Lovász PálHa arra gondolok, hogy Balassi Bálint elcsábította Ungnád Kristóf egri kapitány és horvát bán feleségét, Losonczy Annát, hadakozott a szomszédokkal, a törökkel, s Dobó Krisztina vélt járandóságai fejében erőszakosan elfoglalt egy várat; Petőfi forradalmat szított Pesten, s a csatatéren halt meg; Ady és József Attila nyíltan lázított az elavult, reakciós társadalmi berendezkedés ellen: Lovász Pál kétségtelenül szelíd költő. Tisztességes, etikus ember, finom, halk szavú lény, aki talán soha nem sértett meg senkit, nem okozott fájdalmat vagy gyötrődést sem embernek, sem állatnak. Lovász Pál kedves, finom ember, aki lelkiismeretesen elvégezte a munkáját hivatalában, s a közjó érdekében sok mindent tett. Szinte magam előtt látom, ahogy feleségével karonfogva, lassú, pontos léptekkel végighalad a Király utcán, hogy részt vegyen az irodalmi társaság egyik felolvasásán. A lába alig érinti a járdát. Az előcsarnokban ott áll a polgármester, int neki, odamegy, mögöttük főorvosok beszélgetnek, az egyetem néhány tanára is megjelenik. S akkor megpillantja a fiatal költőt. A költő sovány és részeg. Egy kurva támogatja a ruhatár mellett. A költő újra és újra benyúl a lány szoknyája alá, s ilyenkor elővillannak hófehér combjai. Védekezik, és támogatja a költőt. Lovász Pál megértő, szereti a fiatal költőt, s úgy helyezkedik, hogy a polgármester semmit se vegyen észre. Lovász Pál a nem túlzottan magas, hóbortosan kulturált fiatalemberben megsejtette a jövő nagy költőjét. Sejtése boldoggá tette. Pécsen Janus Pannonius óta így megy ez. Vannak kurvák, és vannak költők. A költők mögött mecénások állnak. A mecénások a szép verseket szeretik és a tisztességet. Csakhogy a költőknek gyomra, torka és nemi szerve van. Ebből minden korban sok bonyodalom származott. Lovász Pál és a nők?… Azt hiszem, nem szabadna erre gondolnom. El lehetne képzelni, hogy az OTI igazgatója az egyik kereskedő fekete hajú feleségével, aki délről származik… Vagy egy cseléd… Egy fiatal cseléd, ahogy kihajol az ablakon és kirázza a porrongyot… Én nyilván a kezemet legalább kinyújtanám… De Lovász Pál szigorúan etikus ember volt fiatalabb korában is. Család, családi hagyományok, a szeretve tisztelt feleség, az érzések tisztasága megtartotta Lovász Pált a tisztesség korlátain belül. Biztonságos hely. Nagy erőt ad az embernek a teljes erkölcsi felemelkedéshez. Az élmény sokszor szellemi. A szellemi érzékelés és gyönyörűség élményéből a világirodalomban nagyon szép költemények születtek. Vannak szép versek, és vannak olyanok, melyeket nem lehet minősíteni, de feldühítik az embert, elkeserítik, kést vagy taplót adnak a kezébe, rádöbbentik valamire, tönkreteszik a nyugalmát vagy az életét, elkábítják, mint a bor, vagy megmérgezik, mint az arzén. Lovász Pál szép verseket ír, gyönyörűséggel írja, s érzelmei, ahogy a szavak elrendeződnek, egyre nemesebbé válnak. Finom és nemes érzések veszik körül az esti lámpafénynél, sokszor éjszaka, sokszor talán még hajnali órában is. Lovász Pálnak boldogságot okoznak az alkotás feszült, különös órái. A szépség megszállottjai sokat tettek hajdan a magyar írásbeliség terjedéséért, később az egész hazai kultúráért. Szépanyám földjén című költeményének második versszaka így hangzik:
Nagyon szép. Nekem tetszik, megnyugtat, érzek valami nagy, nagy emóciót. Érzem, hogy Lovász Pál mit érzett, amikor írta. A hétköznapi olvasó lehet, hogy nem azt érzi, amit Lovász Pál, hanem amit saját maga. Lovász Pál 1896. május 28-án született Bácsföldváron. 1923-ban jogi doktorátust szerzett Szegeden. Utána a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, majd 1928-tól az OTI igazgatója Pécsen. A Mecsek alján bekapcsolódott az irodalmi életbe, a Janus Pannonius Társaság titkára, majd főtitkára lett. 1941-től 1942-ig a Sorsunk társszerkesztője. Művei: Tiszamentén (versek, Óbecse, 1922); Vándorút (versek, Pécs, 1942); A Janus Pannonius Társaság tíz esztendeje 1931–41 (1941). Elég régen, tizennyolc esztendeje ismerem Lovász Pált. Kellemesebb emberrel még nem találkoztam. Most, hogy írnom kell róla, mégis nyugtalanság fog el. Szederkényi a Jelenkor-nál azt mondja, hogy az Irányi Dániel téren lakik. Hol lehet ez az Irányi Dániel tér? Soha nem hallottam róla. Galambosi Laci, aki megrendítő verseket írt a sörényes, lángoló érzelmekről, s vesebaja van, elkísér. Jól odatalál, mivel nagyon sokat járt Lovász Pali bácsinál. Hajdan neki mutatta meg a verseit. Lovász Pál szerette, és bizonyára még mindig szereti a fiatalokat, szívesen ízlelgeti a szép, harmonikus szókapcsolatokat, jelzőket. Galambosi dünnyögve beszél. Mondatai burokba születnek. Kívül panasz, belül óvatos elégedettség. Beteg, de autója van. Pici autó, de szőlője is van. Nem ihat. Amikor odaérünk, meglepetten látom, hogy Lovász Pál a Búza téren lakik, közel az egyetemhez, postához. Minek kell Magyarországon minden teret, utcát ötévenként átkeresztelni? Ahogy belépek a lépcsőházba, megcsap a művelt középosztály szaga. Kellemes. Ahogy megyek fölfelé a lépcsőn, két érzés között vívódom: szeretnék vadászkutya lenni vagy kérő. Jó lehet egy ilyen házba bejönni, és megkérni egy lányt. Gondozott lányok, tiszta bugyi, a fejekben semmi zűrzavar. A lányok természetesen minden etázson zongoráznak. Megállok, s ahogy tapogatok a csengő után, elhatározom, hogy jól megnézem Lovász Pál zongoráját. Régen a zongora volt a státusszimbólum, most a kutya. Ma két öreg Bösendorferért adnak egy ír szettert. Persze az ősök, az ősök sokat számítanak kutyaországban. Fiatalabb Lovász Pálra emlékeztem. Ha valaki a múlt században született, 1975-ben nem lehet túlzottan fiatal. Pizsamakabátot visel, pantallót, fekete cipőt. Bevezet, érzem a hangján, hogy szeret. Lábadozik valamiből. Betegség. A szobában nagy a zűrzavar. Tataroznak… Ablakok, ajtók áthelyezve, festés, a födém… A bútorok összevissza, rajtuk ruhák, képek, könyvek, irattartók. A vitrin fénytelen. De az asztalok… Több asztal van a szobában… Íróasztal, kerekasztal… Távolról hangok… Pali bácsi néhány szóval jelzi, hogy egy szobát kiadnak, s most, amíg az ügyek rendeződnek, itt él a menye is. Milyen ez a lakás? Nem tudom. Áttekinthetetlen. Minden egymás hegyén-hátán. Valamin a fal közelében zöld növények állnak, kaktusz, filodendron. S ott egy vitrin… A vitrinben picike tárgyak… Lovász Pál egy asztal felé terel… Vánkosok is vannak… Valamin vánkosok, hímzések… Az asztalon sok üveg. Konyak, pálinka, bor, poharak. Leülünk. – Két éve tatarozzák a házunkat… Senki sem volt itt családtag, így minden összekeveredett. Vízvári Mariska szakácskönyve mellett találtam meg Surányi Miklós elnöki megnyitóját… Lovász Pál lehajol, s valami mögül felemel egy tablót: – A Janus Pannonius-fal… Régi fényképek, Surányi Miklós, Csorba Győző, Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Erdélyi József, s ha jól látom, Babits. – Rendeznem kellene a Janus Pannonius Társaság iratait is. Hárs Éva, a múzeum igazgatója felkért. Negyven gyűjtőt már beadtam a múzeumnak, Horváth Csilla kezébe. Még úgy harminc gyűjtő van vissza. Sok ezer levélből kell kiválogatni az összezilálódott anyagot, igen nehéz munka. (Felemel egy dossziét.) Például itt van ez… Annak idején egy sorozatban adtuk ki a Janus Pannonius Társaság könyvtárát. Fiatalokat hoztunk ki. Huszonhat kiadványt sikerült napvilágra hozni, aztán jöttek a változó idők, és a kiadás lehetősége is megszűnt. Lovász Pál leteszi a gyűjtőt, aztán végtagjait tapogatva keserűen rám mosolyog: – Az ember nem hiszi, hogy ez bekövetkezhet. Ez az én kezem, az én lábam. Mekkora erő kell hozzá, hogy az ember elfogadja… A mosolygó öregek makacssága. Önts magadnak konyakot… – Ez jugoszláv konyak? – Igen. Most kaptam… A jugoszláv kapcsolatok úgy jöttek, hogy én bácskai vagyok. Jóleső érzés, hogy a szülőföld így utánam jön. Eljöttek hozzám a Svetozar Markovič iskola irodalmi szakkörének a tagjai és a vezetőjük. Többször voltak itt. – Bácsföldváron születtél… – Igen, Bácsföldváron. Zenta alatt, a Tisza mellett van mindjárt. Alatta fekszik Titel és egész közel Újvidék. Háromezer magyar és háromezer szerb lakta a települést. Ott születtem, és ott tanultam meg édesanyámtól és apámtól, hogy egyformán kell szeretni a magyarokat és a szerbeket. Egyformán voltak magyar és szerb barátaim. Ha magyar ház előtt mentünk el, magyarul, ha szerb ház előtt, akkor szerbül köszöntünk. – Szép környéken születtél. Milyen volt ott az élet? Édesapád mivel foglalkozott? Lovász Pál körülnéz, lehajol, aztán a bútorok közül felemel egy nagy, bekeretezett képet. Régivágású, határozott pillantású férfi néz rám a képről. – Az édesapám… Itt találtam minden limlom között. A keret eltöredezett. Bácsföldváron évtizedekig ő volt a falu jegyzője. Voltak gondolatai… Artézi kutat fúratott. Édesapám terve alapján gázfűtést és világítást csináltak nálunk. Parkosították. Szőlőt telepített a Tisza volt árterületén, ahol kitűnő borok teremtek. Mielőtt szabályozták a Tiszát, minden tavasszal a faluig terjedt, és hömpölygött az áradat. – Mi vonzott az irodalomhoz, hogyan kezdődött? – Hogy az irodalomhoz kapcsolódtam, az a családtól öröklött hajlam következménye. Édesanyám lelki alkata nagyon hatott rám, meghatározó volt. Rendkívül érzékeny lélek volt, tele lelki finomsággal, félelemmel. – Földetek is volt Bácsföldváron? – Nem volt, csak néhány hold szőlőnk… (Elméláz.) Hihetetlen jó modora volt a szerb parasztnak. Ez az élmény egy életre kiható embertiszteletnek alapja lett. – A lelkek mélyén azonban valami készülődött már, nem? A történelem nagy fordulataiból megérzett valamit az értelmiség és a művelt középosztály? Mire számítottatok ott? – Szellemi igény volt fölfelé és lefelé nézni… De ne felejtsük el, hogy Bácskában voltam, s ott aránylag nagy volt a jómód. A kisparasztokban megvolt a tisztelettudat, de ott a parasztság iránt is élt a tisztelet. Jöttek hozzánk parasztemberek… Kuruc Jánosnak olyan viselkedése volt, mint egy angol lordnak. Amikor elmentek, édesanyám azt mondta, hogy ezek nagyon tisztelettudó és tiszteletet kiváltó emberek. – Gondolom, azért agrárproletárok is laktak ott… – Voltak szegény emberek, de kevesen. Amerikába senki nem vándorolt ki. Jómód volt. Bácskában voltunk. Ezért nem is nagyon kereste az értelmiség, hogy mit hoz a jövő. Háborúra egy pillanatig sem gondoltunk. Amikor egy nyári délutánon habos lovon megérkezett egy rendőr, döbbenetes volt. Óbecséről jött, édesapámat, a jegyző urat kereste, és átadta a mozgósítási parancsot. Gonosz álom volt. A háborúra senki sem gondolt, és senki nem hitte, hogy lehet háború. A háborús propaganda aztán megrontotta a lelkeket, a magyarok és a szerbek viszonyát is. Amikor a háború aztán kitört, felheccelt fiatalok járták az utcákat, furkósbottal verték a járdát és kiabáltak „Vesszen kutya Szerbia.” – Merre vezetett a te utad? – 1922-ben végleg elköltöztem Bácsföldvárról. Temesvárra mentem, ott próbáltam állást keresni, de akkor volt az állástalan diplomások korszaka. Budapestre kerültem, ott a Népjóléti Minisztériumban kaptam egy kezdő állást. Onnan az OTI központjába kerültem, és 1928-ban költöztem Pécsre. Az OTI itteni vezetője voltam, és mindvégig megtartottam ezt a posztot, a felszabadulás után is. 1951-ben nyugdíjba mentem. – Ha elölről lehetne kezdeni az életet? – Akkor újra az OTI-ba mennék. Amikor én átvettem, még Országos Munkásbiztosító Pénztár volt a neve. – Ne értsd félre kíváncsiságomat… Te úriember voltál. Hogyan érezted magad az írók között, akik bármennyire tehetségesek és műveltek is, viselkedésükkel, életmódjukkal, véleményeikkel sokszor meghökkentik az embereket? – Nálam az úriember erkölcsi kategória. Kifogástalan, humanisztikus, cselekvő emberbarát. Semmiképpen sem azt jelenti, hogy az illető társadalmilag hol áll. Egy somogyi dzsentrit, akinek nyolcvan-száz holdja volt, mulatott, pezsgőzött, én régen sem tartottam úriembernek. Az édesanyám megindítóan mesélt el egy-egy betegséget, gyerekhalált. Elsiratta az alvégen meghalt gyerekeket, lányokat. Láttam, hogy a baj nem válogat. Egyformák vagyunk, és segítenünk kell egymást. Ez erősödött meg bennem. Először nem is tudtam, hogy milyen jó helyet találtam a munkásbiztosítónál. Az értelmiség körében soha annyi megható megnyilatkozást nem kaptam, mint egy-egy munkástól, proletártól. Soha nem volt fogadóórám, mindenkit fogadtam. Néha robbant az ajtó, és mérges ember állt előttem: „Maga az igazgató?” – Leültettem, megkínáltam cigarettával, megkérdeztem, mi történt. 1928-tól 1951-ig a szobámból elégedetlen hangú ember nem távozott. – A hivatal sok időt elvett tőled. Mikor áldoztál az irodalomnak? – Éjjel, ezért is szoktam rá az altatók szedésére. – Írói életutaddal elégedett vagy? Lovász Pál a Janus Pannonius Társaság tablójára mutat: – Ez egy nagy öröm számomra. Pécsen a legkiválóbb költők megjelentek. Egyáltalán, ugye, régen Janus Pannoniusról mit gondoltunk? Egy verseket író papi ember… És most kérlek, Pécsen van Janus Pannonius utca, gimnázium, múzeum és mindenféle. Ez megnyugvást kelt bennem. A társaság kivirágzott, betöltötte hivatását, aztán befejezte működését. – Miért gondoztad olyan odaadóan a Janus Pannonius Társaság ügyeit? – Amikor ide kerültem, biztosra vettem, hogy van itt egy irodalmi társaság. Meglepetéssel láttam, hogy nincs. Természetesen láttam már, ahol van, ott virul az irodalmi élet, bátorítást ad az íróknak. Így én nagy örömmel vettem, hogy itt van a tudományegyetem bölcsészeti kara, és olyan emberek, mint Tolnai Vilmos, Várkonyi Nándor, Birkás Géza, Halasi Nagy József, Thienemann Tivadar. Ekkor, kérlek, Tolnai Vilmoshoz fordultam, hogy vállalja el az elnökséget. Ő rendkívül udvariasan az elnökséget elhárította, de támogatta a társaságot. Tanácsolta, hogy Surányi Miklóshoz forduljak, Így utaztam fel Budapestre, és kértem fel Surányi Miklóst. Surányi nagy örömmel vállalta, leutazott, haláláig minden ülésen részt vett, és mindent megtett a társaságért. – Közben te is írtál… – Az első versem tizenhat éves koromban jelent meg a temesvári újságban. Aztán majdnem minden otthoni hangulatból, képből vers született. Ezek a bácskai, bánáti és erdélyi lapokban jelentek meg. Így jelent meg Tiszamentén című kötetem, 1922-ben Óbecsén. – Mi sikerült, mi nem? – Azt szeretném, hogy amit eddig megírtam, ne vesszen el, fórumot kapjon, kötetben lásson napvilágot. Minden versemet felelősséggel írtam meg, úgy, hogy valamit használni tudjak, legyen hatásuk. Nem anyagi, hanem erkölcsi értelemben egy-egy lépés a jobb felé. Úgy érzem, minden versemet ezzel a gondolattal írtam meg. Úgy érzem, aki kézbe veszi, annak tudok használni. Gonddal, lelkesültséggel írtam meg minden versemet. – Milyen lehetőségei vannak egy ilyen válogatott kötetnek? – Említették, hogy egy válogatott kötet készül majd… Ez kis része csak az én verseimnek, de nagyon megnyugtatna, ha ez kijönne. És akkor még, azt gondolom, rendezném a többit, az összes verseimet. Legépelem és odaadom Weissenbeck József tanárnak, aki szülőföldemen az irodalmi élet egyik vezetője, és elhelyezi ott… A gyermekverseimet is szeretném összegyűjteni, de legelső dolgom a Janus Pannonius Társaság iratanyagának rendezése a múzeum számára. – A Tisza partján születtél, hogyan szoktad meg Pécset? – Megszerettem Pécset. Itt a Balokányba jártunk el, és igen sok gyönyörű élményt szerzett nekem a Janus Pannonius Társaság. Többször hívtak vissza Pestre, elő is léptettek volna, de Pécs mellett kitartottam. Nagyon sok gyönyörű élményem volt az OTI-ban is. Egy hivatalban keveset ad az ember, de ezért a kevésért olyat kap, amit nem is várt. Amikor nyugdíjaztak, a Szkókó körül sétáltam. Találkoztam egy munkással, odakiabált: „Lovász igazgató… Küldték, vagy ment? Mert ha nem magától ment, gyalog elmegyünk Rákosihoz…” – Mióta laktok ebben a lakásban? – Negyvennégy éve, akkor itt az ablakom alatt még piac volt, sátrak, kofák, részegek, vidám zsivaj. Lovász Pál tűnődve áll a bútorokkal, tárgyakkal zsúfolt szobában. Pillantása megállapodik egy-egy képen, könyvön, párnán, aztán kipillant az ablakon a térre, mintha keresne valamit. Elköszönök. Kint a tér szélén, a hajdani szekerek, zsákhalmok, lacikonyhák nyomát kutatom, mert nemcsak negyvennégy éve volt itt piac, hanem az én időmben is. De a hajdani búzapiac nyomtalanul eltűnt, csak az emlékeinkben él, mint annyi más dolog. A hajdani Király utca végén jut eszembe, hogy semmit sem tudtam meg Lovász Pál zongorájáról. Talán nem is volt zongorájuk.
1975 |