Karinthy Ferenc

Az ötvenes években történt… Az írószövetség egyik vezető funkcionáriusának a lakásán késő este megcsörrent a telefon. Akkoriban ez nem tartozott az élet kellemes dolgai közé. Gyanakodva felemelte a kagylót. Üde női hang jelentkezett: „Hallói Hegyeshalom keresi az elvtársat… Kapcsolom a határőrséget…” A funkcionárius író várt. Ismerős hang szólalt meg a drót másik végén: „Szervusz, Füst Milán vagyok… Kérlek szépen, a határőrök leszállítottak a vonatról… Van egy hipotetikus ideájuk, de nem lehet érteni… Csináljatok valamit…” – „Hová akartál utazni?” – kérdezte az író-funkcionárius. – „Svájcba” – mondta Füst Milán. – „Svájcba? Minek?” – csodálkozott az író-funkcionárius. „Kérlek szépen, te kérdezed, hogy minek? Hát jóváhagytátok…” – Ezek után az író-funkcionárius felajánlotta, hogy Füst Milán érdekében beszél a határőrség egyik tisztjével. Füst Milán átadta a kagylót egy határőr századosnak, aki nagyon szigorúnak bizonyult, s csak jó félórás vita után egyezett bele, hogy Füst Milán továbbutazhat a következő vonattal. Az író-funkcionárius letette a telefonkagylót, letörölte a homlokáról a verítéket, és fellélegzett. Másnap aztán hallotta, hogy Füst Milán nem indult el, még Budapesten van, s az egész telefoncirkuszt Karinthy Cini csinálta. A Belváros vihogott, amennyire akkoriban vihogni lehetett. A jóindulatú író-funkcionárius megsértődött. Egy hét múlva aztán este későn újra megszólalt a lakásán a telefon. Üde női hang bejelentette, hogy kapcsolja Biharkeresztest. Biharkeresztesről Gergely Sándor jelentkezett, s a következőket mondta: „Kérlek szépen, nem tudom, mi történt, de a határőrök leszedtek a vonatról. Bukarestbe megyek. Csináljatok valamit…” A jóindulatú író-funkcionáriust elöntötte a düh, és így szólt: „Elegem van ebből! Cini, megismerem a hangodat!” – Ezek után levágta a kagylót, s bizonyos elégtétellel járt-kelt a lakásban. Másnap aztán kiderült, hogy Gergely Sándor tényleg útnak indult, s a határőrök valamilyen félreértés folytán leszedték a vonatról. Gergely Sándor szorult helyzetében mit tehetett, telefonált az írószövetség egyik vezetőjének.

Ez a történet, pontosabban legenda, ami Pesten és Budán szájról szájra járt, a Ménesi úton, Karinthy Cini lakásának előszobájában jut az eszembe. Kényelmesen kunkorodó falépcsőn jutunk fel a félemeletre. Elénk szalad egy dakszli, ugat egy kicsit, de látszik, csak falból, a gazdájának akarja bizonyítani. Karinthy nyugtázza az igyekezetet:

– Jól van, Zsiga, őrzöd a házat…

Karinthy zöld melegítőben fogad és tornacipőben.

A falépcsőről előcsarnokba jutunk, ahonnan szobák és mellékhelyiségek nyílnak. Karinthy Cini dolgozó- és alvószobája hatalmas. Ablakai előtt téli fák ágboga imbolyog. Mennyezetig érő könyvespolcok keretezik a szobát és íróportrék. A könyvespolc fájába vert szegeken lógnak. Amint belépek, kikérdez:

– Na, kik ezek?

Sorolom az írókat:

– Krúdy Gyula, Ady Endre, Kosztolányi, apád, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi fenő, József Attila, Somlyó Zoltán, Devecseri Gábor… – elakadok. Segít.

– Kellér Andor, Gombocz Zoltán professzor.

Gombocz Zoltán arcképe, akiről a közelben utcát is elneveztek, közvetlenül Karinthy nagy, vaskos íróasztala felett függ. Van még a szobában néhány kényelmes fotel, egy heverő, szőnyegek és hát a könyvek, falon, asztalon, mindenütt. Tizenkétezer kötet. Így, ilyen környezetben lakik egy író.

Állok, bizonytalankodom a szobában, ami valójában nem is egy szoba, hanem kettő, hiszen a feleségének a lakrésze csak egy térelemmel van elválasztva. Karinthy Cini a polchoz lép, és leemel néhány kötetet. Dedikált József Attila, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál, Arthur Miller, Graves, Steinbeck. Aztán medvefogakat, furcsa hajómodellt és rénszarvasszánt mutat, melyeket nemrég a voguloktól és osztjákoktól kapott.

Leülünk. Vörösbort, pálinkát és whiskyt tesz az asztalra. Csak belekóstol a pohárba, de nem iszik. Így aztán én sem. Ahogy végigfut a pillantásom az íróportrékon, s egy pillanatra megállapodik Kellér Andornál, azonnal megszólal:

– Kellér Andornak különleges helye van az életemben.

Közben észreveszi, hogy a kutya megkörnyékez, és elhelyezkedik a lábamnál. Rászól, kikergeti.

– Gyerekkoromtól ismertem, de az nem érdekes… A mi barátságunk 53 és 55 között mélyült el. Eleinte bizonyos gyanakvás volt közöttünk. Gyanakodott Karinthy Frigyes fiára, aki a Szabad Nép-be írt riportokat. Én meg… Mit akar ez a polgári újságíró? Később összebarátkoztunk, és minden írásomat elvittem Kellér Bandinak. Ragyogó érzékkel tudott szerkeszteni. Megvolt benne a hozzáértés, a rendkívüli szeretet, ügybuzgalom, és éjjel háromkor is fel lehetett hívni. Ilyenkor is tudott az én fejemmel gondolkodni. Korábban a Szellemidézés-t eléggé megzavarta egy íróbarátom tanácsa, később az új kiadásnál úgy kellett szétfejteni és visszavarrni. Az irodalomban nincs szervátültetés. Amit Kellér tanácsolt, tökéletes volt. Nemcsak hogy segített, de olyan normákat is kidolgozott, melyek halála után is hatnak. Az írói alkotásban ne szerepeljen kétszer egy szólás, egy lapon kétszer ugyanaz a szó. Én tudom, hogy soha senki nem veszi észre, és mégis mániákusan vigyázok erre, mert ez a műgond az, ami megfeszíti a szöveget. Ez a belső kényszerű műgond vállalja és teremti a szépprózát. Azért hangsúlyozom a „szép” szót, mert mostanában eszményképpé vált a csúnya. Nekem erre nagyon kell vigyáznom, bár tudom, soha senki nem veszi észre, és nem fogja megérteni.

Furcsa horkantások hallatszanak a szobában. Mintha valaki aludna valahol… Ahogy elhallgat Karinthy, körülpillantok. A hangok a fotelom alól törnek elő. Előrehajolok… A kutya. Miközben beszélgettünk, visszaódalgott a szobába, és elaludt a fotelom alatt. Jóízűen horkol. A horkolásából érzem, hogy szeret minket.

Karinthy Ferencnek a Baumgarten-díjat még Schöpflin adta át. Azóta kétszeres József Attila-díjas, s a Kossuth-díjat is megkapta. Tekintélyes, sikeres író. Művei: Don Juan éjszakája (regény, 1943); Szellemidézés (regény, 1946); Kentaur (regény, 1947); Olasz jövevényszavak (nyelvészeti tanulmány, 1947); Szép élet (elbeszélések, 1949) Útközben (riportok, 1950); Kőművesek (regény, 1950); Budapesti tavasz (regény, 1953); Hazai tudósítások (irodalmi riportok, 1954); Ezer év (dráma, 1956); Irodalmi történetek (elbeszélések, 1956); Szellemidézés (dráma, 1957); Ferencvárosi szív (elbeszélések, 1959); Kék-zöld Florida (elbeszélések, 1962); Téli fürdő (rajzok, riportok, 1964); Nyelvelés (nyelvészeti írások, 1964); Hátország (novellák, 1965); Ez-az, avagy a bicikliző tigris (karcolatok, 1965); Víz fölött, víz alatt (összegyűjtött elbeszélések, 1966); Négykezes (színművek, 1967); Hét játék (drámák, 1969); Gellérthegyi álmok (dráma, 1970); Epepe (regény, 1970); Három huszár (elbeszélések, 1971); Ősbemutató (regények, 1972); Pesten és Budán (színművek, 1972); Leányfalu és vidéke (karcolatok, 1973).

Karinthy észreveszi a kutyáját. Nevet, megcsóválja a fejét.

– Szegény Zsiga, tizenhárom éves… Nem hall, és alig lát… A nyáron tolvaj járt nálunk Leányfalun. A kabátom zsebéből elvitte a pénzt, s a hűtőszekrényből a gint. Mire felébredtem, a tolvaj elmenekült. Zsiga jóízűen aludt…

Leányfalu… Tenyérnyi telek a 11-es út és a Duna között. Karinthy háza mélyebben fekszik, mint az országút, így az ember a teraszon üldögélve folyton úgy érzi, hogy egyszer csak egy autó bezuhan az udvarra. Az udvar zöld, fák és buja élősövény feledteti az országutat. A fák alatt tisztára mosott mahagóniszínű kajak várakozik. Itt találkoztam először Karinthyval. Jovánovics Miklóssal és Gáll Istvánnal autóztunk ki hozzá, hogy az Új Írás-nak kéziratot kérjünk. Személyisége akkor meglepett.

Karinthy Cini figurára, természetre határozottan legendaképes. És erre a legendaképességre nagyon tehetségesen rálapátolt az elmúlt évtizedekben. Telefonviccek, beugratások, különös névjegyek… De nemcsak itthon. Amerre megy. Mesélik, hogy néhány éve Finnországban az írókongresszuson megmentett egy lányt. Valamilyen tó partján táboroztak a szellem gyermekei, s az egyik sátor közelében, az esti órákban sírt egy lány. Cini megkérdezte, hogy mi a baj. Kiderült, hogy a fiúja egy másik lányt vitt a sátrába. Cini előhalászta a sátorból a részeg fiút, s ékes angolsággal közölte vele, hogy ő a Nemzetközi Alkoholellenes Liga elnöke, s nem tűri el a bűnt. Azonnal bocsássa el az idegen lányt, és fogadja be a sírót. A részeg fiatal megszeppent és engedelmeskedett. A táborban aztán híre ment, hogy egy őrült amerikai érkezett, aki mindent felülvizsgál. Mondom, Leányfalun találkoztunk először, és meglepett. Vidámabb, nevetősebb, könnyedébb figurát vártam. Karinthy Ferenc viszont súlyos egyéniségnek bizonyult. Nevetett, persze, de én éreztem, hogy ez a nevetés olyan súlyos és fekete, mint a halál. Tudtam, hogy világjárt ember, magas az intelligenciahányadosa, művelt, ismeri a világot, többnyire be is járta. Mégis meglepett az egész, mert a közvélemény többnyire csak a tréfacsináló, vidám, sportoló Karinthyt emlegeti. Holott Karinthy komoly, meditáló ember. Nagy műgonddal, tehetségesen, művészi és emberi felelősséggel ír, tudatosan vállalva a realista látásmódot és prózát.

A Ménesi úton lassan bealkonyul, villanyt kell gyújtani. A kutya még mindig alszik.

– Gyere, főzünk egy kávét – mondja Karinthy.

Követem a konyhába, s amikor a gépbe beleönti a vizet, megszólalok:

– Mondd, hogyan történt az a Füst Milán-telefon?

– Régi ügy… Tudtam, hogy Milán Svájcba készül. Dérynél voltunk akkor este. Kiosztottuk a szerepeket. Zelk akkori felesége volt a telefonközpontos. Örkény a határőr százados, én pedig Füst Milán. Déry és Sándor Kálmán a kibic. Én tökéletesen tudtam utánozni Füst Milánt. A Gellért és Móricz gyerekek is, az összes Nyugat-gyerek tudott Füst Milánul… Jól sikerült… Nem tudtuk, hogy a felhívott funkcionárius felesége beteg. Amikor megtudtam, bántott a dolog.

– Mindenki Cininek hív. Hogyan született ez a név?

– Mindig az voltam. Vékony, csúnya gyerek voltam, cini-cini muzsika, talán innen. A gyermekkori becenevek etimológiailag majdnem megfejthetetlenek. Azt hiszem nem volt idő, hogy ne lettem volna Cini, és nem is lesz idő.

Tejet önt a kávéba, lassan kortyol belőle. Visszamegyünk a szobába. Az ablak elé ül, kinyújtja a lábát.

– Egyedül vagy itthon?

– Az anyósom is itthon van. Ági nincs, kint van Párizsban. Egy hét múlva én is utazom. Az oklahomai egyetem hívott meg az „International Books Abroad” díjának zsűrijébe. Kétszer voltam Amerikában egyetemi és színházi meghívásra.

– Van olyan szó, íz, illat, régi esemény, ami nosztalgiát kelt benned?

– Maga a víz. A víz iránti vonzódás a génjeimben van. Nemcsak a vízipóló izgatott. A vizek, tengerek, folyók nagyon fontos szerepet töltöttek be az életemben. A vizet minden halmazállapotában szeretem, hó, jég, gőz. Például ha a munkámban megakadok, esetleg harag van bennem, akkor elmegyek biciklizni, vagy kajakozni. Megkerülöm a szigetet, a túloldalon kiszállok, megfürdöm. Nem mindig, de ez általában megindítja az agyamat. Nemrég meg elmentem a Gellért gőzfürdőbe, mert megfogadtam, hogy kilencvenkilencszer megcsókolom a vizet, ha az segít. A fürdőmester észrevette és odajött: „Mi baj, Karinthy úr?” A víz szeretete igen korai dolog nálam, a Lágymányosi tónál kezdődött. Nem véletlen, hogy azt az igen pici telket vettük meg Leányfalun. Az udvarról a Dunába lépek. Hallatlanul nagy élmény volt számomra az Ob és az Irtis. Írói módszert is jelent ez, ahogy kanyarog a folyó, aztán egyesül. Olvastam egy könyvet: „A meztelen majom”. Egy angol biológus írta. A legtöbb szárazföldi emlős teste szőrrel van fedve, az emberé nem. Ez is azt mutatja, hogy a vízből jöttünk. A delfineket nagyon szeretem. Amerikában láttam ilyen delfinshow-kat. Sokkal erősebb rokonságot érzek velük, mint a majmokkal.

– Ha nem Budapesten élnél, hol tudnál még élni a földön?

– Nem tudok mit mondani, de felsorolom a helyeket, ahol lehetne élni: San Francisco, Dover, valamelyik kicsi görög sziget, Mikonosz, vagy valamelyik polinéziai korallzátony. Érdekes, hogy San Franciscón kívül csupa kicsi, elhagyott hely. Ezek persze csak múló hangulatok. Könnyen tanulok nyelveket, hívtak már külföldre, de nagyon belegyökereztem ebbe, ami itt van. Anyám hívott Amerikába 1939-ben, s tudtam, hogy itt mi lesz, mégsem mentem el.

Az íróportrékra mutat és a könyvespolcra:

– Ezek mind személyes ismerősök voltak. Azt mondják, konzervatív vagyok, lehet. De nem lehet úgy haladni, hogy mindig letöröljük a táblát. Ez a könyvtár velem lélegzik, lüktet. Ez legalább annyira ideköt, mint a tájélmény és a nyelv. Számomra nagyon fontos azoknak az embereknek a véleménye, akik még ismerték apámat. Nagyon büszke voltam Schöpflin és Füst Milán jó véleményére. Hatvany, Fenyő Miksa, Bródy Pál a Centrál körből, Komlós Aladár. Ezeknek az embereknek a véleménye nagyon fontos. Lukács nem, az nem az én világom, tökéletesen idegen tőlem. A fejlődés szerves. Az irodalomban szerves élet van. Olyan nincs, hogy itt egy folyó végetér, és harminc kilométer után folytatódik.

– Nemrég elutaztál a manysik földjére. Mi inspirált erre az utazásra?

– Gyerekkorom óta inspirál erre a nyelvészet. Beiratkoztam magyar–olasz szakra. A nyelvészetet a hallgatók többsége nagyon unta. Én ezzel másként voltam, rájöttem, hogy a nyelvészetet nekem nem kell tanulnom. Egyszer elolvastam valamit, mondjuk egy etimológiát, és a fejembe ragadt. Azt tudod, hogy az obi ugorok három népcsoportból álltak, vogulok, osztjákok, magyarok. 2500 évvel ezelőtt… Egy Juliánus barát-szerű kaland mindig nagyon izgatott, pedig az én őseim nem Vereckénél jöttek be. A manysik nagyon izgalmas kicsi nép. Pici nép, de nagy vadászok és költők. Egyrészt hallatlanul primitívek, másrészt a legcsodálatosabb költészetet teremtették meg. A Jugan folyócska mellett az ősvadon közelében van egy falu, Ugut. Szurgutól egészen kicsi repülővel jutottunk el oda. Amikor megszólaltak, meglepve vettük észre, hogy a kézre, szemre, szájra és sok másra ugyanaz a szavuk van. Én ezt tudtam könyvekből, nem akarok magyarkodni, de ez nagyon megható volt.

– Hosszabb utazásaid alatt éreztél honvágyat?

– Sose volt vitás a hazatérésem, így nyitott vagyok a világban. Magányérzet és keserűség fog el, ha egyedül baktatok Párizsban, de hamar tudok kapcsolatot teremteni. Bárhol vagyok, egy hét múlva már van társaságom, meghívnak. De az ember egy óra alatt is tud magányos lenni. Sok barátom van a világon. Ha tíz-húsz év múlva visszamegyek valahová, tudom, hogy ott nekem helyem lesz.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Egyre ritkábban. Furcsákat álmodok. Én Freudon nőttem fel, anyám pszichoanalitikus orvosnő volt. Apám hitt is ebben, meg nem is. Aki Freud Álomfejtését olvasta, az másként álmodik. Te Bulcsu, nekem nagyon jó az életem. Azért vagyok boldog, mert azt csinálom amit akarok, szabad vagyok. Ma is örülök, hogy nem kell iskolába mennem, korán felkelni. Rendben van az egészségem, sokat sportolok ma is. Én szerencsésebb vagyok körülményeimben, mint apám. Jó a vegetációm, és azt csinálom, azt írom, amihez kedvem van.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat?

– Ez változó. Pesten inkább éjszakai ember vagyok. Késő estig dolgozom és nem kelek korán. New Yorkban, Párizsban nagyon éjszakai vagyok. Leányfalun viszont teljesen paraszt. Korán kelek, ötkor, és dolgozom. Pesten este színház, hangverseny, opera, utána összeülés. Szeretem Londont, Rómát, New Yorkot, az éjszakát, a nappalt, és a kedvenc évszakom a tavasz, nyár, ősz és a tél.

– Mikor írsz? Rendszeresen? Reggel vagy este?

– Nagyon keserű időszakban jött ez a kérdés, másfél hónapja nem írtam semmit. Leányfalun korán reggel és este dolgozom. Napközben olvasás, sport, kert, barátok, Pesten ez másként van. Minden délelőtt sportolok valamit, vagy teniszezek, vagy lábteniszezek a Sportkórházban. Albert Flórival, Sákoviccsal, Baranyi Szabolccsal és másokkal. Háry, Somogyi. Esetleg elmegyek fürdőbe. Itt inkább a délután az írásé. Nagyon rossz hatásfokkal dolgozom. Sokat ülök a papír mellett, jó, ha egy nap egy oldalt megírok. Prózát lassabban, színdarabot gyorsabban. Ebből az is kiderül, hogy melyik a nemesebb műfaj. Azért vagyok produktív, mert mindennap írok, dühösen, konokul. A sport is ennek a folyománya. Erős versenykedvem van, kedv a kihívások elfogadására. Engem soha senki nem ellenőriz, talán ezért van bennem ez a rendkívüli fegyelem.

– Hol dolgozol általában? A Gellérthegyen vagy Leányfalun?

– Mindig mindenütt, külföldön nehezebben. Még az Obon is írtam, ott fejeztem be a Vaskor című novellámat.

– Mennyit dolgozol egyfolytában?

– Leányfalun öt-hat órát, Budapesten többet ülök az asztalnál, de kevesebb születik. Ha lehet, nyáron nem utazom el, Leányfalu miatt, hogy a fák, füvek növését lássam.

– Elégedett vagy írói pályáddal?

– Nem tudok erre válaszolni.

– Min dolgozol most?

– Semmin. Nem megy a munka. Tavaly jó évem volt, írtam egy kötetre való novellát, egy színdarabot. Most hülye vagyok, apadt. Ilyenkor minden fáj, szúr, itt, ott, rossz az idő. Bennem van egy ilyen sámánhit, hogy én tudok valamit, és azt el kell mondanom. Jól írni nem tudok, csak akkor, ha meg vagyok győződve arról, hogy nekem is, a világnak is nagyon fontos, amit elmondok. Úgy látszik, mostanában nincs ilyen mondanivalóm.

Egészen előrecsúszik a fotelban, hátrahajtja a fejét, és a mennyezetet nézi. Sokára szólal meg:

– A vogul sámánok közel állnak hozzám… Engem nem érdekel, hogy szórakoztassam az embereket. Vagy nagyon fontos közölnivalóim vannak, vagy egyáltalán nincsenek. Ezek nem mindig filozófiák, hanem érzelmi ügyek. Később esetleg kiderül, hogy nem volt olyan fontos elmondani, de amíg írja az ember, mindig a fő művét írja.

– Miközben az írók többsége világszerte modernkedik, te kitartasz a realista próza mellett. Mi a véleményed a prózaírás kísérletező, új útjairól, s szerinted mi a realizmus jövője?

– A modernkedés vagy divat, vagy nem. Az a kérdés, hogy hol. Az amerikai irodalmat, annak fő vonulatát jóformán meg sem érintette ez, amiről beszélsz. Új nép, még mindig nem fedezték fel teljesen az országukat. A kísérletező modernkedés jellemző a francia, de nem az amerikai irodalomra. Az amerikai irodalomnak kevés a kísérletező kedve, de sokkal több az eredmény. Hozzám közelebb áll az amerikai próza. Magyarországon jelenleg túl sok szó esik a formai részről, és túl kevés a lényegről. Attól még egy könyv nem lesz modern, hogy időjáték van benne vagy belső monológ, kontrapunkt, ilyesmi. Legmodernebb formai jegyekkel is lehet avatag ócskaság és közhely, de kifejezhetnek ezek a formák modern tartalmat is. Kérdés, mennyiben fejezik ki a modern ember problémáit. Minden formának szabadságot adnék, de én ezen belül a realista prózát kívánom művelni. Amerikai tárgyú novelláimat a legracionálisabb formában írtam, de a modern ember szorongásait, problémáit igyekeztem ábrázolni. Egy színdarab attól még nem modern, hogy a végén kezdődik, vagy a nézőket felültetik a színpadra. Ilyesmiket nagyon könnyű kitalálni. Sokkal nehezebb a döntő koráramokra rátalálni. Beszéltem neked a hagyományok szerepéről, de hihetetlenül érdekel a jövő, ezért utaztam Amerikába és Japánba. Kíváncsi voltam, milyen egy technokrata társadalomban az élet. Én nem a formabontás és a formák feloldása ellen vagyok, de ha a Hamletet farmernadrágban játsszák, attól még nem modern. Galgóczi írásait nagyon szeretem. Hagyományosan ír, de az új faluról olyan új dolgokat mond el, ami azelőtt a faluban nem volt. Lázasan olvasom, mert megtudok valamit, informál. Így értem én a modernséget… Nagyon érdekel, hogyan fognak élni a fiaink. Nyitottnak kell maradni, és nem szabad eltorlaszolni az utakat azzal, hogy trükköket alkalmazunk. A világnak így éppen a bonyolultsága vész el. Én a szabad élet megragadása miatt vagyok óvatos, a formai megoldásokkal, mert inkább elvonják, mintsem felkeltik a figyelmet. Ez a megfogalmazás persze csak rám érvényes, így tudom legjobban elmondani, amit nekem kell. Tudom, ezek nem „divatos” nézetek, de a divatok gyorsan változnak.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

– Nem jut semmi az eszembe erről.

– Milyen a közérzeted?

– Jó.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc időtöltésed?

– Mindennap sportolok. Nagyon sokat olvasok, de rosszul, összevissza. Pánikszerűen, ez az öregedés jele. Kapdosok, természettudományok, földrajz, történelem, szépirodalom. Belekapok, de nem olvasom végig. Tizenkét és huszonnégy éves korom között nagyjából elolvastam mindent, amit egy úrifiúnak illett. A zenét nagyon szeretem, nézd meg, mennyi itt a lemez. Szerencsés vagyok, harmincegy éve élek együtt a feleségemmel. Szerencsés vagyok abban is, hogy nagyobbrészt egy nyugodt, békés korban élek, huszonöt éve súlyosabb anyagi gondok nélkül. Ez nem érdem… Nagyon szeretjük a zenét, operát, koncertzenét. Szebb estét nem is tudok elképzelni, én írok az asztalnál, Ági korrigál, szól a zene, a kutya itt fekszik… Egy kis vodkát vagy konyakot iszom, nem sokat.

A szomszéd szobában megcsörren a telefon. Átmegy, felveszi. Iszom egy kis whiskyt, várok. Közben hallom Karinthy Cini válaszait. Ebből egy perc alatt kitalálom, hogy kivel beszél, s azt is, hogy miről. Nívódíjat kapott. Csak azt nem tudom megállapítani, hogy mennyit. Visszajön, önt magának néhány korty whiskyt, megissza, leül, aztán várakozva rám néz.

– Mit jelentett és jelent életedben a sport?

– Ugyanolyan hajlam, mint a nyelvészet. Érdekelt a labda… Elsőosztályú vízilabdázó voltam a Fradiban, aztán sportvezető. Most is sokféle sportot űzök. Télen sízem, lábteniszezem, nyáron teniszezem, úszom, kajakozom, biciklizem, Leányfalun nagy fejelő- és egyérintőpartik is vannak. Én hízásra hajló ember vagyok, ha nem sportolnék, és annyit ennék, amennyit tudok, percek alatt húsz-harminc kilót híznék, de ez csak az egyik okom. A sportban nagyon izgat a küzdés és a siker, talán ezért nincs bennem semmiféle hatalmi vágy társadalmi síkon, mert ki tudom így élni. Nagyon fontos nekem a küzdés a sportban. Pingpongban a leányfalui körben még mindig a legjobb vagyok. Nem a technikám a legjobb, de küzdőképes vagyok. Nekem a sport csak kisebbik részben egészség, fogyás: ennél sokkal jobban érdekel a teljesítmény, a küzdelem, a győzelem vagy a vereség, úgy is mint nézőt, úgy is mint sportolót.

– Nagy utazó vagy. Messzire szoktál utazni. Miért utazol, mit jelent neked az utazás?

– Négy világrészt bejártam, tavasszal utazom az ötödikre, Ausztráliába. Beutaztam Európát, jártam nagyon sokfelé Amerikában, Afrikában csak Egyiptomban, aztán Ázsiában többfelé. Japánban is, ott könyvem is jelent meg. Hogyan és miből utazom? Részben a színdarabjaim nyomán. Meghívnak, és én szívesen elmegyek akár Amerikába vagy Japánba, ez nekem alkalom az utazásra. Most azonban már kezdek fáradni. Ha már Ausztráliában is voltam, szeretnék megnyugodni, itthon lecsücsülni.

– Életednek volt valamilyen nagyobb fordulata?

– Igen, a háború. Egészen más körülmények között talált a háború eleje, mint a vége. Budapest ostroma nagyon erős cezúra az életemben. Ez írásaimban is tükröződik. Fiatalon, huszonhárom éves fejjel kényszerített rá, hogy felnőtt legyek.

– Voltál életveszélyben?

– Persze, többször.

– A halálfélelmet ismered?

– Nem nagyon foglalkoztat. Amitől félek, az a fájdalom, és nem a halál. Voltam életveszélyben nem is egyszer. Amikor baj volt, féltem, és amikor nem volt baj, nem féltem. Amikor a nyilasok bevittek, féltem, amikor kiengedtek, örültem. Ilyen furcsa ember vagyok.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Ötszázezer dollár.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nem érdekel… Az öltözködés sem érdekel. Van egy Volkswagenünk. Elég ez nekem. Lakásunk és Leányfalu megfelelő. Sokkal szerényebb körülmények között is meg tudnék lenni.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– A nehéz ételeket szeretem, húsokat, töltött káposztát, bablevest, disznótorost, halászlét, sóletet, vadasokat, őz, vaddisznó sok fűszerrel… Nagy húsleveseket. Italban? Nem nagyon vagyok borivó. Jégbe hűtött kristályvíz, narancslé, este egy kis tömény, vodka, konyak, barack.

– Hiszel a barátságban?

– Persze, van néhány nagyon jó barátom.

– Vannak ellenségeid?

– Vannak hál’ istennek. Ez a „hál’ istennek” nem vicc. Ellenségeim inkább azokból kerülnek ki, akiket sohasem bántottam. Akiket életem során megbántottam, igyekeztem megengesztelni. Sokszor erre húsz-harminc évig is kellett várnom. De ebben is szerencsés vagyok, mindegyiket sikerült életében megengesztelnem. Ellenségeim azonban nem ezek közül kerülnek ki, sokkal súlyosabb bűneimmel bántottam meg őket. Nevezetesen, hogy ezzel a nagyon nagy tehertételű névvel élni és dolgozni merek, s a világban jól érzem magam. Ha valakit megbántottam, meg tudja bocsátani, de ha az ő élete rossz, szerencsétlen, azt nem bocsátja meg nekem. Lehet abban valami vérforraló, hogy van egy ember, akinek nincsenek megoldhatatlan anyagi igényei, azt írja, amit akar, és nagyjából az emésztése is rendben van. S hozzá még Karinthynak is hívják. Ez megbocsáthatatlan.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen.

– Mikor sírtál utoljára?

– Gyászmise című novellám írása közben. Miközben írtam, elsirattam azt a régi úri világot, amihez nekem semmi közöm nem volt, részese, haszonélvezője nem voltam, és szükségszerűen el kellett tűnnie. De az irodalom mindig a megalázottaké és megszomorítottaké vagy azoké is. Az ember sirathatja a semmit, a másét is.

– Szenvedélyeid vannak?

– A dohányzásról harminc év után le tudtam szokni. Este egy kicsit iszom, de ez nem szenvedélyem.

– Ha előfordul, hogy ideges vagy, mi váltja ki?

– Közélet, időzavar, apróságok. A kocsi hibái. Apró bosszúságok. Lényeges helyzetekben elég nyugodt vagyok. Apróságoktól kiborulok, s utólag nagyon szégyellem magamat.

– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az emberiség jövőjére?

– Természetemtől fogva optimista alkatú ember vagyok, ezért is írok. Noha sok háború folyik ma is a világon, elsősorban mégsem a harmadik világháborútól félek. Sokkal jobban félek olyasmiktől, melyeknek válságjelei már erősen érezhetők. A brutalitásoktól, a szadizmustól, az öncélú kegyetlenkedéstől, a túszszedésektől. A privát és kollektív neurózisoktól. Gond a túlnépesedés és az ezzel együtt járó elmagányosodás, elszigetelődés. Az uniformizálódás, mind az establishmentben, mind a lázadásban. Ez és még sok minden nagyon aggaszt. Félelemben élünk, mindenki fél valamitől, és én félek ettől a félelemtől. Az elhülyüléstől. Nem szeretnék a huszonegyedik században élni. Szerencsére nem is fogok.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Párhuzamos dolog… A jó is, a rossz is halad. Soha olyan tömegpusztítások nem voltak, mint a huszadik században. A technika szörnyű fegyvereket és jólétet is képes létrehozni. Nem dőlt el a meccs. Nem szeretnék a huszonegyedik században élni.

– Mit jelentettek életedben a nők?

– Ebben is szerencsés vagyok… Ágival harmincegy éve élünk együtt. És hálásan gondolok azokra a nőkre, akik a múltban a közelemben voltak. Érzelmes és érzéki természet vagyok, életemnek, írásaimnak nagyon jelentős témáit adták a nők… Nekem többnyire szép emlékeim vannak… Akik közel álltak hozzám, egyikben sem csalódtam, a múltam úszik velem az időben. Nincs rossz szájízem. A nőkben is mindig az egész ember érdekelt.

Becsukom a noteszomat. Hallgatunk. Iszunk egy kicsit. Egy kortyot. Aztán megkérem, hívjon nekem egy taxit. Mellette állok. „Karinthy Ferenc lakására” – mondja. Hallom a telefonosnő hangját. Nincs taxi, de szerez…