fel-felriadtam, mert engem is kegyetlenül helybenhagytak, és ez nagyon nehezen múlik el az ember életéből. Ott voltak ilyen álomból felriadásaim. A munkán már nem, mert ott elfáradtunk estére és a fáradtság jó karban tartja az embernek a lelkét.

– Kistarcsán valamennyien politikai foglyok voltatok. Az ügy, az ország sorsa tovább foglalkoztatott benneteket?

– Ezt én nem mondhatom el így. Az embert egy ilyen helyzetben elsősorban a saját sorsa érdekli. Természetesen az összefüggéseket latolgatja, vizsgálja, hogy merre fordulnak a dolgok, és ennek következtében én mikor szabadulok? De úgy, ahogy egy szabad ember, vagy ami most folyik például, amikor az ember politizál, nem gondolkodtunk az ország sorsáról. Ilyen nem volt. Néha bejutott hozzánk az utcáról valami hír, valami újság, amiben talán egy kis szándékosság is volt. A hirtelen behozottak elbeszéléseiből, becsempészett kis levelekből, ebből-abból azért valamit tudtunk, és akkor elkezdtünk következtetni. Amikor lehetőség volt rá, akkor állandóan folyt köztünk az eszmecsere arról, hogy mi van kint, és abból mi háramlik ránk, lesz-e amnesztia? Ez volt benn állandóan. Jöttek a hírek, hogy lesz amnesztia… Kádárnak voltak különböző kijelentései május táján. De például azt, hogy mi történt Nagy Imréékkel, csak akkor tudtam meg, amikor kiszabadultam.

– Mikor szabadultál? Hogyan tudtad meg, hogy most szabadulsz? Egyedül engedtek el, vagy többedmagaddal? Mi volt akkor? Tél, tavasz, délelőtt, délután?

– A vége felé többször is kihallgattak. Visszamentem, megint kihallgattak, és egyszer aztán jöttek értem, közölték velem, hogy az összes csomagommal jelentkezzem. Azt hiszem, délelőtt volt. Akkor egyedül szabadultam. Akkor nem tudtam, hogy nem értesítenek senkit, hogy kiengedik.

– Mi volt akkor, tavasz vagy nyár?

– Hát akkor már szeptember volt, nagyon szép idő.

– Elengedtek Kistarcsáról és felültél a HÉV-re? Van ott HÉV?

– Van, igen, HÉV-re.

– Mit csináltál az első órákban?

– Elmentem a nagybátyámék lakására, ott voltak már a szüleim is. Ezt egy előző beszélőn megüzenték nekem, közelebb akartak lenni hozzám. Amikor beállítottam, a boldogság maximuma.

– A menyasszonyod is ott volt?

– Nem, de aztán értesítették.

– Rendőri felügyeletet elrendeltek?

– Nem rendeltek el rendőri felügyeletet, de jelentkeznem kellett a rendőrségen. És akkor mindjárt elkezdődött az, hogy mi lesz velem? A többiek már levizsgáztak, némelyek már állásba kerültek. Akkor egy hét múlva visszamentem a főiskolára, hogy letegyem a vizsgáimat, ami még hátra volt. Nem nagyon egyeztek bele, de akkor még Olthy Magda volt az igazgató. Olthy Magda jóindulatú volt velem, és megengedte, hogy levizsgázzak. Letettem a vizsgáimat, ha nem is a tudásom szerint. De arról szó sem lehetett, hogy én elhelyezkedjem. A többieknek, akikkel egy osztályba jártam, valamilyen állásuk már volt, de nekem be kellett érnem azzal, hogy van diplomám.

– Mihez kezdtél? Hová mentél dolgozni?

– Akkor elkezdtem írni. Mindent írtam. Nemsokára elvettem az első feleségemet és az ő fizetéséből… Én pedig ahol tudtam, elhelyeztem egy-két dolgomat. Sokfelé segítő kéz nyúlt utánam, ahol lehetett, ott helyt adtak az írásaimnak. B. Nagy Laci mindjárt elvitt a Kortárshoz, életemben először jelentem meg ott. Akkor írtam a Lakók és ripacsok-at. Újságokba dolgoztam, filmkritikát írtam, aztán elkezdtem regényt írni. 59-ben hál’ istennek meg is jelent a regényem.

– Öncenzúra nem volt benned?

– Hát, nemcsak öncezúra… Hát milyen volt akkor az irodalom? Akkor írtam a Hamis tanú-t, amiben az öncenzúra jelei nyilván felfedezhetők. Találtam egy olyan formát, amiben jól ki tudom beszélni magamat, el tudok rejtőzködni bent, mert hogy ilyen monológ összeépítésből alakult ki ez a regény. Valószínűleg abból kifolyólag, hogy ne nekem kelljen beszélnem, vagy keveset beszéljek, az alakjaim beszéltek helyettem, úgy írtam meg a regényt.

– Több mint tíz éve azt mondtad, hogy a politika központi, lényeges helyet foglal el az életedben. Az író nem fordíthat hátat a politikának. Akkor, régen legfeljebb művekkel politizáltál, most viszont egy párt, az MDF vezető politikusa vagy. Hogyan érzed magadat ebben a szerepben?

– Igen, de hát ez 33 évvel az után történik, az után a korszak után, ami hosszú évekig tartott, és ilyesmi eszébe sem juthatott az embernek, örült, hogy élt, és minden lehetőséget megragadott, hogy megjelenjen. Előttem akkoriban egy követelmény állt, a megélhetés érdekében olyan műveket írni, olyan tevékenységet folytatni, amiben nincs azonosulás a fennálló rendszerrel és nincs az átkos múlt kritikája. Elkezdtem filmeket írni, elsősorban megélhetési célból. Forgatókönyveket írtam, és ez nem tartozik hozzá a szorosan vett életművemhez. Meg kellett ugye élni. Semlegesség, ez volt akkor a lehetséges maximum. Évek teltek el, míg az ember valamelyes ismertségre tett szert, valami tőkét felhalmozott, amiből kiindulva elkezdhette kiszélesíteni a tevékenységét. Szerintem legalább két-három kötetet kiad az ember, amíg megtalálja a hangját. Ezzel küszködtem. Aztán a hatvanas években megírtam azokat a műveimet, amelyek talán jellemeznek engem. A hatvanas években vettem a bátorságot arra, hogy utalás formájában… Hogy már ne legyek semleges. Akkor írtam a Ki lesz a bálanya? című darabomat, amiben tulajdonképpen a helyzetünkről beszélek. De ez még egyáltalán nem volt direkt politizálás. A többé-kevésbé közvetlen politizálás, ezt te is tudod, az Írószövetségben kezdődött. Már a 76-os közgyűlésen, és aztán számomra a 81-es közgyűlésen, illetve az azt megelőző korszakban. Cseres is elmondta tegnapelőtt, ez volt a mintája tulajdonképpen a rendszer kritikájának és az ellene való fellépésnek, ami az Írószövetségben történt. Ahogy az Írószövetség meg-megújuló vezetősége kiharcolta magának a titkos szavazás jogát, ahogy aztán élt ezzel a titkos szavazással, ahogy megpróbálta magát megtisztítani azoktól az elemektől, amelyek akadályozták a működésében, aztán megpróbált szembeszegülni a hatalommal. És megkapta ennek fejében a nagy pofonokat is, a hatalmas visszatorlásokat, hát ez tulajdonképpen ennek a rendszernek a széteséséhez vezetett, illetve annak a mintája volt. Nagyban, az egész társadalomban is hasonlóan történt, az írók kivívták maguknak a szabad választás jogát, és most már a társadalom is kivívja, és talán most már nem sok választ el tőle, hogy az egész társadalom eljusson a szabad választásokig. Közvetlenül ez vont bele engem a politikába. És továbbra is az Írószövetségben lezajlott események, az, hogy már az elnökség tagja voltam, amikor Csoórit eltiltották, és megírtam azt a levelet, amiben tiltakoztam Csoóri eltiltása ellen. Ezt nem szántam politikai tettnek, de tulajdonképpen egész politikai alapállásom így alakult ki, mert hónapokig erről vitatkoztunk, tűri vagy nem tűri, mit csinál a hatalom ezzel a levéllel. Akkor ez elindult szamizdatként az országban, másolták, rejtegették, válaszoltak rá, fenyegetőztek, ebből alakult ki az a helyzet, hogy most már nyakig benne vagyok a politikában.

– A nagypolitika játékszabályai, azt hiszem, azért mások, mint az Írószövetségen belül megvívott harc stílusa. Különösen most, amikor elég sok párt lépett a nyilvánosságra, s politika címén furcsa, viszolyogtató dolgok is történnek néha. Ebben egy író hogyan találja föl magát, nem keseredsz el néha?

– Sokszor bizony nagyon nehéz. Nagyon nem nekem való ilyen harcokban részt venni, de megfutamodni gyávaság lenne, nagyon elítélném magamat, ha most a harc befejezése előtt az első nagy eredmény, tehát a választások előtt abbahagynám a politizálást. Persze ezt meg kell tanulni. Nem szabad, hogy elhitesse magával az ember, hogy ért a politikához. Annyi történt, hogy az ember megismerte, vagy jobban megismerte belülről is ezt a világot, ezt a hatalmat. Ezeket a tapasztalatokat és ismereteket tudja beleadni a további munkába.

– A népszavazás után, és a választások előtt bizakodó vagy az ország sorsát illetően, vagy inkább borúlátó?

– Én mindig egy kicsit borúlátó vagyok. Most is aggódással figyelem a fejleményeket. Vajon helyes úton jár-e ez a magyar társadalom, amikor ezzel a békés átmenetével esetleg kevesebbet ér el, mint a most kapcsoló, később mozduló népek itt a környezetünkben? A csehek és a keletnémetek, akik egy ugrással, egy hirtelen mozdulattal vetik le a régit, és csinálják meg azokat a dolgokat, remélem, sikerül nekik, amiket mi évekig, hosszú pártküzdelmeinkben, politikai harcainkban, mintegy alkotmányos módon, igaz békésen, különösebb atrocitások és véráldozatok nélkül értünk el. De vajon nem kötöttünk-e megint egy rossz, előnytelen alkut? Ez aggaszt engem. Azt, hogy „megint”, nem az 1867-es kiegyezésre értem, amely sikernek számított, de később sok hibája ütközött ki. Most is nagyon meg kell néznünk, hogy mibe egyezünk bele. Itt most elsősorban a gazdasági kérdések azok, amelyekre nagyon oda kell figyelni. Ennek a politikai rendszernek a lebontása most már szinte kézzelfogható közelségbe került, napirenden van, magamagát számolta föl, de folyik ugyanakkor egy másik hatalom felépülése ezeken a romokon, ezek között a viszonyok között. Folyik a vagyon átírása, átmentése, az elit új szerepekbe való bebújása, ami veszélyes következményekkel jár. Nem tudom, hogy nemzeti sorskérdéseinket ezen az úton megoldhatjuk-e? Nem tudom, hogy így, az esetleg piacivá váló társadalom nem rak-e még nagyobb terheket az eddig is agyonterhelt népre? Lesz-e több gyerek, lesz-e több mosoly? Nem azért utalok ezekre, hogy most azonnal meg kell oldani mindent, nem akarok hirtelen követelményeket támasztani, de vajon nincs-e rosszul programozva ez az átalakulás? Ezek azok a gondok, amelyek engem most az aktuálpolitikai ügyek közepette kétséggel töltenek el.

– Ha kinyitja az ember a tévét, ott ülsz egy asztal mellett és politikusokkal vitatkozol. Bent vagy az MDF elnökségében, lapot szerkesztesz. Ilyen körülmények között jut még időd a régi passziókra? Jársz még lóversenyekre, le tudsz ülni kártyázni?

– Nem… Csak egész, teljes magamat az ügynek adva tudok részt venni a politikában. A lóverseny nem érdekel akkor, ha nem tanulmányozhatom a lovakat előtte. Néha még a lábam kivisz egy fél órára, de nincs rá időm és nincs rá energiám. Kártyázásra sincs, semmire. Ez is arra int, hogy most már ezt a politizálást abba kell hagyni. Így nem élet az élet.

– Az író most mit csinál a politikus Csurkában? Ír még titokban, vagy felfüggesztette magát? Mi a helyzet?

– Még az a szerencse, hogy itt áll készenlétben az író és figyelmeztet. Ha az ember ilyen mezőre téved, ahol még soha nem járt, amelyik ellenséges mező, sok a vadállat, sok a gödör és az akna, a veszély, veszély olyan értelemben is, hogy kivetkőzik magából az ember, elveszti önmagát, silányodik, jó, ha ott áll készenlétben egy valamikori író, pontosabban annak a szemlélete és magatartása. Így még meg tudom kérdőjelezni magamat egy-egy nyilatkozat után. Jövök ki a termekből, magamra maradok és eszembe jut, hogy ejnye, azért ezt nem kellett volna mondani. Amit az ember harminc nem tudom hány éven keresztül gyakorolt, nem is magát az írást, hanem az íróként való létezést, az írói szem és fül munkáját, azt nem tudja magában becsukni az ember, nem tudja bedugaszolni. Talán még nem tartok ott, hogy a politikus teljesen eluralkodjék bennem, és elfojtsa az írót. Ezért sok szemrehányást is kapok, belülről is jön a kérdés: miért vagyok indulatos? Taktikázzak egy kicsit – mondják. Nem tudom megtenni, egyszerűen nem is veszem észre, néha megszólal bennem valami, és akkor azt ki kell mondani. Ezt egy vérbeli politikus soha nem teszi.

– Talán már nem is akarsz képviselőként indulni? Úgy gondoltam, bizonyára van egy ilyen elképzelése az MDF-nek vagy talán neked is?

– Igen, ezt éppen a napokban fogjuk megbeszélni, valószínűleg ennek meg kell történnie. Ez egy közös döntés lesz, összeállítjuk a listát, ki indul képviselőnek, miért ő, és egyénileg indul-e? Remélem, ez már egy szelídebb politizálás lesz, ha netán bejutunk. És akkor még mindig itt marad a lap, amit gondozni kell a választásokig, és meg kell tartani a jövőben is.

 

Csurka fáradt. Felemeli az aktatáskáját, beletúr, de a keresett iratot továbbra sem találja. Nyilván bent hagyta a szerkesztőségben, vagy talán nem is létezik ez az irat, amit keresnek rajta? Tűnődve néz, nehézkesen feláll, aztán elneveti magát.

 

Lépések a hátam mögött – Darvas Iván

A közönség és a színész között a rivalda nagyon erős választóvonal, szinte fal, amibe beleütközik a hang, s a mozdulat félbemarad. Sokszor jó színészeket is elnyel a reflektorok mögött sötétlő furcsa völgy. Darvas Iván hangja, személyisége mindig átjön a rivaldán, pedig a modorában, gesztusrendszerében nincs semmi közvetlenkedés, közönséggel összekacsintó bratyizás. Finom arisztokratizmusában van valami szeretetre méltó, biztonságot sugárzó nyugalom. Színészi lénye nemcsak a tehetség, a pontosan felfogott, jól alakított szerep miatt jön át könnyedén a színpad fényfalán, hanem igazságszeretete, tisztasága okán is, mert a néző megérzi, hogy ennek az embernek a lelke szabad. – A Novotel halljában óriási filodendronok és csökött pálmafák árnyékában ülünk, s közöttünk rivalda helyett csak egy kicsi üvegasztal van. Ennél közelebb csak egyszer kerültünk egymáshoz, sok évvel ezelőtt, amikor Kijevben összetalálkoztunk az utcán. Írótársaimmal mi egész délelőtt második világháborús csatatereken bolyongtunk, közel a Dnyeperhez, Zsitomir táján, egy Petrovci nevű falut keresgélve. Amikor már sokat megtudtunk Hruscsovról, Vatutyinról, a vlaszovistákról és bangyeristákról, megkönnyebbülten visszatértünk Kijevbe. Tavasz volt, melegen sütött a nap, a nyírfák már elődugták halványzöld leveleiket. Kijevben az első ember, akivel összetalálkoztunk, Darvas Iván volt. Boldognak látszott, mosolygott és dúdolgatott valamit. Ment az utcán, vagyis inkább lebegett. Megörültünk neki, kiderült, hogy a Vígszínház a városban vendégszerepel. Délután a magyar konzul vendégei voltunk, s miközben pezsgővel koccintgattunk, Képes Géza odasúgta nekünk: „Darvas Iván édesanyja szentpétervári…” – Ki tudja, miért, otthonosabbá vált a konzulátus, vagy talán az egész város. Itt van egy nagy magyar színész, akinek az anyja pétervári…

Darvasra nézek. Derűs, fegyelmezett és kíváncsi. Nyitott mosolyú, szinte baráti. Megkönnyíti a beszélgetést, pedig a témánk nehéz és kegyetlen. A börtönéveiről akarok írni, de fontosak az előzmények is és mindaz, ami a szabadulása után történt. A nagyszerű, tehetséges színészt hosszú évekig nem engedték színpadra. Munkásként kereste a kenyerét.

– A Népszavában olvastam, hogy 1956. október 23. után elindultál, hogy kiszabadítsd a bátyádat. Mi történt valójában akkor? Mi volt a ti családi szituációtok?

– Még a családomon belül is egyetlen embert tudtam akkoriban megnevezni ezen az egész kerek világon, akivel én azonos vagyok, akivel pontosan azonos sorsra kárhoztatott az atyaúristen, és ez az én bátyám, az én testvérem. Értelmiségi családból származom, édesapám újságíró volt, 45-ben halt meg a felszabadulás alatt. Édesanyám orosz, szentpétervári születésű. Problematikussá tette az én személyes sorsomat, hogy külföldön éltünk, én egy kis felvidéki faluban születtem, de féléves koromban már Prágába kerültem és ott nőttem fel. Én Prágát tartom azóta is szülővárosomnak. Ráadásul német iskolába írattak, hogy egy negyedik nyelv is színesítse a képet és bonyolítsa a helyzetemet. Apám rendkívül erős nemzeti érzésekkel eltelve úgy döntött, hogy nem ad cseh iskolába, hanem egy másik, Csehországban létező kisebbség iskolájába, német iskolába írat. Így négy különböző nyelven keveredve, voltaképpen egyik nyelvet sem igazán birtokolva nőttem fel. 13 vagy 14 éves koromban kerültem ide Magyarországra, de maga a magyar nyelv létezése úgy élt bennem, hogy ez tulajdonképpen csak apám találmánya, hogy mi titokban tudjunk kommunikálni és a többiek ne értsék. Tudtam ugyan, hogy létezik egy valódi, fizikailag is kézzel fogható ország, aminek Magyarország a neve, s annak a fővárosában rengeteg ember él, akik tudnak az általunk használt titkos nyelven, de mégis, amikor a müncheni döntés után idejöttünk Magyarországra, számomra ez döbbenetes és katartikus élmény volt. A Felvidék Magyarországhoz csatolásával megszűnt az az olvasótábor, ami a Szlovákiai Magyar Hírlapot éltette, így édesapámnak Budapestre kellett költözni. Élmény volt számomra, hogy a magyar tényleg egy létező nyelv, és a valóságban érzékeltem a tényt, hogy Európa közepén van egy ilyen létező, élő nemzet. Ennek ellenére nem alakult ki bennem az a magától értetődő azonosságtudat, ami téged eltölt. Például Keszthelyen születtél, ott jártál iskolába, édesapád, testvéreid, gyermekeid mind ugyanazok az élmények, versek, dalok vették körül, ami a 15 millió magyar életét jellemzik. Ami nálatok magától értetődő, a családodban, az nálunk nem volt magától értetődő. Ezért nekem borzasztó nehezen meg kellett volna küzdenem. Ez olyan feltöltetlen maradt, az én azonosságtudatom a levegőben maradt. A csehekről eleve éreztük, hogy ezek mások, és mi mások vagyunk. Élt egy nagyszámú német kisebbség Prágában, német iskolába jártam, de azonosságtudat azokkal sem kötött össze. Prágában volt egy nagyon kis számú magyar kolónia. Azok iránt sem tudtam természetes, magától értetődő azonosságtudatot érezni egyszerűen azért, mert mi nem egészen olyanok voltunk, mert az én mamám orosz, és ami nekem a dolog zenei részét illeti, az ember lelkének a dallam részét, az nekem szláv, az orosz. Orosz népdalokban gondolkozom.

– A származás tehát meghatározó.

– Igen… Ez bonyolítja az embernek az éntudatát. Gyermekkorom óta a hivatalos nevelés keretében mindig a valamivel való szolidaritásra és a valami ellen feszülő szolidaritásra próbáltak nevelni. Emlékszem, a papám kisebbségi lapja, a Prágai Hírlap azt hirdette, hogy a kisebbség elnyomása ellen kell küzdeni, a magyar kisebbség nemzeti jogainak fenntartásáért a csehek, szlovákok és a hatóságok elnyomása ellen. A német kisebbségi lapok pedig már-már valódi náci szellemben az első cseh köztársaság ellen lázítottak. Amikor átjöttünk Magyarországra, a propaganda alapján azt kellett hinnem, hogy minden bajnak az okai a zsidók és a kommunisták. A mi családunk, ha már szó van erről, az úgynevezett nürnbergi törvények értelmében árjának számított, és én semmiféle hátrányt nem szenvedtem. De egyszerűen képtelen voltam a gyűlöletre való felhívásoknak eleget tenni. Egy kisfiúnak a lelke nem tud befogadni ennyi, mennyiségileg és minőségileg is sokféle gyűlöletre biztató felhívást. Ezért ezek leperegtek rólam. Ezt tekintem én nagy előnyének a többgyökerű származásomnak. Soha nem tudott igazán gyökeret verni bennem a más embercsoportok iránti gyűlölet. Ez hiányzott belőlem, valószínűleg a mai napig hiányzik. Sok hátránya is van ennek a beállítottságnak. Az egyik fő hátrány, hogy az ember a „mi” szócskát nem tudja kire alkalmazni, illetve ez az én esetemben egy szűk családi kör.

– Ketten voltatok testvérek?

– Ketten vagyunk a mai napig is. Nem mondhatom, hogy felhőtlen lett volna a viszonyunk, mert borzasztóan sok ellentét feszült köztünk. Ennek ellenére mégis ő volt az egyetlen, akire én gátlás nélkül és hazugság nélkül azt tudtam mondani, hogy „mi” azt gondoljuk, „mi” olyanok vagyunk, „mi” ezt és ezt képviseljük. Senki más ebbe a „mi” szócskába beletartozni nem tudott. Ez nagyon hosszú ideig így volt, és én meg is szoktam ezt az állapotot. Éltem a magam magányos életét, ha úgy tetszik, gyökértelen életét, a véletlen eseményektől befolyásolt, leszűkült életet. Ez így ment 1955-ig. 55-ben az én bátyámat becsukták.

– Ismerhettem a bátyádat? Valahol a művészetben talán…

– Nem, nem. Ő a sztálinvárosi nagykohó tervezőmérnökeinek egyike volt. A pesti műszaki egyetemen végzett, és több munkahely után a Kohóipari Tervező Intézetben a sztálinvárosi nagykohó építésén dolgozott.

– Ez a Borovszky-féle vasmű?

– Igen, pontosan. Hogy rövid legyek, őt 1955-ben letartóztatták, a munkahelyéről megbilincselve hurcolták el. Hazaárulással, kémkedéssel vádolták, és nagyon hosszú ideig úgy tűnt, fel fogják akasztani. Aztán tíz évet kapott. Ez már 56 nyarán volt, más szelek fújdogáltak, és nem akasztották föl. Majdnem napra pontosan egy év után kijött, miután sikerült kiszabadítanom. 55 novemberében csukták be, és 56 október 30-án pedig kihoztam őt. Amikor november 4-e után megfordult a helyzet, választás előtt álltunk. Ő egyértelműen egyetlenegy lehetőséget látott, azt, hogy elhagyja az országot. Nagy volt a veszélye annak, hogy még le kell ülnie kilenc évet, továbbá az is reálisnak tűnt, hogy ő Nyugaton perceken belül megtalálja a helyét, mert nyelveket beszélt, a németen, oroszon, csehen kívül franciául, angolul is tudott. Csakugyan meg is találta, perceken belül nagyon jól elhelyezkedett, azóta is ugyanazon a helyen dolgozik. Svájcban él. Engem is felszólított, hogy vele menjek, mivel a realitás talaján maradva nem számíthatunk semmiféle pardonra a kormányzat részéről. Azt mondta, hogy színész ide, színész oda, ugyanabba a cellába fognak zárni, amiből engem kiszabadítottál.

– 1956-ban te a Madách Színháznak voltál a tagja. Emlékszel még, hogy éppen melyik darabban játszottál?

– Ez nem egy en suite, hanem repertoárszínház lévén, több színdarabot játszott. Akkor ment az Éjjeli menedékhely, amiben a báró szerepét játszottam nagy sikerrel, és a Ruy Blas című darab, amelyben Don Cezar de Bazan romantikus figuráját alakítottam, és a Goldoni Hazugok-jában is. Ezek mind-mind olyan szerepek voltak, melyek koromnak és habitusomnak megfeleltek. Nem lehetett panaszom a Madách Színházra, megfelelően alkalmaztak, és használták képességeimet.

– Azt keresem, hogy milyen motívumok vették körül a te 1956-os szituációdat, mert végül is téged valamiért letartóztattak és elítéltek.

– Sikeres fiatal színész voltam Magyarországon. Semmiféle okom nem volt feltételezni azt, hogy nem lehetek ugyanolyan sikeres színész egy másik országban, egy másik nyelvterületen, a német vagy akár az angol nyelvterületen. Ez egyike azon döntéseknek, amikor az ember vakon, süketen, külső meggondolásoktól érintetlenül, ösztönszerűen cselekszik. Bátyám egy autón távozott, ahol lett volna még egy hely nekem. Mondta, hogy induljunk el, ez 4-e után egy héttel vagy tíz nappal lehetett, nem emlékszem már pontosan. Én azt mondtam, hogy nem megyek, maradok. Hülye vagy! Igen, lehet, hogy hülye vagyok, szervusz. Elbúcsúztunk, aztán tíz évig nem láttuk egymást. Valószínűnek tartom, hogy ez egy olyan tudat alatti elhatározás eredménye, amibe semmiféle racionális érv beleszólni nem képes, az ilyesmi a lélek legrejtettebb régióiból tör elő. Döntés, ami ellen nincs apelláta.

– Életedben ez a pillanat sorsforduló volt.

– Igen, igen. Racionálisan számítottam rá, hogy ennek a rabszabadításnak valamiféle kellemetlen következménye lesz, még azzal is számoltam, hogy esetleg szilenciumot kapok. Még azzal is, hogy becsuknak. De nem számítottam arra, ami aztán a valóságban bekövetkezett. Amikor bekövetkezett, akkor meg legbelül vállaltam, és a két év alatt – én 1957-től 59-ig voltam börtönben – derült ki, hogy mégis él bennem az azonosságtudat a magyar nemzettel. Ezek borzasztó nagyképű szavak, de igenis létezik azonosságtudat, létezik szolidaritás és létezik hazaszeretet.

– A bátyád kiszabadításán kívül más szereped nem volt a forradalmi napokban?

– Bizonyára voltak ilyen-olyan megnyilvánulásaim, amelyek akkor szokásosak voltak.

– Mi volt ellened a vád, amikor letartóztattak?

– Az I./2. paragrafus, ami azt jelenti, hogy a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel. Ez a pontos jogi megfogalmazás.

– Feltételezem, hogy ez már nemcsak a bátyád kiszabadításával függött össze.

– Elsősorban és főleg ezt rótták fel nekem, ezt hányták a szememre. De arra is emlékszem, hogy az ÁVH-n egy bizonyos idő eltelte után a kihallgató tisztek megértettek engem. Magyarán szólva hiányzott belőlük az intenzív harag, ami egy igazi osztályellenség ellen megnyilvánul. Nagyon sokan megkérdezték, hogy mondja Darvas, maga hülye? Miért maradt itt?

– Tényleg. Miért maradtál itt? Sok író, filmes és színész elment.

– Azért, hogy ezeket a kérdéseket végre föltegye nekem valaki. És hogy végre megtudhassam, melyik oldalon állok, hová tartozom, kikkel vagyok körülvéve és ki az, akit az én sorsom érdekel. Ez a mostani pillanat… Nyersen kifejezve úgy érzem, hogy megváltottam a jegyemet arra, hogy magyarnak érezhessem magam, magyarnak számítsam magam, annak ellenére, hogy az anyám orosz volt, annak ellenére, hogy nem magyar iskolába jártam, és a magyar népdal csak Bartók által közvetített alapélmény. Igenis megszenvedtem azért, hogy ezt a nációt vállalhassam.

– A bátyádon kívül tehát nincs semmi, amit én följegyezhetnék 56-ról? Versek, szavalás sincs?

– Nem, szavalni nem szavaltam, mert nem tudok szavalni. De hát a Madách Színházban természetesen volt Forradalmi Bizottmány, amelynek aktív tagja voltam. Mindenféle pontokat fogalmaztunk, még annak idején a Fészek Klubban, és ezekkel a pontokkal mentünk el a Parlamentbe, és Bessenyei Feri be is olvasta ezeket a pontokat. Természetesen ezek miatt is felelősségre vontak, de ezért nem csuktak volna be. De az én közreműködésemnek volt köszönhető október 30-án, hogy a Rákosi-rezsim idején elkövetett politikai bűncselekményekért elítélt 120 vagy 140 politikai fogoly szabadlábra kerülhetett, köztük a bátyám. Én a Legfőbb Ügyészségtől kaptam egy nyílt parancsot, hogy alakítsak egy öttagú bizottságot, ebben részt vett Bakondy alezredes börtönparancsnok, két ügyész, akit mellém adtak, egy páncélos százados és én. Öten helyeztük szabadlábra azokat a rabokat, akiket a Rákosi-rezsimben elkövetett bűnökért csuktak le.

– Ezek a Gyűjtőben voltak?

– Igen, tehát a háborús bűnösökre nem vonatkozott. Aznap ezek, a csövesek, azaz közbűntényesek bent maradtak. Én azt javasoltam, hogy ábécésorrendben menjünk, mert a családnevünk kezdőbetűje alapján arra számítottam, hogy így hamarabb kerül ki a bátyám. Ezt elfogadták. Ábécésorrendben kezdtük, így a D betűre délután 3 és 4 óra tájban került sor, és a bátyám szabadlábra került. Akkor elbúcsúztam tőlük, mondván, nélkülem is tökéletesen működik a bizottság. Elnézést kértem, mivel a bátyámat egy éve nem láttam. Távoztunk. Nekem több dolgom ezzel a rabszabadítással nem volt. Később mégis rám akarták verni az atrocitásokat. Akik aznap szabadultak, akiknek a papírján az én aláírásom is szerepelt, éjszaka visszamentek, mert túl lassúnak találták és bürokratikusnak az ábécésorrend menetrendjét. Minderről én csak hallomásból értesültem, valakit állítólag meg is pofoztak. Ettől természetesen elhatároltam magamat. Mindehhez nekem már semmi közöm sem volt. El is esett mint vádpont, így összehasonlíthatatlanul alacsonyabb minősítést kapott a szereplésem.

– Mennyire ítéltek?

– Három évet kaptam.

– Volt egy amnesztia közben, ugye?

– Igen, az első, úgynevezett kis amnesztiával szabadultam, ami az öt éven aluliakra vonatkozott. Két évet ültem.

– Mikor tartóztattak le? Hol, hogyan, milyen szituációban történt?

– Májusban. Május végén, 30-án, úgy emlékszem, egy szombati nap volt.

– Lakásodon?

– Lakásomon. Előadás utáni időpontban, 11-kor vagy 12-kor jöttek borzasztó nagyképűen.

– Egyenruhások voltak vagy pufajkások?

– Civilek voltak, rengeteg civil, legalább tízen voltak. És ha szabad így mondani, krimifilmekből látott alapos módon… A szűk utcát, ahol laktam, két oldalról lezárták gépkocsival.

– Melyik utca volt ez?

– Fejér György utca, ott az egyetem környékén. Fent és alul is keresztben álló gépkocsival lezárták. Miféle veszélyességem lett volna nekem? Az egész borzasztó kalandos volt és nagyképű. Aztán kiderült, hogy a dolognak több a füstje, mint a lángja.

– Akkor te nőtlen voltál?

– Nős. Tolnay Klári színésznő volt a feleségem. Mind a ketten otthon voltunk.

– Meglepett benneteket a rendőrroham?

– A legkevésbé sem lepett meg, csak a módja. Bár november 4. után még a módja sem lepett meg. Legfeljebb megtisztelő volt, hogy ekkora energiát fektettek az én letartóztatásomba. No de november 4. után már láttam, mert látható volt, amikor kezdődtek a letartóztatások, Déry Tibor, Háy Gyula, Obersovszky, Gáli Jóska, a dolog egyértelmű és világos, csak az időpont volt kérdéses. Megjelentek mindenféle gyalázkodó cikkek a sajtóban, egyik a Népszabadságban, másik a Magyar Ifjúságban, féloldalas, óriási cikk, meddig tűrjük még, hogy a rohadt ellenforradalmár kezet emelt a rendszerre, aminek mindent köszönhet… Ekkor már tudtam. Az egyik hétfői napon jelent meg, a másik szerdán, és szombaton jöttek az ÁVH-sok. Egyébként az utolsó forgatási napon jöttek. Egy semmitmondó kalandfilm forgatásán vettem részt, és a gyártásvezető mondta, hogy az Államvédelmi Hatóságtól érdeklődtek, mikor fejezzük be a filmet? Szombaton – válaszolta nekik a gyártásvezető. Így még a dátumot is pontosan tudhattam. Csakugyan szombaton jöttek, mert azért egy film ugye drága mulatság, 3-4 millió forint, miért ne várnák ki azt a pár napot, míg befejezzük. Így kerültem először a Tolnai Lajos utcába, a volt Conti utca, ott hosszú ideig voltam. Hát az egy meleg hely volt.

– Közkedvelt, híres színész voltál, amikor letartóztattak. Ez feszélyezte vagy befolyásolta kihallgatóidat?

– Igen… Hát persze hogy befolyásolta… Ha beleképzelem magam egy ilyen kihallgató tisztnek a helyébe, nyilvánvalóan más feladat egy közismert, szinte mint a rossz pénzt, annyira ismert színészt vallatni, kihallgatni, mint egy másik embert, még akkor is, ha annak az ügye esetleg nagyobb és érdekesebb. Az én ügyem meglehetősen egyértelmű volt. Részemről nem volt lehetőség a tagadásra, részükről pedig a bűncselekmény nagyobb minősítésére, súlyosabb vádtételre. A dolog egyértelmű volt, mert ország-világ szeme előtt játszódott le a 12 pont beolvasása a rádióban, mindenki hallotta. Az is köztudomású volt, hogy rabokat szabadítottunk ki. Az egészet tulajdonképpen tíz perc alatt el lehetett volna intézni, de a dolog természetéhez tartozik, hogy hosszú-hosszú hónapokig húzódott.

– Erőszakot alkalmaztak veled szemben?

– Nem alkalmaztak, főleg azért, mert nem volt rá szükség. Nem akartak tőlem semmi olyasmit megtudni, amit eltitkoltam volna. Az én szervezkedésem egyedül történt, senkivel mással nem szövetkeztem, semmiféle olyan momentum nem merült föl, ami nagyobb pressziót igényelt volna. Legelején 48 óra vagy 72 óra hosszat, mai napig sem tudom eldönteni, hogy meddig, nem hagytak aludni. Folyamatosan kihallgattak. Ugyanazok a dolgok mentek még egyszer, még egyszer és még egyszer, amíg az ember el nem veszti az öntudatát. Én elaludtam. Meggyőződésem, hogy ez teljesen független magától a cselekménytől, amiért beviszik az embert. Eleve egy sokkot akarnak előidézni a letartóztatottban, hogy lássa, ez egy komoly hely, ahová került. Tréfálni nem lehet. Váltott emberek, hatan, heten, nyolcan, ők mindig pihenten vallattak. Nem tudom már, szombat éjjeltől hétfő délutánig folyamatosan végig vallattak. Kétszer lettem rosszul, akkor egy vödör vízzel leöntöttek, és amikor magamhoz tértem, folytattuk tovább. Gondolom, hétfő délután lekerültem a zárkámba, és mint aki jól végezte a dolgát, lefeküdtem aludni. Napokat aludtam át. Szerdán vagy csütörtökön ébredtem föl.

– Ezzel a vallatással elkezdődött a rabbá válás folyamata. Ezt hogyan élted meg emberileg?

– Rettenetes dolog lehet ártatlanul ülni. Ezt az érzést, hála istennek nem ismerem. Amin azok a kommunisták átmentek, akiket ugyancsak bolsevikok csúfoltak, kínoztak meg, ítéltek halálra és akasztottak fel, az förtelmes lehetett. Elképzelni sem tudom ennek a mélységeit, a poklok mélységeit, hogy mi történhet belül egy ilyen emberrel. Ettől engem megkímélt a sors. És ez adott erőt. Ettől az értelmetlen szenvedéstől megkímélt a sors. Volt bennem egyfajta felkészültség, valamelyest vártam, hogy bekövetkezik. Amikor bekövetkezett, lelkileg felkészülve ért. Fizikai hátrányai persze vannak.

– Magánzárkában vagy közös cellában voltál?

– Többen voltunk, nem volt akkor hely ilyesmire… Természetesen ezek magánzárkák voltak egy ággyal, egy szalmazsákkal, de hát tizenketten voltunk benn helyhiány miatt. Túl sok embert csuktak be túl rövid idő alatt. Kellemetlen volt a nyár, mert borzasztóan meleg volt, a cella levegőtlen és büdös. Télen meg hideg.

– Egy híres, civilizációhoz szokott színész hogyan bírta ezt az összezártságot?

– Ez is egyik eszköze a rab puhításának. De ezek leperegnek. Végül is fiatal ember voltam, 31-32 éves. Hát becsuktak. Ha szabad ilyent mondanom, a legjobb korban. Előtte még talán nem eléggé érett az ember az ilyen megpróbáltatásokra, később már nem eléggé alkalmas. Én a lehető legjobb időben kerültem szembe ezekkel a megpróbáltatásokkal. Természetesen találkoztam atrocitásokkal, olyan smasszerokkal, akik személyi szadizmusukat, bosszújukat próbálták kiélni rajtunk. De ha az ember időben felismeri, hogy mire megy a játék, hogy semmi mást nem akarnak elérni, csak azt, hogy te kiborulj, az mérhetetlen nagy erőt ad az embernek. Egy szuverén, zárt, kristálytiszta világba kerül az ember, akármilyen hülyén hangzik is, de mi, akik akkor le voltunk csukva, sokkal szabadabbnak éreztük magunkat azoknál, akik kint maradtak. Hogy a legegyszerűbbet mondjam, azt a szót, hogy ellenforradalom, senki nem követelte meg tőlünk a börtönben. Magától értetődő volt, hogy forradalomról beszélünk. Ezt ott elfogadták, hiszen azért voltunk becsukva, mert forradalomnak tartottuk és tartjuk, amiben részt vettünk. Mindez változik abban a pillanatban, amikor az ember szabadlábra kerül. Magam számára is onnan számítom a nehéz időket, amikor kiengedtek. Én kristálytiszta, kőkemény és igaz két évnek tartom, amit börtönben töltöttem.

– Mikor volt a tárgyalásod?

– 57 októberében.

– Tehát öt hónap múlva…

– Májushoz képest igen. A tárgyalás október elején volt. Öt hónap múlva, ennyit töltöttem a különböző vallatóhelyeken.

– A tárgyalás nélkülözte a színpadiasságot, vagy volt benne valami megrendezett?

– Nem volt színpadias. A színpadiassághoz közönség is kell, de ez zárt tárgyalás volt. Semmiféle oka nem volt a zárt tárgyalásnak, titkos adat nem merült fel, de a nevemre és közismertségemre való tekintettel, úgy látszik, nem akartak cirkuszt csinálni. Ezért egy kis zárt teremben, a nézőközönség teljes kizárásával tartották meg. Senki nem vett részt a tárgyalásomon, csak az ÁVÓ vagy ÁVH, nem tudom, minek kell őket nevezni, a kihallgató testület emberei voltak ott. Magyarán mondva a jelenlévők mind ellenségesek voltak, a bíró volt a legellenségesebb.

– Ki tárgyalta az ügyet?

– Egy Bimbó nevű tanácselnök, aki egy ilyen gyorstalpaló tanfolyamot végzett.

– Igen, ezek nem voltak igazi jogászok…

– Volt valamilyen jogi képzettsége, de ilyen gyorstalpaló tanfolyamot végzett, amit véletlenül megtudtam róla. Jogilag és egyébként sem volt túlzottan képzett. Amikor egy bíró azt mondja, hogy „na láthassuk”, a vádlott már érzi, hogy sok jó neki itt nem terem. De a dolog teljesen egyértelmű volt, megkapta az utasítást, hogy engem valamennyire el kell ítélni.

– Ítélethirdetés után hová kerültél?

– A Gyűjtőfogházba. Onnan is szabadultam.

– Végig ott voltál?

– Nem, nem. Senki nincs sehol hosszú ideig. Mindig ide-oda szállították az embereket, ezt mi úgy hívtuk, ismerd meg hazádat mozgalom. Ne melegedjen meg az elítélt, ne legyen túl nagy helyi ismerete. Pár hónap után mindig valahová máshová kerül, és akkoriban még nem is volt eldöntve a házaknak a profilja, később alakult ki, hogy mit tudom én Márianosztrán csináltak úgynevezett osztályidegen házat. Az volt a legszigorúbb intézmény. Akkor, ahogy hívják a gyűjtőben, a Gyűjtő balban, a Bal Csillagba kerültek főleg az ötvenhatosok. Ha jól tudom, a háborús bűnösök Vácott voltak. Persze ez később alakult ki. Én voltam a Fő utcában, a Tolnai Lajos utcában, a Gyűjtőfogházban, a Markóban, Vácott és akkor vissza a Gyűjtőfogházba, tehát ezeket a helyeket ismerhettem meg. Öt-hat hónap egy helyen, aztán jön a parancs, hogy borotválkozás, jön a bilincs, rabszállító autó és akkor viszik az embert. A rab már az úton nagyjából tudja, hogy hová viszik, bár nem látja az utat. Az embernek kialakult egy megérzőképessége, sejti, hogy merrefelé viszik. Ha átmegy a kocsi egy hídon, már tudja, hogy Pestről Budára viszik. Ekkor már sok meglepetés nem vár rá.

– Lehet, hogy ugyanabba a cellába kerültél, ahol a bátyád volt?

– Voltam a cellájában, igen. Ő ezt képletesen mondta, hogy vigyázz, mert ugyanoda fogsz kerülni, ahonnan engem kihoztál. Ez egy költői hasonlat, de jártam ugyanabban a cellában, s nagyon kellemes órákat töltöttem ott, ugyanis van a Gyűjtőben, a Bal Csillagban egy nagyobb helyiség, az úgynevezett „mérnöki iroda”, ahol mérnöki rajzasztalok vannak. Mindenféle munkaeszközök, ahol a mérnök elítéltek töltötték idejüket, és a munkájuk tervezés volt. Volt olyan mérnök, aki ugyanazt a munkát folytatta, amit szabadlábon abbahagyott.

– Az ítéletbe, hogy átmenetileg rabbá váltál, beletörődtél, elfogadtad, vagy volt benned közben egy szabadságvágy, szabadulási vágy, ne adj’ isten, még a szökés lehetőségét is latolgattad?

– Az igazság az, hogy a rabbá válás státusát azonnal elfogadtam, már alig vártam. Essünk túl rajta. Szóval elég volt már ezekből a gyalázkodó cikkekből, furcsa mosolyokból, furcsa szituációkból, hogy ugye jönnek utánam az utcán, meg kocsival követnek. Essünk túl rajta, ha már itt tartunk, csukjanak le. Amikor közlik az emberrel a végeredményt, az én ítéletem három év volt, az hosszúnak tűnik, mert ha neked most azt mondom, hogy ma van 1989. október 24., és te 1992. október 24-ig nem láthatod a családodat, mert addig becsuklak a klozetba és többet nem engedlek ki, hát ez beláthatatlan. De egy-két hónap után a következő egy-két hónap már belátható. Ha hat hónapot ültél, akkor a rá következő egy év is fantáziával belátható. Tehát ilyen értelemben ez egy borzasztó rövid idő. Szóval azt, hogy három év, azt az ember szégyenkezve ejti ki a „kegyelmes” urak előtt, akik kegyelemmel maradtak életben, és életfogytiglant kaptak. Az életfogytiglan 15-től 20-ig terjed, tehát 15 után kezdenek gondolkodni azon, hogy szabadlábra helyeztessék-e? Ez beláthatatlan, az emberi fantázia alkalmatlan arra, hogy önmagát elképzelje tizenöt évvel későbbi állapotban. Az ember a börtönben az idő múlására figyel. Az idő borzasztó lassan múlik a reggeli, az ebéd és a vacsora között. A Gyűjtőben nem dolgozhattam eleinte, ezért rettenetesen belátható az idő, elképesztő lassúsággal múlik, de gyorsan eseménytől eseményig. A szabadlábon töltött élethez viszonyítva összehasonlíthatatlanul gyorsabban múlik az idő az egyik beszélőtől a másik beszélőig. Ami általában egy hónap, de bizonyos esetekben két-három hónap, attól függően, hogy milyen státusban van az ember. Ez az idő rettenetesen gyorsan múlik. Az időbeosztás különben is ünnepnaptól ünnepnapig terjed, tehát az amnesztia lehetséges időpontjáig. Tehát április 4. Aztán fantaziálunk is. Augusztus 20. soha nem volt alkalmas amnesztiára, mégis arra gondolunk, hogy április 4-től augusztus 20-ig kell kihúzni, augusztus 20-tól már csak november 7-ig, november 7-től csak karácsonyig, mert karácsonykor van beszélő és csomag. Aztán úgyis jön a tél, karácsonytól megint március 15-ig kell kibírni. Nem valószínű az amnesztia, de mégis valamilyen eshetőség március 15., aztán április 4-ig újra, és tovább nincs. És ez így ment, egymás farkába harapó kígyókként egyik dátumtól a másikig. Az idő egyik ünnepi dátumtól a másikig borzasztó gyorsan múlik. – „Nemrég voltam beszélőn, és már megint mehetek beszélőre. Fantasztikus.” – De reggeltől ebédig rettenetesen hosszú, elviselhetetlenül hosszú az idő. Tehát ilyen értelemben megváltozik az idő természete. Azt hiszem, nekem ezért nem okoz gondot elképzelni az elképzelhetetlent, mondjuk az einsteini általános relativitáselméletet, mert én a valóságban érzékeltem azt, hogy elgörbül az idő. Ez számomra nem okoz nehézséget, el tudom képzelni, hogyan működik ez. Igen, ahogy a tér elgörbül. Ha ezt a papírt így meghajtod, ez és ez igenis közelebb kerül egymáshoz. Ugyanígy az időre is vonatkozik ugyanez, igenis el tud görbülni. Mindez megváltozik a szabadulás pillanatában. Ezek mind olyan dolgok, amik erőt adnak az embernek. És méltóságot adnak ezek az úgymond elvesztett évek. Mert nem elveszett évek, nem elveszett napok és nem elveszett pillanatok azok, melyeket az ember semmi mással nem tölt, mint azzal, hogy várja, hogy múljon az idő.

– Kik jártak hozzád beszélőre?

– Hozzám csak Tolnay Klári járt, a feleségem. Ő járt, aki akkor a feleségem volt, holott úgy tűnt már akkor, hogy nem leszünk hosszan együtt. Addig, amíg bent ültem, ő nem akarta beadni a válópert, rossz íze lett volna a dolognak, ha engem ő meg óhajt tagadni. De aztán, amikor szabadlábra kerültem, első dolgunk volt, hogy nagy szeretettel és kölcsönös megbecsüléssel beadjuk a válópert. Szóval nagy barátságban elváltunk egymástól. De csak ő járhatott be hozzám.

– A börtönben az emberek megroggyannak, lelkileg tönkremennek, mások viszont megkeményednek. Mondataidból úgy érzem, nálad a megkeményedés és egy tudatosodás következett be.

– Úgy van, ez pontos, megfelelő megnevezése a dolognak, egy tudatosodási folyamatnak voltam az alanya. Ez számomra rendkívül fontos, az egész későbbi életemnek és visszamenőleg az előző életemnek is egyfajta értelmezését adta. Titkokat bírva, sok mindent megértettem, és elkövetkezett a dolgok tudatos vállalása. – Az előbb a szökésről kérdeztél. Soha fel nem merült, hogy én innen megszökjek. Azért maradtam itt, hogy magyar színész legyek. Ha megszököm, akkor hogyan szerződjek vissza a színházhoz? Ez eleve kiesett a komolyan megfontolható elképzelések közül. De ennek ellenére, az emberben már automatikusan is van egy ilyen törekvés, kikémleli azokat a lehetőségeket, melyek elméletben lehetővé tennék a szökést. Állítom, hogy még a legszigorúbban őrzött helyen is mindig adódik lehetőség a szökésre. Amíg én benn voltam, egy igazi börtönkitörésnek is a tanúi voltunk. Nem a mi emeletünkön történt, mert én a harmadik emeleten voltam a Markóban, és a földszinten voltak azok a zárkák, ahol az elszállításra váró rabokat őrizték. A szökés után rögtön meg is szüntették ezeket a zárkákat. Két rablógyilkossággal vádolt köztörvényes bűnöző volt az egyik földszinti zárkában és egy öregember, akit Francia Kiss Mihálynak hívtak. Rossz értelemben még 1920-ból közismert volt a neve. 1945-től 56-ig tizenegy évet végigdekkolt álnéven valahol vidéken. 56-ban érettnek ítélte a helyzetet arra, hogy levesse inkognitóját és a régi bevált jelszavakat hangoztatva megalakítson valamit vidéken. Ezért ült. Elkapták és visszamenőlegesen halálra ítélték, így került a másik két rablógyilkossal egy cellába. A rablógyilkosság vádjával elítélt fiatalemberek evőkanállal kibontották a falat. Azzal a kanállal, amit az államtól kaptunk, ki tudták bontani a falat az ügyészség felé. Ez egy sarokzárka volt, de tudni kell, hogy a Markó falai elképesztően vastagok, masszív falak ezek. Hosszú időn keresztül éjszakánként dolgozva, türelmes munkával kibontották a falat az ügyészség felé. Francia Kiss Mihály azt mondta, hogy ő már öreg, hagyják ott, nem tart velük. Hogy kellemetlensége ne támadjon, ezért kvázi megkötözték, mintha leütötték volna, aztán kicsúsztak, sikeresen elhagyták a cellát. Megvárták a reggelt, s amikor az épületben civilek is járkáltak már, ügyvédek, peres felek, szépen kisétáltak a városba. A börtönben rögtön, abban a másodpercben elterjedt ennek a híre, és mondanom sem kell, hogy mindenki rettenetesen örült és drukkolt nekik. De ezek nagyon primitív gyerekek lehettek, mert egyiket a szüleinél, másikat a barátnőjénél elkapták.

– Ez az a két hely, ahová nem lehet menni.

– Igen, de ezek oda mentek, és mind a kettőt visszahozták. És mind a hármat rövid időn belül elszállították a kis fogházba, és… A bezártság folytán az ember gondolatai állandóan e körül forognak, hogy mi lenne, ha… Például Vácott, ahol hosszabb időt töltöttem, és viszonylag szabadabb volt bent a mozgás, szökési tervek születtek. Elméletek. Én soha ezzel egyetlen másodpercig sem foglalkoztam komolyan. De az ottani bajtársaimmal beszélgetve ezek a tervek mindig finomodtak és precízebbek lettek. Állítom, hogy ezek a gyakorlatban is végrehajthatók, csak elég idő kell ahhoz, hogy az ember helyismeretet szerezzen. Ezért nem szeretik hosszabb ideig az embert ugyanabban a környezetben hagyni.

– Egy színész mit tud csinálni a börtönben? Hogyan őrizted meg színészi kondíciódat és habitusodat?

– Nem a színészi mesterség megőrzése jelentette a gondot, hanem elsősorban az embernek maradáshoz való erő. Az emberi méltóság megőrzéséhez kellettek kondíciók. Magyarán mondva tudni kell azokat az utakat és módokat, hogyan kell viselkedni ott, amikor egy feljebbvaló, akinek hatalma van, lehetősége és vágya, hogy megalázzon, ne tegye ezt, elmenjen ettől a kedve. Hogyan kell megnevelni és leszoktatni arról, hogy belénk kössön. Ezek csodálatos feladatok, amelyek hosszabb időn keresztül elosztva adnak tananyagot. A börtönőrnövendék nem tudja, hogy az én növendékem, mégis változik az időben. Voltam negyven napig magánzárkán, és akkor naponta négyszer-ötször behozták a vödröt, hogy mossam fel a zárkát. Csak azért, hogy nedves legyen, vizes legyen, mert a nedvességnek rossz hatása van. A falakat ki kellett meszelnem négyszer-ötször naponta. Hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy ezt abbahagyja a növendék (börtönőr)? És naponta négyszer itt is kutatás, motozás, anyaszült meztelenre vetkőzés, végbélbe való belenézés, hajba turkálás, a szalmazsák teljes szétdobálása, majd annak közlése, hogy öt perc múlva a szalmazsák és az egész zárka legyen rendben. És ez naponta négyszer, ötször, kizárólag azért, hogy a pasas kiboruljon és akkor azt lehet élvezni. Tessék, ott van ez a rohadék, ez a szar színész, ezzel most jól kitolunk! Hogyan kell ezzel a smasszerrel bánni, hogy elmúljon az indítéka? El lehet érni, ha nem gyűlöli az ember. Az első reakció a gyűlölet, dögölj meg, rohadj meg, szemét, széttiporlak! Ezzel kezdődik, ez magától értetődő. Ezt kell kibírni és azt mondani, hogy nem! Nem széttiporni. Isten! Ugyanaz az isten lakik őbenne, mint énbennem. Egyikünk sem képes felismerni azt a tényt, hogy mi azonosak vagyunk. De tulajdonképpen azonosak… Csak helyben és időben egy kicsit el vagyunk tolódva. Ez egy nagyon érdekes és nagyon izgalmas feladat, nap nap után erre koncentrálni, így elaludni, hogy ő az én testvérem. Igazi testvérem, a hozzám legközelebb álló ember, akivel mi most ketten össze vagyunk zárva, és ennek van egy értelme. Az az értelme, semmi más értelme nincs, hogy ne gyűlöljön ő engem, és ennek egyetlen módja, hogy én nem gyűlölöm őt. Nem gyűlölöm, hanem szeretem. Ez az első lépés. A legnehezebben megtehető lépés. Amikor legyőzte a gyűlöletét az ember, utána mélységes megvetést érez a smasszer iránt, arra gondol, hogy ez egy senkiházi, egy féreg, aki föl sem ér hozzám, a lábam körméig sem, a körmöm piszkáig sem. Te nulla, te senki, gondolja, csinálj velem, amit akarsz, akkor sem fogok kiborulni. Ötször hipis, akkor ötször. Tízszer? Akkor tízszer. Ha ezt az érzést is le tudja győzni az ember, és megkeresem képzeletben… Mert hisz naponta ötször látom, de csak akkor jön be, ha ki akar velem tolni, ezt semmi más ügyben nem látom. De ha hozzáképzelem, hogy ő most ebben a pillanatban, amikor nem látom, akkor üldögél a maga ugyanolyan kis és ugyanolyan koszos, talán csak egy kicsit tágasabb és nem kívülről rázárt cellájában, és azon töri a fejét, hogy velem hogyan toljon ki, akkor ez át tud lépni egy sajnálatba. Amikor a megvetésből sajnálat alakult, akkor a dolog legnehezebb részén már túl is vagyunk. Ez egy nagyon nehéz belső folyamat, így tréfásan, nagyúri módon elmondva nulla, egy semmi, de a valóságban rettenetesen nehéz. Ennek a folyamatnak a végén az van, mindig, kivétel nélkül, hogy hirtelen bejön, körülnéz, vödör a kezében és azt mondja, hogy „Maga dohányzik?” – „Tisztelettel jelentem, igen”. – Odaad egy cigarettát és elfelejti kiönteni a vizet. Kimegy. Ez olyan pillanat, ami mindenért kárpótol. Egyszerűen elmegy a kedve tőlem. Másokat keres magának, akikkel kitoljon, s rólam leszokik. Lekoptattam…

– Ez egy önszuggesztiós folyamat? A te személyiséged beáll egy bizonyos hullámhosszra, nyilván kisugárzása van a személyiségnek. Valahogyan a gondolatnak vagy az érzelemnek át kell lépni.

– Kétségtelen. Ez ugyanaz a folyamat, mint amikor a színész a színpadon átveszi a nézőtér ritmusát, a nézőtérről áradó fluidumot, átveszi a ritmust, és aztán rájuk kényszeríti az ő saját ritmusát. Előbb át kell venni, ugyanaz, mint a lovaglásnál, te lovas ember vagy, tudod…

– Nem vagyok lovas ember, de lovagoltam.

– Akkor ismered ezt… Fölszállsz. Előbb meg kell tanulni combbal, hogy ő milyen. Milyen ez a ló? Azt nem szabad, hogy ledobjon, azt rögtön éreztetni kell vele, hogy ledobni nem lehet. De tessék, mutasd, mit szeretnél. Erre menni? Akkor megyünk erre. Vágtázni akarsz? Most pedig lustálkodni? És átvenni a ritmusát, aztán ráerőszakolni, ránevelni a te ritmusodat. Ő vegye át a te ritmusodat anélkül, hogy ez neki fájdalmat vagy gondot okozna. Mi több, egyfajta közösséggé kell válni. A börtönben ez ugyanaz. Csak egy fokkal nehezebb, mert ezeket a gazembereket, ezeket a szerencsétlen embereket a hatalom azzal a céllal küldi oda, hogy az elítélt emberrel ki kell tolni.

– De ők úgy gondolják, hogy a rabot meg kell törni.

– Igen, ki van írva az ő éttermükben. Egyszer jártam az éttermükben, és ott ki van írva: Ne csak őrizd az elítéltet, gyűlöld is azt! Felhívtam a figyelmüket, hogy legalább ne magyartalanul. Hallgattak rám, mert legközelebb már úgy volt kiírva, hogy: Ne csak őrizd az elítéltet, hanem gyűlöld is!

– Mégis a börtönben egy színész hogyan őrzi meg magát? Tornászik, szaval? Szerepeket memorizál?

– Természetesen igen. Fizikailag igyekeztünk mindnyájan egy kis kondíciótartásra, de a rossz táplálkozás, a mozgáshiány és a higiéniai problémák ez ellen dolgoztak.

– Tehát ellenséges közegben teltek a napok és a hónapok.

– Igen, ők ennek szánták. De hozzátartozik, hogy soha életemben nem találkoztam olyan nagyszerű emberekkel, mint ott. Papok, katonák, munkások, bányászok, parasztok, értelmiségiek. Értelmiségivel kevesebbel találkoztam. A sorrend sem volt véletlen. Kikkel legjobb dolog együtt ülni? Papokkal és katonákkal. Valószínűleg mindketten egyfajta fegyelemben szoktak meg amúgy is élni, egyfajta önmegtagadó fegyelemben. Ezek a legklasszabb rabtársak. Meg sem tudod különböztetni, hogy pap vagy katona. A papok között nagyon sok volt a hívő, és a katonák között nagyon sok volt az ateista, s ugyanakkor a hívő is. Nagyon sok kommunista volt, igazi kommunista, olyanok, mint Angyal Pista, meg a Szirmai Ottó, akiket felhúztak a kommunisták. Ez szörnyű, ez borzasztó dolog volt. A saját elvbarátaik akasztották fel őket. Ez nehéz, bele sem tudok gondolni igazán. Nekem ilyen belső konfliktusom soha nem volt, én soha nem voltam kommunista, pártnak nem voltam tagja, ez az eszme, a marxizmus-leninizmus nem hatott rám mélyebben, én a neveltetésem és a tapasztalataim szerint is keresztény meggyőződésű ember voltam és vagyok.

– És hívő?

– Hívő ember vagyok. Ez nem egy könnyű állapot, ezért meg kell küzdeni. A hit nem elhatározás kérdése, hogy én mától kezdve hívő leszek, ilyen könnyen nem megy. Ez egy nagy, belső, lelki erőfeszítés. Például próbáltam átélni, hogy egy ilyen zárt helyen milyen lelki erőfeszítéseket kell elvégezni ahhoz, hogy az ember megőrizze a méltóságát. De összehasonlíthatatlanul nehezebb lélektani, lelki erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy az ember a hitét megnyerje. És ez nem egy örökre adott hit, az ember gyenge, porból vagyunk, és csak egészen kivételes pillanatokban emelkedik az ember a saját szintjére, többnyire a saját szintünk alatt maradunk. A hit kegyelem. A hitet kegyelemből kapja az ember, nem lehet kiérdemelni.

– Van egy Szimonov-dal, amit elég sokszor hallottunk tőled. Ez a Várj reám, míg megjövök… A dalban megfogalmazott óhaj a bezárt ember számára nagyon valóságos. Te a három évből kettőt kényszerültél leülni. A hozzátartozók, a szerelem elvesztésének a lehetőségét bent hogyan éli meg egy fiatal férfi?

– A szónak ebben az értelmében a mi házasságunk akkor már megszűnőben volt. A feleségem szolidaritásból maradt mellettem. Csak azért, mert egy letartóztatott és börtönre ítélt embertől nem akart elválni. Tehát ilyen problémánk nekünk kettőnknek hála isten nem volt. Legtöbb rabtársamnak az volt a gondja, hogy úristen, a család most otthon, családfenntartó nélkül hogyan él meg? Könnyítette a helyzetemet, hogy ez nálam föl sem merült, Tolnay Klári a napi betevő kenyerét csak meg fogja valahogyan keresni. Ilyen értelemben ez nem súlyosbította az én lelki helyzetemet. Az sem, hogy úristen, megvár-e engem ez az asszony, mert hogy finoman fejezzem ki magam, nem volt mit megvárni. Ez sem nehezítette a helyzetemet. Egyébként nagyon sok tekintetben az elítéltek, legalábbis ha magamról beszélek, összehasonlíthatatlanul szabadabban éltek, mint kint.

– Az elítéltek különböző jelekből, a beszélő alkalmával beszivárgó hírekből értesültek róla, hogy a kint maradt pályatársak a hatalommal megkötötték már a maguk kompromisszumát. Már szerepelnek, klubokba járnak, mennek vitorlázni a Balatonra, már külföld… Bent ez a hír mit vált ki? Személy szerint te hogyan élted meg?

– Hát én már nem tudom mióta bent voltam… Hosszú ideje, bizonyos rutinnal rendelkeztem, amikor becsukták az én jó barátomat, kollégámat, Mensáros Lacit. Megtudván, hogy itt van a házban, természetesen latba vetettem minden lehetséges módszert, hogy találkozhassak vele. Ennek megvannak a maga házirend adta lehetőségei: Jelentkezés orvosi vizsgálatra, legelőször az idő egyeztetése, meg kell üzenni, hogy én itt vagyok, te ezt és ezt kérd, hogy ekkor és ekkor orvosi vizsgálatra engedjenek, s akkor ott majd találkozunk. Ezt meg kellett szervezni, és tökéletesen működött. Nekem már komoly helyismeretem volt, és így találkoztunk a Lacival. Hát ő tájékoztatott. Ő mondta el, hogy milyen gusztustalan, milyen förtelmes, milyen ocsmány a létezés odakint. Hála isten, most már végre nyugalma lesz, megszabadul az állandó félelmektől, hogy becsukják vagy nem csukják, most már be van csukva, s a dolog ezzel egyszer és mindenkorra el van intézve. Természetesen ezek humorosan hatnak az emberre, és azt mondja magában, hogy őrülteket beszélsz, én azért inkább mégiscsak szabadlábon kötném meg magamban ezeket a kompromisszumokat. Bízd rám, gondolja az ember. De aztán kikerültünk, és az az igazság, hogy azonnal körülnéztem, hogyan kerülhetek vissza a pályámra? Aztán kiderült, hogy ezt a kompromisszumot a hatalom nem óhajtja velem megkötni. A hatalom lemond arról a kegyről, hogy én ezt a kompromisszumot vele megkössem. Hogy kegyesen odadobjam magam, és visszamenjek a Madách Színházba. Köszöni szépen, lemond erről, nem tart erre igényt. Szó szerint a következőket közölte velem az akkori főosztályvezető: „Értse meg, Darvas, sem most, sem öt, sem tíz, sem tizenöt év múlva nem lesz színész. Soha. Értse meg!” Ezt mondta Meruk Vilmos főosztályvezető. Ez borzasztóan nehéz, az előbb is említettem, hogy rettenetesen nehéz belátni. Tizenöt évet az ember nem tud elképzelni ép ésszel. Én most 32 vagyok, és milyen leszek 47 éves koromban? Ez nem megy. Nem tudja ezt a távolságot belátni az ember fantáziája, az enyém legalábbis nem ennyire élénk.

– Aztán kiszabadultál.

– Igen. A naivitásnak, a butaságnak egy mérhetetlen foka tölti el az embert, mert az idő megáll, mert az ember pontosan ugyanúgy gondolkodik, legalábbis bizonyos dolgokat illetően, például a politikai helyzet kapcsán, mint 1957. május 30-án. Holott már 1959. április 4-e van. És teljesen, gyökeresen, merőben más politikai helyzet.

– Április 4-én szabadultál?

– Igen, pontosan április 4-én szabadultam a Gyűjtőfogházból. Zászlódíszben állt az ország.

– Reggel? Hová mentél?

– Délelőtt. Hogy szabad vagy, az előző nap közölték… Hazamentem persze.

– Egy jó ebéd, vagy a barátok keresése?

– Én nem vagyok ilyen élelmiszer-ember, nem érdekel. Én nem szenvedtem például a börtönben attól, hogy rossz a koszt. Mindenki panaszkodott, de én nem vagyok húsevő, nem szeretem a húst, pláne csak lóhús meg mit tudom én milyen húsok voltak. Boldogan szétosztogattam. Nekem bőven elég volt a leves, zöldségek. Bevallom, nem figyeltem erre, nem is érdekelt. Mai napig sem érdekel. Hát persze, lefogytam egy kicsit…

– De egy szellemi izgalom csak támadt benned?

– Akármilyen hülyén hangzik, az embert honvágy gyötri. Magyarországon voltam, de hiába. Számomra Magyarország csak Budapest. Végigmegyek a Rákóczi úton, aztán a Filmgyár. A magától értetődő közeg körülveszi az embert, és amikor hirtelen megszűnik, olyan érzése támad, mintha külföldön lenne. Közönséges, valódi honvágy gyötri az embert. Az utca, a szagok, a látvány hiányzott nekem. Hát persze hogy nagy érzés volt a szabadulás. Először tapasztaltam azt a furcsaságot, hogy valami hiányzik. És rájön az ember, hogy a lépések a háta mögött. Nem vonul mögötte a smasszer. Állandóan, majdnem mindig voltak mögöttem lépések. És hirtelen ennek a hiánya tűnt föl, ennél furcsább és humorosabb érzést alig éreztem. Idegesítő volt. Igen, a város… Rendeltem egy taxit, még ott a börtönben, akkor már civilben, mint szabad magyar állampolgár. Amikor bemondtam, hogy Darvas Iván kér egy taxit a Kozma utcába… Hová? Kozma utca?… Csak nem? Jézus… A taxi megjött, és akkor azzal a koszos, undorító zacskóval, amiben az ember cucca benne van, rá van írva a száma, azzal beszáll, és azt mondtam neki, hogy lassan menjen, a pénz nem számít. Lassan menjen, mert rég nem láttam a várost. És akkor derült ki, hogy szeretem ezt a várost. És összenőttem vele. A Rákóczi úton akkor csinálták ezt a csúnya árkádosítást, de nekem gyönyörűnek tűnt, csodálatosnak, világvárosinak. Kicsordultak a könnyeim. Kiszálltam és gyalog mentem tovább. Szégyelltem, hogy sírok.

– Ez akkor annyit jelent, hogy az azonosságtudat, amiről interjúnk elején beszéltél, valóságossá vált. Eljutottál arra a pontra, hogy igen, ez az én városom.

– Igen, én itt vagyok… Ez a hazám, színész vagyok… Szabad vagyok, de azokat, akikkel együtt ültem a börtönben, már felhúzták. Nekem két közeli bajtársamat akasztották föl, Szirmai Ottót, akivel hosszú ideig voltam együtt, és az Angyal Pistát… Ezt ők nem érték meg… Az élet olyan dolog, amit nem szabad elvenni. Senkitől, senkitől nem szabad elvenni az életet. – Hazajöttem, és hát kiderült, hogy a házasságunk végleg tönkrement, most van vége hivatalosan. Lakásomat elvették azzal az indokolással, hogy nem használtam rendeltetésszerűen. Ez egy magántulajdonban lévő bérlakás volt. A magántulajdonos eladta egy másik magántulajdonosnak, történetesen az akkori miniszterelnök kislányának, és az akkori miniszterelnök kislánya pedig per útján elvette tőlem. Engem bilincsbe verve vittek be a Markóba, nem is értettem miért. Ez mindig nagyon rossz jel, úgy hívják, hogy fehér ló. Valami újabb bűncselekmény, újabb disznóság merül föl, ettől minden elítélt retteg. A felperest úgy hívták, hogy Münnich Zsuzsa vagy Éva. Nem emlékszem már a keresztnevére. X. Y.-né, született Münnich Zsuzsa vagy Éva. A miniszterelnök lánya perelt be egy politikai bűncselekményért elítélt rabot, és hát furcsa mód, ő meg is nyerte a pert, mit szólsz hozzá? Úgyhogy mire én megérkeztem, már nem volt lakásom.

– Miskolcon kezdtél játszani?

– Az 63-ban volt, de addig borzasztó… Azt hittem, hogy a Madách Színház tagja vagyok, de kiderült, hogy fegyelmivel el vagyok bocsátva. Hát akkor megpróbáltam, hátha egy kicsit tudok rajzolni, tudok leveleket fordítani. Sehol semmi. Tisztességes munkát nem kaptam. Aztán Hont Ferenc, aki nekem főiskolai igazgatóm volt, de mint sztálinistát politikai okoknál fogva nem szerettem és kapcsolatom se volt vele, ő adott nekem fordítást, ő volt az egyetlen.

– Fordítást?

– Orosz darabokat fordítottam, természetesen csak szint alatt lévő, nagyon sematikus, nagyon szar szovjet darabokat fordíthattam, amikről ő biztosan tudta, hogy ezek még Magyarországon sem kerülhetnek színpadra, tehát nem fordulhat elő az az eset, hogy az én nevem rajta lesz a plakáton. De bocsánatot kérek, ezért kaptam ezer, ezerötszáz forintot, és akkor ez fontos volt. De más fordítást nem kaptam, fordítóirodától sem. Akkor egy festőművész kollégám, aki a Magyar Hirdetőnél bedolgozott, átengedett nekem néhány plakátot. Beadta a saját nevén.

– Szóval, mint néger?

– Igen, mint néger. És mi senkinek sem beszéltünk róla, mégis felplankolták, hogy ez nem az ő munkája, hanem az enyém. Ő fegyelmit kapott, engem két lábbal rúgtak ki. Akkor jelentkeztem segédmunkásnak. A Magyar Szellőző Műveknél nem vettek föl, mert a párttitkár kijelentette, hogy ellenforradalmár vagyok és a szocialista nagyüzemben rontanám az emberek hangulatát. Azt mondta, hogy a munkások nem tűrnének meg maguk között, lehet, hogy meg is lincselnének. A Fejér György utcában laktam, közel az Astoriához. Ott a sarkon ki volt írva, hogy segédmunkásokat felvesznek. Jelentkeztem, és a metrónál munkába álltam. Nagyon kellemetlen, degusztáló munka volt.

– Mit dolgoztál a föld alatt?

– A zsaluzóbrigádban dolgoztam. Lent meg volt építve ugye az a nagy lyuk, és folyt bele a víz. Akkor kell csinálni egy zsalut, megy bele a beton, de egy hónap múlva már folyik bele a víz. Akkor még egy falat kell zsaluzni, bebetonozni. Nem is értettem… A végén egy szűk kis patkánylyuk lesz a metróból? Ott láttam egy lezárt ágat, ami be volt betonozva, de egy kis ablakot hagytak rajta. Kérdeztem, hogy mi van amögött? Mondták, hogy víz. Feljött a víz és leállították. Miért jött be ide a víz? Hát azért, mert Budapesten vagyunk, és ezt a metrót olyan mérnökök tervezték, akik Moszkvához vannak szokva. Más talajviszonyokhoz. Fölmásztam egy láda tetejére és benéztem a kis ablakon. Két vagy három méter magasan állt a víz. Egy nyugatnémet vagy angol gyártmányú fúrógép bent maradt. Már nem tudták kihozni, azt is befalazták. Méregdrága gép volt. Ezt nem mesélték nekem, a saját szememmel láttam. Ott dolgoztam másfél hónapig, aztán közölték velem, hogy áthelyeznek máshová. Azt mondta a párttitkár, hogy azért helyeznek át, mert itt az Astoriánál szemet szúr, hogy itt vagyok. Negyven méterrel a föld alatt kinek szúr szemet, hogy itt vagyok? – kérdeztem. A párttitkár azt mondta, hogy az intézkedés a központból jött, vagy elfogadom, vagy ki vagyok rúgva. Megköszöntem, leadtam a gumicsizmát, fogtam a munkakönyvemet, és nem találkoztunk többet. Aznap föl sem vettem a pénzt, ami járt, azt hiszem, postán küldték utánam. Azután nagy nehezen következett egy szövetkezet, a MÜTEX, egy ilyen műanyag fröccsöntő vállalat, ahol három évet lehúztam. Itt csupa ilyen flepnis pasas dolgozott, mint én, rendőr, akit kirúgtak a rendőrségtől, ügyvéd, akit kirúgtak az ügyvédségből, volt rabok, bűnözők, szóval csupa ilyen megbízhatatlan fráter, mint én vagyok. A Damjanich utcában összegyűltünk és nyomtuk a fröccsöntőgépet. Ez az egészségre a PVC gőzök miatt káros munka volt. Mindegy… Ebből az időből szereztem azokat az ismereteimet, azokat a mindennél drágább és értékesebb élményeket, amelyek a magyar munkásosztályhoz fűznek. Akkor láttam, hogy mekkora a pazarlás. Láttam, hogy igazságtalan a számonkérés és a biztatás, hogy dolgozzatok jobban, tiétek a jövő, tiétek a gyár. Semmi sem a munkásé, semmi. Még az idejük sem.

– Aztán következett mégis a színház…

– Nem óhajtom véka alá rejteni, hogy egyik beadványt a másik után fogalmaztam, mint egy írnok, állandóan bombáztam őket a kérésemmel, hogy szeretnék visszakerülni a színpadra. Így jutottam el Aczél elvtársunkhoz. Azt hiszem, 62-ben… Kegyesen fogadott, tájékozatlannak mutatta magát, mint aki járatlan az én helyzetemben, egészen annyira, hogy megkérdezte, hol dolgozom, hol vagyok színész? Csodálkozott, hogy nem vagyok színész, amikor X. meg Y. már rég visszakerült a színpadra. – „Ha jól tudom, van magának külföldön rokona” – mondta Aczél, és ez számomra annyit jelentett, hogy kiválóan tájékozódott az ügyemben. Tudta, hogy a bátyám szökött fegyenc státusban tartózkodik Svájcban. Ugyanis, a státusa a mai napig is ez: tíz évre ítélt fegyenc, aki egyet leült, kilencet elszökött. – „Ha itthon ilyen nehézségekbe ütközik, miért nem kér tőlünk útlevelet, miért nem próbálkozik külföldön?” – Nem vagyok slágfertig ember, tipikusan lépcsőházi pasas vagyok, mindig minden utólag jut az eszembe, de most az egyszer jól válaszoltam. Azt mondtam neki, hogy Aczél elvtárs, nekem csakugyan vannak rokonaim a Szovjetunióban, mivel onnan származik a családom, de én nem szeretnék kivándorolni a Szovjetunióba, nem szeretnék orosz színész lenni, mert én magyar színész akarok maradni. Erre azt mondta: „Nagy kópé maga. Na majd meglátjuk a jövő évadban.” – Pár hétre rá megkeresett Ruttkai Ottó a Miskolci Nemzeti Színházból. – Így működött akkor az ország. Ha én akkor azt mondom, hogy kérek kivándorló útlevelet Svájcba a bátyámhoz? Akkor se kivándorló útlevél, se színház, se semmi.

– Vannak rokonaid a Szovjetunióban?

– Vannak, csak az én oroszországi rokonságom 1936–37 táján eltűnt. Elvesztek. Elfújta őket a szél. Édesanyámnak ott élt a testvére, aki a Vörös Hadsereg kötelékében őrnagyi rangban egy műszaki alakulatnál hídépítő tervezőmérnök volt. Prágából még tartottuk vele a kapcsolatot. De aztán 1936–37-ben elkezdődtek a Vörös Hadseregben a tisztogatások, valószínűleg ennek következtében tűnt el, és a családja is. Van két unokanővérem a Szovjetunióban, akik a bátyámmal és velem egyidősek, tehát nagyanyai korban lévők, akiknek nyilván van valahol családjuk, de ezeket én egész egyszerűen nem találom. Leningrádban látták őket utoljára, aztán eltűntek. Már a háború alatt kerestük őket, és 45 után is próbálkoztam a felkutatásukkal a követség és a Vöröskereszt útján, de mindenütt azt mondták, hogy ne is érdeklődjek. Jobb, ha nem kérdezősködöm. Úgyhogy eltűntek. Erre céloztam én akkor Aczélnak, hogy vannak ugyan rokonaim a Szovjetunióban, de nem szeretnék oda kivándorolni. – Igen, Miskolcra kerültem. Aztán József Attila Színház, Vígszínház. Majd érdemes művész, kiváló művész, Kossuth-díjas művész, és prototípusa lettem azoknak, akik megkötötték a maguk kompromisszumát a hatalommal. Ennek megvan az ára. Mindnyájan ismerjük az árát, bizonyos dolgok tabuk. Bizonyos dolgokról egész életünkben nem beszélhetünk. Ez kevés, hogy nem beszélhetünk. Nem is gondolhatunk rá. Kitöröljük az emlékezetünkből 1956-ot, s mindenkorra nem létezőnek tekintjük. Egy író legrosszabb esetben is a fiókjának ír, azzal a tudattal, hogy egyszer felnő az a nemzedék, amelyik megérti ezeket a műveket. Van Gogh és Gauguin is abból indulhattak ki, ha éhen pusztulnak is, ők járnak elöl. De egy színész ezt nem teheti meg. Ami a festőnek a vászon és az ecset, az nekünk ez a szarból, porból való, romló test. Egy szerepet nem lehet eltenni későbbre. Azért vállaltam minden megaláztatást, mert legbelül az volt a célom, hogy én igenis magyar színész akarok lenni.

– Ez érthető. A színpadi mesterség jelen idejű. Nem lehet majd eljátszani Rómeót, amikor Lear király életkorát közelítgeti a színész.

– Nem lehet másképp. Igenis, megköti az ember ezt a rohadt kompromisszumot. Nekem éppenséggel a pangás éveire esett a legtermékenyebb életkorom, ha egyáltalán lehet egy színész esetében ilyen szavakat használni. A Várkonyi-féle Vígszínházban otthonra leltem. Azt hiszem, hogy a Várkonyi színházában engem az én nívómnak megfelelően használtak. Nem nyomtak el és nem is futtattak túl, azt hiszem, pontosan azt a szerepkört töltöttem be a Vígszínházban, ami a képességeimnek megfelelt. Ezekben az években olyan művészi produkciókban vehettem részt, amik számomra feledhetetlenek, és meghatározták az életemet. Olyan művészkollégákkal, játszótársakkal kerültem egy színpadra, akikkel soha nem találkoztam volna, ha ezeket a kompromisszumokat én nem kötöm meg. Nyíltan ki merem mondani, nem hittem, hogy az én életem alatt bekövetkezik ez a politikai fordulat. Nem hittem, hogy az utcán még egyszer fogok lyukas zászlókat látni, hogy hallani fogom a szót: forradalom. Azt hittem, hogy majd az én gyerekeim vagy az unokáim a történelemkönyvből tanulják meg, hogy 1956-ban mi történt Magyarországon. Hogy az 1848-as forradalomhoz hasonló. De úgy hozta a sors, hogy én is megéltem ezt. Azoké a tisztesség, akik kibírták, kihúzták 33 éven keresztül, tűrtek, szenvedtek és nem kötötték meg a kompromisszumot. Minden tiszteletem az övék.

– És mit szólsz ezekhez az eseményekhez, melyek Magyarországon történnek. Bizakodó vagy, vagy kétkedő?

– Százszázalékosan bizakodó vagyok. Bizonyos vagyok abban, hogy ez egy megfordíthatatlan folyamat. Boldogság és végtelen megkönnyebbülés tölt el, és hála az atyaúristennek, hogy megengedte, hogy ezt megérhessem, hogy ezt én még lássam, ami az utcán zajlik, és amit a tv-ben látok, a rádióban hallok, az újságokban olvasok. De a saját személyemet nem tartom alkalmasnak arra, hogy bármiféle formában is szerepet vállaljak ebben a pálfordulásban.

 

A szállodából kilépve, szinte fényárba merülünk. A vadgesztenyefák sárguló lombjából a nyárutó melege folyik az utcára. Megtévesztően biztonságosnak és otthonosnak látszik a világ. Darvas Iván megjegyzi, hogy 1956 októberében pontosan ilyen idő volt. Nagy kék ég borult a város fölé, sütött a nap, meleg volt. Egészen november 4-ig tartott a jó idő. Akkor nyirkosan hidegre fordult.

 

Anyám félt, hogy szétroncsol a gyűlölet – Eörsi István

A fényképen, melyet feltehetően egy rendőrriporter készített a tárgyalóteremben, Eörsi István kihajtott nyakú fehér ingében eminens érettségiző diáknak látszik, aki komoly arccal és némi ünnepélyességgel várja a tételek kiosztását. Mintha nem sejtené, hogy irodalmi feladványok helyett nyolc évet kap, nyolc év börtönt, melynek jelentős részét Márianosztrán és a Gyűjtőben kényszerül leülni. Ha jobban megnézzük a fényképet, a gimnáziumi hangulat szertefoszlik, mert Eörsi egyik oldalán a gyanakvó arcú, rosszat sejtő Szabó Béla, a másikon Angyal István ül, akit halálra ítéltek és kivégeztek. A vádlottak padján ülnek a fiatalemberek, mögöttük komor, rosszkedvű közönség. Amikor a fényképezőgép magnéziumlámpája felvillan, Eörsi közelében egy nő elfedi az arcát a tenyerével. A különös fénykép 1988-ban Eörsi memoárkötetének a címlapjára került. Az ötvenkilenc éves, szakállas Eörsi Istvánnak még mindig ugyanolyan gyermeki a pillantása, mint ezen a régi fényképen. Csak derűsebb, azóta megtanult nevetni és bizonyos öniróniával mosolyogni. Mosolya mögött a fájdalom és a sértettség árnyéka is felsejlik néha. Túl korán belépett az irodalomba, a tekintélyes értelmiségiek világába. Azonnal Déry és Lukács pártfogása, azonnal József Attila-díj. A nagy mesterek közelében nehezen tudott önálló személyiséggé válni, de napjainkban már összetéveszthetetlen karakter. Közben megőrzött magában valamit az örök diákból, talán ebből ered nyitottsága, kíváncsisága, szereplési hajlama. A kultúra és a szellemi emberek biztonságos világából 1956 végén hirtelen kiemelték, és hosszú évekre eltűnt az irodalomból. Amikor újra felbukkant, a később induló fiatalabb írók már azt sem tudták, hogy kicsoda. Sokan azt hitték, hogy emigráns, Nyugaton élő magyar író. Az ÉS-nek Nemes György és Jovánovics Miklós idejében szerződéses munkatársa volt, de keveset lehetett látni, ha feltűnt a folyosón, nekem is az volt az érzésem, hogy az éjszakai géppel érkezett haza Amerikából. Lukács Györgynek sokat köszönhetett, de a filozófus árnyékában kialakult benne a világ megközelítésének értelmi, elméleti reflexe. Ez a kvalitás egyben költészetének a hervasztó mérgévé is vált. Elméleti tudása viszont nagyszerűen kamatozik kritikáiban, esszéiben, tanulmányaiban, s filozofikussága a sikeres drámáiban is. Eörsi mégis úgy érzi, hogy amíg ő börtönben raboskodott, az irodalom megcsalta. Amikor kiszabadult, még mindig hittel és szerelemmel készülődött neki az irodalmi ölelkezésnek, de a hazai irodalom éppen csak eltűrte közeledését. A politika által kirótt szilenciumok elől darabjaival német színpadokra menekült. Politikai nézeteit pedig a hazai második nyilvánosság fórumain fogalmazta meg. Jelenleg itthon is sikerrel játsszák a darabjait, könyvei jelennek meg.

A Belgrád rakparti lakás tágas dolgozószobájában beszélgetünk. Eörsi nagy íróasztala mögül végiglátni a Dunán, a Belvárosi templom zöldre oxidálódott tornyai, s az Erzsébet híd szinte csak karnyújtásnyira van, s a Gellérthegy szikláit is meg lehetne érinteni, csak át kellene hajolni a Dunán. Az asztalon írógép, jegyzethalmok, könyvek. Két ablak között Jovánovics György leheletfinom fehér térplasztikája, talán a mártír emlékmű egyik vázlata vagy előzménye. Odább grafikák, Klee és egy Lukács György plakát. Könyvespolcok, a dülöngélő könyvek közül elővilágít egy angol nyelvű, fehér kötésű Proust-kötet. Kávénkat sietősen felhajtva belerohanunk a börtönbeszélgetésbe. Eörsi, mint az utóbbi időben gyakorta, szellemileg felgyorsult állapotban van. Egy óra alatt tíznapi munkát szeretne elvégezni.

– A Magyarországban olvastam egy nyilatkozatodat. Azt mondod: „52-ben egy Rákosiról szóló elbeszélő költeményemért József Attila-díjat kaptam. Ez volt az első és utolsó hazai irodalmi díjam.” Ez a vers Rákosi személyének szólt, vagy a rendszernek?

– Az a nemzedék, amelyhez tartozom, annak elég nagy része, a zsidó származása miatt, vagy pedig azért, mert paraszt vagy munkás volt, nagy lelkesedéssel fogadta 45-ben a ruszkik bejövetelét. Azt hittük, hogy egy új világ kezdődik, és a képviselői ezt az új világot testesítik meg, ahol nem lesz fajüldözés, nemzetiségi gyűlölködés, szegénység. Paradicsom lesz. Ennek a várakozásnak a megtestesülései voltak mindazok, akik ezt hirdették. Ezt a verset 1952-ben Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára írtam, még kötetem sem volt, de a megjelenése után rögtön kaptam rá egy József Attila-díjat. Rákosi a hadifoglyok között járkál, jó hosszú vers volt. Mostanában azok az emberek, akik 56 és 88 között minden kritika nélkül együttműködtek a Kádár-rendszerrel, ráhúzzák a vizes lepedőt azokra, akik 56 előtt elkövettek valamilyen csacsiságot. 56 után nem kellett ilyen csacsiságokat írni ahhoz, hogy az ember beilleszkedjen. A Jurta Színházban nemrég Vallai Péterrel kézen fogva kimentem a színpadra, úttörőnyakkendő volt rajtam, és az unokahúgom kislányának a rózsaszín fülvédője. Lekuporodtam, Vallai pedig mellettem szavalta ezt a verset. Én meg azt mondogattam, hogy „fiatal szemmel, fiatal szemmel…” Mert ez volt az első kötetem címe. Amikor az első kötetem 53-ban megjelent, akkor már nem írtam volna meg ezt a verset.

– De belekerült a kötetedbe?

– Belekerült, de mondom, hogy akkor már nem írtam volna meg, mert kiábrándultam és már revizionista voltam.

– Számítottál mindarra, ami 56 októberében történt, vagy meglepett?

– Nagyon meglepett és örömmel töltött el. Teljes szívvel és lélekkel részt vettem az eseményekben. Arra, hogy Rákosi meg a Gerő meg fog bukni, számítottam, de arra, hogy pillanatokon belül ilyen népfelkelés tör ki, az utcára mennek a fegyveresek, a katonaság átáll és az egész államhatalom összeomlik, nem számítottam. Alig volt ember, aki erre számított. Ez meggyőződésem. Egyetlenegy embert ismertem, Angyal István barátomat, akivel Gáli Jóskával együtt szeptemberben sétáltunk a Károlyi kertben, és váratlanul azt mondta: készüljünk, forradalom lesz. Angyalt fel is akasztották.

– Ki volt Angyal István tulajdonképpen? Mit csinált?

– Utoljára építésvezető volt az egyik vállalatnál. Ő is a zsidó kispolgárságból származott, pontosan nem is tudom, mi volt az apja. Auschwitzot megjárta gyermekkorában, megölték az anyját, a nővérét pedig szökési, kitörési kísérlet miatt fölakasztották az út mellett.

– A németek?

– Igen, az auschwitzi táborban. Az Angyalnak végig kellett ezt néznie. Angyal is szökni akart, de éppen bejött egy őr, és nem tudtak kiszökni a férfibarakkból. Az Angyal hazajött, csak az édesapja maradt életben, és egy másik nővére, aki már férjnél volt Pesten.

– Akivel idáig beszéltem, mindenki emlegeti Angyal Istvánt. Akik együtt ültek vele, csodálattal beszélnek róla.

– A Holmi-ban már elpanaszoltam, hogy nem tudom megszerezni az emlékiratait, amit a börtönben írt. Most elküldte valaki nekem, és majd ki fogom adni. Angyal kommunár típus volt. Abszolút ideális kommunista volt, aki az 50-es évek elején Sztálin képét fejjel lefelé felakasztotta a vécéjében, mert kiábrándult belőle. Ez akkoriban eléggé életveszélyes akció volt. 1956-ban hihetetlen, halálmegvető bátorsággal harcolt november 8-ig a Tűzoltó utcában. Ekkor már csak Csepelen volt ellenállás. Kilőttek, azt hiszem, nyolcvan tankot, szóval elég sokat. Ő volt az, aki mint kommunista fölkérte Kádár Jánost, hogy vegye át a Tűzoltó utcai parancsnokságot. Kádár megígérte neki, hogy szimbolikusan átveszi a Tűzoltó utcai csoportot, hogy a valódi ellenforradalom ellen fegyveresen is fölvegye a harcot.

– Angyal tehát a felkelők katonai parancsnoka volt?

– Nem volt katona, felkelőparancsnok volt. Kádár megígérte neki, hogy 2-án 11 órakor szimbolikusan átveszi a parancsnokságot. Én a Parlamentben voltam azokban az időkben, a Szabad Kossuth Rádiónál dolgoztam, ő meg a Parlamentbe jött, maga Kádár is ott volt. Angyal nekem is mondta, hogy Kádár holnap átveszi a parancsnokságot. De Kádár szórakozottságból nem oda ment, hanem a szovjet követségre. Szerencsétlen Angyal az emlékirataiban részletesen megírta ezt, és Nagy Imrével szemben kellőképpen magasztalta Kádárt. Nagy Imre mindig csak azt mondta neki, hogy akkor tárgyalok magukkal, ha letették a fegyvert, Kádár viszont kinyilvánította készségét és a barátságát. Egy ilyen tanú nyilván nem maradhatott életben.

– 56-ban te már Lukács Györgynek voltál az aspiránsa. Lukács számított rá, hogy októberben kitör a forradalom?

– Senki sem számított rá, ezt a legkomolyabban mondom. Az írószövetségben sem számítottak rá. Déry Tiborral, amennyire ez egy idősebb ember esetében lehetséges, közeli barátságban és kapcsolatban voltam. Én tájékoztattam mindenről, a Munkástanácsban végzett munkámról, egészen addig, míg le nem tartóztattak. Déry Tibor sem számított rá. Arra számítottak, hogy nem tartható Gerő, akinek a kinevezése tébolyító hülyeség volt. Azt hittük, hogy jön egy Nagy Imre – Kádár-féle pártvezetés. De hogy itt a fegyverek kimennek az utcára, és összedől az államhatalom, erre nem számítottunk.

– Személy szerint a te 56-os cselekedeteidnek milyen indítékai voltak? Miből ábrándultál ki? A kommunizmusból vagy Rákosiból?

– A kommunizmusból nem ábrándultam ki, csak Rákosiból.

– Érzelmileg akkor kikkel tudtál azonosulni? Közös barátunk, Jovánovics szerint tévesen ítélted meg a munkások alapállását, mivel azok mindent el akartak törölni.

– Sokkal bonyolultabb a helyzet. Én mindenesetre úgy vettem részt az eseményekben, hogy nekem meg kell mentenem a saját becsületemet a sok szégyentől, amit az akkori verseim rám tapasztottak, de meg kell mentenem a kommunizmus becsületét is. Az áruló kommunista szektásokkal szemben, amilyennek Kádárt is tartottam, az igazi kommunizmusnak a becsületét, a marxista és szocialista ideológiát akartam megmenteni. Ami a munkásokat illeti, megfigyelésem szerint és a többéves börtöntapasztalatom alapján, a szocializmust és a kommunizmust nagymértékben elutasították. De nem a tartalmát, csak azt, amit akkoriban szocializmusnak neveztünk. Együtt ültem egy Kollár Karesz nevű melóssal, aki a Dudásék sofőrje volt, régebben sokszoros sztahanovista. Megutálta a sztahanovista szerepet, megvert néhány rendőrt, és már 56 előtt lecsukták. Én a Kollárnak a börtönben magyaráztam az elveimet. Azt mondta: „Pisti, ha kitör a balhé, jövök érted, beültetlek a tankba, elviszlek a Rádióhoz. Te fogod elmondani a programbeszédet. Én mindenben egyetértek veled. De ha azt mondod, hogy kommunista vagy, szitává lőlek.” Ez nemcsak Kollár Karesznek volt a véleménye, megítélésem szerint a Munkástanácsban ez volt az uralkodó magatartás. Ugyanakkor nem akarták visszaadni a gyárakat sem az államnak, sem Goldbergernek. De a kommunistákról hallani sem akartak. Akkor a szavak és a gondolkodásmódjuk nagyon élesen elváltak egymástól.

– Hogyan élted át a forradalmat, mit csináltál?

– Eufóriában éltem, nagy boldogságban, de aggodalomban is. A jobboldali garázdálkodásról szóló hírek aggodalommal töltöttek el. Ott a falamon, amit az előbb megnéztél, látható Lukácsnak a sajtpapírra írott kérése Benke Valériához, hogy adjon nekem munkát a Magyar Rádiónál. Bementem a Parlamentbe, ahol a rádió működött, és együtt voltam ott a forradalom egész vezérkarával. Onnan aztán kijárva, riportokat írogattam, pár verset, amik jöttek a rádióban. Angyal István egyik csoportjánál is jártam, a róluk szóló riportom is elhangzott. Mint egy tébolyult jártam az utcákat, csak egyszer keveredtem harcba. Lőttem is egyet-kettőt, inkább csak szimbolikusan egy tankra, aminek semmiféle hatása nem volt. Jártam a harcok színhelyét, és mint egy teniszmeccsen, néztem, hogy hogyan lőnek egymásra…

– Milyen fegyvered volt?

– 57-es kispuskám, semmi kárt nem tett a tankban. Inkább csak a magam bizonyságára lőttem, hogy nem félek a harctól. De az ember nemcsak attól fél, hogy lelövik, attól is, hogy ő lelő valakit. Próbáltam kiismerni magamat az utcai események között. Újságcikkeket is írtam, Obersovszky Gyula lapjával, az Igazsággal is volt kapcsolatom.

– Miközben riportokat írtál és ki-bejártál a Parlamentből, hittél a forradalom győzelmében?

– Igen erősen hittem benne. Hittem, hogy győzhet és jön egy munkástanácsos, önigazgatásos szocializmus.

– Meddig hittél benne?

– November 4-én reggel 5 óráig. Meghallgattam Nagy Imre hangját, és tudtam, hogy minden elveszett. Egy november 7-én írott versemben írom: „Visszaút, se kiút, új Bach-korszak közelít, hetyke és hős fiúk, mégis ti győztetek itt…”

– Ez is ment a rádióban?

– Ez már nem ment, csak a Parlamentben sokszorosítottam. Benne volt a vádiratomban.

– A Parlamentben Nagy Imrével is találkoztál?

– Nagy Imrét csak láttam, Donáth Ferenccel többször is találkoztam.

– A rádióból értesültél a fordulatról?

– Azon az egyetlen éjszakán hazamentem aludni, mert különben a Parlamentben aludtam abban az időszakban. A Szemere utca 9-ben laktam, a Parlamenttől öt percre. Valami rejtelmes rossz érzéstől vezérelve kinyitottam otthon a rádiót.

– Reggel négytől lőtték az oroszok a várost, nem?

– Arra ébredtem föl. Mindenesetre öt óra fele meghallgattam a rádiót. Abban a pillanatban beleugrottam a nadrágomba és berohantam a Parlamentbe. Előtte napokig nem aludtam. Bementem és ott voltam addig, amíg az orosz kiskatonák rám nem szegezték a golyószórót. Ott voltam, amikor Háy Gyula beolvasta a kiáltványát. Dobi tökrészegen ült egy szobában. Láttam, hogy Tildy áll egy folyosón, jön egy parancsőrtiszt, vicces egyenruhában, és jelenti: „Államminiszter úr, tisztelettel jelentem, felszabadítóink megérkeztek.” Szó szerint ezt jelentette, és utasítást kért, hogy ellenálljanak-e vagy ne? Tildy azt mondta, hogy szó sem lehet róla, a Parlamentet szétlövik. Amikor az oroszok bejöttek, azt mondták, hogy az első kapun menjünk ki, sorakozzunk fel és majd elengednek, amint az iratainkat átvizsgálták. Erre én kimentem a hátsó kapun és elbujdostam, mert valamiképpen azt hittem, hogy le fognak tartóztatni.

– Ezt joggal hihetted…

– Mentem végig a városon, és lövöldöztek. Tudtam, hogy vége. Végigmentem olyan utcákon, amit hosszában lőttek, ilyet életemben még nem láttam. Nem volt kedvem az egészhez, öngyilkos se akartam lenni, de gondoltam, ha belém lőnek, belém lőnek, le van szarva. Egy munkásasszonynál aludtam, akit ismertem a gyárból. Korábban a Goldbergerben az irodalmi kört vezettem. Fölhívott telefonon, hogy meneküljek és jöjjek oda hozzá. Igazából azután kezdődött mindaz, amiért ültem, mert szerintem a Szabad Kossuth Rádiót megúsztam volna.

– Miért nem disszidáltál?

– Úgy gondoltam, hogy magyar vagyok. A népnek végig kell szenvednie ezt az ellenforradalmat, amit november 4. óta Kádár képviselt. Én buzdítottam a népet, nem léphetek meg, a munkások sem tudnak mind meglépni. Másrészt igen erősen élt bennem az a tudat, hogy én Magyarországon akarok író lenni. S ha kimegyek, ennek vége. Lehetetlenné és reménytelenné válik, mert megszűnik a kapcsolatom az élettel és a nyelvvel. Politikai, morális, nemzeti meggondolásokból maradtam itthon. Azzal a problémával, hogy én zsidó származású vagyok, a börtönben kellett szembenéznem, mert ott sok antiszemitával találkoztam. Nekem ez soha eszembe sem jutott, olyan mértékben magyarnak éreztem magamat. Most is magyarnak tartom magam, habár nem nagy magyarnak. Ha konfliktusba kerül bennem a magyar vagy az emberi szempont, akkor mindig az utóbbi mellé állok. Akkor úgy éreztem, hogy hazaárulás volna kimenni, kivéve azokat, akiket kötél fenyeget. Tudtam, hogy engem nem lehet felkötni azért, amit csináltam. Amikor észrevettem, hogy Angyal István háza előtt rendőrök állnak, odamentem. A Péterfy Sándor utcában a röpcédulákat együtt sokszorosítottuk Angyal Istvánnal és Gáli Jóskával. Ezért kerültünk közös perbe. Elhatároztam, hogy amíg le nem fognak, ellenállok. A jövő szempontjából sem mindegy, hogy van itt ellenállás vagy nincs… Angyalt rá akartam beszélni a disszidálásra, mert tudtam, hogy kivégzik. Ő is tudta, de azt mondta: Életem csúcsára jutottam, nincs kedvem végigcsinálni veletek azokat a nyomorúságos éveket, amik most következnek. Ha ezekre az évekre gondolok, amit ti majd végig fogtok csinálni, az undorba és az unalomba belehalok. Ott volt Csongovai Per Olaf, a másik parancsnok, ez egy filmrendező szakos srác, akivel Angyal együtt vezette a Tűzoltó utcát, ez is Gáli Jóska jó barátja, ő is Káldor lányt vett el, mint Gáli Jóska, tehát így rokonok is voltak, ezt is biztosan fölakasztották volna. Hát ő még aznap éjjel kiment. Ezt a fajta kimenést nem ítéltem el. Helyeseltem, hogy az ilyen fiatal emberek nem hagyják magukat lemészárolni. Én bementem a Péterfy Sándor utcába november 7-én vagy 8-án, amikor Angyal is odaérkezett, és ott körülbelül 14-éig sokszorosítottam.

– Ez egy magánlakás volt?

– Nem. A kórház pincéjében sokszorosítottunk felhívásokat, meg a Szóba se állj vele című oroszellenes, beavatkozásellenes versemet és rengeteg felhívást. Itt hallgattuk végig Kádár amnesztiaígéretét, amit se Angyal, se én nem hittünk el. Gyalázatos hazugságnak tartottuk, bár még nem tudtuk, hogy hány ember fog utána lógni. Mihelyt hallottam, hogy a Nagy-budapesti Munkástanács megalakult, jelentkeztem az Írószövetségben Dérynél, mert már 56 előtt és Kardelj és Djilas révén a jugoszláv kommunisták iránt bizonyos érdeklődést éreztem. Nem tudtam, hogy a jugoszláv szisztéma mennyire tökéletlen. Kértem, hogy küldjenek oda megfigyelni.

– Déry akkor választmányi, vagy elnökségi tag volt?

– Forradalmi Bizottsági tag volt. Déry javaslatára, rögtön javasolt Benjamin is, a Nagy-budapesti Munkástanácsban én lettem az Írószövetség összekötője. Ezenkívül részt vettem az Élünk című illegális lap munkájában, melyet szintén Obersovszky Gyula és Gáli Jóska szerkesztettek, és ami végül a legtöbb évet hozta nekem a nyolcból, amit kaptam. Ezt vették a legsúlyosabban, mert mi csináltuk a nőtüntetést, mi kezdtük propagálni azt, hogy november 23-án délben egy órára álljon le az élet. A nőtüntetést Obersovszkyval együtt találtuk ki.

– Te mint képzett értelmiségi nem érzékelted, hogy egy világhatalommal álltok szemben?

– Részben éreztük, de nem akartuk ellenállás nélkül megadni magunkat. Ne felejtsd el, hogy akkor totális ellenállás volt, ha Rácz Sándor azt mondta, hogy általános sztrájk, leállt az ország. Ilyen hatalma Magyarországon senkinek nem volt, mint Rácz Sándornak és a Munkástanács legfelső vezetésének. Volt bennünk egy kevés reménysugár. Én közben biztos voltam abban, hogy lefognak, és ülni fogok. Levendel Laci felajánlotta, hogy bújjak el a szanatóriumában. Galgóczi Erzsi pedig azt ajánlotta, hogy disszidáljunk.

– Ezek szerint vártad a letartóztatást?

– Obersovszkyt negyedikén, Gálit hatodikán lefogták. Akkor már meg voltak számlálva a napjaim. Engem azon a napon fogtak le, amikor a Munkástanácsot betiltották.

– Hol tartóztattak le?

– A Munkástanács központi épületében, ez a Dózsa György úti MÉMOSZ székház volt. Részt vettem a 8-i ülésen, ahol Rácz Sándor javaslatára határozat született az általános sztrájk ügyében. Rácz berontott a terembe: „Salgótarjánban lövik a munkásokat, bennem is van annyi kommunista még, hogy ezt ne tűrjem… Micsoda kormány ez, nekünk tárgyalásokat ígért, közben lövik a népet.” Elhatároztuk, hogy másnap reggel kihirdetjük az általános sztrájkot, de 24 óra hallgatást fogadtunk. Másnap reggel elbúcsúztam a mamától, mondtam neki, hogy délre hazajövök, de ez másként sikerült. Feltűnt nekem a székházban, milyen furcsa, hogy csupa fiatalember van a lépcsőházban, és biliárdoznak. Sokan gyanút fogtak és visszafordultak. Ugyanaz a bőrkabátos férfi állt az ajtóban, aki eddig mindig ellenőrizte a megbízóleveleket. „Menj be ott hátul a szobába, le vagy tartóztatva” – mondta és nem adta vissza a megbízólevelemet. Beépített ember volt. Összegyűltünk ott vagy százötvenen, kétszázan, s bevittek bennünket a Deák téri rendőrkapitányságra. Egyenként vittek el bennünket. Engem két kiber kísért, elkezdtem üvölteni a lépcsőházban, majd az utcán is, hogy értesítsék Déry Tibort, értesítsék az Írószövetséget. Azt mondták, ha nem fogom be a számat, megjárom, ha szökni próbálok, belém lőnek.

– Rendőrök voltak, vagy civilek?

– Civilek. Az egyiket ismertem látásból, ott szokott állni Angyal István házának az udvarán. A rendőrkapitányságon nekem két kérdést tettek föl. Az egyik: mi volt a Munkástanács tegnapi határozata? Mondtam, hogy 24 órás hallgatást ígértünk, erről nem tudok beszélni. A másik kérdés: miért kiabáltam az utcán? Magatartásom okait firtatták. A végén voltunk ott vagy százhúszan. Felolvastak nyolc nevet, akiknek ott kell maradni. Én nem voltam köztük. Azt mondta az ezredes, hogy menjünk haza még utoljára, de többet ne hazudozzunk. Akkor legnagyobb döbbenetemre a saját hangomat hallottam: Tudja mit?! Hazudik maga meg a Kádár! Erre ott tartottak kilencediknek. De ezzel csak egy-két napot vesztettem. Amikor a Fő utcában egy orosz tiszt elkezdett kihallgatni, ez a közjáték egyáltalán nem érdekelte.

– Szovjet NKVD-s tiszt hallgatott ki?

– Igen, de csak egyszer.

– Tudott magyarul?

– Nem, a tolmácsnője a Gondolat vagy valamelyik akkori kiadó munkatársa volt. Csinos, kedveskedő hölgyecske, fiatal és egészen pici. Ártatlanul kacérkodott velem és mindenkivel, itt tanult, orosz ösztöndíjas volt. Én hülye, rákacsintottam, de elkezdett üvölteni velem, hogy ne bizalmaskodjak. Az orosz tiszt udvarias volt, ironikus és udvarias.

– Fizikai kényszert alkalmaztak ellened?

– Nem vertek meg, ha erre gondolsz.

– Akkor mit csináltak veled?

– A Fő utca rendjébe bele kellett simulni. Az ember fázott, mint a kutya, nem fűtötték a zárkát. Egy darab pokróca volt mindenkinek, a pokróc alá ruhástul befeküdt az ember, de mihelyt betette a kezét a takaró alá, elkezdték rúgni a vasajtót. Hosszú ideig azt hittem, hogy a tiszta férfiúságomra akarnak vigyázni, de ők állítólag arra ügyeltek, hogy ne lehessek öngyilkos. A hosszú folyosón valaki mindig berakta a pokróc alá a kezét, így egész éjjel rúgták a folyosón az ajtókat. Heteken át nem lehetett aludni. Hozzájárult a kihallgatások légköréhez, hogy halálosan fáradt, kialvatlan emberek kerültek a nyomozók elé.

– Ez magánzárka volt?

– Magánzárka. A Fő utcába december 9-én kerültem és január 25-én vittek át a Markóba. Hosszú ideig egyedül voltam, utána hoztak egy Táky Gyula nevű Széna téri harcos gyereket. Ezt először kivitték a Szovjetunióba, ott kopaszra nyírták, aztán úgy hozták vissza.

– És a Markóban?

– Az ügyészségi nyomozás a Markóban folyt, négyágyas zárkában voltunk huszonnyolcan, néha harmincan. Az ágyak között voltak a szalmazsákok, az ágyak alatt is feküdtünk mindenfelé. Egy angolvécé volt a zárkában.

– Itt sem alkalmaztak kényszert?

– Engem nem bántottak, de nagyon sok emberrel beszéltem, akit vertek. Például március 15-én behoztak egy csomó embert, akiket gumibottal összevertek. Szentlőrinci középcsatár, elfelejtettem a nevét, akinek a tarkójától a bokájáig lerágták az összes bőrét, amikor belépett, levetette az ingét és a nadrágját, s azt mondta, nézzetek ide! A fejétől a talpáig lila volt. Gumibottal minden millimétert megdolgoztak rajta. Később is rengeteg emberrel találkoztam, akiket összevertek. Márianosztrán, akinek az első két foga hiányzott, arról tudtunk, hogy Békéscsabáról jött. Ott feltehetőleg működött egy rendőrnyomozó, akinek az volt a szenvedélye, hogy az első két fogát kiverte mindenkinek. A rendőrségen gyakori volt a verés, a vidéki rendőrségeken még gyakoribb. Rettenetes kínzásokról hallottunk. De a letöltőházakban ritka volt a fizikai kényszer. Ítélet után a vidéki házakban ha valakivel nagyon ki akartak szúrni, akkor bevitték egy üres zárkába és titokban megverték. Tilos volt verni.

– A bátyád a jogi egyetemen dolgozott, ez jelentett valamilyen halvány védelmet?

– A bátyám 56-ig a törvény-előkészítő főosztály vezetője volt. Hát ez nem jelentett semmilyen védelmet. A bátyámnak talán szerepe volt abban, hogy 1960-ban amnesztiát kaptam. De addigra a többi író is kijött már, korábban, mint én. Rám különösen dühösek voltak, ezen kívül sokszor voltam külön büntetés alatt a börtönben. Egyszer, amikor egy évre eltiltottak minden látogatótól, bátyámnak az Igazságügyi Minisztérium segítségével sikerült elérnie, hogy beszélőt kapjon.

– Mikor volt az első tárgyalásod?

– Azt hiszem 57 április elején volt a tárgyalásom. Nezvál miniszter azt mondta a bátyámnak, előre megvan az ítélet, egy évet fogok kapni. A feleségem, miközben kaját adott a tárgyalóteremben, megsúgta, hogy egy év lesz. Borzasztó soknak látszott. Amikor kihirdették az ítéletet, mindenki földre esett. Első fokon öt évet kaptam. A miniszter sem tudta, hogy közben titkos utasítást kapott a bíró.

– A vád valóságos volt, vagy kitalált?

– Nézd, ez történetfilozófiai kérdés. Ha én azt mondom, hogy van egy törvényes kormány, a Nagy Imre-kormány, és én annak a híve vagyok, és ezért később egy másik kormány elítél, ez abszurdum. Másrészt azoknak a cselekményeknek a jó részét, amit felróttak nekem, csakugyan elkövettem. Nem a vád volt konstruált, hanem a történelemszemlélet. Ez az összes perre vonatkozik. A Nagy Imre-per tele volt kirakatperes konstruált mozzanatokkal, de a többi per nem. Nagy Imre és társai vezetésével volt egy nagy „összeesküvés”, és részt vettek benne mondjuk hatmillióan, a felnőtt lakosság nagy része. Hogy ezeket az embereket el lehessen ítélni, azt kell mondani, hogy a Nagy Imre-kormány törvénytelen volt. Holott nem volt törvénytelen. A Kádár-kormány volt a törvénytelen. Ellenem a népi demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel volt a vád. Tehát nem a szervezkedés vezetése. Én voltam a másodrendű vádlott. Angyalra a vezetést lőcsölték. Amikor Angyalt leválasztották a perünkből, elsőrendű vádlott lettem.

– Eörsi István és társai? Kik voltak még ebben?

– Ismertem még Gáli Jóska későbbi feleségét, doktor Káldor Vera orvost, aki akkor már a hetedik hónapban volt. Összeraktak bennünket ismeretlenekkel. Hozzánk raktak egy prostituáltat, akit soha nem láttam korábban. Ugyanígy az Obersovszky-perben, összerakták egy gyilkossági üggyel, hogy befeketítsék őket, és általában a forradalomban tevékeny szerepet játszó értelmiséget. Kétségtelen, hogy a gyilkosság elkövetői Kollár István zsebében megtalálták ÁVH-s egyenruhás fényképét. Ezek az emberek a bolsevik eszme szellemében azt tanulták, hogy az árulókkal végezni kell. Ez a jakobinus morál győzedelmeskedett akkor. Ezek konstruált perek voltak, az Eörsi István és társai perhez az kellett volna, hogy mi öten csináljunk valamit együtt. Az ötből Káldor Verát ismertem, de semmit sem csináltam vele együtt a forradalom idején. A többi hármat pedig életemben nem láttam. Később egy nőt leválasztottak a perünkből, mert kiderült, hogy áruházi betörései is vannak. Ezek a perek így voltak megcsinálva.

– Mi történt a tárgyalás után?

– Fellebbeztem, de az ügyész is fellebbezett. Levittek a földszintre, ott együtt voltam Obersovszkyval, de már közbűntényesekkel is. Onnan elvittek Vácra, ott voltam két hónapig. Vácon egy nagy balhé történt, mert találtak egy újságot valamelyik zárkában, azt hiszem Kunszabó Ferenc zárkájában, és hetünket, akikről kiderült, hogy az újságot olvastuk, büntetésben részesítettek. Amikor hívattak bennünket, szabadulásra számítottunk, mert Molotov éppen akkortájt bukott meg. Amikor kiderült, hogy szigorítás következik, nekiugrottam egy törzsőrmester torkának, aki pimaszkodott velem. Lerángattak róla, összebilincselték kezem-lábam és elvittek Márianosztrára. Az volt a legrosszabb büntetőház. Márianosztráról úgy vittek a másodfokú tárgyalásra, hogy jobb kezem a bal lábamhoz volt bilincselve. Vonaton szállítottak, velem szemben egy kis fiatal asszony ült és dolgozatokat javított. Én egész idő alatt ráztam a csörgőimet, az őrök szóltak, hogy ne csináljam. Három őr kísért, irtóra meg voltak ijedve. Mondtam nekik, hogy nem feltűnést akarok kelteni, hanem elzsibbadt a karom. Mi a maga foglalkozása, kérdezte az egyik őr. Író vagyok, mondtam. A nő felnézett a dolgozatok fölül. Fantasztikus hatása volt. Aztán másodfokon nyolc évet kaptam.

– A nyolc évet az őr fojtogatása miatt kaptad, vagy közben keményedett a rendszer?

– Gáli József első fokon egy évet kapott, de a Legfelső Bíróság ugyanazon tények alapján másodfokon halálra ítélte. Obersovszkyt három évről ítélték halálra. Nem a tényállás változott meg, hanem átminősítették az ügyeket. Izgatásból szervezkedésbe, mert közben romlott a helyzet. Marosán és a többi hozzá hasonló nagy „demokratának” a szónoklatai miatt és annak a ténynek a következtében, hogy a Kádár-kormány rendelkezésére akkor is csak a régi ÁVH állt, és a legszélsőségesebb sztálinisták. Szerintem érdekében állt Kádárnak Nagy Imre kivégzése, de nem állt érdekében az, hogy az ÁVH és a sztálinista bírók közreműködésével ilyen rettenetes mennyiségű halált és börtönt szabjanak ki ránk. De Kádár erre a rétegre támaszkodott, így engednie kellett. Így örültem, hogy nyolc évvel megúszom – nagyjából ugyanazok voltak a bíráim, mint Obersovszkyéknak –, s nagyon vészjós helyzetbe kerültem. Ötéves ítéletig havonta lehetett beszélőt kapni, de öt év fölött csak félévente. Félévenként tíz percig beszélni a feleséggel egy fiatalembernek, háromhavonta 32 soros levelet írni, amelyet cenzúráznak, nagy csapás. A legkisebb renitenskedés pedig kedvezményelvonással járt. Mert ez a 32 sor kedvezménynek számított. A családommal való kapcsolatom így lényegében megszűnt.

– Hová vittek az ítélet után?

– Visszavittek Márianosztrára. Ha jól emlékszem, aztán 59 őszén vittek a Gyűjtőfogházba.

– Márianosztra a legkeményebb hely volt…

– Igen, és én voltam hónapokon át az első számú közellenség, renitens alkatom miatt. Sok bajom volt ott, főleg miután osztályidegen házzá minősítették. Az ott lévő börtöntagokat elszállították más házakba, engem is, mert nem számítottam osztályidegennek. Visszavittek Vácra, de szerencsétlenségemre éppen az volt az ügyeletes őrmester, akinek korábban a torkának estem. Nem fogadtak be. Éjszaka egyedül visszavittek Márianosztrára. Nosztrán az volt a szokás, hogy a trepni egyik végén levetkőzik a rab, és pucéran átsétál a másik végére, nehogy valamit becsempésszen. Megyek meztelenül, egyszer csak megjelenik Tóth Arnold törzsőrmester, egy kicsi vöröses ember, és üvölt: Bassza meg, mit keres maga itt?! Amúgy pucéran vigyázzba vágtam magam, mit tehettem mást, és megszólaltam: Tisztelettel jelentem, nem fogadtak be Vácon. Nem lehetne ezt itt is kieszközölni? Betuszkoltak egy sötétzárkába, beígérték, hogy éjszaka alaposan elvernek. De nem vertek el, csak ott tartottak. Akkor egyedül voltam abban a házban, de aztán jöttek az osztályidegenek, és megismerkedtem a Horthy-korszaknak nagyon kitűnő és kevésbé kitűnő embereivel, katonatisztekkel, még nyilasokkal is. Ott volt Antal István miniszter, aki még a Sztójay-kormánynak is a tagja volt. Egy zárkában voltam sokfajta emberrel. Ezen kívül idehozták a társadalomra különlegesen veszélyes embereket is, tehát a barátaimat, Obersovszkyt meg Gáli Jóskát is. Nem voltak osztályidegenek, de I/ 1-esek, volt halálraítéltek, akiket a nemzetközi tiltakozás mentett meg az akasztófától. Ez volt az első eset, amikor a nyugati kommunista értelmiség egy oroszok által irányított embertelenség ellen tiltakozott, nevezetesen Gáli és Obersovszky halálos ítélete ellen, Louis Aragontól Picassóig. Amikor Bertrand Russell táviratozott Kádárnak, hogy lemond a Békevilágtanács elnökségéről, ha kivégzik ezeket a magyarokat, akkor megkegyelmeztek nekik. Így ezek is ide kerültek. Nem volt szabad dolgoznunk. Nem hogy nem kellett, nem is volt szabad. Éveken át ültünk egy zárkában és martuk egymást, mert mi mást tehettünk volna? Különféle életkorú, vérmérsékletű, múltú és tapasztalatú emberek voltunk. Négyes egybezártság. Két emeletes ágy volt a zárkában. Tele voltunk besúgókkal. A házimunkások számára szerelmes verseket írtam vécépapírra, amiért cserébe ceruzabelet kaptam, amit a sliccem bélésében rejtegettem. Vécépapírra írtam a saját verseimet is, gyorsan megtanultam és rögtön dobtam ki őket, mert tudtam, hogy spicli lehet a zárkában. Állandóan memorizáltam a verseket, a végén száztíz verset mondtam el egy éjszaka. Minden este fölmondtam, még a sorrendet is be kellett vágnom, hogy el ne felejtsem. Rabtársaim azt hitték, hogy imádkozom.

– Mondd kérlek, a rabbá válás folyamatát hogyan élted meg? Beletörődtél a helyzetedbe?

– Két alaptípus van, két alapreagálás. Az egyik az, amikor az ember annyira sebezhető, hogy igyekszik kitérni az összes lehetséges konfliktus elől. Tehát meghúzza magát, csöndben van és befelé lereagálja mindazokat a sértéseket és szörnyűségeket, amiket tapasztal. Én azonban ellenkező végletű ember vagyok, az volt a filozófiám, hogy ezek nem emberek. Ha nem emberek, nem is sérthetnek meg. Ezek egy gépezet kerekei, csavarjai, tőlem tehát bömbölhetnek, amit akarnak. Engem az se zavart, hogy a leveleimben a feleségemhez írt szerelmes szavakat elolvassák. Arra gondoltam, hogy egy csavar nem tud olvasni. Továbbá azon az állásponton voltam, hogy mindent meg kell enni. Tíz kilót híztam a börtönben, pedig szar volt a koszt. A parasztok és a munkások nem bírják elfogadni az ócska kosztot, csak az értelmiségi képes erre. Ezt megfigyeltem. Én mindent megettem, még a majomgecit is. Majomgecinek hívtuk azt a vízbegrízt, amit szombatonként kaptunk. Ha kihűlt, olyan lett, mint a beton. A Markó utcában a rabok rátámasztották a csajkájukat a rácsra és hátulról rávágtak. Placcs, placcs, éjszakánként csattantak a börtönudvaron ezek a majomgeci adagok. Hármat megettem ebből, pedig hihetetlenül undorodtam tőle. Az volt a filozófiám ugyanis, ha az ember lefogy, az idegei felborzolódnak és állandóan súrlódnak. Én beágyazom az idegeimet. Ezen túl persze fiatal voltam és jó étvágyú.

– A szökés lehetősége eszedbe jutott?

– Nincs olyan rab, akinek ez nem fordul meg a fejében. De mint realitás, eszembe sem jutott. Van ugye egy börtönudvar, meg van egy cella, mondjuk, a második emeleten, rácsos ablakkal. Egész éjszaka reflektorozzák az ablakokat, és nézhetjük a rácsok árnyát a szemközti falon egész éjjel. Ha mégis kimászol, bekerülsz egy börtönudvarra, ami őrtornyokkal van körülvéve és géppisztolyos őrökkel. Francia Kiss Mihály megpróbálta a Markóból kifúrni magát, de feljelentették és elkapták. Utolsó évemben, a Gyűjtőfogházban 59 őszétől 60 augusztusáig a kisidősöket kivitték dolgozni valamilyen úttestmunkára. A csatornán keresztül hárman megléptek. Még aznap elkapták őket. Akkor a rabokat odavezényelték az ablakokhoz, és lent az udvaron harminc smasszer verte ezt a három embert. És nekünk ezt nézni kellett.

– Márianosztrától a Gyűjtőig, kikkel ültél együtt?

– Magyarország lakosságával. Utólag azt mondom, hogy nekem csak hasznom volt a börtönből. Nagyon sokat szenvedtem, nem vagyok hálás azért, hogy lecsuktak, de egyébként az én értelmiségi szűk tapasztalataimmal csak irodalmár lettem volna, esszéíró és talán műfordító. Magyarország lakosságával a börtönben ismerkedtem meg. Évekig laktam parasztemberekkel, munkásokkal, közülük sokkal jó kapcsolatom alakult ki. Az értelmiség különböző rétegeit, horthysta tiszteket, köztük kitűnő embereket is megismertem. A származásomból is fakadó előítéletek összeomlottak. Másrészt azonban sok mindenben nem értettünk egyet, úgy martuk egymást a cellában, mint a kutyák. Lecsukott ávósokkal is megismerkedtem, besúgókkal. Besúgókkal együtt élni igazán érdekes tapasztalat.

– Mit éreztél a börtönben, bizonytalanságot, vagy reménykedtél valamiben?

– Biztos voltam abban, hogy ez volt a legfontosabb időszak az életemben. Nagy esélyem nyílt arra, hogy szembenézzek magammal és megismerjem az embereket. Ugyanakkor igyekeztem megőrizni a baloldali becsületemet is. Ez nem volt könnyű. Egyszer bejött egy ügyvéd még a Fő utcába, hogy megmentsen. A vallató főhadnagy előtt megkért, hogy valljam bűnösnek magam. Azt mondtam, hogy bűnös is vagyok, írtam egy Rákosi-verset, tehát tökéletesen megérdemlem, hogy itt vagyok.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a börtönben?

– Nagyon nehezen lehet elviselni Vácon és Márianosztrán a küblizést. Négy embernek szarni egymás előtt naponta, tudva azt, hogy utána ezt egész nap szagolni kell, az emberi önmegalázásnak ez egy olyanfajta idegölő ténye, amit nagyon nehéz megszokni. Másrészt az ország legjobb és legrosszabb rétegét ismertem meg. Egyébként is állandóan új zárkarend volt, nehogy összeszokjanak az emberek. Ha beléptünk a zárkába, én rögtön fölmentem arra az emeletre, ami az ablak alatt volt, mert még télen sem voltam hajlandó ezekben a küblis zárkákban csukott ablaknál aludni. Kinyitottam egy kicsit az ablakot. A parasztocskák ezért őrjöngtek, azt mondták, hogy a bűzbe még senki sem halt bele, de a hidegbe már igen. Legelviselhetetlenebb a kiszolgáltatottság. Vannak alternatívák, betörsz vagy nem törsz be, írsz-e mondjuk a Heti Híradó című szennylapba, vagy nem írsz? Mert ha írsz, kapsz rögtön ceruzát, papírt. De ha írsz, ez azt jelenti rögtön, hogy a parancsnokság embere lettél. Egyébként nincs olyan börtöntag, aki ne gondolkodna el azon, hogy vajon mit csinál a felesége odakint. A börtönben abszolút ki vagy szolgáltatva, semmit nem tehetsz azért, hogy megtartsd azokat, akik fontosak neked. Nekem nagyon nagy szerencsém volt a feleségemmel, szeretet volt köztünk és bizalom, de láttam embereket, akik ettől lettek besúgók, ettől a rettegéstől. Külön beszélőket szerettek volna kapni, ezzel zsarolhatókká váltak. Kiszolgáltatottság minden téren.

– Tudtátok, hogy ki a vamzer a cellában?

– Nézd, négy ember hónapokon át együtt él egy cellában. Egyik aztán lenn marad séta után, mert behívják. Visszajön, és egy nap vagy két óra múlva házkutatást tartanak az őrök, és megtalálják az eldugott ceruzát. Ilyenkor nem sokat kell gondolkodni, ki volt a besúgó. Együtt ültem két pappal és egy miskolci melóssal. A melóst beszervezték. Megkérdezte tőlünk, hogy mit jelentsen. Mondtuk neki, jelentse, hogy a papok azt állítják, van isten, az Eörsi szerint viszont nincs. Ez meg is felelt a valóságnak. De azért nem beszéltünk előtte, mert tudtuk, ha megropogtatják a mogyoróját, elmond mást is.

– A börtönben hogyan érzékelted az idő múlását?

– Olyan ez, mint a Varázshegy, ahogy Thomas Mann megírta. A napok rettentő lassúak, az évek nagyon gyorsak. Te jó isten, megint karácsony? Most volt karácsony… Minthogy nem történt közben semmi, az idők összecsúsztak. De az egyes napok, noha a napirend szabályozza őket, tehát ébresztő, küblizés, reggeli, egykor ebéd, négykor küblizés, hatkor vagy hétkor takarodó, ez rettentően lassú. Írnunk nem volt szabad, dolgoznunk nem volt szabad, néha engedélyezték az olvasást, de aztán megvonták, így minden napot rettenetesen lassúnak éreztünk. De visszapillantva a hónapokra, évekre, azok nagyon gyorsan teltek, ez volt a furcsa. Elemezhetetlen időrendszerbe kerültünk.

– Miről álmodtál a börtönben?

– Álmodó típus vagyok, de reggel nagyon ritkán emlékszem az álmaimra. Csak arra emlékszem, hogy álmodtam, de hogy mit, az elhalványul. Nem voltak visszatérő álmaim, azóta többet álmodtam a börtönről, mint akkor.

– Kiszabadulásod után mit álmodtál a börtönről?

– Eleinte gyakran álmodtam, most már ritkán, és nem is tudom pontosan, hogy börtön-e? Csak ki vagyok szolgáltatva, s fegyveres emberek vesznek körül. A börtönben írtam egy verset – az itt írott versek jó része nem esztétikai, hanem dokumentumértékű –, arról szól, hogy isten fölajánlja nekem, hogy elalhatom, és szabadulásom napján fölébredek. Az állomáson kacsasültet eszem, körülvesznek a szüzek és így tovább. Mégis azt felelem: „Köszönöm uram, hogy a nemlét / Nyugalmát előlegezed, / de nekem több egy percnyi emlék, / mely vágyból, kínból született.” Nekem ez fontos, hasznos időszak volt, nem fogadnám el, hogy a szenvedést álom árán megúszom, inkább végigszenvedem a tapasztalatok kedvéért.

– Ezek szerint te a börtönben íróként dolgoztál.

– Folyamatosan dolgoztam, még elbeszélő költeményeket is írtam a fejemben. Szabadulókkal kiküldtem néhányat, és volt egy őr, aki többször ki- és becsempészett nekem dolgokat. Verseket is vitt ki kétszer-háromszor. Kitűnő ember volt. Nemrég megkerestem, azt mondta, hogy megírhatom, de név nélkül. Jó néhányat közülük jó versnek tartok, de a többségét csak dokumentális értékűnek.

– A legtöbb embert a börtön megváltoztatja. Veled mi történt a börtönben?

– Egy csomó illúzióm szertefoszlott ott, noha még marxistaként szabadultam. De az a fajta kommunista illúzió, amivel bementem, az szétfoszlott. Ültem egy fiatal vasutas sráccal – ezt megírtam A kihallgatás című darabomban is –, akinek azt mondtam egyszer, hogy majd az igazi kommunisták megmutatják… A srác megkérdezte, hogy hatalomra kerülnek egyszer az igazi kommunisták is? Mert az borzalmas lenne. A nem igaziak ugyanis jóllaktak már, de ti még éhesek vagytok. – Mélyen érintett, mert a szavakból érzékeltem, hogyan tekint a nép, a nemzet arra az ügyre, amiben én hittem és amit én az emberiség egyedüli valóságos és létező esélyének gondoltam. Eszembe ötlött, hogy az általam leginkább tisztelt kommunisták, mint Lukács vagy Nagy Imre, bemennek a jugoszláv nagykövetségre, és egyik sem kérdi meg Bibót és a többi minisztert, hogy ti mit csináltok itt, mi lesz veletek? Sztálin azt mondta, hogy mi különös emberek vagyunk, és ezek a kitűnő emberek, akiket a mai napig tisztelek, ezek is úgy gondolták, hogy minket megillet valami külön védelem, a többiek majd gondoskodnak magukról. Ezen túl az igazsághoz való csökönyös ragaszkodás is torzító lehet. Egy Antigonéról írott vallomásos versemben ez áll: „Kilóg belőled az igazság, / Szétroncsol, mint a szifilisz.” Nem beszélek most más jellemtorzításokról. Egy fiatalembert becsuknak évekre, aztán kiszabadul, olyan türelmetlenség fogja el, hogy nem lehet vele együtt élni. Valószínűleg a házasságom is ezen ment tönkre. Versenyfutás az elveszett idővel, ez is roncsoló hatású.

– A börtön a férfiakat elválasztotta a szerelmüktől, feleségüktől. Neked hogyan alakult az életed?

– Két gyermekem volt, János fiam 53. november 7-én, a kisebbik 55 januárjában született. A bátyámban biztos lehettem, jól keresett, egyetemi tanár volt, publikált, mindig segítette a családomat. Lukács György is havonta küldött pénzt, amíg fel nem jelentették, de tovább is segített. Éhhalál nem fenyegette a családomat, ez nem nyugtalanított. A feleségem tanár volt, s ha nem akart állás nélkül maradni, neki azt kellett tanítania, amit megkívántak tőle. Igyekezett magyart nem tanítani. Magyar-orosz-filozófia szakos tanár volt. Hihetetlenül nehéz konfliktusokba került.

– Gyűlölet, bosszú érzése támadt benned a börtönkörülmények között? Esetleg dac vagy félelem?

– Félelem nem, gyűlölet és bosszúvágy igen. A feleségem és az anyám attól féltek, hogy a gyűlölet szétroncsol. A versekből, melyeket kicsempésztem, áradt a gyűlölet. A gyűlölet kulminációs pontját akkor érte el, amikor a rabújságban elolvastam, hogy Nagy Imrééket kivégezték. A gyűlöletemnek két rétege volt. Egyrészt a szörnyű őrök ellen irányult, az őrök egy része nem volt ember, olyan volt mint az SS-ek, a csendőrök rossz rétege, nem véletlen, hogy sokszor házimunkásnak csendőr rabokat alkalmaztak, mert azokhoz éreztek vonzalmat. Teljesen ugyanaz az embertípus. Ezek undort váltottak ki belőlem. Elvétve voltak köztük rendes emberek is. Ennél mélyebb és átfogóbb gyűlöletet éreztem amiatt, hogy mindazt, amiben én hittem, vagy hinni szeretnék, jóvátehetetlenül bemocskolták. Megölték Angyal Istvánt és több más ismerősömet. Hihetetlen gyűlölet hullámzott bennem. Később ez átalakult undorrá és megvetéssé. Kádár iránti gyűlöletem is átment megvetésbe. Ez mindmáig elkísér.

– Bent tervezgetted a jövőt?

– Folyton-folyvást. Tudtam, hogy írásból nem fogok tudni megélni, mert évtizedekig el leszek tiltva. Fordító akartam lenni. Amikor a Gyűjtőfogházba hoztak, jobb helyzetbe kerültem, mert a fordítóirodára kerültem. Valamelyest tudtam angolul és németül, s úgy gondoltam, hogy ebből a két nyelvből fordítok, ezzel keresek annyi pénzt, hogy írhassak. Először még voltak olyan romantikus terveim, hogy kiköltözöm a Lipótvárosból a külvárosba és elmegyek segédmunkásnak, a munkásokkal fogok élni, mert így lehetek csak igazán író. Később kiderült, hogy munkásnak se mehetnék el, ha akarnék sem.

– Mikor szabadultál, milyen körülmények között? Voltak előzményei, vagy váratlanul ért?

– Voltak előjelek, amikor 1960. április 4-én kijött a kis amnesztia. Ebben főleg öt év alattiakat engedtek ki, pár embert, a Déryt, Donáthot, ilyen kiemeltebbeket. Benne voltam a Politikai Bizottság által jóváhagyott listában, és a feleségem ezt a március 31-i beszélőn megmondta. Biztos voltam a szabadulásomban. A többiek kimentek, én meg nem. Úgy hallottam, hogy Hollós Ervin, aki akkor a Belügyminisztérium személyzeti osztályának a vezetője volt, megfúrta a szabadulásomat. Ekkor jött börtönéletem legrosszabb korszaka, azt hittem, hogy leültetik velem a nyolc évet. Ezt az érzést nagyon nehéz volt kibírni. Augusztus 20-án aztán hívattak, hogy kiszabadulok. Senki nem tudta előre, még a bátyám sem, bár lehet, hogy lépett az ügyemben. A Gyűjtőből szabadultam. Délelőtt szóltak, hogy az összes cuccal jelentkezzek. De nem mondták, hogy szabadulok, úgy csináltak, mintha csak másik zárkába vinnének. Aztán hozták a civil ruhákat. Én közben leültem ott egy Fessler Jóska nevezetű olajmérnökkel sakkozni. „Hát maguk?” – kérdezték az őrök. – „Nem akarnak szabadulni?” – „Előbb befejezzük a sakkpartit” – mondtuk. Azt hittem, hogy szétrobbannak a méregtől. Persze elnéztem egy huszárt, és elvesztettem a partit. Fessler Jóskának jobb idegei voltak.

– Nyár volt, sütött a nap?

– Esett az eső. Augusztus volt. A ruhám, amit beszórtak valamilyen fertőtlenítő porral és négy évig volt a raktárban, szaglani kezdett. Ezt éreztem a szabadság bűzének. Ott álltam a gyűjtő küszöbén és olyan rosszkedvű voltam, mint egy fejbe vert barom. Arra gondoltam, hogy itt halt meg Angyal Pista, itt haltak meg a barátaim. És mennyien ülnek még, ki tudja meddig. Nagyon rohadt érzés volt. Haza akartam telefonálni. Egy kövér fiatalember előreengedett. Közben éreztem, hogy nem is tudom, hogyan kell telefonálni, mit kell beledobni, s nem tudtam, hogy mit mondjak a feleségemnek. Úgy csináltam, mintha tárcsáznék, de nem tárcsáztam… Elmentem a villamos-végállomásra, fölszálltam a villamosra. Mentem néhány megállót, aztán türelmetlen lettem, leugrottam és beszálltam egy taxiba. Otthon a feleségem éppen írta nekem a levelet.

– Mit csináltál az első napokban? Ettél, ittál, vagy gondolkodtál?

– A lényeg, amire emlékszem, éjszakákon át nyitott szemmel feküdtem a feleségem mellett. Heteken át nem bírtam aludni. Pedig nagyon jó alvó vagyok, de magasfeszültségbe kerültem.

– Meddig kísért a börtön árnyéka, hogyan sikerült beilleszkedned?

– Nagyon sokáig. Az első publikációim, azt hiszem, 63-ban voltak, de csak monogramos, a Valóságban. Fordításokból éltem és mindenfélét írogattam álneveken. Szabolcsi hozzájárulásával, aki a bátyám barátja volt, végre írtam az ÉS-be egy Espronceda nevű romantikus költő verseiről egy másfél flekkes bírálatot. Szabolcsi hónapokon át nem közölte. Bementem és elkezdtem üvölteni. Szabolcsi azt mondta, hogy Zelk nagyobb költő, mint te vagy, mégis önkritikát gyakorolt. Önkritika nélkül nem jössz vissza az irodalmi életbe. Akkor Dobozy átvette az ÉS-t és leközölte az Esproncedát. Így kezdődött az ÉS-ben a pályafutásom. Katona Éva rádiókritikával bízott meg, megírtam néhányat, és nagyon tetszett neki. Rábeszélte Nemest, hogy kössön velem szerződést. Ez 65-ben volt. Onnantól kezdődik a rendszeres publikálásom az ÉS-ben, mert másutt nem nagyon publikáltam. De Lukácsnak köszönhetem, hogy meg tudtam élni, mert nagy harcok árán elérte, hogy Az esztétikum sajátosságát magyarul is kiadják, és ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a fordító. Ezzel a munkával betáblázott, mert ez kétezer oldal, színtiszta filozófia, ebből éltem pár évig. Nagyon rosszul. Keveset fizettek.

– Magyarország új szituációjában bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Bizakodó, de nem tudom egy érzésre visszavezetni azt, ami bennem kavarog. Mindenképpen nagyon örülök, hogy szétomlott, ami szétomlott. Másrészt azt is látom, hogy a diktatúrában egy csőcselék van, a demokráciában több csőcselék. Ennek vannak veszélyei is. Gondoljunk csak a hagyományos értelemben vett jobboldali erőkre. Úgy gondolom, hogy a sztálinizmus egyik legnagyobb bűne a gyilkosságain kívül az, hogy semmilyen ideológiai problémát nem tudott megoldani. Csak elnyomta és elodázta őket. Olyan, mintha egy mélyhűtőbe helyezte volna be a nacionalizmust, a rasszizmust, a klerikalizmust, amin persze nem a szabad vallásgyakorlatot értem, mert azt helyeslem. Addig húzzuk-halasztjuk a döntéseket és totyogunk a szakadék felé, hogy előbb-utóbb éhséglázadásokkal, vadsztrájkokkal kell szembenézni. Néha kísért egy kormányozhatatlan Magyarország víziója. A harmadik félelmem, ami még fél éve a legerősebb volt, a sztálinista restauráció. Alapjában azonban sok a bizalom bennem. A bizalmam arra támaszkodik, hogy az elnyomás alól szabadulva rengeteg nagyszerű ember bukkan elő.

 

Eörsi idegesen feláll, oldalt lép kettőt, és látom a fején, hogy hirtelen feltöltődik egy másfajta energiával, családi élőlénnyé változik. A gyermekeihez készül. Érthető. December 24-e van, a konyhából behallatszanak az ünnepi előkészületek neszei. Kint a Duna-parton a várost elborító bágyadt ájtatosságban már csak ritkásan, alkalomszerűen járnak a villamosok. Romániában közben forradalom van.

 

A halálraítéltek kiáltásai – Göncz Árpád

Göncz Árpád író, a Bibó István-per másodrendű vádlottja 1958 őszén hat napon és öt éjszakán át reménykedve, de a legrosszabbra is elkészülve, az utolsó hajnali kiáltás szavait formálgatva várta, hogy halálra vagy életfogytiglani fegyházra ítélik. Most itt ül velem szemben a tágas Bécsi úti lakásban és az elmúlt évtizedek eseményeiről beszélgetünk. Ablakából tágas térre látni, a téren túl a katonai amfiteátrumra, melynek kövei között a római időkben gladiátorok harcoltak egymással, s az oroszlánok rabszolgákat téptek szét. Íróasztala fölött színes nemesi családfa-rajzolat, odább képek, fametszetek, egy Kőnig Róbert-alkotás, a polcokon körben könyvek, a szabad felületeken korondi köcsögök, különös szobrok, egy vasfa, egy tanzániai állatember, zsiráf, de arca van, szaharai vizesedények. A parketton kézi szövésű perzsa, mi egy kis üvegasztal mellett ülünk, Göncz mögött egy másik szék, az alacsony polc előtt szürke bőrönd.

Göncz 1922-ben született Budapesten középosztálybeli polgári családban, a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett, de hosszú ideig agronómusként majd hegesztőmunkásként kereste a kenyerét. Színvonalas regénye, elbeszélései, színdarabjai drámai életanyaggal telítettek, de műfordítóként mégis ismertebb, mint íróként. Éppen a napokban jelent meg új Updike-fordítása, az Így látja Roger, mely a szakma szerint is bravúros vállalkozás. 1976-ban József Attila-díjjal, 1989-ben pedig a Wheatland interkulturális díjjal tüntették ki. A magyar PEN Klub és a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke, két hete pedig a Magyar Írók Szövetsége elnöke. Történelmi évben és percekben ültünk le beszélgetni, Kelet-Európán forradalmi változások söpörnek végig, s néhány napja Romániában is kitört a forradalom. A lábunknál, a szőnyegen táskarádió áll. Göncz Árpád időnként lehajol és bekapcsolja a készüléket. Fél órája sem beszélgetünk, amikor izgatott hírolvasó közli, hogy elfogták a menekülő Ceauşescut.

Mindez, beleértve a lakás táji környezetét is, a hajdani véres fövenyű arénával, látszólag nem illik Göncz Árpád mosolygósan szelíd személyiségéhez. Lénye szinte ellenpontozása a történelmi viharoknak, drámáknak, emberirtásoknak. De Göncz Árpád furcsa módon mindig ott járt, ahol elbizonytalanodott és leértékelődött az élet. Így aztán megsebesült, fogságba került, megszökött, bujdosott, szervezkedett, börtönbe zárták, kiszabadult, és… Azt hiszem a jövő bizonytalan.

– Családilag a vidéki Magyarországhoz is van közöd, vagy tősgyökeres budapesti vagy?

– Bulcsu, én azt hiszem, jellegzetes K. und K. família a mienk. Magyarország elszakított részeinek három szegletéből jött a családom, édesapám csáktornyai, ott is éltek a Zrínyi várban, édesanyám dél-erdélyi, a feleségem családja felvidéki és kassai, így mibennünk a történelmi Magyarország egyesült. Mikor az én egyetemista koromban antropológiai méréseket végeztek, a professzor feltette rám a mércét és azt mondta, hogy itt kiskun, feltette keresztbe, és azt mondta, hogy bácskai. Nem tudta kideríteni, hogy én tulajdonképpen honnan is jöttem és honnan nem. Én már Budapesten születtem, a nyelvemet édesanyámtól örököltem, mert beszédemről még tizennyolc éves koromban is felismerték az erdélyit. Tájélményem talán a Balaton környéke, mert ötéves koromtól kezdve évekig jártunk Balatonberénybe, tehát számomra Balatonberény volt a vidék. 1950 után mint talajvédelmi agronómus jártam az országot, és talajmintákat vettünk, így Magyarországot körülbelül egy méter húsz mélységig ismerem. Ez volt az én tulajdonképpeni tájélményem. Az ország összes hegyes és dombos vidéke, Nógrád és a Duna-Tisza köze így rögződött belém, alig van olyan major, amit itt ne láttam volna.

– Édesapád is jogász volt, vagy agronómus?

– Édesapám eredetileg sportoktató volt, idősebb korában üzemi statisztikusként ment nyugdíjba. Nagyapám postavezérigazgatóhelyettes volt, vidéki postamesterből küzdötte föl magát összeköttetések nélkül. Az ő édesapja 1848-ban kapitány volt, részt vett Buda ostromában, a családi hagyományok szerint a Vág vidéki harcokban sebesült meg, pikával szúrták át a combját. Utána kilencesztendős várfogságot szenvedett. Egy budai német polgárlányt vett feleségül, Ráckevén a falusi rác bíró volt az esküvői tanú. Ebből a házasságból született tíz évvel később a nagyapám.

– Egy jogászdoktorból hogyan lesz agronómus?

– 1948 után vasmunkásként dolgoztam, autogénhegesztő és csőszerelő voltam, de egy barátom áthívott a talajvédelemhez. Először talajtechnikus voltam, aztán üzemvezetőhelyettes, majd üzemvezető. Beiratkoztam a gödöllői agráregyetemre, és négy évet elvégeztem a növénytermesztői szakon. Ezt 56 szakította meg, s mikor a szabadulásom után folytatni akartam, nagyhamar kizártak az ország összes egyeteméről.

– Mi történt veled a háború végén, egy jogi doktorból hogyan lesz hegesztő?

– Ebben a történelem a ludas… A háború végén hívtak be katonának, de megszöktem és csatlakoztam az ellenállási mozgalomhoz. A Táncsics Mihály zászlóaljba kerültem, amely a Magyar Diákok Szabadság Frontjának volt az egyik zászlóalja. Formailag KISKA (Kisegítő Karhatalmi) alakulat volt, de nem minden KISKA alakulat volt ellenálló. Két százada volt, az egyik javarészt orvostanhallgatókból, a másik közgazdászokból állt. Én az orvostanhallgatók századában voltam szolgálatvezető azután, hogy Magyarország utolsó ökörizált gyalogosaként visszavonultam Bélapátfalvától Diósjenőig, majd lekerültem Várpalotára. Amikor ismét felszöktem Budapestre, már égtek a csepeli falvak, és rövidesen bezárult Budapest körül a gyűrű. Rövid ideig az országúti ferenceseknél találtam menedéket, az Egység útja szerkesztőségében, ami Magyarország első ökumenikus folyóirata volt. Ők, a ferencesek kötöttek össze a régi barátaimmal, mert amíg katona voltam, elvesztettem a szálakat. Akkor jött létre a Collegium Medicumban ez a zászlóalj, oda „vonultam” be, és vittem magammal hozzájárulásként egy öreg Mannlichert, s ha jól emlékszem, két kézigránátot. Volt nálunk néhány Eötvös-kollégista, a társaság egy része Magyarországon rekedt székely fiúkból állt, a többi a kiürítést szabotáló orvostanhallgató és szökött munkaszolgálatos. Fegyverünk nagyon kevés volt.

– Mit tudtatok csinálni mint ellenállók?

– Viszonylag keveset, szerintem az igazi érdemünk az volt, hogy sikerült négyszázvalahány fiatalembert itt tartani Magyarországon. Halottaink is voltak, egy ott esett el, ahol én 1944 karácsonyán megsebesültem, tábori csendőrökkel vívott tűzharcban, Rákoshegyen.

– Hogyan sebesültél meg?

– A combomat lőtték át. Előző nap megpróbáltunk átmenni a vonalon, átküldtünk az oroszokhoz három-négy embert. Ha jól emlékszem, egy repülőakadémikust, egy finnugor nyelvészt és egy néprajzos egyetemistát. Az éjszakát, mikor az oroszok Vecsésnél áttörtek, a két vonal között töltöttük. Belőtt területen, embertelen tűzben. De nem kaptunk visszajelzést, kénytelenek voltunk a német vonalon át Rákoshegyre visszahúzódni. Reggel Rákoshegyen leszereltük a nyilasházat, talán érdekes, hogy két tizenhét éves gyerek volt velem, az egyik Kass János, a másik, ha jól emlékszem Pukánszky professzor és Kádár Jolán fia, Pukánszky Béla. Csak épp elfelejtettük elvágni a telefondrótot, és délben, amikor éppen ebédelt a társaság, rajtunk ütöttek a tábori csendőrök. Ekkor sebesültem meg. A csatazaj hallatán az oroszok három oldalról megrohamozták a községet. Egyenruhában voltunk, nyilván rögtön elfogtak volna. Még épp ki tudtunk csúszni, és bejöttünk Budapestre a Collegium Medicumba. A kollégium három emeletét sorra ellőtték alólunk, nekem három fogkefém veszett oda a különböző szinteken. Az utolsó csupa lyuk hídon sebesülten áthoztak Budára, a szüleim lakására. Apám nem is tudta, hogy Budapesten vagyok. Ott ért a felszabadulás, az első orosz elvitt hadifogságba, s szökhettem megint. Átlőtt lábbal. Egyébként óriási gyakorlatom van a szökésben: a magyar hadseregből egyszer, az oroszoktól háromszor szöktem meg. Volt egy fogadalmam: az országot se jobbra, se balra nem hagyom el… Hát ezt eddig még sikerült betartanom.

– És a sebesülésed?

– A combomat lőtték át. Isteni seb volt, csak húst ért. Pesten először kórházba vittek, de ki állt ott velem szóba? A Honvéd Kórházban meg a klinikán is levágott kezek, levágott lábak hevertek a folyosón, isten ments, hogy ott maradtam volna. Aztán a Collegium Medicumban egy másodéves bekötözött, utóbb a ceglédi kórház sebészfőorvosa lett, onnét ment nyugdíjba. Hogy nem gennyedt el a sebem, csoda volt. Mondta, hogy fogd meg jól az ágyat, megkapaszkodtam, és kiszedte a sebből, ami benne volt, köpeny, nadrág, gatya, aztán beledugta ami nem volt benne, két arasz géz, de szemmel láthatóan kitűnően csinálta. Már bevarasodott sebbel hajtottak el az oroszok, és szöktem vissza.

– Ki hajtott el, és honnan?

– Már az oroszok, amikor a pincében elfogtak. A Bors utcában, a szüleim lakásán.

– Kis robot vagy igazoltatás?

– Igazoltatás. Civilben voltam, de az életkorom és a sebesült lábam okán teljes joggal hitték, hogy átöltözött katona vagyok.

– Az előbb egy kérdés kapcsán azt a kifejezést használtad, hogy „felszabadulás”. Ez csak mint terminológia került elő, vagy számodra ennek a szónak tartalma is van?

– Van. Az utolsó előtti napon, amikor a pincében feküdtem a szén tetején, minden papír nélkül, a mellettünk levő házban Kun páter garázdálkodott, s hajíttatott le a második emeletről többeket, egy szökésben levő őrmestert is.

– Ki volt az a Kun páter?

– Pap, és véreskezű gyilkos. Nyilas karszalaggal járkált, parabellummal a csuhája kötelén, ki is végezték a háború után. Szegény őrmester ott halt szörnyet a kövezeten. A nyilasok a szomszédból csak azért nem jöttek át, mert a Bors utcát hosszában végig lőtték az oroszok. A revolveremben három töltény volt. Az első kettőt annak szántam, aki bejön, az utolsót magamnak. Hiába, hogy elhajtott fogságba az első orosz, számomra ez mégis felszabadulás volt. Az életemet mentette meg. Mert a kérdés az volt, hogy ki kap el előbb?

– Még mindig nem mondtad meg, hogy egy jogi doktorból hogyan lesz hegesztő?

– 45-ben visszamentem az Országos Földhitel Intézetbe, de mivel a Kisgazdapárttal volt személyi kapcsolatom, az ellenállási mozgalomban a Teleki Pál Munkaközösség tagja voltam, amelyből később a Kisgazdapárt centruma vált: Saláta Kálmán, Hám Tibor, Jackó Pál, Bognár, Csicsery-Rónay és még jó néhányan, a párt főtitkára, Kovács Béla mellé kerültem személyi titkárnak. A Független Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének, a Független Ifjúságnak voltam a budapesti elnöke, és lapjának, a Nemzedéknek a főszerkesztője. 23 éves koromban. A Nemzedék-et természetesen hol betiltották, hol nem, Kovács Bélát elvitték az oroszok, én állás nélkül maradtam. Egy teljes évig nem volt munkám. Szegények voltunk, végül egy barátom kisüzemében lettem segédmunkás, ott tanultam meg hegeszteni. Amikor a műhelyt államosították, mentem tovább. Először a Mátravidéki Erőműépítkezésen voltam csőlakatos és autogénhegesztő, de ott nem colos csöveket hegesztettek, amihez hozzászoktam, hanem 70-80 centiméter átmérőjű csöveket, s én csak álltam ott, mint a Bálám szamara. Két hét múlva kitettek. Némi szorongással szegődtem el utána a Vegyipari Gépgyárba, szintén autogénhegesztőnek, ez a gyár viszont életem legkellemesebb emléke maradt. Olyan közösségben én soha nem fogok dolgozni, még ma is visszavágyom. De utóbb hűtlen lettem a gyárhoz, innen kerültem az újonnan létesített Talajjavító Nemzeti Vállalathoz, ahol szintezőként és technikusként kezdtem. 1951-ben, ha jól emlékszem, éppen akkor tört ki a koreai háború.

– Itt dolgoztál 56-ig?

– Amikor a Talajjavító Vállalatot átszervezték, átkerültem az Agrotervhez, majd az OMI-ba. Magyarországon én dolgoztam ki annak idején az első talajvédelmi tervezési módszert, ami csodálatos módon hasonlított az amerikaihoz, pedig szakirodalmat alig kaptunk. Az Agrotervben irányító-tervező, a talajvédelmi tervezőcsoport vezetője voltam.

– És közben nős voltál?

– Igen, 56-ban született a negyedik gyerekem, 56 májusában. Közben levelezőn végeztem a gödöllői egyetemet.

– Számítottál arra, ami 56 októberében történt, vagy meglepett?

– Éppenséggel nem lepődtem meg, hisz a volt népi kollégisták, az Agroterv fiataljai, akik ismerték a múltamat, már kerestek. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy már az első nap tudtam, hányadán állok, hiszen többet voltam vidéken, mint Budapesten. Korábbi politikai kapcsolataim megszakadtak, és beletelt három-négy napba, mire úgy, ahogy kiismertem magam. Akkor is inkább az ellenállási mozgalom idejéből fennmaradt összeköttetéseim vezettek a politikai mozgástér közepébe. Nagy Imrét ismertem még a parlamentből, de Donáth Ferenccel akkor találkoztam először. Egyébként abban a nem egészen két hétben a szerepem nem volt különösebben jelentős.

– Nem jelentős? Végül is hogyan élted át a forradalmat, mit csináltál?

– A Parasztszövetség megalakításában vettem részt, hiszen Kis Sándor, volt kisgazdapárti képviselő, szívbéli jó barátom és a legkisebbik gyermekem keresztapja, a Parasztszövetség igazgatója lett. Hogy a tisztségem mi volt, arra már nem emlékszem pontosan, hiszen az egész olyan rövid ideig tartott. Közben repülőgéppel lementem Baranyába, Kovács Bélához. De éppen csak beköszöntem hozzá, mert már jött fel ő is Pestre. 4-e után, amikor a forradalmat leverték, az utóvédharcok idején kerültem én úgy-amennyire a dolgok közepébe.

– Hittél a forradalom győzelmében?

– Hittem, persze, de 28-án estétől kezdve, amikor az orosz csapatok visszafordultak, lehetetlen volt, hogy az embernek ne legyenek kétségei. Ugyanakkor mást se hallottunk, mint megnyugtatást: mint Nagy Imre is. Az oroszok csak a tiszti családok és a kiürítés biztosítására jöttek… 3-án este ment ki Tökölre Maléter tárgyalni. A tárgyalások már csak a kivonás részleteiről folytak… A tények azonban, melyekről folyamatosan értesültünk, ennek homlokegyenest ellentmondtak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy 4-én hajnalban az ágyúdörgés meglepett volna. De nézd, semmit sem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne higgyen az értelmében. S elég hamar magunkhoz tértünk, hiszen addigra már a munkástanácsok jó része fölállt, s bár nem alakult még meg a Nagy-budapesti Munkástanács, a munkástanácsok hálózata, mint a kettőshatalom eszköze, már létezett.

– Ezek szerint, amikor november 4-én a szovjet támadás rázúdult Budapestre, nem hitted, hogy ezzel a forradalmat leverték?

– Nem, nem. Szentül hittem, hogy vannak még lehetőségeink, hogy sok minden menthető. Nézd, a forradalom valóban népfölkelés volt, sem megfogalmazott programja, sem szervezett vezetése nem volt. „Ideológiája” csak Bibó István fogalmazványai nyomán, november 10-e után alakult ki. Ebben én már nyakig benne voltam. Véletlenül hírét vettem, hogy a forradalmi erők egységes felkérése esetén az indiaiak hajlandók közvetítést vállalni köztünk és a Szovjetunió kormánya között.

– India? Ezt most hallom először…

– Abban az időben Budapesten minden magyarországi diplomáciai tevékenységnek az indiai nagykövetség volt a fókusza. A magyarországi pártok, a Nagy-budapesti Munkástanács, a Parasztszövetség és az Értelmiség Forradalmi Bizottságának közös felkérését én hoztam össze és tárgyaltam meg a dolgot Rahmannal, a budapesti indiai ügyvivővel, aki ragyogóan értelmes, Cambridge-ben végzett, velem egyidős fiatalember volt. Ő fordította Nehru rokonszenvét a magyar forradalom irányába. Nehru ugyanis az indiai parlamentben kezdetben elítélte és ellenforradalomnak nevezte, ami Magyarországon történt. Amikor két nap múlva ellenkező értelemben nyilatkozott, India fiatal budapesti „tisztviselőjének” tájékoztatására és értékelésére hivatkozott. Ez a „tisztviselő” Rahman volt. Bibó Istvánnal már korábbról ismertük egymást, és ő már november 6-án, a Parlamentben kidolgozott egy kompromisszumos javaslatot a magyar kérdés megoldására, amit átadott a francia kultúrattasénak, azzal a felhatalmazással, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormányának is továbbíthatja. Ez az írásmű szolgált a közös állásfoglalás alapjául. Felkérésünk nyomán Budapesten járt Khosla, India prágai nagykövete, a kiváló nemzetközi jogász, és arról igyekezett tájékozódni, hogy hirdetnek-e Magyarországon statáriumot? Khosla feltehetőleg reálisnak ítélte az elképzeléseinket, mert utána K. P. S. Menon, India Magyarországra akkreditált nagykövete, aki Moszkvában székelt, szintén ideutazott.

– Krisna Menon?

– Nem Krisna, K. P. S. Menon. Rendkívül kulturált, magas rangú idős diplomata, aki Angliában végezte a tanulmányait. Mi a margitszigeti Nagyszállóban adtuk át neki az emlékiratot, ő átvette, és vállalta, hogy továbbítja a kormányának, az indiai kormány pedig Bulganyinnak. Bulganyin át is vette tőlük, de választ nem kaptunk rá. Az indiai nagykövetség arra is felhatalmazást kapott, hogy azt Bécsben, az Egyesült Nemzetek képviselőjének, De Seynes-nek átnyújthassa.

– Mindez mikor történt?

– A nőtüntetés napján. Bibóval a Margitszigeten adtuk át emlékiratunkat Menonnak. A beszélgetés végén a nagykövet felállt, beült a kocsijába és a nőtüntetés végéig fel-alá járt a kocsival a menet mentén, abban a reményben, hogy jelenléte, az indiai lobogó majd csökkenti a beavatkozás veszélyét. Menon rajtunk kívül másoktól is kapott feljegyzéseket, hiszen a forradalmi erők több tagjával is találkozott. De a mienk volt az a kompromisszumjavaslat, amelyiket aláírt mind a három párt, a Nagy-budapesti Munkástanács és az Értelmiség Forradalmi Tanácsa.

– Ezen kívül mit csináltál még?

– A „Magyar Segély”-t, tehát a letartóztatottak hozzátartozóinak megsegítését szerveztem, és részem volt Nagy Imre könyvének kicsempészésében is.

– Nagy Imre könyvének?

– Igen. A magyar nép védelmében című kötetnek, amely két művét foglalta magában. Amelynek a mottója az volt, hogy „Világ proletárjai, egyesüljetek”, és „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar.”

– Ez kézirat volt?

– Kézirat. Ha jól tudom, korábban már megpróbálták kijuttatni Jugoszlávián keresztül, de akkor nem sikerült. Végül mi, Regéczi Nagy Lacival vállaltuk, aki a Bibó-perben a harmadrendű vádlott volt. A kéziratot Regéczi az angol követségen keresztül juttatta ki a nyugati emigrációnak, azzal a kéréssel, hogy nyomtassák ki és küldjék vissza. Hát visszakerült, egy példánya mindenesetre ott volt a vádiratom mellett, bűnjelként. E könyv odakint nagyot szólt; eredeti szándékunk az volt vele, hogy ne lehessen bizonyítani, hogy Nagy Imre nem kommunista. Amikor megtudtam, hogy a Nagy Imre elleni perben a könyv is vádpontként szerepelt, rossz volt a lelkiismeretem, mert jó ideig nem tudtam, hogy nem ártottunk-e Nagy Imrének a kijuttatásával.

– Ki volt ez a Regéczi Nagy László?

– A második világháborúban páncélos hadapród, a háború után az angol követség sofőrje. Gyermekkori jó barátom. A kéziratot Kardos László adta át nekem, és én az angoloknak.

– Mi történt aztán?

– Jött a MUK, a Márciusban Újra Kezdjük jelszó. Többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy nem lesz semmi, de nyugaton rettegtek a forradalom fellobbanásától. Az indiaiak felajánlották, hogy ha meghívjuk, március 15-ére ideküldik Indira Gandhit, hogy október 23 eseményei meg ne ismétlődhessenek.

– Nehru lányát?

– Igen. Kodály írt egy levelet Nehrunak, és úgy volt, hogy Indira Gandhi idelátogat március 15-ére, hogy az eseményeknek és a megtorlásnak gátat tudjanak vetni. Én nem tartottam valószínűnek, hogy komoly megmozdulástól kéne tartani, és úgy látszik ez volt az indiai követség helyzetértékelése is, mert végül a vendég nem érkezett meg.

– Azt hiszem, veszélyben voltál. Te miért nem disszidáltál?

– Említettem, hogy volt egy fogadalmam, még 41-ből, hogy az országot se jobbra, se balra nem hagyom el. Ha az ember politikai szerepet vállal, akkor megengedhetetlen, hogy épp a válság időszakában dezertáljon. Békében, az más. Aki önként vállalta a szolgálatot, tartson is ki.

– Vártad a letartóztatást, vagy meglepett?

– Két hétig jártak utánam, „erőszakos” volt a figyelés. Pár napig nem is aludtam otthon, aztán hazajöttem, és itt tartóztattak le.

– Ebben a szobában?

– Itt. Ha jól emlékszem, március 21-én.

– Éjszaka, vagy hajnalban? Hogyan történt, próbálj visszaemlékezni.

– Egy vagy két óra lehetett, már jóval éjfél után. A kisfiam nem aludt, itt feküdt mellettem az ágyban és rettenetesen sírt. Nem értettem, miért. Aztán dörömböltek, bejött egy falka fogdmeg, a házmester, a házmegbízott, aki egész testében reszketett. Öltözzön fel, mondták a rendőrök. Azt hiszem, civilben voltak, nem emlékszem pontosan, nem tudom felidézni, csak az éjszaka hangulatát. Feszült volt a légkör, hiába hogy számítottam rá. Felöltöztem és elmentem velük. Utólag megtudtam, hogy a lakásban mindent tűvé tettek, felforgattak. Nem ez volt nálunk az első házkutatás, így a feleségemet sem érte újdonságként. Egy fekete kocsival vittek el, azt hiszem, Volga volt… Aznap éjjel tartóztatták le Bibót is, és másnap Regéczi Nagy Lacit. Éppen kinn volt Bécsben, amikor visszajött, akkor.

– Regéczi ekkor még sofőr volt az angol követségen?

– Igen. Azt hitték, hogy kint marad, de visszajött. Mondjuk, az elfutás nem volt szokása.

– Hová vittek?

– A Fő utcába, ott voltam az egész vizsgálat alatt. Majdnem másfél évig tartott.

– A vád, amit végül megfogalmaztak, valóságos tényeken alapult, vagy kitalált koholmányok voltak?

– Nem, nem… Általában nem szerepeltek kitalált tények. Láttam ott egy óriási szociogramot, egy rajzot, amelyen a forradalom szereplői voltak felsorolva és neveik a kölcsönös kapcsolataikat jelző vonalakkal összekötve. Nem volt nehéz a kapcsolatrendszert feltérképezni, hiszen minden nyíltan történt. A jegyzőkönyveket ugyan az esetek többségében a vizsgálók fogalmazták, de a szövegükbe bele lehetett javítani. Annyi volt a keresztül-kasul, egymással összefüggő tény, hogy nem kellett tényeket kitalálni, inkább a rostálás jelentett a vizsgálók számára problémát. Az emberek általában nem tagadtak. A fiatalok maguktól és büszkén mondták el, miben vettek részt, mert jogosnak tartották, amit tettek. Mi sem tagadtunk az égvilágon semmit. Mindössze arra kellett vigyázni, hogy az ember mást meg ne vádoljon. Persze azokra, akikről biztosan tudták, hogy kint vannak Nyugaton, sok mindent átterheltek. Az 56-os ügyek vizsgálati anyaga, ha kellő kritikával kezelik, elsőrendű történelmi forrásanyag. A tények dolgában viszonylag keveset torzít. Persze, ha valakivel véletlenül találkoztál az utcán és együtt bementetek meginni a feketét, ez úgy szerepel a jegyzőkönyvben, hogy X. Y.-nal megbeszélést tartottál és utasítottad erre vagy arra. A jegyzőkönyvnyelvet a tények nyelvére kell lefordítani és pontosan értelmezni.

– Szerinted megvannak ezek az iratok?

– Gondolom a java része meg. Persze a nagy perek, mindenekelőtt a Nagy Imrééké, csonkított, hamisított anyag, az biztos. A mienk tartalmilag valószínűleg érintetlen. Ismerem a magam ítéletét, nagyon mulatságos, ha érdekel, elolvashatod, mert megjelent a Beszélő 27. számában.

– Másfél év vizsgálati fogság kegyetlenül hosszú idő. Fizikai erőszakot alkalmaztak?

– Nem. Minek alkalmaztak volna? Fizikai erőszakot ott szoktak alkalmazni, ahol egy nem létező vagy nem ismert tény bevallására akarnak valakit rákényszeríteni.

– Ok nélkül is meg szokták verni az embereket, gyűlöletből, vagy csak úgy passzióból.

– Voltak ott verések… Nézd, mi a Fő utcának az úgynevezett kis fogdájában voltunk, a mellettem levő zárkában Fekete Gyula, és itt voltak a főkatonák, főpolitikusok. A 476-osok – azoknak a törzsszáma kezdődött 476-tal, akik ügyét a Fő utcában tárgyalták – általában itt voltak, Nagy Imréék meg tudtommal az úgynevezett „három író”-ban. A harmadik emeleten volt néhány parkettázott szoba, ahol íróasztal is volt, s ha valamit le akartak íratni, oda vitték fel az embert. No, amikor Losonczyt megölték, a közeli zárkákban hallották a kiáltozását. Én nem tudom, melyik zárkában volt. Szentül meg vagyok győződve, hogy például Szilágyit, mielőtt tárgyalásra vitték, rettenetesen megkínozták, mert ő az első pillanattól kezdve újra meg újra a szemükbe vágta, hogy maguk a gazemberek, maguk a gyilkosok. A tényanyag, ami miatt elítélhették, minimális volt, de aki rájuk borította az íróasztalt, azt megölték. Lejjebb, járási ügyekben, ahol pufajkások gyűjtötték be az embereket, ahol a helyi párttitkár vagy a helyi tanácselnök bosszúja érvényesült, ott könyörtelenek voltak. Isten tudja, hány embert verhettek agyon… Mi viszont a politikai felső réteghez tartoztunk idefent, és egyrészt nem volt rá szükség hogy verjenek, mert a tények a kezükben voltak, másrészt tartaniuk kellett a külföld szemétől is. Nem elképzelhetetlen, hogy mi annak köszönhetjük az életünket, hogy Nehru közbelépett az érdekünkben. Az életünk annyira ki volt centizve, hogy az ítélet délutánján dőlhetett el a sorsunk. A bíró őszintén megütődött, hogy az ügyész nem kért ránk halált. Őt szemmel láthatólag még csak nem is értesítették róla, hogy nem ítélhet halálra minket. Csak az ügyésszel közölték. Életkörülményeink a Fő utcában annyival voltak kellemesebbek, mint másutt lettek volna, hogy itt nem ütöttek minket, annyival voltak nehezebbek, hogy másfél esztendeig tartott a vizsgálat, és ennek a jó részében bizony napi tíz-tizenkét órás kihallgatásoknak vetettek alá. Több száz oldalt jegyzőkönyveztek, a mienk volt, azt hiszem valamennyi között a legnagyobb intellektuális per. Ugyanakkor ott volt a fejünk fölött a 200-as égő, az embert nem hagyták aludni, éjszaka ötször-hatszor fölverték, ha fogorvoshoz kellett menni, éjszaka vitték, mintha akasztani kísérnék. Ilyen légkörben éltünk, az ember szellemi képességének, akaraterejének ez óriási próbája volt.

– Az úgynevezett Bibó perben csak hárman voltatok?

– Egy darabig úgy volt, hogy hozzánk csapják Kardos Lászlót a Nagy Imre-könyv kicsempészése miatt, de végül mégsem. 58 őszén hirdettek fölöttünk ítéletet. Bibó az enyhítő körülmények figyelembevételével életfogytiglant kapott, én az enyhítő körülmények figyelembevétele nélkül ugyancsak életfogytiglant, Regéczi Nagy Lacit tizenöt évre ítélték.

– Én korábban azt hallottam, hogy…

– Nem voltam halálra ítélve. De tudnod kell, hogy a mi ügyünket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsa tárgyalta, ahol nem volt szabad ügyvédválasztás, csak az úgynevezett dupla nullás védők közül lehetett választani. A védő gyakorlatilag második ügyész volt, csak azt a család fizette. A per titkossága az ítéletre is kiterjedt, s azt a hozzátartozókkal sem közölték. Az ítélet közléséért öt esztendő börtön járt. Nem volt fellebbezési lehetőség, tehát az ítélet után, ha az halálos volt, a bíróság átalakult kegyelmi tanáccsá és vagy kegyelemre javasolt, vagy sem. De az esetek többségében két órán belül kivégezték a halálraítéltet. Ebben a tudatban csináltunk mi végig egy hatnapos pert.

– Nem is sejtetted, hogy mi lesz az ítélet?

– Minden jel arra mutatott, hogy halálos lesz, mert előtte mindannyiunkon elvégezték az elmeorvosi vizsgálatot. Mindkét vádpontunk – szervezkedés vezetése és hűtlenség, azaz külhatalommal való szövetkezés a népköztársaság megdöntésére – gyorsított eljárás esetében halálos tétel. A tényanyag nem volt koholt, csak a minősítése. Ha a forradalmat összeesküvésnek tekinted, akkor ez összeesküvés volt. Voltak emberek, akik ezért életfogytiglant kaptak, másokat egyszemélyes ügyben mint összeesküvőket végeztek ki. Ezek nyilván saját magukkal esküdtek össze. Voltak, akik tíz esztendőt kaptak csak azért, mert a faluban kiszórták a földkönyveket az ablakon és elégették. Ez is összeesküvésnek számított, ami a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányult.

– Értem… Teljes bizonytalanságban tartottak benneteket.

– Úgy mentünk neki ennek a hatnapos tárgyalásnak, hogy a végén valószínűleg két órán belül kivégeznek minket. Pista álmait végigkísérte ez az elfojtott tudat. Folyton halottakkal álmodott, ugyanakkor logikailag levezette, hogy nem lesz – nem lehet – halálos ítéletünk. Az én álláspontom az volt, hogy aligha fognak megkockáztatni egy Bibó körutat meg egy Göncz utcát. Ez így nevetségesen hangzik, de ilyen csatába remények nélkül nem tud az ember belemenni.

– Ma már valószínű, hogy Nehru mégiscsak közbenjárt.

– Ez a hír járta, de bizonyítékom nincs rá. Én nagyon valószínűnek tartom, mert az indiai követséggel nagyon jó volt a kapcsolatunk, és egy darabig a családomat is segítették. Hogy milyen mértékben, mennyit számított ebben a nemzetközi nyomás, mennyit Nehru, mennyit a pillanatnyi politikai megfontolások, azt sosem fogom megtudni. Mindenesetre nyolc a kettőhöz volt a valószínűsége, hogy fölkötnek minket.

– Ebben az időszakban a bíróság és a smasszerok részéről nehezedett rátok valamilyen nyomás?

– Nem… Perünk a formák korrekt megtartásával, de az abszolút rosszindulat légkörében folyt. A négy ülnök közül az egyik valamelyik Köztársaság téri áldozatnak volt a felesége. Nem jut eszembe a neve, de sütött belőle a gyűlölet, akárcsak a bírónkból, Borbélyból. Ez idő alatt egyetlen embertől kaptam valami kevéske támogatást, ez az ügyész volt. Ha igaz, ezt a fiatal parasztembert Kovács Istvánnak hívták. Valami furcsa, majdhogynem emberi kapcsolat alakult ki köztünk, mindig figyelmeztetett a jogaimra, szinte számba adta a védekezést. Éreztem, hogy szűk lehetőségei határán belül védeni igyekszik, ugyanakkor a védőügyvédem egyetlen taktikája az volt, hogy a per másik vádlottjára hárítsa át a felelősséget. Újra meg újra közölnöm kellett, hogy az én tetteimért nem Bibó a felelős. Regéczi Nagy ügyvédje viszont énrám igyekezett rákenni mindent, s így Regéczi volt kénytelen közölni, hogy amit ő tett, azért ő a felelős. Bibó „bűneit” nem volt kire rátenni, ő volt az elsőrendű vádlott. Őbelé viszont belefojtották a szót, amikor az utolsó szó jogán briliáns logikával védekezni próbált. Beszéde a politikai tisztesség dekrétuma volt, de a füzet, amiben leírta, tudtommal nem maradt meg. Az én beszédem az utolsó szó jogán két mondat volt: Négy gyermekem van. És szeretném őket felnevelni.

– Tehát a hatodik napon volt az ítélethirdetés… Az előző estét és éjszakát hogyan élted át?

– Nézd, az embernek más nem járt az eszében, csak az, hogyan viselkedik majd az akasztófa alatt. Nekem is megvolt az elképzelésem, hogy majd hogyan állok oda, mit fogok mondani és mit nem. Erre lelkileg berendezkedtem. Az ember hat hosszú napig abban élt, hogy ítélethirdetés után két órával fölakasztják. Ezzel nem lehetett nem számolni. De azt sem állítom, hogy az optimizmus és a pesszimizmus nem csatázott bennem. Elmondhatatlan megkönnyebbülés volt, hogy életben maradok. Hat napig nem ettem mást a reggeli kávén kívül, és az orvos engedélyezett napi két szem Eleniumot. A tárgyaláshoz a civil ruhát, fehér inget és nyakkendőt ők adták, nem kívülről hozták be. A feleségem nem is tudta, hogy tárgyalásom van. A nadrágom bő volt, s szakadatlanul huzigáltam, hogy le ne csússzék. Az első éjszakám az ítélet után fantasztikusan jó volt. Visszamentem a zárkába, rögtön lehúzták rólam a civil ruhát. Volt ott egy kis kövér őr, derék fickó, azzal fogadott, hogy „Na, életben maradt? Feküdjön le” – mondta. Aztán jött az egészségügyi, és nyugtatót kértem tőle. Más nyugtató ott nem volt, csak a szeszben oldott macskafű, az az átok büdös folyadék. Színültig töltötte a bögrémet, és én megittam, pedig utáltam, mint a bűnt. Azt hiszem, berúgtam tőle. Isteni jót aludtam abban a tudatban, hogy életben maradtam.

– Aztán elkövetkezett a hetedik, majd a tizennegyedik nap. Hogyan tudatosodott benned, hogy életfogytiglani börtönre ítéltek?

– Az életfogyt elképzelhetetlen, ugyanúgy mint a fényév vagy az egymilliárd dollár. De az ember tudta, hogy Kelet-Európában az életfogytiglan öt-hat esztendeig szokott tartani. Tehát ha egyszer életben marad, a többi már nem érdekes. Az ítélet után talán harmadnapra kerültünk mi át a Gyűjtő kis fogházába. Ott tudtuk meg, azt hiszem, a háziaktól, hogy Nagy Imrét kivégezték. Ez nagyon nehéz időszak volt. A kis fogház első emeletén mi voltunk, 476-osok. Ide tartozott az úgynevezett Nagy Imre-perkör, itt voltak az írók és a katonák, egy-két ember, akit véletlenségből már korábban tartóztattak le, és a Bibó-per elítéltjei. Durván fogalmazva, a börtön „arisztokráciája”, tehát az úgynevezett fejesek. Mi a kis fogház első emeletén, alattunk a földszinten a halálosok. Eltartott egy ideig, míg megtudtuk, hogy kik laknak alattunk. Mikor akasztani vitték őket, hallottuk a kiáltásukat: „Ne felejtsetek el, bajtársak! Bosszuljatok meg, bajtársak!” Tőlünk is, akárcsak a halálosoktól, elvettek mindent, étkezés végén elvették a kanalat és a csajkát, nem maradt a zárkában semmi. A faágy lába betonba volt ágyazva, semmi nem maradt ott, amivel az ember saját magában kárt tehetett volna. Ott adták be az első fordítási munkát, egy angol grafológiai szakkönyvet.

– A rabbá válás folyamatát hogyan élted meg? Elfogadtad mint életformát, vagy védekeztél valahogyan?

– Nézd, az életformát muszáj az embernek elfogadnia, mese nincs, be van zárva. Valószínűleg az éli át viszonylag könnyebben a börtönt, aki valahol az extrovertált és az introvertált alkat között helyezkedik el. Tehát aki el tudja fogadni az állandó együttlétet mással, de el tudja fogadni a magányt is. Tehát képes önmagába húzódni, de képes a szakadatlan összezártságot, a börtönéletet mással megosztani is. Valószínűleg ez a kettősség volt az, ami a kezdeti időszakon átsegített. Ha az ember be van zárva, bőven van ideje gondolkodni.

– Többször megszöktél korábban. A börtönben nem gondoltál szökésre?

– Korábban nem börtönből szöktem. A Gyűjtőben eszembe sem jutott. Amíg én ültem, addig talán egy vagy két szökés volt, a kint dolgozó kisidősek közül. Mind a kettőt visszahozták és a smasszerok – részint nők sorfala között – végigverték őket. Az ember nem bízhatott másban, csak a politikai változásban. A kis fogházban meghatározó élményem a halálraítéltek üzenetei voltak. Volt ott falba karcolt felirat: „Itt vagyunk dunakesziek, hetünket kötnek fel”. Felkerült hozzám a cellába egy ócska szovjet regény, ami körbejárt a börtönben. A betűk alatt tűszúrásokkal beleírva Angyal Pista utolsó üzenete. Elfulladt női hang üvöltötte: „Gyilkosok! Gyilkosok!” Érzékeltük, hogy befogják a száját, majd fél óra múlva éreztük a kloroformszagot. Amikor levittek fürdeni, női fehérneműt láttunk a padon. Sétára vittek, s a mellettünk levő tortaszelet alakú sétaudvarból női zokogást hallottam: „Fiúk, bocsássatok meg, én nem tehetek róla, hogy nem engem végeztek ki, csak a Katit!” A gyerekeket, akik harcoltak, vagy ha csak puska volt is a kezükben, és bizonyítottan elsütötték, felkötötték vagy életfogytiglanra ítélték. Akiket amnesztia folytán véletlenül kiengedtek, azokat pár hét múlva visszavitték. Arról keveset tudnak, hogy amnesztia után hány szabadultat vittek vissza, hogy 13-15 évet letöltessenek velük. Én sem jöttem ki az amnesztiával, csak három hónappal később. Bibót kiengedték, mi Regéczivel a veszett fejsze nyele voltunk, megpróbáltak benntartani.

– Milyen börtönökben fordultál meg?

– A Gyűjtő kis fogháza után először a váci Lordok Házában, az volt a „pokol belső köre”, az agyonzsúfolt MZ 1. Vácon munkahelyem többféle volt, téglát rakodtam a parton, dolgoztam vegyi üzemben, kabátragasztó üzemben, végül kikötöttem a fordítóknál. Amikor a nagy éhségsztrájk volt, azt hiszem, már a fordítóirodán dolgoztam. Akkor egy idő után átvittek Márianosztrára Bibóval és másokkal. Az volt a legkegyetlenebb, legrohadtabb rosszindulatúbb börtön. A koszt az jó volt, tiszta a ruha, de az ördögi rosszindulat és gyűlölet levegőjében éltünk. Ellenünk uszították még a rabokat is, azzal, hogy kommunisták vagyunk. Az őrök pedig úgy tudták, hogy a váci őröket akartuk megölni. Innen engem átvittek a katonaira, ahol az éhségsztrájk után egy összeesküvési pert akartak összekalapálni, amiben hatan lettünk volna, Bibó meg én politikusként, aztán két munkástanácsos, Nagy Elek és Rácz Sándor, és két egyetemista. Ha jól emlékszem, Hrabovszky László és Rácz József. De kipukkadt a dolog azon, hogy a magyar ügyet akkor tárgyalták az ENSZ-ben. Végül elítélték néhány teljesen jelentéktelen, az éhségsztrájkban szinte részt sem vett bajtársunkat két-három hónapra, azok így visszaesőnek minősültek, és végül leültették velük a teljes büntetésüket, 9-15 évet. A katonai fegyházból visszakerültem a Gyűjtőbe, és egyévi kedvezménymegvonást kaptam. Majd három évig dolgoztam a Gyűjtő fordítóirodáján.

– Gyermekkorodból tudtál angolul?

– Nem, a börtönben tanultam meg. A feleségem beadott egy nyelvtankönyvet, mivel én azt állítottam, hogy tudok angolul. Kitaláltam egy angol nyelvet, amiről utólag kiderült, hogy ami a kiejtését illeti, jobban hasonlít a portugálhoz, mint a magyarhoz. Később, amikor kint jártam az Egyesült Államokban, a beszédem után többnyire portugálnak néztek.

– Mondd, mi az ördögöt kellett fordítani a börtönben?

– Ami a Belügynek kellett. Az első időben második világháborús emlékiratokat fordítottam, valaki nyilván kandidálni akart legújabbkori történelemből. Én fordítottam Churchill emlékiratainak egyik kötetét. Az angol nagyvezérkar főnökének, sir Allen Brooknak a hihetetlenül érdekes visszaemlékezéseit, Kennedy beszédeit, többkötetnyi gerillastratégiát és taktikát, gerillaelhárítási módszereket. Első osztályú gerillaszakértő vagyok, el tudnám neked mondani, milyen volt az ukrán gerillamozgalom szervezete, a jávai Hukbalahapé, a svéd hadsereg gerillaelhárító elve és fegyverzete. Egy időben protokollt fordítottunk, ami nyilván a Külügynek kellett. Meg rendszeresen daktiloszkópiát, törvényszéki orvostant, egy jó darabig grafológiát, íráselemzést. Kutyaidomításról szóló könyveket. Ez mulatságos volt, mert össze lehetett hasonlítani a német, angol és orosz felfogást. Az angol lényege, hogy szeresd a kutyát, legyen a barátod, a németé, hogy légy vele következetes, ha rosszul dolgozik, büntesd, ha jól, jutalmazd. Az orosz felfogás meg az, hogy vesztegesd meg…

– Milyen jellegzetesebb személyiségekkel ültél együtt?

– Bibóval keveset voltunk egy zárkában, de együtt dolgoztunk a fordítóirodán. Vácon kezdetben jó néhány 476-os került egy zárkába, ott volt Kovács István vezérkari főnök, Várady Gyula tábornok, Zólyomi ezredes, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Fazekas Gyuri, Lőcsei Pali, egy Visnyei nevű állítólagos kém, aki különben abszolút rendesen viselkedett, ott volt Földvári, a Borsod megyei pártbizottság első titkára.

– Földváriról Nagy Attila is mesélt.

– Sok volt az ellentmondásos ember, még a fordítóirodán is. Tudnod kell, hogy a börtönökben 95 százalékos arányban munkások ültek. A munkások és az értelmiségiek kitűnően megértették egymást. Tudták: öngyilkosnak lenni, kanalat nyelni nem illik, hadifoglyok vagyunk, tehát nem sérelem ért. A csatát megnyertük, a háborút még nem. Ez volt a magatartásunk alapja. Parasztember és kispolgár kevés volt a börtönben. Az ő alapállásuk az volt, hogy nem követtek el bűnt – mint ahogy nem is –, tehát ártatlanul csukták be őket, tehát meg voltak sértve. Így aztán sokkal jobban szenvedtek, mint a munkások és értelmiségiek, akik tudták, hogy az ítéletnek az igazsághoz az égvilágon semmi köze sincs. A meghatározó mindenütt a munkásközeg volt: ha odajött az őr, hogy ne beszélgessenek, elküldték a picsába, mondván, hogy ez nem a maga fülének való. A váci éhségsztrájkot megelőzően a börtön gyakorlatilag már elrohadt. Az őrség vitte szét a hírt az éhségsztrájkról, kísérték az egészségügyit zárkáról zárkára, és mondogatták, ha magukat bántani akarják, mink is itt vagyunk, géppisztollyal. Ott láttam én életemben először leállított géppuska előtt megtagadni a munkát, s visszafordulni a munkahelyről. Ezt soha el nem felejtem. Hat év alatt, amíg bent voltam, nem tudok egyetlen bajtársi lopásról, egyetlen bizonyított homokosról. Emelkedett politikai szellem uralkodott a börtönben, ebbe az ellenségeskedés belefért, de kikopogni, a másikra panaszt tenni nem illett. A negyedik év után kezdett valamennyire lazulni a szellem, volt ember, aki már nem bírta idegekkel, és a szabadulás reményében hajlandó volt engedni az elveiből. A hatodik év után pedig már érezni lehetett, hogy az emberek elfásultak. Én három hónappal voltam tovább bent, mint a többiek: akkor zúdították ránk a csöveseket. Hát az katasztrófa volt.

– Miféle csöveseket?

– Többszörösen visszaeső kis bűnözőket, garázdákat, zsebtolvajokat. Mi, ugye, hozzászoktunk ahhoz, hogy amije az embernek a börtönben csak van, azt egy szóra megosztja a bajtársával. Amikor ezek megjöttek, három nap alatt levetkőztünk. Az ember a jó ingét odaadta, a kosztját odaadta, kenyerét megosztotta. De ezek úgy loptak, mint a szarka. Addig soha nem zárták a cellát, amikor dolgozni mentünk, de most egyszerre mindenünk eltűnt. Ezután zárni kellett. Félrelökdösték az embert, kétszer tartották a csajkájukat, jött a feljelentgetés, mi politikaiak meg egyszeriben ott álltunk egy tökéletesen immorális közegben. Ezt borzasztó nehéz volt elviselni.

– A legtöbb embert a börtön megváltoztatja, személyisége szétesik vagy megkeményedik. Veled mi történt a börtönben?

– Én azt szoktam mondani, hogy aki öt-hat évet letöltött a börtönben, olyan politikai munkára, ahol krízishelyzetben dönteni kell, nem alkalmas. Vagy azért, mert mindent megért, s az ilyenek vannak többségben, vagy mert gyűlölet ég benne. S a döntésében megnyilvánul a felszín alatt megbúvó, csak látszólag behegedt sérülés. Nem mindenkinél. Mécs Imre például csodálatosan megőrizte emberségét. Normális körülmények között rajtam sem lehet érezni a börtönt. De amit idekint az ember, főleg kezdetben érez, az az elbizonytalanodás mindenféle hatalommal szemben, és ilyen szempontból hatalom például a körzeti orvos is. Nincs nehezebb, mint magunk körül lebontani a rácsot. Hisz a rács, amit esetleg megőrzöl, fontosságtudatot is jelent: engem követnek, a telefonomat lehallgatják, én vagyok az egyes számú közellenség. Ez még tartást is adhat, lehet hatásos önvédelmi reakció. De voltaképpen a valóságtudat zavara. Én megpróbáltam úgy írni, mint egy szabad ember. Ami sikerült is, mert szabadúszó voltam. De a mosolyokba rejtett üvegfalakba számtalanszor beleütköztem. Amikor kijöttem a börtönből, szortíroztam az embereket. Akik a korábbi barátaim közül nem álltak a családom mellé, azok nincsenek, akik melléálltak, azok vannak. Az emberek nagy többségében, barátaimban nem kellett csalódni.

– A börtön elválasztott a feleségedtől, a családod kint maradt. Ezt hogyan élted át?

– Nézd, a kapcsolatok, a házasságok kétharmada felbomlott. Fiatalok mentek be, diákok, nagy többségüket nem várta meg a menyasszonya. A házasságok egy része azalatt bomlott szét, amíg benn voltunk, másik része azután, amikor kiszabadultunk. Aki hosszú időt kapott, mondjuk életfogytiglant, fel kellett hogy ajánlja a feleségének a válást. Ez persze fájdalmat okozott az asszonyoknak, mert mindegyik azzal ment neki, hogy kifogja bírni. A második lépcső aztán az volt, hogy mégis szétment a házasság. Én is felajánlottam a válást, de a feleségem megvárt. A sors csodái közé tartozik, de amikor kijöttem, mi ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ez a feleségem hihetetlen belső intelligenciáját bizonyítja. Idekint otthon, asszony, négy gyerek, négy tiszta ötös bizonyítvány várt. De ez nem változtat azon, hogy én négy félárva gyereket hagytam itthon.

– A beszélőre a feleséged járt?

– A feleségem, de mindig hozott magával egy gyereket, és az édesanyám. Az elején majdnem másfél évig nem láttuk egymást, aztán az éhségsztrájk miatt volt egy év kedvezménymegvonásom. A hat évből két és fél évig egyáltalán nem láttuk egymást, különben félévenként egyszer.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a börtönben?

– Ingerszegény volt a környezet. Az idő iszonyatosan hosszúnak tűnt, lassan múlott, mert nem történt semmi. Ugyanakkor most visszatekintve a börtönidő roppant rövidnek tetszik, mert nem lehet tagolni. Tehát az időfogalom, az időélmény a börtönben és kint a szabad életben egészen más. A börtönlét a szeretet határait is teljesen meghatározta. Nem lehet azt mondani, hogy a börtönben érzelemszegény környezetben voltunk, csak épphogy az érzelmek is fekete-fehérek voltak. Vagyunk mi, és vannak ezek. A magyar börtönrendszer gondoskodott róla, hogy az ember ne legyen kitéve emocionális megpróbáltatásoknak. Ha jól viselkedett, félévenként kapott csomagot, félévenként egyszer volt tíz perc beszélője, amelyik inkább ne lett volna, mert csak arra volt jó, hogy az embert és a hozzátartozóit is egy hónapra felzaklassa. Három hónaponként 32 soros levél, ha egy sorral több volt, hosszában kettévágták, és csak a fél levelet kaptad meg. Ami ötletességet be lehet vetni a rabok bosszantására, megalázására, azt a magyar börtönőrök elkövették. Volt olyan őrparancsnok, aki lelövöldözte a galambokat, mert a madarakban a raboknak öröme telik. Kiirtották a virágot az udvarról, hogy a rabok ne lássanak színeket. Megpróbálták az egész életet szürke-feketére leszűkíteni. Nekem esztétikai gyönyörűségem a fapipám rajzolatában telt. Órák hosszat tudtam gyönyörködni a fa szépségében és rajzolataiban.

– Hívő ember vagy?

– Az isten tudata összekötött a családommal, a kinti világgal is. Az, hogy van nagyobb erő, mint az erőszak, ami rajtam ül. Érted?

– Miről álmodtál a börtönben?

– A rabálmok nagyon jellegzetes álmok, nemcsak én álmodtam ilyeneket. El kell érnem a hajót, de elindul és éppen előttem szakad el a parttól. Már nem tudok átlépni a vízen… Lélegzet-visszafojtva rohanok a vonat után, ami elindul, és nem tudok felszállni. Ott állok a börtön előtt, és tudom, hogy be kell mennem, de zárva az ajtó, fel kell másznom a falon, átpréselnem magamat a rácson, hogy ott legyek a zárkában zárás előtt. És van egy jellegzetes álom, ezt minden halálraítélt ismeri: az ember úszik egy folyón egy csónakban, és ott az óriási légbura fölötte. Mind közelebb-közelebb a torkolathoz, a befogadóhoz.

– Kiszabadulásod után álmodtál még börtönről?

– Persze, rendszeresen. Jó darabig azt álmodtam, hogy akasztanak, hegedűhúrra. Börtönnel még most is álmodom. Nézd, borzasztó nagy a különbség azoknak az álmai és személyiségsérülése között, akiket halálra ítéltek és várták a halált, és azokéi között, akik csak ültek, akár nyolc és fél évig is. Borzasztó nagy a különbség közöttük, akik már első fokon tudtuk, hogy életben maradunk és a halálosok között. Az az egy emelet, ami bennünket az alattunk levő halálos sortól elválasztott, magasabb volt, mint az Empire State Building. Borzasztó nagy a különbség a kisidősök mentalitása és a nagyidősökéi között. Az, hogy mennyi időt töltött az ember börtönben, az egész világlátását meghatározza. Hat-hét év után a személyiség alapvetően sérül. A halálos ítélettől, a halálos zárkán töltött hosszú időtől a személyiség megváltozik, alapjában sérül. De az ember kénytelen megbékülni a saját neurózisával, hiszen muszáj együtt élnie vele.

– Miközben be voltál zárva, gyűlölet, bosszú érzése támadt benned? Dac, vagy esetleg alázat?

– Nekem még beszélő kapcsolatom sem volt az őrséggel. Egyszavas válaszokat adtam, ha kérdeztek, de soha nem szólítottam meg egyiket sem. Egyébként azt mondták, ha pillantással ölni lehetne, akkor én öltem volna, de ezt nem vettem észre. Gyűlölet nem volt bennem, ezeket a semmittevő naplopókat nem vettem emberszámba. A nagyobbik része lopott, ahogy ment felfelé a tiszti létrán, annál rosszabb lett. Nem lehetett nem látni, hogy a műhelybe bejön az operatív osztály parancsnoka, odaad két csomag Kossuthot, és utána a Belügyből javításra beadott bútorokról levágja a bőrt és hazaviszi. Azt mondták, mindent loptak, csak a forró kályhát nem. Hát ez tévedés, mert volt olyan, amelyik este a kályhából vödörbe kaparta a parazsat és hazavitte. A politikai rabokhoz képest ez az együttes, tisztelet a kivételnek, morálisan alacsonyabbrendű volt. Ezek voltak a nevelők. Az esetek többségében passzív, lusta, semmittevő emberek, de meg kell mondanom, hogy még a Fő utcában is találkoztam olyanokkal, akikben volt emberség.

– Akik kint maradtak és beilleszkedtek az új politikai rendszerbe, azokra hogyan gondoltál? Egyáltalán tudtátok, hogy kint mi történik?

– Németh László utazását a Szovjetunióba mi ott bent úgy értékeltük, hogy föladtak minket. Bár én pontosan értettem, hogy az kinek szól és miért tette. De az ember szerette volna hinni, hogy a szellem embereinek a tartása érintetlen. Mi, ugye, önvédelemből is őriztük bizonyos mértékig a győztes attitűdjét. A fordítóirodán viszonylag tájékozottak voltunk, azt hiszem nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy odabent nagyon sok embernek volt rádiója. A legkisebb amit ismertem, katonagombnyi volt. Ezek be voltak állítva Budapest I-re és a Szabad Európára. A fordítóirodán olykor Timest is olvastunk – Népszabadságot persze nem – és a karibi válságról például sokkal tájékozottabbak voltunk, mint a kintiek. De a hétköznapi valóságról annál kevésbé… Csalódás mégsem ért, mert amikor kiszabadultam, hihetetlen szeretettel fogadtak.

– Hogyan és mikor szabadultál? Amnesztiával?

– Nem, engem az amnesztia után is bent tartottak. Borzasztó nehéz volt az a ráadás, három hónap, az egyedülmaradás, az elhagyatottság érzése. Az ember képtelen volt rávenni magát arra, hogy kegyelmi kérvényt írjon. Odakint viszont megmozdult értem a világ, és ez három hónap múlva éreztette a hatását. Egyszer, egy reggel azt mondták, hogy maradjak bent. Amikor elmentek a többiek dolgozni, bejött az őr és széles mosollyal azt mondta, hogy „ember, nagyon örülök, maga ma hazamegy.” Fiatal, kirúgott katonatiszt volt, embernyi ember, magam sem értem, miféle kényszer vihette erre a pályára. A feleségem már várt az épület előtt.

– Honnan tudta a feleséged, hogy szabadulsz?

– A börtön mérnöki tervezőcsoportjának a vezetője, egyébként polgári alkalmazott, párját ritkítóan rendes ember volt. Megtelefonálta Mécs Imrének, aki már szabadult, hogy hazajövök, Mécs Imi meg szólt a feleségemnek.

– Nyár volt vagy ősz? Délelőtt, délután?

– Nyár volt, fantasztikus zöld, áradó napfény. Azt a három hetet, ami ez után következett, nem lehet leírni, mert számomra a fény és a színek orgiája volt. Harmadnap levitt a feleségem Révfülöpre egy barátunknak a villájába, akkor teljesen leégtem, mert hat esztendeig nem érte a bőrömet nap. Olyan voltam, mint a részeg, azt hitte a házigazdánk, hogy berúgtam, mert szinte járni sem tudtam. Mindennap hajnali háromig beszélgettünk a barátainkkal, ez amolyan lázas állapot volt. A gyerekeimnek lehetett kegyetlenül furcsa az egész, hisz egyszeriben összementem a szemükben. Ők más képet őriztek rólam, gondolom, amolyan hősfélét vártak, hisz amikor ebédhez terítettek, mindig ott volt az asztalon a tányérom is. És kijött a hős helyett egy kedves, de teljesen hétköznapi ember.

– Tényleg, amikor kijöttél, a jobb ételek örömet okoztak?

– Odabent arról álmodtam, hogy ha kijövök, veszek egy kiló Hóvirág sajtot, és egyszerre megeszem. Telezabálom magamat lókolbásszal. Veszek egy egész oldalnyi sakálszalonnát – így a vékony, avas kenyérszalonnát hívtuk. Kijöttem, és másnapra elfelejtettem a Hóvirág sajtot is, a sakálszalonnát is. Az ember hamar hozzászokik a normális élethez.

– Meddig kísért a börtön árnyéka? Meddig érezted magadon a figyelő szemeket?

– Ez különösképpen nem zavart, sikerült magam körül lebontani a rácsokat. Persze meg-megújuló konfliktusaim voltak a világgal, de ezt tudomásul vettem. Azzal, hogy szabadúszó műfordító vagyok, pár év alatt olyan fokú szabadságot vívtam ki magamnak, ami nagyon keveseknek sikerült. A fordító olyan szöveget fordít, amit úgyis ismernek, ebbe tehát nem lehet belekötni. A műfordító, ha jól dolgozik és sokat, a család megélhetését biztosítani tudja. És nem veszélyes ember. Bántalom sokkal inkább írói mivoltamban ért, az sem a hivatal részéről. Aczéltól várjak én valamit? Hogy szeressen? Én sem szerettem őket, ők sem szerettek engem. Ez teljesen egyértelmű volt. Nem kértem tőlük, nem kerestem őket, nem fogtam kezet velük. Aczéllal mindmáig be sem mutatkoztunk egymásnak.

– Végső soron mégiscsak elvesztek évek, és ezek kihatottak az életedre, pályádra, egész karrieredre. Ezt hogyan értékeled most?

– Sokszor föltettem magamnak a kérdést, hogy miért és miben voltam eredményes és miben nem? Ha az egyik sarokból indulok ki, akkor azt mondom, hogy sikertelen volt az utam, ha a másik sarokból indulok, és beleszámítom, hogy van négy kitűnően sikerült gyermekem, hat pompás unokám, és hogy vágyam, a szabad Magyarország remélhetőleg beteljesedik, akkor azt mondom, hogy sikeres. De ha azt nézem, hogy az életemet jó ha tízszázalékos, nem pedig kilencvenszázalékos hatásfokkal éltem le, akkor nagyon elgondolkodom: ez rengeteg mellékutat, irdatlan sok üresjáratot jelentett. Most mondd meg, mi az igazság? Ha én kint élek, mondjuk tisztviselőként, akkor az inkább lett volna élet, mint így, a magamé?

– A szerepet, melyet önként vállaltál és a következményeit családostul elviselted, ma is vállalod, vagy megbántad?

– Az égvilágon semmit sem bántam meg. Azonos körülmények között valószínűleg ugyanazt és ugyanúgy csinálnám ma is. Nézd, én szemben álltam a fasizmussal, mert nem bírtam elviselni az embertelenséget. És Magyarországot szerettem volna függetlennek látni. Ezért utóbb megkaptam a magamét, mert a sztálini időkben már életveszélyes volt, ha valaki részt vett az ellenállásban. Én nem vagyok politikus, csak amolyan homo politikus vagyok. Az első menetben, amikor a németekkel, Szálasival szálltunk szembe, utóvédharcokban vettem részt. A második menet 56-57-ben, amikor az oroszok már újra itt voltak, szintén utóvédharc volt. Most végre azt remélem, hogy Magyarországon nem utóvédharc folyik.

– Magyarország új történelmi helyzetében te bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Bizakodó. Annyi ötlet, szervezőképesség és vállalkozókedv van ebben az országban, hogy az hihetetlen. Igaz, a társadalom beteg, de a lábadozás idején emberben-társadalomban mindig felgyűlik az energia. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy a társadalom biológiai tisztulása is megindul. Ha 20 milliárd adósságdollárért vásároljuk is meg a szabadságunkat, azt mondom, a szabadságért ez nagyon kis ár.

 

Becsukom a noteszomat, Göncz pedig bekapcsolja a rádiót. A kusza, zaklatott hírek szerint a román kondukátor a feleségével együtt megszökött. Állítólag helikopteren menekült el valahová.

De most, hogy Göncz Árpád életének sorsfordulóit nyomdakész formába öntöm, már tudjuk, hogy győzött a román forradalom, és Nicolae Ceausescut és Elena Ceausescut a katonai törvényszék ítélete alapján kivégezték. Egészen új, szinte meglepő helyzet keletkezett Közép-Európában.

 

A rabok sírtak az éhségtől – Kárpáti Kamil

1951 májusában, a hírhedt recski kényszermunkatáborból, ahová ítélet nélkül hurcolták el az embereket, megszökött hét rab. Egyikük ÁVH-s egyenruhába öltözött, s fából faragott géppisztollyal terelgette maga előtt a sorstársait. Amikor az őrtorony alá érkeztek, ütötte, rúgta, verte a többieket, így fent az őr azt hitte, hogy minden rendben van, normálisan mennek a dolgok. Amikor néhány óra múlva mégis észrevették a szökést, Recsken elszabadult a pokol. Megkezdődtek a vallatások, a korábbinál is rafináltabb kínzások. Besúgás alapján feltételezték, hogy Kárpáti Kamil tudott a szökésről, ezért fogdába vágták, majd egy 70X80 centiméteres magánzárkába csukták, ami lényegében egy szekrény volt. Ebben a szekrényben tartották két hónapon át állva, csak minden második napon ülhetett le egy deszkára, amit akkor alkalmilag adtak be a zárkába. A kínzások és a vallatások végén a katonai bíróság a Fő utcában fegyveres összeesküvésért tíz év börtönre ítélte. Kárpáti Kamil soha nem volt katona, nem esküdött össze, és utálta a fegyvereket. Már Kistarcsára és Recskre is ártatlanul, irracionális körülmények között, ítélet nélkül került. Budapesten, fényes nappal letartóztatták az utcán, mert egy agent provocateur jelentése alapján feltételezték, hogy disszidálni akar. Hét és fél évet ült különböző börtönökben, s csak 1956 októberében szabadult ki. Formálisan. Kárpáti Kamil lelkileg a mai napig sem szabadult ki a 70X80 centiméteres magánzárkából, számára az egész ország még mindig olyan, mint egy szekrény, amibe 1951 tavaszán bezárták. És számára az irodalom is olyan, mint egy szekrény, amiből nem lehet kilátni, amiben nem lehet kényelmesen elnyújtózni és tenni, cselekedni valamit. Hiába égették el Kistarcsán a negyedik ezred pincéjében a verseit, költő maradt. A szabadulása után azonnal irodalmi életet szervezett az Egressy Klubban, mert alkata olyan, mint a patkómágnes, erőterek keletkeznek körülötte, vonzások, és a fizika törvényei szerint taszítások is. Közben pozitív katalizátoralkat is, de csak akkor, ha reagáló anyagok vannak jelen, tehát embertehetségek, akik hajlamosak valamilyen jóra megszerveződni. Kárpáti Kamilnál ez mindig a művészet, többnyire az irodalom és a festészet együtt. Újabban, ha teheti, kilép szűkebb materiális környezetéből, szinte magából is, és egy kihelyezett, biztonságosabb világban mutatkozik. Ez a Stádium című periodika, amit szerkeszt, és a Gaál Imre Galéria, aminek felesége, Lőkös Margit a művészeti vezetője. Pesterzsébet a felismerhetetlenségig megváltozott, több ponton bizonyára az előnyére. A városközpont mindenesetre kellemes, s benne a Gaál Imre Galéria otthont kínálóan klubszerű. Itt ülünk le felidézni a múltat, az internálótáborok és börtönök nyomasztó emlékét.

Kárpáti Kamil magabiztos, intellektuális fellépése, megtévesztően árasztja a nyugalmat, egy konszolidálódott társadalom biztonságát, de amikor elnyúlik a beszélgetés, a szellem élénksége mögött felsejlik a bizonytalanság, a félelem és a gyanakvás is. Ki tudja? Akár én is lehetek az, aki újra jégre viszi… Bárki. Nem gondol erre, s hogy ne is gondoljon és én se gondoljak, ezért nagyon bátran és őszintén beszél. Manapság így szokás, tehát ez a bátorság akár természetes is lehet. Mégis az a furcsa érzésem támad, és nemcsak Kárpáti Kamilnál, hogy ezekből a magyar börtönökből nem lehet kiszabadulni.

– Mit jelentett neked a háború vége, 1945 tavasza, amit Magyarországon felszabadulásnak szoktak nevezni?

– 1945-öt én bizonyos értelemben fölszabadulásnak éltem meg. 1939-ben, amikor a német csapatok itt a Soroksári úton vonultak le Jugoszlávia felé, és mindenki náci mámorban úszott, valami oknál fogva én utáltam őket. Utáltam a németeket, a militarizmust, és engem nem fogott el az a mámor. Erzsébet vörös gyűrű volt, de nem hiszem hogy ennek az a magyarázata, hogy én Erzsébeten éltem. Velünk szemben a Kazai fűszeres nyilaskeresztes volt, a borbély pedig kommunista. Mind a kettő kedvelt engem, mint kis kölyköt, és tömték a fejemet a maguk nézeteivel. De egyik sem gyakorolt rám olyan hatást, hogy nyilassá vagy kommunistává váltam volna. Nem ez a magyarázata, hogy én utáltam a németeket, akik itt vonultak a dübörgő tankjaikkal. Én a dübörgő tankokat utáltam, ami talán egy ősi örökség. A gimnáziumi osztálytársaim viszont akkor engem leköpdöstek, megaláztak, mert nem tudták megérteni, hogy én miért nem lelkesedem ezért a csodálatos új világért, amit itt a Soroksári úton a Hitler tankjai jelentettek. Később itt Erzsébeten az Epres erdőben 1944 áprilisában vagy májusában megerőszakoltak a németek egy lányt. Hatan mentek keresztül rajta, és a lány belehalt. Ez sem töltött el túlzottan nagy lelkesedéssel, hiszen én akkor, tulajdonképpen a mai napig, a nőt és a szerelmet szentségnek fogom föl. Nem szeretem, ha a nőket gyalázzák.

– Az oroszok viszont 45-ben nem csináltak ilyent.

– Dehogynem. Tucatjával erőszakolták meg a nőket. De még mennyire! Az udvarban, a Kulai házban lévő lányt is megerőszakolták.

– A te családodban ezek szerint volt azért egy kis erzsébeti baloldaliság. Vagy ezek csak hangulatok voltak? Mit csináltak a szüleid? Te Pesterzsébeten születtél?

– Igen, itt születtem. A család, teljesen elszegényedett família, egyre inkább a peremre szorult, végül kikötött itt Erzsébeten. A család tulajdonképpen csak az anyai családot jelenti, mert az apám csak kakukkfi volt, aki betört a fészekbe, itt élt egy-két évig, aztán amikor én egy-, talán másfél éves voltam, otthagyott engem is, anyámat is. Elrepült a kakukk és ők, a nagy anyai család együtt maradtak.

– Mivel foglalkozott az édesapád?

– Az apám anyja egy bécsi mosónő volt, aki valahogyan idetévedt Magyarországra, itt nevelte fel egy szem fiát, gimnáziumba járatta. Apám magántisztviselő lett, így élte le az életét. Kora gyermekkoromból egyetlen bizonytalan élmény-emlék maradt meg bennem, jött hozzánk vendégségbe, mert állandóan forszírozta a válást, édesanyám pedig nem akart válni. Emlékszem egy ilyen sírással-veszekedéssel teli délutánra, mintha én magam emlékeznék: azt tudom, hogy jóformán rám se nézett. Láttam ott egy idegen bácsit, aki jött és ment. Utána könnyek, sírás és mocskolgatás maradt. Aztán később egyetlenegyszer találkoztam vele, amikor ő már külön életet élt, egyébként itt, Erzsébeten. Kis kamasz voltam, éppen a legtüskésebb, legérzékenyebb állapotban, ő pedig fölényesen cigarettázó, aranygyűrűjét villogtató, lekezelő modorú, öntelt és nagyképű felnőtt. Nagyon kellemetlen találkozás volt. Amikor aztán 47-ben Kaposváron újságíróskodtam, kaptam tőle egy atyai levelet, így kezdődött: „Drága kisfiam!” Erre nem válaszoltam, s így semmiféle kapcsolat nem maradt köztünk.

– Édesanyád családja?

– Nagyapám kereskedelmi utazó volt, magyarul ez ügynököt jelent. De mivel a századelőn volt kereskedelmi utazó, volt neki városi bundája, megfelelő fizetése és tisztessége.

– Ez akkor még a Monarchiában volt, ugye?

– Ez még a Monarchiában… A körülményeinek megfelelő házat tartott, aztán elvitték az első világháborúba katonának. Hadifogságba került, Brianszk mocsaraiban asztmát szerzett, ezer kilométereket gyalogolva, roncsként jött haza. Felesége, az én nagyanyám tündéri asszony volt, csak éppen vaktában élte addigi életét, semmiről sem volt fogalma. Rengeteg gyereket szült, hetet vagy nyolcat, sőt többet, mert sokan meghaltak, mások nyomorékok lettek. Két nyomorék is volt, az egyik az Ibike, földre szállt angyal, picike, elöl-hátul púpos kis tündér. Neki nem volt saját élete, a szeretetben oldódott föl. Soha senkitől semmi viszonzást nem kapott, sajnos tőlem se annyit, amennyit megérdemelt volna. A másik nagybátyám, akiből később órás lett, úgy lett nyomorék, hogy még az első világháború előtt, amikor még jól élt a család, a szülők elmentek színházba és otthagyták a cselédlányra. A cseléd horgolótűje, amikor a gyerek leszállt az ágyról, beletörött a bokájába. A lány nem merte elmondani, napok teltek el, mire orvosi kézbe került. Operálták, vagdosták, a lényeg az, hogy megsántult. Akkor már itt lakott a társaság Erzsébeten, folyt a világháború, nagyanyám pedig a szalmazsák csücskében dugdosta a pénzt. 1918-ban máról holnapra semmivé vált, beköszöntött a nagy nyomor, s ebbe a nagy nyomorba jött haza a beteg férj. Nagyapám itt, Erzsébeten reneszánsz nagymesterek képeiről készült olajnyomatokkal és újságokkal a hóna alatt házalt. Nem sok sikerrel. Ami kis értékük, holmijuk volt, lassan fölélték, aztán amikor a nagyapám meghalt, atomjaira hullott szét a nagy család. El kellett jönnünk a Csorba utcából, ahol egy rendőr volt a háziúr, ez a Csorba utca egyébként az én gyermekregényeimnek a színhelye. Nagyanyám, anyám, Ibike nagynéném és én elkerültünk a Virág Benedek utcába, a Kulai házba. Ez korábban kupleráj volt.

– Ez itt Erzsébeten van?

– Igen, a Virág Benedek utcában volt a Kulai ház, vendéglő és bordély együtt. Aztán később egy zsidó cipőbolt-tulajdonos, aki szentéletű férfiú volt, gyönyörűen énekelt, leénekelte a katolikus kántort, elhatározta, hogy kiirtja ezt az erkölcsi fertőt. Megvette a kuplerájt, és szoba-konyhás lakásokra osztotta. Mi az egyik ilyen lakás bérlőivé váltunk, de ekkor már javában jöttek a zsidótörvények, két év múlva már egy bank kezébe került a ház. Én itt éltem le a gyermekkoromat, és a genius loci, a hely szelleme, hiába volt itt a kántort leéneklő zsidó tulajdonos, hiába jött a bank, hiába zárták be a kuplerájt is, virult tovább, mert hátul a vécé környékén minden folytatódott. A kocsma ugyanis megmaradt, így illegálisan a bordély is működött. Ez a szellem lengte be kiskamaszkoromat.

– Hogyan éltétek át a háborút és az ostromot?

– 1944. április 3-án, amikor az első nagy bombázás volt, mi még itthon voltunk Erzsébeten. Csepelt akarták bombázni, de Erzsébetre hullottak a bombák. A Török Flóris utca, ami észak-déli irányban keresztülmegy egész Pesterzsébeten, romokban hevert, sok száz halott volt. Ezt átéltük itt, utána elmenekültünk Maglódnyaralóra, és a nagy nyári bombázások időszakában ott voltunk. Ott viszont különösen a nyár végén egyre több félelmet és ijedtséget okozott a sok légiharc. Visszaszivárogtunk Erzsébetre, aztán jött 44 ősze, kora tele. Akkor mi már itt maradtunk. Ebből az időszakból két sorsdöntő eseményre emlékszem. A nagybátyámmal együtt kivittek tankcsapdákat ásni, és egyszer csak betereltek minket a Pflum mozi kerthelyiségébe, és autóra akartak pakolni, hogy visznek ki Németországba. A nagybátyám valamiképpen megneszelte, és az utolsó negyedórában sikerült onnan lelépnünk. A másik sorsdöntő élményem életem első nagy szerelme volt. Én nagyon kis tizenéves koromban kezdtem el a szerelmet, az első már 15 éves koromban tetőzött. 14 éves volt a kislány. Az apja elesett a háborúban, testvérbátyját elvitték a frontra, beteg édesanyja ágyhoz kötött lélek volt, és úgy hozta a sors, hogy mi befogadtuk őket. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a mély nyomor közepén tündéri állapot jött létre a számomra, ahol semmi akadálya nem volt annak, hogy miközben körülöttünk ég és romba dől a világ, mi éljük a mi nagy-nagy boldogságunkat. Éretlenek és fölkészületlenek voltunk mind a ketten, a gonoszság, a rossz, az alja természet ugyanúgy a fölszínen élt, mint minden, ami szép, és sajnos győzött bennünk is, mert aztán 1945 májusában elvált az utunk. De az a másfél év csodálatos korszak volt. Ehhez a szerelemhez tartozik, hogy egyik este, amikor az oroszok már bejöttek, tehát 45 januárjában, elmentünk orvosságot szerezni, és végül Gyömrőn kötöttünk ki. Többször elfogtak bennünket az oroszok, de megszöktünk tőlük, mindez Tuzbereken történt, tanyavilágban, ott éltünk egy nyári konyhában. A vályogot rengeteg helyen átütötték a golyók, mi ezeket szalmacsutakkal betömködtük, és ott meghúztuk magunkat. Találtunk egy krumplisvermet, és a krumplin éltünk. De túl sokáig nem húzhattuk meg magunkat ott, mert mások, környékbeliek is kutattak ott élelmiszer után. Így kerültünk Gyömrőre, éppen akkor, amikor az NKVD körülkerítette a települést, és a német nevűeket kezdte kihurcolni Oroszországba.

– Az egész család odakerült Gyömrőre, vagy csak ti ketten?

– Csak mi ketten. Befogadott bennünket egy nagyon kedves asszony, az iskola pedellusasszonya. Ő adott nekünk éjszakai szállást. Testvérpárnak adtuk ki magunkat, és illett úgy viselkedni, mintha testvérek lennénk. Én néhány nap után megpróbáltam a lehetetlent, sikerült kiszöknöm Gyömrőről, és hazaverekedtem magam. Néhány hét múlva a família elment Juckóért, s őt is sikerült hazahozni.

– Juckó volt a kislány neve?

– Julianna volt a neve, de én Annának hívtam, vagy Juckónak becéztem. Ezek voltak akkor a sorsformáló élményeim. Sok halál, veszedelem vett körül. Mentem a kútra vízért, mert nálunk az udvaron a kútvíz férges volt, és amikor jöttem visszafelé, egy sorozat a mellettünk lévő ház kerítésléceit kettészelte. Máskor fát fűrészeltem az udvaron, sütött a téli nap. Jött két orosz Rata, kilőttek rám egy sorozatot. Porzott, fröcskölt körülöttem minden, de nekem semmi bajom nem lett. Maglódon még cifrább élményem is keletkezett a halállal. Lezuhant egy német vadászgép, és égett a mezőn. A barátommal kimentünk a határba, hogy megnézzük. Az egyik kukoricatáblában, amelyiken keresztülmentünk, láttuk, hogy egy hatalmas bomba farka rézsút kiáll a földből. Megfogdostuk, közönséges kétmázsás bomba volt, ezeket dobálták ránk, hát persze, meg se tudtuk moccantani. Már érett a napraforgó, ráültünk a bomba vasfarkára, és rágcsáltuk a napraforgómagot. Amikor eluntuk magunkat, elindultunk hazafelé. Onnan körülbelül negyven méterre, árkon át lehetett a betonútra felmenni. Mi éppen az árokba értünk, amikor a bomba fölrobbant. Ha két percig még ott időzünk, akkor most…

– A lexikonban azt olvastam, hogy te 45 és 49 között a Holnap című hetilapot szerkesztetted, de közben a somogyi lapnál is dolgoztál. Ekkor mindössze 16 éves voltál, hogyan lehetséges ez?

– Ez sehogyan sem lehetséges, a lexikális adatok itt is tévednek, mint ahogy minden lexikonban. 1945 végén, mi tizenévesek meg huszonévesek, valóban csináltunk Holnap című hetilapot, aminek valamiképpen én lettem a főszerkesztője. Én találtam ki és fogtam össze, mások talán hittek bennem. De elszabadult az infláció, és ez nagyon gyorsan elsöpörte a lapot. Különben is 1947-ben már megjelent a Sulyok Dezső-féle Holnap, amit a sajtótörténelem már mint igazi hetilapot tart nyilván. Ehhez a mi Holnapunknak semmi köze nem volt, mi Adyék nagyváradi antológiájára gondoltunk, úgy képzeltük, hogy valahol itt, Erzsébeten csinálunk egy kis Nagyvárad-félét. Tizenéves korban ez bocsánatos bűn, nagyobb bűnt is elkövettünk a Rátkay Bandival, amikor a téglaszárító gerendáira fölírtuk, hogy „Harmadik reneszánsz”. Úgy képzeltük, hogy ezt a harmadik reneszánszot ezen a mély nyomorral megvert helyen indítjuk el, mert Erzsébet akkoriban még önálló város volt. Egy kisebb Firenzének is beillik majd, gondoltuk, igaz, hogy ott már volt mercato nuovo, már volt aranypiac, gazdagság, vagyon meg céhek, de majd a költészet, az irodalom meg a festészet itt is megteremti a maga kis reneszánsz világát.

– És a Somogyi Kalász?

– 1947-ben kerültem Kaposvárra, és valamivel több mint egy éven keresztül dolgoztam ott a Somogyi Kalásznál, ami a Berzsenyi Társaság lapja volt. Én a szerkesztőbizottság tagja voltam, és a színházi rovatot vezettem, mert szerelmes voltam egymás után két színésznőbe is. Mindig a közelükben töltöttem az időmet, ezért én vezettem a színházi rovatot.

– Idillinek látszik ez a háború utáni világ. Az új politikai rendszer markánsabb arcvonásait mikor fedezted föl? Csak amikor letartóztattak?

– Nem… Azt hiszem, valamikor 45 őszén vagy telén bemutattak itt egy szovjet filmet. 1945 májusáról készült a film. És ott láttam Sztálint és a sztálinizmust. A hatalmas nagy transzparenseket, az óriási Lenin- és Sztálin-festményeket, megint láttam a militarizmust, ünnepi, kisubickolt formájában, amit korábban itt, Erzsébeten a saját bőrömön tapasztaltam. A barátaimnak, ismerőseimnek rögtön elmondtam, hogy a kettő között csak színbeli különbséget tudok tenni, az egyik zöld, a másik vörös. Ez tény, ez így volt. Kaposvárról leveleztem egy nagyon értelmes, okos emberrel, aki később ebben a rendszerben karriert futott be. Előtte ezekben a levelekben kifejtettem, hogy a magyar kommunizmus csak tévedés lehet, nekünk csak rosszat hozhat. – Talán ezzel is magyarázható, hogy én elvágyódtam ebből az országból. A másik ok, hogy a reneszánsz igézetében telt a mi kamaszkorunk, és én nagyon hamar szerettem volna eljutni Olaszországba. Engem nem az akkori, hanem a 14–15. századi Olaszország érdekelt. Útlevélkérelmet adtam be, de azt mondták, hogy magára itt van szükség, és nem kaptam útlevelet. Már 48-ban kezdődött ez a procedúra, az útlevél-kérincsélés, és 49 elején szabályosan, keményen, véglegesen elutasították. 1949 májusában aztán engem disszidálási kísérletért letartóztattak. Miután nem kaptam útlevelet, rászántam magam, hogy megpróbálom ezt az országot illegálisan elhagyni.

– Melyik határon tartóztattak le?

– Itt, Budapesten tartóztattak le disszidálási kísérletért. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Csóré fiatalember egyedül nem mer nekivágni a világnak. Kerestem a társakat, akikkel együtt mehetnék. Egyik barátom összehozott egy kereskedővel, aki elmesélte nekünk, hogy az egész élete itt nagy csőd, ami az ő kis bőröndjébe belefér, azt magával viszi. Csatlakozik hozzánk, szívesen jön velünk. Nos, ez a kereskedő az ÁVH őrnagya volt, agent provocateur. Ezért tartóztattak le Budapesten határátlépési kísérletért.

– Mielőtt elindultatok volna?

– Amikor nekiindultunk éppen.

– Hol tartóztattak le? A vasúton vagy egy vendéglőben?

– Nem, fényes nappal az utcán tartóztattak le, ahogy éppen a társaimra vártam. Odajött hozzám egy ötvenes pasas, kedvesen mosolygott: „Szőke úrhoz van szerencsém?” – kérdezte. – „Dehogy, kérem – mondtam –, én Kárpáti Kamil vagyok”. – „Ó, hát itt akkor valami tévedés van, legyen olyan kedves, nézze meg ezt a…” – úgy tett, mintha elő akarna valamit venni, s akkor hirtelen azt mondta, hogy „Letartóztatom! Viselkedjen a helyzetnek megfelelően!” Ugyanez történt a többiekkel is.

– Egyedül álltál ott, vagy már többen voltatok?

– Ketten álltunk ott a menyasszonyommal, de már jöttek a többiek is. Mindenkihez odalépett egy úriember és megszólította. A letartóztatás másodpercek alatt történt. Autóba tuszkoltak bennünket, és bevittek az ÁVH akkori központjába, az Andrássy út 60-ba. Ott megjártunk egy-két pincét, de meglehetősen rövid idő alatt végeztek velünk, mert az ügy nagyon világos volt. Nem akartak átadni bennünket az ügyészségnek, mert akkor még dualizmus volt, vagyis az igazságügyi szervek még nem voltak egy kézben. Az ÁVH nem akarta kiadni a maga emberét, viszont semmiféle más bizonyíték nem volt a kezükben. Ha bírósági tárgyalásra kerül a sor, akkor tanúként meg kellett volna nekik idézni az álkereskedő ÁVH-s őrnagyot.

– Vallatás közben erőszakot alkalmaztak ellened?

– Elmondok neked egy kis epizódot, ami akkori naivságomra nagyon jellemző. Az Andrássy út 60-ban az első fél órában elkülönítettek minket, aztán egyszer csak egy szobában találtam magam az összes társammal, köztük a menyasszonyommal is. Parancsot kaptunk, hogy mindenki üljön le. Volt hat szék, és a menyasszonyomnak nem jutott hely. Erre azt mondtam az ávósnak, hozzon kérem a menyasszonyomnak is széket, nem látja, hogy a hölgy áll? Annyira elképedt ettől az irracionalizmustól, hogy elfelejtett agyonverni. De azonnal jelentette a főnökségnek, többek között annak az úriembernek, aki hozzám lépett az utcán, hogy „Szőke úrhoz van szerencsém?”, s akiről aztán kiderült, hogy százados és ennek az ügynek a vezetője. Berontott, áthívott a szobájába, és ott elkezdett püfölni. Ütött, pofozott, és kiabált, hogy mit képzelek én, hol vagyok? Jellemzi ez, mennyire nem voltam tisztában saját helyzetemmel, és végeredményben azzal sem, hogy mi is az az Andrássy út 60. Ez az első napon játszódott le, utána elkezdődött a kihallgatás-sorozat. Az már végig kínos, kellemetlen dolgok tömkelege volt. Három napon keresztül nem aludtunk, falhoz fordított arccal álltunk, amikor hozzánk beszéltek, nekünk válaszolni kellett. A lényeg a várakozás, a kifárasztás, mert maga a kihallgatás csak töredéke volt az időnek. Állnunk kellett és semmit nem alhattunk. Három nap után kerültünk le a pincébe. A pince valóságos grand guignol volt, egy francia bábjátékban kitűnően lehetett volna rajta mulatni: egyszerűen annyira fölfokozott volt a durvaság, hogy azon már csak mulatni lehet. Mulatni, amikor éppen nem a te vesédet ütik le rólad. Ha vécére mész, ott van veled az ÁVH-s, figyeli, hogyan kakálsz, kakálsz-e egyáltalán? Ha kakálsz, akkor azért kapsz ütleget, ha nem kakálsz, akkor azért kapsz. Nem tudsz semmi olyat tenni, amiért ne kötne beléd, ne rugdosna meg. Rettenetesen túlfeszített, hajszolt, kegyetlen légkört teremtettek, szerencsére nem volt benne hosszú ideig részünk, mert a nyolcadik vagy a kilencedik napon rabomobilba pakoltak és kivittek bennünket a kistarcsai internálótáborba. Abban az időben, tehát 1949 májusában még a rendőrség kezében volt, aztán 1950-ben átvette az ÁVH.

– Átvette? Hogyan vette át?

– Egyik hajnalban szabályosan elfoglalta. Az őrtornyokba fölmentek az ávósok, lefegyverezték a rendőröket, eltakarították őket onnan, utána Printz Gyula hegyibeszédet tartott ott nekünk, hogy megszűnik ez a kupleráj. Tudod, ki volt ez a Printz Gyula? Az egyik leghírhedtebb ÁVH-s, Péter Gábor egyik alvezére. A német tiszteket utánozta. A német tiszteknek fehér bélésű köpenyük volt. Az ÁVH-sok is ilyen köpenyeket csináltattak maguknak. Valóban megszűnt a kupleráj, minden ablakra rács került, az ablakokat olajfestékkel bekenték, hogy ne lehessen kilátni rajtuk, megszűnt a szobák közötti járkálás. Jöttek az ávós nyomozók, és félelmetes korszak kezdődött. Olyan légkört teremtettek, ami aztán már hasonlított az én későbbi börtönélményeimhez. Kistarcsán én már egy éve voltam fogva, közben rendszeresen írtam. Egy év verstermése gyűlt össze, amit kicsit dugdostam, de nem nagyon, mert korábban nem voltak ott igazi hipisek. Tudod, mi a hipis?

– Átkutatják a cellát, szalmazsákot, mindent.

– Igen… Százhúszan voltunk egy teremben, s amikor az ávó átvette Kistarcsát, egyszer csak jött értem két ávós nyomozó. Egyenesen odamentek, ahol a verseimet tároltam. Levittek a negyedik ezred pincéjébe; Kistarcsa ezredekből állt, és a kazánban a verseimet egyenként elégették előttem. Csak ezért gyújtottak be a kazánba. A versekbe bele sem olvastak, nem érdekelte őket, hogy Rákosiról szóló gúnyversek, szerelmes versek vagy szenténekek. Egyszerűen csak élvezték az én megsemmisülésemet. Ez a lélekrontás mesterműve volt. Két kis nyavalyás gnóm alak égette a verseimet, hosszasan és élvezve a kínlódásomat. Nekem nézni kellett a műveletet. Egyenként dobálták be a verseimet a lángokba, közben röhögtek rajtam, gúnyolódtak. Hát ez megrázott, úgy éreztem, engem ölnek meg. Mert azt gondoltam, hogy ami bennem a legértékesebb dolog, az mégiscsak az, ami papírra került, ott pedig az semmisült meg.

– Ítélet nem született?

– Ítéletről szó sem volt. Hat hónapra internáltak, aztán automatikusan ezt a hat hónapot meghosszabbították.

– A vád tehát csak a disszidálási szándék volt?

– Igen, az volt az igényük, ismerjem el, hogy disszidálni akartam.

– Mikor szabadultál Kistarcsáról?

– 1950 októberében „szabadultam”. Azt mondták, hogy akinek a nevét olvassák, szedje össze a holmiját, mert szabadul. Kivittek az udvarra, aztán onnan át egy másik udvarra. Akkor vált gyanússá a dolog, amikor azt mondták, hogy a nagyobbik csomagunkat helyezzük a fal mellé. Odaraktuk halomba, de semmiféle papírt nem kaptunk róla. Mindenki csak a kézipoggyászát vitte magával. Áttereltek bennünket egy terembe, este volt, le kellett vetkőzni meztelenre, a teremben ruhakupacok sötétlettek a kövezeten. Mindenkit odaállítottak egy kupac mellé, ami ávós egyenruhát rejtett. Ezek a kupacok kerültek ránk. Ez az ávós egyenruha abban különbözött a többitől, hogy ócska volt, itt-ott már rongyos, továbbá a nadrágon és a hátunk közepén nagy vörös míniumcsík húzódott végig. Az ÁVH-s főtisztek hegyibeszédet tartottak, bejelentették, hogy munkára visznek minket, és ha jól végezzük a dolgunkat, akkor majd szabadulunk. Persze futótűzként elterjedt a hír, hogy a Szovjetunióba visznek bennünket. Bevagoníroztak, a vagon felébe összezsúfoltak 40-50 internáltat, a másik felébe fölugrasztottak egy kis ÁVH-s legényt. Az ránk fogta a géppisztolyát, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Kívülről ránk zárták a vagonajtót. Elindultunk, éjszaka volt, hol állt a vonat, hol ment. A Mátrában kötöttünk ki, Recsk térségében. Nem Recsken, a faluban, és nem a táborban, ami a hegyen volt, hanem a nyílt pályán állt meg a vonat. Föltépték az ajtót, aztán durva ordítozás, verés, rugdosás következett. Az ávósok ránk irányított fegyverrel U alakban állták körül a transzportot. Lerugdostak, lepofoztak minket, aztán négyes sorokba rendeztek, és árkon-bokron keresztül megindultunk fölfelé a hegynek. Hegyi terep volt, mi pedig már minden munkától elszokott, börtönéletet élő emberek. Fiatalok, és hatvanévesek is. Az ávós tisztek lóháton jöttek mellettünk, hajtottak fölfelé. Rettenetes marsolás volt, menetelés a pokol felé. Lóháton jártak körbe-körbe, és ütöttek-vertek-rugdostak. Így jutottunk el Recskre, ahol ez volt a második csoport.

– Mikor volt ez pontosan?

– 1950 októberében. Recsken megállítottak minket a tábor bejáratán túl, egy hosszútornácos parasztépület, a táborparancsnokság előtt. Vastag por fedte az udvart. Megeredt az eső, és esett, esett, esett. Hajnalban indult fölfelé a menet, és este 8-9 óra tájban, amikor végül is a kijelölt szálláshelyünkre indulhattunk, már sáros dágvány vett körül. Így köszöntött bennünket Recsk, a pokol, mindenféle szempontból.

– Mondj valamit Recskről. Az ércbányában dolgoztatok?

– A rézbánya igen messze esett tőlünk. Ez egy andezithegy volt. A recski tábort erdőben alakították ki, ahol 30 méteres irtást végeztek körben. Az irtás területén egymástól 4 méterre fölállították a dupla szögesdrótkerítést és egymástól 50-70 méterre a gólyalábakon álló őrtornyokat. A drótkerítés 4 méter magas volt. Úgy alakították ki a tábort, hogy az előre kiszemelt andezithegyet, ami vasúti töltések építésére kiváló követ ad, magába foglalja. Az volt a feladatunk, hogy kialakítsuk a kőbányát és megindítsuk a termelést. Ezt nem lehetett azonnal megkezdeni, mert a barakkjainkat is magunknak kellett fölépítenünk, lényegében az egész tábort, kivéve az ÁVH-sok épületeit, melyek, amikor én odakerültem, részben már álltak. De én és a társaim is téglakályhákat építettünk az ávós szállásokon. Egy az egyben lekoppintották a német koncentrációs táborokat. Ötfős csoportokba szerveztek minket, a nevünk „család” volt. A családfő felelt a négy beosztottért, a négy családtagért. Tehát minden ötödik recski fogoly hivatalból, kötelességszerűen összekötő volt az ÁVH és a rabtársai között. A családokat brigádokba tömörítették, a brigádok vezetői rabok voltak. Ezek lényegében olyanok voltak, mint a kápók.

– Ezek közbűntényesek voltak?

– Nem!… Politikai foglyok voltak, de a politikaiaknak sok különböző csoportja volt, voltak köztük egyebek mellett nyilasok és sok szocdem is.

– Ezeket válogatták ki kápónak?

– Ha azt mondanám, hogy kizárólag a nyilasokat és a szocdemeket választották ki, akkor súlyosan tévednék. Volt köztük ilyen is, olyan is. Pellach Kornél például, aki az egyik legkegyetlenebb, legszörnyűbb kápó volt, nem mondható sem nyilasnak, sem szocdemnek. Egyszerűen kegyetlen, szadista gyilkos volt. A kápó brigádvezetőknek pompás barakkot építettünk egy hegynyúlvány oldalában, a bejáratnál kétszintes volt, odább egyszintes. Négyen laktak egy szobában. Oda is építettem téglakályhát, kandallót, a téglakályhába kenyérsütőt, sütőplatnit is. Ezek a kápók az ávós konyháról kapták az ételt, ami felettébb jó volt.

– Ezek tehát rabok voltak, akiket kiemeltek brigádvezetőnek.

– Úgy van. Hogy megértsd, ugye mondtam, hogy ötös családokból állt Recsk. Amikor engem fogdára vágtak – 1950 októberében kerültem Recskre, és 1951 júniusában jutottam fogdára –, már számtalan olyan család létezett, ahol az öt főből három besúgó volt. Kettőt még nem szerveztek be… Ha arra gondolsz, hogy mindössze tíz hónap telt el, akkor ez bizony elképesztő. Vagyis Recsk kiváló modell ahhoz, hogyan lehet a tömeget elaljasítani. Ismertem ott vezérkari tisztet, aki egyetlen csajka babfőzelékért susogott. Amikor odakerültem, Recsket hermetikusan elzárták. Madár sem kerülhetett a szögesdróton belülre. Ha valaki a kirándulók közül eltévedt és megközelítette a tábor kerítését, letartóztatták, elvitték. Végeredményben az ávósok is raboknak tekinthették magukat, mert csak Recskre mehettek le, Recsk pedig rabfalu volt, ahol ők a nagy ivászatokban, verekedésekben, nőfogásban esetleg kiélhették magukat, de egyébként onnan ők sem mozdulhattak. Rengeteg volt az összetartás, amikor még Recskre sem mehettek le. Azt hiszem, ennek az volt a magyarázata, hogy a vadállatot így akarták kihozni belőlük. Hogyan hozták ki a vadállatot? Amikor én odakerültem, volt ott egy 21-22 éves parasztgyerek, egy kocsis. Szótlan, méla, rendes gyerek. Hozta a krumplit, és ezt-azt-amazt a faluból. Amikor tehette, akkor mindig alkalmat talált arra, hogy kis szalonnadarabkát, vagy fél csomag cigarettát, néha egy kis kenyeret úgy elpotyogtasson. Együtt érzett velünk. Jóindulatú, rendes emberke volt. De a táborparancsnokságnak nem tetszett, hogy akár csak kocsisként is civilek jöjjenek be a táborba. Ezért megfőzték, hogy álljon be az ÁVH-ba. Beöltöztették. Amikor tíz hónappal később én fogdára kerültem, ő volt éppen a fogdás. Én még ennyire állatias, embertelen fogdást nem láttam.

– Átalakult?

– Ez az ember, aki korábban szalonnadarabkákat meg cigarettát potyogtatott el nekünk, tíz hónap alatt vadállattá változott.

– Ennek az egésznek volt valamilyen ideológiája, tehát ezek az ávósok úgy képzelték, hogy ők a kommunizmus katonái, és egy nagy célért harcolnak? Vagy egyszerűen csak öncélú brutalitás volt az egész? Janicsárokat szabadítottak rátok? Így utólag irracionális az egész.

– Az ÁVH-sok kis töredéke, Recsken 3-4 olyan ember volt, akinek lobogott az agyveleje a kommunizmus eszméjétől. A többi csak szolga volt, aki önös érdekből csinálta, amit csinált. Fölszabadították benne a legvadállatibb ösztönöket, és kiélte azokat. Nagy többségük utálta, gyűlölte az ideológusait és félt tőlük. A politikai tiszteket például ugyanolyan ellenségnek tekintette, mint minket. Ez talán nem mondható el a táborparancsnokról, aki középkorú, családos, az adminisztrációba belefáradt, megkeseredett bürokrata volt, egy könyökvédős militarista. De fiatal tisztekkel vette körül magát, vagy vették körül őt az ÁVH-központban, és ezek között még voltak olyanok, akik meggyőződéssel vallották, hogy mi itt hercegek, grófok, bárók, a nép elnyomói vagyunk, minket meg kell semmisíteni. Még a finom erdei levegőt sem érdemeljük meg. És voltak, akik beépültek ide az ÁVH-ba, mert remek fizetést kaptak és karriert akartak csinálni.

– Tehát egy feltételezett disszidálási terv miatt elhurcoltak az Andrássy út 60-ba, Kistarcsára internáltak, majd még mindig ítélet nélkül Recskre vittek, és kényszermunkát végeztettek veled. Vannak ennek még fokozatai?

– Recsken bekövetkezett a nagy szökés, és az én szempontomból ez sorsdöntő volt. Ez volt a második szökési kísérlet Recsken. Az első magányos szökevényt néhány óra alatt elfogták, visszahozták és félholtra verték. Ezzel nem érdemes sokat foglalkozni. A második azonban nagy jelentőségű szökés volt, mert egyedül Michnai Gyula kijutott Nyugatra. Igaz, hogy Nyugaton először nem álltak vele szóba, nem hittek neki, de Michnai mégiscsak névsort vitt ki magával, és szerencsés véletlenek összejátszása folytán a Szabad Európa Rádióban végül beolvasták ezt a névsort. Kipattant, hogy Magyarországon, a Mátrában van egy elkésett bolsevista-fasiszta koncentrációs tábor. Mindez az én sorsomba is nagyon keményen beleszólt. Amikor elkezdtük a bánya kialakítását, samukalapáccsal estünk neki a köveknek. De tíztonnás köveket Samuval szétzúzni nem éppen termelékeny módszer. Rájöttek, hogy robbantásra van szükség. A robbantószert viszont nem lehetett a tábor területén tárolni. Ezért elhatározták, hogy a drótkerítésen kívül felépíttetik a robbantószertárat. 51 májusában már nagyon szépen haladt a munka, és azért, hogy az építőbrigádnak ne kelljen nagy kitérőt tenni, a kerítés bizonyos helyén letekerték a drótot, s az egyik őrtorony tövében ideiglenes átjárót csináltak.

– Te is szökni akartál?

– Nem. De a barátaim benne voltak. Több hónapos előkészítés után a szökés úgy zajlott le, hogy az egyik szökevény, akit Lőcseinek hívtak, ávós egyenruhába öltözött. A ruhájáról eltüntették a míniumcsíkot, kiadjusztálták, az ávós csizmát kisuvickolták, és fából géppisztolyt faragtak neki. Lőcsei ávós egyenruhában és stílusban zavarta maga előtt szökevénytársait. Heten voltak. Hogy valószerű legyen a dolog, ütötte-rúgta őket, így az őr a toronyban nem vette észre, hogy csalás.

– Ez világos nappal történt?

– Reggel történt, fényes nappal. Már állt az épület egy része, körülbelül tíz méter hosszú, három méter magas fala beárnyékolta, részben takarta a terepet. A szökevények ügyködtek kicsit, mintha dolgoznának, majd beszivárogtak az erdőbe. Mire észrevették a szökést, eltelt egy-két óra. Akkor már bottal üthették a nyomukat.

– Hányan szöktek meg?

– Heten. Az volt a baj, hogy a második vagy harmadik napon kénytelenek voltak megkörnyékezni egyik-másik falut. Az ország akkor rettegésben élt, és az emberek feladták őket.

– Együtt maradtak vagy szétszóródtak?

– Szerencsére több csoportra váltak szét, de akiket a falusiak föladtak, az volt a zöm. Ők nemsokára visszakerültek Recskre. A barakkokból kiválasztották a két legerősebb rabot, és azokkal verették félholtra őket. Így történt… Két fickó azonban nem került kézre, egyik Lőcsei, másik Michnai volt. Michnai volt a szerencsésebb, mert ő kijutott az országból. Lőcsei csak Pestig ért el, Pesten két hónappal később elkapták. Hogy őt visszavitték-e Recskre, nem tudom. Azt hiszem, megúszta, nem vitték vissza. De azokat, akikre ez a sors várt, először félholtra verték, aztán elítélték őket. Börtönbüntetést kaptak. A szökés után leváltották a táborparancsnokot, akit később – tudomásom szerint – szintén elítéltek. Az egyik ambiciózus, szadista hajlamú hadnagyot, aki korábban táborparancsnok-helyettes volt, bízták meg a dolgok irányításával. Produkálni akart, bizonyítani a rátermettségét. Lezárták a tábort, megszűnt a bányamunka, és ebben a megdermedt helyzetben megkezdődtek a kihallgatások. Kik tudtak a szökésről? Kik segítették a szökést? Azt azért ők is tudták, hogy a szabó-, a cipész-, és az asztalosműhely nyilván segített. És még sok mindenkinek kellett ott közreműködni, hogy ez a szökés létrejöhessen. Megindultak a kihallgatások, és persze megindultak a besúgások is. Ebben a fölfokozott, feszült, dermedt légkörben akarták a besúgók a maguk kis pecsenyéjét megsütni. Úgy gondolták, most majd dupla fejadag, dupla siker lesz. A mi barakkunkban volt egy nyeszlett kis gengszter, aki föladott engem és még hat társamat, hogy tudtunk a szökésről, és nemcsak tudtunk, hanem egy későbbi időpontban mi magunk is szökni akartunk. Ezt a besúgót Szörényi Lászlónak hívták. Az egyik esti számlálásnál aztán fogdára vágtak bennünket. A fogda a domboldalban, félbehasított gömbfából épült. Két félgömb közé agyagos földet döngöltek. Kis kunyhószerűség volt az egész, előtérből, egy nagyobb zárkából és szekrényekből állt. A szekrények voltak a magánzárkák. Képzelj el egy 70X80 centiméteres magánzárkát, töksötétet. Az ajtaja 70 centis. Erre az ajtóra vízszintes lécet szögeltek, szemben vele a falra szintén egy másikat. Minden másnap beadtak egy deszkát: rátehetted a lécre, és akkor ülhettél. Vagyis egyik nap állnod kellett ebben a szekrényben, a másik nap ülhettél. Képzeld magad elé: a deszka egyik vége az ajtón, az őr odalopakodik, kirántja, mire te kizuhansz a szekrényből. Ordít, az anyád úristenit, te aludtál! Lopod a napot! Ütés-verés. Egyáltalán már az, hogy egy ilyen szekrényben éled az életedet, maga a pokol. De gondoskodtak a szórakoztatásodról is. Én két hónapig éltem a szekrényben, kettő hónapig… Elefántlábam lett, ami azt jelenti, hogy az ujjaim tövéből jött föl a megvastagodott lábam. A fogda domboldalban volt, és a tetejére építették a kihallgatási épületet. Éjszakánként folytak a kihallgatások. Jó ÁVH-s szokás szerint a jegyzőkönyvet nem a végén íratták alá, hanem minden oldalt külön, alul.

– Tehát a vallomásodat?

– A kihallgatás abból állt, hogy az ÁVH-s kifejtette a koncepcióját, mivel vádol. Aztán ezt legépelték, és neked alá kellett írnod. Ennyiből állt. A véleményedre ott soha senki nem volt kíváncsi. Engem és a társaimat ez a fiatal hadnagy a következővel vádolt: Összeesküvést szőttünk, az volt a célunk, hogy lefegyverezzük az ÁVH-t, átvesszük a hatalmat, riadóztatjuk az ÁVH-sokat máshol, odacsaljuk és csapdába ejtjük őket. Így szerzünk fegyvereket, egyenruhákat, az akkor már több mint 1200 létszámú tábort beöltöztetjük ÁVH-s egyenruhába, fölültetjük őket az ÁVH-s autókra, megindulunk Budapestre, elfoglaljuk a középületeket. Fölvesszük a kapcsolatot Nyugattal, megdöntjük a rendszert. – Az elszabadult fantáziának ez a terméke nagyon mulatságos, de akkor, amikor téged kábellel vernek, amikor éjszaka a lapockád közé nyomott revolverrel visznek a meszesgödör peremére, ahol az ÁVH-s a revolveres kezével beletaszít a gödörbe, a másik kezével pedig, amikor zuhansz, elkapja a kravátlidat, nos, amikor így játszik veled, akkor bizony ez a kutyakomédia félelmetessé válik! Dobog a szíved, nem kapsz levegőt, kékülsz és zöldülsz, mert a válogatott kínzásokat heteken keresztül senki nem tudja kiállni úgy, hogy megőrzi férfias bátorságát. Volt köztünk ilyen is, Pászthy János, a született hős. Ő nem írt alá semmit, hiába ütötték-verték, mindent megtagadott. Erre a következőt csinálták vele. A fogda elején volt a vécé, tulajdonképpen egy gödör, egyetlen farudat raktak keresztbe rajta. A farúd fölé felkötözték Pászthy Jánost. Ott csüngött. Minket pedig zavartak klozetra. Addig napokon keresztül nem engedtek ki, az ember összehúgyozta magát. Amikor Pászthyt felkötözték, és ott lógott a levegőben a latrina fölött, akkor zavarni kezdtek, hogy végezzük már a dolgunkat!

– Nem értem. Felkötözték a levegőbe?

– Felkötözték a latrina fölé. Egész idő alatt szagolta a nyitott gödörből a bűzt. Egész idő alatt ott lógott, nekünk pedig oda kellett kijárnunk, ha kellett, ha nem. Hát ilyen volt a fogdán a légkör. De kint a táborban se volt jobb. Vendégmarasztaló agyagsár volt, ha esett az eső. A hegyoldal járhatatlan. Deszkapallóból utakat eszkábáltunk, de a pallóút keskeny volt. Ha veled szembe jött egy ávós, bele kellett ugranod a sárba és mozdulatlanul állni, amíg ő elmegy. Közben ugye rönkfa nyomta a vállad. Fogadott két ÁVH-s, amikor látták, hogy jól megtermett, nagydarab fickó közeledik. „Fogadjunk, hogy egyetlen ütéssel leütöm…” És nyert az ÁVH-s, mert a cipekedő rabot egyetlen ütéssel leütötte. Szórakozásuk középpontjában a rabok kínzása állt.

– Volt benned valami remény, hogy ennek azért egyszer itt vége lesz?

– Recsken az égvilágon már semmi reményem nem volt. De nemcsak nekem, hanem a táborlakók jelentékeny részének sem volt semmi reménye. Nem lehetett reményed, amikor naponta többször közölték veled, hogy te itt megdöglesz.

– És ekkor még nem volt ítélet?

– Szó sem volt semmiféle ítéletről.

– Hogyan kerültél később mégis börtönbe?

– Elkészült Recsken a vallatási jegyzőkönyv. A népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvésben való vezető részvétellel vádoltak. 30-40 oldalas jegyzőkönyv volt, melynek minden oldalát aláírtam. Végül szegény Pászthy János barátom is aláírta, és még öt társunk. Bennünket 1951 augusztusában autóra pakoltak és fölvittek Pestre. Így kerültünk a Gyűjtő kisfogházába, melyről biztosan tudod, hogy a siralomház volt. Teljesen elkülönítettek bennünket egymástól, engem bevágtak egy földszinti zárkába. A borbélytól, aki néhány nap múlva jött borotválni, tudtam meg, hogy a siralomházban vagyok. Azt hitte, hogy engem halálra ítéltek és várom az ítélet végrehajtását. Földszinti zárkában voltam, és hajnalonként hallottam, hogy tőlem néhány lépésre… Na, mindegy… Megismétlődött mindaz, amin már Recsken egyszer keresztülmentem. Újra kezdődtek a kihallgatások, cipeltek különböző nyomozók elé, amíg végül itt is összegyűlt 30-40 oldal. Amikor ez is a kezükben volt, kivittek a folyosóra, a fal felé fordítottak, fekete kendővel bekötötték a szememet, és egy dzsipre ültettek. Éreztem a víz szagát, amikor a Duna fölött mentünk át. A kongásokból a hidat is érzékeltem. Amikor levették rólam a fekete kendőt, rettenetesen megijedtem, mert azt hittem, hogy már a ruszkiknál vagyunk. Harmadik éve el voltam zárva a külvilágtól, ezalatt ment végbe a magyar hadseregben az orosz egyenruha átvétele. A Fő utcai katonai börtönbe vittek. Magánzárkába kerültem, a hatodik emeletre, ahol a hűtlenek osztálya volt. Tovább folytak a kihallgatások, aláírások, végül bekerültem egy közös zárkába. Az ötször öt méteres szobában harmincan voltunk. Az emberek felét első fokon már halálra ítélték. Akit másodfokon halálra ítéltek, azt rögtön levitték a siralomházba, mely a földszinten volt. Bár a hatodik emelet innen magasan volt, mindig érzékeltük a kivégzéseket, mert akkor az udvaron berregtették az autókat.

– A Fő utcában is voltak kivégzések?

– Igen, hetente kétszer, volt olyan hét, hogy háromszor. Általában egy-egy alkalommal két-három embert, de volt úgy, hogy négy-öt embert végeztek ki. A bitót mindig a kivégzés hajnalán szerelték össze. A betonban volt egy nyílás, abba tették bele a cölöpöt, és a kivégzés előtt odarakták a sámlit is. A betonban volt két vasfül. Amikor hetente egyszer sétára vitték az embert, akkor ott mentünk el a vasfülek és a nyílás mellett. A vasfülön át vezették a kötelet, amikor a szerencsétlent megrántották. Hárman végezték az akasztást, a hóhér a nyakcsigolyával, a két segéd pedig a kötéllel húzta-rántotta a kivégzendőt.

– Mikor volt a tárgyalásod?

– 1952 márciusában tárgyalta az „ügyemet” a katonai bíróság. Ez is a Fő utcában volt. A Fő utcai épület két részből állt, egyik fele a katonai bíróságé, a másik fele az ÁVH-é volt. A katonai bíróság elé kerültem, ahol tíz évet kaptam úgy, hogy nem számították bele azt a két hónap híján három évet, amit addig leültem. Én tagadtam a bűnösségemet, akkor furcsa fordulat keletkezett. Ami később kihatott a további életemre is. Andó hadbíró százados, aki már a Horthy rendszerben is hadbíró volt, megkérdezte, hogy miért nem vontam vissza a jegyzőkönyvet, amikor az ügyész elé kerültem? Mondtam, hogy nem kerültem ügyész elé. Erre a képtelen állításra, ami mellett kitartottam, hívatták az ügyészt. Aki elé állítólag oda kellett volna kerülni. Amikor belépett az ajtón a velem egykorú fiatalember, rögtön tudtam, hogy én valóban álltam előtte, de egy szóval se mondta, hogy ő az ügyész. Honnan tudhattam volna? Nem ismertette a vádiratomat, nem beszélt a jogaimról, azt hittem, hogy ez is egy olyan kihallgatás, mint megelőzően a többi. Ő is papírt dugott elém, hogy írjam alá. Nos, ezt a szemébe mondtam, ő természetesen szemrebbenés nélkül cáfolt engem. Neki adtak igazat. Hogy ez hol ütött vissza? Ez akkor ütött vissza, amikor 1964-ben az OKISZ-nál dolgoztam, és a főnököm javaslatára hivatalból elindították a rehabilitációs folyamatot. Akadozott, elakadt, furcsa módon nem sikerült pár hónapon belül elintézni a rehabilitálást. Végül mégiscsak rehabilitáltak. A vicc ebben az, hogy még most utólag is rehabilitálásnak nevezem, holott semmi bűnöm sem volt. Amikor erről megkaptam a papírt, visszamentem a katonai kollégiumba és azt mondtam, hogy engem ne kegyelemből rehabilitáljanak, hanem csináljanak perújrafelvételt. Vizsgálják újra végig az összes iratot, nekem nincs min változtatni vagy vitatkozni. Volt ott egy alezredes, akivel hosszan beszélgettem, és végül megszánt engem. Azt mondta: ide hallgasson, maga irodalmárember, magát úgyis az irodalomban kell rehabilitálni, mit törődik maga ezzel. Eltörölték a priuszát, mit akar? Ne kezdjen semmit csinálni, mert maga ütheti meg a bokáját! Emlékszik hogy mi történt a maga tárgyalásán? Szembesítették az ügyésszel, ugye? Tudja, hogy ki ez az ügyész most? Ennek a katonai kollégiumnak az elnöke! Tudja, hogy miért tartott kilenc hónapig a maga kegyelmi rehabilitálása? Mert ez az ügyész az elnök.

– Ennyit erről. Tíz évvel a nyakadban hova kerültél?

– A váci börtönbe kerültem, ahol akkor Lehota volt a parancsnok. Lehota jelszava pedig az volt, hogy minden napon egy halott.

– Végig Vácon voltál?

– Nem, mert amikor az ENSZ fölvette Magyarországot, aztán amikor Nagy Imre először kormányra került, nagy enyhülés vette kezdetét. Az enyhülés elérkezett Vácra is, jöttek az őrök és bocsánatot kértek, azt mondták, hogy ők félre voltak vezetve, felejtsük el, ami történt. Pálinkát hoztak hazulról és almáspitét. Lehetővé vált, hogy a politikai foglyok is munkát vállalhassanak. Bányamunkára toboroztak csapatokat. Én így a recski kőbánya után megismerkedtem a szénbányászat szépségeivel is. Tatabányán a 14-es aknában az volt a szokás, hogy nem egyenként kellett teljesíteni a száz százalékot, hanem csoportonként. Amíg a száz százalékot nem teljesítette a csoport, addig lent kellett maradni a bányában. Vasárnap is le kellett szállnunk. De a vasárnap látogatási idő volt. Én, aki évek óta nem láttam az anyámat, éppen ezen a vasárnapon látogatásra vártam őt. Föntről jött is a drót, hogy itt van az édesanyám. De hiába kértem, hogy vigyenek engem föl, nem volt meg a csoport száz százaléka, és ezért nem engedtek. Ekkor megtagadtam a munkát. Egy bolond százat csinál, nyomomban is még huszonhatan megtagadták. Ez ugye lázadás, példát kell statuálni, a főkolompost el kell ítélni. Két év szigorított börtönre ítéltek.

– Plusz két évre?

– Nem, a tíz éven belül, csak ez szigorított börtönben letöltendő két év. Így kerültem Márianosztrára. Márianosztra két részből állt, a Nagy Lajos korabeli várból, ahol tulajdonképpen a műhelyek voltak, a nagyobb szobák, nagy zárkák számára kialakított börtönrész, és az 1870-es 80-as években épült magyar börtönök egyike is ott volt található, a magánzárkaház. A magánzárkaház északra néző földszintjén voltak a szigorított zárkák, ahol télen sem volt üveg az ablakban. Nehogy falcolhasd magad. Csak sodrony. Fapriccs állt benn, minden este beadtak egy pókhálóvékony pokrócot, azzal kellett takaróznod, miután levetkőztél. Minden másnap teljes koplalás, a közbülső napokon pedig fél kenyér-, és fél ételadagot kaptál. Ez volt egy hónapig. Utána jött a sötétzárka, ahol már nem volt koplalás, szalmazsákon alhattál, de sötét volt. Végül pedig a sima magánzárka. Ez váltotta egymást két éven keresztül. Augusztusban kerültem oda, és augusztusban ért véget. Akkor dobtak át a suszterájba. Már 1956-ot írtunk, és október 28-án kiszabadultam.

– Kegyelmet kaptál, vagy kiszabadítottak?

– Kiszabadítottak… Október 23. után olyan rendelet született, hogy a politikai foglyokat szabadlábra kell helyezni. A rendeletet Münnich Ferenc írta alá. Ezt a szabadítási rendeletet a börtönparancsnok nem hajtotta végre. Viszont a szobi határőrparancsnok átállt a forradalomhoz, és fölszólította a börtönparancsnokságot, hogy engedje ki a foglyokat, mert ha nem, tankkal rést üt a börtönfalon és majd ő végrehajtja a szabadítást. Ez hatott, október 28-án kiengedtek bennünket. Akkor már sztrájkoltak a vasutasok, de azért befűtöttek egy mozdonyt, és a szerelvényen elindultunk Vác felé. Vác előtt az oroszoknak volt egy benzines depójuk. Azt hitték, hogy a vonat őket akarja megtámadni, sortüzet nyitottak a vonatra. Mindenki szétspriccelt, énnekem sikerült a komppal átkerülnöm Visegrádra. Visegrádon a puszta betonon töltöttem az éjszakát, pilinkézett a hó, szörnyű volt. Másnap elkaptak az ávósok, mert ott még ők uralkodtak, és elvittek az esztergomi börtönbe. Reggel kaptak el, de délben oda is elért a forradalom, újra kiszabadultam. Vonat csak Komárom, illetve Győr felé ment, így jutottam Győrbe. Győrben hallottam, hogy megalakult a Politikai Foglyok Szövetsége, és a rádió néhány más irodalmárral együtt bemondta a nevemet, hívtak, hogy menjünk Pestre. Győrben kaptam ruhát, és másnap hajnalban teherautóval, amin alul fegyverek voltak, a fegyvereken liszteszsákok, kenyerek, azoknak a tetején meg én, elindultam Budapestre. Három alkalommal estünk át orosz igazoltatáson, de megúsztuk. Estére elérkeztünk a János-kórházhoz, ott rakták ki a fegyvereket és az élelmiszert. A kórház pincéjében aludtam, jó meleg volt. Másnap reggel Budáról elindultam Pesterzsébetre. Este érkeztem meg anyámhoz, ahol éppen gyászban volt a család, mert meghalt az angyali kis nagynéném, Ibike néni.

– Végül kiszabadultál, de amikor húszéves korodban letartóztattak, és Kistarcsa után következett Recsk, majd a Gyűjtő, a Fő utca, a rabbá válás folyamatát hogyan élted meg?

– Kistarcsán több mint száz versemet égették el, akkor úgy éreztem, elpusztítják a lelkemet, megölik a jobbik énemet. Ebből kezdtem magamhoz térni Recsken, a poklok poklában újra elkezdtem verseket írni. Ekkor született a Sosem halottak éneke és még jónéhány recski vers. Ezeket már nem írhattam le, hanem munka közben, a gyötrelmek és verések közben állandóan ismételgettem magamban. A végső formájukat csak később nyerték el. Ez már bizonyos értelemben egyensúlyban tartott engem. Annyira nagy jelentőségű volt ez a számomra, hogy amikor Pesten a Kisfogházban a borbélytól megtudtam, hogy a siralomházban vagyok, és készültem a halálra – annyi törvénytelenségen estem már keresztül, hogy lehetségesnek látszott, engem is kinyiffantanak –, úgy éreztem, még tennem kell valamit. Ez annyira belső parancs volt, hogy éjszaka fölriadtam és fejben írtam az új verset.

– Fejben írtad?

– Éjszaka fejben írtam a verset, nappal memorizáltam. Amikor Vácra kerültem az ítélet után, amit addig fejben memorizáltam, azt leírtam. Törött tű hegyével véstem bele a vécépapírba, mert Vácon rettenetesen gyakoriak voltak a hipisek, de a tűkarcolást nem lehetett látni. Csak akkor, ha a fény felé fordítod, és a rovátkákban meggyűlik az árnyék. Két vagy három ilyen vécépapír paksamétát egy Mókus nevű tisztességes és emberséges foglár kicsempészett az édesanyámhoz. Így maradtak meg az én börtönverseim.

– Híresebb, közismertebb emberekkel ültél együtt?

– Kérlek szépen Faludy Györggyel Recsken, az Eszterházy herceggel Vácott, Pártay Tivadarral, Jónás Pállal, aki valamikor az egyetemi ifjúság kiemelkedő alakja s vezetője volt, Böszörményi Gézával (a filmrendezővel) Kistarcsán és Recsken is ültem együtt.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb börtönvándorlásaidban?

– Sok minden… Például az, hogy Vácon ragyogó könyvtár volt, de 1953-ig, vagyis Nagy Imre hatalomra jutásáig a börtönkönyvtárat nem használhattuk. Márianosztrán a szigorított börtönben megint nem olvashattunk. Az volt a rettenetes, hogy nem írhattam, nem dolgozhattam, tanulhattam, nem készülhettem a jövőre. A Fő utcán az embereknek homorú volt a segge, annyira lefogytak: akkoriban én még tudtam magamat úgy-ahogy tartani, mert piknikus alkatú, kicsi ember vagyok, és jó raktározóképességű a szervezetem. Külön szisztémát dolgoztam ki arra, hogy a napi 12-15 deka kenyeret hogyan kell megenni. Külön szertartást csináltam a kenyérevésből. Más egy-két harapással lenyelte az egészet, aztán korgott a gyomra. Éjszaka az éhezés miatt az egész zárka hangos volt a sírástól, jajveszékeléstől. Én soha nem sírtam az éhezés miatt. Recsken például a kenyéradagomnak a felét átadtam annak, akinek úgy éreztem, hogy nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Ilyen értelemben bírtam a terhet, mert nagyon igénytelen voltam. Ugyanakkor azonban egyre jobban éreztem, hogy kicsúszik alólam a föld. Márianosztrán 1955 tele volt a legkritikusabb a számomra, akkor nagyon megrendültem, és úgy éreztem, ha ezt a büntetést nekem végig le kell töltenem, már nem lesz hozzá idő, mert elpusztulok. Elborul az elmém, vagy belehalok. Nagyon sokan meghaltak, és egyre inkább úgy éreztem, ha rövid időn belül nem történik valami, én is erre a sorsra jutok.

– Az idő múlását hogyan érzékelted?

– Amikor nyalogatod a sebeidet, tele vagy fájdalommal meg gyötrelemmel, nem jelenti azt, hogy megfeledkezel az időről. Kifejlődik az emberben a védekezés mechanizmusa, ami átsegít a kritikus pontokon. Ilyen rengeteg volt. Én hét és fél évig voltam rab, és rengeteget voltam magánzárkában, teljesen elkülönítve mindenkitől. De ha a magánzárkában szemben ülsz a fehérre meszelt fallal, egyszer csak képekkel lesz teli, mintha filmvetítést néznél. A Gyűjtő kisfogházában az első délután például különös, csodálatos muzsikát hallottam. Pedig csak az asztalosműhelyben zúgtak a gépek. Ez a zümmögés bennem zenévé alakult át. Az ember végül is befelé fordul, nincs más út. Ha nem írtam volna verseket, nem lettem volna irodalmár, azt hiszem, már rég elpusztultam volna.

– Közbevetve, mi lett a menyasszonyoddal, akivel együtt letartóztattak?

– Hat hónap után elengedték Kistarcsáról. Később férjhez ment, öt gyerek anyja.

– A börtön, azt hiszem, megváltoztatja az embert. Van aki szétesik, mások megkeményednek. Veled mi történt?

– Nagyon igaz… Én olyan kölyök voltam, aki úgy képzelte, hogy a fenekében forog a világ tengelye. Túltengett bennem a magamba vetett hit, úgy képzeltem, ha felnövök, ismert költője leszek ennek a kis népnek. Szegénységben éltünk, de mégiscsak az anyám egyetlen fia voltam, így kényeztetett, szeretett a maga módján. A védettség állapotában éltem. A hét és fél év alatt sok minden összeomlott bennem magammal kapcsolatban. Azt hiszem, javamra változtam, bár medve-alkatúvá váltam. Nem barátkozom, de hát annál, aki három-négy évet magánzárkában tölt el a húszas éveiből, azt hiszem, hogy ez érthető. De nem aljasodtam el, nem lettem rosszindulatú. Különös véletlen folytán a váci börtönben egész csapat költő verődött össze, s valóságos irodalmi élet bontakozott ki, mert ott volt Tóth Bálint, akivel zárkatársak is voltunk, Szathmáry Gyurka, Kecskési Tibor, aki ma Tollas Tibor néven a Nemzetőrt szerkeszti, ott volt Béri Géza és ott volt Gérecz Attila, akit 56-ban az orosz tankok öltek meg. Ők is segítettek, s tán én is nekik. Az az érzésem, hogy én bent megkeményedtem, kellett is, mert az igazi börtönök a szabadulásom után következtek a számomra.

– Amikor kiengedtek Márianosztráról, adtak valamilyen elbocsátó, hivatalos papírt?

– Az égvilágon semmit. Novemberben megjelentek a falragaszok, hogy minden börtöntöltelék a lakóhelyéhez legközelebbi börtönben jelentkezzen. Azt mondtam, nincs az az isten, hogy én önként visszamenjek a börtönbe. Nem mentem vissza. Erzsébeten egy kerti fészerben húztam meg magamat decemberben és januárban, mert féltem, hogy elkapnak. Februárban vagy márciusban, amikor megenyhült az idő, belopóztam a városba, fel az ügyészség épületébe. Föliszkoltam a lépcsőn. Nem tudtam, hova kellene mennem, vándoroltam emeletről emeletre. Egyszer csak szembetaláltam magam azzal az ügyésszel, aki Márianosztrán beszélt velem, de ő nem ismert meg. Mégis bevitt a szobájába, és ott lediktálta a kegyelmi kérvényt. Ezt eljuttatta az Elnöki Tanács elnökéhez. 1957 novemberében megkaptam a kegyelmet. Addig nem volt személyazonossági igazolványom, és állandóan jelentkeznem kellett a rendőrségen. Mint ilyen, már az Egressy Klubban dolgoztam, talán emlékszel, ott találkoztunk veled és Szakonyi Karcsival is.

– Félelem, gyanakvás maradt benned? Meddig érezted magadon a figyelő szemeket?

– A megtorlás éveiben végig. Az első időben sokszor kirángattak a lakásomból, elvittek a belügyesek. Elcipeltek például egy civil lakásba, az Anker közbe. A kapcsolataimról faggattak, a börtön- és a nyugati kapcsolataimról. Elém tették a Füveskertet. Nevezzem meg azokat, akiket én ismerek. Kik szerepelnek ebben a Füveskertben. Az én versem nyitotta. Az én jelem volt a C betű. Ezt a könyvet Tollas csinálta. Így egy BM-es legény kezéből kaptam meg a Füveskertet, akkor láttam életemben először. Magamra hagytak és leoltották a villanyt. Otthagytak 4-5 órán keresztül. Aztán fordult a kulcs a zárban, és más BM-esek jöttek helyettük. Újra kezdtek kérdezgetni. Este 5-6 óra körül végre abbahagyták és elengedtek. Ezt elég gyakran csinálták velem.

– Most viszont megjelennek a könyveid, a Stádium című folyóirat főszerkesztője vagy.

– Tíz évig nem jelenhetett meg könyvem, 1966 decemberében jelent meg az első, az Ördöggolyó. Rendben van, ez mással is előfordult. De hogy kint is… Tollas Tibor hazaküldött értem valakit… A Nemzetőr első vagy második számában megjelent a Sosem halottak éneke című versem, de nem sokkal később a Füveskert német kiadásában meglepetten olvasom, hogy Kárpáti Kamil már nincs. Diákfejjel tartóztatták le, a menyasszonyát előtte agyonverte az ÁVH, ő pedig a forradalom során eltűnt. Engem ezek tehát eltemettek, s odakint senkinek nem jutott eszébe, hogy engem föltámasszon. Ez kissé különös, megmagyarázhatatlan a számomra. Az is megemészthetetlen, hogy akik a Fiatal Írók Stúdiójának tagjai voltak, akiknek előadásokat csináltam, évekkel később nem vettek rólam tudomást. Én nem vagyok kapcsolattartó típus, ez tény, így sok mindent magamnak köszönhetek.

– Fölül tudsz emelkedni ezeken a szituációkon, vagy átszenveded?

– A huszadik század második felében élünk, nem a 19. században, amikor a magyar irodalmi életet nagyjából a női szalonok jelentették, vagy Kazinczy levelezése. Akkor, amikor a tömegkommunikáció hatására összezsugorodik a föld, te mindenből ki vagy zárva. A huszadik század kellős közepén. Akármennyire elfajult és szétzüllesztett ez az irodalmi élet, ebben az elrohasztott formájában mégis létezik. De számodra nincs benne hely. Természetes dolog, hogy ez megvisel. Egyszerűen nem értesz dolgokat. Letettél az asztalra kilenc verseskönyvet, hat ifjúsági regényt, de dermesztő csönd van körülötted. Tovább tart a kuss. A kiadókhoz a hátsó lépcsőn közlekedhettem, engem soha nem propagáltak: engem a magyar irodalomba mind a mai napig senki nem vezetett be.

– Úgy emlékszem, Tamási Áron melléd állt, Féjával is jók voltak a kapcsolataid, nem beszélve Szakonyiról, Kiss Dénesről és másokról. De most egy új helyzet keletkezett. Most ebben az irodalmi, politikai helyzetben bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Fenntartásaim vannak. Úgy ítélem meg ezt a helyzetet, hogy tavasz a télben, vagyis a művészet, a költészet, az irodalom sorsa megpecsételtetett. Úgy érzem, hogy az emberiség sorsa megpecsételtetett. Pesszimista voltam, amikor úgy éreztem, hogy ez az utolsó szakasz. Nem az utolsó, hanem utolsó előtti szakasz. Nem számítottam erre a kitavaszodásra, arra, hogy kártyavárként összeomlanak a kelet-európai kommunista rezsimek. Hatvanéves elmúltam, néhány évem van még hátra, ezeket az éveket esetleg derűsebb légkörben élhetném le. Feltételes módban fogalmazok, mert a lassúság máris egy sereg negatív jelenséget hozott a felszínre, a művészet és az irodalom újsütetű szolgálólányaivá váltak a politikának, megfeledkezve arról, hogy elsősorban írók és művészek. Válságos pillanatban hagyják faképnél a kultúrát, az irodalmat, amikor az dögrováson van. Az iskolás gyerekek már akadozva vagy sehogysem olvasnak. Hogyan jut el hozzájuk az irodalom? Az irodalmat sarokba állították, kiseperni való lomnak tekintik. Ez nem egy sajátos magyar folyamat, Velencében láttam, hogy a képzőművészeti biennálé szemétlerakóhellyé változott. Kiszorította a teljes művészetet a helyettesítő-álművészet. Ahogy a nemes irodalmat kiszorítja az ál-irodalom, most nem a pornóra meg a ponyvára gondolok, hanem arra, amikor a színész ír „irodalmat”, a beaténekesnő ír irodalmi életművet, memoárt, meg istenharagját. Ez borzalmas dolog. Az emberek ezt veszik meg 100-200-300 forintokért. Velencében száz négyzetméteres falfelületeken helyettesíti a képzőművészetet a bútorhuzat, a nagyon csenevész, nagyon gyenge bútorhuzat. Ez a csődök csődje.

 

Beszélgetésünk végén járkálok egy kicsit a galériában, s az a furcsa érzésem támad, hogy Gaál Imre valóban lehetne Piero della Francesca vagy Masolino tanítványa. De az egész képtárból, talán Rátkay Endre Arany Ikonosztáza miatt árad valami meghökkentő, de esztétikai tisztasága és pontossága miatt derűs, nyugalomba ringató, könnyed fölény. Hasonlót csak Finnország északi részén, egy tóparti kisvárosban éreztem, amikor a helyi iskolában váratlanul Salvador Dali grafikai kiállításába botlottam bele. Valójában a színvonalas magyar-német nyelvű irodalmi folyóirat, a Stádium is ezt a szellemi magabiztosságot sugározza. Lehet, hogy Kárpáti Kamil kamasz álmai megvalósulóban vannak, s Pesterzsébeten valamilyen harmadik reneszánsz készülődik? Minden lehetséges.

 

Gyilkosokat rendeltek fölénk – Kiss Dénes

A Népszava egyik szerkesztőségi szobájában ősz hajú úr ül velem szemben és bizonyos rezignációval várja a kérdéseimet. Előttünk a tárgyalóasztalon kék üveg hamutartó hever és a szemüvegjeink. Az enyém egyszerű szériatárgy, az övé keretnélküli keskeny üveg, melyen át ajánlatos óvatosan, résnyire nyitott szempillák alól körültekinteni a világban. A szerkesztőségi szoba faláról Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Ady Endre tekint le ránk, de jelen van Tóth Árpád, Illyés Gyula és Nagy László is. Az az érzésem, hogy a nagy írók tekintetében és szájvonalában is ott van az a rezignáció, ami Kiss Dénes arcán egyre karakterisztikusabbá válik. Nyilván arra gondol, hogyan lehet kérdezősködni valami után, amit az ember már eleve tud. Túlzottan közelről, negyven éve ismerjük egymást.

Kiss Dénes író, esszéista, műfordító és szerkesztő, tizenhét éve dolgozik a Népszavánál, a kulturális rovaton belül az irodalmi oldalakat gondozza. A napokban jelent meg a harminckilencedik könyve, József Attila-díjas, a Berzsenyi Társaság főtitkára. – Megvastagodik köztünk a csend, megy az idő, s az első kérdésem nem tud megszületni. Nézem az ősz hajú urat, s mintha semmi dolgom nem lenne a szerkesztőségben, néhány pillanatra eltűnődöm: Ez az az úr, aki nem is olyan régen, negyven-negyvenkét évvel ezelőtt repülőgépekről ugrált ki ejtőernyővel, nehéz motorbiciklikkel száguldozott? Ez az az úr, akivel Pécsen együtt laktam és vadászkéssel rontott rám, mert táncoltam a lánnyal, aki neki titokban tetszett? Mi lett például azzal a vadászkéssel, amit nagy nehezen kicsavartam a kezéből és berugdostam az ágy alá? Talán ezt kellene megkérdezni. Kedves főtitkár úr, mi lett azzal a tőrrel, amit 1956-ban Pécsett, egy albérleti szobában belém akart vágni? De hogyan lehetne ilyen kérdést feltenni egy ősz hajú úriembernek? Egyáltalán, ez az az ember, aki a nagy nemzeti láz pillanatában hirtelen a város fölé emelkedett, mint egy rakéta? Ez az az ember, akinek a verse az újság első oldalán jelent meg, s azokban a napokban szinte minden ünnepségen elszavalták, ahol fiatalok és diákok verődtek össze? – Bizony, ez az az ember és Kiss Dénesnek hívják. Nekem máig barátom és a barátaimnak is barátja. A fiának én vagyok a keresztapja, s valamikor egy Balaton-parti kis faluban telekszomszédok voltunk. Amikor el akartam adni a telket, azt mondta, hogy ne add el, majd ha megöregszünk, esténkint tüzet rakunk a kertben, s a tábortűz mellett hajnalig beszélgetünk. Nem adtam el a telket, pedig már vevőm is volt. Ő viszont négy év múlva eladta a telkét. Így most nem a kertben ülünk a tábortűz mellett, hanem egy szerkesztőségben és keresgéljük a szavakat, melyekkel át lehet törni a közénk telepedett vattaszerű csenden.

Kiss Dénesről a Meztelen a király című kötetemben, húsz évvel ezelőtt egyszer már írtam. Akkor a pályakép politikai okokból vázlatosra sikerült. – „Életének következő állomása Pécs, ahol a Tanárképző Főiskolán tanult egy ideig, majd Budapestre került, és gyárakban dolgozott” – írtam akkor. Beszélgetésünk most arról szól, hogy mi történt az „egy ideig” és a „majd Budapestre került” mondatfoszlányok között. Az „ideig” és a „majd” között ugyanis Magyarországon forradalom volt, s amikor az elbukott, Kiss Dénest sok más íróval, értelmiségivel együtt internálták.

– Harmincnégy évvel ezelőtt Pécsen, a Széchenyi téri népbüfében szoktunk ebédezni, és ha jól emlékszem, a paradicsomos káposzta feltét nélkül egy forint tíz fillérbe került, de te utáltad a paradicsomot. Vagy a káposztát utáltad? Már nem emlékszem.

– A paradicsomot utáltam, és úgy emlékszem, hogy két forint volt a főzelék és húsz fillér a kenyér. Egy tál főzeléket ettünk négy kenyérrel, így kettő nyolcvanért állva megebédeltünk. Én ebben majdnem biztos vagyok.

– Te oda jártál még akkor, amikor a Dzsámi mellől elszabadult egy vezető nélküli autó, és berohant a népbüfébe?

– Nem, én akkor már…

– Ez a paradicsomos káposzta evés október előtt történt, vagy a szabadulásod után?

– Ezek még október előtt történtek. Hát hogyne… Úgy körülbelül februártól a nyár végéig, amikor ugye, együtt mentünk fölvételizni a főiskolára, és Péczeli László elbeszélgetett velünk. Téged nem vettek föl, mert édesapád tanár volt, vagy már nem is tudom mi volt vele, engem viszont fölvettek. Azt hiszem ez meghatározta az életedet, mert így később nem csuktak le.

– Sorsdöntő esemény volt, mindenesetre, aki bekerült a főiskolára, Pécsen egyúttal az események közepére került.

– Na igen, Péczeli Lászlónak ennek kapcsán is sokat köszönhetek. Ismered, ő lett Kodály apósa. Nagyon jóba keveredtem vele, és nagy baj érhetett volna, ha Péczeli nem lép közbe. Engem kétszer fogtak el, először november 7-én. Akkor föl se fogtam a helyzetet…

– Te akkor már költő voltál, verseid jelentek meg. De úgy emlékszem, hogy te komolyan tanár akartál lenni.

– Igen… El akartam végezni a főiskolát, tanítani akartam.

– Ami 56 októberében történt, te arra számítottál, vagy meglepett?

– Bulcsu, hát veled beszélgettünk erről a Széchenyi téren! Nem emlékszel? Még alá is húzkodtad a Hruscsov-beszédet. Áprilisban lehetett, vagy májusban, az biztos, hogy tavasszal. Akkor volt Poznan, és arról beszélgettünk, hogy Magyarországon, ha lesz valami, sokkal nagyobb lesz, mint Lengyelországban. Egészen világosan emlékszem erre.

– Az olvasó, akinek ez a könyv majd a kezébe kerül, nem tudja, hogy mi harmincnégy évvel ezelőtt miről beszélgettünk. Most az olvasó nevében is kérdezem: Tehát volt benned egy olyan érzés, hogy itt lesz valami…?

– Volt bennem, hát persze.

– Én arra emlékszem, hogy a műhelyben, ahol dolgoztam, reggel bekapcsoltam a rádiót, és a készülékből lövöldözés zaja hallatszott. Nagyon meghökkentem, és mindenki. Ez nyilván 24-én lehetett, a forradalom második napján, a dátumokra már nem emlékszem pontosan. Három-négy kilométerrel odább a főiskolán mi történt veled, hogyan élted meg ezt az egészet?

– Mi, elsőévesek, teljesen a közepébe csöppentünk az eseményeknek, mert szeptemberben Mohácson építkeztünk, tudod, mert árvíz volt. Mohácson voltunk, talán a felsősök is. Mint főiskolás az egész szeptembert Mohácson töltöttem, szeptember végén, október elején jöttünk vissza Pécsre. Akkor már az újságban benne volt Rajk Lászlóék temetése, tehát 6-a után. De azt már nem tudom, hogy amikor a főiskolások fölvonultak, és egy nagyon rendes tanár meg akarta akadályozni, az hányadikán lehetett… Október 22. vagy 23. 23-a rémlik…

– A pesti események is akkor kezdődtek.

– Igen, 23-án délelőtt összejöttünk valamelyik teremben és akkor szólt nekem az egyik tanár úr, azt hiszem ő volt a párttitkár, talán Simonnak hívták, de nem biztos, hogy: „Dénes, egy kicsikét csillapítsd le a fiúkat.” Akkor odaugrottam a katedrára, sose felejtem el, és elkezdtem benzinnel oltani a tüzet. Hát ez ugye természetes… Perceken belül kinn voltunk a főiskola előtt, s az a megdöbbentő, hogy akkor már tudtuk, hogy előző éjszaka sok fiatal meghalt Budapesten. Akkor már lőttek, az biztos. Rámjött a sírás, nem sírás, inkább zokogás, és bementem a vécébe. Elkezdtem sírni, fiúk, fiúk, hát mi lesz velünk? Kisírtam magamat, és akkor már mindenki kinn volt a főiskola előtt, hozták a zászlót, és tudod, ez nagyon furcsa, mert senki nem adta körparancsba… Mindenféle híreket kaptunk, ilyen sokszorosított pontok már jártak, innen-onnan hozzánk is eljutottak, de az furcsa volt, hogy a zászlóból pillanatok alatt kivágtuk a címert, s azt hiszem, hogy ez az országban szinte azonos órákban történt meg, mintha megszervezték volna. De nem szervezte senki, és ez egészen furcsa és rendkívüli. Felvonultunk, egész nap tüntetés volt, délben hazamentünk enni, délután folytatódott a tüntetés, majd a nagygyűlés következett. Emlékszel az ÁVH székházára? Lent, egy nagy térnek a végén.

– A Búza téren? Később a rendőrség ott volt…

– Lehet. Mindenesetre este ott megint összegyűlt a tömeg, mindenféle szónoklatok hangzottak el, és bemondták a mikrofonba, hogy megválasztottak a nem tudom én milyen újság szerkesztőjévé. Nem is tudtam róla, soha nem jártam a szerkesztőségben, ez is olyan volt, mint a versem ügye.

– Melyik újság volt ez, a Dunántúli Napló?

– Nem, azt hiszem, egyetemi újság. A hangszóróban fölsoroltak hét nevet és meglepődtem, amikor másnap, 24-én a versem a címoldalon jött. Akkor este nagygyűlés, éneklés, minden, és mentünk az Államvédelmi Parancsnokság épületéhez. Koromsötét volt, a villanyokat leoltották, és akkor ott is, nem tudom hogyan történt, de tényleg így volt, két másik társammal együtt engem választottak meg küldöttnek, hogy menjünk be és követeljük: vágják ki a címert a zászlóból, és hasonlók. Az egész épület sötétben volt, sötétben vezettek bennünket a folyosón, aztán beléptünk egy terembe, ott meg világos volt. Emlékszem ezekre az ellentétekre. A parancsnoknak, egy alacsony, zömök embernek átnyújtottuk a követeléseinket.

– A parancsnok átvette?

– Átvette az írást, és azt mondta, hogy önhatalmúlag nem rendelkezhet sem a zászló, sem más ügyekkel. Ő nem akar itt nagyobb bajt, menjünk haza. Erre emlékszem. Amikor visszafelé jöttünk, láttam, hogy mindenütt homokzsákok vannak és mögöttük hasalnak a fegyveresek. Akkor nem fogtam föl igazán, hogy a koromsötétben, három-négy méterre a fegyverek csövétől üvöltöztünk. Igaz, több ezer ember. A tömeg megfordult, s lement az állomásig, valamikor éjszaka érkeztünk haza. Másnap kijárási tilalom volt, és gyűlést tartottunk a diákotthonban. Leszaladtam érted a Kandó Kálmán utcába. Nem emlékszel rá?

– Arra emlékszem, hogy fölmentem a főiskolára. Egy kis teremben nagyon sok ember volt. Mindenki beszélt és kiabált.

– Mielőtt elmentem érted, még kint voltunk a Széchenyi téren. Géppisztollyal fölfegyverzett rendőrök jöttek láncban, de lazán, egymástól két-három méter távolságban. Este aztán különböző pontokat fogalmaztunk meg. De arra már nem emlékszem, hogyan mentél vissza, mert kijárási tilalom volt. Ez az egész, amikor megtörténik, persze hogy váratlanul ér mindenkit, még azt is, aki számít rá. Mert nem erre számít. A lövöldözések híre nagyon mélyen érintett. Bármennyire is beszéltünk róla korábban, nem hittem, hogy ez így lesz, és ez következhet be. Van itt még valami, amit nem mondtam el?

– Mit csináltál még? Mivel tudtak később vádolni?

– Mire észbekaptam, ennek-annak, mindennek megválasztottak. Kaptam egy fegyveres csoportot is, mert aztán 27-én vagy 28-án megjelentek ott katonai teherautók és fegyvereket osztottak.

– A főiskolai kollégiumban?

– Igen, a kollégiumban. Ezek bezsírozott fegyverek voltak, úgyhogy a lányok és a fiúk azzal töltöttek két napot, hogy több száz fegyvert kitisztítottak, mert vastagon volt rajtuk a zsír. Én ezzel nem foglalkoztam, hanem különbuszokkal a falvakat jártam. Nem is tudom, miért. Megnéztük, hogy nincs-e baj, hol van szükség segítségre, és szóltunk a falusiaknak, hogy Pestre élelmiszert kell küldeni. Pécsen akkor még, ha jól emlékszem, nem voltak élelmiszergondok. Segítettük az élelem összegyűjtését, biztattuk az embereket, de nem is kellett biztatni őket, összehordták. Mi inkább autókat rendeltünk ki, melyek aztán vitték az élelmet Pestre. Csak telefonálni kellett.

– Hová telefonáltatok?

– A munkástanácsnak. Azt hiszem, a városi tanácson székelt a munkástanács, én is a tagja voltam. Ezt is csak utólag tudtam meg. De nemcsak Baranyába jártunk, november 3-án két autóval elmentünk Kaposvárra. Akkor már volt egy pisztolyom, valakitől kaptam, aztán nem tudom, hogy hova lett. Jelzések érkeztek, hogy a taszári repülőtéren készülődnek az oroszok. Az élet furcsa fintora, hogy november 3-án a városházán ugyanabban a teremben fogadtak bennünket a kaposvári munkástanács és a forradalmi bizottság tagjai, ahol később, 1985-ben a Berzsenyi Társaság megalakult. Elmentünk a repülőtér közelébe is, leszálltunk az autókról és emlékszem, erős tankmoraj hallatszott. Még aznap este ezzel a jelentéssel mentünk vissza Pécsre. Taszáron is hallottuk, de Pécsre is olyan hírek érkeztek, hogy valami készül. A főiskola ablakaihoz már odahúztuk a padokat, és hat-nyolc golyószórót kiraktunk az ablakokba. Nem is tudom, milyen hírek alapján, de a golyószórók 3-án este már kifelé néztek az ablakokból.

– Pécsett ki volt a munkástanács vezetője?

– Fogalmam sincs róla.

– Tehát ennyi? Megjelent a versed az újságban, gyűlés, vidékre járkáltatok. Hittél a forradalom győzelmében?

– Hogy mondjam… Az egész dolog hihetetlen volt, de annyira csodálatos érzés, hogy azóta sem éreztem ilyent. Talán csak az ejtőernyős ugrások alkalmával. A gyönyörűségnek, a félelemnek, és a hitetlenségnek a csodálatos keveréke. Részegítő állapot. Nem is emlékszem, hogy akkor aludtunk volna. Hajnalban már mentünk, késő éjszakáig. Valamit mindig kellett csinálni, ide-oda menni, telefonálni, itt voltál, ott voltál…

– Jött november 4-e, és a forradalmat leverték. Veled mi történt?

– A forradalom elbukott, és engem november 7-én elfogtak.

– A kollégiumban vagy a városban?

– Nem, a Mecsek tövében. Kint, ahogy jöttem le a hegyről. Szerencsémre akkor volt ott egy katonatiszt, aki korábban a főiskolán több társával együtt megkeresett, azelőtt komlói bányász volt, ő mondta, hogy fiúk, ne lőjetek, nehogy egymásra lőjünk. Fent a Mecsekben is találkoztunk vele. 4-én hajnalban ugyanis a főiskoláról fölmentünk a Mecsekbe. Ez a zászlóaljnyi ember nem maradhatott egyben, az erdőben szétszéledtünk. Nagyon szeretném megírni a különböző ügyeket, a legérdekesebb talán az volt, amikor a második éjszaka valamilyen romos épületben aludtunk. Nagyon fáradtak voltunk, oda már kocsival mentünk.

– Ez egy vadászház volt?

– Nem vadászház. Az istállóban aludtunk, a lovakat is bekötöttük, lehettünk ott húszan-huszonöten, és egyszer csak arra ébredtünk, hogy az egyik gyerek kiabál: „Fiúk! A lovak eszik a kézigránátot!” És tényleg, a lovak már rágták a kézigránátok nyelét, mert azokat ledobáltuk a jászol alá. Ez megmaradt az emlékezetemben. A másik az az éjszaka, amikor egymásra lőttünk az erdőben. Azt a bizonyos tőrt akkor vesztettem el, mert ijedtemben úgy odacsaptam magam a földre, hogy leszakadt rólam.

– Mi történt? Járőröztetek?

– Éppen meneteltünk. Az első este mindjárt elértünk egy faluig. Akkor a társaság fele eldobálta a fegyvert és lelépett. Mi aztán húsz-huszonöt fős csoportokba rendeződtünk, ismersz közülük embereket, nem akarok neveket mondani, az egyik, aki golyószórót cipelt, most is a minisztériumban dolgozik. Nekem géppisztolyom volt, és mivel attól féltem, hogy elfogy a töltényem ha majd lőni kell, ezért három-négy póttárat magamra raktam. Egymástól elváltak a csoportok és besötétedett. Egy csoport előre ment, mi pedig oldalt. Nem tudom hogyan történt, egyszer csak ránk szóltak: „Állj vagy lövök!” És már lőttek is az erdőszélről. Hát gondold el, akire lőnek… Énrám nem lőttek sokszor… Betúrtam az arcomat a szántásba. Olyan erővel vágtam oda magam a földhöz, hogy azt hiszem, nyoma maradt a testemnek. Kiderült, hogy ezek főiskolások, de már felsősök. Ide-oda kiabáltunk, hogy ne lőjetek, mi vagyunk, de nem akarták elhinni, ezért úgy mentünk oda hozzájuk, hogy magunkra világítottunk a zseblámpával, hogy lássák, tényleg mi vagyunk. Szerencsére az egyik felsős fiú személyesen ismert engem. Ott hasaltak az erdő szélén, méghozzá golyószóróval. Majdnem egymást lőttük agyon.

– Mondd, a Mecsekben oroszok akkor még nem voltak?

– Nem voltak, magyarok sem. Senki nem volt még akkor. Rendőrökkel találkoztunk, akik fegyvereket szedtek össze. De se ők, se mi nem akartunk összetűzést, nem bántottuk egymást.

– Úgy tudom, volt egy magyar páncélos alakulat, amelyik átállt a forradalom oldalára. A Mecsekben azért elég nagy harcok voltak. A pécsi orosz városparancsnokot is lelőtték.

– Mi nem találkoztunk páncélosokkal, talán Komlón lehettek. Mi valahol Abaliget fölött voltunk, egy kolostor romjainál. Pécs környékén nem voltam ismerős, pontosan nem tudnám megmondani, hogy merre jártunk. Harmadnap már mindenki szétszéledt, mert jöttek a komlóiak, bányászok, katonák együtt, köztük egy katonatiszt is, s mondták, hogy ők mennek Nyugatra, mert már jönnek a tankok, és nehézfegyverük nincs. Két rozzant, szovjet gyártmányú teherautóval voltak, az egyiken egy hordó benzin, ennivaló, és kérdezték, hogy én nem mennék-e velük? Mondtam, hogy nem megyek. Közben más komlóiak is jöttek a tankok ellen, hogy majd… Nem tudom mit akartak ott, állítólag elfogyott a dinamit. Néhány fiú, akik minden áron tenni akartak még valamit. De tudtuk, hogy Pécset körülvették a magyar egységek. Oroszokat én akkor még nem láttam. Mi Pécstől északra voltunk, magam is déli irányba mentem le a városba. Katonaruhában voltam, a civil ruhám fölött katonanadrág meg katonaköpeny.

– A katonaruha hogyan került hozzád?

– Kaptuk a főiskolán, mindenki kapott. Én géppisztollyal indultam le, és az a katonatiszt, akivel már korábban is találkoztam, kikapta a kezemből, s azt mondta: „Ne! Géppisztollyal nem lehet lemenni. Az egésznek nincs értelme.” Szerencsére, mert akkor már nagyjából mindenki elszéledt. Fölültek az autókra és elindultak. Nem tudom hány év múlva, talán húsz év múlva ez a katonatiszt itt szólított meg az Emkében. Le is ültünk vele, akkor már újra bányász volt.

– Hogyan fogtak el?

– Jöttem lefelé és rám kiáltottak, hogy: „Föl a kezekkel!”, ahogy ez szokás.

– Hol, a Mecsek-kapunál?

– Nem, nem… Az Ifjúság útja végénél, ahogy leérünk. A főiskola mellett kísértek el, a fegyveres katona jött mögöttem. A lányok és a fiúk egy része már a kollégiumban volt, az ablakban lógtak, és látták, hogyan kísérnek el. Valamilyen laktanyába vittek be gyalog, ahol nagyon sokan voltunk.

– Ez valószínűleg az A/1 volt, nem?

– Csak azt tudom, hogy nagyon sokan voltunk ott, három éjszakán keresztül. Elmondtam nagyjából nekik, hogy fölmentünk a Mecsekbe, de eldobáltuk a fegyvereket. Jegyzőkönyvet vettek fel, aztán elengedtek.

– Visszamentél a kollégiumba?

– Visszamentem, és akkor tudtam meg, hogy Péczeli Lászlónak talán az életemet köszönhetem. Ismerte az én forrófejűségemet, és amikor elhagytuk az iskolát, szerencsémre leverette a lakatot a szekrényemről, a diákotthon folyosóján. Volt abban több kézigránát, élestöltény és minden. Gondold el, később egész a főiskoláig feljöttek a tankok és az ágyúk befelé irányultak.

– Súlyos.

– Amikor visszamentem, voltunk ott páran, akinek a szekrényében ezt-azt találtak, de az öreg óvatos volt, mert tudta, hogy mi, mivel jár. Félrehúzott és elmagyarázta. Akkor nem nagyon fogtam föl, csak most utólag. Véletleneknek köszönhetően haltak meg, vagy maradtak életben emberek. Másnap hazautaztam Pacsára. Ez elég bonyolult volt. Akkor a vonatok még nem jártak menetrend szerint. Néhányan összeszedelőzködtünk, és szorongva, lépcsőn lógva, már nem tudom hogyan, csomagot nem is vittem magammal, eljutottunk Kanizsáig. November 12. körül érkeztem Pacsára. Nagyanyám nagyon aggódott értem. November közepe táján vagy talán már a végén, több alkalommal is megszállták a falut a pufajkások. Ez egészen biztos, mert két este nálunk vacsoráztak.

– Hogyhogy nálatok?

– Úgy, hogy bementek a házakba, és két alkalommal a nagyanyámnál vacsoráztak. Már nem emlékszem hogyan történt, tény, hogy nagyokat röhögtek… Hangoskodtak, ittak, ettek… Nem tudom, hogy fizettek-e, azt tudom, hogy az egyik megkérdezte, én mit csinálok otthon? Mondtam neki, a főiskolán nincs tanítás, azért vagyok a faluban.

– Mit csináltak ezek a faluban?

– Nem tudom, a nagyanyám titokzatoskodott, küldözgetett be a szobába, mert féltett. Nyilván valamit hallott.

– Miért nem disszidáltál, amikor ezrével hagyták el az országot az emberek?

– Az az igazság, hogy én is el akartam hagyni az országot. December elején összefutottam azokkal a fiúkkal, akik Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jártak. December 6. és 7-e körül félig-meddig vonaton lógva, majdnem a vonat tetején, Pestre jöttünk, s velük a Ménesi úti diákotthonban aludtam két éjszaka. Akkor bejártam a szétlőtt várost, két egész napon át csak járkáltunk, gyertyákat gyújtottunk a sírokra és égettük a Népszabadságot. Húszasával, harmincasával vettük az újságot és elégettük.

– Gyertyákat gyújtottatok a sírokra?

– Az elesettek sírjaira a tereken. Nagyon soknak ott volt a fényképe. Fiatal fiúk voltak. Mészáros Feri barátommal jártuk a várost, ő jobban ismerte Pestet, mint én. Amikor visszamentünk Pacsára, néhány korábbi barátom, akikkel együtt jártam Kanizsán iskolába, mondták, hogy el akarnak menni Nyugatra. Megállapodtunk, hogy melyik napon indulunk, közben kiderült, hogy ketten már az előző napon elutaztak. Egyikük most Dél-Amerikában van, a másikról azóta sem hallottam. Maradtunk hárman, és újabb időpontot beszéltünk meg. Jugoszlávián át akartunk menni Nyugatra. Nem tudom miért, de a megbeszélt időpontban csak egyedül én voltam a nagykanizsai állomáson. Sokáig vártam, de nem jött senki. Visszamentem Pacsára. Tulajdonképpen ezen múlott minden.

– Mikor és hol tartóztattak le másodszor? Pacsán vagy a pécsi kollégiumban?

– Március elején visszamentem a diákotthonba. A rádióból értesültünk, hogy folytatódik a tanítás. Még vizsgáink is voltak hátra. Néhány írásbeli és szóbeli, de akadt tanár, aki egyszerűen csak beírta a jegyet. A főiskolán a szobában kialakult egy kis társaság, festettek, rajzoltak, verseket írtak. Négyen-öten állandóan együtt jártunk. Később kiderült, hogy az első naptól kezdve figyeltek bennünket, de mi nem vettük észre. A színház utcájában volt egy kis étterem, a végén, bal felől. Az antikvárium is a közelében volt. Ott jöttünk össze délutánonként és este, beszélgetni. És ott figyeltek bennünket a nyomozók. A letartóztatás engem nagyon váratlanul ért. Március 10-én, kora reggel, úgy körülbelül hat óra után a közös, nagy mosdóhelyiségben, ahol egymás mellett sorakoznak a vízcsapok, klottgatyában álltam és éppen fogat mostam. Egyszer csak megjelent két civil és engem szólítottak. Fogkefével a kezemben álltam, de mondták, hogy azonnal induljak. Bementünk a hálóterembe, akkor oda már senki mást nem engedtek be, fölszólítottak, mutassam meg az ágyamat és az éjjeliszekrényemet. Összepakolták a könyveimet, írógépemet, írásaimat, minden holmimat. Közben felöltöztem és levezettek az udvarra. A porta mellett egy autó állt, benne ült a harmadik emberük. Civilek voltak valamennyien. Amikor engem a lépcsőn karonfogva húztak-vittek lefelé, lejátszódott egy jelenet, amit sosem felejtek el. Baksa Péter utánunk kiabált: „Dénes, azért nagyon jó volt az a vers! Volt olyan jó, mint a Talpra magyar!” Erre az egyik civil visszafordult és azt mondta: „Ha még egy szót szól, kiverem mind a harminckét fogát!” Erre Péter, aki fent a lépcső karfáján könyökölt huszonöt vagy harminc fiúval együtt, azt mondta: „Nekem csak huszonnyolc van!” Erre kitört a nevetés, de addigra már ott csüngtek-lógtak a karfán talán ötvenen is. Erre az ávósok már nem mertek szólni semmit, lecibáltak a lépcsőn, belöktek az autóba és elvittek. Ugyanabba az ÁVH-központba szállítottak, ahol korábban a küldöttség tagjaként a parancsnoknál jártam. Ott körülbelül két hétig egyedül voltam egy cellában. Két alkalommal ugyan betettek hozzám ilyen embert… De aztán…

– Vamzert?

– Nem tudom, az egyik túl lükének látszott, attól inkább én akartam kérdezni, de semmire sem válaszolt, meg volt ijedve.

– Csak téged tartóztattak le a főiskolán?

– Akkor csak egyedül engem vittek el. Az autóban is egyedül ültem. Furcsa volt az egész. Később kiderült, hogy letartóztattak még három fiút, velük már csak a megyei börtönben találkoztam. Tavasszal, amikor 57-ben visszamentünk a főiskolára, lengyel kabátokat osztottak. Én is kaptam egy hosszú, majdnem bokáig érő lengyel nagykabátot. Szerencsémre, mert a börtönben, és később az internálótáborban fél évig ez volt az egyetlen takaróm és mindenem.

– Milyen volt a cella?

– A cellában ugye fapriccs van, teljesen sima, kemény fapriccs, ablak nem volt, a mennyezeten egy kis rács mögött éjjel-nappal égett egy tízes villanykörte. Minden nap legalább egyszer kihallgattak. Ez tizenkét, de lehet, hogy tizenhat napig tartott, nem tudom pontosan. Március 15. előtt tartóztattak le, és akkor keletkezett az országos jelszó, hogy MÚK, tehát Márciusban Újra Kezdjük. A börtönőrök azzal szórakoztak, hogy időnként bejöttek a cellába és a pofámba ordították: „MÚK! MÚK! MÚK!” Nagyon műveletlen, primitív emberekre emlékszem. Kimenni természetesen nem lehetett, leülni nem lehetett, mert állandóan benéztek a cirklin. Álltam a falnál, vagy a priccs mellett abban a sápadt fényben, és nem tudtam, hogy mi történik velem. Gondold el, akkor még csak tizenkilenc éves voltam. Ha az embernek ki kellett menni a vécére, akkor kopogott, rúgta az ajtót. Vagy kiengedték, vagy nem. Néha heccből megcsinálták, hogy nem engedtek ki. Írtam egy könyvet Mondd a falnak címmel, szegény Fazekas Laci szerkesztette. Ebből kihagytak nyolc-tíz oldalt, de muszáj volt kihagyni. A cellában jöttem rá, hogy milyen érdekes az akusztika, mert ha az ajtónak háttal a falnak fordulva mondok valamit, az nem a szemben lévő cellában hallatszik, hanem oldalt, mögöttem. Eltelt néhány nap, mire kialakult a kopogtatás, szövegek mentek, így nagyjából már tudtam, hogy valamelyik cellában ismerősöm is van. Ha vécére kísértek, és éppen akkor vittek valakit kihallgatásra, azonnal a falhoz nyomtak, de villanásnyira így is megpillantottam egy-két főiskolás fiút. Ebédosztásnál néhány pillanatra nyitva maradtak az ajtók, s ha akkor egy ismerős kinézett, véletlenül láthattam.

– Fizikai kényszert nem alkalmaztak ellened?

– Nem, engem nem bántottak. Elvették a nadrágszíjat, cipőfűzőt, természetes. Levetkőztettek meztelenre, hogy megnézzék, nem rejtegetek-e valamit. Ez önmagában is annyira megalázó, hogy nem is gondoltam volna. Engem egy Kispál nevezetű hadnagy vallatott, ő mindjárt az első napokban be akart szervezni. Adott egy papírt és azt mondta, ha azt aláírom, akkor azonnal kiengednek, velem nem foglalkoznak tovább. Meg sem néztem, mi van a papíron, csak fölálltam az irodájában. Nem tudom, az én arcomon mi volt, de láttam, hogy elsápadt. Fölállt, hátratolta a széket és azt mondta: „Hát jó, akkor ezzel nem foglalkozunk.” Tettlegesen nem bántottak, de ez a hadnagy állandóan üvöltözött, ordítozott velem.

– Meddig tartott a kihallgatás?

– Körülbelül két hét után fölkerültünk a pécsi börtönbe. Egy nagyobb helyiségben húszan-huszonöten voltunk együtt. Kiderült, hogy a főiskoláról még ott van Magyar Laci, Répánszki Endre, Hajdú Laci, akit később hoztak be, mert feljelentette a KISZ-titkár. Akkor alakult a KISZ, és Hajdú Laci, mivel vegyész volt, a KISZ-titkár ágyába valamilyen robbanóport hintett. Kirobbantotta az ágyából, így került oda. Még egy első évfolyamos volt, ma már nem emlékszem a nevére. Itt ismerkedtem meg a küblivel, ami egy rozsdás vödör volt és egy seprűnyelet tettünk rajt keresztbe, így végeztük a dolgunkat. Nagyon közel, egymás előtt, hát ez borzasztó volt. A jogi egyetemről és az orvosiról is hoztak oda fiúkat, és bemutatkoztunk egymásnak, hogy ki kicsoda, miért van ott. Nagy élmény volt a számomra, amikor bejött Klenc Tibor és elmondta, hogy azért tartóztatták le, mert huszonhétszer elszavalta Kiss Dénes versét. Bemutatkoztam, hogy én meg a Kiss Dénes vagyok. Úgy tudom, Tibor elvégezte a jogi egyetemet, remélem él és egészséges. Nem találkoztunk azóta. Körülbelül egy hónapig voltunk a pécsi börtönben, és a leltárba vett pénzünkből kiegészítésül lehetett például cukrot vásárolni. Nekem is volt nyolcvan vagy száz forintom letétben, jött a börtönőr, egy nagyon kedves, idős bácsi, és fölírta, hogy ki mit kér. Nekem is hozott kockacukrot. Az egyik fiatal gyerektől megkérdezte: „Hát maga fiam, miért van itt?” – „Rám fogták, hogy a Mecsekben agyonlőttem egy oroszt.” – Erre az öreg börtönőr újra megszólalt: „Jól tetted fiam, jól tetted.” Csak azért mesélem el, mert ez a börtönőr velünk volt, és amit lehetett, megtett értünk. De jellemző az állapotokra.

– Mikor vittek el Kistarcsára?

– Valamikor május elején beoltottak bennünket, én közben már megfáztam, lázas betegen lézengtem. Azóta tudom, hogy penicillinérzékeny vagyok, mert kaptam egy penicillint, s mindenemet kiverte. Ilyen betegen, penicillinkiütésekkel szólítottak engem is. Bilincset raktak ránk, föltettek egy ponyvás teherautóra és vittek valahová. A teherautó platóján ültünk, a lehúzott ponyva miatt nem láttunk semmit. Nagyon rossz nap volt.

– Korábban téged nem bilincseltek meg?

– De igen, amikor elfogtak a diákotthonban. Igen, igen, és akkor is, amikor az ÁVH épületéből átvittek a megyei börtönbe.

– Őrök ültek ezen a teherautón?

– Ültek fönt őrök is, de azért egy-két szót halkan válthattunk egymással. Volt velünk egy orvostanhallgató lány is, valamilyen Emerenciának hívták. Mesélte, hogy vele erőszakoskodtak vallatás közben, de ő kiabált és tudta, hogy hová kell rúgni. Péterfi Zolit is megverték valamiért, Kistarcsán viccelődtünk vele, hogy az ávósok kinyomozták a fogát. Nem egyformák voltak a kihallgatók, a smasszerek és a börtönőrök sem. Nagyon rossz nap volt, nagy nehezen megérkeztünk, és amikor leszálltunk a teherautóról, láttuk, hogy téglakerítés van, fölötte drótkerítés, őrtornyok. Nem tudtuk, hogy Kistarcsán vagyunk. Arccal a falhoz állítottak bennünket, a bilincset levették, a kezet hátra lehetett tenni. Nagyon elzsibbadtunk, állni is alig tudtunk. Mellettem egy negyvenöt év körüli tanácselnök állt, és egyszer csak összerogyott. A falon míniumfestéknyomok voltak, és ő azt hitte, hogy vér. Azt hitte, hátulról agyonlőnek bennünket, és félelmében elájult. A B épület első emeletére kerültünk, két-háromszázan voltunk egy helyiségben. A vaságyakból egymás fölött kettő volt, egy ágyon hárman aludtunk. A főházi meg az alházi, akiket gyilkosságért ítéltek el, irtózatos trágár módon beszéltek és humorizáltak velünk, mint „értelmiséggel”. Közönséges gyilkosokat rendeltek fölénk, ezek az udvaron szabadon jártak-keltek. Minden szobában volt egy kijelölt szobagazda. Amikor áttelepítettek bennünket a másik épületbe, megismerkedtem Csurka Pistával. Naponta egyszer sétálni vittek bennünket, ahogy az elő van írva, szögesdrót, őrtornyok golyószórókkal. Nagyon sokszor, különösen az első időszakban, kitoltak velünk. Ennyi embernek egyetlen vécé volt a terem végében, az is falak nélkül, teljesen szabadon, és egy vízcsap. Egész nap sorban álltunk a vécénél és a vízcsapnál.

– Ebben a teremben volt a Csurka is?

– Itt volt a Csurka is. Ha mindenki leszállt az ágyról, akkor egymást szorítva álltunk, olyan zsúfoltan, hogy egy ember sem fért el mellettünk. Gondold el, körülbelül háromszázan egy ilyen szobában! De az az érdekes, hogy nagyon jó társaság volt, nyolc-tíz egyetemi tanár, főiskolai és középiskolai tanárok legalább harmincan, tanácselnökök, egyetemisták és újságírók. Nyáron el lehetett menni egy hónapra dolgozni. Nem tudom, hogy én miért nem mentem el, valószínűleg előbb kellett jelentkezni. Csurka és egy csomóan elmentek, és augusztus végén vagy szeptember elején jöttek vissza.

– Mi volt ez, vizsgálati fogság, a vádirat előkészítése, vagy mi?

– Talán négy-öt hónapig voltam Kistarcsán, és csak egyszer vittek el kihallgatásra. Úgy látszik, semmi újat nem tudtak összeszedni ellenem, ami elég lett volna egy ítélethez. A versem megjelenése volt a főbűnöm. Egy fiatal nyomozó mondogatta ott nekem, hogy „maga is a mi kutyánk kölyke”.

– Erőszakot itt sem alkalmaztak ellened?

– Nem bántottak, csak a körülmények voltak megalázóak. A szalmazsákból szállt a por, ha megütötted. Büdös volt, gondold el, több mint fél évig ugyanabban a ruhában voltunk, mondjuk talán kétszer cseréltem fehérneműt. És háromszáz emberre egy vízcsap. Szappanunk nem volt, örültem, ha valahogyan a csajkát ki tudtam mosni. Csak kanalat adtak, villát nem. Az alumíniumkanalakat a vaságyakon megélesítettük, ha mégis kellett valamit vágni. Hárman aludtunk egy ágyon, és mindvégig ez a szerencsétlen lengyel nagykabát volt a takaróm. Előfordult, hogy rám üvöltöttek. Havonta egy kiló élelmet és egy kiló tiszta ruhát lehetett beküldeni. Szegény nagyanyám az ingem zsebébe beletett egy levelet, de én nem vettem észre, és amikor a csomagokat szedték össze egy papírdobozba, leadtam az inget. Egyszer csak jöttek értem és annyira ordítottak, hogy azt hittem, megvernek. Megtalálták a levelet és vallattak, hogy milyen levelezést folytatok. Aztán kiderült, hogy szegény, öreg nagyanyám írt egy kis cetlit, de én észre sem vettem az ing zsebében, úgy adtam vissza. Aztán látták ők is, hogy ez csak egy öregasszony írása. Egy másik alkalommal az összes ágyat fejre kellett állítani, talpával fölfelé, és mindenkinek levetkőzni meztelenre. Nekem volt egy kis ceruzám, amivel verseket írtam vécépapírra. Ezt a kis másfél centis ceruzát betettem a fogam mögé, így mindvégig megmaradt.

– Ez volt a hipis, kerestek valamit?

– Úgy tettek, mintha keresnének valamit, de ez inkább csak szórakozás volt a számukra.

– Beletörődtél ebbe a rabságba, vagy reménykedtél valamiben?

– Végig bizonytalanságban éltünk. Nedejkov Milán ellen, akivel a pécsi börtönben ismerkedtem meg, ő is főiskolás volt, még akkor is szedték össze a terhelő adatokat, amikor én már Pesten a Könnyűfémműben dolgoztam. Kaptam egy idézést, s el kellett mennem Pécsre. Milán ellen próbáltak pert összehozni, én voltam az egyik fő tanú, de fölmentették. Teljes bizonytalanságban éltünk. Innen-onnan jöttek mindenféle hírek, egymást vigasztaltuk meg ijesztgettük. Voltak, akiket kiengedtek, másokat visszahoztak, állandóan élt a remény, hogy kijutunk innen, de aztán olyan hírek érkeztek, hogy szigorítások következnek. Ítéletekkel. Naponta változott a helyzet, háromszáz ember találgatta egy teremben, hogy mi lesz vele? Ilyen körülmények között nincs saját gondolatod.

– Amikor megismertelek, te ejtőernyős voltál, vitorlázógépet vezettél, kiugrottál a gimnázium első emeletéről és semmi bajod sem lett. Nem gondoltál arra, hogy megszöksz az internálótáborból?

– Szökni nem akartam. Gondolom, hogy egy év, vagy hosszabb idő után ezt is fontolóra veszi az ember, de itt még mindig volt valami remény, legalábbis mi azt gondoltuk, nem létezik, hogy velünk olyan nagyon elbánjanak. Az idősebbek is biztatgattak bennünket, és szerettek minket, mert fiatalok voltunk. A háromszáz emberből húszan-huszonöten voltunk egészen fiatalok.

– Milyen volt az étkezés?

– Majdnem minden másnap sárgaborsót kaptunk. De nem borsó alakban, hanem kásaformában. Tele volt kaviccsal. Evés közben köpködtük ki a kavicsokat. Előfordult, hogy húsz kavicsot találtam a csajkában. De nem volt rossz. A nagyon barna kenyér sem. Én híztam a börtönben. Talán a kevés mozgás miatt.

– Főleg, mert előtte éheztél.

– Előtte sokat éheztem, ez biztos.

– Hány verset írtál a fogságban?

– Két-három verset írtam, de nagyon sok verset leírtam emlékezetből. Magam is megdöbbentem, amikor kiderült, hogy száz verset tudok emlékezetből. Ady, Petőfi, Kosztolányi Dezső, József Attila, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Vajda János versei sorra előjöttek az emlékezetemből. Rimbaud-tól is tudtam verseket. Rabságom alatt tanultam meg bridzselni a tanároktól. A cipőm orrán volt egy éles spiccvas, azt lefeszegettem és fölvágtuk vele a dobozokat, abból készítettünk kártyát.

– A börtön a legtöbb embert megváltoztatja. Tizenkilenc évesen bekerülni kemény dolog. Mi történt veled, megváltoztál?

– Akkor tizenkilenc-húsz éves voltam, alakulóban volt a lélek és a személyiség. Ekkor érték komoly sérülések, ráadásul amúgy is érzékeny ember voltam, no meg indulatos. Végig éreztették velem, hogy bármikor megverhetnek, üvölthetnek, megalázhatnak. Voltak ott idős emberek, akik elsírták magukat a megszégyenítésektől. Ez megmarad az emberben, ezt nem törölheti ki semmi.

– Gyűlölet vagy bosszú érzése támadt benned? Vagy féltél tőlük?

– Volt bennem félelem, de nem mutattam. Összeszorítottam a fogamat és hallgattam. Dac volt bennem, mert két hétig magánzárkában tartottak. Elhatároztam, hogy nem beszélek. Ráadásul minden érdekelte őket, kinek volt fegyvere, ki mit csinált a katonai tanszéken, ki mit szervezett, emiatt is úgy éreztem, jobb ha hallgatok, egy szót sem szabad szólni. Gyűlölet helyett inkább szomorúságot éreztem. Úgy gondoltam, hogy vége az életemnek. Nagyon szégyelltem magam szegény nagyanyám előtt, aki bízott benne, hogy lesz belőlem valaki. Elmentem főiskolásnak, és hazamegyek, mint börtöntöltelék. A falusi emberek nem mindig értették, hogy politikai fogolynak lenni más.

– Be tudtál illeszkedni a börtönviszonyok közé?

– Rettenetes volt. Itt a szerkesztőségben külön poharam van, elzárom a fiókba. Az ottani körülmények miatt nem ettem napokig. Volt ott egy tanító, aki a Horthy hadseregben főhadnagy volt vagy százados, később a Sára-filmben is szerepelt. 56-ban ki sem ment az utcára, mégis letartóztatták. Ő biztatott nagyon, hogy enni kell. A sajátjából is félretett nekem jobb falatokat.

– Mégis, mi volt a legelviselhetetlenebb? Az összezártság, vagy a reménytelenség?

– A félelem és a bizonytalanság, amiben tartottak. Utólag rövid időnek tűnik ez az internálás, de akkor nem lehetett látni a végét. Időnként kiszólítottak négy-öt embert és elvitték. Ezeket bíróság elé állították és elítélték. Mi is vártuk, hogy majdcsak szólítanak, engem, mást, valakit, és akkor megyünk a bíróság elé. Ha elítélnek, az ember már tudja, hogy mire számítson. Ennyit és ennyit ült már, ennyi még vissza van, akkor szabadul. A mi büntetésünk a négy- meg a tízéves börtönökhöz képest nem volt hosszú, de nem látszott a vége. Mert az internálást állandóan meg lehetett hosszabbítani.

– Beszélő volt Kistarcsán?

– Az utolsó három hónapban már igen. Énhozzám soha nem jött senki, mert nagyanyám nem tudott eljönni szegény. De egyszer egy Székely Gyuri nevű fiú, akit nem ismertem korábban, meglátogatott. Hívtak beszélőre, és ott állt ez a főiskolás fiú. Írt a nagyanyámnak, és így tudta meg, hogy engem nem látogat senki. Nagyanyám elküldte neki a belépési céduláját.

– Miután a forradalom elbukott, gondoltál az ország és a saját jövődre?

– Nagyon szomorú voltam, mélyen érintett a dolog. Félig-meddig letargikus állapotba kerültem, aztán 58-ban jött az idegösszeomlás is. Háromnegyed évig voltam a Hárshegyen, még a zárt osztályon is néhány napig. Akkor jött ki rajtam az egész. Teljesen értelmetlennek látszott az élet. Ha tanár nem, akkor mi leszek? Mi lesz velem? Nem tudtam elképzelni. Bent azt mondták, hogy ez a fogság nem jelent büntetett előéletet. De mindannyiunkat lefényképeztek, szembe, oldalt, számmal, ahogy ez szokás, ujjlenyomatokat vettek. Később, amikor 62-ben a fiatal írókat Rómába elvitték, félig ingyen, félig saját pénzen, majdnem lemaradtam az utazásról. Kiderült, ahogy aztán a finnországi ügyem kapcsán is, hogy nagyon is nyoma van ennek az internálásnak. Mindenhova jött utánam a papír, a Népszavához is.

– Mikor és milyen körülmények között szabadultál?

– 1957. szeptember végén bekiáltottak öt-hat nevet és még annyit, hogy „Teljes cuccal!” Ilyenkor nem lehetett tudni, hogy kihallgatásra, bíróságra, tárgyalásra vagy Tökölre visznek. Már tudtuk, hogy máshol is vannak internálótáborok. Fogtam a papírdobozomat, amiben egy kis maradék kenyér volt, egy ing, egy alsónadrág és más semmi. Hajdú Lacival együtt szólítottak bennünket, ő pesti fiú volt. Akkor közölték, hogy elengednek. Ezt a fogságot nem kell beírni az életrajzunkba, nem számít büntetésnek. Visszaadták a cipőfűzőt, nadrágszíjat. Öten vagy hatan szabadultunk együtt, szép napsütéses idő volt. Aránylag rövid időt töltöttünk bent, de nagyon hosszúnak tűnt. Úgy éreztem, mintha egy darabig nem éltem volna. Furcsa volt, hogy kint emberek jönnek-mennek, nyitva vannak a boltok, csomagokat cipelnek. Fölszálltunk a HÉV-re és bejöttünk Pestre. Elmentem a barátom szüleihez és ott aludtam. A barátommal lementünk egy kicsit Pacsára pihenni.

– Mi történt aztán, mit csináltál?

– Elmentem Pécsre, hogy visszakapjam a könyveimet, az új bőr aktatáskámat, a kézirataimat és az írógépemet. Kiderült, hogy az írógép meg a táska nincs is leltárban. Mondtam, hogy Kispál vallatott. Odavezettek hozzá, kiderült, hogy a lakásán volt az írógépem. Az írógépet visszakaptam, a táskámat nem. A személyi igazolványomért Zalaegerszegre kellett utaznom. Ott egy fiatal rendőrtisztnő azt tanácsolta, hogy ne maradjak Pacsán, a szülőfalumban, mert akkor rendőri felügyelet alá vonnak. Tűnjek el inkább Budapesten. Budapesten aztán elkezdődött a kálváriám. Egy tucat üzemet jártunk végig, kisüzemet, nagyüzemet, amit csak akarsz. Még segédmunkásnak se vettek föl bennünket. Végül a Kén utcában kaptunk munkát, ahol a DDT port csináltuk három műszakban. De csak csutorával lehetett dolgozni, hogy be ne szippantsuk a port. Orron nem szabadott lélegezni. Ezt nem tudtuk megszokni. Laci barátom az ötödik napon klórt szippantott, és mentők vitték el. Én is összesen csak három hétig dolgoztam ott, szörnyű hely volt. Hegyekben álltak az állatcsontok, és teljesen megbüdösödtem, az emberek elhúzódtak mellőlem a villamoson. Utána nagyon nehezen, a kőbányai Könnyűfémműben kaptam munkát. Negyed ötkor keltem, hogy hatra kiérjek oda. A hengerdében dolgoztam, lángok közül jött ki a fém, elkaptuk a vasat, végighúztuk a görgőn, megfordítottuk és akkor visszamentünk vele. Állati meleg volt. Egy alkalommal rám esett egy darukötél, négy kapoccsal fogták össze a fejemet. Egy évig dolgoztam ott. Utána jött az idegösszeomlás.

– Hogyan sikerült az irodalomban helyet kapnod?

– Nagyon sokáig tartott, de szerencsém volt. Valamikor 58 tavaszán vagy nyarán verseket vittem az Élet és Irodalomnak. Györe el is fogadta a verseket, de múltak a hetek, és nem közölték. A Széchényi Könyvtárban aztán véletlenül összetalálkoztunk és Györe azt mondta, nem közlik, mert elhallgattam, hogy Kistarcsán voltam. Végül Bölönihez kerültek a verseim, és hármasban leültünk beszélgetni. Bevittem neki az újságot, amiben az 56-os versem megjelent. Nagyon sovány voltam, még akkor is a lengyel kabát volt rajtam. Bölöni meghallgatott, és a Györe a tanú rá, hogy a következőket mondta: „Csak nem gondolja fiatalember, hogy amit a sok öreg, rossz politikus elrontott, azt majd magukon verjük le?” – Mindjárt kiválasztott egy versemet és a következő számban lehozta. Megkérdezte, hogy mit csinálok, mennyi a keresetem. Akkor ezen a hengersoron dolgoztam és 6-700 forintot kerestem havonta. – „Maga rosszul néz ki” – mondta. – „Kérem, adjon be egy kérelmet az Irodalmi Alap igazgatójához, hogy magának folyósítsanak segélyt.” Kérdeztem, hogy ki az igazgató, azt mondta: „Én vagyok.” Az első segélyt, 300 forintot ott azonnal kifizetett a zsebéből. Amíg Bölöni élt, a segélyezésemet legalább négyszer meghosszabbította. Igaz, hogy közben betegállományba kerültem ideg-összeroppanással. Amikor a húgom Pestre jött és elment egy gyárba munkásnak, Bölönihez őt is el kellett vinni, mert kíváncsi volt rá, hogy milyen ember.

– Van még egy utolsó kérdésem. Magyarország új szituációjában bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Rövid távon nagyon-nagyon kételkedő vagyok. Hosszabb távon talán kialakul valami. A fiamat munkanélküliség fenyegeti, megszűnik a könyvtár, ahol dolgozik. Sorra szűnnek meg a könyvtárak. Levelezőn végzi a főiskolát, de ugye nagyothalló, így behatárolt, hogy mi lehet belőle. – Ami az országban most történik, kicsit a szülés állapota, ami jajgatással és vérrel megy végbe. Azt gondolom, hogy itt most egy csomó hamis dolog is a világra szabadul, miránk is. Legfontosabbnak azt tartom, hogy a társadalom számára meg kell fogalmazni egy új tízparancsolatot. Le kell írni, hogy mit tartunk értéknek. Az íróknak, gondolkodóknak valamilyen ajánlást kell adni a társadalom számára. Hosszabb távon abban reménykedem, hogy majd valamilyen Egyesült Európa körvonalai bontakoznak ki.

 

„… a régi hárfást senki sem hívatja: a csinnadrattának van ma divatja” – írta a IX. században Po Csü-Ji. Nálunk, újabban egy-egy régi, jó hallású és biztos kezű hárfást is megszólítanak. Kiss Dénest a Magyar Néppárt független képviselőnek jelölte.

 

Álmaimban még rab voltam – Kunszabó Ferenc

 

A jelenetet legegyszerűbben talán a heraldika nyelvezetét használva írhatom le: A kettéosztott címer zöld udvarában, aranysárga téren közvitéz áll, jobb kezével kivont kardot tart maga elé. Beszélgetésünk elején Kunszabó Ferenc egy régi tiszti kardot emelt ki az íróasztala mögül, s miközben kihúzta hüvelyéből, az eredetét magyarázta:

– A bátori tanítóm, Samu Lajos tartalékos tiszt volt. Amikor érezte, hogy közeledik a vég, a kardját nekem ajándékozta. Nézd meg, hogy ez micsoda acél! Ezt még Csepelen kovácsolták.

Kunszabó áll előttem, mint egy címerben, és a meztelen kardot kör alakúra hajtja.

– Amikor 55-ben tisztté avattak – folytatja –, a díszelgésre kiosztott kardot meg akartam hajlítani, de azonnal kettétörött.

„Akárcsak Kunszabó pályája” – gondolom magamban, mert az író, aki 15 könyvet írt, köztük olyan sikereset is, mint a Jászföld és a Széchenyi, sok mindent elkezdett és kényszerűségből abbahagyott. Eredeti szakmája szerint lakatos volt, de szakérettségivel egyetemre került, majd a megalakult Lenin Intézetbe, ahol későbbi nagy írókkal és jelentős hatalmú politikusokkal tanult együtt. De negyedéves korában állítólagos „jobboldali elhajlása” miatt kizárták az egyetemről. Újra fizikai munkás lett, majd a XX. Kongresszus reményeket keltő, megenyhült légkörében újságíró. Szerencsétlenségére, vagy a sors kikerülhetetlen öntörvényei miatt 1956 áprilisában a Somogyi Néplaphoz helyezték, Kaposvárra. A forradalom napjaiban főszerkesztővé választották, így a helyi események középpontjába került. November 4-e után letartóztatták, és tízévi börtönbüntetésre ítélték, amiből több mint öt évet leült.

A kard társaságában Kunszabó íróasztala mögött egy elefántcsontfejes, fekete bot is lakik, amit valószínűleg Petőfi Sándor is megérintett, mivel a bot azé az orvosé volt, aki Petrovicsékhoz járt, Hruz Máriát kezelni. A botot Illyés Gyula Janics Kálmánnak ajándékozta, hogy a neves orvos rátámaszkodhasson, Janics Kálmán pedig Kunszabónak adta. Az íróasztal felett a falon emlékek, relikviák, családi képek, köztük egy juharfa levél Genfből, Rousseau szigetéről, rovásírással a Himnusz első versszaka, Than Mór Nemzetőr című festményének a reprodukciója, középen feltűnő helyen a Hunnia Kiadó színes emblémája, nagy madár kardot hoz a karmában. A szekrény sarkán Attila bronzszobra, odább rézkarcok, Magyarország régi térképe, Bozóky Mária festménye Crescentiáról, Széchenyi feleségéről. A polcokon sok könyv, s a szőnyegpadlón is egy könyvhegy, az ENSZ különbizottságának jelentése 1956-ról, amit a Hunnia adott ki, s mivel Kunszabó Ferenc a kiadó irodalmi vezetője, átmenetileg a könyveket a dolgozószobájában raktározza.

Leteszi a kardot, leül, kipillant az ablakon át a kertbe.

– Végső soron, mint újságíró és félig-meddig már író, kerültél konfliktushelyzetbe?

– Csak mint újságíró. Ez elsősorban erkölcsi konfliktus volt. Valamikor a háború után én 46–47–48-ban kezdtem elhinni, hogy ha nagyapáink elvesztették az első, apáink a második világháborút, akkor ezzel az eszmével, ha vannak is hibái, igen, ezzel lehetne valamit csinálni. Hittem benne.

– A szocializmusban?

– Természetesen. Nem voltam ezzel egyedül, és nemcsak a kis buta fiatalok és nemcsak Magyarországon hittek benne. De 52 végén, amikor az egyetemről hazalátogattam és édesanyám minden jóval ellátott, visszafelé, már a vonathoz készülődtem, amikor kibökte: „Kisfiam, ha legközelebb jössz, hozzál már két veknit a pesti boltból…” – Húszéves voltam és elgondolkodtam ezen. Nálunk kenyér mindig volt, a szegény embernek is volt, mert elment részesbe aratni. Kenyér volt… Most én hozzak ide Pestről kenyeret? Te jó isten, hát mi van itt? Akkor ugye az ember azt hitte 53 után, Nagy Imre idején, hogy mindez helyrehozható. De 56-ban egymás után sorakoztak fel a tények, és erkölcsi válságba kerültem. Ennek a konkrét megnyilvánulása az volt, hogy a Petőfi Kör mintájára Somogyban megcsináltuk a Zrínyi Kört. Vitákat rendeztünk, például 56 szeptemberében, vagy október elején megrendeztük a Somogyi összegezés vitáját. Ez a cikk a Kortársban jelent meg, Sánta Feri, Lázár Pista, Márkus István és még valaki a téeszesítésekről írtak tanulmányt. Aztán egyszer csak elérkezett 22-e és a diákok felvonultak, majd néhány nap múlva a munkások is. Éreztük, itt nemcsak beszélni kell, hanem cselekedni is. És attól kezdve a dolog visszafordíthatatlanná vált. November 4-e után már csak egy újabb erkölcsi válsággal tagadhattam volna meg azt, amit a forradalom alatt csináltam. Erre a rendőrségen sem voltam hajlandó, mert ugye a letartóztatottnak mindenfélét ígérnek, hogy valljon.

– Ne haragudj, hogy közbeszólok… Ekkor csak beidéztek, vagy már letartóztattak? Mi volt ellened a vád?

– November 4-én kimentem Kaposvárról, megszöktem, bujkáltam. De elkövettem azt a hibát, hogy meglátogattam édesanyámat. Az illegalitás egyik szabálya, hogy a rokonaidat ne látogasd meg, azokkal kapcsolatot ne tarts. Meglátogattam… Este megérkeztem, hajnalban letartóztattak.

– Ez hol történt?

– A Nagygombosi Állami Gazdaságban, hajnalban.

– Hogyan történt? Beszélgettél édesanyáddal, vagy már aludtál?

– Aludtam. Kopogtak az ajtón. Bátyám is otthon volt, Pista bátyám, édesanyám, és régi paraszti szokás szerint egy szobában aludtunk. Kopogtak az ajtón. Édesanyám félt a legjobban, azt mondja, Feri, itt vannak érted. Én nem voltam ebben biztos, de azért, amíg anyám háromszor kiszólt az ajtón, hogy ki az, és hogy késleltesse a dolgot, a kulcsot keresgélte, azalatt én felkaptam magamra valamit és ki akartam lépni az ablakon. Igen ám, de ott is álltak.

– Rendőrök, civilek, munkásőrök?

– Civilek, három civil nyomozó. Kérlek szépen, hoztak magukkal egy tanút az uradalmi pusztáról, aki ott álldogált szegény a sarokban és szégyellte magát. Elnézést kért és megmagyarázta, hogy idehozták tanúnak. Házkutatást tartottak, meg ecet, meg minden. A vécébe bement az egyik, a legugrálósabb természetű, lehajolt, a zsebéből elővette a pisztolyt és azt mondta, hogy onnan húzta elő. Igen, a vécében a vödör mellől. Hol tartsa a szegény ember a pisztolyát, mint a vécében… És akkor engem azonnal letartóztattak.

– Megbilincseltek?

– Nem bilincseltek meg. A parancsnok előreült a Pobjedában a sofőr mellé, a másik kettő pedig közrefogott engem a hátsó ülésen. Bevittek a hatvani kapitányságra. Ott aludhattam volna, ha tudok. Reggelit adtak és ebédet. Estefelé megérkeztek értem Kaposvárról. Beültettek egy másik Pobjedába, és azok már megbilincseltek. Végig a kezemen volt. Hatvanban és később Somogyban a lakott helyeken le kellett hajolnom, mert azt gondolták, hogy mint fő-fő „ellenforradalmárt” felismernek a falukban. Megfogtak és lenyomtak. Február 3-án reggel értünk Kaposvárra.

– Betettek egy cellába, vagy rögtön elkezdtek vallatni?

– A volt megyei ÁVO-ra vittek be, a cellarészlegbe. Felvették az adataimat, másnap ujjlenyomatot vettek rólam, lefényképeztek elölről, oldalról. Ezt kifogásoltam, mert borostás voltam. Ez némi mulatságot okozott a fegyőröknek. Három nap múlva aláíratták velem, hogy tudomásul veszem, hogy a megyei ügyészség letartóztatási parancsot adott ki ellenem. Nagyon betartották a papírformákat ellenem. Addigra valahogy összeszedték, hogy mit is kérdezzenek tőlem és elkezdtek vallatni.

– A kihallgatásod meddig tartott?

– Tíz hétig.

– Tíz hétig? És ez csak kihallgatás volt, vagy fizikai kényszert is alkalmaztak?

– Természetesen az is volt. Ennyire azért a szabályokat…

– Végül a vádiratban mi szerepelt?

– A Büntető Határozatok Összessége I/1. a) pontja alapján vádoltak. Így nézzél rám, a legelső vádpontot alkalmazták ellenem, ami akkor létezett: A népköztársaság megdöntésére irányuló nagyhatású szervezkedés vezetése. Na, ez így némely bírói és ügyészi beállítás kategóriájába tartozik. Hogy mi ott Kaposváron a Magyar Népköztársaságot meg tudtuk volna dönteni? Nem, hát ezt azért nem.

– Mi volt a corpus delicti? Az írásaid, vagy a vécében „talált” pisztoly?

– Nem, a pisztoly csak arra kellett, hogy valamilyen címen letartóztassanak anyám lakásán. Soha többet nem került szóba. Cikkeket akkor nem volt az embernek ideje írni. A felszólalásaim, beszédeim és a forradalom alatti tetteim miatt vádoltak. A Somogyi összegezés vitájában én már a sokadik felszólaló voltam október 19-én. Divatja volt a hatásos felszólalásoknak. Nekem már csak az urán és az alumínium maradt. Azt mondtam, hogy számoljon el az ország vezetése az uránium és az alumíniumkincsről. Felelősségrevonást javasoltam, vérengzés nélkül, a magyar nép méltóságára hivatkozva. Akkor nézd, 25-én vagy 26-án volt a munkások első felvonulása, akkor azt valamiképpen én vezettem. Szóval mindig oda kerültem, ahová nem kellett volna. – Kérlek szépen, itt van a nemrég indult Somogyország nevű hetilap… Független természetesen, független, tudod? Itt közölnek hat képet Kaposvár 56-os eseményeiről. Ötön rajta vagyok… Nézd, itt a szónok előtt vagyok… Ezen itt állok, látod? Ez itt Petőfi Sándor szobra, kérlek szépen itt is itt vagyok.

– Ezek belügyi fotók, vagy magánfotók?

– Nem mondta meg a szerkesztőség, hogy honnan szerezte. És ezen, nézd csak, krisztusi pózban, ahogy csendre intem a tömeget…

– Ezek szerint volt ellened anyag bőségesen.

– Ezek a fotók mind ott voltak a bíróságon. El kellett ismernem, hogy én vagyok rajtuk látható. Tehát nézd, itt vezettem ezt a nagygyűlést, ami teljesen szervezetlen volt. Aztán megalakítottuk a Megyei Forradalmi Nemzeti Tanácsot és én a propagandabizottságnak a vezetője lettem. Megválasztottak a megyei lap főszerkesztőjének. A tömeg 28-án vagy 29-én a hadosztályparancsnokság elé vonult, s akkor én is odamentem, hogy megakadályozzam az esetleges vérengzést. Akkor a kiskatonák már fogva tartottak tiszteket, főtiszteket és én rábeszéltem őket, hogy jöjjenek be a börtönbe, mert ott nem lehet semmi bajuk. Bevittük őket. Október 27-én a megyei pártbizottság elé vonult a tömeg, és ki akarták onnan rángatni a funkcionáriusokat. Én azt mondtam nekik, emberek, alakul majd független bíróság, várjuk meg azoknak az ítéletét. De az én tárgyalásomon ez már úgy szerepelt, hogy én vezettem oda a tömeget. De nem én vezettem oda őket, csak odasiettem, hogy a balhét megakadályozzam, ahogy ezt a Forradalmi Nemzeti Tanácsban elhatároztuk. Mi a rendet fönn akartuk tartani Kaposváron, és meg akartuk őrizni a forradalom vívmányait. Élelmet szereztünk, hogy az ellátás zavartalan legyen. Ilyen cselekedetekért ítéltek el.

– Mikor hirdettek ítéletet?

– Első fokon az első ítéletet 57 májusában hozták.

– Végül mennyire ítéltek?

– Első fokon tizenöt évet kaptam. Nevettem. A bíró, aki különben sem volt megelégedve a magaviseletemmel, a tárgyalások szüneteiben kajamegvonással és sötétzárkával sújtott. A börtönben ugyanis már nem vertek. Amikor elkészült a vádirat, a rendőrség átadott az ügyészségnek, és a börtönben már nem vertek, ezt meg kell mondani. Ez a bíró egyébként egy senki volt, egy nímand. Megkérdezte, hogy mit nevetek? – „Majd együtt leüljük, bíró úr” – mondtam neki. – Hát egy 25 éves gyerek hogyan viselkedjen, amikor tizenöt évre ítélik? – Aztán a jogerős ítélet itt fent volt a Fő utcában a Népbíróság különtanácsa, vagyis a vésztörvényszék előtt. De lent annyira eltúlozták ellenem a vádakat, hogy itt levették tíz évre. Lent féltem, mert azt mondták, sok minden beállítás kérdése csak, és visszavisznek a rendőrségre. Tudtam, hogy itt fönt majd bekerülök a Markóba, vagy a Csillagba, másodfokon ezt sokan csinálták, s akkor előtártam a dolgokat, hogy nem én vezettem a tömeget a pártbizottság elé, hanem odamentem, hogy lecsillapítsam őket, és ne engedjem kihúzgálni az embereket a pártbizottságról. Levették tíz évre. Ha még egy évvel leveszik, akkor visszakerült volna az ügyem első fokra. Egy elég emberséges ügyész képviselte a legfelsőbb ügyészt, egy öregember, megvolt már hatvanéves. Odajött hozzám az ítélethirdetés után és azt mondta, ha még egy évet levettek volna, visszavinnének újra Kaposvárra. Ugye nem akarja? Mondtam neki, hogy nem.

– Tíz év? És akkor ezt hol kellett letöltened? Vácon, vagy itt valamelyik nagy börtönben?

– Több helyen, részt vettünk az ismerd meg hazádat Kádár-féle mozgalomban. A kaposvári megyei börtönből, valamikor 57 nyarán vittek el a Gyűjtőbe. Most már meg nem mondom pontosan mikor, hová, de talán 58-ban vittek Vácra. De mi nagyidősök nem dolgoztunk még 58-ban sem, mert magánzárkában voltunk. Egyszemélyes magánzárkában nyolcan-tízen. Olyan magánzárkában, hogy ha a két kezedet kinyújtottad, akkor átérted a zárkát. Aztán egyszer csak 58 nyarán, emlékszem nagyon meleg volt, kiszólítottak a zárkából, harmadmagammal egy rabomobilba raktak és visszavittek a Gyűjtőbe. Engem bevittek a kis fogházba, de a másik kettőt nem. Csak engem. Ott elvettek mindent, a gombokat, a bakancsfűzőt, még a madzagot is, amivel a rabruhát megkötötte az ember. Betettek egy zárkába, ahol már volt három ember. A következő hat vagy hét napban ezt a három embert egyenként, hajnalban kivitték és kivégezték. És nem volt ítélet… De tudtuk, hogy jogerősen börtönre ítélteket felakasztanak, kivégeznek. Hát ott maradtam egyedül. Ezt most utólag tudom átélni, akkor ült az ember és csak nézett. Reggel cigarettát adtak. A rendes osztályokon nem adtak, ha nem spájzoltál, nem volt. És akkor, egyik hajnalban verik a kutyákat lefelé… Vannak ilyen tolózárak a cellák ajtaján, ezeket kutyáknak hívtuk. Vágják lefelé a kutyákat az ajtómról, bedugják a nagy kulcsot, nyitják. Na, mondom, jönnek értem, de semmi más. Még annyi sem, mint amennyi most a hangomból esetleg kiérzik. – „Istenem, nem tudom miért – gondoltam –, de mennem kell.” Előrevittek a kisasztalhoz és rám ordítanak: Neve, száma, anyja neve? Öthetvenegy öttizenegy volt a rabszámom, soha nem felejtem el, pedig fel sem írtam. Az őrmester mellett egy civil állt. Felnéz a civilre és kérdi: „Hogy a picsába került ez ide?” – Meglehetősen transzba estem. Aztán tőlem kérdeztek valamit. – „Igen kérem – mondtam –, csak azt nem tudom, hogy engem miért végeznek ki.” – „Na, menjen az isten …” – mondták, aztán egy őr átvezetett a bal kettőbe, és betettek egy zárkába. Soha nem tudtam meg, hogy ez mi volt.

– Gondolom, volt valamilyen amnesztia, mert a tíz évet nem ülted le?

– Az első nagyobb amnesztia, ha nem tévedek, 59. április 4-én volt. Négyéves. Arra jó volt, hogy akiknek mozgott a kalapjuk a szögön, akik már a küblin is kibírják, úgyis letelt az idejük fele, kétharmada, kimentek és lett munkahely. 59. április 4-e után kezdhettem dolgozni.

– Mi volt ott, gombüzem?

– A Gyűjtőben gombüzem, de mindenféle üzemek voltak. Én, mivel lakatos az eredeti szakmám, az autójavító műhelybe kerültem. Ott együtt voltam például Fónay Jenővel, aki most a politikai foglyok képviselője. Ő volt az autójavító műhelyben az él rab, vagy mi. Nagyon rendes volt. Feketén javítottuk a büntetésvégrehajtási tisztek autóit. Akkor már kezdtek autóik lenni, mi 56-ban megcsináltuk nekik, ahogy egymás között beszéltük, hogy autóik legyenek. Onnan tudtuk, hogy fekete munkát végzünk, hogy a Jenő kiosztott közöttünk egy-két csomag cigarettát. Persze ő is úgy kapta. 59-ben vagy 60-ban visszavittek Vácra. Mindig változtak a koncepciók, mint a népgazdasági tervekben, vagy az iskolarendszerben. Egyszer származás, máskor ítélet, harmadszor foglalkozás, negyedszer az ítélet milyensége szerint osztottak el bennünket az ország különböző börtöneiben. Egyszer átkerültem Vácra, mert az az igazi nagyidős börtön. Akkor ott sokáig nem dolgoztunk, magánzárkában voltunk. Egyszer csak nagy kiabálást hallottunk, akkor hozták oda Déry Tibort Márianosztráról. Nagy patáliát rendezett, magából kikelve kiabálta, hogy ő híres író, mit képzelnek?! Én Déry Tibor vagyok! Így tudtuk meg, hogy ott van Déry Tibor. 1960-ban volt egy éhségsztrájk, abban én is részt vettem. Akkor büntetésből elvittek bennünket Sátoraljaújhelyre, ami szigorított börtön volt. Amikor szálltunk ki a rabomobilból, minden szó nélkül bokán rúgtak és ránk ütöttek egyet. De ez csak az első napokban volt így. Ha kellő alázatosságot tanúsítottál, és nem szegted meg a szabályokat, akkor nem bántottak. Én sajnos elég nyakas vagy gőgös vagyok. Ott viszont, de már a rendőrségen rájöttem, hogy aki emberi tudatot mutat ezekkel szemben, azt elpusztítják. Mindent kibír a nyomozó, vagy a fegyőr, csak azt nem, hogy neked emberi tudatod van. Elismeri, hogy neked igazad van, ártatlanul ülsz, de hogy neked emberi öntudatod, önérzeted legyen, azt nem bírja ki sem a rendőr, sem a fegyőr. Már a rendőrségen rájöttem, hogy ha nem hajlok meg, és a szememben öntudat van, megölnek. Kikészítenek… Arra kellett vigyázni, hogy ne lássák rajtad, hogy emberi tudatod van.

– Végül hány évet ültél le a tízből?

– Öt évet, két hónapot és három napot. Ebből csak az öt évet szoktam emlegetni, a két hónapot és a három napot elengedem.

– A Magyar Nemzet-nyilatkozatodban azt írod, hogy te vállalod, amit tettél. De amikor megkaptad az ítéletet és múltak az évek, nem támadt néha olyan érzésed, kár volt belekeveredni a dologba és vállalni a hős szerepét?

– Számtalanszor. De mindig jött valami, ami megváltoztatta. Emberek vagyunk. Este ülünk a zárkában, zárás már megvolt, de takarodó még nincsen. Az ágyra nem szabad ráülni, hozzá sem szabad érni az ágyhoz, nehogy valami baja essen. Mindenki hallgat. Ez a legrosszabb, amikor a rabok együtt hallgatnak. De valaki elkezd énekelni, mindegy hogy mit. Bármit. Mindenki énekel, és akkor elkezdünk röhögni. Elmúlik a szar hangulat. A büntetéseim miatt az anyám ritkán látogathatott meg. Még a megyei börtönből meg akartam szökni, de nem sikerült. Emiatt jó másfél évig nem látogathatott meg anyám. Levelet nem írhattam és nem kaphattam. Csomagot sem kaphattam. Amikor először meglátogatott, sűrű drótháló volt köztünk, mögöttem állt egy őr és anyám mögött is állt egy őr. Akkor valami keserűt mondtam, és anyám… Anyám három elemit végzett, a földet kapálta és nyolc gyermeket nevelt fel csupán. Apám uradalmi cseléd volt. Anyámat soha meg nem legyintette a modern civilizáció. És akkor azt mondta, hogy nem baj kisfiam, titeket hősöknek tartanak odakint. A Józsi is ezt üzeni, Ilonka pedig csókol…

– Fiatalon kerültél be, te akkor nőtlen voltál ugye?

– Igen…

– Nyilván volt azért szerelmed, valamilyen kapcsolatod. Ha tíz évre becsukják az embert, férfiként vesztésre áll. Mi lett vele?

– Volt egy nagyon rendes kis hölgy Kaposváron, az Állami Gazdaságok Megyei Igazgatóságán. Adminisztrátor volt. A mezőgazdasági rovatban dolgoztam, így megismerkedtünk. Nagyon kitartott mellettem, ő segített abban is, hogy negyedikén reggel álruhában meg tudtam szökni Kaposvárról. Már hemzsegtek az utcák az ávósoktól, pártfunkcionáriusoktól, szedték össze az embereket. Még a megyei börtönbe beüzent, titokban levelet és csomagot küldött. Amikor elítéltek, megüzentem neki, hogy ne várjon rám, és magamban is mindent megszakítottam. Sokan voltak így, ezt bent lehet megérteni. És hát a Kata nem jelentkezett többet. Amikor kiszabadultam, akkor tudtam meg, hogy anyámmal tartotta a kapcsolatot és várt rám. Kaposvárra nem mertem leutazni, ki is voltam onnan tiltva, még Pestről is, Hatvanba voltam internálva. Illegálisan mentem föl Pestre és találkoztunk egy közös ismerős lakásán. És akkor éreztük, hogy nem lehet visszacsinálni, nem jött vissza semmi, még az sem, pedig a barátom direkt azért adta kölcsön a lakását.

– A társadalom idekint, egyszer csak megrázta magát, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna 56-ban. Ezt hogyan éltétek át a börtönben?

– Nem tehetett mást. Az volt a helyes, hogy így viselkedett: élni kellett tovább. Sok rabtársunk nehezményezte, hogy megfeledkeztek rólunk. Mi, írói szándékkal megfertőzött emberek naivak voltunk, mert azt képzeltük, hogy a kinti írótársadalom ellenáll, nem ír. Esetleg öt-hat csirkefogó, mások nem. Ugye a börtönben kategorikusak a dolgok. Hírek, még 59-ben, 60-ban is alig jutottak be hozzánk, kemény volt a zárlat. De aztán egyszer csak a rabújság, amit mi Kübli híradónak neveztünk, leközölte Németh László pohárköszöntőjét, amit Leningrádban mondott. Nahát, én Németh Lászlót szerettem, de akkor egy pillanat alatt összeomlott bennem minden. Sokat lehetne erről beszélni… Bent a politikai foglyok között az volt a hangulat, hogy forradalom volt és nekünk igazunk van. A világ legnagyobb szárazföldi hadserege, és annak hazai kiszolgálói vertek le bennünket. Természetesen ezen belül, öt év alatt fontolgatta az ember, ha ez így, ha ez úgy alakul, akkor… A személyiségben megjelenik a dac. A dac, ami aztán meg is kövesül és az nem mindig jó a további életben. A bajtársaim közül sokkal tartom a kapcsolatot, és máig a dac…

– A szenvedés, amin bent végig kellett menni, tönkreteszi az alkotó embert? Lerombolja vagy megkeményíti? Az idő, a sok gondolkodás esetleg előhívja a későbbi műveket?

– Én már tizenegy éves koromban verseket írtam, ez bennem volt. De a börtönben mi nem szenvedtünk. Éltük a napjainkat. Szenvedés, meg élet meg izé… Ördögöt…

– A börtönben egy új életforma keletkezett?

– Igen. Most ez van, ezek a keretek és ezt éljük. Ott a probléma az volt, hogy penészes a kenyér, vagy a vacsorára kiosztott rizsben megint sűrűn feketedik az egérszar. Akkor az ember szólt az őrnek, hogy ez már mégiscsak… De az, hogy mi ott bent szenvedtünk, ez így nem… Mindenfélét gondolt bent az ember, és amikor kiszabadultam, évekig kínlódtam, hogy megtaláljam a saját hangomat.

– Van olyan könyved, ami csírájában, vázlatosan bent született és kint megvalósítottad?

– Nincs. Terveztem bent egy trilógiát, de nem írtam meg. Nézd, már 57 éves vagyok. Ha nagyon sok szabad időm lesz, lehet, hogy belekezdek.

– Ha nincs 56, ha nem csuknak le, az írói sorsod másként alakult volna?

– Nem tudom, Bulcsu… Késleltetett és deformált. Nehézzé tett. Maga a dac, az tartott meg a börtönben. Világos, nekem van igazam, menjetek az édesanyátokba!

– Csak dac, vagy gyűlölet is támadt benned?

– Volt gyűlölet is.

– Konzerválódott benned? Kint találkoztál tisztekkel, akiknek a rendőrségen vagy a börtönben a kezében voltál?

– Nem. Kint elmúlt. Most már nincs bennem gyűlölet. Nem találkoztam senkivel. Egyetlen névre sem emlékszem, talán akarattal felejtettem el. Csak a legfelsőbb bírósági pasasnak a neve jut eszembe, aki nem volt egy élvonalbeli hóhér. Molnár, a különtanács elnöke volt. De a keresztnevét nem tudom. A bíró nevére, az ügyészem nevére, a nyomozótisztek nevére nem emlékszem. De van olyan bajtársam, aki a váci börtönből a parancsnoktól lefelé sorolja a neveket. Mindenkire emlékszik. De én már az arcokat is elfelejtettem.

– Számítottál az amnesztiára, vagy váratlanul ért a szabadulás?

– A rab mindig azt hiszi, hogy holnap reggel nyílik a zárkaajtó. Amikor már kezd nem hinni a szabadulásban, akkor baj van, akkor rövidesen befejezi az életét… A börtönben az első két évben az álmaim még szabadok voltak. Álmomban szabad voltam, civil, aztán kezdtek bezavarni az álmaimba is a börtönélmények… Aztán a másik két évben már hol szabad voltam, hol rab. Aztán bekövetkezett az az állapot, hogy tudod, hogy rab vagy, de szabadnak álmodod magad. Úgy az ötödik évben már álmodban is mindig rab vagy. És akkor öregebb, bölcsebb emberek mondták, hogy most váltál igazán rabbá. Én 1962. április 2-án szabadultam, nem a nagy amnesztiával, mert az 63-ban volt, de előtte több százunkat kibocsátottak, mert én is rajta voltam az ENSZ-listán, amit minden évben a fejére olvastak a Kádár-kormánynak. Kunszabó Ferenc főszerkesztő… Kiengedtek bennünket, és engem is.

– Hogyan szabadultál? Reggel, délben? Hová mentél és mit csináltál azon a napon?

– Előtte már egy évvel noszogattak a börtönben, hogy adjak be kegyelmi kérvényt. Azt mondtam nekik, hogy azt sem kértem, hogy ítéljen el ez a rendszer, azt se fogom kérni, hogy engedjenek szabadon. Amikor 1962. április 2-án kiengedtek, az viszont úgy ért, mint a villámcsapás. Úgy emlékszem, huszonnyolc embert engedtek ki aznap reggel. Kikísértek bennünket a vonathoz. Még akkor sem voltál szabad, mert betettek bennünket egy kocsirészbe, és ott állt a vágány mellett a négy fegyőr, és megvárták, amíg a vonat elindult. Akkor mosolyogva legyintettek és visszafordultak. Kezembe adták a vasúti jegyemet anyám lakóhelyéig. Hatvanig mentem, másnap jelentkeznem kellett a rendőrségen. Fokozatosan szabadultam ki, nem akkor, amikor elengedtek. Amikor egyedül leszálltam a vonatról – a többiek már korábban leszálltak, mindegyikkel megöleltük, megcsókoltuk egymást –, elfogyott a cigarettám. Jószívű volt a büntetésvégrehajtás, mert reggel adtak egy doboz Kossuthot, de útközben elfogyott, mert délután volt, mire Hatvanba értünk. És akkor elgondolkoztam, hogy bemenjek a főtérre egy csomag cigarettát venni, vagy ne menjek be? Az öt évvel régebbi divatú ruhámat jól meggyűrve egy zsákban tartották a börtönben, rövid hajam volt, 54 kilót nyomtam, soványan álltam ott az állomáson. Utamba kerülhet fegyőr, rendőr, civil nyomozó… Aztán mégis bementem és vettem egy csomag Kossuthot. A keresményemet reggel kiadták, mind az ezeregyszázhetvenhárom forintot. Ennyit kerestem öt év alatt. Mennyibe kerül ez, tessék mondani – kérdeztem a trafikosnőtől. Rám nézett csodálkozva és azt mondta: Hiszen kettő hatvan, tudja.

– A tanyára végül este érkeztél meg?

– Tavasz volt, de még csak április 2., hát akkor még sötét sűrűek az esték. Elég hűvös nap volt. Egy tanyai ember fölismert és rám köszönt: Feri, te vagy az? Mondtam, hogy én. Megölelt, de én csak álltam ott és nem öleltem vissza. Cseléd sorházban lakott édesanyám, apám már régen meghalt. Azt mondja ez a tanyai ember, hogy itt van édesanyám Vaséknál. Vasékat is jól ismertem, de nem mentem oda, hanem a tanyai embert biztattam: Menjél már át és szóljál neki. De addigra már az egész tanya kitódult és ott álltak körülöttem. Nagyon zavart ez a dolog. Édesanyám is előkerült.

– Mit kaptál vacsorára?

– Biztosan valami hideget, már nem emlékszem rá. Nekem se az, hogy mit eszem, se az, hogy mit iszom, nem számított. Aztán másnap arra ébredtem, hogy a börtönben vagyok, és csak nehezen jöttem rá, hogy anyám már kint van a konyhában. Fokozatosan szabadul föl az ember. Anyám mákos tésztát főzött ebédre.

– A börtönélmények visszatérnek még álmaidban?

– Két évig, három évig álmaimban még rab voltam. Visszafelé is lejátszódik a dolog. És aztán fokozatosan álmaimban is szabad lettem. De ha nehéz helyzetbe jutok, álmaimban újra rab vagyok, álmomban visszavisznek a börtönbe, tudniillik, az ítéletből öt évet nem ültem le.

– Szabadulásod után éreztél magadon figyelő szemeket?

– A telefonomat a mai napig megfigyelik, a leveleimet ugyanúgy bontják, mint eddig. De nemrégen megjelent az újságban egy hír, hogy a rajkistáknak, a Szabad Demokraták és a Beszélő körének a figyelését megszüntették. Az enyémet, úgy látszik, hogy nem. Az állam titkosrendőrségének valamit azért csinálni kell.

– Szabadulásod után mihez kezdtél a kinti életben?

– Amikor kikerültem, már harmincéves voltam. Akikkel egyidős voltam, már kötetük volt, ismert novellisták lettek, Sánta Ferinek például akkor jelent meg a Húsz órá-ja. Tanár, újságíró nem lehettem, mert ahhoz erkölcsi bizonyítvány kell. Először a hatvani állami gazdaságban dolgoztam, aztán amikor háromnegyed év múlva föloldották a hatvani helyhezkötöttségemet, fölmentem Pestre munkát vállalni. Huszonhét vállalatnál jártam, de sehová sem vettek föl, az eredeti szakmámba sem, fizikai munkásnak sem. El kellett döntenem, hogy mit csináljak. Nekivágjak az íróságnak, vagy ne? Mert ha csak egy betűt is közlök, azzal ezt a rendszert segítem. Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében azt írta, hogy még a porod is neki szolgál. Ez erkölcsi kérdés volt, én nem retiráltam a rendőrségen és a börtönben sem. Egy kicsit el is túloztam ezt a dolgot. Végül úgy döntöttem, hogy írok.

– Miért?

– Mert nem tudtuk, hogy meddig tart ez a rendszer. Ki is tartott harminchárom évig, de reméljük, hogy most megváltozik.

– Íróként hogyan fogadott a társadalom?

– Amikor kijöttem a börtönből, akkor a háttérből mindenki segített. Az írói és a baráti világ. De a hivatalos világ némely tagja is segített titokban. A hatvanas évek második felében elkezdtem hordani az Élet és Irodalomba a féljó kis riportjaimat, meg karcolataimat. Ha Kunszabó nem ül öt évet, egyiket-másikat nem közölték volna. Ez nemcsak velem, általában az 56-osokkal így volt. Más kérdés, hogy nekem magamban meg kellett küzdenem az öt év következményeivel.

– A magyar helyzetet milyennek látod? Optimista vagy, vagy pesszimista?

– Van nekem egy könyvem: A halál pillanatai. Ez év tavaszán adtam ki, saját kiadásomban.

– A Hunnián keresztül?

– Nem, a Hunniát nem terhelem a saját könyveimmel. Ebben a könyvben leírom a civilizációs ártalmakat, azt mondom, hogy ez a keresztény, fehér civilizáció a leszálló ágba jutott, Vancuvertől Vlagyivosztokig. Keleten és nyugaton egyformák a bajok, csak itt szegények az országok, ott pedig gazdagok, és a devianciák ellensúlyozására pénzt tudnak adni. Elsorolom a szellemi és érzelmi elszegényedéseket. Nálunk a dolgot nehezítette ez a rezsim, ami itt negyven-egynéhány év óta kialakult. Már közhely, hogy nincs jövőkép. Nemrég a Times-ban egy újságíró azt írta, hogy kicsit naivak a lengyelek és a magyarok, mert azt hiszik, hogy a nyugati demokrácia fenékig tejföl. Sorra alakulnak a pártok, de közben nem vesszük észre, hogy Közép-Európa megint destabilizálódik. A naivitásunkon és a szegénységünkön túl az a fő bajunk, hogy ennek a rezsimnek nincs erkölcsi tőkéje. De a nemzetnek sincs erkölcsi tőkéje. Az egyes embernek, köztük nekem sincs erkölcsi tőkém. Erkölcsi alapra kellene helyezni az országot, amíg ez nem történik meg, nehéz lesz előbbre lépni, de azért én optimista vagyok, legalábbis a feleségem mindig azt mondja, ha társaságban vitatkozom, hogy „Á, Feri optimista”.

 

Kunszabó Ferenc Érd-Parkvárosban, egy nagy, villaszerű házban lakik a feleségével és gyermekeivel. Két nagyobbik fia éppen katona. A házat körülölelő kertből nyugalom és biztonság árad. Kunszabó arca mégis feszült, szeme dacos, pillantása félig kérdő, félig gyanakvó. Sokat dolgozik. Beszélgetésünk előtt egy nappal érkezett haza Frankfurtból. Fáradt, és közben bizakodó.

 

Másfél évig magánzárkán – Lakatos István

Lakatos István, amikor a forradalom leverése után börtönbe került, cellájában lefordította a világirodalom első nemzeti eposzát, Vergilius Aeneisét. Vergilius élete utolsó esztendejében Görögországba hajózott, hogy a történet helyszínén három évet szánjon még a hősköltemény befejezésére. Tanulmányútján súlyos napszúrást kapott, sietve hazaszállították, de alig ért partot, pár nap múlva meghalt. Végrendeletében – túlzott lelkiismeretességből vagy eszményeiből kiábrándulva talán –, befejezetlenül is teljes értékű eposza megsemmisítését kérte, kívánságának teljesítését Augustus császár szerencsére megakadályozta. Véletlen-e, hogy Lakatos, a latinos műveltségű fiatal költő, éppen az Aeneis lefordítására vállalkozott? Babits szerint Aeneas első cselekedete az, hogy elaggott atyját kiviszi az égő városból, életének nagy feladata pedig, hogy Trója ős „háziisteneit” tengereken és harcokon keresztül az épülendő új városba átmentse. Lakatos vállalkozása hasonló, az emberiség nagy kultúrkincsét igyekezett átmenteni egy új, későbbi Magyarország szellemi életébe. A kor barbár kihívására válaszolhat-e költő stílusosabban? Aligha.

Lakatost, aki hat évig piarista gimnáziumba járt, majd a bencéseknél érettségizett, aztán négy évig a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója volt, az Újhold írói közé szokták sorolni, de előtte már gyakornokoskodott Supka Géza Világ című lapjánál, szerepelt a Magyarokban, Sorsunkban, nagysikerű epikus ciklusa A pokol tornácán a Válaszban jelent meg. A Budapest ostromáról szóló, hexameterekben írt költemény olyan sikert aratott, hogy Basch Lóránt és Schöpflin Aladár azonnal felfigyeltek rá és 1949 januárjában, még első kötete megjelenése előtt Baumgarten-díjjal tüntették ki; Lengyel Balázs pedig már 1947-ben meghívta az Újhold írói körébe. Lakatos gyors felemelkedését, sikerét végtelen hosszú csend követte, neve és személye politikai okokból árnyékba került. Első önálló verseskötete 1949 könyvhetére, a második 1972-ben hagyta el a nyomdát, vagyis Lakatos Istvánnak huszonhárom évig nem jelent meg eredeti kötete, pedig dolgozott. Szanszkrit, latin, olasz és német klasszikusokat fordított magyarra, ebből élt, egyúttal örökre beírta a nevét a magyar műfordítás-irodalomba. Alkotásaira 1982-ben Graves-díjat, 1983-ban József Attila-díjat, 1985-ben Déry-díjat kapott.

Lakatoséknál kutyauralom van, ezt már akkor megsejtettem, amikor a kutyabarát fekete macskával összetalálkoztam a lépcsőházban. A Mártonhegyi úti lakásban Lakatos István nyit ajtót, de kezet sem tudunk rázni, azonnal közénk veti magát a ház igazi gazdája, Nádasjáró Ophélia, a szép és elkényeztetett angol szetter. Nevét csak ünnepi alkalmakkal viseli, otthon az egyszerűség kedvéért Lindának nevezik. Linda megölel, arcon nyal, közben a költő hűséges felesége, aki a nehéz időkben kötőgépen dolgozott, hogy megélhetésüket biztosítsa, előveszi a kutya nemesi okiratait. Megtekintem az iratokat, Lindának valóban Nádasjáró Ophélia a neve, származása hibátlan, családfája több nemzedékre visszavezethető, mint egy kékvérű átlagarisztokratáé. A vadászeb ezt úgy látszik tudja, mert mindenkit félretol, mindenbe belevakkant, majd hosszú monológokba kezd, gondolom őseiről regél. Végül kénytelen vagyok komolyan rászólni: „Téged csuktak börtönbe, vagy a gazdádat? Te fordítottad le az Aeneist, vagy Lakatos István?” – „Vakk, vakk…” – mondja a kutya öntudatosan. – „Linda, te hazudsz, szerintem nem tudsz latinul, s 1957-ben még a világon sem voltál!” – figyelmeztetem, de hiába, tovább ugatja a magáét. Lakatos elnéző mosollyal nyugtázza a kutya hazudozását, személyiségének féktelen, boldog eluralkodását kicsinyes emberi dolgaink felett.

Lakatosék ablakából fél Buda látható, egészen a Dunáig, s a figyelmesebb szemlélő kicsit jobbra, a Farkasréti temető örökzöldektől vastag, parkszerű foltját is felfedezheti. Az erkélyen madáretető, az üvegen túl vidám cinkék ugrándoznak. Lakatos dolgozószobája könyvektől zsúfolt, még a szoba közepén álló íróasztal két oldala mellé is polctornyokat épített, így olyan az egész, mint egy kicsinyített diadalív. A heverő a polcrendszer alatt kapott helyet, a pianínó is beékelődött a könyvek közé, a képek, főleg írók arcképei és Arany János, Babits eredeti kéziratai a polcok külső szélén függnek. Kint a folyosón, mi több, a toaletten is könyvfalak szorongatják az embert. A heverő fölött a polcon rádió, óra, oldalt a falon is órák lógnak, stopperórák, karórák, zsebórák, a konnektor alatt pedig találékonyan felfüggesztve ollók, tollak, bicskák, csavarhúzók. Az órák alatt hosszúkás sárga falinaptár látható, alatta kis zsámolyon, sárga telefon. Lakatos a heverő szélén ül, én a dohányzóasztal másik oldalán egy kényelmes fotelban. Közben a macska is benyávogja magát a lépcsőházból, így valamennyien együtt vagyunk. A kutya eleinte az ölemben nyugtatja fejét, később átugrik Lakatos mellé a heverőre, s az örvendezésbe belefáradva szundikál kicsit.

– Írásaidból úgy látom, hogy a gyermekkor szép és abszurd eseményei Bicskén történtek meg veled.

– Bicskén és Zalaegerszegen. Nagybátyám, Lakatos Frigyes Bicskére került plébánosnak, később esperes lett és nagyon gazdag, befolyásos ember, többek közt a Takarékpénztár vezérigazgatója és a villamos művek elnökségének is oszlopos tagja – korai halála akadályozta meg, hogy nem lett fehérvári püspök is. Apámat, mint családjából a legértelmesebbet, magához vette és benyomta a bicskei bankba gyakornoknak. Apám a takarékpénztárnak kezdetben gyakornoka, később cégvezetője majd főpénztárosa, végül igazgatója lett. Legényemberként került Bicskére, ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki egy pékmester leánya volt. Ők nyolcan voltak testvérek, apámék kilencen, így nekem igen széles, nagy a családom, Bicskén minden második házban unokatestvérem vagy nagynéném lakik, hasonlóan Zalaegerszegen is. A bicskei bank az igazgatói lakással együtt a Kossuth téren állt, öt szobánk volt, ablakai kiragyogtak a térre. Ha idegen hadsereg vonult be, természetesen a legrangosabbakat szállásolták be hozzánk. Az oroszok előtt ugye németek vendégeskedtek nálunk, s mivel a Batthyány-gyermekotthonból hadikórházat csináltak, szobáink felében főorvosok, Wehrmacht-tisztek aludtak. Amikor az oroszok vonultak be hozzánk, akkor a főparancsnokság rendezkedett be a lakásunkban.

– Mint a vidéki polgárság elég jellegzetes képviselői, a világháború végén hogyan néztetek szembe az eseményekkel?

– Apám jól tájékozódott a politikában, szenvedélyes rádióhallgató volt, fogta Londont, ha bejött, Moszkvát, járatott egy tucatnyi napilapot és mind elolvasta, tehát ő napra készen ismerte a front helyzetét. Kicsit elvetélt hadvezérnek érezte magát, ő ugyanis 1900-ban született, s 1918 végén hívták be az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe, egy kis csehországi garnizonban nyert kiképzést. Amikor indulni kellett volna a frontra, addigra a Monarchia összeomlott. Így soha nem vett részt harcokban, elmulasztotta élete nagy élményét, kárpótlásul haláláig az első világháború történelmét tanulmányozta. A második világháború is érdekelte, de utálta a németeket, és mivel képzett közgazdász volt, már csak gazdasági meggondolásból is lehetetlennek tartotta, hogy ezt a háborút Hitler megnyerheti. Családunktól a legteljesebb mértékben távol állt mindenféle antiszemitizmus. Apám a nyilasokkal szóba sem állt. Az én neveltetésem ilyen szellemben folyt. 16 éves koromig a tatai piarista gimnáziumba jártam, de amikor közeledett a front, hogy ne kerüljek a harcvonalba, apám átíratott Zalaegerszegre, szülővárosa gimnáziumába, ez biztosabbnak látszott. Márciusban a németek bevonultak sajnos Zalaegerszegre is, én érzelmi okokból eszelősen gyűlöltem őket. Egy zsidó kislányba voltam halálosan szerelmes, a Böhm család Marikájába, aki a Karinthy-féle Böhm Aranka családjával állt távoli rokonságban. Az önképzőkörben tavasszal Zsidó irodalom – magyar irodalom címmel előadást tartottam. A magam naiv módján filippikát intéztem a könyvégetések ellen, Heine, Szép Ernő és Füst Milán klasszikus alkotásai mellett álltam ki. Igazságérzetemet rettentően sértette, hogy egy európai, felvilágosult országban egyáltalán létezhet antiszemitizmus.

– Te akkor már tudtál németül?

– Németül tudtam, franciául is olvastam. A németekkel kapcsolatba is kerültem, amióta bevonultak Bicskére, még barátaim is akadtak köztük. Néhány tisztességes, művelt sebésszel, tanárral együtt olvastuk Heinét, Zweiget és együtt utáltuk az SS-eket.

– Mi történt aztán az előadásod után?

– Híre szállt önképzőköri előadásomnak és zsidó barátaim, zsidó kislányok főleg, akik Zalaegerszegen ismertek, írógépen lesokszorosították, így körözték egymás közt. Erről a nyilasok tudomást szereztek, tüstént megfenyegették nagybátyámat, hogy beverik az ablakait, ha továbbra is magánál tart kosztosdiákként. Ivánfy, az akkori igazgató kénytelen volt ügyet csinálni a dologból, maga elé citált s kijelentette, mivel úgyis rövidített tanév van, még levizsgázhatok, de jövőre nem térhetek vissza, menjek el máshová érettségizni. Aránylag tehát enyhén bántak el velem. Így Budapesten érettségiztem, az események szeszélye folytán a bencéseknél.

– Bencéseknél? Nem látszol túlzottan vallásosnak…

– Engem a „pogány” latin irodalom és a francia felvilágosodás nevelt, kitűnő franciatanárom volt Zalaegerszegen Ballenegger Henrik. Vallásos élmény sosem ért. Körülbelül 14-15 éves koromtól közömbösen, cinikusan, sőt ellenségesen viseltettem minden templomi áhítattal szemben, annak ellenhatásaként is, hogy piarista növendék voltam, azt megelőzően pedig a kapucinusok kollégiumában laktam. Az ottani szerzetespapi nevelés riasztó hatására nagyon korán materialista lettem, és maradtam mindmáig.

– A sötétség virágai című könyvedben arról olvashatunk, hogy Tolbuchin marsall a te diák-íróasztalodon terítette ki a térképét. Az Újhold-Évkönyv 1989-es karácsonyi számában komorabb színekkel ábrázolod Bicske elfoglalását, „felszabadítását”. Mi történt Bicskén?

– Ezt a szót, hogy „felszabadulás”, soha életemben nem írtam le. Bicskének a megszállása, a csapatok oda befészkelése rémtörténet. Negyven évig nem írhattam meg, most évkönyvünkben Farsang címmel mégis közreadtam, hogy ismerkedtem meg az oroszokkal. Bejöttek, berúgták az ajtót, az öt szobát elfoglalták, kedélyeskedve bele-belelőttek a plafonba, elővették a vodkát, megkínáltak vele, közben lecsatolták az óráinkat, ahogy az történni szokott abban az időben. Minden szobát elfoglaltak, de annyi jóindulat maradt bennük, hogy megengedték, levonulhassunk a pincébe és ott a szénhalmok, farakások tetején matracainkkal, pokrócainkkal megalhassunk. Nem dobtak ki tehát lakásunkból, napközben följárhattunk és ott lehettünk közöttük. Nagy fekete zongoránk a szalonban állt, egyik oficér ököllel csapdosni kezdte a billentyűket.

– De ezek még nem Tolbuchin tisztjei voltak?

– Nem, ez még az első napon történt. Ezek még csak előkészítették a dolgot. Javarészt tisztek voltak ugyan, és csicskásaik. Én szelíden félretoltam az illetőt: nem így kell működni ezen a hangszeren, megmutattam hogyan. Odafigyelt, csak nem nagyon tetszett neki, amit játszottam. Akkor eszembe jutott, hogy tudok néhány Csajkovszkijt meg tudom a Dumkát; elég tisztességesen tudtam abban az időben még zongorázni. Látod, most is itt van a pianínó, pár száz kottával, olykor ma is játszom. Végül eszembe jutott, elzongorázom nekik az Ej uhnyemet. Ezzel frenetikus sikert arattam, meghatódtak, folyt a könnyük. El kellett háromszor játszanom nekik. Ez történt délután öt órakor. Utána levonultunk a pincébe, ahol kijelölték a mi helyünket. Ők fent ittak lakásunkban. Este 9-10 óra közt berúgták a pinceajtót és lekiabáltak: artyiszt! Artyiszt! Hol a művész? Fölütöttem a fejemet, odajött egy medvenagy orosz tiszt, s úgy, ahogy voltam, kis frottír hálóingben, mezítláb, fölemelt és vitt be a szalonba. Ott ontotta már a meleget a cserépkályha, jól bedurrantottak. Rám szóltak: tessék zongorázni. A szalon kétszer akkora helyiség volt, mint mostani könyvtárszobám. Hátul ott vergődtek az elfogott lányok, azokkal erőszakoskodtak. Nekem pedig játszanom kellett az Ej uhnyemet. Eljátszottam nekik egyszer, aztán sápadtan fölálltam, hogy elmegyek. Akkor hátbavertek, hogy még egyszer. Eljátszottam másodszor, később harmadszor is. Negyedszer próbáltam valami mást, ismertem orosz népdalokat, de alig pár taktus erejéig tűrték, tüstént hátbavágtak. Nem! Csak az Ej uhnyemet. Az kellett nekik, és ez a darab körülbelül, ha minden variációt beleszámítva játszom, 6-7 percig tart. Este 10-től hajnali 5 óráig kellett játszanom az Ej uhnyemet – összesen legalább százötvenszer, közben mögöttem folyt az orgia, nők megerőszakolása, hallottam a megbecstelenítettek sikolyait. A hangokból tudtam, kik azok az úriasszonyok, velem egykorú lányok, akiket elintéztek mögöttem a szalon másik végében. És énnekem eközben játszanom kellett az Ej uhnyemet. Hát így ismerkedtem meg a „felszabadulással.”

– És amikor Tolbuchin megérkezett?

– Napközben följárhattunk, ott lehettünk köztük, és anyám, aki jó szakácsnő volt és a cselédlányunk, valamint annak húga, aki szintén nálunk lakott (tulajdonképpen két cselédlányunk volt), ők főztek a szovjet tisztekre. Ott tanyázott a főparancsnokság nálunk, anyám pedig éjjel-nappal sütött-főzött, mert nem lehetett soha kiszámítani, egy-egy bevetésről mikor jönnek vissza. Ha reggel 7 órakor jöttek, akkor 8-9 órára kívánták a hatfogásos ebédet, máskor éjfélre a reggelit. Nyersanyaggal bőven elláttak bennünket, mert a mellettünk lévő házban volt befészkelődve a harmadik ukrán front halász-vadász beszerző különítménye. A szomszédban lelőtték a malacot és áthozták nekünk. Levonultak a halastóra, összekötözve bedobták a gránátokat. A robbanás fölvetette a halakat, azokat összeszedték és anyámnak el kellett készítenie. Ha nem volt hal, akkor a szomszéd faluból hozták a baromfit, vagy a saját készletükből valamit. A szerencse ebben az volt, hogy nem voltak barátságtalan emberek, sőt egy bizonyos respektussal viseltettek a burzsuj bankigazgató irányában, hiszen szép volt a lakás, ők ott jól érezték magukat. Valahányszor megterítettek, meghívtak minket is, papa üljön ide, mama üljön oda, gyerekek is, tehát velük együtt kosztoltunk. Akkor nagy gondot okozott már a beszerzés, így mi aránylag fényesen éltünk, a harmadik ukrán front főparancsnokságának a kosztján. Karácsonykor vonultak be, és körülbelül január végéig, február elejéig laktak velünk. Hozzávetőleg egy vagy másfél hónapig aránylag békén megvoltunk tehát, akkor azonban elindult a nagy német ellentámadás Székesfehérvár felől. Át akarták törni a Budapestet körülvevő gyűrűt. Ez nem sikerült a németeknek, de oly nagy erővel támadtak Budapest irányába, hogy Tolbuchin elrendelte Bicske kiürítését. Január végén vagy február elején kellett elhagynunk a községet, Bicskén kizárólag a Budapestet ostromló szovjet csapatok sebesültjei maradhattak. Jóformán minden házba ők voltak beszállásolva, így lényegében az egész 8 ezres nagyközség egyetlen nagy hadikórházzá változott. Bennünket kilakoltattak, ekkor kezdődött családunk és az egész falu odisszeája. Etyekre menekültünk, aztán Biára. Etyek ugyebár alig 3 ezer lakosú kisközség, oda zsúfolódott be Bicske 8 ezer lakosa, plusz az erdélyi menekültek, ráadásul az apróbb szomszédos falvak emberei. Mi először egy sváb gazda borospincéjébe kerültünk ötvenen vagy hatvanan.

– Mint a Válasz és az Újhold csodagyereke, azt hiszem egy kicsit álomvilágba kerültél, a szeretett irodalmi közegbe. Érzékelted azért, hogy az országban kiéleződnek és megkeményednek a dolgok?

– Nem így volt, nem éltem álomvilágban, sőt azok a barátaim, akikkel az egyetemen és az irodalomban összebarátkoztam, azok se éltek álomvilágban. Hamis legenda, hogy az Újhold költészete apolitikus lett volna. Mi nagyon keményen ellenzékiek voltunk, a Válaszban nekem már 21 éves koromban olyan verseim jelentek meg, amelyeket Aczél Tamás a Társadalmi Szemlében, Keszi Imre a Szabad Népben élesen megtámadott. 49 közepétől 1954-ig a rendszer lapjaiban én nem is publikáltam.

– Később, úgy emlékszem, a Dunántúlban szerepeltél.

– A pécsiek mindig szövetségeseink voltak, akkor is, amikor a naiv, mérhetetlenül tisztességes Szántó Tibort nevezték ki főszerkesztővé és ott működött Csorba Győző, Galsai, te, és később is, amikor Tüskés Tibor irányította a pécsi lapot. Állandóan bombáztak bennünket levelekkel, engem éppúgy, mint újholdas barátaimat: adjatok, adjatok kéziratot folyóiratunknak. Nem voltunk apolitikusak akkor sem. A későbbiek során pedig körünkben mindig összeálltak azok a kis asztal- vagy szobatársaságok, ahol mi a legsötétebb időkben is szabadon beszélgethettünk, mertünk beszélgetni egymással. Akkor keletkezett verseinket felolvastuk egymásnak, Nemes Nagy Ágnes lakásán hallottuk először Pilinszky Apokrifját például, Jékely Zoltán új írásait, másokét nálam. Mi soha, egyetlen pillanatra el nem hittük a Rajk-pert és azokat a gonoszságokat, ostobaságokat, amelyek azt a kort jellemezték. Nem mintha értettünk volna a politikához. Mi az erkölcshöz értettünk és mesterségünkhöz, ezen belül is kivált a stílushoz. Hadd mondjak példát. Lengyel Balázsék rádiójában hallgattuk a Mindszenty-főtárgyalást. „Milyen származású ön?” – kérdezte a bíró. – „Én, kérem kulák származású vagyok” – felelte a prímás. Azonnal felkaptuk a fejünket. „Ezt egy hercegprímás nem válaszolhatja” – jegyezte meg csendesen a kálvinista Nemes Nagy Ágnes. Még három hasonló mondat és egyszerű stíluskritika alapján megállapítottuk: az egész pör, úgy ahogy van, elejétől végig hazugság. Így hallgattuk a koncepciós pöröket, így olvastuk az újságokat – nem lehetett becsapni bennünket. Mi, bármilyen paradoxon, szellemileg szabadnak éreztük magunkat az 50-es években is. Bíztunk egymásban és ezeknek a máig tartó barátságoknak óriási összetartó ereje volt, nemkülönben jövőbe mutató ereje.

– Ezektől az összejövetelektől azt hiszem egyenes út vezetett a Bessenyei Társasághoz, azaz, amivé később vált, a Petőfi Kör megalakulásához – te mindkettőben szerepet vállaltál.

– Percig se állítom, hogy mindnyájunkat egyformán érdekelt volna a politika. Pilinszky Jancsi, magától értetődik, kevésbé volt politikus alkat, mint én. Tudod bizonyára, soha életemben semmiféle pártba nem léptem be, mint író azonban szívesen részt vettem volna az Írószövetség pártcsoportjának vitáin például, merő kíváncsiságból. 54-től kezdve a párttag írók, igaz szigorúan egymás közt, nagyon izgalmas dolgokat kezdtek megtárgyalni. Mivel akadtak barátaink a párttagok közt is, nagy vitáikról tudtunk annyit-amennyit mi is. Major Ottó mindig jó barátom maradt: pillanatokra sem éreztette velem, hogy ő felsőbbrendű kommunista, én szánandó liberális polgár. Akár neki, de még az akkor vakhitű Kuczkának is meg mertem mondani, hogy borzalom, ami az országban folyik. Elképzelni se tudtam volna, hogy bármelyikük följelent ezért. Effajta tisztesség és becsület élt mindvégig tisztességes párttagok és pártonkívüliek közt. Akadtak természetesen a Szövetségben is besúgók, de tudni lehetett, kik azok, ezekkel nem társalogtunk. Hadd feleljek azonban kérdésedre. Minthogy az Írószövetség pártpolitikai vitáiban nem vehettem részt, sokszor gondoltam rá, kellene egy hely, ahol a nem párttag értelmiségiek is megtárgyalhatják az ország dolgait. Nagyon szegény voltam abban az időben, fűteni se tudtam sokszor albérleti szobámat. Ezért időm nagyobbik részét kávéházakban, a Darling eszpresszóban vagy az Egyetemi és a Széchényi Könyvtárban töltöttem. Ott meleg volt és megtaláltam a szükséges könyveket. Egyik nap, ez talán 54 őszén lehetett, Éri István régész barátom odaszólt nekem, hogy Pista, tengődik nálunk egy DISZ-szervezet, szeretnék életet vinni bele, szeretnénk vitatkozni politikáról, történelemről, művészetről. A kortárs fiatalok közt neked van talán a legtöbb barátod. Hozd el őket, legyen itt tíz író, mi is lennénk húszan-harmincan és megvitatnánk az irodalom és a társadalom kérdéseit. Gondolkodtam pár napig, aztán a Galilei-kör mintájára, mert bennem mindig élt egy szabadelvű nosztalgia is, létrehoztuk a Bessenyei Kört, amelynek a vezetője lettem. Bessenyei költőként ma már élvezhetetlen szegény, de az előfelvilágosodásnak jelentős alakja volt.

– Meddig élt a Bessenyei Kör?

– Háromnegyed évig, illetve mindvégig élt, úgy, hogy átfejlődött Petőfi Körré. Sajnos eszébe jutott valakinek, patrónust kell keresnünk, aki termet biztosít, fizeti postaszámlánkat stb. Egyszer csak hívatott bennünket az országos DISZ főnöke, Hollós Ervin. Kitűnő dolgot kezdeményeztünk, lelkesedett, a DISZ minden támogatást megad, persze tovább kellene fejlődnünk. Hollós, aki 56 után a belügy Politikai Főcsoportfőnökségének vezetőjeként, Biszku Béla jobbkezeként az elnyomó apparátus leghírhedtebb figurája lett, méltán örvendett: teljesen hitelét vesztett ifjúsági szervezetük némi tekintélyre tehet szert, ha ezeket a naiv fiatalokat sikerül csőbe húznia, pontosabban beszerveznie. Én egy szűk, értelmiségi vitakör híve voltam, az apparátus, saját irányítása alatt, a nagy létszámú összejövetelek mellett kardoskodott. Hollósnak sikerült ránk erőltetnie, hogy hívjunk össze három-négyszáz embert, a nagybudapesti DISZ gépírónője legépeli majd a meghívóinkat. Én összeállítottam azok névsorát, akiket az alakuló gyűlésre érdemesnek tartottam meghívni, de Hollósék szemérmetlenül elsikkasztották az egész levelezést. Az én meghívóim közül kiküldtek tízet vagy tizenötöt, a többit pedig az ő funkcionáriusaiknak postázták. Betódultak a masszív bolsevikok, s azonnal leszavazták a Bessenyei Kör nevet és megalakították a Petőfi Kört. A vezetőséget is mindjárt megválasztották, engem nagy kegyesen az elnökségbe azért beválasztottak. Az elnökségnek én mindvégig tagja maradtam, nem zártak ki, de aztán elfelejtettek meghívni üléseikre. Amikor aztán kiteljesedtek a nagy Petőfi Kör-viták, abban nekem jóformán semmi szerepem nem volt már. Odatették a kedves, jóindulatú, akkor még elég baloldali Tánczos Gábort, Hegedűs B. Andrást, Jónás Palit, és be kellett látnom, hogy a Petőfi Kör a reformkommunisták kezébe került. Nem kétséges, jobban működtek és sokkal nagyobb népszerűséget tudtak szerezni maguknak, ügyesebben meg tudták szervezni a nagybudapesti mozgalmat, mint én valaha tudtam volna. Én egy Galilei-kör szerű intellektuális vitaklubban gondolkodtam, percre se nagyvárosi, pláne országos mozgalomban. És szerettem volna a Népfronthoz átvinni a Petőfi Kört, ez sem sikerült, Hollós Ervinék felügyelete alatt maradt, míg föl nem lázadtak ellenük saját kádereik. A forradalom leverése után Hollós az íróperek egyik kezdeményezője, fődetektívje lett – de ez más történet már.

– A Bessenyei majd Petőfi Kör vitáinak ismeretében számítottál mindarra, ami 56 októberében történt? Vagy meglepett?

– Nem tartottam lehetetlennek a Nagy Imre-féle józanabb marxizmus győzelmét, vagyis számítottam valamilyen radikális fordulatra, ha nem is forradalomra. Élt bennem a remény, ennek be kell következnie, de nem gondoltam, hogy épp 1956 októberében.

– Kassák Lajos ajánlására 56-ban tagja lettél az Írószövetség elnökségének. Mi történt akkor az Írószövetségben?

– Ennek előzménye volt. Kassák Lajost rendkívül durván megtámadták az Írószövetség egyik plenáris összejövetelén. Ez még a Gorkij fasorban történt, ott ült Kassák Lajos is. Munkásirodalom a múltban vagy valami hasonló volt a vitatéma. Megjelent vagy százfőnyi közönség. Egyszercsak valaki fölállt és rendkívül ordenáré módon rátámadt Kassákra. Munkásárulónak nevezte és kijelentette, az ilyen irodalomra nincs szüksége a szocializmusnak. Én akkor fölálltam és nagyon élesen megvédtem Kassák Lajost. Ez úgy 52 végén vagy 53-ban történt. Csatlakozott hozzám Oltványi Ambrus, ő is védelmébe vette Kassákot. Kassák ezt soha nem felejtette el, ezért ajánlott engem később az Írószövetség elnökségébe. De ne tévesszük össze az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlését az Írószövetség október 24-25-i összejövetelével. Ez két külön dolog.

– A szeptemberi közgyűlésen lettél elnökségi tag?

– Nem, ott még nem… Én szeptemberben egy nagyon hosszú felszólalást tartottam, többek közt követeltem a Válasz és az Újhold újra indítását. Ez Fodor Andris naplójában is szerepel. Szeptemberben kihagyták az összes kommunistát a vezetőségből, de én még nem kerültem be. Amikor kitört a forradalom és az Írószövetség összegyűlt, akkor állt fel Kassák Lajos és előadta: elég tisztességes összetételű már az elnökség, a választmány is, de a forradalom szellemében válasszunk új, megbízható embereket még. Négy vagy öt nevet javasolt, köztük engem, Keresztury Dezsőt és Rónay Györgyöt. Valaki felállt és Féja Gézát is javasolta. Akkor minket megszavaztak, így kerültünk az Írószövetség Forradalmi Bizottságába. De aztán felállt Képes Géza, és azt javasolta, hogy minket ne egy Forradalmi Bizottságba, hanem az elnökségbe válasszanak be. Forradalmi Bizottságra semmi szükség, velünk elég forradalmi az elnökség is. Tehát az Írószövetség Forradalmi Bizottsága öt percig létezett, addig, amíg minket beválasztottak.

– Hogyan élted át a forradalmat, konkrétan mit csináltál?

– Október 23-án este Alkotmány utcai albérletemben megcsörrent a telefon. Obersovszky Gyula hívott a New York házból és vezércikket kért az ország első független napilapjába, amelyet Igazság címen épp szerkeszteni kezdtek. Mondtam neki, drága Gyulám, sajnos vezércikket nem írtam eddig, ha tudnék, akkor sem lennék képes bediktálni a telefonba. De van egy versem, címe: A fiatalokhoz. Megjelent ugyan első kötetemben, A pokol tornácán-ban, de időszerű lenne most is. Ezt bediktálom, ha kell. Köszönte, jó Pistám, olvasd be. Versem aszklepiádészi strófában írt költemény volt. A gyorsírónő leírta. Másnap, amikor kiléptem lakásom ajtaján, láttam, hogy az Igazság plakát formájában a mi házunk falára is ki van ragasztva. Ahogy mentem befelé a városba, minden hirdetőoszlopon, falon ott találtam. Az egylapos sajtótermék jobb oldalán rövid felhívás prózában, hogy az ÁVH tegye le a fegyvert, valami volt a bal oldalán, középre szedve pedig az én versem: A fiatalokhoz. Halálsápadtan vettem észre, a gépírónőnek sejtelme sincs az aszklepiádészi strófáról. Ahol én hosszú ékezetet sziszegtem a telefonba, ott ő rövidet tett, mindenféle félrehallások voltak benne, tele sajtóhibával. Szaladtam az Igazság szerkesztősége felé a New York palotába, egész úton a szégyen gyötört, mert a forradalmi magyar ifjúság azt gondolhatja rólam: ez a Lakatos nem tudja kezelni az antik versstrófákat, primitív ritmushibákat követ el. Berontottam a redakcióba, megkerestem a fiúkat és a feltűnőbb sajtóhibákat kijavítottam. A következő kiadás, majd a harmadik már négy oldalon jelent meg, mindegyik kiadás vezércikkeként pedig ott állt az én versem. A harmadik kiadásban már hibátlanul. Tárgyalásomon ez volt az első vádpont ellenem, hiába mondtam, hogy ez régi vers, könyvemben már 1949-ben megjelent. Tényleg nagyon illett ide is, pedig elég középszerű vers volt, kicsit pirulok érte. Később átírtam. Ez volt az első vádpont ellenem, a második az Írószövetség.

– Mi történt még veled, mit csináltál?

– Obersovszky magához ölelt, Pistám, légy lapunk munkatársa. Fölvettek tehát főmunkatársnak az Igazsághoz. Így a forradalom alatt mindvégig, még azt követően is belső munkatársa voltam a lapnak. Három vagy négy kis tárcát, karcolatot írtam, egyik a Sztálin-szobor ledöntéséről szólt. Nem különösebben jelentős írások, később adtam még egy verset, ami az illegális számban látott már napvilágot. Az Igazsághoz naponta benéztem, ott Eörsi Pistával, Gáli Jóskával és Obersovszkyval beszélgettem többnyire, megtárgyaltuk a világ eseményeit. Hordtuk és vittük a híreket. Ez volt az egyik foglalkozásom, a másik, hogy bejártam az Írószövetségbe. Lényegében ez a két elfoglaltságom volt, azt hiszem nem lehettem meghatározó kulcsfigurája az 56-os eseményeknek. A forradalom leverése után bekerültem az Írószövetség titkárságába is. Akkor a külföldi államfőknek, Nehrunak, az angol miniszterelnöknek, a franciának az Írószövetség elnöksége nevében leveleket fogalmaztunk, hogy ez nem ellenforradalom volt, hanem forradalom. Tíz-tizenöt ilyen levelet írtunk, és mivel a külügyi bizottságnak egyik titkára voltam, a leveleknek jó részét én fogalmaztam, stilizáltam. Ez volt az egyik tevékenységem, a másik pedig, amivel az elnökségnek korábban nem kellett foglalkozni, a bejövő csomagoknak a szétosztása, illetőleg a pénzes ládáknak a begyűjtése az utcáról és tartalmuk szétosztása a rászorulóknak.

– Aztán elkövetkezett november 4-e. A forradalom leverését hogyan fogadtad? Meglepett?

– Ez sajnos meglepett, sírva fogadtam. Akkor a Parlament mellett, az Alkotmány utcában laktam, és ha kiléptem a kapun, jobbra tekintve mindjárt a Parlamentre láttam. Hajnalig hallgattuk a rádiót, ott az albérleti szobában hallottam Nagy Imre szózatát, Háy Gyula segélykérését, aztán hallottam a tankok csikorgását, a lövéseket. Mindezt ott, az albérleti szobában éltem át, ráborultam a kerevetre és zokogtam. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan és durván tiporják el a forradalmat.

– Miért nem disszidáltál? Nem volt veszélyérzeted?

– Meg sem fordult a fejemben. A veszélyérzet később támadt föl bennem, amikor már a disszidálás sem lett volna olyan egyszerű. Kádárék mindenfélét ígértek, hazudtak, senkinek nem lehet bántódása, akinek nem volt fegyvere, nem gyilkolt. Ezt ígérték. Amikor még minden további nélkül ki lehetett volna lépni a határon, nem volt veszélyérzetem, mert mindezt elhittük. Fegyver soha nem volt a kezemben, és lehetetlenségnek tartottam, hogy írókat, értelmiségieket becsukjanak. Elnémítanak bennünket, gondoltuk, de hogy ekkora megtorlás lesz, azt mégsem. A veszélyt később, november végén, december elején kezdtük érzékelni, mert hiszen az ország minden részéből jártak be az Írószövetségbe, mindenki a mi segítségünket, pártfogásunkat kérte. A győri forradalmi bizottságból az igen rokonszenves Szigethy Attilával beszélgettem legtöbbször, akit öngyilkosságba kergettek. Később Dudás József felesége rimánkodott a titkárságon, hogy mentsük meg a férjét… És jöttek a külföldi újságírók. November 6. után már naponta jártam be az Írószövetségbe, mert ott lehetett ebédelni, és az elnökség is szinte naponta ülésezett. De még akkor sem volt veszélyérzetünk, csak úgy december eleje táján, amikor az első gyilkosságokra sor került. Azt hiszem Dudás volt az első, akit kivégeztek. Áramlottak a hírek, elég jól voltunk értesülve, melyik pincében kiket géppuskáztak le. Fő feladatunknak azt éreztük, hogy tájékoztassuk a világot arról, ami Magyarországon történt és történik. Emlékszem, amikor a Pravda munkatársait fogadtuk, Veres Péter bácsi elnökölt, és próbáltuk őket meggyőzni, ez itt nem ellenforradalom. Akkor Keletről, Nyugatról többnyire kommunista újságírók utaztak ide, akiket nehéz volt meggyőzni. És írtuk a leveleket a külföldi államférfiaknak. Ezt egyébként letagadtam a tárgyaláson, illetőleg föl sem merült, az elnökség tisztességes maradt, senki nem köpte be, hogy a levelek fogalmazásában részt vettem.

– Vártad a letartóztatásodat, vagy meglepett?

– A letartóztatás egy kicsit váratlanul ért, bár akkor már megfordult a fejemben, hogy ez bekövetkezhet. Engem tulajdonképpen későn fogtak el, 57 márciusában. Az Írószövetséget, emlékezhetsz rá, 57 januárjában oszlatták föl. Éppen ülésezett az elnökség, amikor Siklósi Norbert bőrkabátban, bőrkabátos, géppisztolyos pribékjeivel megjelent és kiadta az utasítást, hogy mindenki hagyja el az Írószövetség területét, mert a szövetség fel van oszlatva, az épületet lefoglalja. Érdekes, hogy Siklósi, aki akkor elszánt munkásőrnek bizonyult, később megváltozott. Amikor érdemei jutalmául a Lapkiadó élére került, a New York palotába, akin csak tudott, segített, talán próbálta valamiképp feledtetni cseppet sem dicsőséges múltját.

– Közben megnősültél, s ha jól tudom a Práter utcában tartóztattak le. Hogyan, mikor, milyen körülmények között?

– Igen, közben 56 nyarán megnősültem. Év végétől nagyon sokan disszidáltak, és a Práter utcában is megürült egy lakás. Feleségem a hivatala folytán megtudta ezt a címet és beadtunk egy igénylést. Akkoriban elég liberálisan kezelték az ilyen lakáskérelmeket. Feleségem addig nem élt velem, az édesanyjánál lakott, én pedig albérletben. A Práter utcai két szobás lakás lett volna első közös otthonunk, de engem a beköltözés napján letartóztattak. Megérkezett velünk a teherautó, a könyveim még egyetlen kupacban a szoba közepén, könyvespolcaim se nagyon voltak, bútorunk egy íróasztalból, ágyból és székből állt – akkor csöngettek be hozzánk.

– Civilek voltak, vagy pufajkások?

– Azt hiszem mindegyik civilben volt, hárman vagy négyen lehettek. Ketten bejöttek a lakásba, egy kint maradt az ajtóban, egy pedig az autót őrizte. Akik bejöttek és kotorásztak a könyveim között, revolvert viseltek, hónuk alá szíjazva, mint a krimifilmekben, láttam, amikor szétnyílt a zakójuk. Sajnos megtalálták a dossziémat, amelyben a Petőfi Körnek, Bessenyei Körnek az iratai, valamint írószövetségi dokumentumaim voltak. Bevittek a Gyűjtőbe.

– A hangnem milyen volt? Durvák voltak, vagy közömbösek?

– Nem mondhatnám, hogy durvák, inkább komorak. Az idősebbik, akinek a revolver előkandikált a hóna alól, nagyon komor volt. A másik, egy huszon-egynéhány éves legény vigyorgott közben és csodálkozott: „Maga mi a fenének vett részt az ellenforradalomban, hiszen maga olyan szegény, mint a templom egere. Még egy rendes bútoruk sincsen, csak értéktelen könyvek, könyvek, könyvek. Ha nem szerzett semmit, végül is mi haszna volt ebből az egész dologból?” Mondtam neki, ezt csak bízza rám.

– Ez egy rendes házkutatás volt, vagy csak úgy beleturkáltak a holmitokba?

– Bizonyos iróniával néztük őket, az írógépemet keresték, de nem találták meg, mert olyan dobozban volt, amelyiknek a tetején ingek hevertek. „Még nem is vacsoráztam – mondtam nekik – amíg maguk kutatnak, eszem valamit.” A feleségem készített egy-két vajas kenyeret, azt gyorsan bekaptam. Két-háromezer könyvem volt, őket ez nem nagyon érdekelte, iratok után kutattak. Az iratok legnagyobb részét szerencsére nem találták meg.

– Megbilincseltek?

– Nem, nem. Kivittek a ház elé, ahol egy Pobjeda állt, beszállítottak a hátsó ajtón és a smasszerok beültek mellém. Mire a Gyűjtőbe értünk, éjfél volt. A hang ott sem volt különösebben durva, a falhoz állítottak, amíg egy megfelelő cellát találtak a számomra, aztán belöktek oda. A cellában már 15–20 ember szorongott. Nagyon zsúfoltak voltak abban az időben a fogdák. Ott valahogy, mint élére fordult szardínia, helyet fúrtam magamnak, de igazán aludni nem tudtam. Reggel aztán kaptunk ennivalót. Két nap után jöttek értem, ismét összepakoltatták zsebeim tartalmát, beültettek a Pobjedába és elvittek a Fő utcába, ahol jó másfél esztendőt töltöttem el.

– A vallatás során erőszakot alkalmaztak ellened?

– Nem, velem nem alkalmaztak erőszakot. A Fő utcában először egy raktáros, majd egy katonatiszt lett a cellatársam, Erdélyi Sándor, akiből később kitűnő hegedűpedagógus és kamarazenész lett. Mivel katonatiszt volt, ő elég súlyos büntetést kapott. Erdélyi megtanított morzézni, ennek a későbbiekben jó hasznát vettem, mert így a csőrendszeren keresztül kapcsolatot tudtam tartani a többi letartóztatottal. Amikor Sándort elvitték mellőlem, attól kezdve körülbelül másfél évig magánzárkán ültem.

– Ítélet után is?

– Engem a kihallgatási eljárás során tartottak másfél évig magánzárkában. Az ítéletet 1958 szeptemberében hirdették ki. A magánzárka után átszállítottak a Markóba. Ott első fokon három évre ítéltek, és azonnal az osztályidegenek börtönébe, Márianosztrára fuvaroztak.

– A vád valóságos volt, vagy kitalált?

– Legfőképpen a Petőfi Kört szerették volna fő vádpontként beállítani, mert akkor már a Hollós Ervin egy emelettel följebb, ott tevékenykedett a Fő utcán. Ő rettentően neheztelt, mert lehetetlenségnek tartotta, hogy az ő kitűnő marxista káderei csinálták azokat a dolgokat. Ezért próbálták mindenképpen rám bizonyítani, de nem került bizonyító anyag a birtokukba. A valóság az volt, hogy én csakugyan nem vettem részt a Petőfi Kör utolsó legizgalmasabb esztendejének a rendezvényein. A börtönben mellesleg bizonyos tisztelettel viseltettek irányomban, én lehettem a forradalom után letartóztatott írók között az egyetlen talán, aki nem voltam tagja a pártnak. Legnagyobb bűnnek ugyanis az számított, ha valaki párttagként „elárulta” az eszmét. Én liberális polgárnak tartottam magam, ezt hangsúlyoztam is, amikor vallattak. Én semmiféle eszmét nem árultam el, de legkevésbé az övékét, mert soha nem vallottam magaménak a kommunista ideológiát. Ezt valamiképpen méltányolták, az árulás bélyegét csakugyan nem süthették rám. A kihallgatások sem voltak gyakoriak, ha jól emlékszem, másfél év alatt ötször-hatszor hallgattak ki.

– Ha a te peredet elkülönítették, a tárgyalásra Zelk Zoltán hogyan került oda?

– Kérlek szépen, Zelk terhelő tanúként volt ott. Amikor engem letartóztattak, nagyon sok elnökségi tagot és írószövetségi barátomat kihallgatták ügyemben. Köztük Tamási Áront, Zelk Zoltánt, Háy Gyulát. A szerencsétlen, gyáva Zelk, hogy mentse saját irháját, amit csak lehetett, rám kent. Azt állította rólam, hogy tulajdonképp az egész ellenforradalom a Lakatos kezdeményezésére jött létre, mert ha ő a Bessenyei Kört nem csinálja, a Petőfi Kört nem irányítja titkosan a háttérből, akkor mindaz, ami 56-ban történt, nem következett volna be. Hiszen a forradalmat a Petőfi Kör robbantotta ki, annak fő figurája pedig a Lakatos volt, akivel én nagyon sokszor beszéltem, és ő soha a legcsekélyebb rokonszenvet sem nyilvánította rendszerünk irányában. Ilyeneket mondott Zelk. Sajnos, mivel erről jegyzőkönyvet vettek fel, és nekem megmutatták, láttam saját szememmel. Aztán Zelk a cellában kezdte írni mélységesen bűnbánó verseit. Olyanokat, hogy itten Verbőczy ellenforradalmárai Dózsa népét irtották az utcán… Öt vagy hat ilyen vezeklő verset írt a cellában, melyekben megbánja saját szerepét, mivel ő is tagja volt az Írószövetség vezetőségének. Ezeket kéjjel sokszorosították vallatóink és szétosztogatták a látogatók között. Odaadták az én feleségemnek is: „Nézze meg asszonyom, vannak írók, akik belátják bűnüket, bezzeg a maga férje nem hajlandó erre.” Zelk sajnos megírta palinódiáit, de megbocsáthatatlanabb, hogy miután másfél év múlva kiszabadult, mindjárt közölte is őket Bölöni lapjában.

– Az Élet és Irodalomban?

– Igen, és más lapokban is, pedig akkor ezt már nem kellett volna megtennie. Az én könyvtáramban is megvannak dokumentumként, mert mint mondtam, feleségem többször is megkapta őket kihallgatóimtól. Amikor engem faggattak, aláírás nélkül a kezembe nyomták, és biztattak, na, Lakatos, olvassa el, hogy milyen versek ezek! Milyen a színvonaluk? Elolvastam és láttam, költő írta mindegyiket, mert a ritmus rendben volt, a rímek rendben voltak, csak az egész volt becstelen. Azt mondták, ezeket a Kossuth-díjas Zelk Zoltán írta. Zelk Zoltánt tanúként beidézték tehát tárgyalásomra, ez már 58 szeptemberében volt, a Markó utcában. Zelk akkor már megkapta az ítéletét, még egy vagy két hónapja volt hátra. Végignézett a folyosón, látta, ott várakoznak barátaim, egy csendes ellentüntetés vonult fel mellettem. Ott ült Keresztury Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, az egész Újhold Társaság, húszan-harmincan. Zelk körbenézett és fölmérte, hogy a Lakatosnak milyen színvonalas barátai vannak, s neki nem lenne jó, ha változatlanul kitartana a vallomása mellett. Ekkor Zelk Zoltán terhelő tanúból harcos mentőtanúvá változott át. Azt mondta, egy szó sem igaz abból, amit korábban állított, rossz lelkiállapotban volt. S védett oroszlánilag.

– Hát ez elég érdekes. És egyben szerencsés is.

– Meg akartam írni A sötétség virágaiban, de Réz Pali, aki minden könyvemnek maximálisan liberális szerkesztője volt a Szépirodalminál, mi több cinkosom, hogy nem épp veszélytelen verseimet is becsempésszük valahogy köteteimbe, ebben az egy dologban megmakacsolta magát. „Zelk gyávaságát, légy szíves, húzd ki, egyik legjobb barátom volt, ha én szerkesztem kötetedet, ezt nem vállalom.” Engedtem, akkor nem volt még teljes sajtószabadság. Zelknek mellesleg megbocsátottam, amikor szabadulásom után kezét nyújtotta, megöleltem. Nincs harag bennem. De ami tény, az tény.

– Végül mennyire ítéltek?

– Első fokon három esztendőre, mint mondtam, de megfellebbezte a védőügyvédem. Ortutay Gyula is közbenjárt, aki valamiképp kedvelt engem, bár nem nagyon ismertük egymást. Ortutay feleségem jelenlétében hívta fel a legfőbb ügyészt, hogy engedjenek el valamit büntetésemből. Azt hiszem akkor Szénási volt a főügyész. Másodfokon egy év tíz hónapot kaptam. Így én 1959 januárjában kiszabadultam a márianosztrai osztályidegen börtönből, ahol már mindössze két hónapot töltöttem.

– Akkor te valójában már az ítélet előtt átélted a rabbá válás folyamatát. Beletörődtél a helyzetedbe? Mit éreztél?

– Az emberiséget nagyjából két részre lehet osztani aszerint, hogy az ütéseket, megpróbáltatásokat hogyan viseli el. Én gyermekkoromban papi intézetben nőttem fel, ha ott nagyon megpofoztak, pláne rendszeresen vertek valakit, meghunyászkodóvá, alázatossá satnyították. Későbbi élete során is mindig tisztelte a tekintélyt. A százból azonban akad egy, vagy ezerből egy, akit ha megaláznak, egy életre lázadóvá válik. A börtön engem inkább megedzett, nem biztos ugyanakkor, hogy ez az én érdemem, mert aránylag rövid időt töltöttem csak bent, a sorsnak tulajdonképp nem volt ideje karmait kimutatni, a gépezetnek engem megőrölni. Nem tudom, ha 16 évet töltöttem volna börtönben, vagy akár csak tízet, hogy akkor is megálltam volna-e a helyem. De ezt a két évet nagyszerűen el tudtam viselni, mert fölmértem, olyat nem követtem el, amiért kötél járna, és azon túl teljesen mindegy, hogy életfogytiglanra ítélnek, vagy pedig hat hónapra. Az amnesztia előbb-utóbb úgyis kiszabadít. – Egyetlen könyvet tarthattam magamnál, latin nyelvű Vergiliusomat. Második vagy harmadik kihallgatásom alkalmából loptam egy ceruzabelet, a sorok közé így beírhattam a fordítást. Mindig is szerettem volna lefordítani az Aeneist és a börtönben elkezdtem dolgozni. Ez jó lelkiállapotban tartott, mert volt mivel elfoglalni magam. Ha nincs ez az egyetlenegy könyvem, akkor nem tudom hogyan állom ki ezeket a megpróbáltatásokat. De volt egy vastag könyvem. A végén már latinul álmodtam. Reggel leültem a könyv mellé, megcsináltam a napi húsz soromat, amit aztán az egyetlen veszélytelen időszakban, amikor az őrök a reggeli és a vacsora kiosztásával foglalatoskodtak, és a kocsikat csörömpölve végigtolták a folyosón, az ellopott ceruzabéllel beírtam a sorok közé. Paradoxonnak hangzik, de abban a cellában én másfél évig boldog voltam. Boldog voltam, mert azt csináltam, amit mindig is szerettem volna csinálni, másrészt én nagyon szegényen éltem, és iszonyatos terhet vettek le a vállamról azzal, hogy nem kellett napi megélhetési gondokkal gyötörni magam, össze tudok-e tíz forintot szedni, hogy legalább a kenyeremet meg a szalonnámat megvásároljam. Ki tudjam fizetni a lakbéremet. Ez mind leesett a vállamról. A magam ügyében semmit sem tehettem, csak a kihallgatások alkalmával okosan kell viselkedni. Tudtam, hogy a barátaim akik kint vannak, mindent elkövetnek érdekemben. Így kiegyensúlyozott voltam és nyugodt, és ez meglátszott rajtam a kihallgatások alkalmával is.

– Végig szótár nélkül dolgoztál?

– Fél évig nem volt, de amikor a kihallgatás legfontosabb részén túl voltunk, akkor kegyesen megengedték, hogy kaphassak még két-három könyvet. Akkor behozták latin szótáramat is. A vizsgálati fogság első éve után egy füzetet is kaptam, amibe fordításomat bemásolhattam.

– Az idő múlását hogyan érzékelted? Egyáltalán, múltak a napok, hónapok?

– Múltak a napok, hetek, hónapok, de én fölhasználtam a napokat. Soha annyit és olyan jól nem tudtam dolgozni, mint a börtönben.

– Miről álmodtál a börtönben? Emlékszel valamire?

– Nem voltak rémálmaim, lidérces, gyötrő álmaim sem. Nagyon egészséges vagyok, beteg se voltam egész idő alatt. Nyilvánvalóan a szabadságról álmodtam, rétről, a feleségemről vagy más nőkről. Ez mind lehetséges.

– És amikor kiszabadultál, álmodtál a börtönről?

– Soha. Álmaim legtöbbször boldog, győztes álmok.

– A börtönben mi volt a legelviselhetetlenebb a számodra?

– Az, hogy az ember börtönben volt, tehát nem sétálhatott az utcán, nem értesülhetett a világ eseményeiről, nem olvashatott újságot, nem beszélgethetett a barátokkal. Azóta sem szorongok, lidérces álmok percig se gyötörnek. Azaz igen ritkán mégis, az érettségi vizsga félelme vissza-visszatér, számtani feladatoktól, a cosinus tételtől rettegek ilyenkor, mert nagyon rossz matematikus voltam.

– És a körülmények, a kübli elviselhető volt?

– Az természetesen undorító volt és vacak, de szerencsére aránylag rendes emberekkel találkoztam a letöltő házban. Márianosztrán Eörsi Pista és Gáli Jóska ült együtt velem, ha nem is egy cellában. De mindig láttam őket, integettünk egymásnak.

– Gyűlölet nem támadt benned?

– Gyűlölet nem, csak mélységes megvetés. De a megvetés, az ellenszenv ott él bennem minden emberi ostobasággal, dogmatizmussal és vakhittel szemben is. Gyűlölet kevésbé.

– A börtön elválasztott a feleségedtől. Ezt hogyan élted át?

– Feleségem nagyon tisztességesen viselkedett, soha, pillanatig féltékeny nem voltam rá, okot sem adott erre. Amikor engem lecsuktak, őt állásából azonnal kipenderítették.

– Ő mit csinált akkor?

– Szakszervezeti elnök volt a vegyiparnál. Fölajánlották neki, hogy ellenforradalmár férjétől váljon el, ezt könnyen el lehet intézni, akkor maradhat a helyén. Ezt ő visszautasította, két hét múlva kidobták tehát az állásából.

– Milyen körülmények között szabadultál ki?

– Én napra tudtam, hogy mikor fognak elbocsátani, csak azt nem tudtam, hány órakor. Feleségem levelet írt, hogy vár engem majd a kapuban, de azonnal visszaírtam, eszébe ne jusson idejönni. Várjon otthon jó ebéddel és vacsorával. Ő sógorommal mégis elindult már előző nap Márianosztrára, egy parasztházba kéredzkedtek be megaludni. Másnap reggel ötkor ott vártak a börtönkapuban. Aznap éjjel nagy havazás volt, a két kilométeres úton alig tudtak a börtönig eljutni. Szegények ott vártak hét óráig, mire a smasszerok nagy kegyesen szóbaálltak velük és megmondták nekik, hogy már fél ötkor elvitték a szabaduló rabokat az állomásra. A következő vonatra ültek föl, aztán hazatértek Budapestre. Én már fűtött szobában vártam őket. Édesanyám is velem volt.

– Szabadulásod után éreztél magadon figyelő szemeket?

– Körülbelül másfél, két évig tapasztalhattam, hogy figyelnek. És barátaimat is figyelték, akik meglátogattak, vagy ott aludtak nálunk.

– S mi lett az Aeneisszel?

– 59-ben szabadultam és aránylag hamar, 61-ben megjelent már. Kalandos úton jutott el a nyomdáig, Devecseri Gábor harcolta ki, hogy napvilágot lásson – de ezt elmondtam másutt.

– Most, hogy Kelet-Európában egymást érik a csendes és véresen zajos forradalmak, Magyarország új szituációját hogyan ítéled meg? Bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Nézd, ha intellektusomhoz fordulsz, és én józan eszemmel, tiszta értelmemmel akarok válaszolni, akkor pesszimista vagyok. De az ösztöneimet kérdem: optimista. Börtöneimben is a bizakodás tartott életben. Legfőképpen azonban egy indulatos dac: nekem ezt túl kell élnem. Erről van szó most is, nekünk ezt túl kell élnünk, nekünk magyaroknak, nekünk íróknak, nekünk európaiaknak.

 

Utolsó mondatainkra ránk ereszkedik a januári este. Lakatos István ablaka alatt nyugodt, csillagos égboltként ragyog a város. Mintha soha nem cserélt volna gazdát és most is minden a legnagyobb rendben lenne. Taxit rendelünk, Lakatos, Lindával együtt a kapuig kísér. Érzékeny kutyabúcsúra készülődöm, de az udvaron Nádasjáró Ophélia „nemes” egyszerűséggel megfeledkezik rólam. Sürgős szaglásznivalói támadnak a bokrok alatt. Igaza van. A lényeges dolgokat nem szabad összetéveszteni a lényegtelenekkel.

 

A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások – Mensáros László

Olyan nagy színművészt, mint Mensáros László, akit a közönség ragaszkodó szeretetén túl, magas művészeti díjakkal is kitüntettek, nehéz, de mindenképpen esetleges egyik vagy másik szerepe alapján jellemezni, mert mindegyikben sikeres volt. Mégis, amikor alakját hirtelen magam elé képzelem, szinte egyszerre látom a Pygmalion Henry Higginseként, akit karaktere, szakmai igényessége, tökéletesnek vélt életformája elválaszt a gyarlóságok, érzelmi viharok között sodródó emberek világától, s szokásnormáin akkor sem tud átlépni, amikor egy lány után vágyakozik; valamint a Három nővér mélyérzésű Tuzenbach bárójaként, aki filozófiai elmélkedései közben kötekedő Szoljonijokba ütközik, s ha el is nyeri Irina szerelmét, nem hiszi el. A háta mögött öreg katonaorvosok árnyai imbolyognak, várva a pillanatot, hogy a Prozorov házba elsőnek jelenthessék a tragédiát. Azt hiszem, sokáig járta az országot Henry Higgins professzori méltóságával és magabiztosságával, de tuzenbachi évei is voltak.

Ma, hatvanhárom évesen, színházhoz alig kötődve, betegágyából felkelve bölcs Tuzenbachként sejti, hogy Irina kezéért nem érdemes küzdeni, tudja: a filozófiát a nép elveti, az ország szétesik, s ami a városokban látható, nem is emlékeztet arra a polgári értékrendre, amibe valamikor beleszületett. A régi szabadságpillanat valószínűleg örökre elveszett. Ha el is hagyják Európa közepét az orosz csapatok, s új, parlamentáris kormányok születnek, a városok régi otthonossága már nem varázsolható vissza. Jönnek ismét az új utcanevek, átépítések, a kávéházak nyugalmát gyorsbüfé-szokások váltják fel. Mensáros hiába szabadult ki régi börtöneiből, ma is falak veszik körül, s ha váratlanul rányitnak, összerezzen, mintha beszélőre vezényelnék a cellájából. Mensárost az elmúlt évtizedekben kétszer zárták börtönbe. Először 1949-ben, majd a forradalom után 1958-ban. Gyanakvása nemcsak érzékeny alkatából ered, nagyobbrészt egészséges és indokolt védekezési reflex is. Kénytelen gyanakodni, nem tehet mást. Közben bízik és megbocsát, majd a relatív szabadság helyett ismét relatív rabságot érzékel. Fellázad, dühöng, felkiált, mérges mondatai a fogságban tartott ember és a belül mégis szabad, büszke polgár megnyilvánulásai. Mintha a szabad vizek és a szellemi Gulag-szigetek között ide-oda sodródnának gondolatai. Valójában játszik. Fiatal korában is szívesen játszotta önmagát, de az utóbbi években csak Mensáros Lászlót alakítja. Főszerep, a Hamletnél, A revizor Hlesztakovjánál, a Kegyenc Maximusánál is nagyobb és bonyolultabb. Nyugtalan, mert a színdarab harmadik felvonása még vázlatosan sem létezik. Pedig a legfontosabb, mert az egész darabot meghatározza, végső értelmet ad az első és a második felvonásnak is. Lehetséges, hogy megváltoztatja azok kisugárzását, hangulatát. De a szerep megíratlan, próbák nélkül rohan bele a töprengő monológokba és a megnyugvást hozó párbeszédekbe. A színpadon közben este van, hajnal van, tél és nyár, felizzanak a lámpák, máskor pedig, amikor a legnagyobb szükség lenne a melegükre, kialszanak.

Mensáros Lászlónak este fellépése van a Korona Pódiumon, így egyetlen napra otthagyja Nyíregyházát és feljön Budapestre. Barcsay utcai lakásában kora délelőtt ülünk le beszélgetni. Az utcák deresek a januári hidegtől, bent meleg van, a lakás otthonos, mintha szerető kezek simogatnák a könyveket és ápolnák a növényeket. A könyvtár választékos, egy falrészt csak a kották foglalnak el. Kandalló, odább egy pianínó, az egyik bútoron agyagváza. Borsos Miklós-rajz, odább a falon barométer, még odább kereszt, vékony, légies korpusszal. Fotelokba süllyedünk, közöttünk hosszúkás dohányzóasztal, az asztalon márvány dobókocka, és márványtojás, néhány folyóirat, s mellettük nagyon esetlegesen kártyanaptár méretű szövetminták. Hetek óta telefonálgatok a nyíregyházi színházba, s most mégis, furcsa módon Miskolcot kezdem emlegetni. Mensáros azonnal ingerült lesz, barátságos bizalma szinte szertefoszlik. Mit várhat egy olyan írótól, aki Miskolcot összekeveri Nyíregyházával?

– Nyíregyháza, hangsúlyozom.

– Bocsáss meg, nem tudom, hogy miért mondok Miskolcot.

– Nem is mennék Miskolcra! Eszem ágában nem volna elmenni egy olyan ipari városból, mint Budapest, ami tele van szörnyűbbnél szörnyűbb emberekkel, egy másik ipari városba. Nyíregyháza egy mezőgazdasági város, ahol régimódi emberek élnek, egyszerűbbek, olyan süvegelő emberek, nem éri az embert atrocitás. Nem szeretem ezeket a gyárvárosokat, ezek nem nekem való helyek.

– De te eredetileg budapesti vagy?

– Budapestiek vagyunk.

– A Mensáros Zoltán, akinek regényei jelentek meg, ezek szerint…

– Édestestvérem. Ő a bátyám, bár fiatalabbnak néz ki.

Valahonnan a szomszédból ütemes kopácsolás és gépzaj hallatszik át. Idegesítő, és időnként fel kell emelni a hangomat, hogy érthető legyen. Mensáros magyarázólag valahová a háta mögé mutat:

– Háromnegyed nyolckor elkezdődött a dörömbölés, de az egy másforma hang volt. Nem érzem jól magam, nagyon rosszul aludtam. Ha nem fogalmaznék jól, elnézést kérek.

– Tökéletesen fogalmazol. A lexikonból úgy látom, hogy a főiskolát ugyan Budapesten végezted, de a színészi pályád a Debreceni Csokonai Színházban kezdődött el…

– Igen, mert már akkor száműztek. 1951-ben szabadultam, és 52-ben engedtek leszerződni a Csokonai Színházhoz.

– Hogy értsem, hogy szabadultál?

– Szóról szóra. 1949-ben disszidálni akartam, és 49 novemberétől 51 januárjáig ültem.

– Egyik írókollégámat, Kárpáti Kamilt is börtönbe zárták, pedig csak tervezgette a disszidálást… Tehát miután végeztél, úgy gondoltad, hogy disszidálsz, és letartóztattak? Vagy disszidálás közben?

– Disszidálás közben, de én nem végeztem, engem kitettek az akadémiáról. Februárban volt az a híres diákgyűlés, ahol kitették Dobák Lajost, én ezt megúsztam. Engem Koós Olgával, Gordon Zsuzsával, Mikes Lillával együtt tettek ki az év végén. Igazolatlan órák miatt tettek ki, mert én nem jártam semmiféle fajta marxista és politikai gazdaságtan órákra. Megmondtam a tanársegédnek, aki ma filmrendező, hogy egyáltalán nem tartom szükségesnek ezeket az órákat, mert én színész akarok lenni. Ettől függetlenül éreztem, ha marad az az áldatlan állapot, az én alkatommal nem tudok labdába rúgni. Emlékszem, miután kirúgtak, jelentkeztem egy felvételre, mert bemondókat és rádiószínészeket kerestek. A bizottságban azt mondta az egyik illető, nevet nem mondok, mert még él, hogy beszéljek népiesen. Csak rám kellett nézni, és tudni lehetett, hogy itt valami egyáltalában nem stimmel. Ilyen jelekből láttam, hogy nekem itt nem terem fű, és megszerveztem a disszidálást. Az osztálytársaim közül is sokan úgy viszonyultak hozzám, talán befolyásolásra is, hogy éreztem, nem nagy szimpátiának örvendek. Lekicsinyeltek mert enervált vagyok, polgári műveltségem pedig a gúny tárgyává vált. Emlékszem, megdöbbentem, amikor a Navarrai Margit ment Bajor Gizivel, s amikor az osztályban megtárgyaltuk, azt mondták, hogy olyan ez a Bajor Gizi, mint egy porcelánfigura a vitrinben. Éreztem, hogy ez nem az én világom, innen menekülni kell, itt megölik az embert. Mint ahogy megöltek rengeteg embert a környezetemből, rokonságomból. Amikor lehetetlenné tettek, az ismerőseim és rokonaim közül már nagyon sokan disszidáltak. Bölcsen fölismerve a helyzetet, hamarább föladtak itt mindent, mint én. Szamár voltam, hogy olyan sokáig vártam. Nem is sikerült ez a disszidálás. 49 novemberében Körmendnél lebuktam. Végeredményben feltételezés alapján tartóztattak le, mint Kárpáti Kamilt is. Én ugyanis letettem a disszidálásról, mert láttam, hogy körülkerítették a körmendi kocsmát, ahol nekem a csempésszel találkoznom kellett volna. Majdnem egy álló napot vártam ott, de nem jött a csempész. Láttam, hogy ott vannak a bőrkabátosok, bejött a rendőr is, éreztem, hogy itt nem stimmel a dolog. Fogtam magam és hazaindultam. Átvágtam egy mezőségen, emlékszem, havas volt a táj. Kimentem az állomásra és megváltottam a jegyemet Pestre. Nem akartam reszkírozni, inkább lemondtam a menekülésről. De hiába volt meg a pesti vonatjegyem pontos dátummal, puszta föltételezés alapján egy Augusztinovics nevű bíró elítélt 13 hónapra. Ez teljes oktalanság volt, mert én bizonyítottan visszaindultam Pestre. Hát mindegy…

– Budapesten tartóztattak le, vagy még ott az állomáson?

– Ott az állomáson. Amikor fölszálltam a vonatra, hátulról elkapott az ügyeletes ÁVH-s járőr pár, akik az állomáson teljesítettek szolgálatot. Ez volt a pechem. A többi ávóst mind kivezényelték a határra, mert amikor én eltűntem a kocsmából, az alkonyatban nem látták, hogy meglógtam a mezőn át, meg voltak róla győződve, hogy nekivágtam a határnak. Este és egész éjszaka várták, hogy fölbukkanok a határon, és ott pásztázták a mezőt. Az ügyeletes járőr felismert sajnos, mert napközben bementünk enni valamit a kocsmába. Nem egyedül voltam. Ez az ügyeletes ÁVH-s, aki az állomáson letartóztatott, olyan feltűnően megnézett a kocsmában, hogy szemembe ötlött és megjegyeztem az arcát. Ez volt az, aki engem fölismert az állomáson.

– Hová kerültél az ítélet után?

– Egy hónapig tartottak fogva a szombathelyi ÁVH-n. Utána átvittek a börtönbe, és szilveszter előtt pár nappal hozták meg az ítéletet. Május 1-ig a szombathelyi börtönben tartottak fogva. Akkor ez egy nagyüzem volt a disszidálási hullám miatt. Őrületes nagy forgalom volt, hárman aludtunk két szalmazsákon, nem lehetett mozogni. Május elsején átszállítottak a kaposvári börtönbe, ott ültem egész 51. január nem tudom hányadikáig. Amikor lejárt az egy év egy hónap, visszavittek a szombathelyi ÁVH-ra, ahol még plusz három napot kellett eltöltenem. Ilyenkor bírálták el, hogy az embert internálják-e, vagy szabadlábra helyezik. Ez a három nap sem volt kellemes, de kiengedtek.

– Ezek után mentél Debrecenbe?

– Ezek után jelentkeztem statisztálni a Nemzetibe, ahová nagyon nehezen vettek föl. Görgey itt statisztált már a Nemzetiben, ő hozott be, ő szólt az érdekemben. Így bekerültem, de aztán a személyzetis fölhívatott és amikor kiderült, hogy ültem, ki akartak rakni. Várkonyit, aki tanárom volt, megkértem, hogy szóljon ennek a személyzetisnek, és az ő segítségével mégis maradhattam. Később átkerültem az akkori Néphadsereg Színházba, aztán a Madách Színházba, ami akkor itt volt, ahol most a Nemzeti Színház van. Ebben a három színházban statisztáltam, volt este, hogy több darabban is jelenésem volt, és rohangásztam egyik helyről a másikra. 51 tavaszán a próbatáblán volt egy hirdetmény, hogy aki engedélyt akar szerezni szakképzett statisztálásra, az jelentkezhet az éppen ott játszó művészeknél egy partner-szerep eljátszásra. Ha vállalták a partnerséget és foglalkoztak a statisztával, következhetett a szakszervezeti vizsga. Akkor éppen a Bánk bán ment és Szörényi Éva játszotta Melindát. Én a Melinda-Ottó jelenetet választottam és föliratkoztam Szörényi Évához. Fölmentem a lakására a megbeszélt időpontban, mondta hogy toljam szét a bútorokat a szobájában és kezdjük el. Egy mondatot mondtam a bejövetelnél, és intett, hogy üljünk le. „Ki maga? Hogyan került ebbe a helyzetbe?” – kérdezte. Kávéval kínált. „Ide figyeljen – mondta –, én elintézem magának, hogy ez év őszén kapjon egy szerződést. Magának nem statisztálnia kell, magának színésznek kell lennie.” Fölfedezte, hogy van bennem valami, ha ez nem történik, azt hiszem én itt Magyarországon soha nem leszek színész. Amit egyébként én már elkönyveltem, már nem is ambicionáltam. Statisztaként is szívesen maradtam volna színháznál. Sajnos 51 őszén nem sikerült, mert Téri Árpádnak, aki a Nemzeti Színházban volt színész és megkapta a debreceni igazgatóságot, már kész volt a társulata. A minisztérium akkor engem még nem is engedett fellépni. Szörényi Éva akkor a hónom alá nyúlt, és a Néphadsereg Színházban és a Madáchban tovább statisztálhattam. 52 tavaszán beszélt Térivel, felelősséget vállalt értem és elintézte, hogy Debrecenbe kerülhessek. Amikor a Téri behívatott az akkori Néphadsereg Színházba, úgy készültem, hogy el kell mondanom egy verset, vagy monológot. De a próbafellépés elmaradt, csak rám nézett és azt mondta, írd alá a szerződést, semmi nem kell. Szörényi Évának és Térinek olyan fantasztikus szimata volt, amiről ezeknek halvány gőzük sincs. „Ezek” alatt a mai színházigazgatókat, rendezőket és főrendezőket, főiskolai tanárokat értem, en bloc, ahogy vannak. Ha ránéznek valakire, de amikor a jelölt megszólal, még akkor sem tudják megmondani, hogy tehetséges vagy nem. Ez a baja a mai magyar színjátszásnak, ezért jutott oda, ahol van. Húsz évig dolgoznak együtt egy emberrel, és fogalmuk sincs róla, nem tudják, hogy mi van benne és félrehasználják, más szerepeket adnak neki, mint amit kellene. Áh, ezek esztéták, marxisták, párthivatalnokok, a színészek smasszerei és halvány gőzük sincs a pályáról és a színházról.

– Milyen szerepekre gondolsz vissza szívesen a debreceni időkből?

– Amit én igazán szerettem, elsősorban a Hamlet. De amiben úgy éreztem, hogy kezdek „én” lenni, az a Ludányi bíró volt, Karinthy Cininek az Ezer évé-ben. Abban éreztem, hogy kezdek magamhoz térni, mert addig fiatal amorózókat meg nem tudom miket játszottam, és ez engem rendkívül zavart. Nem szerettem ezeket a fiatal szerepeket, mert én mindig idősebbnek éreztem magam, mint amennyi vagyok. Nem voltam szerelmes hős, de nagyon sokat tanultam az Ármány és szerelem Ferdinándján vagy a Rómeón. A Hamlet, az volt a legnagyobb, bár előtte az Éjjeli menedékhelyben a színész is jó volt.

– A báró nem?

– A színészt játszottam, a bárót már fenn a Madáchban. A színészt játszottam, szerettem, és az is nagyon jól sikerült.

– Mondd, Debrecenben lehetett érezni, hogy valami készülődik az országban? Ami 56 októberében történt, az téged váratlanul ért, vagy számítottál rá?

– Abszolúte meglepett. Amikor jöttek a tüntetők, s a lakás ablakából hallottam a kiabálást, hogy „le a szovjetekkel”, nem hittem a fülemnek. Mi hermetikusan el voltunk zárva, mert valahogyan minden később jut el Debrecenbe. Téri egy olyan szigetet varázsolt a színházba, hogy mi azt se tudtuk, mi a politika, csak a színháznak éltünk, bent voltunk reggeltől estéiig, és dolgoztunk, rengeteget tájoltunk. Nekünk nem volt Szabad Nép félóránk, nem volt szemináriumunk, semmi az ég világon. Téri ezt tudtunkon kívül elintézte, ilyesmivel nem engedett foglalkozni. Ha valakinek politikai nézeteltérése támadt, azt megvédte, később kiderült, hogy engem is, mert természetesen próbáltak furkálni. A volt párttitkár, aki elől tudtomon kívül eljátszottam a szerepet, viccmesélés miatt följelentett engem. Ezeket Téri mind kivédte. A párttitkár egyszer Simor Erzsit lefasisztakurvázta, amiért Simor Erzsi fölpofozta. Teljes joggal. Le akarták tartóztatni, mert rögtön ügyet csináltak belőle, és azt mondták, hogy a pártot pofozta meg.

– A párttitkár is egy színész volt?

– Az is egy színész volt. Téri nem engedte Simor Erzsit kidobni, megvédte, és odáig vitte a dolgot, hogy a párttitkárt kellett leváltani. Ezért forszírozom, hogy egy mellszobrot, de legalább egy emléktáblát állítsunk Térinek, mert azon túl, hogy fantasztikus előadásokat csinált, olyan gárdát tudott összehozni, olyan szimatja volt, ami Jób Dánielen, Beöthy Lászlón, Bárdos Artúron, Várkonyi Zoltánon kívül azóta sincs senkinek az országban.

– A forradalom ezek szerint számodra meglepetés volt?

– Abszolúte meglepetés. Te, én különben se nagyon foglalkoztam politikával, soha nem voltam újságolvasó. Diákkoromban is, azt hogy mi háborúban élünk, meg visszavonulások vannak, én ezt olyan harmad-ötödkézből hallottam néha. Amikor már régen a határon voltak, akkor hallottam, hogy a németek vonulnak vissza Oroszországból. Szóval mindig elkésve. De megmondom őszintén, nem is érdekelt. Csak ami a családomat érintette, azok a dolgok nagyon megráztak. Édesanyám kitelepítése és hasonlók… Fölösleges, hogy részletezzem, milyen atrocitások érték az embert. Én nem figyeltem oda, hogy mi történik és hogyan történik, nem tudom, hogy mikor vette át a hatalmat a Kommunista Párt és hogyan vette át. Csak akkor érzékeltem, amikor bejött a krach, amikor már az ember nyakán volt a hurok.

– A forradalmi napokat hogyan élted át? Mi történt veled és mit csináltál?

– Emlékszem, este még próbáltunk, amikor elindult ez az egész. Hallottuk a lövéseket, amiket az ÁVH-sok adtak le a tüntető tömegre. Három fegyvertelen ember meghalt a tüntetők közül. Téri, úgy emlékszem, éppen Prágában vagy Budapesten volt. A Blum Tamás másnap azt mondta nekem: „Laci, azonnal lépj bele, szervezd meg itt a Forradalmi Bizottmányt, mert félő, hogy olyan emberek kerülnek az élre, akik itt rögtön kihasználják a dolgot. Jó, ha te ott vagy villámhárítónak.” Összehívták a társulati ülést, de addigra már a jobb érzésű emberek között elterjedt, hogy engem kellene megválasztani. Rögtön megválasztottak. Közben a szenvedélyek kezdtek fölkorbácsolódni, határozottan emlékszem, hogy valaki fölállt és azt mondta, Miskolcon már akasztanak, és Debrecenben még semmi sem történik. Zsidózás is volt, és elkezdték követelni az igazgatóság leváltását. Ez volt a forrpontja a dolognak. Téri annyira pártatlan, jóindulatú ember volt, hogy az illetőnek, aki ezt követelte, november 4. után rögtön azt tanácsolta, hogy menjen el Debrecenből, és elintézte, hogy átjusson Békéscsabára. Ez az ember Békéscsabán elkezdte szervezni az MSZMP-t és mindent megúszott. Mindent. Soha többet nem kérdezték tőle, hogy mit csinált korábban Debrecenben. Ezeket a dolgokat nem hoztam szóba sem a rendőrségen, sem a tárgyalásokon. Közben engem beválasztottak a városi forradalmi bizottmányba is, így pendliztem a színház és a városi bizottmány között. Amikor a társulati ülésen ennyire elfajult a dolog, én elkomorultam és egy hosszú beszédet tartottam, amiben mindenkit figyelmeztettem, hogy korábban védett állapotban voltunk. Emlékszem Simor Erzsi és Hegedűs Ági még sírtak is. Valahogyan elcsitultak a szenvedélyek, de ez az illető fölugrott és tovább beszélt. Akkor én átmentem a forradalmi bizottmányba és annak elnökétől kértem egy papírt, amiben megfogalmazták, hogy művészeti intézményeknél nincs automatikus leváltás. Ezzel a papírral Für Lajossal mentünk vissza, aki a forradalmi bizottmánynál titkár volt. Megkértem, hogy segítsen nekem. Közben ez az illető fegyveres nemzetőrökért küldött, akik valamivel később jöttek, mint ahogy mi Für Lajossal odaérkeztünk. Egyszer csak bejöttek a fegyveres nemzetőrök, mondván, hogy baloldali, rákosista elhajlókat kell letartóztatniuk. Megismerve bennünket természetesen elnézést kértek és elmentek.

– Te mint híres versmondó, gondolom szavaltál is.

– Nagy tévedés, nem szavaltam. Ez az illető szavalt. A Talpra magyart ez az illető szavalta el.

– A nevét nem mondod ki ennek az illetőnek?

– Nem, nem, mert családja van.

– A forradalmi napoknak volt még olyan eseménye, amiben cselekvően részt vettél?

– Pár nappal később a Für Lajos szervezett egy deputációt Pestre. Orientálódni akartunk, meg azt hiszem mi is vittünk föl egy petíciót. De főleg orientálódni akartunk, mert fals hírek érkeztek, a kommunisták olyan híreket terjesztettek, hogy Pesten már fehérterror tombol. A Köztársaság téri események híre is elérkezett hozzánk, de nem voltunk igazán informálva. Tudni akartuk a kormány álláspontját, valóságosan hogyan áll a helyzet? Feljöttünk és hajnalban első utunk a Köztársaság térre vezetett. Akkor még ott feküdtek a holttestek, elborzadva tudomásul vettük a tényeket, bár nem ismertük az esemény körülményeit. Nagy Imrével nem tudtunk beszélni, Losonczy Géza fogadott bennünket. Leszögezte, hogy ők belátják, az egypártrendszer, a kommunista párt alkalmatlan a vezetésre, kötelességüknek érzik, hogy visszavonuljanak, és azt is, hogy párt maradjanak. De többpártrendszer kell, szavazzon a nép. Majdnem szóról szóra ugyanaz hangzott el, amiről most szó van. Azt mondta, egyet nem enged meg, azt hogy a faji alapon létesülő pártok előjöjjenek. Amikor a 30-as évforduló alkalmával arról beszéltek, hogy nyilas párt is alakult, ez szemenszedett hazugság volt. És nem a csőcselék, a hercegek, bárók és grófok csinálták a forradalmat, ez mind szemenszedett hazugság volt. Hivatalosan bejelentett pártok működtek, mint amilyen a Kisgazdapárt.

– Igen, hát ez már kiderült azóta.

– De a tv-ben egyetlenegyszer sem hozták még nyilvánosságra, hogy a 30-as évfordulón micsoda hazugságok hangzottak el. Szóról szóra kellene szétszedni a Mindszenty beszédet és leközvetíteni. Ez még mindig nem történt meg. Egyáltalán, azt a 30 éves tv-sorozatot, amit akkor közvetítettek, szóról szóra kéne szétboncolni és elemezni.

– A Vasárnapi Újság, amiben te is szerepeltél a nyáron, a Mindszenty beszédet újra közreadta és elemezte.

– Mégis, a mai napig értelmiségi emberek mondják nekem, hogy a saját fülükkel hallották, hogy Mindszenty visszakövetelte a nagybirtokokat. Hát ez egy olyan ország, te, hogy…

– Aki 56-ban felolvasta, az is megszólalt most.

– Nem bízom semmiben, én nem bízom. Egyszerűen felháborító. Ugyanígy állították, hogy én szavaltam a Talpra magyart, látták, hogy én rúgtam le a csillagot a Gutenberg nyomdáról. Védtelen az ember, itt Magyarországon vannak, akik a saját akaratukat, vágyaikat kivetítik másokra, és nemcsak ilyen esetben, magánéleti dolgokban is, és nem törődnek vele, hogy beszennyeznek, tönkretesznek embereket. Ez egy felelőtlen ország, nem komoly. Most például minden rosszat Orbán Viktor szájába adnak. Pár komoly ember van, aztán reménytelen, rettenetes ügy. Különben nem történhetett volna meg mindez máról holnapra. Máról holnapra kinyitották a kaput ezeknek a borzalmas embereknek.

– Mást nem mondott a Losonczy Géza?

– Azt mondta, hogy legyünk nyugodtak, semmiféle jobbratolódás nincs, többpártrendszerű kormány létesül, koalíciós kormány. Visszamentünk Debrecenbe és a deputáció tagjai ezt közölték a forradalmi bizottmánnyal. Ezek után, ugye természetes, nem is történhetett az égvilágon semmi. De az én tárgyalásomon állandóan úgy viselkedtek, mintha Debrecenben vérfürdő lett volna, és én géppisztollyal járkáltam volna. Ott ment végig az országút a városháza mellett, állandóan özönlöttek befelé a szovjet tankok. Ezt is elmondtuk akkor a Parlamentben. De nehogy azt hidd, hogy az utolsó napokban, állandóan. Fönt a rádióban bemondták, hogy vonulnak ki a szovjet tankok. Próbáltunk telefonálni, hogy dehogy vonulnak ki, hát itt jönnek be! Nem is nagyon lett volna rá mód, hogy mi bármit is csináljunk.

– Mindezt látva, a szovjet páncélosok vonulását, hittél még a forradalom győzelmében?

– Hittem. Igen. Titkon mégis hittem.

– Akkor november 4-e számodra újabb meglepetés volt.

– Igen, az egy borzalmas dolog volt. Érdekes, hogy előtte pár órával támadt bennünk egy kis gyanú. A forradalmi bizottmányból hárman kint jártunk az orosz laktanyában. Meghívtak bennünket tárgyalni, ugyanúgy, mint Pesten Maléteréket. Kimentünk és azt kérték, hogy a Vörös Hadsereg útján, a tisztiházhoz állítsunk őrséget, nehogy atrocitások legyenek, mert hajnalban kiköltöznek az orosz családtagok. Megígértük, és örültünk, hogy nahát, tényleg elmennek akkor. Minden rendben van.

– Ez harmadikán történt?

– Ez harmadikán délelőtt, mert harmadikán délután már megkezdődött a kiköltözés. Állítottunk oda fegyveres nemzetőröket. Kiderült aztán, hogy az orosz családtagok tényleg beszálltak az autóba és elmentek, de semmit, se bútort, semmilyen motyót nem vittek magukkal. Költözésről tehát nem volt szó. Akkor éjszaka a megyei tanács pincéjében, egy irodában arról beszélgettünk, hogy valami nem stimmel itt. Valami átejtés van a dologban. Eleinte Für Lajos is ott volt. Rettentő rossz szájízzel mentünk haza éjszaka, mert a családok nem költöztek ki, csak bementek a biztonságos laktanyákba. Ahonnan aztán lőtték a várost. Hajnalban kivert bennünket az ágyúzás a lakásunkból.

– A forradalom leverése után mi történt veled?

– Téri Árpád rögtön azt mondta, hogy menjek át hozzájuk, náluk bújtam pár napig. Aztán az orosz parancsnokság kettőnket Szedő Lajos kollégámmal bekéretett kihallgatásra a színházból. Téri azt mondta, hogy menjünk be és essünk át ezen. Abszolút normálisan zajlott le ez a kihallgatás, nem emlékszem a pontos menetére, de megnyugtató volt. Azt kérdezték, hogy tudunk-e valamilyen atrocitásról? Az égvilágon semmiről nem tudtunk, végül is elengedtek bennünket, hazaköltöztünk és attól kezdve otthon voltunk. Amikor aztán értesültünk a pesti munkástanácsok szervezéséről, már nem tudom kivel, Debrecenben én is elkezdtem szervezni a munkástanácsot. Üzemről üzemre jártam, felkerestem az iskolákat és az egyetemet. A színház nem játszott, mert sztrájk volt, a sztrájkfelhívás megfogalmazásában magam is részt vettem. Szerveztük a munkástanácsokat és később ez volt az egyik különösen erős vádpont ellenem.

– Ebben az időszakban sokan disszidáltak, mert érezték, hogy jön a megtorlás. Te miért nem hagytad el az országot?

– Fölmerült bennem, de három gyermekem volt.

– Hol tartóztattak le? Debrecenben?

– Dehogy Debrecenben… Abszolúte semmi előzménye nem volt, simán ment tovább az életem, ment a Hamlet, lejött rendezni a Horvai Pista, játszottam a Brassbound kapitányt, a Rágalom iskoláját, és 57 őszére fölszerződtem a Madáchba. Feljött a Téri, Márkus, Simor Erzsi és Andaházi Manyi. A Madáchban az égvilágon semmi nem volt. 57 nyarán filmeztem, és forgatás közben egyszer behívattak a budapesti rendőrfőkapitányságra. Fél napon át kihallgattak, elég kellemetlen volt, bár a maguk módján udvariasak voltak, semmi atrocitás nem történt. Csak faggattak, hogy volt-e fegyver nálam, és úgy viselkedtek, mintha nem tudom én mi történt volna Debrecenben. Nem értettem, hogy minek és miért. Ötvenszer elkérdezték ugyanazt a dolgot, ez nyilván az összekavarási módszerükhöz tartozott. Teljesen értelmetlennek éreztem a dolgot, mert tiszta volt a lelkiismeretem. Éjfélkor elengedtek és nem mondtak semmit. Akkor filmeztem még egyet, befejeztük a Bolond áprilist, augusztusban elkezdtük a Játék a szerelemmel-t, azt még forgattuk szeptemberben is, de a Madách Színházban közben elkezdődött a szezon, Kaméliás hölgy, Anna Frank naplója, Kurázsi mama, és Mészöly Dezső Éva lánya. Az is lement, jött a nyár, és akkor 58. júniusában kivégezték Nagy Imrét. Kevesen tudják, de az igazi nagy letartóztatási hullám, amikor minket, csirketolvajokat is elvittek, Nagy Imre kivégzése után kezdődött. Várták, hogy milyen hatással lesz Nagy Imre kivégzése az országra. Miután látták, hogy semmilyennel, legalábbis kifelé, akkor elszabadult a pokol és a bosszú. Engem is megidéztek a debreceni rendőrségre, bent tartottak három napig és kikérdeztek. Rossz néven vették azt a bizonyos színházi beszédemet, amit én akkor tartottam, amikor követelték az igazgatóság leváltását. Állítólag szidtam a kommunistákat, de én a Rákosi-rendszert szidtam, amit akkor Kádár is szidott. A másik bűnöm a munkástanács szervezése volt, de hát bocsánatot kérek, a munkástanács szervezése Kádár tudtával és beleegyezésével történt. De aztán Kádár Barit és Ráczot alattomos módon becsalta a Parlamentbe és lefogatta őket. Volt ott Debrecenben egy idős őr, akitől megkérdeztem, hogy mégis mire számíthatok? Áh, semmi, művész úr. Ne tessék aggódni, legfeljebb egy izgatási ügyet csinálnak belőle.

– Mikor, hol és milyen körülmények között tartóztattak le?

– 1958 augusztusában, a hajnali órákban, a lakásomon. Akkor én a Hajnóczy utcában laktam a bátyámnál. A rendőrök bevittek a Maros utcai kapitányságra és másnap a hajnali vonattal le Debrecenbe. Debrecenben volt a perem.

– Hányan szerepeltek ebben a perben?

– Egyedül engem vádoltak.

– Egyedül? Különös. Meddig tartott a vizsgálati fogság?

– A feljebbviteli tárgyalásom 58 december 31-én volt, így szilveszter napján átmenetileg kiszabadultam, mert bizonyítás hiányában visszatették az ügyet első fokra. 59 tavaszán az újabb első fokú tárgyaláson szabadlábon védekeztem.

– Ezután találkoztál Darvas Ivánnal a Gyűjtőben?

– Nem, 58 őszén találkoztam Darvas Ivánnal, amikor először vittek be. Egy hónapig voltam Debrecenben, s a tárgyalások után felhoztak a Gyűjtőbe és akkor találkoztam Ivánnal.

– A végleges ítéletben mennyit kaptál?

– Két év hat hónapot.

– Ha visszatekintesz a vádakra, konstruáltak voltak, vagy megalapozottak?

– Nem voltak megalapozottak. Fegyver például soha nem volt nálam. Nincs kedvem ezt a komplikált ügyet részletezni. Ennek az egész menete olyan kellemetlen volt, hogy én szándékosan és tudatosan el akarom felejteni az egész dolgot.

– Érthető, de ez az egész könyv arról szól, hogy mi történt az írókkal és művészekkel ezekben a tragikus években.

– Nézd, amikor én rájöttem arra, hogy veszett ügy ez, a bíróság előtt nincs mit tennem, mert a bíróság nem elfogulatlan, legyintettem magamban és nem törődtem vele. De egy pont érdekes, ami a hiúságomat és az önérzetemet bántotta. Azzal vádoltak, hogy én Téri Árpád égisze alatt csináltam karriert, mert Téri szerintük egy jobboldali reakciós ember volt, aki fölkarolta az olyan reakciósokat, mint amilyen én és Simor Erzsi voltunk. Ez a beállítás nyilván a volt párttitkártól származott. A tehetségemnek ez a lebecsülése villámsújtásként ért, ez bántott az egészből a legjobban. Nem az fájt, hogy mennyire és mire ítélnek, hanem az, hogy magyarul mondva tulajdonképpen le lettem tehetségtelenezve.

– A kihallgatások során tiszteletben tartották művészi mivoltodat, vagy kényszert is alkalmaztak?

– Nem hiszem hogy érdekelte őket, de semmi. A kihallgatások sokkal békésebben zajlottak, mint a tárgyalás. Ott már volt kiabálás, az emberre úgy szóltak rá, mint egy tolvajra vagy rablóra. A tárgyalások sokkal bántóbbak voltak, mint a rendőrségi kihallgatások.

– Hogyan élted meg a rabbá válás folyamatát? Egy művész érzékeny alkat…

– Te, nézd, volt már tapasztalatom benne, előzőleg már ültem egy év egy hónapot és tudtam, hogy nem dűl össze a világ, ha az emberrel ilyesmi történik. De arra emlékszem, hogy a debreceni fogházban mielőtt bevittek a cellába, álltam a folyosón, olyan szívdobogásom volt, hogy azt hittem… Ha ma történne velem, belehalnék. Olyan tachikardiám volt, hogy meg voltam győződve, egy pillanat és megáll a szívem. Drukkoltam és olyan feszültség volt bennem, hogy az valami borzalmas. Amikor aztán az ember bekerül a cellába, becsukják az ajtót, ott valahogyan föloldódik a dolog. Mindegy hogy ki, mi, mégis emberek között van, az is üldözött, én is üldözött vagyok. Érdekes módon a cellában mindig biztonságban éreztem magam, még ha lehetetlen emberek között is voltam, amikor rám tolták a reteszt, az egy megnyugvás volt. Amikor az embert kihívták, az mindig egy feszültség volt, még sétára sem mentem ki szívesen. Pedig voltam rossz cellában is, kellemetlen emberek között. De kint nem tudta az ember, hogy mi történik, hová viszik, mert csak később mondták meg.

– A küblit, a körülményeket, az összezártságot egy olyan individuális alkat, mint amilyen te vagy, gondolom, nehezen viseli el.

– Nézd, néha volt könyv, egyszer-kétszer igazán jó partner, akivel lehetett beszélgetni. Még az első börtönidőmből tudom, hogy a szisztematikus belső élet megmenti az embert. Mindenféle belső védekezéseim voltak, tehát nem gondolni olyan dologra, amik az ember életét tönkreteszik, kiirtani magunkból a külső életet, a vágyakat, az elképzeléseket, az olyan gondolatokat, hogy miért velem történt ez, hogyan kerülök ide, ezeket egyszerűen erőszakkal kibokszoltam magamból.

– Önszuggesztióval?

– Igen. És akkor elkezdődött a múltamnak és a természetemnek a boncolgatása, amivel végső fokon mindig arra jutottam, hogy az ember mindent megérdemel, ami történik vele. Az ember nem ugrálhat, mert nem bűntelen. Magamat boncolgatva olyan emlékképek jöttek elő az életemből, hogy bizony sok mindentől elborzadtam, és azt mondtam, hogy ha másért nem, akkor ezért rám fér egy kis büntetés. Én itt Pesten az alatt az egy év alatt, amíg fönn voltam, elég szabados életet éltem, abban az időben ittam is. Na mindegy… Bőven követett el az ember szeretetlenségeket, önzéseket, hazugságokat, irigységet, féltékenységet, ezek azok a nem főbenjáró dolgok, amiket nem azonnal büntet a Jóisten, hanem bizonyos idő múlva. Állandóan pergettem ezeket az emlékeket és a sorsomba nap mint nap újra belenyugodtam.

– Te mint színész elég mozgalmas életet éltél. Ebben a bezártságban hogyan érzékelted az idő múlását? Megállt az idő vagy folydogált?

– Igen, nagyon lassan telt az idő, ez kétségtelen. Főleg Márianosztrán volt egy ilyen időszak, amikor nem dolgozhattam. Amikor dolgoztam, akkor pedig azért telt lassan az idő, mert nagyon nehéz volt a munkám. De summa summarum, ha az ember olyanokkal van együtt, akik öt évet vagy nyolc évet kaptak, ne panaszkodjon. És ha az ember belegondolt, hogy 43 óta, 1944. március 19. óta mi mindenen mentek keresztül az emberek, akkor az én büntetésem semmi. Nevetséges. Szégyelltem magamat magam előtt, ha viszolygással voltam, amikor a küblit ki kellett vinnem. Auschwitzban egész másokat kellett csinálni zokszó nélkül, mert nem lehetett zokszavazni, és vagy túlélték, vagy nem. Már korábban sokkal súlyosabb dolgok történtek ebben az országban, semhogy én ezzel a büntetésemmel nagyra lehettem volna. Ezekbe a gondolatokba nagyon intenzíven bele tudtam magamat élni.

– Márianosztrára úgy tudom, az osztályidegeneket vitték.

– Először én is a Gyűjtőben voltam, és csak aztán, amikor másodszor ítéltek el, akkor minősítettek osztályidegennek.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a börtönvilágban? A lelki vagy a fizikai gyötrelmek?

– Egy rettenetes periódusra emlékszem, ahol nagyon primitív emberekkel, volt csendőrökkel zártak egy cellába. Rajtam kívül egyetlenegy értelmiségi nem volt a cellában és legalább tizenketten voltunk. Színészvoltom miatt ezek borzasztóan rám szálltak, gúnyoltak és piszkáltak. Állandóan trágár vicceket akartak hallani, de én ebben nem tudtam részt venni és elkülönültem. Ez sértette őket és rettenetesen kikezdtek. Emiatt emlékszem, sírtam éjszakánként. Ha megvertek volna, nem fájt volna annyira, mint ez a lelki szenvedés. Az ilyen emberekkel szemben az ember tehetetlen. Ez az embertípus nem örül annak, hogy jött egy értelmes ember a cellába. Később összekerültem két kulákkal, két idős bácsival, akik fölolvastatták velem a könyveket, érdeklődtek, kérdezgettek. Elalvás előtt a színdarabokból kellett nekik mesélni. Én is rengeteget tanultam tőlük. De ezek a csendőrök tipikus nadrággyűlölő alakok voltak, a puszta létem miatt ellenséget láttak bennem. Csodálkoztam, hogyan kerültek ezek ide, hiszen ezeknek nem itt lenne a helyük.

– Az őrségben?

– Igen, ezeknek az őrségben lett volna a helyük, mert rájuk volt jellemző a nadrággyűlölet, az értelmiségellenes kommunista mentalitás. A tehetetlenség volt a legkínzóbb, hogy ezeknek az embereknek nem lehet megmagyarázni reménytelen helyzetüket, korlátoltságukat. Nem lehetett velük kontaktust találni.

– Közben te még egy fiatal ember voltál, feleséget, gyerekeket hagytál kint. Ez milyen gondot jelentett?

– Akkor mi már válófélben voltunk a feleségemmel, el is váltunk amíg én bent voltam. Automatikusan meg lehetett ezt oldani. Akkor én már eltávolodtam a családtól, úgyhogy ez különösebb problémát nem okozott.

– Beszélőre ki járt hozzád?

– Édesanyám és a bátyám. Gondot inkább az okozott, hogy akkor nagyon szerelmes voltam valakibe, de a hölgy eltávolodott tőlem és nem látogatott meg. Ez irtózatos fájdalom volt a számomra. A legnagyobb szenvedés bentlétem alatt azt hiszem az volt, amikor észrevettem, hogy az illető hölgy nem törődik velem, megüzente, hogy nem jön be, és már nem is írt levelet. Ez borzasztó gyötrelmet jelentett a számomra, ráadásul később a könyvében azt írta, hogy látogatott engem. Ez nem igaz, megtagadott engem és ezt alig tudtam elviselni. Nagyon nagy szenvedés volt, ez is sírós éjszakákat okozott nekem. Szabadulásom után, amikor fölhívtam telefonon, azt mondta, hogy nem akar velem többet találkozni. Legközelebb négy év múlva találkoztunk. Társaságilag érintkeztünk, viszonylag jóban voltunk, de ez nem volt egy igazi jó barátság, mert belőlem nem ment ki soha a fájdalom. Szemrehányást nem akartam tenni neki, de nagyon mélyen bennem maradt az árulása.

– Az őrökkel, smasszerokkal, vallatóiddal szemben éreztél valamilyen gyűlöletet?

– Abszolúte közömbösek voltak. Az ember önvédelemből megtanulja, hogy gyűlölködéssel, sértődéssel, ellenkezéssel csak saját magának árt. Az őrnek az a dolga, hogy goromba legyen velem és kiabáljon. A hangnem, az ordítozás, ami főleg Márianosztrán folyt, visszataszító volt. De arra gondoltam, tessék, csinálja, ezért kapja a fizetését. Közömbösen fogadtam és lepergett rólam.

– A börtönben éjszakánként szoktál álmodni?

– Igen, igen. De már nem emlékszem rá, hogy mit álmodtam.

– Szabadulásod után álmodtál még a börtönről?

– Azt hiszem igen. Meg ilyenekről, hogy követnek… Hogy követnek, ez az a bizonyos Spielberg-film, azzal a kamionnal és személyautóval. Szóval mindig volt egy fekete kamion, ami követ, sőt ez még ébrenlétben is megvolt és megvan bennem ez az üldözési mánia. Amikor megkaptam a rendőrségi kihallgatásom anyagát, és átolvastam, elgondolkodtatott, hogy rengeteg kollégám, sőt a kollégáim 99 százaléka meglepő dolgokat mondott rólam. Ezekkel az emberekkel én jóban voltam, öt évig együtt dolgoztam velük Debrecenben és soha egyetlenegy rossz szó nem volt közöttünk. Így nagyon meglepő volt, hogy milyen ellenszenvesen nyilatkoztak rólam. Mai napig is így vagyok, hogy óhatatlanul mindenkiben azt látom, hogy ő is lehetne az, aki egyszer majd azt fogja rám mondani, hogy ilyen vagy olyan vagyok. Valamit kitalálnak rám, hiszen egyszer már előfordult. Nem mondom, hogy bizalmatlan lettem, sajnos túlságosan is bízom az emberekben, de azért van bennem egy ilyen bizalmatlanság.

– A legtöbb embert a börtön megváltoztatja, személyisége szétesik vagy megkeményedik. De mi történik a börtönben egy színésszel? Veled mi történt?

– Feltétlenül megváltoztat. Hogy én alapvetően megváltoztam, az tényleg a börtönnek köszönhető, bár ez nem máról holnapra történt meg. Amikor kiszabadultam, megint csak szabados életet éltem, de akkor már a hitem megerősödött, a mustármag bennem volt. Ennek volt köszönhető, hogy évek folyamán egészen meglepő módon sikerült a szenvedélyeimről leszoknom, és megoldanom néhány problémát. A debreceni börtönben a Jóisten összehozott egy plébánossal. Ez volt a legnagyobb fordulópont egész életemben. Én akkor ugyan keresztényi módon hittem, de nem jártam templomba. Modern embernek véltem magam, és azt hittem, mindent meg kell és lehet érteni. A cellában sokat vitatkoztunk, és beszélgettünk a plébánossal. Ő minden reggel misézett, mert volt neki szőlőszeme és kovásztalan kenyere, amit az édesanyja csomagban küldött be neki. Egyik este azt mondta nekem: „Te Laci, van még egy utolsó szőlőszemem és az utolsó darabka kovásztalan kenyerem, holnap reggel misézem utoljára. Ha akarod, gyónj meg ma este és holnap reggel áldozz.” Ez, mint a villám érintett, olyan jelnek éreztem, hogy most itt van Krisztus. Ez nem lehet véletlen, ezt ő mondja nekem, ez valami kegyelmi állapot, ezt nem szabad visszautasítani. Ez a jelenet azóta is olyan megrendítően tölt el, hogy sokszor még ma is elsírom magam, ha áldozni megyek. Ez nagy fordulatot adott az életemnek. Hitet, az Őbenne való hitet, és ez az Őbenne való hit ez foglalkozás, kontaktus, imádság, beszélgetés, amiért minden nap meg kell küzdeni. Nehogy azt higgye valaki, hogy egy hívőnek könnyű. Nekem minden nap meg kell küzdenem a hitemért, mert mindig közeledik egy kicsit bennem a gonosz, tehát az eszem és az okoskodásom kezd elhatalmasodni rajtam… Mindig vissza kell küzdenem, s annál intenzívebben érzem, hogy mellettem van, velem van, és ez győzött végül az életemben. Átváltoztatta az egész életemet, és ezt a börtönnek köszönhetem. Én emiatt sem akarok visszaemlékezni sértődötten és elkeseredve azokra az évekre, nem panaszkodom, én csak kaptam ezektől a börtönévektől. Ott történt életem legnagyobb változása, ott kaptam a legtöbbet, amit kaphattam az életben.

– Letargikusan vártad a szabadulást, vagy már a börtönben tervezgetted, építgetted a jövőt?

– Tisztában voltam azzal, hogy szerződést nem kapok, hogy le leszek tiltva a színészi pályáról. Tudtam, hogy bárhová, de rögtön el kell mennem dolgozni, nem is a rendszer, hanem magam miatt, hogy ne kallódjak el a semmittevésben, hogy ne szoruljak másra, hogy amennyire lehet, megkeressem a kenyeremet. Bíztam a Jóistenben, hogy gondoskodik rólam, ahogyan a mezők liliomairól is.

– Kikkel ültél együtt a börtönben?

– Az is sorsdöntő eseménye az életemnek, hogy Obersovszky Gyuszival kerültem össze Márianosztrán. Nagyon fontos barátság volt, együtt, egymás mellett dolgoztunk a gerebenezésben, ami iszonyatosan nehéz munka volt. Kendertilolás közben tüdőbajt, ízületi bajokat lehetett szerezni, bele is lehetett volna halni. Öt hónapig csináltam ezt a fizikailag nagyon megerőltető munkát. Fűtetlen teremben, nyitott ablakoknál dolgoztunk, mert a fölszálló port egyébként nem lehetett volna elviselni. Fűteni sem lehetett, mert a kender meggyulladt volna. A meleg tea volt a maximum, amit kaptunk. Nem tudom hogyan bírtam volna ki, ha Gyuszi nincs mellettem, és nem segíti nekem megcsinálni a normát. Ami pluszt ő csinált, odaadta nekem. Aztán a verseit mondta, amiket én megtanultam. Amikor kijöttem, leírtam őket. Obersovszky egy fantasztikus ember volt, mi volt az én büntetésemhez képest az ő sorsa, akit halálra ítéltek, aztán kegyelem után életfogytiglant kapott, és csinálta, elbírta, elviselte. Sok erőt kaptam tőle további dolgokhoz is. Ahhoz, hogy amikor én kijöttem, aztán újra színész lettem, nem kötöttem kompromisszumokat. Nekem nem lett villám, nem érdekelt semmi, nem kértem semmit. Ez Gyuszinak is köszönhető. Hogy én karriert csináltam, esküszöm, nem tehetek róla, nem tudom hogyan történt, hiszen mindig ellene dolgoztam, csak ártottam magamnak.

– Mikor szabadultál?

– 1960 júliusában, azt hiszem 20-a volt. Hajnalban szálltam föl a buszra Márianosztrán. Levittek Szobra a vonathoz, aztán utaztam fel Pestre. Itt már a bátyám várt az állomáson.

– A nyári napfényen kívül maradt valami emléked erről a napról?

– Szédültem a mámortól. Nem tudom másképp meghatározni. A lábadozáshoz volt hasonló, amikor az ember betegségből lábadozik. Rengeteg mondanivalója volt az embernek, amit a végén aztán nem mondott el. Pár nap múlva jelentkeztem állásba. A Rutex vállalat Lónyai utcai raktárában segédmunkás lettem. Nem is tudom hogyan kerültem oda. Lent a pincében bálákat hordoztam, de inkább azok hordoztak engem. Patkányok között dolgoztunk, olyan emberekkel, akik a társadalom kivetettjei voltak, büntetett előéletűek, de egészen más ügyekből kifolyólag. Velem rendesek voltak, segítettek is nekem. És akceptálták, hogy a szabad időmben olvastam és verseket tanultam.

– Meddig tartott ez az állapot?

– Egy évig tartott. 1200 forint fizetést kaptam, és már nem bírtam. Bíztam abban, hogy valakinek eszébe jutok, és kapok egy színházi szerződést, de nem kaptam, úgyhogy végül is egy év múlva jelentkeztem pincérnek. Majdnem egy hónapig úgy dolgoztam, hogy 7-re mentem a raktárba, aztán délután mentem a margitszigeti Kaszinóba és ott éjszaka egyig dolgoztam. A raktárban Viszt Gyula bácsitól, felejthetetlen főnökömtől kaptam engedélyt, hogy egy órakor eljöhessek onnan, mert a Kaszinó kettőkor vagy háromkor nyitott. Fizikailag aztán ezt nem bírtam, és lemondtam a Lónyai utcai raktár dolgot. Pincér voltam a Kaszinóban és az akkori viszonyainkhoz képest elég jól kerestem. Nagyon szerettem csinálni. Amikor ősszel végképp kiderült, hogy nincs szerződésem, megkértem a főnököt, hogy vigyen magával a Csilibe pincérnek. Akkor azt éppen negyedosztályúból átminősítették másodosztályúvá. A Csiliben dolgoztam egészen októberig, amikor Berényi Gábor telefonált, mert Szolnokon a Mesterházy Lajos-darab premierje előtt pár nappal megbetegedett egy színész. Aczélnak is telefonált, hogy bajban vannak, nem tudják megtartani a premiert, mit szólna hozzá, ha Mensárost szerződtetném? Én semmiről sem tudtam, ez a hátam mögött történt. Aczél azt mondta, hogy nem, mert a Mensáros tüntetően elment pincérnek, és sajnáltatja magát. Berényi mondta neki, hogy három gyermekem van, mire Aczél elcsodálkozott, és azt mondta, hogy nem is tudta, hogy nekem három gyermekem van. Így ítélkeztek az ember fölött, hallomás után, fogalmuk sem volt, hogy milyenek a körülményeim. Megkaptam az engedélyt és másnap délelőtt már föl is vittek az Aczélhoz, délután pedig utaztam le Szolnokra. Úgy jött ez, mint derült égből a villámcsapás, egyik pillanatról a másikra, de olyan a természetem, hogy azonnal átálltam az új helyzetre. Mintha misem történt volna, én másnap már próbáltam. Nem volt az, hogy jaj, bele kell jönnöm, a gátlásaim így is úgy is megvoltak, érzékenységem és az üldözési mániám már gyermekkoromban megvolt. Tehát nem különösebben izgattam magam. A szolnoki színház tagjaként szerepeltem három évig. Aztán utána szerződtem a Madáchhoz.

– Mintha Pécsen is lettél volna egy rövid ideig.

– Te, egy darabra, az Elveszett paradicsomra szerződtem. Debrecenbe is egy darabra, Az ügynök halálára, Szegeden voltam két darabban, a Galopp a Vérmezőn és a Don Carlosban. Most Nyíregyházán vagyok szerződésben. Fáraszt engem Budapest, jobban szeretek vidéken lenni, ahol nem kell közlekedni. A taxit itt már nem győzöm anyagilag, úgyhogy ez egy reménytelen dolog.

– Pincérként, később színészként éreztél magadon figyelő szemeket? Szenvedtél hátrányt?

– Éreztem, hogy van telefonlehallgatás, voltak ilyen mániáim. Be is igazolódott, amikor a Madáchhoz kerültem és az Egy szerelem három éjszakájában rám osztottak egy szerepet. A darabbal ki akartunk menni Olaszországba, és kiderült, hogy én nem kapok útlevelet. No, akkor tudtam, hogy még mindig vannak bajok körülöttem. Bementem az igazgatóhoz, aki azt mondta, ó, hol vagyunk már ettől, nem olyan időket élünk. Dehogyisnem, gondoltam, olyan időket élünk, hogy én nem kapok útlevelet. Akkor könnyebbültem meg, amikor 74-ben először útlevelet kaptam egy koprodukciós film kapcsán.

– Új történelmi szituáció keletkezett Kelet-Európában és Magyarországon is. Az új helyzetben te kételkedő, vagy bizakodó vagy?

– Bizakodó vagyok, mert akkor tényleg nagyon kétségbe kellene esnem, bele kellene őrülnöm, ha még most sem lehetne bízni, amikor talán végre túljutottunk ezen a dolgon. Ugyanakkor még mielőtt Havel mondta volna, én is úgy gondoltam, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, tehát a múlt nem tűnt el nyomtalanul. Sokan számon kérik most, hogy nem haladunk ilyen meg olyan flottul. Hát mire gondolnak? Negyven évig itt a kezünkre ütöttek, a lelkünket megnyomorították. Nem állhatunk itt tiszta lélekkel vigyázzban, hiába múlott el az a rendszer, bemocskolódtunk, púposak lettünk, vakok, sánták, nyomorékok. Nagyon nehezen fogunk talpra állni. Ehhez nagyon hosszú idő kell, új generációkra lesz szükség. Magyarországon a megértés, a tárgyilagosság és a tolerancia hiányzik. Nehéz idők jönnek, de én azt mondom, jobban tudja az ember elviselni a szegénységet is, ha szabad és független. Bizakodom tehát, de nagyon hosszú távon.

 

Beszélgetésünk végére Mensáros egészen felvillanyozódott, egy lehetséges új Magyarországot és erkölcsi magatartásformát kezdett fölrajzolni. Az időhiány vetett véget a beszélgetésünknek. Este fellépett a Korona Pódiumon. Szakonyi másnap mesélte, hogy nagy sikere volt, különösen fanyar humoráért tapsolta meg a közönség.

 

Az ember elpusztíthatatlan – Nagy Attila

Amikor a Szegedi Szabadtéri Színpadon Az ember tragédiájában Ruttkay Éva volt az Éva, Gábor Miklós a Lucifer, Nagy Attila játszotta Ádámot. Estéről estére kilencezer ember dörgő tapssal ünnepelte az alakítását. Ennél többen már csak Miskolcon ünnepelték, amikor 1956. október 24-én az egyetem aulájának a tetejéről elszavalta a Nemzeti dalt. Ekkor ötven-hatvanezer ember keze emelkedett a levegőbe és vele mondták a refrént, hogy: „A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” – Ezért, valamint a munkástanácsok és a diákőrség megszervezéséért, tizenhét hónapos vizsgálati fogság után, a Fő utcában megtartott tárgyaláson, az ügyész halált kért rá. Három napig élt őrlő bizonytalanságban, a lét és a nem lét határán. Három nap múlva a nevezetes Földvári-per negyedrendű vádlottjaként, a bíró tizenkét évre ítélte. Nagy Attila akkor 23 éves fiatal színművész volt.

Élete soha nem volt könnyű, pedagógus szüleit ide-oda dobálták, az áthelyezések után az ötéves Attilának, hat testvérével együtt Pelsőcön, majd Újvidéken kellett megszoknia az idegen körülményeket. Ekkor, hogy a további változásoktól megóvják, szülei beadták egy nevelőintézetbe, ahonnan 1944-ben kivitték Németországba. A háborús összeomlás közepette idegenben hányódott. 1946-ban, 13 éves korában került haza, s egy vöröskeresztes rádióadásból tudta meg, hogy Miskolcon vannak a szülei. Nagy szorgalommal és akaraterővel pótolta tanulmányait, leérettségizett, majd sikeres felvételi vizsgát tett a Színművészeti Főiskolán. Napi egyszeri étkezéssel végigéhezte a főiskolai éveket, aztán végre színpadra lépett. De jött a forradalom és börtönbe zárták. Négy és fél év múlva amnesztiával szabadult. Pécsen fizikai munkásként kereste a kenyerét, s amikor 1962-ben Veszprémben újra színpadra léphetett, Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában fergeteges sikert aratott. Rövid idő múlva kamera elé állt és sikeresen filmezett éveken át. Színpadi sikerei a budapesti Thália Színházban folytatódtak, Beckett Godot-jából Estragon alakítása máig emlékezetes, ugyanígy Örkény Tóték-jának tűzoltóparancsoka, Hochhuth Helytartójának Riccardója, de nagy alakítást nyújtott Mrozek Bűbájos éj és Sartre Az ördög és a jóisten című darabjában is. A Körszínházban pedig Dante-bemutatójával vált hosszú időre híressé. Érdemes művész, Jászai-díjjal kétszer is kitüntették. Jelenleg Kecskeméten játszik és rendez.

Vonatra ültem, hogy Nagy Attilával színészi pályafutásáról, börtönéveiről, életének sorsfordulóiról beszélgessünk egy fél napot. Amikor Kecskeméten leléptem a vonatról, a sínek között állt, borotválatlanul, melegítőben, kamikaze viharkabátban. Megölelt, beültetett a kocsijába és gurulni kezdtünk a deres ablakú, napfényes városkán át egy lakássziget felé. Ekkor eszembe jutott egy régi nyár. A Római-parton ültünk egy kerti asztal mellett és átnevettük az éjszakát. Az üdülő, ahol Gyurkovics Tibor a gyermekeit nyaraltatta, közvetlenül a Duna-parton állt. Lázár Ervinnel kimentünk meglátogatni. Már ott volt Lelkes Dalma és Nagy Attila. Meleg volt, ültünk egy kerti asztal mellett, vitatkoztunk és olcsó fehér bort ittunk, amit a parti büfében árultak. Később tíz óra után már nem is vitatkoztunk, csak ittunk és nevettünk. Mindenen nevettünk, ha Gyurkovics belopakodott az épületbe megnézni, hogy elaludtak-e a gyerekek, azon, ha rinocérosz léptekkel visszaosont hozzánk, azon. Repkedtek a sztorik, színes történeteinkkel egymásra licitáltunk. Éjfélkor kijött hozzánk egy fehér köpenyes nő a gondnokságról és arra kért bennünket, hogy ne nevessünk olyan hangosan, mert felröhögjük az egész üdülőt. Erre mondott valamit Gyurkovics, mire valamennyien fuldokló röhögésben törtünk ki, s furcsa módon a nevetés a gondnoksági nőre is átragadt. Éjjel két óra tájban aztán otthagytuk Gyurkovicsot és hazaindultunk. Én akkor még a Szentendrei úton laktam és Lelkes Dalmát, Nagy Attilát és Lázár Ervint felhívtam még egy búcsúpohárra. A lakásban aztán kiderült, hogy nincs otthon se bor, se konyak, még feketekávé sem. Csapi víz mellett beszélgettünk és vitatkoztunk csaknem virradatig. Hány éve történhetett ez? Tizennyolc? Elhagyott azóta bennünket a szép, tehetséges Lelkes Dalma és elhagyott bennünket fiatalos, fékezhetetlen nevetésünk is.

Nagy Attila kecskeméti lakása tágas, ízléses, gondosan berendezett. Orvosnő felesége a kórházban volt, kisfia az óvodában. Attila főzte meg a feketénket. Itt most már minden volt, kávé, konyak és bor, csak éppen a poharat emelgető vidám fickók hiányoztak. Amíg Attila a kávét töltögette, futólag körülpillantottam a szobában. Válogatott könyvtárát humanista tudósok is megirigyelhetnék.

– Mondd, emlékszel arra a régi estére, amikor Gyurkovics Tibort meglátogattuk a Római-parton? Tibor nagy formában volt, és hát mi is.

– Budapesti életemnek ez a legszebb része volt, amikor valamennyien fiatalok voltunk, és a különböző feszültségek meg elfoglaltságok még nem sodortak szét bennünket, éjjel kettőkor állítottunk be egymás lakására és hajnali ötig gatyában beszélgettünk. Budapesten fiatal koromban én úgy éltem, hogy a szabadidőmet veletek, az öreg Barcsaynál, Czóbel Bélánál vagy fiatal festőművészek körében töltöttem. Intenzív szellemi körforgásban éltem, én még főiskolás koromból ismertem Fehér Ferencet, Heller Ágit, egy nagyon értelmes társaság találkozott különböző lakásokban. Volt egy másodlagos életrendszere az embernek, amelyik sokkal fontosabb volt, mint az elsődleges, ahol végezte a kötelességét, de utána összeszaladt gondolkodó fiatalemberekkel és lázas világértelmezés, világmegváltás folyt, és ez nagyobb hatással volt az emberre, mint a főiskola. A főiskolán mi rengeteg klasszikus mellett lázadásból, magánszorgalomból megtanultuk Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és Simon István verseit. Mire én a főiskolát elvégeztem, addigra száz-százötven olyan verset tudtam, amelyet a korosztályom fiatal költői írtak.

– És itt, most, a kecskeméti színházban mi újság?

– A Németh László-irodalomból most elővettük Az írás ördögét, ami az első olyan mű, ahol a saját felelősségét feszegeti. Nem azzal foglalkozik, hogy a társadalom mennyire képtelen befogadni a zsenit, hanem azzal, hogy milyen vétkeket követ el a zseni a társadalommal szemben. Aztán jön Dürrenmatt, a milliomosnő látogatásának egyik kulcsszerepében lépek színpadra. A közönségünkre panaszunk nem lehet. A hatvanas évek vége felé, amikor ez a színház a történelmi virágkorát élte, tízezer bérlője volt. Most háromévi működés után ott tartunk, hogy tízezer kétszáz bérlője van a színháznak. Most ment Az ember tragédiája az én rendezésemben. A közönség a szeretetével elkényeztet bennünket, most már kezdenünk kéne valamit ezzel a szeretettel.

– Mondd, te érettségi után rögtön jelentkeztél a Színművészeti Főiskolára, vagy volt közben valamilyen intermezzo?

– Nem volt intermezzo. Annyi volt, hogy én nem színésznek készültem. Mire négy elemit elvégeztem, legalább 30-40 könyvem volt, rettenetesen szerettem olvasni. Amikor apámék intézetbe adtak, a vonaton írtam egy versecskét arról, hogy egy csillagos éjszakán elhagytam jóanyám. Németországban a kinti kószálások alatt is rengeteg verset, aforizmát, elbeszélést írtam. A batyumban életem viharaiból egész papírtömegeket hoztam haza. Nagy titoknak tartom, hogy a meghurcoltatás kit tesz tönkre ezen a világon, és kit kovácsol erőssé? Az önálló elhatározások készségét a németországi meghurcoltatások nevelték föl bennem. Kint én a háborús összeomlások közepette a Valahol Európában-gyerekek életét éltem. Tizenhat éves koromban Miskolcon, Bihari Sanyival együtt már tagja voltam a fiatal írók észak-magyarországi csoportjának.

– Az indulásod ezek szerint inkább irodalmi.

– Az irodalomhoz kötődtem, és ez determinálta az egész színészi pályámat. Amikor véletlenül belekóstoltam a színészetbe, mert a műkedvelő csoportban valaki megbetegedett, úgy éreztem, hogy ez nekem kézenfekvőbb műfaj, mint az írás. A színészet nem elölte, hanem kioltotta bennem az írás-ambíciót. Az a néhány száz cikk, és más publikáció, ami különböző folyóiratokban megjelent, halálpontosan összeegyeztethető a színészi pályámnak azokkal a periódusaival, amikor az az érdektelenség felé kezdett menni. Műsorpolitika-vagy sors-okokból… Amikor nem töltötte be az életemet, energia halmozódott fel bennem és újra írtam ezt vagy azt. A színészi pályámat determinálta, hogy jobban érdeklődtem a szerepem mondandója, mint a sikeressége iránt. A Godot-ra várva című darab furcsa sikerétől én évtizedeken keresztül boldogabb voltam, mint A néma levente viharos sikerétől, amivel valóságosan leszakítottuk a csillagos eget. Boldog akkor voltam, amikor olyan darabban volt sikerem, amit én szellemi értelemben is fontosnak tartottam.

– Ehhez először jelentkezned kellett a főiskolára.

– Tizenhat éves koromban láttam először színházi előadást. Az előadás élményétől napokig úgy kóvályogtam, ahogy csak életem első nagy szerelmétől. Rettentő módon vonzott a színház. De nagy dolognak éreztem, és nem hittem, hogy nekem közöm lehet hozzá. Az irodalmi szakkörben egyszer meglátogatott bennünket egy Pagonyi Nándor nevezetű nagyon tehetséges miskolci színész. Verseket olvastunk fel, én a saját verseimet is, és a beszélgetés végén azt mondta nekem Pagonyi Nándor, öcsém, te elmebajos vagy, ha nem leszel színész. Ez érettségi előtt öt-hat hónappal volt. A főiskolára engem rögtön felvettek. 1951 szeptemberében már a főiskolára jártam. A főiskolán csodagyereknek számítottam, de csillagos jeles, kiváló hallgatóként tizenhat főigazgatói megrovással csináltam végig az éveket, mert nem tudtam befogni a pofámat és ennek láncreakciója volt. Mégis úgy alakult a dolog, hogy amikor végeztem, Gellért Endre meg Major Tamás arra kértek, hogy maradjak még két-három évet a főiskolán, tanársegédként, közben elvégezhetem a rendezői szakot. De én olyan borzasztó sokat nyomorogtam a főiskolán, mivel a szüleim nem tudtak támogatni, hogy azt mondtam, én nem akarok rendező lenni, el akarok menni dolgozni. Akkor fölajánlottak egy nemzeti színházi szerződést, el is kezdtem próbálni a darabot, de olyan mérhetetlen módon feszélyeztek a tanáraim, akik mind a Nemzeti Színházban játszottak, hogy éreztem, megöl ez a dolog. Kértem Gellért Endrét és Major Tamást, hogy engedjenek el vidékre. Így kerültem Miskolcra, hogy a saját lábamra álljak.

– Amikor Budapestről Miskolcra kerültél, érzékeltél valamit abból, hogy közeledik a forradalom?

– Nem lepett meg… Azt, hogy forradalom közeledik, nem érzékeltem, de azt, hogy valamilyen felfordulás, igen. Nem vagyok politikus alkat, az elmúlt 30 év alatt sokat gondolkoztam azon, hogy mi közöm is volt nekem ehhez az egész dologhoz? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a véletlenen múlott. A főiskolán egy-két évig, mivel rettenetesen könnyen tanultam, marxista szemináriumvezető voltam. Soha annyi Szent Ágostont meg Aquinói Szent Tamást nem olvastam, mint akkor, mert féltem, hogy a marxizmustól eldugul a fülem és csőlátásom lesz. Akkoriban rengeteg Nékosz-os barátom volt és velük beszélgetve érzékeltem, hogy a történelem 12 ezer éves logikus fejlődésével szemben a közvagyon, az államosítás, a magántulajdon megszüntetése új történelmi esemény, amire tiszta világ építhető fel. Ezt egy fiatalember elhitte. De amikor a főiskola párttitkára felszólított, hogy lépjek be a pártba, akkor megmondtam neki, hogy sok olyan ember van a pártban, akikkel nem szívesen szívnék egy levegőt. Ennek megvoltak a maga következményei. Aztán elkezdték tanítani a nagy eszmét, hogy a Szovjetunióban győzött a kommunizmus, ennek következtében a dráma, mint műfaj és fogalom, megszűnt. Nem tudtam elképzelni, hogy létezik a földön egy olyan eszme, ami elfedi a drámát, hogy én, vagy az apám meghal.

– Ilyen marhaságokat tanítottak?

– Nagyobbakat is. Keszi Imre azt magyarázta nekünk, hogy Ady Endre azért írta a Szeretném ha szeretnének című költeményét, hogy megfogalmazza a proletariátushoz való vonzódását. Ezek a fenntartások olyan mértékben nőttek bennem, hogy ellenzéki körökbe és a Petőfi-kör előadásaira kezdtem járni. Miskolcról is sokszor felutaztam. A Miskolcra látogató Csoóri Sándor, Szabó Lőrinc verseit mindig én mondtam, és jó szerepeket is játszva, nagyon sikeres színész voltam. A humora ennek a helyzetnek az, hogy nem mertem a nőknek udvarolni, mert olyan ragyogó szemmel néztek rám, hogy gátlásaim támadtak. Éreztem, hogy az elvárásaiknak a gyakorlatban nem lehet megfelelni. Ilyenfajta szeretetben éltem ott egészen 1956. október 24-ig. Csak szellemi pezsgést, törvényes szerveződéseket éreztem magam körül és mindez nem látszott forradalomnak.

– Október 23. után mi történt veled, mit csináltál?

– 24-én délelőtt Az ember tragédiáját próbáltuk, én a Lucifer szerepére készültem. A szünetben bekapcsoltuk a rádiót, és akkor hallottuk, hogy Budapesten tűzharcok vannak. Félbeszakadt a próba, a rádió reggeltől estig ellenforradalmi csőcselékről, ultimátumról, a szovjet csapatok segítségéről beszélt. 24-én délután már személyes kapcsolatom is keletkezett a budapesti eseményekkel, mert az én húgom taxisofőrként dolgozott Miskolcon, és 23-án reggel valakit Budapestre fuvarozott. 24-én átlőtt karral érkezett haza. Valahogyan a rádióhoz vonuló társasághoz keveredett és ott lőtték keresztül a karját. Ő mesélte el a diáktüntetést, a Gerő beszédet és Nagy Imre megjelenését. Amikor egy színész új szerepre készül, betölti az egész életét. Teljesen váratlanul zuhantam bele az eseményekbe. Ráadásul előző este, október 23-án Szabó Lőrinc szerzői estjén verseket mondtam, és Illyés Gyula volt az előadó. 23-án este tíz órakor még Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel és társaságukkal beültünk egy vendéglőbe, és hosszan beszélgettünk, diskuráltunk. Másnap a próbán rám szakadtak a hírek, megjött a húgom átlőtt karral. Rettenetesen fölkavart engem, hogy a rádióban állandóan csőcselékről és ellenforradalomról beszél a kormány, s ez befolyásolta későbbi magatartásomat is. Nagy Imre személyében egész addig kételkedtem, amíg a halált föl nem vállalta. Abban az időben nekem ő nem volt eszménykép vagy valaminek a szimbóluma, én egy olyan embernek tartottam, akin messze túlszaladt a történelem. Nem éreztem vezéralaknak. A későbbiek folyamán, amikor a megyei munkástanácsnak a tagja voltam, egyszer beszéltem vele telefonon, mert följelentettek engem, hogy nem engedélyeztem a helyi rádióban a szerveződő pártok programnyilatkozatait elhangzani. Lehordott a magatartásomért, és amikor mondtam neki, hogy érzésem szerint először a közvetlen környezetében kellene konstruktív rendet csinálnia és csak utána beleavatkozni távoli megyék életébe, indulatosan lecsapta a kagylót. Ez a beszélgetés nem volt éppen barátságos.

– És mi történt a színházban?

– A színház is rettenetesen fel volt bolydulva. Fiatal színészekkel összeszövetkeztünk, hogy megkérdezzük Földvárit, aki akkor a megyei pártbizottság első titkára volt, és már korábban engedélyezte a munkástanács megalakítását, hogy mondja meg, mi van itt, mi a helyzet? A pártbizottságra be sem engedtek bennünket, közölték velünk, hogy Földvári Rudolf Budapestre ment tájékozódni. Az utcán nagy volt a nyüzsgés, a rendőrök négyes csoportokban jártak. Déltájban meglátogatta a színházat Illyés Gyula és Szabó Lőrinc, és éppen velük beszélgettünk, amikor jött a hír, hogy a diósgyőri munkások elindultak az egyetemi városba, mert tömeggyűlést hirdettek meg. Soha nem tisztázódott, hogy ki hirdette meg ezt a tömeggyűlést, de a pletyka szerint a megyei pártbizottság. Rövid időn belül 10-20 ezres tömeg vonult a főutcán. Jelszavakat kiabáltak: „Szabadságot! Sajtószabadságot! Mars ki ruszki!” Ezt, hogy „Mars ki ruszki” skandálták. Szabó Lőrinc odafordult Illyéshez: „Te Gyula, hogy ezt a rímet nem én találtam ki!” Nagy derültséget váltott ki bennünk, és kialakult egy olyan hangulat a társaságban, hogy csatlakozzunk mi is a tüntetőkhöz. A vendégek elvonultak, mi pedig csatlakoztunk a tüntető tömeghez.

– Mondd, Illyés nem csodálkozott azon, hogy miközben Szabó Lőrinccel irodalmi estjük van Miskolcon, Budapesten elszabadult a pokol?

– Az volt az érzésem, hogy pontosan volt informálva. Nem lepődött meg, inkább szorongással és csodálkozással figyelte az eseményeket. Ahogy visszaemlékszem az ő szavaira, nem az események, hanem azok dinamikája lepte meg, a szervezetlenek összefogása, ahogy összelobban egy nemzet, egy város, a munkásosztály és a fiatalság. A spontaneitásról beszélt, nem az események váratlanságáról.

– És te mit tapasztaltál a gyűlésre vonuló tömeg között?

– A tömegben néhány száz cigány vonult hegedűkkel, és közben azt kiabálták, hogy: „Vidáman szól a dalunk, cigány kormányt akarunk!” Mások a Mars ki ruszkit skandálták, s a tömeg amerre ment, minden épületről leverte a vörös csillagot. Ezt én primitívségnek, gyerekes, öntudatlan cselekvésnek éreztem. Érdemes azért 30-40 ezer embernek összejönni, hogy megsemmisítsen egy üvegcsillagot? Mi oldódik meg? Túlméretezettnek éreztem a bátorságot, miközben a ruszkik haza kiabálás hallatszott, arra gondoltam, hogy beletaposhatnak bennünket a földbe. Nem hittem, hogy a Nyugat a potsdami és jaltai egyezmény után felvállalja a világháború veszélyét értünk. Összecsavarodott a gyomrom, láttam, hogy rettenetes sok ember egy irányba megy, de százféle dolgot akar. Amikor kiérkeztünk az egyetemi városba, az egyik hallgató éppen a Nemzeti dalt szavalta, de egymás után kétszer is belesült. A tömeg elkezdte üvölteni, hogy „Nagy Attila, Nemzeti dal! Nagy Attila, Nemzeti dal! Gyerünk!” – mondták mindenütt körülöttem. Fölmentem az egyetem aulájának a tetejére, elszavaltam a Nemzeti dalt. 50-60 ezer kéz emelkedett a levegőbe, és velem mondták az eskü szövegét. Az ember ilyenkor olyant érez, mintha személyében megsemmisülne, mintha fantommá változna. Szép dolog a művészet, de a művészi cselekvés és a társadalmi mozgás egybeesése valami megélhetetlen, döbbenetes dolog.

– Mi következett ezután?

– Émelyítő esemény következett. Valaki azt javasolta, hogy hozzanak létre egy megyei választmányt és az döntse el, hogy mit csináljon a város és a tüntető tömeg. Neveket kiabáltak be, és mindenkit megéljeneztek. Nem lehetett tudni, hogy ki az, akit javasoltak, és ki kiáltotta be a nevet. De azért éljeneztek. A mai napig is néha zavar, hogy profi rossz helyett teljesen ismeretlen, feltételezetten a másik oldalon álló amatőrökre adhatjuk szavazatunkat. Létrejött így egy 40 tagú bizottság, akik elvonultak, hogy programot adjanak a városnak. Amikor a tömeg nyugtalankodni kezdett, bementem és megnéztem, mit csinálnak? Negyven ember a padok hátán állt, egymás szavába vágva veszekedtek, kiabáltak. A teremben is zajlott a forradalom. Javasoltam nekik, hogy a parlamenti szabályokat tartsák be és hallgassák végig egymást. Egy karszalagos egyetemi hallgatót az auditórium asztalához állítottam, és javasoltam, hogy csak az beszéljen, akinek a fiatalember szót ad. Otthagytam őket és 15 perc múlva általános sztrájkot hirdettek és magukévá tették a budapesti diákifjúság követeléseit. Amikor ezt kihirdették, a tömeg elment a Petőfi-szoborhoz koszorúzni és oszlásnak indult. – Színházi kollégáimmal ültem az Arany Csillag étteremben, amikor odajött hozzám négy értelmiséginek látszó ember, s arra kértek, hogy délután 5 órakor elnököljek Diósgyőrben a munkástanács-választáson. Az emberek hallgatnak rám – mondták. Nem értettem, hogy 23 éves koromban egy ilyenfajta eseményhez mi az én közvetlen közöm? Az emberek mások bőrére rettenetesen bátrak, kollégáim is biztattak, hogy ne legyek gyáva. Nem mersz menni, amikor szükség van rád? Fogtam magam és elmentem. Lényegében ezen az ülésen vált köztudottá, hogy énrám más emberek hallgatnak. Diósgyőrben másfél órán keresztül okos, jó szándékú, tiszta tanácskozás folyt. Akkor jött a hír, hogy Miskolcon megtámadták a nyomdát, mert a diákok követelési pontjai nem jelentek meg. Megkértek, hogy menjek a nyomdához, mert rám hallgatnak az emberek. Kaptam egy dzsipet. Így ment ez aztán napról napra. Mindenki tele volt óriási kokárdákkal, csak én nem viseltem semmiféle jelvényt november 4-éig. A munkástanács, a megyei tanácson működött, ott ládákból fegyvereket osztogattak, óriási nyüzsgés volt, szörnyű volt a felfordulás. Valaki a színházban azt mondta nekem, hogy Miskolc közelében van egy szovjet hadosztály, mi lesz, ha azok bejönnek a városba? Volt egy kolléganőm, aki szerb származása miatt jól beszélte a szláv nyelveket, Máté Babának hívták, vele beültünk egy kocsiba, és kimentünk a szovjet hadosztályhoz. Egy színésznő és egy színész. Meglepetten fogadtak bennünket, de elvezettek a parancsnoki épületbe. Ott 20-25 tiszt vett bennünket körül, s én arról beszéltem nekik, hogy itt szabad akar lenni a nép, azért történik a mozgás, de a felfordulásnak söpredéke is van. A fegyver kiszámíthatatlan emberek kezében van, s ezek anélkül, hogy valami politikai oka lenne, lövöldözhetnek. Ha ők visszalőnek, kiirthatják a várost. Kértem, hogy ne jöjjenek be a városba. Potocki vezérőrnagy volt a parancsnokuk, s ő azt mondta, hogy amennyiben ő beavatkozási parancsot nem kap, becsületszavát adja, hogy minden parancsnoki tekintélyét latba veti, hogy a magyarok és a szovjet katonák között a súrlódásokat elkerülje. Nagyon furcsa volt ez a mondat. Később, amikor engem letartóztattak, szerettem volna, ha beszélnek ezzel a Potockival, de egy kihallgató tiszt közölte, hogy Potockit már nem lehet kihallgatni, mert november 4-én, amikor a támadási parancsot kapták, főbe lőtte magát.

– És mikor vettek kritikus fordulatot az események?

– Miskolcról fiatalemberek indultak Budapestre harcolni. De elfogták őket, egy részüket hazakergették, kisebb hányadukat viszont letartóztatta a rendőrkapitányság és az ÁVH. Amikor ennek a híre elterjedt, Diósgyőrből és a környékből elindultak a bányászok, hogy kiszabadítsák a diákokat. Először elmentek a városi rendőrkapitányságra, a rendőrkapitány, akit később „gyáva magatartása” miatt elítéltek, közölte velük, hogy az épületben nincsenek letartóztatott emberek. Válasszanak ki egy bizottságot, és nézzék meg. Húszan bementek és végigjárták az épületet. Senkit sem találtak. Ezek után a megyei rendőrkapitányságra vonultak, de közben áttelefonáltak nekik, hogy a tömeg keresi a letartóztatottakat. Azok ott valószínűleg esztelen ijedtükben az összes letartóztatottat szabadon engedték. Mire a tömeg odaért, az épületben nem volt senki. De hiába mondták, a tömeg nem hitte el nekik és megrohamozták az épületet. Amikor a kapuban álló őr géppisztolysorozata felcsattant, az emeleti helyiségekben elhelyezett biztonsági őrök is tüzet nyitottak. Meghaltak, megsebesült emberek, lótetemek hevertek a kapitányság előtt. Olyan zűr támadt, hogy a katonai helyőrség parancsnokságáról valaki áttelefonált a rendőrségre, hogyha nem hagyják abba a tüzelést, akkor ők szétlövik a kapitányságot. Erre abbamaradt a tüzelés, a menekülő tömeg összeszedte magát és újra ostrom alá vette a kapitányság épületét. Egyébként a rendőrség és az ÁVH egy épületben volt.

– A tömeg fegyvertelen volt?

– Először teljesen fegyvertelen volt. Az első lövöldözés után az edelényi bányászok robbanóanyagokkal beérkeztek, s akkor már valószínűleg néhány fegyver is volt a kezükben. Amikor megjöttek a bányászok, a tömeg újra összeverődött és szétdúlták az egész épületet, mindent fölforgattak. És elkezdtek vadászni az ávósokra. De a rendőrök és az ávósok addigra már megszöktek a kapitányság épületéből. Miskolcon ekkor elkezdődtek a lincselések, és ezek 27-én délutánig tartottak. 11 vagy 14 embert lincseltek meg.

– Fölakasztották őket?

– Agyontaposták, agyonverték, a szovjet emlékművekre fölakasztották őket. Én ezeket a lincseléseket iszonyatnak tartottam. A kollégáimnak magyaráztam, hogy nem mindegy-e, hogy az igazságtalanság és a kegyetlenkedés kihallgatószobában történik, vagy az utcán? Ha az ÁVO csinálja akkor szörnyű, ha a nép csinálja, akkor igazság? Szóval népítélet? Nem hittem ebben, pláne akkor, amikor a második napon egy Freiman nevezetű budapesti gombügynököt ávósnak néztek, rettenetesen széttaposták és fölakasztották. Napok múlva derült ki, hogy hoppá, tévedtek. Ennek következtében határoztam el, hogy közbeavatkozom. Néhány kollégám vállalkozott rá, hogy eljönnek velem egy lincselő tömeg feloszlatására, amelyik éppen a megyei tanács épületét ostromolta. Elmentünk oda és arról beszéltem az embereknek, hogy mi a különbség a lincselés és a forradalom igazsága között. A tömeg föllazult, és amikor bementünk a megyei tanács épületébe, kiderült, hogy csak két reszkető kiskatona volt az épületben, már mindenki elmenekült. A kiskatonák is rögtön megszöktek. Az épületből az első, úgynevezett Rozgonyi-féle munkástanács már rég megszökött. Akkor kialakult egy olyan helyzet, amit a miskolci Fehér könyv mint színészkormányt emleget. Mindenesetre 27-én délután 4 órától 28-án este hat óráig én minden néven nevezendő kérdésben intézkedtem, mint Nagy Attila. Nem volt semmi címem, csak ilyeneket csináltam, hogy a rádióban mondtam egy beszédet arról, hogy a nemzet milliárdos értékeit nem érdemes elpusztítani, mert arra a jövőben is szükség lesz. A munkások jelenjenek meg a munkahelyükön és ülősztrájkot folytatva gondozzák a gépeiket. Tartsák fűtve a kohókat, a diákok menjenek el az iskolába, ne kószáljanak az utcán a kiszabadult bűnözők között. A városi rendőrkapitány vállalta, hogy a diákokból közbiztonsági szolgálatot szervez. A helyőrség parancsnokával is beszéltem, s ez a szerencsétlen ember elvállalta, hogy a három nap alatt számolatlanul kiszórt fegyverek tulajdonosaiból nemzetőrséget szervez. Utána őt is keményen elítélték. Kihirdettük, hogy a helyőrség parancsnokságon fegyverviselési engedélyt lehet kapni, ha a fegyvereket a társadalom szolgálatába kívánják állítani. Aki ezt nem vállalta, leadta a fegyverét. Aztán felkértem a munkástanácsokat, hogy egy-egy személyt delegáljanak a megyei tanács épületébe, ahol törvényes munkástanács-választás történik. Kimentem a közlekedési vállalathoz és megkértem őket, hogy reggel hat órakor indítsák el a villamosokat és a buszokat, hogy a helyzet konszolidálódjon. Kértem az üzleteket, hogy nyissanak ki, leveleket írtam a járási központokba, hogy a város élelmiszer-ellátását legyenek szívesek segíteni. 28-án délben fölkeresett engem egy ember Földvári Rudolf üzenetével, aki visszaérkezett Budapestről. Arra kért, hogy menjek ki Diósgyőrbe, ahol új munkástanácsot választanak. Közben én 3 órára vártam az elektorokat. Amikor kimentem, Földvári közölte, hogy őt választották meg a megyei munkástanács vezetőjének. De én is legyek benn az elnökségben. Mondtam neki, hogy én nem értek semmihez, de ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a művelődési elnökhelyettes. 3 órára visszamentem a megyei tanácshoz, hogy lebonyolítsuk a választásokat. 5 órakor megérkeztek Földváriék, bevezettem őket és bemutattam az elektoroknak. Földváriék zokszó nélkül elfogadták a vidéki választottakat, így két irányból, de egy helyen legalizálódott munkástanács keletkezett. Elindult a városban a forgalom és az élet, amit érdekes módon, súlyosabb véteknek tartottak a tárgyalásomon, mint a véres eseményeket.

– Mi történt ezután?

– Ettől kezdve én tulajdonképpen kis ügyekkel foglalkoztam, papokkal tárgyaltam a hitoktatásról és hasonlók.

– Hittél a forradalom győzelmében?

– Rettegtem a szovjet beavatkozástól. Borsodban már az új választási rendszer fölött folytak a viták, a koalíciós kormány esélyeiről, dinamikus és jó szándékú építkezés folyt. Ha ez néhány hónapig tart még, megszilárdul a rend. De én már november 1-jétől kaptam a határőr-parancsnokságtól a tájékoztatásokat, először arról, hogy a szovjet csapatok vonulnak ki, aztán arról, hogy más csatornákon jönnek be, de ezeknek már abszolút korszerű a fegyverzete. November 1-jétől kezdve éreztem, hogy nem belülről, de kívülről szörnyű veszélyben vagyunk.

– A forradalom leverését hogyan fogadtad?

– Nagyon furcsa módon éltem meg ezt a november 4-ét. November 2-án engem lemarházott a Földvári, mert ő feloldotta a szesztilalmat, én pedig telefonáltam, hogy nem szabad feloldani, mert részeg emberek randalíroznak a városban. A Földvári engem letaknyosozott, azt mondta, hogy ne avatkozzak a politikába. Attól kezdve nem nagyon hívtak az elnökségi ülésekre. November 3-án, amikor beléptem, kiderült, hogy az elnökségben arról folyik a vita, kinek mennyi legyen a fizetése, kinek milyen autót van joga használni? Akkor én azt mondtam, ilyen munkástanáccsal nem vagyok hajlandó együttműködni és lemondtam. Október 24-től november 3-ig két-három órákat aludtam naponta. November 4-én, amikor bejöttek az oroszok, reggel 7 órakor ébredtem fel. Értesültem róla, hogy lövöldözés van az egyetemi városban, több diák megsebesült, mindent elfoglaltak. Ekkor lemondásom ellenére kötelességemnek éreztem, hogy bemenjek a megyei tanács épületébe. Ott 6-8 szovjet tiszt diktálta, hogy mit hajtson végre a megyei munkástanács. Akkor fölment a pumpa a fejemben, és azt mondtam nekik, hogy elnézést kérek, önök a Szovjetunió közmegbecsült tisztjei, de ez itt tudomásom szerint Magyarország. Önökkel szemben ülnek a megye választott vezetői, köztük a megyei kommunista párt első titkára. Az egyik szovjet tiszt üvölteni kezdett velem, Földváriék könyörögtek, hogy tűnjek el. Mondtam nekik, ha ti ezt lenyelitek, akkor nekem semmi közöm hozzá, és elmentem. Őket aztán, az egész munkástanácsot, ott helyben letartóztatták. Ebből én kimaradtam. A kokárdák és a karszalagok eltűntek, sehol nem lehetett látni egy piros-fehér-zöldet. Én ekkor föltettem egy piros-fehér-zöld karszalagot.

– Mikor tartóztattak le? Éjszaka, nappal? Rendőrök, civilek?

– November 8-án éjjel egy órakor kopogtak az albérleti szobám ablakán: „Attila, szeretnék veled beszélni.” – „Kicsoda?” – kérdeztem. „Nagyon fontos” – mondta. „Jó, mindjárt kinyitom az ajtót” – válaszoltam. Kimentem, kinyitottam az ajtót, rögtön belöktek rajta vagy nyolc géppisztolyt, pufajkások tódultak be rám tartott fegyverrel. „Le van tartóztatva!” – kiabálták. Rossz szokásból, talán gyermekkori maradvány, hogy mindig gatyában alszom, nem pizsamában. „Felöltözhetek?” – kérdeztem, és ebben a légkörben, amikor bementem a szobába, az egyik pufajkás utánam szólt: „Attila, ha van fegyvere, ne hozza magával, mert baj lesz.” Még ebben a szörnyű szigorúságban is akadt egy ember, akinek volt egy jó szava. De ő is ott volt közöttük pufajkában. Felöltöztem, kivittek, fölraktak egy teherautóra.

– Voltak már rajt más foglyok is?

– Nem, csak pufajkások voltak rajt vagy tizenketten, és előttünk ment egy teherautó pufajkásokkal és mögöttünk is egy teherautó pufajkásokkal. Bevittek a megyei rendőrkapitányságra, ahol az ÁVO is volt. Átadtak engem egy rendőrnek, komédia volt az egész. Két rendőr fölvitt a második emeletre, és átadtak az ügyeletes tisztnek. „Miért hoztak be?” – kérdeztem tőle. „Nem tudom, művész úr” – mondta.

– Ezek szerint te nem is számítottál arra, hogy letartóztatnak?

– Nem… Kérlek szépen, a tiszt azt mondja öt perc múlva, hogy elnézést kér, hoz egy kávét. Eltűnt. Egyedül ültem ott a szobában tíz percig. Jött egy rendőr, köszönt, aztán elment. Három perc múlva visszajön ugyanez a rendőr: „Elnézést, művész úr, volt itt még valaki a szobában a művész úron kívül?” Mondtam neki, hogy egy főhadnagy, de elment. Azt mondta: „Jézus isten, akkor magát kell levinnem a fogdába.” „Hát akkor vigyen” – mondtam. Szóltak ennek a rendőrnek, hogy azt az embert, aki ott van a szobában, vigye le. De közben a tiszt ellógott. Én éreztem ennek a humorát. Nonszensz volt. Úgy éreztem, nem történik velem komoly dolog, hiszen itt kabaré van. De reggel 7 órakor betettek egy fehér mentőautóba, és két rendőr kíséretével bevittek a szovjet főparancsnokságra. Otthagytak. Ez az úgynevezett Rudolf laktanya volt. Reggel 7 órakor odaállítottak a fal mellé, mögöttem állt egy orosz kiskatona és úgy álltam ott reggel 7-től délután 3-ig a falnál. Akkor bevittek egy szovjet nyomozótiszt elé. Az ávós főhadnagyot, aki ott orosz egyenruhában tolmácsolt, ismertem. Azt mondta az orosz százados, hogy vegyem le a karomról a piros-fehér-zöld karszalagot. Mondtam neki, hogy ez a magyar nemzet zászlója, jogom van viselni. Belenyugodott. Amíg az oroszok fogságában voltam, december 6-ig, végig viseltem a piros-fehér-zöld karszalagot. A tiszt azt kérdezte, hogy kitől kaptam tevékenységemért a dollárt, kiktől kaptam instrukciókat, milyen nyugati kapcsolataim vannak, és hasonló baromságokat. Végül azt mondta, hogy csak nem akarom megetetni azzal, hogy amit én csináltam, az egy 23 éves embernek a saját fejében született meg? Visszavittek a zárkába.

– Fizikai kényszert alkalmaztak ellened?

– Az oroszok nem. Egész nap nem ettem semmit. Másnap reggel jött egy orosz őrmester fölvenni az adataimat, és amikor kiderült, hogy én artyiszt vagyok, csodálkozott, aztán megörültek nekem. Könyörögtek, hogy énekeljek és mondjak verseket. Énekeltem az őröknek és szavaltam. A teámhoz odaadták az összes kockacukrukat. Aztán fényképet adtak, a hátára ráírták a címüket. Egyszer lemotoztatott a nyomozószázados, és megtalálta nálam a halom fényképet. Az őröket mellém, a szomszédos zárkába csukták. Átkopogtak, hogy „Artyiszt, itt vagyunk!” Egy reggel rohanvást bevágtak egy fehér mentőautóba és elvittek. 4-5 órán keresztül ment velünk az autó, aztán megállt egy puszta térségben, és ott áttettek egy orosz katonai mentőautóba, idegen, ismeretlen orosz katonák közé. Ez is órákig ment velem, aztán megállt és áttettek egy ponyvás teherautóba, amiben már hét letartóztatott ember ült. Mindegyikre két géppisztolyos orosz katona vigyázott. Három és fél napon keresztül hurcoltak ide-oda és nem szóltak hozzám egy szót sem.

– Mit gondoltál közben?

– Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi ez? Rettenetesen féltem. Koromsötét volt, amikor a teherautó megállt, bevágtak egy zárkába. Néhány nap múlva kihívtak a zárkából, és beletettek egy orosz katonai mentőautóba. És mentünk, mentünk meghalásig. Utána, mikor kiszedtek a mentőautóból, ismét a miskolci Rudolf laktanyában voltam, a szovjet főparancsnokságon. Később tudtam meg, hogy elterjedt a híre, hogy az oroszoknál vagyok és tüntetés kezdődött. Ennek a hírére vittek el. December 4-én óriási felfordulás volt az udvaron, jött egy Csajka kocsi, kiszállt belőle egy tábornok. Kivágódott az ajtóm, gyorsan elsimították az ágyamat, kirohantak, rám csukták az ajtót. Aztán újra nyílott, és belépett tíz tiszt és a tábornok. A csekás százados, aki engem vallatott, mondta, hogy „Vot, Nagy Attila.” Nézett engem a pali, nézett, aztán megszólalt: „Ej, ej, tovarisi, tovarisi, ócsiny malagyozs, ócsiny malagyozs!” Ennyi volt. Kifordultak, elment, és két nap múlva kiengedtek. Azt hiszem, az Ócsiny Malagyozs tábornok abban döntött, hogy rossz vagyok főfasisztának. Nem lehet megtenni főbűnösnek.

– Miért nem disszidáltál?

– Mert színész akartam lenni és színész csak abban az országban lehet az ember, amelyikbe beleszületett. A másik dolog pedig, ha elmegyek, mindent rám kennek, mindenki azt hazudik rám, amit akar. Pedig figyelmeztettek, hogy alábecsülöm a veszélyt. Provokációk kezdődtek körülöttem, levelet is kaptam, ha 24 órán belül nem tűnök el az országból, akkor éjszaka végrehajtják rajtam a halálos ítéletet. Aláírás: A bükki partizánok.

– Mikor tartóztattak le újra?

– Január 7-én vagy 9-én, már nem tudom pontosan. Éjszaka egy órakor. Színpadias körülmények között tartóztattak le, magyar nyomozók csinálták. Szemtelenkedtek a zokogó anyámmal, és amikor rendreutasítottam őket, végig gúnyolódtak az egész házkutatás alatt. Könyveimet szétszedték, salátaként dobálták a földre. Az anyámnak néha odaszóltak: „Nagyságos asszonyom, kezit csókolom, ne tessék haragudni, egy kis rendetlenség fog maradni.” Amikor bevittek a rendőrségre, ez a három ember kiegészült négyre és úgy megvertek, hogy tíz napnál tovább véreset pisiltem. A számból egy fogat kirúgtak, amit csak a váci börtönben csináltak meg. Szörnyűségesen összevertek, aztán másnap 9 órakor felvittek kihallgatásra. Az egyik verőlegény volt a vizsgálat vezetője. Azt mondtam neki, hogy magukhoz, akik engem ütöttek, nem vagyok hajlandó egy árva szót sem szólni. Fenyegettek, hogy szétverik a pofámat, de már erre sem válaszoltam többet. Nyolc napon keresztül naponta háromszor vittek fel kihallgatásra, de úgy ültem ott, mint aki megnémult.

– Ezek után volt még fizikai erőszak?

– Mérgükben egyszer még pofonvágtak. De azt sem tudták kicsikarni belőlem, hogy kérek-e cigarettát? Az eredménytelen nyomozás miatt leváltották ezt az embert. Kaptam egy új nyomozót, aki intette a kollégáját: „Meg ne üsd, mert megint megnémul!” Félelmetesen erősnek éreztem magamat attól, hogy semmit nem tud kezdeni a hatalom azzal az emberrel, aki nem a számításai szerint viselkedik. Elhatároztam, hogy öljenek meg, de nem beszélek… És ott volt egy egész apparátus… Kénytelenek voltak a nyomozót kicserélni, mert nem álltam vele szóba. Lenn a fogdában először iszonyatosan sokan voltunk. A betonon aludtunk, volt úgy, hogy aludni sem tudtunk, csak a sarkokba behúzódva gubbasztottunk éjszakánként. Nekem egyébként a rendőrkapitányság őrnagya azt mondta: „Nem érdekel bennünket, hogy maga mit csinált, magát föl fogjuk akasztani. Ha magát fölakasszuk, az egész megye befogja a pofáját.” Így nem voltam igazán bizakodó. Valaki közben feljelentette a miskolci rendőrfőkapitányságot, hogy el akarják simítani az ügyemet. Ezért elölről kezdték az egész nyomozást. Sokat gyötört a nyomozó, mert alapelvem szerint, amit én csináltam, abban semmi szégyellnivaló nem volt. Azt ezer százalékosan, mindent megmondtam. De neveket nem ejtettem ki a számon. Úgy beszéltem, hogy volt ott két ember, volt ott nyolc ember. Amikor letartóztatták Földvárit is, a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe vonták az ügyet. Végső soron én 17 hónapot ültem vizsgálati fogságban. Ebből 10 hónapot magánzárkában, egyedül. A tárgyalás előtt vittek fel Budapestre a Fő utcába.

– Ez volt a Földvári és társai per?

– Igen, én voltam a negyedrendű vádlott. Tárgyalás előtt odajött hozzám egy vadidegen ügyvéd és mint védő azt tanácsolta, hogy tegyek felderítő jellegű vallomást. Az ügyész az első öt vádlottra halálbüntetés kiszabását kérte. Aztán a bíróság visszavonult ítélethozatalra. Három napig vártunk az ítéletre. Beszélhetnék róla, hogy milyen az, amikor az ember három napig nem alszik, amikor az őrök már nézegetik, hogy megőrültél-e, és vigasztalnak, hogy nem olyan súlyos dolog az akasztás. De ennek nem ez a lényege kérlek. Egy ilyen három nap az egy kilátótorony. Másként nem tudom nevezni. Én mindent az életemben másként láttam ez alatt a három nap alatt. Minden belső értékem megváltozott, átrendeződött. Azok a dolgok tűntek rendkívül fontosnak, amiért sajnáltam az életet, amiket én a magam erejéből megcsináltam. Ott fogalmazódott meg bennem örökre, hogy létezni kell és nem látszani. Egzisztenciális kapcsolatok eszembe sem jutottak. Azoknak a dolgoknak az elvesztése szorongatta a torkomat, amelyek közvetlenül énbelőlem indukálódtak. Ettől kezdve ragaszkodtam ehhez az új értékrendhez. Nem érdekelt a látszat, csak a megvalósulás. Ezt a belső átalakulást fontosabbnak tartom, mint azt a rémületet, amelyik akkor életben tartotta az embert. Az öröm is nevetséges. Sírva fakadsz a boldogságtól, amikor 23 éves korodban azt mondják, hogy 12 év börtönre ítéltek el.

– Melyik paragrafus alapján ítéltek el?

– Egy per egy, tehát a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése. A 12 évtől nagyon boldog voltam először, amikor aztán a zárkába caplattam, nagyon nyomasztóan hatott rám. De az ember, megint csak úgy érzem, hogy elpusztíthatatlan. Mert azon kezdtem gondolkozni, mi van akkor, ha engem soha nem engednek vissza a színészi pályára? Mi az, amit nem lehet megakadályozni? Arra gondoltam, hogy egy terület van, mindenre lehet kényszeríteni az embert, csak arra nem, hogy valamit ne tudjon. Ekkor kezdtem színháztudományokkal foglalkozni, és a katalógusok alapján könyveket vásároltattam.

– De ez már nem a Fő utcában történt.

– Ez már a váci börtönben történt. Ahogy elítéltek, rögtön elszállítottak Vácra. Végig Vácon voltam, egészen 61 januárjáig. 60-ban ugyan megkezdték a váci börtön felszámolását, mert volt egy zendülés, az egész börtönre kiterjedő éhségsztrájkhullám zajlott le. De addigra én már könyvtárosként dolgoztam, mert miután Darvas Iván elkerült Vácról, a kőművesektől áttettek engem a helyére. Addig kőművesként dolgoztam a váci börtönben.

– Hogyan élted meg a rabbá válás folyamatát, beletörődtél?

– A befele menekülés a lényeg. Ez fokozatosan zajlott le a hosszú vizsgálati fogság alatt. Mit mondjak neked, hogyan menekül az ember befelé? Az egyik nyomozó, mivel dohányzó ember voltam, elkezdett azzal szórakozni, hogy egyik nap 10 darab cigarettát, másik nap 2 darabot, harmadik nap 8 darabot, negyedik nap semmit, ötödik nap 10 darabot adott be a zárkába abból, amit a hozzátartozók beküldtek. Egy hét után úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy velem a nyomozó packázzon. Amikor hozta a rendőr a cigarettát, mondtam neki, köszönöm szépen, nem kérek, leszoktam a dohányzásról. A nyomozó egynéhány nap múlva megkínált cigarettával, de mondtam neki, köszönöm szépen, nem dohányzom. Kivettem egy eszközt a kezéből. A magánzárkában a magányossággal manipulálnak, tíz napig nem szólnak hozzád. Ott a befelé menekülésnek az a formája, hogy amit én életemben tanultam, történelemben, irodalomban, filozófiában, matematikában, fizikában, azt elkezdtem rendbe tenni, és egyszemélyűsíteni. Tehát újraértékelni. Mit mondjak, ilyen börtönfilozófiai véleményem, hogy amíg az emberiség kevesebbet termel, mint amire szüksége van, addig a társadalmi rendszerektől függetlenül, elháríthatatlan társadalmi jelenség az erőszakos és igazságtalan elosztás.

– Fizikai és színészi készségeidet karban tudtad tartani?

– Semmi lehetőségem nem volt rá. Az, hogy én színész voltam, a környezetnek inkább hasznára volt, mint nekem. Évekig voltam a mindenkori zárkatársak mesemondója, drámákat, filmeket, regényeket és kitalált történeteket meséltem nekik. Ha a zárka rosszul érezte magát, csak megszólaltak: Attila, mesélj!

– Be tudtál illeszkedni a börtönéletbe?

– Szörnyű nehéz volt. Legelviselhetetlenebb az volt a számomra, hogy a legtermészetesebb emberi megnyilatkozások szabályokba ütköztek. Folyton megsértenek valamiben, mikor te még nem is tudod, hogy mész elébe a sérelemnek. Az ember minél szenzibilisebb, minél érzékenyebb, annál sérülékenyebb is. Én daccal reagáltam, és elkezdtem szándékosan figyelmen kívül hagyni a börtön belső szokásait. Amikor az új börtönparancsnok zárkaellenőrzésnél megkérdezte, hogy valami problémám, kérésem van-e, így válaszoltam: „Köszönöm nincs. Hogy van a kedves felesége?” Lila lett a feje, elkezdett velem üvölteni. Ki is vitetett a folyosóra. A másik menekülési forma, hogy a legkötelezőbb szabályokat önként rákényszeríted magadra, nem adsz támadási felülétet.

– A börtönben szoktál álmodni?

– Érdekes dolog, amit kérdezel. Három és fél év után álmodtam magam először rabnak. Előtte mindig civil álmaim voltak. Elég kemény ember vagyok, de amikor rabnak álmodtam magam, a zárkatársaim észrevették, hogy valami történhetett, mert fölriadtam és sírógörcs fogott el. Többen odajöttek hozzám vigasztalni és kérdezték, hogy mi történt? Gyerekek, most váltam rabbá, most már álmomban is rab vagyok. Egyébként ez az álom kitörölhetetlen. Nevetségesnek tűnhet, de a premier előtti izgalomban éjjel én azt álmodom, hogy visszavisznek a börtönbe. Nem azt álmodom, hogy elfelejtettem a szöveget, az idegesség miatt, amivel az ember a bemutatóra készül, az ezzel együttjáró lidércnyomás hozza az álmot: Csöngetnek, jön két rendőr, tévedésből engedtek szabadon, jöjjön, visszük vissza. Vagy elkapnak az utcán és visznek vissza. Vagy rabruhában látom magamat és úgy fogadnak, hogy na, megint visszakerült ide? Azt hiszem, most már így fogok meghalni.

– A börtön megváltoztatja az embereket. Sokan szétesnek, összetörnek. A jelek szerint te keményebben, új karakterrel jöttél ki. Nem?

– Szilárdabb karakterrel, nem tudom miért… Talán a látszatokról való lemondás következtében szerényebb emberként jöttem ki a börtönből, mint ahogy oda bekerültem. Fiatal koromban sok volt bennem a hivalgás, büszke voltam a sikerre, tehetségre, arra, hogy könnyen a társaság központjába kerülök. A visszafogottság, amivel azóta élek, megtévesztő. A környezetemben lévő emberek palimadárnak hisznek, mert nincs bennem elég harsányság. Azt hiszik, nem tudok ütni, mert nem akarok. Azt hiszik, nem értek dolgokat, mert nem reagálom le őket. Ez a látszatokkal nem törődő belső szilárdság a börtönidőszak következménye.

– A börtön gondolom, elválasztott valamilyen szerelmi kapcsolattól is. Valakit kint hagytál. Ezt hogyan élted meg? Volt ilyen kötődésed, amikor letartóztattak?

– Decemberben vettem feleségül az egyik kolléganőmet, Galambos Erzsit. Két és fél hétig voltam a férje, amikor engem elvittek. Utána elítéltek 12 évre. Mivel az ítéletre várva három napig ő nem jutott eszembe, Vácról írtam neki egy levelet, hogy a házasság fenntartásának semmi értelmét nem látom, s mivel neki ez jogilag könnyebb, kérem, váljon el tőlem. A levelem feladása után minden csomagját visszaküldtem, leveleire nem válaszoltam, beszélőre nem mentem. Tulajdonképpen az a három nap bontotta fel ezt a házasságot és nem a meghurcoltatás. Biztosan az is felbontotta volna, de bennem ez a kapcsolat három nap alatt elszakadt. Ami viszont érdekes, képzeld el, hogy ugyanez alatt a három nap alatt sokszor eszembe jutott Dalma, akinek főiskolás koromban udvaroltam. A börtöntörvények szerint két személlyel levelezhetsz, vagy tarthatsz kapcsolatot, és mindkettő csak közvetlen hozzátartozód lehet. Nehéz volt elintézni, hogy a törvényes feleségedet lehúzzák a nyilvántartási listáról és beírjanak egy olyan személyt, akihez semmi jogi közöd nincsen. Másfél év alatt sikerült elintéznem, hogy a nevet kicseréljék. Akkor egy öt éve elhagyott kolleginának, színésznőnek írnom kellett egy levelet a börtönből, hogy 12 évvel a nyakamban szeretnék vele kapcsolatot teremteni. Negyedévenként 32 sort szabad küldeni. Heteken keresztül írtam a levelet, mindig hosszabb lett és visszahozták, hogy húzzak ki belőle. Végső elkeseredésemben a következő levelet írtam: Kedves Dalma, a váci börtönben vagyok, 12 évre elítélve, ha kiszabadulok feleségül foglak venni, csókol Nagy Attila. – Erre én kaptam egy borzasztó zaklatott levelet. Március 28-án jött a zaklatott válaszlevél, és április 1-jén azt mondták nekem a börtönben, hogy menjek haza. Föladtam egy táviratot Pécsre Dalmának, hogy hamarosan meglátogatlak, Attila. Van egy színházi szabály, hogy előadás előtt nem szabad táviratot átadni a művészeknek, csak akkor, ha semleges a tartalma. A portás semlegesnek ítélte és átadta Dalmának. Dalma elolvasta és elájult ott a színpad bejáratánál. A portás ott ugrált, hogy tessék nézni igazgató úr, nincs benne semmi…

– Vácról szabadultál?

– Nem, előtte átszállítottak a budapesti Gyűjtőbe, és onnan szabadultam április 1-jén.

– Számítottál az amnesztiára, vagy váratlanul ért?

– Teljesen váratlanul. Amikor azt mondta az őr, hogy megy haza, olyan reszketőgörcsöt kaptam, hogy semmit sem tudtam megfogni. Az őr rakta össze egy pokrócba a holmimat. Minden előzmény nélkül reggel 8-kor szóltak. És körülbelül délután 2 óra volt, mire utcára kerültem, mert az elszámolásokat alá kellett írni, felvenni a megtakarított pénzemet, 1300 forintot, fölvenni a leveleimet, fényképeimet, civil ruhámat. A könyveimet a börtönkönyvtárra hagyományoztam. Egy magasabb rangú nevelőtiszt lelkiprédikációt tartott arról, hogy hogyan kell tisztességesen viselkedni, és megnyugtatott, hogy messzemenően támogatnak egész életemen keresztül. Mire te ezek után az utcára kilépsz, fásult, fáradt, unott ember vagy, alig érzel valamit. Bent 3 és fél évig nem álmodtam magamat rabnak, de kiszabadulásom után egy egész nap és egész éjszaka telt el úgy, hogy nem éreztem magam szabadnak.

– Mihez kezdtél, amikor kiléptél az utcára?

– Leintettem egy taxit és beültem. Először elmentem a postára, és föladtam egy táviratot a Dalmának és a szüleimnek. Utána elmentem a művelődési minisztériumba. Jelentkeztem, hogy szabadultam a börtönből és Meruk Vilmos közölte velem, hogy 3 évig nem léphetek színpadra, dolgozzak más munkakörben. Ennyi autózás után a taxisofőr nem volt hajlandó elfogadni egy árva fillért sem. Akkor vonatra ültem és hazamentem.

– Miskolcra?

– Nem, Esztergomba… Amikor engem letartóztattak, anyámékat eltanácsolták, elüldözték Miskolcról. És az ébredés milyen furcsa dolog… Ültem a zötyögő vonaton, barna kordbársony zakó volt rajtam és sárga vászon viharkabát. Az ember a bőrén megérzi, ha figyelik. Az ellentétes padsorban ült egy húsz év körüli nő, és figyelt engem a szeme sarkából. Tekintetének az érintésére egyszer csak elkezdtem érezni, hogy zakatol a vonat, süt a nap, tavasz közeledik. A kiszabadulás után 16 órával ennek a nőnek a pillantása életre keltette bennem a szabadság érzését. Életre galvanizált.

– Gyűlölet, bosszú érzése támadt benned?

– A börtönben két őr volt, aki okot adott ilyen gyűlöletre, azokkal ott a helyszínen felvállaltam a konfliktust. A rendőrőrnagyot, aki azt mondta, hogy felakasztatjuk magát, a kiszabadulásom után négy nappal felkerestem a miskolci rendőrkapitányságon és beüzentem neki az őrtől, hogy Nagy Attila, a felakasztott ellenforradalmár keresi. Fogadott, és azt mondta, hogy ő mindig nagyon sajnált engem, én pedig közöltem vele, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy maguk elhatározzák. A nyomozóval, aki irányította az én megveretésemet nem találkoztam, mert egy házkutatás alkalmával nemi erőszakot követett el és a katonai bíróság börtönbüntetésre ítélte. Ezen kívül még Déry Tiborral volt nekem afférom.

– Együtt ültetek?

– Egy folyosón voltunk, de nem egy zárkában. Szereztem neki egy ceruzát, amit aztán egy motozásnál megtaláltak nála, és rögtön bemondta, hogy a ceruzát én felejtettem ott a zárkában. Ezért meghurcolásban volt részem, fél évre megvonták a szabad mozgásomat, visszakerültem a kőművesekhez dolgozni.

– Déry kérte tőled a ceruzát?

– Igen, kérte, és a hipisnél ijedtében rögtön kiszolgáltatta. Egyszer fölhívott telefonon, hogy örülne, ha én olvasnám fel az írását a szerzői estjén. Nézd Tibor bátyám, mondtam neki, én nagyon rossz véleménnyel vagyok a te emberségedről, nem akarok a te esteden szerepelni, a te művedet felolvasni. Akkor ez a rossz érzés is kialudt bennem. A magam morális emberi szintjén nem hagytam dolgokat elszámolatlanul. De ezek az alkalmi haragok nem váltak bennem gyűlöletekké. Nagyon hamar megszabadultam ezektől az indulatoktól.

– Szelíd reagálások.

– A szomorúságom nem múlt el, mert nekem a legnagyobb megrázkódtatásom nem a meghurcoltatás volt. A legnagyobb megrázkódtatás számomra az volt, hogy sok ezer ember szeretete vitt engem a hátán a letartóztatásig. A letartóztatásom pillanatától egész Magyarországon egyetlen egy ember nem akadt, aki egy jó szót szólt volna értem. Az a szomorúságom, hogy a veszélyben lévő embert ez az ország, ez a társadalom a maga történelmi gyávaságával megtagadja.

– Déryn kívül kikkel ültél még együtt?

– Bibó Istvánnal 8-9 hétig voltam egy zárkában. Krassó Gyurival, aki most a Magyar Október Pártnak a vezetője, hosszú időt töltöttem magánzárkán. Érdekes módon váltunk el egymástól, mert ők is mindig nyaggattak engem, hogy meséljek, meséljek. Reggel jött az őr, hogy ki mesélt itt takarodó után? Jelentkeztem és kaptam 20 nap szigorítottat. Krassó fölháborodott, mert ő kért engem a mesélésre, ezért addig balhézott, míg ő is kapott 20 nap szigorítottat. Így örökre elszakítottak bennünket egymástól.

– Bibó hogyan viselte a börtönt?

– Nagy méltósággal. Donáth Ferenccel is találkoztam bent, de nem voltam vele egy zárkában. Ezek az emberek általában erkölcsi tisztaságuk méltóságával viselték el a börtönkörülményeket. Tudod, az volt az érzésem, akik elvszerűen viselkedtek a forradalom alatt a maguk koncepciói szerint, azok nagyon szép tartással viselték a börtönt. Akik viszont hőbörgésből vagy indulatból keveredtek bele, azok megroppantak a következményektől. Nem tudták összemérni a kétnapos hőbörgés és a 8-10 éves meghurcoltatás arányait.

– Mihez kezdtél a szabadulásod után?

– Miskolcon nem akartam egy számomra hamis hősszerepet fölépíteni. Esztergomba a szüleim miatt nem mentem. Pécsen, ahol Dalma játszott, engem az ég világon senki sem ismert. Újsághirdetés alapján jelentkeztem az Építőipari Vállalatnál szállítómunkásnak. Aztán beiratkoztam egy szakipari tanfolyamra és műanyagpadló- és parkettakészítő szakmunkásként dolgoztam tovább. Feleségül vettem Dalmát és a pécsi újságban megjelent: „Lelkes Dalma színművésznő és Nagy Attila segédmunkás házasságot kötöttek.” 62 februárjában kaptam egy levelet, hogy a letiltás további hatálya alól feloldanak, Veszprémbe szerződhetek. A színészházban kaptam szobát, szeptembertől Dalma is utánam szerződött.

– Szabadulásod után éreztél magadon figyelő szemeket?

– Amikor Dalmát elvettem feleségül, Balikó Zoltán atyai barátom evangélikus plébániáján béreltünk egy szobát. Annak az ablaka alatt mindig megjelent egy fiatalember, amikor hazaérkeztem. Ha elmentem, utánam lődörögtek. Egyszer, amikor az egyik megfázott, és köhögött az ablak alatt, kiadtunk neki egy csésze meleg teát. Ezek után persze leváltották.

– Magyarország új történelmi szituációjában bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Én kételkedően vagyok bizakodó. Kételkedésem a közeljövőnek szól. Az a véleményem, hogy ennek a népnek 40 év alatt a politikai tehetségét, szerveződőképességét olyan nyomorékká töppesztették, hogy az átmeneti időkben minden lépésünk torz lesz. Torz lesz a demokráciánk, mert tele lesz szemét emberek hangoskodásával, torz lesz a szabadságunk, mert ostoba emberek ordítozásai fogják elszemetesíteni. De nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok a pártokba nem szerveződő erőteljes, szuverén egyéniségeknek. Ezeknek az embereknek a szuverenitása olyan kockakő lehet, amin minden megfordulhat. Egyelőre azonban úgy látom, hogy inkább a hatalomért folyik a játék, mint a nemzetért. De nagyon ígéretesnek tartom, hogy a torzító 40 éven túl vagyunk, a történelem mozgása visszafordíthatatlan.

 

Egy rusztikus városszéli vendéglőben ettük meg késői ebédünket. Az állomáson elköszöntünk egymástól, aztán a pesti vonatra várva elvegyültem a várótermi emberek között. Odajött hozzám egy mosolygós asszony és oroszul kérdezett valamit. Aztán civil ruhás orosz férfiak érkeztek és az oroszul beszélő asszonyoktól hosszasan búcsúzkodtak. Legalább harmincan kapaszkodtunk fel a pesti gyorsra, de alig hallottam magyar szót. A Keleti pályaudvaron orosz rokonok várták a kecskeméti orosz asszonyokat.

 

A komondorokat nem tudtam gyűlölni – Tóth Bálint

 

 

A falusi ház léckapujában elégedetten áll a latinos műveltségű költő, mosolyog, végigtekint a völgykatlanon, s pillantása éppen csak borzolja a túloldalon a pilisi hegység erdőfoltjait. Erős, korpulens testétől elszakadnak a karjai, madárrá változnak, szárnyakká, integet, hívogat, ölelni készül. Ahogy kiszállok az autóból, látom házának oldalát, mely jókora darabon lerúgta magáról a vakolatot, s így az előbarnálló vályogtéglákat is bearanyozza a kora délutáni őszi napfény. A falusi ház két házasság között menedékhelynek, majd végleges otthonnak ígérkezett, de mára már a budai lakás biztonságából inkább csak nyári ház, elmélkedésre alkalmas pihenőhely. Tóth Bálint mégis több időt tölt itt, mint a fővárosban, mert megszokták és megszerették egymást az egyszerű házzal. Kényelmesebben, elegáns körülmények között is élhetne, ha továbbhalad polgár őseinek normális útján, ha nem hagyja ott az orvosi egyetemet a bölcsészkedésért, ha egyetemistaként nem akarja a vallás és a szocializmus elméletében fellelhető dialektikát közös nevezőre hozni, és az új dialektika segítségével diákosan, önképzőköri szinten, nemzeti és európai utakat ajánlani a háború után kialakuló új világnak. Ha keszthelyi fogorvos lenne, mint az apja, ma elegáns villában fogadna engem és leültetne a hallban, szalonban, esetleg egy vízre néző fedett teraszon, whiskyvel kínálna, és zavart hunyorgatás közben megkérdezné: „Mondd, kérlek, mi tulajdonképpen, hogyan is vagyunk atyafiságban? Igen? A Géza bácsi, aki az én apám kishúgát, Irmuskát vette feleségül, a te nagyapád testvére volt? Nahát, ez érdekes… És mondd, kérlek, ezen kívül, hogy te ilyen újságokba meg könyvekbe írsz, valójában mit csinálsz? Úgy értem, hogy mi a foglalkozásod? Író vagy? Na ne viccelj! Ebből élsz?… Hát nézd, nekem ugye háromkor kezdődik a magánrendelésem, de te csak nyugodtan idd meg a whiskydet, majd kinézek rád… Fogadat? Apám is ingyen húzta a fogadat?… Hát miért nem ezzel kezdted, már azt hittem, hogy akarsz valamit…” Így persze nem akarnék interjút készíteni Tóth Bálinttal, mert nem lenne költő. De a sors úgy látszik arra predesztinálta, hogy költő legyen. Egyetemistaként 1951-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és hat évre ítélték. Megjárta a hazai börtönöket, rabmunkásként a bányák mélyét. 1956 után újra letartóztatták. – És most hatvanévesen, mint elégedett vályogház-tulajdonos áll a nagykovácsi völgy felett és befelé invitál, de nem hallom mit mond, vagyis azt hallom, amit a versében írt: „Katonák! Négyezer év néz le rátok! – s csillant a fény szurony hegyén s gúlán. Kis parasztházam ajtajában állok s az Androméda-köd néz vissza rám.” –

Az Androméda-ködnek a délutáni fényben még nyoma sincs, de ahogy bent a könyvekkel, tárgyakkal, paraszttányérokkal, ásványkristályokkal, őz- és szarvasagancsokkal telezsúfolt szobában ránk esteledik, s Bálint a tokaji borból újra és újra erőt merít, én is érzékelem a kozmikus légkört. Befűtenek. Nem is a falból, magából a kert mögött égbe szökő hegyoldalból sugárzik ránk a hideg. Székely Ágnes, Bálint felesége finom ízléssel, kagyló és körözött szendvicseket készít, mi pedig beszélgetünk. Bálint mindent el akar mondani részletesen. De maga a gyermekkor két este lenne, a pannonhalmi bencés élmények öt este, a börtönhöz vezető út három este, a börtön egy óra. Tóth Bálintnak az időről, térről és a valóságról nagyon sajátságosak, egyéniek a fogalmai. Legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nála a valóság és a tények megközelítése költői.

– A családodról mondj valamit. Apád orvos, nagyapád?

– A kihallgatási jegyzőkönyvemben az állt, hogy: „Ősi fasiszta családból származik, nagyapja bankár. Az apja nemzetvédelmi kereszttel kitüntetett.” Apám Zalaegerszegen született, az apja ott volt számvevőségi tisztviselő. Jegyzőknél rovancsolt, meg ilyesmi… Később beválasztották a Keszthelyi Takarékpénztár igazgatóságába is. Az én „bankár” nagyapám, kérlek szépen, amikor hozzánk jött, akkor mindig lopott egy kis cigarettát. Belemarkolt és a szivarzsebébe tette. Anyám észrevette, és a cigarettásdobozt összecserélte a varrósdobozzal. Amikor a varrósdoboz fedelét felemelte, anyám rámosolygott az öregúrra: „Papa, csak nem varrni akar?” – Ennyit a bankárról.

– Apád fogorvos volt…

– Annyit volt szegény katona, hogy a tartalékos századosságig vitte. Ahányszor megfújták a trombitát, behívták. Hadnagyként harcolt Isonzónál. Délvidéken és Erdélyben nem volt, de a Kárpátalján és Felvidéken igen. Megvolt neki a Károly-csapatkereszt. Én hiába mondtam ott bent az ávósoknak, hogy ez kimondott csapatkitüntetés, frontot viseltek kapták. Ezt minden gyerek tudta. Aki kint volt a fronton, mindenki megkapta. No most, az egész jegyzőkönyvem úgy kezdődik, hogy ősi fasiszta családból származik… Ennek én örültem, mert egy épelméjű ügyész, aki doktorátussal rendelkezik, az rögtön tudja, hogy ez hülyeség.

– Jól éltetek vagy szerényen?

– Gyermekkoromban nem ismertem semmiféle nélkülözést. Nagyon szép gyermekkorom lett volna, ha nem válnak el a szüleim. Ezt megsínylettem.

– Hány éves voltál?

– Hét vagy nyolc, már nem emlékszem pontosan.

– Apád nem nősült meg újra?

– Nem. Ő nem nősült meg. Anyám férjhez ment a hévízi orvoshoz, és 1944-ben kimentek Olaszországba, onnan pedig Argentínába. Pontosan emlékszem, hogy anyámat 1944. szeptember 12-én, Mária napján láttam utoljára. Akkor vettem fel az első hosszú nadrágomat, mert mentem vissza Pannonhalmára.

– Miért jártál te Pannonhalmára, amikor Keszthelyen premontrei gimnázium működött?

– Apám a premontreiekhez járt, ezért úgy döntött, hogy engem nem ad a premontreiekhez. Apámnak igen jó barátja volt Kováts Miklós. Ott, náluk vadásztam először 12 éves koromban. Ott avattak vadásszá. Az ottani állatorvos, Heibner Karcsi bácsi akkorát húzott a fenekemre, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de keményen álltam. Valamilyen szárcsát lőttem. A puska is akkorát rúgott, hogy az borzasztó. Szóval a Kováts Miklós bácsi volt az Esterházyak halfőnöke, aki Kováts Arisztidnak, a pannonhalmi gimnázium igazgatójának volt az öccse. Cseh Géza bácsi pedig a tatatóvárosi állomásfőnök. Akkor a rádióban is volt egy jó műsor Pannonhalmáról, ami apámnak megtetszett. Azért kerültem oda.

– Tatatóváros? Akkor te ismerted a Joákim bácsi mondókáját: „A hottentotta rántotta a tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.”

– Nem ismertem. Én csak azt tudom, hogy számomra Tatatóváros nagyon érdekes hely volt, mert ott volt az Esterházyaknak a pezsgőgyára és az állomásfőnöktől függött, hogy mikor indítja a szállítmányokat. Így a pince tele volt pezsgővel, Géza bátyáméknál délelőtt nem sörözni szoktak, hanem pezsgőzni, mint a nagyuraknál. Amúgy a MÁV-fizetésből nagyúriságra nemigen tellett volna. Géza bátyám egy rendkívül kiváló ember volt, a vasutasok között egyetlen hangos szó nélkül rendet tudott tartani.

– Aztán az orvosi egyetemre kerültél…

– Beszéljünk még Pannonhalmáról. Pannonhalmán nekem óriási szerencsém volt. Mégpedig az, hogy nekem a nagyapám, az a bizonyos Bakonyi Hugó, akinél te az almafákat permetezted, különös, hideg ember volt. Engem azt hiszem életemben kétszer csókolt meg, ő kilépett pap volt. Na most én von Haus aus nem kaptam kimondottan vallásos nevelést. Nagyanyám tanított a miatyánkra, de nem nagyon. Ez a Hugó bácsi azt mondta, én nem hiszek istenben, édes fiam, nagyon becsületesen próbálsz megtéríteni, de a teológiát jobban ismerem, mint te, és latintanár vagyok. Nem mondom, hogy ne higgyél, de engem ne próbálj megtéríteni. Kedvesen mosolygott. Valahogy én sem voltam elég alázatos a valláshoz. Békés Gellértnek, aki akkor jött haza Rómából, én ellenálltam. Igaz, ő is azzal kezdte a hittanórát, tételezzük fel, hogy nincs Isten. Hát szóval ez volt Pannonhalma. Pannonhalmától én életemben rengeteget kaptam, és úgyszólván két helyen voltam olyan közösségben, ahol figyeltek rám, az egyik Pannonhalma, a másik a börtön. Mind a két helyen tényező voltam. Pannonhalmán az önképzőkörben a művészeti résznek voltam a vezetője. A sportban is sikereket értem el. Most volt a 40 éves érettségi találkozónk, Kanadából, az Egyesült Államokból jöttek haza az osztálytársaim, van közöttük mérnök-feltaláló, bankvezér, egyetemi tanár, tsz-elnök, nyugati ifjúsági vezető, csak tányérmosogató nincs. Itt van egy ezerpengős az asztalon, ott van, hogy vezérigazgató Quandt. Hát kérlek szépen a fia, Ricsi Princetonban egyetemi tanár, egy milliomosnőt vett feleségül; egy rendkívül ügyes srác, a Sik, aki most Nikolasz lett vagy Nájkolasz, multimilliomos, és az Empire… Hogy a francba kell mondani, Ágnes? – Empire State Building – szóval az 56. emeletén vannak az irodái. Hogy mért az ötvenhatodik, mit gondolsz?

– És következett az egyetem?

– Apám azt mondta, hogy egyetlenegy ember van, aki bármiféle szituációban a felszínen marad, az az orvos. Apám látta Alexander tábornokot a marsallbotjával, apám ott állt vigyázzban a többi tiszttel. Azt mondta, hogy „édes fiam, én odakint is egy tábornak az orvosa voltam. Tulajdonképpen sohasem éltem rosszul, mert kint a Brianszki erdőben is én voltam az orvos.” Pestre kerültem egyetemre, a Szent Imre Kollégiumba adtak be. Pillanatok alatt összevesztem az igazgatóval, mert nem voltam hozzászokva ehhez a világi papi stílushoz, ami a bencéshez képest engem idegesített. Akkor ott kellett volna hagynom a Szent Imre Kollégiumot. De apám tett oda, és apám számomra nagy tekintély volt. 1948 őszén kerültem az orvosi egyetemre és decemberben már feloszlatták a kollégiumot. Kimentem egy barátomhoz aludni, aki most Kanadában van, aztán apám bérelt egy albérletet és utána ott laktam. Egy idő után rájöttem, hogy engem sokkal jobban érdekel a politika és az irodalom, mint az orvosi tanulmányok, vagy annak a gyakorlata. Babits, az urológus professzor azt mondta nekem, hogy jól gondoljam meg, hogy egyetemre járok, vagy verseket írok. Nagybátyám szerint viszont az orvosi pálya nagyon jó egy írónak. Közben 49-ben voltam Illyésnél is, aki szintén közös rokonunk, bár nem vérrokon, hogy tanácsot kérjek. Bevallom neked, amikor 15 évvel ezelőtt az Írószövetség kongresszusán te olvastad föl Illyés Gyula levelét, nagyon irigyeltelek.

– Megkért rá.

– Azért is nagyon irigyeltelek, hogy tegezted az öregurat. Kérlek szépen, Illyés Gyula bácsi beszélgetett akkor velem, azt hiszem 49 nyara volt… Otthagytam az orvosi egyetemet, apám kétségbe volt esve, mert majdhogynem kényszerített az orvosi pályára. Az orvosin is sajnos anyagilag a legrosszabbat akartam választani, az ideggyógyászatot… De apám arról álmodott, hogy fogorvos leszek, és visszamegyek Keszthelyre, átveszem tőle a rendelőt. Ez a tipikus esete a jó polgárnak. A másik álma meg az volt, hogy professzor leszek az egyetemen. Fönt Pesten rögtön éreztem, hogy én ehhez lusta vagyok, egy koponyacsontról 250 latin kifejezést nem tudok megtanulni. És közben előttünk egy nemzetnek sorsa áll! Baromságokkal foglalkozzak, amikor elméleti és tudományos háború van a nagyvilágban? Közben hallgattuk Mindszenty prédikációit is. Aztán kicsit később Mindszentyt jogtalanul elítélték. Keményen beszélt Mindszenty, de nem kívánta vissza az egyházi birtokokat. Akkor minden rosszat ráhordtak, korlátoltság volt az egész. Én, mint egyetemista, kiálltam Mindszenty mellett. Ez következett a pannonhalmi nevelésemből is.

– Hagyjuk Mindszentyt.

– Ne mérgedj meg rám, de én Keresztury Dezsőtől ismertem Mindszentyt, úgyhogy elég jó helyről, mert Keresztury zalaegerszegi volt.

– Elég sokat tudok róla én is, mert a keresztapám mellette volt pap Zalaegerszegen.

– Dezső bácsi, aki akkor kultuszminiszter volt és én tanítványa, majd később beosztottja voltam, elmondta nekem, hogy Mindszenty egy konok ember volt, de Rákosi is egy konok ember volt. Keresztury Dezsőnek kellett közvetíteni közöttük, aki egyikkel sem értett egyet. Délelőtt Rákosival tárgyalt, délután Mindszentyvel. Én egyébként Keresztury Dezsőnél jöttem rá, hogy úriember is lehet baloldali. Keresztury volt az első baloldali úriember, akit én ismertem. Ez úriemberek között kivételes esetnek számított, apámnál elképzelhetetlen.

– Bálint, miért tartóztattak le?

– Várj még. Úgy éreztem, hogy amit Pannonhalmán tanultam, az nem volt a világ teljességének az összefoglalása. Szent Tamás filozófiája, Arisztotelész… Óhatatlanul muszáj elmondani bizonyos dolgokat. Platónt imádom mint költőt, de Arisztotelészt nem lehet olvasni. Arisztotelész éppolyan unalmas, mint Kant.

– Bálint drágám! Miért tartóztattak le? Ezt mondd meg nekem!

– Ahogy nekünk tanították, az nem teljes. Ezek után jött a marxizmus, vagyis a Hegel dialektikája. Erre azt mondta a nyomozótisztem, hogy mi az? Maguk össze akarták keverni az oltáriszentséget Marxszal? Na ebben volt valami. – Ha akkor egy olyan típusú kommunizmus jön, amit ma mondjuk Pozsgayval tudnék jellemezni, akkor egy normális kialakulása lett volna az életemnek. Baloldali, keresztény Közép-Európa. De ez nyilvánvalóan nonszensz.

– Bálint, közbevetek egy kérdést. Istenhívő vagy e pillanatban?

– Mindig is az voltam. Mindig. Ha azt mondtam, hogy nincs isten, akkor is az voltam.

– Materialista vagy idealista?

– Materialista a büdös életben nem voltam. Elnézésedet kérem.

– Világos a helyzet. Volt egy ilyen hangulatod, hogy marxizmus. Ámde mi történt?

– Az az érzésem, hogy a katolikus egyházat egy kissé meg kellene reformálni. Nem marxista alapon… El kellene jönni egy olyan szentnek, mint amilyen Szent Tamás volt.

– És rendet csinálni az egyházban.

– Nem az egyházban. A filozófiában.

– Teilhard de Chardin akkor mit csinált?

– Ne gonoszkodj, mert visszagonoszkodom. Öregem, azt kell mondanom, hogy neked a vörös csillag jelentett valamit. Leírtad, hogy amikor ránézel a csillagra, ez bizonyos fokig nyugalmat okozott.

– Igen, leírtam.

– Na én így a kettős kereszttel vagyok. És tudod még meddig lesz a kettős kereszt? Még ezer évig. És tudod meddig lesz a csillag? Hát erről elbeszélgethetünk.

– Fiatalon, mindenkitől elhagyatottan felnéztem és magam előtt láttam egy csillagot. Erről szól az írás.

– Tudom, tudom. Én viszont a börtönben a keresztben meg tudtam kapaszkodni. A kettős keresztben meg tudtam kapaszkodni, mert a keresztben meg lehet kapaszkodni, nem pedig valami szörnyetegben.

– Hát akkor nézzük a letartóztatásodat. Kint laktál a városban, vagy a kollégiumban? Vagy a Szent Imrében laktál?

– Á, hát ne viccelj… Alapy Gáspárnál laktam, akinek a nagybátyja volt Alapi Gyula.

– Szívességi alapon laktál ott?

– Apám nyilván fizetett, mint egy katonatiszt. Egyik volt osztálytársamnál laktam, akinek a nagybátyja volt ez a bizonyos Alapi Gyula. Azt gondoltam, hogy ez majd kihoz bennünket a börtönből. Nem hozott ki. Annyit megtett, hogy a saját unokaöccsét nem vitette be. Röviden az úgynevezett összeesküvés az volt, hogy Törökországtól Finnországig szerettük volna megcsinálni a Közép-Európai Egyesült Államokat, amelyiknek évenként vagy kétévenként váltakozna a fővárosa. És ennek mi legyen a nyelve? Támasszuk fel újra a latin nyelvet. Közrejátszott ebben nyilvánvalóan a katolikus neveltetésem. Ez az elképzelés teljesen nonszensz, egy 19 éves srácnak az elképzelései, de ez bennem lényegében máig sem változott.

– Aha. Értem. És miért tartóztattak le?

– 1951. február 22-én az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése miatt. Az 1946-os paragrafus szerint ez öt évtől a kötélig volt büntethető.

– Diákok álmodoztak erről?

– Orvostanhallgatók, bölcsészek, mérnökök, intellektusra nem volt egy rossz társaság. Szimpatizáltunk akkor a kommunizmussal. Ezt a társaságot még meg tudta volna fogni egy Pozsgay típusú ember, vagy egy Horn, érted, hogy mit akarok mondani?

– Értem…

– Mi önként és dalolva hittünk egy olyan szocializmusban, ahol nem leszünk materialisták. Számunkra a materializmus volt a választóvíz. Tehát nem a dialektika. Miért ne csináljunk egy keresztény dialektikát?

– Hány diák vett ebben részt?

– Ebben kilencen vettek részt, aztán szétválasztották a csoportot, végül hármunkat ítéltek el. De miután az Alapy Gazsi elment az unokabátyjához, hogy segítsen a barátain, azt mondta, hogy ezek a szemetek megérdemlik a meszesgödröt. De erről ne írj, kérlek, teljesen fölösleges. A Gazsi meghalt harminckét éves korában.

– Mikor tartóztattak le?

– 1951. február 22-én.

– Hol? Az albérletben, vagy az iskolában?

– Az Alapy Gazsiéknál. Az Alapy Gazsiról azt még tudni kell, hogy ez nem egy akármilyen család volt, az Alapy Gazsi édesanyjának az édesapja Horthy előtt Ferencz József szárnysegédje volt, Vetsey. Huszár altábornagy volt, s amikor Horthy hatalomra került, azonnal nyugdíjaztatta magát.

– Egyszerre tartóztattak le benneteket?

– Affenét. Hárman háromfelé laktunk. Én az Alapy Gazsiéknál laktam.

– Éjjel jöttek, vagy nappal?

– Éjjel jöttek… Gondolkoztam, hogy megborotválkozzam-e, de nem borotválkoztam meg, inkább kimentem pössenteni egyet. Mert ideges voltam. De még az életben nem pisáltam úgy, hogy a hátam mögött áll egy ember. Akkor bezártak a Fő utcába, a 608-as magánzárkába. Ezek már történelmi helyek, mert aztán az ötödiken voltak később a Nagy Imréék. Attól kezdve jött egy ilyen teljes agyrém. Rögtön elkezdtek kihallgatni. Vittem ilyen meleg cuccokat, mert hideg volt. Azt mondja a százados, maga jabranc! Én nem tudtam, mi az a jabranc. Rendkívül határozottan és élesen közöltem, ha megütnek, akkor azonnal üssenek is agyon, mert ha valaki hozzám ér, akkor már csak az következik, hogy agyonvernek. Úgy látszik bizonyos szuggesztivitással bírtam… Ide figyelj, Bulcsu, amikor rám csukódott a börtönajtó, ezt meg is írtam egyszer, nekem az volt az érzésem, hogy Kossuth is így kezdte. Szóval semmiféle félelem, semmiféle ijedelem nem volt bennem. Ezt Pannonhalmának és apámnak köszönhetem. A mi családunkban senki sem félt. Az öreg sem félt az Isonzónál… Úristen, én ezektől féljek? Akik tulajdonképpen szarok! Apám már attól agybajt kapott, hogy kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett! És a nyilasok… Nézd meg őket, mondta az apám, egy se volt soha a fronton. Ilyen nagy nyeldeklőjű emberek voltak. A nyilasoknak különösen nagy volt az ádámcsutkájuk, és itt fent kötötték meg a nyakkendőjüket. Kicsit kopaszodtak, ilyen kopaszodó nagyfejű emberek voltak, és így ment fölfelé szét a fejük. Apám azt mondta, hogy egyik se volt a fronton. A kommunisták se mutattak sokkal jobb képet. Tatatóvárosban láttam őket, egy cigánybanda húzta előttük, hogy fel vörösök, proletárok! Ment mögöttük a csőcselék, hogy Rákosi Mátyást meghallgassa. Mind a kettő ellenszenvvel töltött el. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak voltak, a lelkes butaság áradt róluk. Irtsuk ki a zsidókat! – kiabálta az egyik, a másik lámpavasra akarta akasztani a polgárokat. Szóval agybaj. Én ezeket megtanultam gyűlölni. Igaz, hogy polgár vagyok. De úgy vagyok polgár, mint egy Medici.

– Nem vertek meg a Gyorskocsi utcában?

– Nem, nem.

– Furcsa…

– Nem, mert agresszív voltam.

– És a többieket?

– Senkit nem vertek meg tőlünk. Én egy hét kifutást adtam arra, hogy Alapy Gazsinak a bátyja beavatkozik a dolgokba, vagy nem? Addig nem beszéltem. Elvették tőlem a ruháimat. Egy melegítőcső volt a priccs alatt, de este kikapcsolták, és reggel nyolckor kezdett újra melegíteni. Leugrottam a priccsről, csináltam negyven fekvőtámaszt, aztán vissza a helyemre. Érdekes módon az úgynevezett közlegénységgel mindig jóban voltam, mert becsülték bennem, hogy nem szarok be, nem sírok. Azért is becsültek, hogy nem adok föl senkit.

– Ezek ávósok voltak?

– Olyan ávósok, mint a sicc. Az átlagávós olyan, mint a magyar komondor; aki mindenkit megmar, ha ránevelik. De én is komondor voltam egy másik oldalról. Persze, ha zsidó vagyok, vagy ha néger, lehet hogy belém harapnak… Itt az volt a helyzet, hogy egy vérből valók vagyunk, te meg én. Ugyanakkor mind a kettőnkben megvolt az, hogy az anyád úristenét, egyszer úgy megharaplak, hogy beledöglesz. Másrészt valamiféleképpen… Kihallgattak, néha úgy éreztem, hogy burokban születtem, mert mindenki egy kicsit támogatott. Hogy miért, azt máig sem tudom megérteni.

– És amikor rájöttél, hogy az Alapi-vonal nem mozdul?

– Akkor berendelt a nagy őrnagy, nem Nagy volt a neve. Bementem és hajtogatta a kezében a nagy papírvágó kést. Azt mondta, hogy: Na idefigyeljen, Tóth! Magának vagy leverjük a veséjét, vagy elmondja a dolgokat. Megadom a lehetőséget, hogy leírja az egészet. – Itt van megint a színjátszás. Az egész ÁVH-val kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben lennék. Halálosan komolyan mennek a dolgok, de azért az egész egy ilyen színjátszásos ügy. Elegáns, értelmes arcú ember volt. Tudtam, hogy az őrnagynak sikerélmény kell, és azt is tudtam, hogy Alapi Gyula minket nem ment meg. Külön talált valami megoldást az Alapy Gazsira. Én abban reménykedtem, hogy a barátomat Alapi…

– Kihúzza?

– Kihúzza az unokaöccsét a szarból, és akkor minket is kihúz, érted? Ezért addig nem szóltam egy szót se. Se a Gazsiról, senkiről…

– Az is le volt tartóztatva, nem?

– Dehogy volt letartóztatva! Nem volt letartóztatva.

– Akkor ki volt a harmadik?

– Gyöngyössy Imre, aki most filmrendező, Mihályi Géza, aki aztán a római rádiónál dolgozott. Mi hárman voltunk. Az És-ben írt Hubay Mihályi Gézáról, nagy elismeréssel. Én hat évet kaptam, mint az összeesküvés vezetője, Mihályi három és felet, Gyöngyössy három évet. Szóval ott a vallatáson már értettem, hogy nincs mese, megvernek. Ha olyan kemény fickó, mint a Mindszenty… Mindszentyről sok rosszat elmondtak, de kemény ember volt.

– A vád, amit ellened megfogalmaztak, valóságos volt, vagy kitalált?

– Mi lényegében önképzőkört csináltunk. Ennek a kezdeményezője valóban én voltam, de hogy a vezetője én lettem volna, azt meg lehet kérdőjelezni. Mi jártunk az Egyetemi templomba Sík Sándor szentbeszédeit hallgatni, de Lukács György előadásain is részt vettünk. Hát ha ettől valaki reakciós, akkor nem tudom hogy mit jelent ez, hogy reakciós. Az egész sztálinizmus legfőbb bűnének azt tartom, hogy csinálta az ellenséget. Csinálta, érted? Na most az, hogy a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, ez nevetséges. Ha akkor Pozsgay, Szűrös Mátyás, Nyers Rezső vagy Horn Gyula a főnök, akkor nem rúgnak bennünket seggbe, hanem azt mondják, gyerekek, igazatok van, a kereszténységnek és a kommunizmusnak találkoznia kell egy új, eljövendő szocializmusban.

– Mikor hirdettek ítéletet?

– 51. június elején hirdetett ítéletet a Jónás-tanács. Az a Jónás, aki 1956. november 4-én öngyilkos lett. Főbe lőtte magát, vagy kinyitotta a gázt. Ezt nem tudom pontosan. De a mondás szerint, aki a pápából eszik, meghal.

– Hová vittek, melyik börtönbe?

– A Gyűjtőbe, azt hiszem jó egy évig voltam ott, aztán Vácra kerültem. Magánzárkában tartottak.

– Vácon ülted le az egész büntetést?

– Elvittek Tatabányára, egy metánveszélyes bányában dolgoztam. Megpróbáltam megszervezni orvosi vonalon a bányamentést. Támpontokkal. Kaptam 400 Kossuth cigarettát. A bányászokat becsülöm, mert ott azokkal nem lehetett kecmecezni. A bányász állandóan életveszélyben van. A bányászokkal és a repülőkkel nem lehet felülről beszélni. Kivitték a verseimet, az egész naplómat kivitték. Én mint echte úrigyerek, soha életemben nem ismerem meg a bányászokat, ha nem kerülök börtönbe. Azt mondták kint, hogy vakondoknépség. Ez a vakondoknépség kiállt mellettünk, amikor együtt dolgoztunk, és amikor az ávó nem engedte a beszélőkor érkezett hozzátartozókat felszállni a bányászbuszokra és tíz kilométert kellett volna gyalogolniuk, a bányászok azt mondták, hogy akkor nem indul a busz. Nekünk éppen olyan munkatársaink, mint amilyen bányászok mi vagyunk, és ha nem szállhatnak föl a hozzánk tartozó emberek, akkor mi sem megyünk le a bányába. Ilyenek voltak a bányászok.

– És közben meghalt édesapád.

– Apám 1953. november 2-án halt meg. Halottak napján halt meg, stílusosan. Ebben is úriember volt.

– Tudatták veled a börtönben?

– Nem, nem. Akkor éppen Tatabányán dolgoztam mint rabmunkás. Vártam az apámat, és csak Irma néni jött meg a János bátyám. És akkor Irma néni elkezdett sírni, és elmondta, hogy miért nem jött apám. Ez 53. november közepén volt. Ekkor figyelmeztettem Irma nénit, hogy az őrök előtt nem sírunk. És ez akkor úgy nézett ki, mintha hősiesség lett volna. Akkor sokkal erősebb volt az emberben a tartás.

– Te sem sírtál?

– Nem. Lent a bányában aztán sírtam.

– Hogyan fogtad föl a börtönt? Dac vagy gyűlölet támadt benned? Vagy sajnáltad, hogy belekeveredtél?

– Akik engem őriztek, azokkal kapcsolatban soha nem kaptam föl a vizet. Ebben különböztem Eörsi Pistától és az író Szántó Tibortól, akik állandóan ordítoztak. Úgy éreztem, ez a dolog belül az emberben dől el valahol. Én nem ordítoztam az engem őrző faszmatyikkal, mert nem voltunk egy kategóriában. Tábornokkal vitatkozhatok, de egy őrmesterrel soha. Egy pillanatig nem szégyelltem azt, hogy börtönbe kerültem. Pannonhalmán, aki Kossuth-alkat volt, azt Kossuth-típusra nevelték, aki Deák alkatú, azt Deák alkatúra. Te például egy tipikusan Deák alkatú vagy, ne haragudjál, ez egy nagyon pozitív elismerés. A Kossuth-alkatom miatt én állandóan dühbe jövök, számomra Kossuth volt a csoda. Kossuth ült, én is ülök. Elfogadtam. Sohasem éreztem ellenségemnek ezeket a rossz magyar komondorokat, akiket rám uszítottak. Azokról a szegény szerencsétlen parasztlegényekről beszélek, akiknek beadták, hogy mi vagyunk az ő apjuk nyomorúságának az oka. Nem tudok visszagyűlölni. Illetve gyűlölni is nehezen tudok. Tudok viszont valamit: kiiktatni… Orosz hadsereg nyet. Nem gyűlölöm az orosz hadsereget, de az orosz hadsereg ne legyen Magyarországon. Kommunista párt nyet. Én nem gyűlölöm a pártot, még Berecz Jánost sem, aki ott volt az írók közgyűlésén. Tudom, hogy az egész visszajöhet, meg is támadhat, de Isten szempontjából nem tehet semmit. Magyarországra az orosz hadsereg nem tud bevonulni még egyszer, ez biztos. És elvesztettem az intellektuális gőgömet. Számomra valamikor azok léteztek, akik valakik voltak. A legalacsonyabb szint az egyetemi tanár. És akkor öregem, összezártak egyszerű emberekkel, és rájöttem, hogy a legkülönbek. Lakatos, hegesztő, tsz-paraszt, mindegy. Mert korábban úgy voltam, mint most a katolikus szemlélettel, hogy csak az értelmiség üdvözülhet. Ez lópokróc, egy koldusasszony is üdvözülhet, elvtársaim, ha tudja, mi az igazság.

– Ezt tanultad meg a börtönben?

– Korábban azt hittem, hogy az intellektus mindent legyőz. A börtönben rájöttem, hogy a szeretet az egyetlen, ami mindent legyőz.

– Idegileg hogyan bírtad a magánzárkát?

– A magánzárka csodálatos dolog. Jobb egyedül lenni, mint egy rossz társsal. Elismerésként én azt szoktam mondani, hogy ezt vagy azt az embert elfogadnám zárkatársnak. Ez a legnagyobb elismerés a részemről. A közeli barátaim közül Döbrentei Kornélt, Bella Pistát és Ágh Pistát is szívesen elfogadnám zárkatársnak.

– Amikor börtönben ültél, gondoltál néha azokra is, akik a rendszerrel megkötötték a maguk különbékéjét és nyaralgattak, a keszthelyi öbölből vitorlásokkal kifutottak Györök, vagy a túlpart felé?

– Legfeljebb arra gondoltam, hogy: szegények! Nem tudják, hogy itt mi van. Mindig úgy éreztem, hogy ők kevesebbet tudnak a világról, mint mi, akiket elítéltek. Ott bent, a világ összes ellentétét sokkal erősebben éltük át, mint a kintiek. Az irigység tökéletesen távol állt tőlem, és hálás vagyok Istennek, hogy ilyennek teremtett. Soha olyan érzésem nem volt, hogy de jó lehet annak, aki most a keszthelyi öbölben mondjuk egy 22-essel Szentmihály felé tartva nekivág a víznek. Arról ne is beszéljünk, hogy Tóth János nagybátyámat, aki ilyen balatoni kormánybiztosféle volt, és javasolta, hogy állítsák vissza a Kis-Balatont, mert egyébként az iszap elönti a keszthelyi öblöt, a Magyar Közösség perében lefogták. Pedig Erdeinek jó barátja volt.

– Ezek szerint te a börtönben költőként megértél és megváltoztál.

– Igen, rendkívül sokat. Számomra Pannonhalma adott egy rendkívül jó nevelést, de a börtönben más karakterű emberekkel is találkoztam.

– A börtönben papírra, vagy fejben írtad a feljegyzéseidet?

– A börtönben egy csomó dolgot fejben írtam, és nagyon el tudtam képzelni betűben azt, amit gondolok. Persze regényt így nem lehet írni, nyilván nem lehet megírni a Háború és békét. De egy tízsoros verset meg lehet írni. Negyven sort meg lehet írni. Egy prózaírónak a börtön kétségbeejtő dolog, mert gondolatok születhetnek, de ott bent nem lehet prózát írni, az egy nonszensz. Fejben írtam körülbelül nyolc vagy tíz verset. A fejben írt verset onnan lehet felismerni, hogy túl szabályos. Szabad verset nagyon nehéz fejben írni. Fejben nem lehet megírni egy regényt, még, egy novellát sem. A Kalevalában az alliteráció már segít. És segít a rím. Disztichont lehet írni a börtönben, az keményen megtartja a gondolatot. Két dologra épül az egész, egyik az időmérték, a másik a rím.

– Mennyire szenvedtél a börtönben?

– Erre nehéz válaszolni, mert nem akarom magamat sajnáltatni. Nem szeretem az olyan férfiakat, akik szenvedésről panaszkodnak. Valamiért meghalni még mindig több, mint valamiben meghalni. A katolikus hit szerint minden szenvedést föl lehet ajánlani valamire. Én nem vagyok egy különösebben imádkozós típus, de a börtönben rengeteget imádkoztam. Nagyanyám, Hugó bácsi felesége, aki lengyel vagy cseh származású volt, már nem is emlékszem rá pontosan, mindig megjelent álmomban. Azt mondta, hogy én most a tisztítótűzben vagyok, imádkozz értem. Ne nevess ki, én egy hívő katolikus vagyok. Én szenvedéseimet fölajánlva három-négy hónapig imádkoztam a nagyanyámért. Miután anyám elvált és elhagyott bennünket, ő volt számomra a puhaság és a kedvesség.

– Miért ajánlottad még föl a szenvedéseidet?

– A nagyanyámért és az egyházért.

– Több karácsonyt töltöttél börtönben. Tudtátok, hogy mikor van karácsony?

– Az időt nem szabad elveszteni, egyetlenegy nap nem volt, amikor nem tudtam, hogy hányadika van. Ezt észben kell tartani. Aki az időt elveszti, önmagát veszti el. Én egy karácsonyra emlékszem legjobban, 1954-ben, akkor már túl voltunk a Nagy Imre-korszakon. 53-ig a legsötétebb ÁVH volt, akkor elkezdtek átöltözni az urak úgy, hogy alul még ávós volt, de felül már szürkében mutatkozott, mint igazságügyis. Ez a stíluson is érződött. Volt egy kis Betlehemünk, énekeltük a Mennyből az angyalt. Én minden ünnepet megültem a magánzárkában. Csináltam magamnak egy liturgiát. Az ember így vet keresztet a hüvelykujjával a tenyerén belül (mutatja) In Nómine Patris, et Fílii et Spiritus Sancti, Amen. Nem lehet látni. Senkinek semmi köze hozzá. Utálom azokat, akik állandóan megvallják a hitüket. Akik kiállnak és azt mondják, ide lőjetek! Ebben van egy csomó színészkedés, nyavalygás, ezért nem szeretem a mostani ellenállókat. Röhögnöm kell, tegnap este azt mondja a televízióban Konrád György meg egy másik, hogy egy napig, két napig volt a Fő utcában. A másik két egész hétig. Én négy évig voltam, de nem hívtak oda, hogy elmondjam a véleményemet. Nem az, hogy szerepelni akarok, de ilyenkor röhögőgörcsöt kapok. Ezek a nagy magyar ellenállók?

– 1955-ben hogyan értesültél az amnesztiáról? Remélted, vagy váratlanul ért?

– Sehogyan se ért. Söprögettem a börtön udvarán, ordítottak, Tóth Bálint, gyűjjön csak! Elkapott a törzsőrmester és fölvezetett, négyen voltunk ott, akiket így utólag kiengedtek. Engem az amnesztia ellenére sem akartak elengedni. Illyés Gyula bátyám szólt Erdeinek, Erdei Molnár Eriknek, és így sikerült kiszabadulnom.

– Tehát söprűstül bementél, vagy kint hagytad a söprűt? És az őrmester közölte, hogy szabadulsz, vagy mást mondott?

– Nem… Elővette Liának, az akkori menyasszonyomnak a fényképét, és azt mondta, hogy na most már megbaszhatja. És az orrom elé dugta a fényképet. Ez volt a stílusuk. Nem vigyorogtam.

– És kiengedtek Vácról?

– Kiengedtek, és Keszthelyre mentem a Balatonhoz, mert ugye közben meghalt apám. Aztán elutaztam oda, ahol Lia lakott, aki az első feleségem lett. De Lia nem volt otthon. Aztán nagybátyáméknál lakom. Képzeld el, reggel borotválkozom, és ott áll egy magas szőke pasas, és néz be az ablakon. A lakás lefelé a Dunára nézve háromemeletes, viszont hátulról a Várkert felől, majdnemhogy földszintes. Ott állt és nézett. Mindig ott volt a szőke pali. Amikor szabadultam, akkor is ugyanez a szőke pasas volt ott. Csak úgy maradhattam Pesten, hogy elvállaltam a legsötétebb testi munkát. Elnézést kérek azoktól, akik állandóan ezt csinálják. A csepeli vasmű finomhengerműjénél lettem munkás. Át kellett mennem a Lánchídon, hogy fölszállhassak a 2-esre. Mögöttem kopogtak ennek a szőke palinak a léptei. Marhára idegesített. Úgy látszott, hogy újra el akarnak kapni. Arra gondoltam, hogy esetleg belök a Dunába, ami ilyen magasról nem lett volna kellemes, de úszni tudok, ezt tán még túléltem volna. Reggel hatra jártam dolgozni, fél ötkor már elindultam, és a szőke, jól öltözött pali jött mögöttem. Az állandó fenyegetettség érzésében éltem. Pedig megjelentek fordításaim, verseim, könyvet árultam az utcán. Akkor ismerkedtem meg Bellával, Csoóri Sanyival, de arra járt Illyés Gyula is, Jékely Zoli is.

– Hol árultad a könyveket?

– A Margit híd budai hídfőjénél. Ha jól emlékszem, ott ismerkedtem meg Kornissal, Szász Endrével is. Megszerettek ezek az emberek. Persze árultam már a saját fordításaimat is, melyeknek a megjelenését Keresztury Dezsőnek köszönhettem. Keresztury Dezsőnek nem lehetek elég hálás, bár voltak bizonyos ellentéteink, mindent megtett értem. Amikor Csoórinak elmeséltem rabságom történetét, azt mondta, hogy öregem, neked itt kézigránátokat kellene árulnod, nem könyveket. Csoóri Sándor, amióta megismertem, számomra mindig egy abszolút ember volt, soha nem hazudott. De óriási problémáim voltak vele, mert például egy időben azt állította, hogy előbb vagy utóbb minden értelmiségi kommunista lesz. Hát erről szó sincs. Ráadásul az én költészetem és az övé két teljesen külön világ. De rendkívül nagyra tartom Csoóri Sándort.

– 56 októberében mit csináltál?

– Október 13-án fönn voltam Illyés Gyulánál, vagyis az egész család. Gyöngyössy Imre, aki most Münchenben filmet rendez, a feleségem, és ott ismerkedtem meg Szabó Lőrinccel. Egy kék füzetben fölvittük a verseimet és a fordításaimat. Akkor Illyés elmondott egy verset, ami Déry Tiborról szólt. Akkor azt hittem, hogy fölrobbanok, mert ezzel szemben én olyan verseket írtam, hogy: „…Pannonok s hunok öröksége él lelkemben, valaha Valcum állt, hol születtem, s ma is a tófövenyre még császárképű pénzt vet ki a víz.” – Kérlek szépen, nem tetszettünk. Szabó Lőrincnek tetszett egy Catullus-fordításom.

– Mi köze ennek a forradalomhoz?

– Az a köze, hogy akkor ismertem meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. És ők már sok mindent tudtak, amiről nekünk fogalmunk sem volt. Valamilyen virágnyelven beszélgettek telefonon, mintha Lóciról lenne szó, aki benn volt a kórházban, de valójában arról a helyzetről beszéltek, ami akkor Lengyelországban volt.

– Te személy szerint mit csináltál 56-ban?

– Elmentem a Parlamenthez, amikor Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart, és akkor volt a Nagy Imre-beszéd is. Bőrruhás motorosok keringtek később a környéken körbe-körbe, mint egy Fellini-filmben. Nem vitás, gondoltam magamban, itt valami készül. Akkor nem messze laktunk a Rádiótól és jött egy vasutas és azt mondta, hogy uram, lőnek a Rádiónál! Elővett egy golyót, és a tenyerembe tette. Elindultunk a Rádióhoz, és akkor elment mellettünk egy iszonyatos motorkerékpár. Lia elkezdett sikoltozni, a nyakamba borult és azt mondta, nem megyünk sehová! Te se menjél! Azt akarod, hogy árva legyen a gyereked? Hazamentünk. Nagyon úgy néz ki, hogy most egy gyávaságot védek, legalábbis ki lehet találni ilyen szituációt. Körülbelül félpercenként jöttek a barátaim, hogy hazatelefonáljanak, mert a Wesselényi utcában laktunk a zsidó templom mellett. Akkor már odahallatszott a lövöldözés. Nagyon mehetnékem volt, nem szeretek kimaradni semmiből. Aztán verseket írtam a halottakért és az elesettekért, és ezeket vittem a Parlamentben lévő rádióstúdióba. Keresztury Dezső is feljött hozzánk, akkor már jóban voltunk velük, és a feleségével együtt azt mondta: Nektek nem fegyverrel, versekkel kell harcolnotok! – A Parlament előtt, amikor az a vérengzés volt, csak azért nem voltunk ott, mert Lia szüleinek az interurbán telefonját vártuk. De aztán a Politikai Foglyok Szövetségének ideiglenes bizottságába beválasztottak engem is. Hogy miért? Mert ismerték a verseimet. Ha az ember egyedül marad, az az egyetlen sor, hogy „Most tél van, és csend és hó és halál” – az is segít. Óriási nagy a költészet hatása, hiába mondják, hogy most olyan korszakban élünk, amikor inkább a konvencionális prózáé a jövő. Amikor az ember egyedül van, a magányban, akkor a költészet ideje jön el. November 4-e után Távlataink a jövőben címmel szerettem volna megírni egy cikket. Világosan láttam, hogy mit kellene csinálni.

– Megírtad?

– Máig sem írhattam meg…

– Akkor miért tartóztattak le?

– Mert áprilisban, kérlek szépen, Lia éppen porszívózott, jött hozzám egy barátom, akit még a börtönből ismertem, és azt mondta, hogy küldjek ki verseket Nyugatra. Aztán júniusban, 19-én jöttek értem. A fiam hathetes volt. Kémkedéssel gyanúsítottak.

– Ezért tartóztattak le?

– Mindenesetre elvittek Szombathelyre, mert az az ürge, aki átjött Nyugatról, állítólag Sopronnál jött át, vagy Szombathelyen keresztül. Egy Pobjedával vittek, amiből útközben kifogyott a benzin. Nekem is tolnom kellett a kocsit. Ennél csak a folytatás volt röhejesebb. Megint mint egy operett: amikor megérkeztünk a szombathelyi rendőrségre, nekem tisztelgett az őrség, mert hármunk közül én voltam a legjobban öltözött, ráadásul ilyen khakiszínű nadrág volt rajtam. Ezen a két ávós mögöttem röhögött. A rendőrségen egy olyan buta ember kezébe kerültem, akihez képest ez a szekrény egy Nobel-díjas. Szombat esténként végigpofozta az egész zárkát. Volt ott egy őszes kanonok, őt külön örömmel pofozta. Az illetőre, aki tőlem verseket kért, kémkedést akartak ráhúzni, de nem jött össze a dolog. Fél év múlva visszahoztak engem a Gyorskocsi utcába, onnan át a Markóba, ott találkoztam össze Szántó Tiborral a Dunántúl főszerkesztőjével. Úgy ordított a saját őrmesterével, hogy azt hittem, megőrült. Egy cellába kerültünk, és nagyon jó barátok lettünk. Tibornak nem tetszettek a verseim, amiben akkor bizonyos fokig igaza is volt. Ma már tudom, hogy túl patetikusak voltak azok a versek, de ott bent nem írhattam arról, hogy milyen szép zöld a fű. Tibortól sokat tanultam a börtönben. És akkor jött azzal az őrültséggel, hogy neki rákja van, és látja: a rák a szemében terjed. Én orvostanhallgató voltam, és tudtam, hogy ilyen nincs. De nem hitte el. Írt egy búcsúlevelet, és megkért, ha váratlanul meghalna, vigyem ki Juditnak, aki akkor felesége volt. Végül a Tibort kiengedték és a pécsi ügyben szabadlábon védekezhetett. Tőle üzentem meg a feleségemnek, hogy mikor szabadulok. A feleségem 11-kor már ott volt az ügyésznél, és keresett. Az ideges lett és megkérdezte: honnan tudja, hogy a férjét szabadlábra helyezték? A feleségem azt mondta neki: nekünk is megvan a magunk titkosszolgálata.

– Végül is elítéltek?

– Nem ítéltek el, mert ez a kémügy szertefoszlott. Féléves vizsgálati fogság után szabadlábra helyeztek.

– A börtön után volt benned öncenzúra?

– Hát hogy a fenébe ne lett volna? Bőven… Nem abban, amit megírtam, hanem abban, amit nem írtam le. Ezen túl, amit leadtam, azzal is vigyáztam. Annyira mentem ezzel, hogy egyszer Jovánovics Miklós nem volt benn, és Faragóék fogadták el az írásomat. Azt mondtam, hogy nem, a Jován háta mögött nem adok le semmit. Egy ilyen tisztesség megvan bennem a másik irányba is. Én vállalom a balhét, de senkit se akarok kellemetlen helyzetbe hozni.

– A szőke, magas úr aztán gondolom eltűnt. Félelem maradt benned?

– A világ azóta megváltozott, de azért még néha van… Grósz Károlynak vannak olyan felhangjai, melyeket nagyon nem szeretek. És egyébként is, bár megjelennek már a könyveim, úgy érzem, hogy még ma sem vagyok teljes jogú állampolgár.

 

Délutáni beszélgetésünk a késő estébe nyúlik. Amikor a hűvös, októberi estében a költő léckapuját kinyitva az utcára lépek, a táj fölött világítanak a csillagok. Valahol, az elképzelhető távolságokon túl, bizonyára az Androméda-köd is felsejlik, akárcsak Tóth Bálint szép költeményében. De Nagykovácsiban nemcsak versek születtek. 1956 novemberében Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka a nagykovácsi katlanban vívta utolsó csatáját.

 

Ha ez a szocializmus, akkor nem kell – Zsombok Tímár György

1956. november 4-én reggel, amikor a rádióban elhangzott Nagy Imre drámai felhívása, Kunmadarason egy fiatal magyar vadászpilóta azonnal elindult a lakásáról a repülőtérre. Megérkezve csodálkozva látta, hogy a leszállópálya mindkét végén orosz tankok állnak. Három páncélos ágyúcsöve az épületek, kettő pedig a betonkifutó végére, a leszállás irányába mutatott. A bázis repülőgépei körül idegenek szaladgáltak, leszerelték a légcsavarokat, s a MIG 15-ösökből kiemelték az automata indítókapcsoló táblákat. Az egyik hangárnál még lobogott a magyar zászló. Hirtelen elhatározással odament, az orosz páncélosok géppuska- és ágyúcsöve előtt felmászott a zászlóhoz, magányosan letisztelgett, aztán sírva leeresztette a lobogót. A fiatal repülőtisztet Zsombok Tímár Györgynek hívták. December 12-én tiszttársaival együtt letartóztatták, s 1957-ben a budapesti hadbíróság fegyveres szervezkedésben való részvétel és izgatás vádjával egy év börtönre ítélte. Első verseit és novellakísérleteit a börtönben írta meg. Szabadulása után a Csepel Vas- és Fémművekben dolgozott, nehézgép-, dízelmozdony-szerelő, majd művezetőként. Első novellái a hatvanas években jelentek meg az Élet és Irodalomban. Könyveiben főleg a repülők élethelyzeteit, konfliktusait ábrázolta, az utóbbi időben a prózáját a távoli világok kultúrája és hitvilága is motiválja.

Zsombok Tímár Györgynek az élete két részre esett szét, az ÉLETRE, amikor vadászpilótaként repült, és a pótcselekvések évtizedeire, amikor gépeket szerelt, újságokat szervezett a Pallas Lapkiadó Vállalatnál, kertet ásott és novellákat írt. Mi, civilek azt képzeljük, hogy az írás, amikor az alkotó kegyelmi állapotba kerül, talán hasonlatos a repüléshez. Zsombok Tímár György nem hiszi ezt, mert ő magányosan emelkedett a gépével tízezer méteres magasságokba, s a kék semmiben a szabadságérzése szinte metafizikus élménnyé sűrűsödött. Más az írás és más a repülés.

A Boráros téri aluljáróban egy szobor mellett beszéltünk meg találkozót, s Zsombok Tímár György pontban kilenckor, repülős pontossággal előlépett valahonnan. Villamosra szálltunk, aztán a HÉV-re, s közben az író történeteit hallgatva kirajzolódott előttem a Külső-Ferencváros, ahol a gyermekkorát töltötte, képek villantak fel a nagyapjáról, aki úgy járt át Amerikába dolgozni, mint más Erzsébetről Csepelre, aztán az endrődi rokonság élete, a szépapa Zsombok nevű lógós ökre, amit örökké biztatni kellett, s Endrődön így a Zsombokból ragadványnév lett, napjainkban pedig nemesi származást sejtető írói név. Az apja, akárcsak a bibliai József, ácsmester volt, de baloldali érzelmű ács, s így a rendszerváltozás után vállalat-, majd Csepelen üzemvezető lett. – Soroksáron szálltunk le a HÉV-ről, s a dermesztő decemberi hidegben végiggyalogoltunk a külvárosi utcákon. Soroksár olyan, mint egy falu, Zsombok Tímár Györgynek mindenki köszönt, érezhetően szinte rokoni sorsközösségben él az emberekkel. A repülőgép, autó, dízelmozdony- és daruszerelésen túl az ácsmesterséghez is jól ért, így szívességi alapon a barátok, szomszédok házának gerendázatát, tetőszerkezetét is elkészíti, ha ráér. A vasúti átjárón túl, Soroksár legszélső utcájában lakik. Nagy és gondozott kertjének a mélyén egy tágas cseh faházban él a feleségével. A házat maga állította össze, kibélelte és komfortosította. A földszinti előszobából nyílik a konyha, fürdőszoba és a kényelmes nappali, a háló és a dolgozószobája az emeleten van. A tűz már vidáman duruzsolt, amikor megérkeztünk, s a macskák velünk együtt besurrantak az ajtón. A kutya az eresz alatt tanyázva őrizte a hajdani repülőtiszt és a mai író sajátságos, külön bejáratú világát. A kényelmes ülőgarnitúra felett a falon értékes, modern festmények lógnak, többnyire művész barátok ajándékai. A kirakatszerűen nagy ablakon kiláttam a zúzmarás kertbe. A nádfedeles madáretetőt széncinegék és barátcinegék látogatták. A napraforgószemeket a nyírfa ágaira szállva törték fel. Az író a nyírfa törzsére egy alumíniumövet szerelt, hogy a macskák ne tudjanak felmászni a cinegék után a fára. Ebben a Szent Ferenc-i miliőben él a sors által sokszor próbára tett, kemény arcú, de barátságos pillantású Zsombok Tímár György.

– Csak prózát írsz, vagy más műfajokban is dolgozol?

– Csak prózát írok, de érdekes módon először verssel kezdtem. Mivel kezdheti az ember a börtönben?

– A börtönben kezdtél írni?

– Igen, ott, addig én nem írtam. Azaz, az ítéletem szerint főleg az írás miatt zártak börtönbe, mert a forradalom alatt három röpcédulát fogalmaztam, amit aztán repülőgépről szórtunk le Mezőtúron. Mezőtúron volt egy páncélos alakulat, amelyik a régi szellemben eléggé keményen tartotta magát.

– Menjünk vissza a kezdetekhez. Hol érettségiztél, Budapesten?

– Nem érettségiztem, az Eötvösbe jártam, de hetedikben otthagytam a gimnáziumot. Elmentem a MÁVAG-ba dolgozni, majd jelentkeztem a hadseregbe, mert repülőgép-vezető akartam lenni.

– Ez hányban történt?

– 1949-ben, és 50 májusában be is vonultam Székesfehérvárra a légierőhöz, mint honvéd. Ehhez szülői beleegyezés kellett, mert nagyon fiatal voltam. Hát ez egy kis hamisítással ment is.

– Hol volt ez a katonaiskola?

– Először csapathoz kerültem, Székesfehérváron volt az újonckiképzés. Utána Budaörsre vittek az őrszázadhoz, az őrszázadnál lettem katona, majd 1950 augusztusában egy csoporttal kihelyeztek bennünket Záhonyba. A Szovjetunióból akkor indult meg a fegyverszállítás Magyarországra, és a légierő anyagát nekünk kellett átvenni. A beérkező szerelvényeket a magyar vasútnak át kellett a keskeny nyomtávra rakni. Ezekben a vagonokban a dióverőnek nevezett gyalogsági puskától kezdve a Sztálin-páncélosig minden jött. Konténerekbe pakolva repülőgépek is jöttek, ezeket raktuk át akkor mi rendkívüli titoktartás közepette. A szüleim sem tudták, hogy hol vagyok, levelet nem lehetett írni. Záhonyban az állomással szemben az akácos erdőben volt ott nekünk egy nagy honvédségi táborunk, sátorban laktunk. Akkor ömlött a fegyver Magyarországra, ennek én szemtanúja voltam. Októberben hoztak el onnan, mert tiszti iskolára jelentkeztem, repülőgép-vezetőnek, de szerelőnek irányítottak a Vasvári Pál repülő szakkiképző tiszti iskolára Budaörsre.

– Repülni akartál, nem?

– Igen, de akkor a dugattyús gépekről megindult a lökhajtásos átképzés és kellettek a szerelők. Így harmincunkat egy gyorsított technikumi képzésre vezényeltek. 1952 májusában alhadnagyként Taszárra kerültem mint szerelőtechnikus, és ott üzemeltettem gépet. De én repülőgép-vezető akartam lenni, ezért még az iskolából nagyon sok levelet írtam a főnököknek a polefcséefségtől kezdve Nógrády Sándorig. Mindenhonnan meglepően azonos szövegű választ kaptam: ügye elintézés alatt, a végeredményről értesítjük. De semmi nem történt. Taszáron augusztus tájt összeszedtem a leveleimre érkezett összes választ és írtam Rákosi Mátyásnak. Megírtam neki, hogy ennyi és ennyi idős vagyok, pilóta akarok lenni. Négy napon belül megjött a válasz. Kocsi jött értem, egy Tatraplanon felhoztak Budapestre, bevittek a HM-be a személyügyi főcsoportfőnökségre. Közölték velem, hogy Házy vezérőrnagynak, aki akkor a légierő parancsnoka volt, személyesen kell Rákosi Mátyást tájékoztatni rólam. Csak az orvosi ügyek voltak hátra, hogy megfelelek vagy nem. Kivittek a Gyáli útra, ahol Jóna ezredes volt a reporvosi intézet parancsnoka. A reporvosi intézet vizsgálatain körülbelül két nap alatt lehetett átmenni, de engem két óra alatt végigvittek mindenen, és utána maga Jóna ezredes jött ki és azt mondta: „Sok jó leszállást kívánok magának!” – Úgy emlékszem, szép nagy bajszú ember volt. Akkor áthelyeztek engem mint alhadnagyot, tehát tisztet újra növendéknek a Kiliánra.

– Ez Szolnokon volt?

– Igen, a Kilián repülőtiszti iskola Szolnokon volt, s amikor megérkeztem, kiderült, hogy ott már keresnek, mert az előléptetésem megérkezett oda. Az előző iskolámat ugyanis évfolyamelsőként végeztem, és akkor az volt a szabály, hogy a katonát hat hónap után elő kell léptetni egy rendfokozattal. Hadnaggyá léptettek elő. A személyzeti tiszt már úgy fogadott, hogy na végre, megvan maga? Már mindenütt kerestük. Ez 1952 novemberében történt. Ott bekerültem az elméleti zászlóaljba, amiből kellett, különbözetiztem, és akkor tavasszal kivittek rögtön Tápiószentmártonba, ahol JAK 18-as típussal nyáron elvégeztem a kiképzésemet, és ősszel átvett a dugattyús gyakorló vadászezred, az úgynevezett kivonuló vadászezred. Utána visszakerültem Szolnokra, évfolyamelsőként végeztem. Ez, remélem, tudod, hogy nem szerénytelenség, de én a hadsereg két legnehezebb iskoláját valóban úgy végeztem. A Kiliánhoz nemcsak ész kellett, hanem segg is, tehát érzék. (A jó pilóták a fenekükkel érzékelik azt a pillanatot, amikor a futómű elszakad a földtől, vagy leszálláskor földet ér. A rossz pilótákat, akik durván teszik le a gépet, ezért nevezik a repülősök bükkfa seggűnek.) Szolnokról Kunmadarasra helyeztek, ahol megalakult a lökhajtásos vadászrepülő kiképzőezred. Ott már MIG 15-ösökön képezték ki az embereket, és harmadosztályú minősítéssel adták át a csapatoknak mint vadászrepülőket. Odakerültem én is, elég rossz gépállománnyal dolgoztunk, mert a legrosszabb gépeket adták oda a csapatok. Az ezredparancsnokunk egy rendkívüli ember, Hagymási Jenő százados volt, nagyon nagy szaktekintély, ő tervezte meg az egész képzést. Hagymási Jenő figyelte, hogy a fiatal állományból kik azok, akik alkalmasak oktatói beosztásra, mert lehet valaki nagyon jó repülő, de nem jó oktató. Óriási felelősség az oktatóé, akinek 4-5 növendéke van, és azokat igen magas technikai fokon kell kiképezni, hogy hadra fogható vadászpilóták legyenek. Nagyon kell vigyázni az oktató kiválasztásával, mert a katasztrófák elemzéséből gyakran vissza lehetett nyomozni, hogy a baleset az oktató módszereire vezethető vissza. Na de most nem erről van szó, hanem arról, hogy én is ebbe a sorállományba kerültem, és ott tartottak oktatónak. MIG 15-ös repülőgépen oktattam a gyerekeket. Volt egy kétkormányos gépem, meg egy harci gépem. A kétkormányossal megcsináltam az előképzést, aztán a harci géppel elengedtem őket egyedül. Utána aztán megcsináltuk a géppárrepülést, rajrepülést, útvonalrepülést, légiharcot, mindenfenét. De akik odakerültek hozzánk növendéknek, azok már mind felavatott tisztek voltak, tehát hadnagyok. Úgy nézett ki az állomány, hogy a vadászoktató ezredben volt kb. 30 vagy 40 sorállományú katona, 20 továbbszolgáló tiszthelyettes, a szerelőkkel, technikusokkal együtt, és 300 tiszt. Tiszti túlsúly volt az ezredben akkor. Két századdal működött az ezred. Az emberekben végbementek bizonyos dolgok, különösen Sztálin halála után. Mindenkiben volt bizonyos megrendültség. 1956 júliusában jött az emlékezetes Néphadsereg szám, ahol a kivégzett tábornokok gyászkeretben voltak, Sólyom, Pálffy, Beleznay… 1954-től kezdve már volt egy bomlási folyamat a hadseregben. Soha nem esik arról szó, hogy 1954-55-ben a belgrádi rádiónak mindennap volt egy többórás magyar nyelvű adása zenével, ahol a XX. kongresszusnak minden következményét, Sztálin viselt dolgait adták. Mi ezt hallgattuk. Az állomány úgy nézett ki, hogy például Turcsányi ezredes, aki állítólag szívinfarktust kapott, de valójában öngyilkos lett egy fiaskó miatt, mert amikor megjött a lengyel légierő küldöttsége, megkérdezte, hogy van Gomulka elvtárs? Gomulkát előtte nap tartóztatták le. No, ezért öngyilkos lett. 1954-től kezdve már mindenki hallgatta a belgrádi rádiót, ahonnan mindenféle információk értek minket, közben Turcsányi kijelentette, hogy vadászpilótának lenni annyi, mint párttagnak lenni.

– Számodra evidencia, hogy repülni akartál és bizonyos küzdelmek után vadászrepülő lettél. De… Tulajdonképpen miért akartál te vadászpilóta lenni?

– Valószínűleg a személyiségemből következik ez a hajlam. Azt el tudom mondani, hogy később mit jelentett nekem a repülés, különösen az akkori fokon, egy olyan óriási váltásnál, amikor a légierő a dugattyúsról áttért a lökhajtásos hajtóműre. Ez a pilóta személyiségét is érintette. A másik pedig… Azt hiszem, én nagyon sokat olvastam, 12-13 éves koromban Upton Sinclair-től például mindent. És tudod ezek nagyon szociológiai hatású írások, száz százalékig azok, a Mocsár, a Tág a kapu, meg a Lanny Budd sorozat. Közben olvastam egy angol vadászpilótának a könyvét, aki meghalt Berlin fölött, azt hiszem, 1944-ben lőtték le. Richard… nem jut eszembe a neve, a könyvnek az volt a címe, hogy Az utolsó ellenség. Ez egy egyetemista gyerek volt, sportrepülő, és jött az angol légicsata, és akkor egyszerűen bedobták az ilyen 17-19-20 éves gyerekeket. Igen, Richard Hillary-nek hívják. Úgy emlékszem, leírja, hogy rákerült egy Spitfire-ra, mert nem volt kétkormányos gép. Beültették ebbe a gépbe és azt sem tudta, hogy melyik műszer micsoda. Azt írja, hogy a futóműnek a behúzókarja olyan volt, mint egy vécéfogantyú. Akkor megfogadta, hogy megtanulja, mi van a gépben. Ezek ugye…

– Ez egy második világháborús történet?

– Második világháborús. A csatorna fölött lövik le először, összevissza ég, a seggéből plasztikázzák. Magyarországon Richard Hillary könyve 1947-ben jelent meg, de a Vadászrepülők című munkában is említik őt. Nagyon jó lenne, ha megjelenne újra. Ez a történet egy 16-17 éves gyerekre őrült nagy hatással van, amellett, hogy magát a repülést mint érzést az ember nagyon óhajtja. Én annyira akartam repülni, hogy akkor is elmentem volna, ha tudom, hogy egy éven belül le fogok zuhanni. Ezt átgondoltam és elhatároztam, hogy repülő leszek.

– Gyermekkoromban elég sok légiharcot közelről néztem végig. Szinte rám potyogtak a lelőtt repülőgépek. Hasonló élmények nem voltak hatással rád?

– Sokkal nagyobb hatással voltak, mint gondolod. Amikor átjöttünk Külső-Ferencvároson, mutattam neked azt a részt, ott volt doktor Hellveinek a vegyiüzeme, egy magángyár, vele szemben pedig a Fanto olajfinomító, ami amerikai érdekeltség volt az egész. A legelső bombázásnál, 1944. április 4-én vagy 5-én, egy szombati napon ez a környék volt a célpont. Előtte már voltak zavarórepülések, de ez volt az első emlékezetes háborús nap. A Földvári utcából jártunk gimnáziumba, és ez volt az utolsó tanítási nap, mert áprilisban a bombatámadások miatt be akarták fejezni a tanítást. Éppen vizsgáztunk, amikor egy nagy riadó volt. Mi, távolabb lakók be voltunk osztva a környék lakóihoz a légópincékbe. Emlékszem, én egy Afif Enis Köplü nevű török származású gyereknél voltam elszállásolva, de akkor nem oda mentem, hanem Pölle Andris barátommal egy rokonához a Kálvin térre. Ott hallottuk a dörgést, és amikor mentünk hazafelé, a mai Szamuely utcában repeszdarabokat szedtünk össze, s ahogy mentünk kifelé, láttuk, hogy a Vágóhíd ég, a Földvári utca tele volt mindenféle rommal, a mi házunknál a robbanások óriási tölgyfadarabokat dobtak be két emeleten keresztül az udvarra. Apám ács volt, hazajött gyorsan a gyárból, mert elengedték őket, és kötelet kötött a derekamra. Fölmentem a kétemeletes ház tetejére és túrtam le a faágakat és a szomszédos fatelepről odarepült deszkákat. Utána az éjszakai riadó alkalmával számtalanszor láttam, ahogy vonultak ezek az óriási erők. Mostani eszemmel már tudom, hogy milyen erőkkel jöttek ide, hány wing jött ide bombázni, és itt milyen csekély védelem volt.

– Mi az a wing?

– Wing őnáluk szárny, tehát úgy szerveznek, hogy egy szárny egy egység. Amerikai szervezés ez.

– Egy wingben hány gép volt?

– A bombázóknál a háború alatt egy wingben 70-80 bombázógép volt, hozzájuk tartozott kérlek szépen még ugyanennyi, de legalább 50-60 kísérővadász, Lightingek vagy Musztángok, és borzalmasan meg voltak tűzdelve fegyverekkel. Volt bennük gépágyú, lövésztornyokkal, és 12-14 ikergéppuska. Olyan alakzatokat vettek fel, hogy egymástól szintben eltértek, és bárhonnan jött a támadás, oda zúdították a tüzet. Nem lehetett velük… Ezért becsülöm, tisztelem, imádom a magyar Pumásokat, akik voltak harmincan vagy harmincketten és az ilyen wingekkel szemben felszálltak. Ők voltak az egyetlen országos védelem.

– Pumások?

– Igen, a magyar légierőnek akkor egy puma volt a jelvénye. Szentkirályszabadján települtek. Ezek a gyerekek fölmentek az angol és amerikai kötelékek fölé, s az volt a harcmodoruk, hogy átzuhantak rajtuk, s akit tudtak, eltaláltak. A támadás után tovább zuhantak, mert a bombázók alatt ott voltak a vadászok. Azok, amint észrevették őket, azonnal megindultak, egy magyar gép után 8-10 vadász indult el. A Pumások aztán zuhantak addig, ameddig bírták. Volt, aki a zuhanásból hasra szállt, s az amerikaiak a földön is locsolták őket tovább, hat darab 12-es géppuska meg minden… Na, ilyen gyerekeket akasztatott fel Farkas Mihály. Felakasztatta a Tót Drumiékat, az egész bandát kivégeztette, érted? Azokat, akik ezt vállalták fiatal életükben.

– 1945 után ezek voltak a ti oktatótisztjeitek?

– Igen, oktatók voltak, volt egy ilyen tiszti keret, ezek kezdték meg a kiképzésünket.

– Mikor lépett fel ellenük Farkas Mihály?

– 1951 februárjától áprilisig… A légierő számára ez a legsötétebb időszak.

– Milyen körülmények között tartóztatták le őket?

– Nekünk azt mondták, hogy ezredkötelékben családokkal együtt meg akartak szökni Nyugatra. Ma már mindenki tudja, hogy ez nem volt igaz. Egyszerűen letartóztatták őket, mert az egyiknek 16 légi győzelme volt, a másodiknak 4, a harmadiknak 20, és akik ugye a szovjet elvtársak ellen is harcoltak a háborúban, azok mind büdös fasiszták voltak, azokat ki kell nyírni. Ez volt.

– És kinyírták őket?

– Persze, felakasztották őket. Amikor a mór megtette a kötelességét… Tehát kijöttek a növendékeik, hadra foghatók voltak, abban a pillanatban őket vagy kivégezték, vagy súlyos börtönbüntetést kaptak. Akik életben maradtak, 56-ban elmentek erre-arra.

– Te csak Magyarországon kaptál kiképzést, vagy a Szovjetunióban is?

– Én csak Magyarországon.

– Végül is ti egy elit alakulat voltatok, a külföldi rádióadásoknak a hatása azt hiszem elhanyagolható.

– A légierő egész belső szerkezetében feszültségek voltak, mert elöregedtek a gépek. Mi ezt tudtuk, láttuk és ismertük. Tudtuk, hogy mivel repülünk. Félelmetes dolgok történtek. Képzeld el, minket, fiatal oktatókat nagy oldalszélben reptetett a Hagymási, hogy tudjunk majd dolgozni ilyen szélben is. Az előírás az volt, hogy az iskolakörön 400 méterre kell felemelkedni. De a harmadik fordulóban, amikor már süllyedni kellett, a gép még nem érte el a 400 métert, mert annyira ki volt rohadva a motorja. Ezek még ilyen dugattyús gépek voltak, köpték az olajat. Én megcsináltam a légteremet vele, az iskolaköreimet, de ahogy mondom, 350-re ment föl a harmadik fordulóig. A leszállásnál akkora széllökés ért, az oktatóülésben voltam, hogy csaknem becsavarta a gépet. Fékkel meg lábbal, megcsűréssel, meg ami belefért, meg tudtam fogni a gépet. A Rigó Laja hátrafordult és azt mondta: Fasza voltál, öreg! Akkor, 1956-ban 24 évesen én voltam az öreg. Ha nem tudom megfogni a gépet, kitörik a futómű, berádlizik, nem repülhet tovább. Átadtam Bozónak meg Németinek, felszálltak vele, mi pedig mentünk befelé a laktanyába. Visszatekintve láttuk, hogy esnek le. Berobbant nekik az adagolójuk, és lángnyelv köpött ki végig. Olajat nyomott ki a motor, így a láng végigszaladt a gépnek az alsó részén és hátul a vezérsíkon. A kormányfelületek akkor még vászonból voltak, és leégett hirtelen az egész kormány. Lezuhantak. Ha én jövök utánuk, én vagyok az ő váltójuk, akkor én halok meg. Ez is lazította a mi szellemiségünket.

– A műszaki kiképzésen túl, gondolom, ideológiai, politikai eligazítást is kaptatok.

– Minden hétfőn úgynevezett politikai kiképzés volt. Nekem például a Szovjetunió Kommunista Pártjának a történetéből kellett államvizsgázni. 51-ben vagy 53-ban hirtelen minden politikai képzés leállt, és jött egy brosúra, amit Joszif Visszárionovics Sztálin írt Jarosenko elvtárs hibáiról. Mi nem tudtuk, hogy Jarosenko elvtárs mit mondott, de vizsgáztunk belőle.

– Valamilyen ellenségképet sulykoltak belétek?

– Állandóan. Az imperializmus ugye, a Nyugat, ott posvány van, banditizmus van, nekünk ez ellen kell megvédeni a hazát. Az úgynevezett vadász harckiképzésben az volt, hogy én akkor sem hagyhatom el a harc légterét, ha elfogyott a lőszerem. Jelenlétemmel kell a létszámfölényt biztosítani. Még ezt el is fogadom. A másik alappont az volt, ha úgy ítélem meg, hogy atombomba-hordozó cél közeledik, ami nagy kárt okozhat, lőszer hiányában köteles vagyok rárepülni, illetve rázuhanni. Ha ezt nem teszem meg…

– A levegőben hogyan lehet fölismerni, hogy egy másik repülőgépen vannak-e atomfegyverek?

– Sehogy. Nem lehet tudni. De Jakovlev visszaemlékezéseiben leírja, hogy a szovjet légierő pilótáit, akik gyáván viselkedtek, a többi pilóta szeme láttára agyonlőtték.

– Ezért volt náluk olyan sok légi győzelem.

– A Szovjetunió Hősének a címét mindenki megkapta a repülők közül, aki 50 bevetésben részt vett. Ami annyit jelentett, hogy ötvenszer felszállt, harci érintkezésben volt, tehát bombázott vagy részt vett légiharcban. Ők a Kozsedubot és a Popriskint tudják kiállítani hősként, mivel az egyiknek negyven vagy ötven, a másiknak hatvan-egynéhány légi győzelme volt. Popriskin egyébként amerikai géppel, egy King Kobrával, vagyis inkább azt hiszem, Aira Kobrával repült, és az amerikaiaktól is kapott egy kitüntetést azért. Én nem akarom ezt elemezni, de akinek van egy Szovjetunió Hőse kitüntetése és talán részt vett 150 bevetésben, lehet hogy csak 6 darab légi győzelme van. De ha elmész Nyugat-Németországba, ott még ma is él a 200-asok klubja, akiknek kétszázon felüli légi győzelmük volt.

– Angliában is van egy ilyen klub.

– Igen, ott a légi győzelmeket számolták, nem a bevetéseket. Ezekről mi akkor már tudtunk, és visszatetszést keltett. Egyébként meg kell mondanom, hogy a szovjet módszer, amivel az embereket tanították repülni, rendkívül jó volt. A módszert nagyon jól kidolgozták. A háború alatt 20-25 óra repülésidő után bevetettek gyerekeket, mert jól tudták kezelni a gépet. Én 100-120 óra repülés után már repgépvezető-oktató voltam.

– Kunmadarason hallottatok róla, hogy Budapesten mozgolódik a diákság és az értelmiség, megalakult a Petőfi Kör?

– A repülőtér mindig, mindenhonnan kiesik. Kunmadaras ráadásul kint van a fenében. Egész héten ott voltunk, és alig-alig jöttek hírek. Mi a Petőfi Körről nem tudtunk, aki esetleg tudott, nem nagyon mondta. Arra emlékszem, hogy 56 szeptemberében emlegették, hogy az Irodalmi Újságban ez meg az jelent meg, meséltek róla, de hozzánk az sem jutott el. De a hadsereg mégis porhanyós állapotban volt, a politikai tiszteknek nem volt tekintélyük, leszartuk őket kérlek szépen. És az elhárítótisztek? Az volt, hogy mindenkinek jelentést kellett leadni a másikról a D tiszteknek. Érted? Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy mindennap összejöttünk repelőkészítésre, és megbeszéltük, hogy milyen jelentést adunk be nekik. Mindenkit be akartak szervezni, de azt nem vették észre, hogy a repülőtársadalom, de különösen a vadászrepülők különlegesen összetartó egység, ahol nem számít semmi más, csak az, hogy tudjam, a géppárom mellettem kitart. Ezen túl minden, a politika is, magasan le volt szarva.

– Kunmadarason, te személy szerint, 1956-ban a szocializmus vagy a magyar nemzet katonájának érezted magad?

– Úgy képzeld el, hogy én szinte gyermekkoromtól, 1947-től voltam párttag. Tehát szocialista, kommunista indíttatású voltam. Az ember hitt, de aztán átment bizonyos dolgokon és a tapasztalatok alapján megváltozott. 1956 elején már nemcsak hogy kétségeim voltak, és nemcsak nekem, Tímár Györgynek egyedül, hanem általában mindenkinek. Egy hulla nagy ellenállás alakult ki bennünk. Már nem volt hatásos a politikai foglalkozás. A hétfői politikai foglalkozásokat mi röhejnek vettük. Aztán 1956 második felében volt egy olyan terv, hogy elvisznek bennünket Egyiptomba oktatni az arab légierőt. Csehszlovákia adta a gépeket, ők gyártották a MIG 15-öt, és úgy volt, hogy mi megyünk kiképezni a pilótákat. Mi oktatók akkor egymás között megbeszéltük, hogy csak annyira tanítjuk meg őket repülni, hogy ne essenek le, de semmi cselre, semmi repülési titokra. Egy őrült nagy ellenállás volt. Számunkra az ÁVH, D tiszt, politikai tiszt már korábban is egy teljesen külön valami volt. Nálunk az értékmérő az volt, hogy ki hogyan repült, milyen fasza gyerek volt, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt a rangja, hányszor fokozták le.

– Mit csinált ott az ÁVH?

– Nem tudom, meg volt velük szórva az egész körlet. Minden egységnek megvolt a D tisztje, akinek az volt a feladata, hogy mindenkiről és mindenkitől jelentést kapjon. Mi ezeket a palikat külön kezeltük, elváltunk tőlük. Emlékszem, egyszer egy növendéknek, aki Ecsedi Imrének a hallgatója volt, eljött a bátyja, egy ÁVH-s százados. Odament Imréhez és kekken bemutatkozott; X. Y. vagyok a borsodi főosztályról. Ecsedi Imre pedig ránézett és azt mondta: Ecsedi Imre vagyok Kunmadarasról, onnan hátulról – és maga mögé mutatott. – Mi az, hogy főosztály? Mi azt se tudtuk, hogy mi az. Neki megvolt az a tudata, hogy az ÁVH főosztálya mögötte áll, és ezért ő mindenek fölött áll, mi pedig senkit nem ismertünk el magunk felett, csak azokat, akik velünk egyenlőek voltak. Volt egy ilyen borzalmas elválás, egy hihetetlen nagy szakadás. És hát akkor jött 1956 októbere.

– Meglepett benneteket, hogy kitört a forradalom?

– A tüntetésekről mi nem is nagyon tudtunk. A bátyám, aki politikai tiszt volt Nagykanizsán, meglátogatott és elég nagy vitáink voltak vele. Apám szeptemberben mondta, hogy egy csepeli nagygyűlésen Hegedűs András a munkások kérdéseire azt mondta, nincs itten semmi baj. De mi olvastuk a röpcédulákat, a XX. kongresszus titkos ülésének a jegyzőkönyvét.

– Hogyan jutottatok hozzá?

– Nyugatról, valószínűleg Ausztriából léggömbön küldték be ezeket. Ha alkalmas volt a szélirány, elindították a léggömböket. Ezeket a röpcédulákat léggömböstül mi szedtük le. Végigjöttek, Kecskemét, Szolnok, Kunmadaras, amikor hozzánk jutottak, nekünk kellett felszállni. Rárepültünk a léggömbökre. Nyugaton volt egy másik nagy program is, a műholdak előtt, automata gépekkel végigfényképezték az egész terepet, a Szovjetunión át egészen Törökországig. Ott szedték le a léggömböket. Óriási pénzt fecceltek ebbe bele, mi pedig hát felszálltunk, ha parancsot kaptunk erre. De hozzánk is jutott a röpcédulákból. Veszélyes volt ez a vállalkozás, Csehszlovákiában két pilóta, Magyarországon egy zuhant le, amikor beleszaladt a léggömbbe.

– Hidrogén volt a léggömbökben?

– Igen, és felrobbant.

– És Tímár főhadnagy október 23-án mit csinált?

– Felkeltem, fogtam a fejvédőmet, a bőrkabátomat és ami kellett, és mentem ki, hogy repülni fogok. Kunmadarason a tiszti lakásban laktam a repülőtér mellett. Ott állt már két hallgató, és láttam, hogy pisztoly van náluk. Mi van? – kérdeztem tőlük. Mondták, hogy Pesten a helyzet… Fölmentem az oktatói szobába, a többiek ott már a rádiót hallgatták és vitatkoztak. Egyre radikálisabbá vált az állomány. Felvetődött, hogy mit csináljunk, ha parancs érkezik, hogy lőni kell az emberekre. Egyöntetű határozat volt, hogy nem. Ugye a másik század közben a másik szobában, aztán jött Hagymási ezredparancsnokunk, akinek a gyerekei voltunk szinte. Rögtön megkérdeztük tőle, hogy Jenő, ha az van, hogy az emberekre lőni, akkor? Azt nem csináljuk – mondta Hagymási –, szó sem lehet róla. Érted? Ilyen szempontból tehát ennyire egységes volt az állomány.

– Budapesttel volt összeköttetésetek?

– Volt, hogyne… Jöttek egymás után a napok, ugye 24., 25., 26. A vadászháló úgy volt kiépítve, hogy kérlek szépen Sármellék, Taszár, Kecskemét. A sármellékiek a csehekkel, a kecskemétiek a románokkal tartották az összeköttetést. De ahol hadra fogható gépek voltak, azok mi voltunk Kunmadarason, közel az orosz határhoz. Így mi már 26-án parancsot kaptunk a kormánytól, hogy végezzünk felderítést Kelet-Magyarország felé, a debreceni műúton egészen a Szovjetunióig. A parancs után mi ezt rendszeresen csináltuk. Október 26-án, amikor egy ilyen felderítésről jött vissza Hagymási és Samara, éppen megérkeztek Karcagról a forradalmi tanácsnak a küldöttei a repülőtérre. A környék falvai forrongtak, de az igazság az, hogy tartottak tőlünk, mert azt hitték, hogy lebombázhatjuk őket. De bombáink nem voltak, lőszerünk is alig, csak a saját TT pisztolyaink. A repülőtér védelmére, ha egy esetleges harci helyzetben védeni kellene, az égvilágon semmi fegyverünk nem volt. Hagymási megnyugtatta a karcagiakat, hogy egyetértünk a forradalommal, tőlünk ne tartsanak. Közben 28-án távmondat érkezett az Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokságról, hogy az OLLEP alakulatainál meg kell alakítani a forradalmi tanácsot. Minden OLLEP alakulat köteles a szovjet hadseregnek fegyveresen ellenállni. A politikai tiszteket és elhárítótiszteket szabadságolni kell. Mi ezt végrehajtottuk.

– Mi történt a környező falvakban?

– A karcagiakkal megbeszéltük, hogy nekünk semmi gondunk sincs velük. Aztán a kunmadarasi tanácselnök, egy Lovas nevezetű fickó bejött a repülőtérre segítséget kérni, mert félt. Mondtam, hogy jöjjön el a lakásomra családostul. Arra kért, hogy inkább menjek ki, és beszéljek az emberekkel. Kimentem, lecsendesítettem az embereket. A kunmadarasi párttitkárt nem is inzultálták. Nem ment el onnan, marhára tartotta magát. Na most az egészben az a jó, hogy amikor a tárgyalásom volt, a kunmadarasi tanácselnököt, Lovast mint tanút megidéztettem. Úgy gondoltam, hogy jó tanú, mert őt meg a párttitkárt mentettem. Erre ő azt mondta rólam, hogy a repülőtéren én voltam a legnagyobb fasiszta. Az volt a szerencsém, hogy papírból olvasta fel a vallomását, és az ügyvédem közbelépésére megsemmisítették.

– Derék gyerek volt.

– Voltak ilyenek. Kérlek szépen 28-án megalakult nálunk a forradalmi tanács. Ki legyen az elnöke? Közfelkiáltás: Hagymási Jenő ezredparancsnok! Engem is beválasztottak, nekem az volt a dolgom, hogy a mi forradalmi tanácsunk és a karcagi meg a kunmadarasi forradalmi tanács között tartsam a kapcsolatot. Cikket írtam a Karcagi Híradóba. Mezőtúrról is jöttek hozzánk, hogy a páncélos alakulat ellenáll. Három röpcédulát fogalmaztam, amivel aztán megszórtuk Mezőtúrt és a laktanyát. Utána a mezőtúri alakulat is átállt a forradalom mellé.

– Hittél a forradalom győzelmében?

– A forradalom győzelme nagyon kétséges volt. Mint katona tudtam, hogy milyen erők vannak a szovjet hadsereg kezében. De közben hallottuk a nyugati hitegetést, ami ideáramlott, és nem mertük elképzelni, hogy ekkora propaganda után jön a semmi. Érted? Akkor még nekem is az volt az elképzelésem, hogy valamilyen szabadabb szocializmus jön. Azt szokták mondani, hogy vissza kell menni a lenini alapokhoz. Én akkor is és ma is azt mondom, hogy el kell felejteni Lenint. Lehet hogy ez neked most így visszásan hangzik…

– Nekem nem visszás, téged hallgatlak.

– 83-ban adták ki a második kötetemet, és a kiadónál láttam, hogy ilyen Lenin-kötetek vannak ott, Lenin összes művek. Én soha nem olvastam Lenint, nem voltam arra predesztinálva, hogy Lenint olvassak. Nem érdekelt, kérlek szépen. Marx művein valamikor átrágtam magamat, azok is elég vastagok, de semmi nem maradt meg bennem. Korának egyik jó szociológiai munkáját írta meg, de hát 150 évvel ezelőtt. Kérdem a kiadót, mit csináltok, Lenint? Lenin válogatottat – mondták. Ott volt a sok egyforma könyv, Lenin összes. Legalább egy köbméter. Grafomán volt ez az ember. Gondolj bele, hogy a Biblia az egy kétujjnyi vastag könyv, és bent van kétezer év, és húzni lehet belőle! Nézd meg a Máhábháratát és a Rámájanát. Lenin pedig írt egy köbmétert.

– Mit csináltál még ezekben a napokban? Te is végeztél felderítő repüléseket?

– Végeztem, mert be voltunk osztva. 28-a után a szovjetek már özönlöttek befelé. Debrecennél lementek, nem tudom, hogy tudják-e ezt a történészek, Berettyóúj felé. És átmentek a román határon, aztán Romániánál lépték át a határt. Hogy ezt miért csinálták, nem tudom. Özönlöttek befelé, Cegléd és Abony között volt egy nagy gyülekezőhelyük. Ekkor már úgy felgyorsultak a dolgok, hogy sokszor nem is követhető. Debrecenben volt egy szovjet IL 28-as bombázóezred, vagy talán hadosztály. Ezek két hajtóműves bombázók. Sose felejtem el, ilyen idő volt, mint most, hideg, nyirkos, csak felszakadozó köddel. És Budapest felé vezető irányszögön ez a bombázóezred jött el a kunmadarasi reptér szélén kötelékben, Budapest felé. Majd egy olyan jó egy óra, egy óra húsz perc múlva nyitott bombaszekrényekkel jöttek vissza. Hogy hol bombáztak, nem tudom, de azt igen, hogy a debreceni szovjet bombázóezredet valamire felhasználták.

– Nem lehet, hogy ez később, november 4-e után volt?

– Úgy emlékszem, hogy 28-án volt, de semmit sem állítok, csak azt, hogy a debreceni szovjet bombázóezred aktivizálva volt valamire. Minket ez irritált. Mit csináltak ezek? – gondolkodtunk. Budapestet bombázták? Mi a kurva anyjukat csináltak?

– Ti végül is a rossz technika miatt kaptátok fel az iszapot, vagy elegetek volt az egészből?

– Nemcsak a technika miatt. Az ember hitt a pártnak, meg hitt ebben a mindenféle dologban, és kiderült, hogy semmi. Én 56-ban kimondtam, ha ez a szocializmus, akkor nem kell. Én ehhez tartottam magamat azóta is az elmúlt harmincvalahány évben.

– Mit csináltatok még?

– A parasztok a repülőtérre hordták be a budapestieknek a kaját. Mi repülőgépeket kértünk Budaörsről, és LI 2-esekkel szállították fel az élelmiszert. Egyik oktatótársam, Kiss Varga százados egy Ölyvvel átrepült Győrbe, és az ottani forradalmi tanáccsal felvette a kapcsolatot. Ő aztán nem is jött vissza, november 4-e után kiment Nyugatra. Miközben felderítéseket végeztünk, november 1-jén és 2-án már egyre nagyobb volt a befelé özönlés. Tankokkal, páncélos gépkocsikkal, minden hétszentséggel özönlöttek befelé az oroszok. Mi ezt állandóan jelentettük a kormánynak. Kunmadarason a repülőtérnek semmiféle katonai biztosítása nem volt. Akkor én és az ezred törzsparancsnoka, egy endrődi zsidó gyerek, kérlek szépen, november 3-án délután elindultunk Mezőtúrra a páncélosokhoz fegyverért. Előtte egy tiszti gyűlésen megbeszéltük, hogy ha nem tudjuk védeni a repteret, szétugrunk. Az érvényes parancs ugye az volt, hogy kötelesek vagyunk ellenállni. Ezért úgy döntöttünk, hogy a fegyverek egy részét Kunhegyesen lerakjuk. 4-ére virradó éjszaka jöttünk vissza Mezőtúrról Kunmadarasra, ugyanez a ködös, hideg, deres idő volt, mint most. És amikor Kisújszállásnál rá akartunk térni az útra, nem tudtunk, mert özönlöttek be az orosz páncélosok. Majd egy hézagba beugrottunk és mentünk Kunhegyes felé, hogy le tudjunk rakodni. Nehezen jutottunk vissza Kunmadarasra. Éjjel 2 és 3 óra között érkeztünk meg. Hazamentem, lefeküdtem, a fegyverrel megrakott gépkocsik ott álltak a körleteknél. A feleségem rázott fel, hogy a rádióban Nagy Imre beszél. Én akkor rögtön rohantam le, borzalmas volt az a délelőtt, látni, hogy minden szétesik. Kimentem rögtön a repülőtérre, ha felszállni kell, vagy valami, és akkor láttam, hogy a kifutópályán már orosz tankok állnak. Elég nagy siserahad szállta meg a repülőgépeinket, és a légcsavaros gépeinkről rögtön lekapták a propellereket. Ebből láttam, hogy szakemberek. A MIG 15-ösökről és az UTI-kból az úgynevezett PF 2-es automata indítókapcsoló táblát emelték ki, mert ezek nélkül nem tud indulni a repülőgép. Nagyon elkeseredtem, és ahogy jöttem visszafelé, láttam, hogy az egyik hangárnál még ki van tűzve egy magyar zászló. Szemközt ott álltak a tankok, de gondoltam, le vagytok szarva, fölmásztam, letisztelegtem, aztán lehúztam a lobogót. Egy szál magamban végeztem el a dramatikus szertartást, de elsírtam magamat. Lehúztam a zászlót, haza is hoztam, és szegény anyám később az ajtó elé akasztotta. Utána mentem befelé, és a lakókörnyéken olyan pszichés állapotot okozott a szovjetek megjelenése, hogy a tisztek feleségei megrohanták a raktárat és kirabolták. Egy óra múlva aztán mindenki hordta vissza a cuccot. A katonák egy csomóba verődtek, mint a birkák, és Hagymási azt mondta, hogy gyerekek, menjetek haza. A katonák elmentek.

– Mi történt még november 4-én?

– Jöttem vissza a laktanyából, és akkor már ott voltak az orosz katonatisztek, és igyekeztek barátkozni velünk. Egy orosz őrnagy odalépett hozzám, elővett egy papírt és megkérdezte, hogy nem tudom-e, hol van Tímár főhadnagy? Mondtam neki, hogy nyet, nyet. Nem ismerem. Menj az anyádba… Mentem tovább, de akkor már az emberben benne volt, hogy a kurva anyját, az orosz őrnagynál már az első napon ott van a nevem, hogyan lehet ez?

– A forradalom leverése után sokan disszidáltak. Te miért maradtál itthon?

– Nagyon sokan elmentek tőlünk, van olyan, akinek már azt hiszem, Kanadában saját légivállalkozása van. Van, aki Dél-Afrikába került, és az afrikai légierőnél dolgozik. Különböző pályákra vándoroltak el, de sokan megmaradtak a repülésnél. Nekünk lett volna alkalmunk egyszerűen a gépekkel felszállni és elhagyni az országot. Érdekes módon ez senkinek nem jutott eszébe, hogy a légierő bármelyik repülőtérről szinte egységesen átrepülhetett volna Nyugatra. Akkor, abban a szituációban óriási szenzáció lett volna. Ezredek szállhattak volna le Olaszországban vagy Nyugat-Németországban. De ez senkinek eszébe sem jutott. A bajtársaimnak én azt mondtam, hogy marha sok idegen van itt, Magyarországon, menjenek azok haza. Én itthon vagyok.

– Mikor és hogyan tartóztattak le?

– December 12-én hívtak bennünket a parancsnokságra. Ott volt Kablay iskolaparancsnok és egy Pár Ferenc nevezetű alezredes, akinek orosz felesége volt. Állítólag Rákosi és Farkas Mihály kedvenc vadászpilótája. Bementünk és rögtön berontottak a tüzérpufajkások és fölraktak bennünket egy Csepel teherautóra. Arcra lefeküdni, széttenni a kezet-lábat, és már szállítottak is el bennünket. Kablay szegény, iskolaparancsnokunk nagy bajban volt, de rajta is látszott, hogy hozták és nem magától jött. A Fő utcában később én adtam neki csíkos ruhát.

– Kik azok a tüzérpufajkások?

– Katonatisztek voltak, akik aláírták a Kádár-nyilatkozatot, és utána besorolták őket a karhatalmi részbe. De ezek katonatisztek voltak a szolnoki tüzérezredtől. Volt ebben némi sovinizmus is, mert utálták a repülőket. Mindenki utálta a repülőket, mert azok olyan elit szarok vagy mit tudom én mik. Na, hasra fektetve, széttéve kezet-lábat Szolnokra Kunmadarasról bevittek, ahol állítólag megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. Másnap egy honvédségi rádiós kocsival felhoztak minket a Markó utcába. Magánzárkába raktak bennünket, de bejelentettük az éhségsztrájkot, és így egybetelepítettek. Amikor költöztünk, találkoztunk Farkas Mihállyal és Farkas Vlagyimirrel. Ők is ott voltak a sitten. Kettejük között üres cella volt. Farkas Mihály odaszólt Hagymásinak: Hogyan kerültök ti ide? Farkaséknak külön hordták be a kaját.

– Mikor ítéltek el és mennyire?

– A tárgyaláson mi arra hivatkoztunk, hogy a kormány utasításait hajtottuk végre, de hiába, mert amikor erről volt szó, rögtön leintettek, jegyzőkönyvbe sem vették, amit mondtunk. Engem tulajdonképpen főleg a röplapok szövegezéséért ítéltek el, és mily csoda, egy év börtönt kaptam. Ugyanilyen röplapokért volt aki kötelet kapott. Ilyen gumiparagrafusok alapján ítélkeztek felettünk. Hagymásinak másodfokon 8 évről levették 6 évre az ítéletét. Ő tulajdonképpen az első amnesztiával jött ki. Így két és fél vagy három évet ült. Amikor utoljára beszéltem vele, az Orionban volt művezető. A többiekkel nem tudom, hogy mi történt. Én 1957. augusztus 2-án vonultam be a Fő utcára, ott a 424-es cellában voltam bezárva.

– Magánzárka volt?

– Nem, itt már többen voltunk, különböző ügyekből eredően. De mind katonai ügyek voltak. Mellettünk voltak a futkosók a büntetőszázadból, a másik oldalon, a Vadkacsa utca felé pedig a fekvő nyolcasok, az életfogytiglanra ítéltek. Oda már a smasszerok sem mertek bejárni, mert alighogy kinyitották az ajtót, ezek már vágták oda a csizmát. Engem küldtek néha, hogy beszéljek velük arról, amit kellett. Állandóan mostam a folyosót, közben, mivel kevés volt a smasszer, görögöket hoztak. Nem voltak rossz srácok, de nem tudták, hogy mi van itt, és nagyon pártvonalasak voltak. Én aztán lekerültem a raktárba, ahol a bűnjelek között volt egy kezdetleges helikopter, BMW motorral, és aki építette és disszidálni akart vele, az is ott ült, mert elfogták és bezárták. A raktárban azon törtem a fejemet, hogy ezzel a helikopterrel hogyan lehetne kirepülni a börtönből? Aztán jöttek be az új rabok, és a raktárban utasítottak, hogy adjak nekik ruhát. Tényleg jött Kablay ezredes, a Kilián György Repülőhajózó Tisztiiskola parancsnoka, Kis Gyula százados, a kivonuló vadászezred parancsnoka, és Varjú Zsiga főhadnagy, oktatótársam. Megkérdeztem őket, hogy gyerekek, milyen ruhát akartok? Keresztben legyen csíkos, vagy hosszában? A nagy letartóztatások aztán végig-végig mentek, kinek ez jutott, kinek az. Engem szeptember végén tizenketted-magammal láncra vertek és elvittek Baracskára. Ott töltöttem le végig az időmet, ahogy mondani szokták, a cukorrépabalhéban kezdtem, és az aratási balhé végén már el is jöttem. Igaz, a másik év, 58 augusztusában szabadultam. Rendkívül sokan voltunk a börtönben, az összes rab talán csak egyharmada lehetett közbűntényes. A bezártak összetétele szociálisan a következő volt: református pap, katolikus pap, tanár, tanító, ügyvéd, nagyon sok munkás, katonatiszt és katona. Ezek voltak az 56-osok. Csináltuk, amit kellett az uradalomban. Télen tuskózni jártunk, a koszt időnként nagyon szar volt, szinte ehetetlen. 58 tavaszától lehetett spájzolni, de Kossuth cigarettát nem adtak, csak Arda és Rhodope bolgár cigarettákat, amit mindenki utált. Aratásban szalonnát kaptunk meg kenyeret, de a nagy munkákon kívül rendkívül sokat éheztünk. Ha valaki nem dolgozott, vagy nem tett eleget a parancsoknak, azt bevitték a körletre patkolni. Jól összeverték odabenn. A smasszerjaink szerencsétlen, ágrólszakadt, uradalomból ott maradt cselédek voltak és ilyesmik. Némelyik ordított, mint a félőrült, de aztán engedett mindent. Volt köztük nagyon buta, bejött a szobába, és azt mondta: „Ha még egyszer valaki az ágyra ül, avval úgy kibaszok, hogy beszarik, azt garant fogom állni!” Ezen a színvonalon mentek a dolgok. Aztán volt olyan traktoros, aki a gazdaságból átjött smasszernak, mert ott jobban fizettek. A börtöngazdaságban voltam kocsis és szerelő, mert a börtönparancsnoknak volt egy Wauxhall autója, aminek csapágyolvadása volt, és meg kellett csinálni. Látták a kartonomról, hogy repülőgép-szerelő vagyok, így kiszólítottak a gyalogmunkások közül. A garázsfőnök törzsőrmester állandóan illuminált állapotban volt, de ha bevitt Baracskára vagy a szomszéd faluba, nekem is jutott pia, én is ittam. De előfordult, hogy a Wippon sofőrje is be volt rúgva, és miközben az őrmester pisztollyal fácánra vadászott, felborultunk. Akkor én elvettem tőle a pisztolyt és szétszedtem, nehogy részegségében agyonlőjön bennünket. Máskor kocsival mentünk ki Mátyáspusztára, és amikor a piálás után hazafelé tartottunk, a ló megbokrosodott. Megállt, nem akart továbbmenni. Az őrmester elővette a TT pisztolyt és a füle mellett elkezdett lövöldözni. Részegségében rosszul célzott és tarkón találta a lovat. Az rögtön összerogyott. De el lett intézve a dolog. Abban az időben a baracskai állami gazdaságban kb. 100 holdat a rabokkal műveltettek meg, s a jövedelem az a fősmasszeroké volt.

– A rabbá válás folyamatát hogyan élted meg?

– 24 éves voltam és egyik napról a másikra börtönbe kerültem. A legelső éjszakát a cellában ugye katonaruhában, köpeny a vállamra vetve, december volt, föl-alá járkálva, nagy olvasmányaimra, Tolsztojra, Dosztojevszkijre gondolva töltöttem el. A nagy trauma nem az volt, hogy engem, a katonatisztet börtönbe zártak, hanem az, hogy én soha többet nem vezethetek repülőgépet. Tőlem azt vették el, ami nekem akkor az életem volt. A vadászrepülőség nem szakma, nem hivatás, hanem életforma. Egészen különleges életforma, ahol a fizikai törvényszerűségek között egy őrült nagy szabadság van, saját magad, egyedül repülsz és egy idő után szinte metafizikus közegbe kerülsz. Abban az időben 10-11 ezer méterre fölmenni különleges dolog volt. Oxigénálarc van rajtad, zuhogó esőben fölmész, fönt egy óriási hómező, fölötte a Nap, és egyszer csak magad is függesz a térben, nem érzed a sebességet. Függesz fönn a térben és tudod, hogy csak magadra számíthatsz. Állandóan döntési kényszer nehezedik rád. Minden pillanatban döntened kell és jól kell döntened. Hála isten, nekem egyetlen növendékem sem zuhant le, és magam sem. Voltak különleges helyzeteim, melyek a katasztrófa határát súrolták, de ezeket én is, tanítványaim is megoldották. És mindezt egyszer csak hirtelen elveszik tőled. És egzisztenciális gondjaid keletkeznek. Hol laksz, miből fogsz élni? Hát én a szabadulásom után elmentem a Keleti pályaudvarhoz, oda a sarokra, kiváltottam a munkakönyvemet és kerestem magamnak egy munkát. Ezt mindenki meg tudja csinálni, nem? Ma azt halljuk, hogy mi lesz azokkal, akik húsz évet pártmunkával töltöttek? Hát elmennek dolgozni. Hát istenem, én mit csináltam? Bementem a szobakonyhába harmadmagammal, még szerencse, hogy az apám adott helyet. És elmentem dolgozni. Olyannyira dolgoztam, hogy ebben a rohadt Csepel Vas- és Fémművekben 25 esztendőt ledolgoztam egyhuzamban. Ez szörnyűbb volt, mint a börtön. Ehhez képest a börtön egy élvezetes valami. Ha családi problémáim nem lettek volna a feleségemmel, tényleg élvezetes lett volna. De sajnos nekem ráment a családi életem is a politikára. Elváltunk.

– Ezt meg is akartam kérdezni. Ha bezárnak egy katonatisztet, mi történik a családjával?

– Nagyon fiatal, azt hiszem, 21 éves voltam, amikor megnősültem, a feleségem pedig 19 éves lehetett. A repülőtereken, távol mindentől, szerzetesi körülmények között éltünk. Honnan nősülhetett a magamfajta ember? Felrohant Budapestre és feleségül vett egy pincérnőt vagy pedig a szolgálati helyén keresett valakit. Én Szolnokon ismertem meg a feleségemet, az iskolamérnökségen volt gépírónő. Nálunk általában így szövődtek a házasságok. A külsőségek, az ismeretség számított, és eszünkbe sem jutott, hogy más habitusú emberek vagyunk. Nem voltunk egymáshoz valók, de ezt el tudom mondani bajtársaim többségéről, akik repülők voltak. Alig van köztük olyan, aki az első feleségével leélte az életét.

– Ehhez nem kell vadászrepülőnek lenni.

– Mi fiatalok voltunk és nem néztük meg egymást. Nekem is voltak elvárásaim, neki is, aminek nem tettünk eleget. Amikor aztán hogy úgy mondjam bejött a politikai tőzsdekrach, ez végleg betette az ajtót. Sokáig még együtt éltem a volt feleségemmel a gyerek miatt, csak 66-ban váltam el tőle. De éveken át semmi közünk nem volt egymáshoz. A második házasságom rendkívül jó, erre nem panaszkodom. Mindenesetre, akit csak ismertem és börtönben volt, most nem a közbűntényesekről beszélek, hanem azokról, akik a stelázsiboruláskor kerültek be, ahogy ezt mi ellenforradalom helyett nevezni szoktuk, azok 75 százalékának a családi élete teljesen tönkrement. Az egzisztenciája is.

– Be tudtál illeszkedni a börtönéletbe?

– Az ember felvesz egy bizonyos magatartást. Már az előzetes letartóztatás időszaka megtanít a játékszabályokra. Hallom, hogy Déry Tibor nehezen viselte el az ügyet, ami érthető, mert ő már elég idős volt. De én a Külső-Ferencvárosban nőttem fel, csibész gyerekek között. Az az igazság, hogy az ember minden helyzetet el tud viselni.

– Mégis, mi volt a legelviselhetetlenebb?

– Az, hogy sohasem ülhettem asztalnál, a csajkát a térdem közé kellett fogni, és így enni. Nem volt asztal! Nem tudom, mennyire érthető ennek az asszociatív háttere, ami mögötte áll. Nem volt asztal, és ez egy borzalmas dolog.

– Szabadulásod után dac vagy gyűlölet maradt benned?

– A börtön nagyon sok dacot és gyűlöletet váltott ki belőlünk. Például el kellett mennem a rendőrségre és jelentkezni, leadni a szabadulócédulát. Mondták, hogy egy héten belül jelentkezzem, ha munkahelyet találtam. Soha nem mentem feléjük többet.

– Mit érzel, ha régi smasszerokkal találkozol?

– Arra gondolok, hogy jól van apám, nem érdekes, az idő elmúlt. Nekem a repülést, a fiatalságomat, azokat a lehetőségeket, melyek előttem álltak, soha nem adja vissza senki. Tulajdonképpen itt volt az írás. Ha írtam, akkor kinyalhatta mindenki a seggemet. Ha a vállalatnál nem adtak prémiumot, akkor azt mondtam, gyerekek egy novellával többet írunk. Ha odakint nem adták ki valamelyik írásomat, akkor azt mondtam, hogy gyerekek, nekem megvan a fix munkahelyem, hogy kiadjátok vagy nem, azt én leszarom. Volt egy ilyen oda-vissza dolog, ami az embernek tartást adott.

– Ha teljesülhetne egy nagy emberi álmod, mit szeretnél még megvalósítani?

– Repülni szeretnék. Tudom, hogy nem vagyok már rá alkalmas, mégis istentelenül repülni szeretnék. Amikor beülsz egy buborékkabinba, amiben már nem nagyon férnék el ezzel a testtel, de akkor 64 kiló voltam, benn ülsz egy buborékkabinban, körülötted van 4-500 műszer és kapcsológomb, minden hétszentség, te vagy egyedül, és alattad annyi van, mint egy marha nagy utasszállító repülőgép lóereje. És így megindulsz föl. Ez egyszerűen metafizikai állapot. Ebbe, nagyon szeretnék még valahogyan benne lenni, aztán ezt megírni. Nekem, megvallom őszintén, van egy őrült nagy hátizsákom, s abban egy nagy, marha nehéz márványtömb. A márványtömböt úgy hívják, hogy Antoine de Saint-Exupéry. Ma, ha valaki a repülésről ír, óhatatlanul vele vetik össze. Ráadásul imádom azt az embert, minden sorát ismerem.

 

Zsombok Tímár György felesége disznótoros ebédet tálalt fel nekünk a tágas konyhában. Hurkát, kolbászt, húsokat, vöröskáposztával töltött paprikát, aztán magunkra hagyott, mert indulnia kellett Ferihegyre. Írófeleségként most ő dolgozik a repülőtársaságnál. Bort kortyolgatva Zsombok Tímár György Nagy Laciról, Lázár Ervinről, az És népes csapatáról, orosz és grúz írókról mesélt rövid, frappáns anekdotákat. A megidézettek valószínűleg valamennyien megfordultak a pilóta-író kertjében és konyhájában.