Várkonyi NándorVárkonyi Nándorral nagyon nehéz interjút készíteni. Nehéz, mert meglehetősen öreg fiú, még a tizenkilencedik században született… Aztán, ugye, művelt, konok, okos és titokzatos. Nehéz vele interjút csinálni, mert nagyothall. Pontosabban süket. Nehéz vele interjút csinálni, mert erre a vállalkozásra Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője is elkísért, aki, ugye, gyanakvó embertípus, s miközben én Várkonyi Nándort figyelem, ő engem figyel. Szederkényi azt hitte, hogy valamilyen látványosságban lesz része, vagy az isten tudja… Tény az, hogy tél van, ülünk a Nándor bácsi szűkös uránvárosi lakásában, és közelítgetjük egymást. Ez abból áll, hogy Szederkényi és Várkonyi mosolyognak, én pedig megiszom a lakásban található összes pálinkát, mind a két decit. Várkonyi nem iszik, mert beteg, Szederkényi sem, mert éppen kocsizik, csak én, mert az orvosok szerint jót tesz a májnak. Az olvasó bizonyára tudja, hogy Várkonyi Nándor 1896-ban született Pécsett. Várkonyi civilben a pécsi egyetem könyvtárosa és magántanára volt, de a hírnevét mint irodalomtörténész s mint a Sorsunk főszerkesztője szerezte. Művei: A francia szellem (Pécs, 1925); Claudel (Pécs, 1926); A modern magyar irodalom 1880–1920 (Pécs, 1928); A pécsi Szt. Mór Kollégium könyvtára (Pécs, 1931); Pécs és Baranya a szépirodalomban (Pécs, 1931); Elmék, eszmék (Pécs, 1937); Verhaeren (Pécs, 1939); Sziriát oszlopai (Elsüllyedt kultúrák, 1940); Petőfi arca (Pécs, 1940); A dunántúli költészet (Szombathely, 1940); Magyar katonaköltők (Pécs, 1940); A Dunántúl történeti hivatása (Pécs, 1941); Az újabb magyar irodalom 1880–1940 (Szeged, 1942); A paraszt a magyar irodalomban (Pécs, 1942); Kodolányi János (Pécs, 1942); Az írás története (1943); Magyar Dunántúl (1944); Az üstökös csóvája (Pécs, 1957); Várkonyi Nándort a közelmúltban kitüntették a Munkaérdemrend ezüst fokozatával, s az Elnöki Tanácstól megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet is. A sarokgarnitúra, mely mellett üldögélünk, a harmincas évek modern stílusában készült, s furcsán hat a hetvenes években épült lakásban. Az építészet diadalmaskodik az élet felett. Ezt úgy kell érteni, hogy megfojtja. Várkonyi Nándor ebben a lakásban a harmincas évek modern bútoraival anakronizmus. Ki kellene nyitni az ablakot, de tél van. Az életet egyébként az is bonyolítja, hogy a szobában nemcsak ez a sarokgarnitúra áll, hanem egy peremes íróasztal is, mellette kisebb asztalka villanyírógéppel, s körben a falak mentén alacsony polcok, sok könyvvel. A polcok tetején porcelánok (kicsi Eiffel-torony), vázában virág (őszirózsák), a váza mellett meghitt közelségben egy vérnyomásmérő. Ez a legkiemelkedőbb tárgy a szobában. Csak az első pillanatban hat orvosi műszernek… Ha újra és újra odapillantunk, elveszti kórházi jellegét, szoborszerű látványossággá változik, s a piros gumigömbök jól ellenpontozzák az őszirózsák temetőre emlékeztető fehérségét. Be kell számolnom még a falakról. A falak színére nem emlékszem. Ez elég furcsa. A figyelem eltereléséért valószínűleg Van Gogh, Velazquez és Gauguin felelős, kik képeik másolatát felaggatták a falra. Figyelemre méltó még két dolog: Nofretete színes, gyönyörű képmása és a túlsó falon Kőrösi Csoma Sándor szürke, kopott arcképe. Hogy mi, hogyan függ itt össze, azt csak az isten tudja meg Várkonyi Nándor. Miközben szemlélődöm (leltárt készítek a tárgyakról), Nándor bácsi Szederkényinek magyaráz. Ezt hallom: – Fogcsikorgatva dolgozom… Küzdelem a testtel, ez az életem… És most pláne magamról kell írnom, magammal küszködnöm, egocentrikusnak lennem. Eddig másról írtam, de mindig írtam, tanulmányoztam, amikor csak a test engedte… Várkonyi Nándor hetvennyolc éves. Sokat gondolkodott, kutatott, rendszerezett, írt. Várkonyinak köszönhetjük az egyik legjobb modern irodalomtörténetet, a Petőfi dagerrotípia bemutatását és magyarázatát és sok téves nézet szétoszlatását a költő körül. Várkonyi kitűnő irodalomtörténész és esszéista volt, de ha most rápillantok, nekem mégis egy másik Várkonyi jelenik meg, a legendák Nándor bácsija. Várkonyi elég hosszú ideig visszavonultan élt, és visszhangtalanul dolgozott. Így aztán legendák születtek róla és műhelyéről. „Valahol a Kürt utcában él egy öregember, aki a letűnt korok, kultúrák értője, s a Sziriát oszlopai-nak az első kötete után megírta a második, harmadik és negyedik kötetét is. Több ezer oldalt írt, csak úgy, magának…” – Ez, ugye, gyanús dolog és meglehetősen ellenőrizhetetlen. Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránitelőfordulás kétóra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda. Soha nem felejtem el azokat az aranyló, napfénybe hulló, tespedt vasárnap délelőttöket a pécsi sétatéren. A KIOSZK sörkertben üldögéltünk hárman, négyen, öten írók, álmodozók, művészfélék. A székesegyházból közben a térre ömlött a szagosmise egész közönsége. A misét celebráló kanonokok már rég hazaértek, de a nép nem fogyott. A pécsi nők szagosan, mosdottan ott riszáltak a vadgesztenyesor alatt, s oldalt pillantgatva felmérték a sörkert egész közönségét. Bejöttek… Persze, kísérettel. A szentelt ostyára megettek egy-egy zónát, sós kiflit, s ittak. Jó hideg volt ott a sör és olcsó. Mi is söröztünk. Ilyenkor szokott megszólalni a sovány, tüdőbajos könyvkereskedő, aki egyébként tehetséges, gondolatgazdag tanulmányokat írt a helyi folyóiratba: – „Voltam a Nándornál… A Kürt utcában…” Várkonyi Nándor ugyanis hosszú ideig a Szigeti külváros és a Dózsa laktanya között lakott egy emeletes, kertes házban. Aztán nemrég beköltözött a modern, szűkös Uránvárosba. Akkoriban én csak látásból vagy futólag ismertem Várkonyi Nándort, és kíváncsian füleltem. A tüdőbajos könyvkereskedő kortyolt a söréből, aztán rezignált mosollyal folytatta: – „Elkészült újabb kétszáz oldallal… Ezzel együtt már készen áll a Sziriát-ból 1580 oldal…” Szörnyülködtünk: – „1580 oldal… Hogyan bír ennyit írni?” A könyvkereskedő így folytatta: – „A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit kiadnak…” – Aztán elővette a felesége levelét, aki 1956-ban Angliába disszidált, és felolvasta. Az asszony nagyon tehetséges leveleket írt Angliából, hétről hétre izgatottan vártuk a híradásait. Aztán egyszer csak hazajött, és elrontotta ezzel az egészet. Mi ugyanis ott a sörkertben, nem a való világban éltünk, hanem mesékben, történetekben, hírekben. Lebegtünk a vasárnap délelőttök aranyló ködében. Sörözgetve, sós kiflit rágva ízlelgettük Angliát. „Anglia” – mondtuk, és a söröspohár felett a semmibe meredtünk. Ebben az aluszékony, félig álom, félig vasárnap délelőtti világban terebélyesedett ki a Várkonyi-legenda. „A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit kiadnak…” – visszhangzott bennem, s izgatott a dolog. A harmadik világháború azóta sem tört ki, de Várkonyi könyvét, a Sziriát oszlopai-t kiadta a Magvető. Ülünk hát a szűkös uránvárosi lakásban, és fokozatosan kialakítjuk a társalgás módozatait. A legendák hőse nagy köteg tiszta papírt tesz az asztalra és egy tollat. Felírom a kérdéseimet, és sorra, rendre eléje csúsztatom. Várkonyi jókedvűen, néha túlzott hangerővel válaszolgat. A papírhalom tetejére legelőször egy nevet írok: – Kőrösi Csoma Sándort? Várkonyi az arcképre pillant, aztán nosztalgikusan megszólal: – Volt egy eszméje a magyarok őshazájáról, és elgyalogolt ötezer kilométerre. Az én természetjáró vágyamat valósította meg, de közben egyesítette a tudománnyal. Azt hiszem, beavatott volt. A tibeti útját másként nem tudta volna megcsinálni. Negyvenezer szót másként nem lehet összegyűjteni. Láma volt, egy alacsony fokon. Aztán beteljesedett a sorsa. Darjeeling előtt átment a Terrai mocsarán és maláriát kapott. Orvosságot nem fogadott el, csak szokott gyógyszerét, a rebarbarát szedte. Campbell, a darjeelingi angol ügyvivő volt utolsó napjainak társa és tanúja. A betegség gyorsan végzett vele, mintha… – Arra gondolsz, hogy mégiscsak megmérgezték? – Ezt nem mondom, de gyanús körülmények között halt meg. A malária sokáig lappang, és lassan öl. Várkonyi tűnődve, mereven nézi az íróasztala felett függő képet. Én közben felírom a következő kérdésemet: – Milyen volt a régi Pécs? Mire emlékszel gyermekkorodból? – 1889-ben, hároméves koromban elkerültem Pécsről Nyitrára. Így csak emlékfoszlányok maradtak. Egy nagy szobára emlékszem a Petrezselyem utcában, az ebédlőasztalra, a kertre, ahogy áskálunk a bátyámmal. Kiásott egy óriási gilisztát, ott állt egy kutya, és nézte. Pécsen nem volt gyermekkorom. – Mekkora volt a Várkonyi család? Miből éltetek? – Apám kataszteri mérnök volt. Hét gyerek volt nálunk, de családi élet nem alakult ki. – Melyik hát az igazi szülőfölded, és mi köt hozzá? – Szülőföldről az én esetemben nemigen lehet beszélni. Gyermekkorban a föld az, ami az embert az élethez köti s persze ezernyi szál, részletezni nem lehet. Ha elkerül onnan, az emlékek, a régi események. Az embert alkata és a gyermekkori, ifjúkori élmények determinálják. Az új tapasztalatok is a régi élmények fényében dolgozódnak fel. – Magyarországon és Pécsen kívül hol tudnád még elképzelni az otthonodat? – Az ember minden életszakaszában másként gondolkodik. Fiatal korban nem tudtam egy helyben maradni. Vágyódtam valahová. Az volt a vágyam, hogy utazó legyek. A földrajzi hely és a rajta élő emberek viszonya érdekelt, minél régibb, annál jobban. Nem mondom, hogy a görög klasszicizmus nem érdekelt, de Görögország nekem nagyon új. A régebbi vonzott, ahol a fennmaradt dolgoknak nincs magyarázata. Húsvét-sziget, Peru, Bolívia határa, Titicaca… Az érdekelt, hogyan alakítja az embert a táj, a tájat az ember. Később, amikor megsiketültem, sok más mellett erről is le kellett mondanom. – Tizennyolc éves voltál, amikor kitört az első világháború. Befolyásolta ez az életutadat? – Drasztikusan befolyásolta, de nemcsak a harctéri helyzet. Drasztikusan… A K. u. K. hadseregben képzelj el engem. Nem mondom, hogy aranykor volt, de a zene, tánc, a hivatal, a nyugodt, biztos élet megszokott dolog volt. Képzeld el, mit jelentett a kivattázott középosztálybeli életből a lakkcipős, selyem nyakkendős úrifiúnak belezuhanni a sáros lövészárokba. Nagyobb zuhanás volt, mint a második világháború. Kulturálisan, társadalmilag katasztrofálisabb volt, mint a második világháború, bár az sokkal több áldozatot követelt. Személy szerint nekem a süketség volt az esemény. 1921-ben váltam véglegesen süketté, a fronton szerzett betegség következtében. Tüdőgyulladás, vérhas, középfülgyulladás. Csatákban nem vettem részt. Megfogadtam akkor, hogy többet nem megyek a frontra. Nem gyávaságból, de megutáltam akkor a háború emberietlenségét, emberen kívüliségét. A süketség megbénította a pályámat. Muzeológus, művészettörténész akartam lenni, de erről le kellett mondanom. Fölcsaptam könyvtárosnak, ahol helybe hozták nekem a világot. – És hogyan érintett a második világháború? – Dühbe hozott. Elkeserített, hogy egy őrült és a brigádja rászabadult a világra, és ilyen emberen túli katasztrófát okozott. Dühbe hozott, hogy az emberek beleálltak ebbe. Nagy probléma volt nekem Hitler. Hasonló szabású akciókat csak Napóleon vitt véghez, de az tehetséges ember volt. Hitler mihez értett, s hogyan halt meg? Megmérgezte magát, s felfordult, mint egy kutya. A pártba mint besúgó lépett be, s bizonyos idő múlva vezető lett. Hogyan volt ez lehetséges, hiszen semmi iskolát nem végzett, tanulatlan, tudatlan naplopó volt. Úgy volt lehetséges, hogy müncheni fogságában megismerkedett három különös emberrel; az egyik Dietrich Eckart volt, költő és a nagynémet és antiszemita „eszmék” híve; a másik rabtársa volt: Rudolf Hess, Egyiptomban született és nőtt fel, ismerte az ottani okkult tanokat; a harmadik szintén rabtársa: Alfred Rosenberg, Tallinnban született, Petrográdban végezte az egyetemet, s ott az orosz miszticizmussal került érintkezésbe. Ezek körükbe vonták Karl Haushofert, a geopolitika tudományának megalapítóját, egyetemi tanárt, később vezérkari tábornokot, aki több nagy utazást tett Kelet-Ázsiában, ahol beavatták a kínai és japáni okkultizmus tanaiba. Ezek mind a Thule nevű titkos társaság tagjai voltak, mely nem kevesebbet akart, mint okkult módszerekkel kinevelni egy új emberfajtát, afféle nietzschei Herrenmenschet, amely majd a világ ura lesz. Eckart és Hess fölfedezték, hogy Hitler kitűnő médium, szuggerálható, alkalmas eszköz terveik megvalósítására, amellett ösztönösen ért a tömeglélektanhoz. Kioktatták, és megírták, illetve tollba mondták neki a Mein Kampf-ot. Így jött létre Hitler, az a történelmi figura, aki fölfordította a világot. Egy idegbeteg pszichopata, kísérteteket látott, rohamai voltak. Mondom, dühbe hozott, és próbáltam megérteni, hogyan volt mindez lehetséges. A német nép önhittségét használta ki, magasabbrendűséget hirdetett, ezért vele mentek. Ebben a történelmi időszakban mindenütt megutáltatták magukat, még a gyarmatokon is. Amit a gyarmatokon műveltek, az komikus. Nem tudták felfogni, ha a néger nem éhes, nem dolgozik. Minket is be akart kebelezni, ez is feldühített. – Ha mégis kitörne egy újabb világháború, mit gondolsz, milyen mértékben semmisítené meg jelenlegi kultúránkat? Milyen nyomok maradnának meg az utókor számára? – Nem lehet tudni, hogyan végződne a harmadik világháború. Az eszközök megvannak hozzá, hogy a földgolyóból pusztaságot csináljunk. Egy ládányi magbombában, ebben az új frigyládában elegendő energia van ehhez. Az ember egyelőre berondította a tengert. Az a kérdés, hogy az emberiség el tudja-e szánni magát ekkora ostobaságra. Félek, hogy adott esetben az ember képes lenne rá. De milyen cél igazolná ezt a felelősök szemében? A földgolyón nem érdemes úrrá lenni, ha minden elpusztul. Mi maradna a kultúrából? Mi maradt a vízözön után? Minden romba dőlne, amit a technika létrehozott. Ha arra gondolok, milyen műveket tudott létrehozni az ember, megborzadok. Baalbek, Palmyra… Mi maradt belőlük? Baglyok, rókák és beduinok tanyáznak a romok között. És a babiloni piramisok? Régen századok alatt ment végbe a romlás, most egy pillanat alatt. Minden atomrobbantás után mérgezett tejet adnak Svédországban a tehenek. Huxley Majom és Lényeg című könyvében leírja, hogy a kultúra elpusztul, és majomlény mászik elő. – Rendszeresen dolgozol? – Fészkes fenét. Amikor az állapotom engedi, s amennyit tudok. Néha stagnálok; gyomorgörcs, idegroham. Néhány éve beteges vagyok. Most is szédülök, de leküzdöm. Ha egy kicsit tűrhetőbben érzem magam, akkor négy-öt órát dolgozom, persze ha nem szúr semmi, és nem szédülök. Régen tizenkét órát dolgoztam naponta. – Mikor írsz és hol? – Amikor lehet. Itt vannak a könyvek. (Várkonyi a polcokra mutat.) Forrásmunkák. Állandóan nem lehet mindent evidenciában tartani, de tudom, hogy hol keressem. – A kultúrtörténész rengeteg adattal, forrásmunkával dolgozik. Hogyan szervezed meg a munkádat a gyakorlatban? Mi a módszered? – Az embernek bizonyos memóriával kell rendelkeznie. Ha nem találja meg, amit keres, tudni kell, hogy más adatokból hogyan konstruálhatja meg a választ. Én úgy olvasok, hogy mindjárt megjelölöm a fontos részeket, és a belső borítóra feljegyzem a lapszámot. Ha tudni akarom, mondjuk a spanyolországi ládasírnak a helyét, ami átmenetet jelent a francia és a máltai kultúra között, akkor tudnom kell, hogy hol keressem. Nagy forrásismerettel kell rendelkezni. Életemben csak egyszer írtam olyan könyvet, amit a magam jószántából írtam, egyébként rendelésre dolgoztam. Hatvanéves koromban kezdtem neki a saját munkámnak, ez a Sziriát…, négyrészes könyv. Lényege: az emberi művelődés történetének új koncepciója. Ennek az alapvető mozzanata, képletesen szólva kissé az emberiségnek az a felismerése, hogy kozmikus lény, tehát alkalmazkodnia kell a környezetéhez, beleértve a kozmikus környezetet is. Az emberiség bűnbe esik, s ami utána történik, az az elveszett paradicsom visszavárásának története. Időszámításunk előtt ötödik-hatodik századig az evilágról való szemlélet mitikus volt. Képekben fejezte ki a szemléletét. Akkor aztán egyszerre lépnek fel: Laoce, Kungce, Buddha, Zarathustra, a zsidó próféták és Hérakleitosz. Ezek mind reformerek. Nem teremtenek újat, hanem a régit új eszközökkel. Ezek már az ész emberei, racionális emberek. A régi szemlélet a mitikus harmónián alapul, és az elveszett paradicsom visszaszerzésére törekedett, utána az újabb gondolkodók szemlélete racionális volt, egzakt magyarázatra törekedtek, és a „paradicsom” jelképes fogalommá vált. Ennek vezetője az európai ember. A történelmet lehet átértékelni, újraértékelni. Ha ezt az elméletet elfogadom, akkor ebből a távlatból ez a kettőezer-ötszáz év másfajta ítéletet nyer. (Hirtelen elneveti magát, s félig komolyan, félig évődve folytatja.) Az asztrológusok szerint 1952-ben beléptünk a Vízöntő korába. Ebben a korban kell eljönni a hatodik embernek, az újabb típusú embernek, amelyik lemond az erőszakról, és békés eszközökkel teremt harmóniát. Ez az űrhajósok kora. – A Sziriát oszlopai-nak csak az első kötetét ismerjük, hány kötetből áll a teljes mű? – Négy kötetből. A Sziriát oszlopai-nak első kötete az Elsüllyedt kultúrák, a további kötetei pedig: Elveszett paradicsom, Varázstudomány, Ötödik ember. – Feltételezem, hogy kapcsolatban állsz a világ sok tudósával. Hány országgal levelezel? – Nem mondhatnám, hogy kapcsolatban állok, inkább csak érdeklődőkkel. Az embereket a talányok érdeklik. Nem törekszem a céhbeli tudós címére, mert így sokkal szabadabban mozoghatok. – Min dolgozol most? – A Dunántúl című könyvem új kiadásának előkészítését most fejeztem be. A Pergő évek című önéletrajzi írásomnak a vége felé járok. Ebben az évben szeretném befejezni. – Ha nem írsz vagy kutatsz, mivel foglalkozol? – Ugyanazzal, amivel amikor írok és kutatok. Ez az életformám. Sajnos, hallásom már nincs. Valaha jártam az erdőket, az országot, most ide köt a betegségem a szobába, de ez nem keserít el. Belenyugodtam, ahogy a süketségbe. Néha azt mondom magamnak: „Ülj le, te büdös, és írj, mert ha örökké járod a Mecseket, semmivel sem készülsz el!” – A magányt, gondolom, jól ismered. – Minden embernek vannak olyan belső ügyei, amiket nemigen lehet közölni. Nem áll elő vele, mert nincs belsőleg elintézve. De süketség ide vagy oda, szívesen vagyok társaságban. Utána aztán a magányt úgy megkívánom néha, mint a levegőt. – A pécsi magány használt alkotókedvednek vagy ártott? – Nemigen beszélhetek pécsi magányról. Közösségben éltem, írófélékkel, részt vettem az irodalmi életben, az utolsó a Sorsunk volt, amit csináltam. Később a Jelenkor szerkesztői és mások is sokat segítettek. – Úgy tűnik, az ötvenes évek táján kívülrekedtél a nyilvános szellemi életen. Min dolgoztál ezekben az években, és hogyan érintett a visszhangtalanság? – Igen, akkor engem reakciósnak bélyegeztek. Sokan voltak így… A fő ok az volt, hogy mertem szerepelni, amikor itt a jobboldali reakció dúlt, míg sokakat elnémítottak, mások emigrációba kényszerültek. Ellenségek is akadtak. Három-négy embert támadtak akkor erősen, Németh Lászlót, Sinkát, Kodolányit és engem. Örültem, hogy 1948-ban meg kellett szüntetni a Sorsunk-at. Szívesen vonultam vissza a szereplések elől. Azt csináltam, ami adódott. Nem nagyon írtam. Csak egy szál Petőfi-könyvet, inkább álmodtam. Összemelegedtem Kodolányival, megmutattam neki a Sziriát-ot, akkor kapott ő kedvet az ókori regényeihez. Csak magamnak dolgoztam abban az időben. – Nem érezted annak hátrányát, hogy Pécsen maradtál? – Eleve azzal a tudattal jöttem ide, hogy vidéki írónak lenni hátránnyal jár. Hiányzik az információ, az asztaltársaságok, viták, veszekedések. Ezt a hátrányt önként vállaltam, mert nem akartam egyik klikkbe sem kerülni. A munkám természete megkívánta a függetlenséget. Ma már ez a hátrány szűkült, elmosódott, de ma is megvan. Közel lenni a forráshoz, ahonnan az üdvösség árad, előnyösebb. – Van valamilyen vagyonod? – Csakis ingóság, az is sokszor eladódott, emlékké finomult. A könyvek egy részét sikerült megmenteni, főleg azért, mert ezek senkinek sem kellettek. – Elég pénzed van mostanában? – Amióta Ervin és Sík Csaba a hónom alá nyúltak és mások, azóta, hála isten, anyagi gondjaim nincsenek. A Sziriát… szép summát hozott. Elég pénzem van, először életemben. – Vannak beteljesületlen vágyaid, terveid? – A Sziriát… életem főműve, vágyódom rá, hogy még életemben végső formában lássam. Ezen kívül családi vágyaim vannak, az unokáimat szeretném egyenesben látni. – Ha megengeded, visszakanyarodnék újra a második világháborúhoz. Konkrétan mit csináltál a háború alatt? – Amit Sieyés abbé a forradalomban j’ai vécu, átéltem. Volt hivatalom, szerkesztettem a folyóiratot. Kaptam ezeket a háború ellen tiltakozó iratokat, amiket aztán terjesztettem. 1944 májusában, amikor a németek bejöttek, jelent meg a Magyar Dunántúl című könyvem. A németek be akarták kebelezni Dunántúlt. Erre volt ez a könyv válasz. Ki tudtam játszani a cenzúrát. Hadicselekményekben nem vettem részt, csak ellenálló munkát fejtettem ki, és eltitkolt dolgokról szereztem értesüléseket. – Voltál életveszélyben? – A mostani háborúban nem voltam. Pécs átvészelte, ide két árva kis bombát ejtettek le. Életveszély Pécsett nem volt. A múlt háborúban esetleg lelőhettek volna. A belső halálveszély keserű lelkiállapotát azonban 1923-ban átéltem. Volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, meg fogok dögölni, pardon, halni. Erdőben voltam, az egész testem fájt. Sírtam, átöleltem egy fát, és azt mondtam: istenem, istenem, miért hagytál el engem. – Hiszel a barátságban? – Természetesen, ez olyan emberi kapcsolat, ami etikailag majdnem azonos értékű a vérségi kapcsolatokkal. A sorban az első a szülő, testvér, második a házastárs, harmadik a barát. Aki ettől megfosztja magát, szegényebbé válik az élete. Akinek nincs barátja, az túlságosan önző. Hogy az ember aztán csalódik a barátságban, más kérdés. Jó barátom volt Hotu Matua (Weöres Sándor) és Uszirszafi (Oszarsziphosz-Kodolányi). Amikor Kodolányi írta a Mózest, bajban volt, hogy mit csináljon Uszirszafival. Segítettem neki, innen a név. Várkonyi Nándor hirtelen hátradől a széken, és elhallgat. Arca fehér, szikár, fáradt. – Rosszul vagy? – Szédülök. Várkonyit a beszélgetés bizony már kimerítette. Rossz lelkiismerettel teszem fel az újabb kérdéseket. – Ellenségeid vannak? – Mostanában nem tudok róluk. Egészen személyesek és irodalmiak is voltak. – Gyűlöltél már valaha valakit? – Egészen biztosan, de az az érzésem, hogy csak pillanatokig, és csak azokat, akiket nagyon szerettem. De csak pillanatokig, ha tovább tart, ha véglegesül, akkor végem van. (Eltűnődik, majd megszólal.) Nem felejtek el semmit, a fene egye meg… – Mondj egy ünnepet, olyant, ami neked a legkedvesebb. – Volt sok olyan nap, amikor rendkívüli öröm ért, öröm, amit nem is vártam. Ünnep, de nem kalendáriumi értelemben, nem kronológiai értelemben, ezek olyan napok, melyekre visszagondolva ünnepet érzek. Ünnep, ha az ember megházasodik, a nász, a gyerekek születése, ezeket mindenki átéli, ha nem érzéketlen. Az unokáim születése nagy esemény volt, nagyobb, mint a gyerekeimé. – A politika érdekel, foglalkoztat? – Persze hogy foglalkoztat, hiszen mindnyájunk napi életébe belevág. Aktuálisan is érdekel. De nem hiszem, hogy politikus természet vagyok. Hol dühöngök, hol örülök, de ez nem jelenti azt, hogy politikus természet lennék. – A Szíriát oszlopai-ban írod, hogy a perui Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránitelőfordulás kétórai járásra van, s a várat egy húsz méter széles rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle. Óriásokról beszélsz. Valóban arra gondolsz, hogy óriás emberek éltek akkor a földön? Vagy létezett egy magas fejlettségű technikai civilizáció, ami aztán elpusztult? – Nem én, egy utazó írja, akit idézek. Természetesnek látszott egy bizonyos tudományos felkészültség, tudomány, amit már nem ismerünk, mert feleslegessé vált. Az emberiség évezredeken át kőben gondolkodott. Aki azon a szinten van, mint mi, az másként gondolkodik. A régi ember éppen olyan tehetségesen fejlesztette ki a kő tudományát, mint mi a villamosság és a gőz tudományát. Olyan technikát tudtak kifejleszteni évezredeken át, amiről nekünk már sejtelmünk sincs. Hallatlanul leleményesek voltak. Követ úgy repesztettek, hogy lyukat fúrtak bele, ezekbe fát vertek, majd megöntözték. A fa megduzzadt, és elrepesztte a követ. A kő tudományát jobban ismerték, mint mi, kőben gondolkodtak. Ha ki akarnánk fejleszteni ezt a tudományt, ugyanannyi időre lenne szükségünk hozzá mint nekik, és elfelejtenünk minden más technikát. – Mivel magyarázható vajon, hogy ez a magasrendű hajdani civilizáció nem használt olyan modern építőanyagokat, mint a beton és az üveg? – Ezek használatához bizonyos vegyi ismeretekre volt szükség, ami akkor még nem létezett. Tulajdonképpen betont használtak, csak nem olyan összeállításban, mint mi. Például Babilonban. Tudták az anyagot úgy használni, hogy négy-ötezer évet kibírt. Bár cement nélkül is megvoltak. Üveget már elég régen használtak. Történet előtti időkben nem tudok üvegről, de a történet elején megjelenik, vegyészek olvasztották. Ha kő-civilizációról beszélünk, az bizonyos fokon megáll. Finomra lehet csiszolni, akár borotvát lehet belőle csinálni, de ami ezen túl van… Kő a kövön nagyszerűen dolgozik, de aztán megáll. Az igazi fejlődést a fémek hozták meg, mert velük könnyebb feldolgozni a puha anyagokat. – Piri Reis térképeiről, melyek az Atlanti-óceán amerikai, európai, északi- és déli-sarki partvidékeit ábrázolják, és állítólag 1513-ból származnak, mi a véleményed? Elképzelhető, hogy ezek a pontos térképek légifelvétel útján készültek? – Ezek a térképek előbb születtek, Jézus Krisztus idejében. Az biztos, hogy ezek a kétezer éves térképek úgy ábrázolják a földgolyót, ahogy csak magasból lehet fényképezni. Erre nincs magyarázat. Elképzelhetetlen, hogy akkor olyan magasra felszálltak, mint egy mai rakéta. – És Däniken elméletei? Várkonyi felrikkant: – Däniken infantilis. Däniken igazához az kellene, hogy a másik fejlettebb bolygón minden azonosan peregjen le, úgy, mint a földön, milliárd éveken át. De állítom, hogy nincs két egyforma elektron a világegyetemben. – Szovjet tudósok Szamuil Kaplan professzor vezetésével az utóbbi hónapokban kozmoszból érkező rádiójelzéseket figyeltek meg és rögzítettek a Volga-parti Gorkij városban. Elképzelhetőnek tartod, hogy más bolygókon is élnek emberek? – Ami a rádiójelzéseket illeti, azokkal még várjunk. Ha rendszeresen érkeznek is, az eddigi tapasztalatok szerint csupán asztrofizikai jelenségről van szó. Hogy elképzelhető-e más bolygón is élet? Törvényszerűnek látszik, hogy az anyag működése közben naprendszerek alakulnak ki. A csillagászok, okkal tételezik fel, hogy az űrben hasonló naprendszerek léteznek, de tapasztalati tény még nincs. Hogy a Földhöz hasonló élet lenne? Hogy nem olyan az élet, mint a Földön, az biztos. Nincs két egyforma elektron, nincs két egyforma élővilág. Elképzelhető, hogy van a földi élethez hasonló szerves élet a tejútrendszerben. De távolabb, olyam messze, hogy az nekünk már mindegy. – Az ipari társadalmak fokozatosan tönkreteszik a természeti környezetet. Szennyezettek a folyók, tengerek, sok helyen kipusztult a növényzet, az állatok is. Milyennek látod ilyen körülmények között az emberiség jövőjét? – Hát olyannak, mint egy beteget. Ha nem gondolunk a gyógyításra, beledöglik ebbe az állapotba. Sok tény mutatja, hogy gyalázatos, kártékony és ostoba az ember, holott nagy tettekre képes. Ahogy mondtam, az ember talán képes arra is, hogy elpusztítsa magát. Az eszközöket hozzá máris megszerezte. Mindazonáltal optimista vagyok, s hiszem, hogy az emberiség a saját maga által okozott katasztrófát is túlélné. Jósolni azonban nem szeretek, az soha nem vált be. Várkonyi Nándor fáradtan elhallgat, s csak akkor élénkül fel újra, amikor Szederkényi Kőrösi Csoma Sándorra tereli a szót. Maláriát kapott vagy megmérgezték? Tényleg beavatott volt? Mi volt a szerepe Puntszog lámának? S képzeletben már mind a hárman az ősi Tibet útjain járunk, lámakolostorok udvarán bámészkodunk, s keressük a titkot. Ezen a képzeletbeli utazáson Várkonyi Nándor érzi magát a legjobban. Várkonyi örökké úton van.
1974 |