Hubay Miklós

Hubay reggel kilenckor fent a magasban eszik. A háztetők között, a nagy ablakon betör a fény, és a rend, a kiegyensúlyozottság érzetét kelti. Kockás pulóverben, kék kordbársony nadrágban ül a rézpánttal díszített kerek asztal mögött, mely félig sincs megterítve, de a fehér mezőben így is elfér a tányér, az evőeszközök, a nagy tálca, melyen az olasz szalámi mellett lángolt karaj kínálja magát s negyedkilónyi vaj, paradicsom és paprika. Az abrosz szélén ezüsttál kenyérszeletekkel. Kicsit odább zöld üveg, melyből az író időnként fehérbort töltöget a poharába, s egy harmatos oldalú palackból ásványvizet löttyint hozzá. Eszik, kortyolgat. Engem is kínál, a bort elfogadom. Időnként megszólal:

– Itt csak a szőnyeg az enyém… Gyere el tíz nap múlva a József Attila utcába, ott van egy tizennégy méter hosszú dolgozószobám, csak nem dolgozom benne. Azért lett volna jó, ha eljössz Firenzébe, akkor láthattad volna a harmadik lakást is. A József Attila utca a megálmodott lakás, de úgy jártam vele, mint a drámáimmal, túlméreteztem.

Nagy fekete légy döng a szobában. A fejünk felett kering, majd az ablaknak vágódik. Agyon kellene csapni, gondolom, de nem az én legyem.

Az ablak mellett egy régimódi szekrény áll, vastag húsú növényekkel tetején. Zöld nyugalom árad belőlük. Valószínűleg ezt a nyugalmat ellenpontozza Hubay Miklós tárt ajtajú szobája, mert ahol most ülünk, azt Hubay csak használja, de nem az övé. A másik szoba sem az övé, csak bérli. Albérlő a lakásban, félig-meddig baráti, szívességi alapon. De a doktornő, a lakás főbérlője vagy tulajdonosa, nem vonta meg szigorúan a bérlemény határait. A nyitva hagyott ajtón át látom, hogy Hubay valóságos szobájában anarchikusabb a helyzet, a parketton egy félig ki- vagy becsomagolt bőrönd áll, mellette sámfák, apró tárgyak, iratcsomók, a heverőn Illés Endre legújabb könyve, a borítójáról ismerem meg. A reggelizőszobában a rézpántos asztal terítetlen felén is könyvek és jegyzethalmok fekszenek, balra a padon ugyancsak jegyzetek, precízen csoportosítva. Hubay követi a pillantásomat, és a padra mutat:

– Jegyzetek Sarkadiról, mai drámákról, a magyar irodalom külföldi jelenlétéről. Most keresgéltem ezeket elő, soha nem tudom, hogy a három lakásban hol, mit hagytam.

Ahogy eszik a reggeli fényben, halovány irigység fészkel a szívembe. A sors kegyeltjével ülök szemközt, a művelt, sikeres drámaíróval, kulturális diplomatával, aki könnyedén, bizonyos diákos egyszerűséggel utazgat Róma és Budapest között. Ez az érzés már akkor megkísértett, amikor egyik reggel a telefonhoz ültem, és feltárcsáztam firenzei lakását. Kettőt vagy hármat csörrent a készülék, és az ezer kilométernél hosszabb drót túlsó végéről máris megérkezett Hubay álmos hangja: Pronto! Két ország és három lakás között vándorol. Sokkal nagyobb a mozgástere, mint az enyém, szabadabb ember. – De azért furcsa, ahogy eszik. Élvezni szeretné ezt a napfényes magyarországi reggelt, mégis kapkod. Megzavartam a reggelijét? Talán nem, barátsággal fogadott. Valamilyen furcsa védtelenség van az arcán. Amit én szabadságnak vélek, lehet, hogy nem más, mint egyedül-hagyottság, kirekesztettség. Három lakása van, de nincs otthona. A válás óta útközben él, vonatokon, repülőgépeken, alszik egy kicsit Firenzében, néha Rómában, alkalmilag a József Attila utcában hagyott családnál s napokat, heteket, két utazás között a Váci utcai albérletben. Hubay életformája a megkövült átmenetiség. Aligha tévedek, egy magányos férfi reggelijét látom, valahol a második felvonás vége felé. Körülötte a tárgyak már elvesztették valódiságukat, bár az ezüsttálban igazi kenyérszeletek vannak, s az asztalt valódi rézpánt szorítja össze. A tárgyaknak a hosszabb személyes kapcsolat híján kellékjellege van. Az az érzésem, hogy a reggeli után bejönnek majd a munkások, és átrendezik a színt. Érthető, következik a harmadik felvonás. Hubay szemében is ott ül még az éjszakai rémület, a harmadik felvonás elkerülhetetlen bizonyossága. Ezt negyven felett már tudja az ember, ha nem is gondol rá állandóan. Az emberi szemekből a hajnali félhomály képeit, képzeteit csak két-három óra alatt tudja kimosni a fény.

A reggeli végén Hubay újra bort önt a poharakba. Ekkor kiderül, hogy a nagy fekete légy, ami a fejünk felett keringett, beleölte magát a zöld boros üvegbe. Kis zavar támad. Hubay úgy emlékszik, hogy a kamrában van még egy üveg vörösbor. Kimegy, tárgyalásokba bocsátkozik egy idős asszonnyal, aki az előszobát takarítja.

Hubay Miklós Nagyváradon született 1918-ban, tanulmányait Budapesten és Genfben végezte. 1941-ben a Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztőségi titkára lett, később, 1944-ben ő szervezte újjá a folyóiratot Genfben. A háborút követően egy ideig a magyar kulturális ügyek genfi intézője, hazatérése után a Színművészeti Főiskola tanára és a Nemzeti Színház dramaturgja lett. Egyik legtermékenyebb magyar drámaíró. Művei: Európa elrablása (dráma, 1939); Nemzeti színjátszás – drámai magyarság (tanulmány, 1940); Hősök nélkül (dráma, 1942); Egy magyar nyár (dráma, 1954); István napja (dráma, 1955); Egyik Európa (dráma, 1957); Késdobálók (dráma, 1957, bemutató 1963); C’est la guerre (dráma, Petrovics Emil zenéjével, Bartók Terem, 1959, könyv: 1962); Egy szerelem három éjszakája (Vas Istvánnal és Ránki Györgygyel, 1961, film: 1967); Ők tudják, mi a szerelem (dráma, 1961); Csend az ajtó mögött (dráma, 1963); Római karnevál (dráma, 1967); Néró játszik (dráma, 1968); Hősökkel és hősök nélkül (tragédiák: Hősök nélkül, Késdobálók, C’est la guerre, Ők tudják, mi a szerelem, Szüless újra, kedves!, Csend az ajtó mögött, 1964); A megváltó mutatvány (írások a magyar dráma ügyében, 1965); Játékok életre-halálra (drámák: Néró játszik, Premierajándék, A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől, Római karnevál, Fiatal nők kékben és pirosban, Mint a gyümölcs a fán, A bál után, A zsenik iskolája, 1968); Úton és itthon. Naplók, találkozások (útijegyzetek, 1970); Tüzet viszek (drámák: Analízis, Háromszoros halállal, Idézés, ítélet, Magnifitat, avagy a hősiesség iskolája, Tüzet viszek, Antipygmalion, avagy a szobrász álma, Lélegzetvisszafojtva, Finish, 1971); Álomfejtés (dráma, 1971, Madách Színház); Aranykor (tanulmányok, 1972); Színház a cethal hátán (tragédiák: Színház a cethal hátán, két adaptáció: Csak tréfa és Ravelszki, Párkák, Kalóz, Te Imre, itt valami ketyeg, 1974); Istenkísértő (tragédia, csak folyóiratban, 1976). Forgatókönyveket is írt (Bakaruhában, Angyalok földje), volt, amelyik megmaradt filmregénynek (Cédrusok árverésen, Gyászgondola). Írói munkásságáért 1955-ben, 1966-ban és 1976-ban József Attila-díjjal tüntették ki, 1973-ban a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkapta.

Vörösbor mellett folytatjuk a beszélgetést.

– Tulajdonképpen mit csinálsz Firenzében?

– Egyetemi tanár vagyok. Magyar irodalmat tanítok, és általában drámaelemzést is csinálok. Meghívott rendkívüli professzor a címem.

– Hányan tanulnak magyar irodalmat?

– Most kezdenek az újak jönni. Azok mellett, akiket örököltem, hat kezdő diákom van, tehetségesek. Mind a hatan készülnek a debreceni nyári egyetemre is. A fiatalok februárban elfoglalták az egyetemet, mi nem járhattunk be. Feliratokkal kidekorálták az összes folyosót, falat, padot. Az egyetem lemeszeltette azokat a feliratokat, amelyek egy-egy tanárt sértettek. De ott volt Paul Valéry-nek egy sora: „Felkel a szél, próbáljunk meg élni…” A több ezer felirat között két Ady Endre-idézet is volt, egyik a dékáni hivatallal szemben, magyarul: „Vagyok mint minden ember fenség…” Egy másik sora is felkerült a falra olaszul, E nagy tivornyán című verséből: „…Eljött az álmodt minden-mindegy, Esküdjünk a mindent-szabadnak…” Úgy látszik, illett a mozgalmukhoz. Adyt a háborús versein át próbáltam megközelíttetni. Azon a gondolatán át, hogy a világháború elővágás volt a „forradalmas bús népekkel” szemben. Ennek a gondolatnak a fényében az egész huszadik század tisztábban látható. S vele együtt Ady költői világa is. Ady alternatívái ma is izgalmasak a fiatalok számára, mindenütt. Az én diákjaim a nyelvtant is belőle tanulják, a linguaphonjuk: Latinovits Ady-nagylemeze.

– Firenzében hol élsz, milyen lakásban?

– Bútorozott lakást bérelek egy nagy-nagy kertben. Öt szobám van. A fizetésem felét fizetem érte.

– Hogyan telik el egy napod?

– Mint írónak, elvész. Mondhatom ezt napokról, hónapokról és évekről. Három éve elvész. Hetenként háromszor tartok két órát. Nincs meg az a nyugalmam és biztonságom, hogy leüljek és írjak. Az utolsó biztatást az adta, hogy a Boboli-kerttel szemben egy házon táblát találtam: itt írta Dosztojevszkij a Félkegyelmű-t. Azt hittem, akkor én is tudok itt közép-európai drámát írni. Tévedtem. Az emigrációba került írók példája mutatja, hogy idegenben nem lehet írni. Ez a nagy kockázat és veszteség, de Firenzében mégiscsak kaptam egzisztenciát, amit itthon nem, és mégiscsak van valamilyen eredménye a munkámnak. Így alakult, nem biztos, hogy jó vásárt csináltam. De itthon elvesztettem a főiskolai tanári állásomat, és a nemzeti színházi dramaturgságot. Nem játsszák a darabjaimat.

– Megfelel ez az életforma neked?

– Igen… Én tizennyolc éves koromtól drámaírónak tekintettem magamat. Mindennél jobban érdekelt ez a műfaj. Ha tanulmányt írtam, az is e körül pörgött. 1956 utántól kezdve úgy éreztem, egy új korszakom kezdődött, a Késdobálók-tól és a többiektől a Párkák-ig, az Istenkísértő-ig. Ugyanebben az időszakban (húsz év alatt harminc drámát írtam) kitettek a Nemzeti Színház-ból, a Színművészeti Főiskolá-ról, és megszűnt a színházi világgal majd minden kapcsolatom. Ebben az öt kötetben csak két darab van, amit megrendeltek, a többit esetleg előadták. Érezhettem a színház figyelmét, amikor az Egy szerelem három éjszakájá-t írtam és a Major Tamásét a Színház a cethal hátán időszakában. A többit magamnak írtam, magamban írtam. Afféle törvénytelen gyerekek. Egyszer azt kérdezte a háziasszonyom: hogy van az, hogy magát annyian keresik telefonon, de színház sohasem. Ha randevút próbálok csinálni egy színházigazgatóval, az volt, hogy két évbe került, mire sikerült. De nemcsak én vagyok így, kevés kivétellel mások is. Különben semmi bajom, enyém a világ, utazhatok, kereshetek, csak éppen nincs otthonom, nincs munkahelyem, ahol hasznosíthatom vagy átadhatom, amit tudok, és nincs Magyarországon színház, ahol a kiskapun ha bemennék, a portás ne azt kérdezné: az elvtárs honnan jön és kit keres?

Hubay nagy köteg lapot mutat. Április 13-án egyik darabját bemutatták Rómában. Ott minden lap írt róla, nálunk egy se.

– Milyen volt gyermekkorodban Nagyvárad, a szülői ház, az élet?

– Apám táblabíró volt, születésem után egy évre elvitte a spanyoljárvány. Ugyanakkor bejöttek a románok. Anyám ottmaradt nagy szegénységben nénémmel és velem. Nagy ínségekre emlékszem, elrekvirált lakásra, román ezredesekre. Ez körülbelül tízéves koromig tartott, akkor anyám hozzáment apám kollégájához, Domokos Lászlóhoz, aki Domokos Matyi nagyapja volt. Domokos Mátyás humorát és bölcsességét ezért is kedvelem, mert a nevelőapámét idézi. Nagyváradon a Rákóczi út 37/c-ben laktunk, ugyanott, ahol korábban Palotai Boris és Erzsi. Hivatalosan ez Ferdinánd király útja lett. Palotai Erzsinek olvastam egy novelláját, abból ismertem rá az udvarra, a fára, amin az anyámasszony-taknya termett, és a lila vízre, ami a festékgyárból folyt át a kerten. Amikor mostohaapámhoz költöztünk, a szőlők felé, a Kórház utcai földszintes házba, ott már igazi kert is volt. Szemben a kórház kerítése mögött ravatalozó állt, minden délután temettek. A vasút és a szőlők alatt el lehetett menni a Körösig. Most Firenzében az Arno szagában néha érzem a Körös illatát. Az Arno is a hegyekből ér ott a lapályra. Már Gulácsy Lajos is rájött, hogy Várad és Firenze hogy hasonlít. – Középiskoláimat Nagyváradon kezdtem, végül Gyulán érettségiztem. Aztán feljöttem Pestre. Itt megismertem a rokonokat, az akkori magyar társadalmi hierarchia legkülönbözőbb fokain. Én azzal a szándékkal jöttem fel, hogy író leszek, pláne: drámaíró. Hála isten, a drámaírás szabályai szerint kellett így végiggondolnom a családi és egyéb viszonyokat. Radikális módszer. Részvéttel és könyörtelenséggel teljes. A vadászgató nagybácsik, a megvesztegethetetlen erkölcsű bírák, az első világháborúban kidekorált katonatisztek, a falusi református papok, a nyilasvezérek és a nemes, konzervatív miniszteri tisztviselők: amilyen közel álltak, annyival inkább felvetették a drámai konfliktusok – az én és az ország drámai konfliktusainak a lehetőségét. A Hősök nélkül című drámámban csináltam végig az elszakadást. A személyes sorsomat, az országét egy színpadra vitt családon belül. A Hősök nélkül szinte felvonásról felvonásra mutatja ezt a folyamatot. Amikor 1956 szeptemberében a Madách Színház fel akarta újítani Urayval, Pártos rendezte volna, azt kérték, szelídítsek a társadalomkritikáján, mert elképzelhetetlen volt, hogy ez 1942-ben elhangozhatott a Nemzeti Színház-ban. Pedig elhangzott.

– Miért éppen Genfben fejezted be az egyetemet?

– Elég hamar, a drámaírás mellett egy véletlen eredményeképpen állást kaptam a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly közös szerkesztőségében, az utóbbi Boldizsár mostani New Quarterly-jének az elődje volt. Ott dolgozott Illyés Gyula, Gyergyai Albert, Rajcsányi Károly; Balogh József volt a főszerkesztő. A lap jó viszonyban volt azokkal a magyar gazdasági és politikai körökkel, akik a háborúból való kiugrás politikáját folytatták. Mivel a lapnál dolgoztam, lehetővé vált, hogy ezekkel a körökkel ismeretségbe kerüljek. Egész fiatalon eléggé ismertté is lettem a nemzeti színházi bemutató alapján. A lap elintézte, hogy kapjak egy svájci ösztöndíjat. Szívesen adták, hogy a semleges országban legyenek olyan fiatalok, akikre később lehet számítani. Én sem akartam a háborúba menni. Kimentem, és másfél év múlva bejöttek a németek. Baloghot megtalálták és kivégezték. Én pedig 1944. március 30-ra megcsináltam a Nouvelle Revue új számát, és két évig szerkesztettem kint. Ez akkor a független Magyarországnak az egyetlen idegen nyelvű folyóirata volt. Támaszkodtam a diplomata-disszidenciára, akik a Sztójay-kormánytól elszakadt magyar diplomatákat jelentették, másfelől a magyar nemzeti függetlenségi frontra, ami valójában Svájcban megalakult illegális kommunista szervezet volt. Mint később megtudtam, Szőnyi Tibor, akit én személyesen nem ismertem, volt a vezetőjük. Az itthoni eseményeknek megfelelően az én folyóiratom egyre balrább tolódott, aminek az lett a következménye, hogy a diplomata-disszidencia, látva, hogy nem tudják befolyásolni, egy nagyon sötét akcióval, 1946-ban véget vetett a folyóiratnak. Ellopták az előfizetők névjegyzékét, és szétküldtek egy levelet, melyben közölték, hogy megszűnt a folyóirat. Utána megpróbáltam csak a politikai baloldalra támaszkodni. Kissé megváltoztatott címmel, mint az Új Magyarország Szemléje, még egy szép vastag szám megjelent. Az új kormány kultuszminisztere engem bízott meg a magyar kultúra svájci képviseletével. A genfi Magyar Intézetnek lettem az igazgatója, egyúttal a Genfben székelő nemzetközi nevelésügyi intézet (UNESCO elődje) magyar delegátusa. Ezt csináltam 1948 végéig, akkor a nyugati magyar intézeteket megszüntették, vagy takaréklángra állították. Genfben is írtam egy színdarabot, Kakast áldozzatok címmel, magyarul nem jelent meg, csak franciául, Párizsban.

– Genf fontos város az életedben. Milyen jellegű város, milyenek a falak, a lányok, van ott piac?

– Számomra elviselhetetlen. Csak azért viseltem el, mert magyar dolgokkal tudtam foglalkozni. Ott még franciául sem tanultam meg, csak itthon, miután hazajöttem. Piac? Bankok vannak minden utcasarkon.

– Útközben élsz, sok mindent ismerve Európában, milyen embercsoporthoz sorolod magad?

– A szociológia kategóriáit nem tudom magamra alkalmazni. Kívülről lehet, de belülről nem tudom alkalmazni. Az entellektüel kategóriáját sem szívesen vállalnám, mert eléggé visszataszítónak, szomorúnak érzem az értelmiségi létet világszerte. Akkor mi marad? Végső soron marad egy-két rögeszme, melyeknek szolgálatában töltöm az életemet. Az egyik egy irodalmi műfaj, a dráma, ami Magyarországon és a világon elég csehül áll, de úgy gondolom, a görögök óta hozzátartozik a társadalom higiéniájához. Éppen úgy szükség van rá, mint a matematikára vagy a zenére. Volt egy görög költő, Aiszkhülosz. Katonaként győzött Szalamisznál, büszke volt rá, ünnepelték. Írt egy tragédiát, ami arról szólt, hogy milyen szörnyű volt a legyőzött perzsák számára Szalamisz. Érted ezt? Éljük át az ellenfelünket is, a legyőzötteket is. A dráma jelenti a tendenciák alján meghúzódó nem lebecsülendő ellentendenciákat. Athén fénykorában írták a világ legmegrendítőbb szomorújátékait. A dráma ezen funkcióját felejtik nálunk. Nálunk is. Pedig nem árt tudni, mi van az uralkodó tendenciák mélyén. Ez az én egyik rögeszmém, de nem tudtam érvényesíteni úgy, ahogy szerettem volna a színházak táján. Illés Endre kiadja a drámáimat olyan bizalommal, mintha színigazgató volna. Sajnos, nem az, jó volna. Nekem, aki olyan közel érzem magamhoz a múltnak azokat a drámaíróit, akiket korukban nem vagy alig játszottak, vagy ha revelálódott az igazi tehetségük: elejtettek (Bornemisza Péter, Csokonai, Katona, Móricz, Tamási, Barta, Károlyi Mihály, Sarkadi), ezeknek az elődöknek az ismeretében nem lehet panaszom, érezhetem, hogy bent vagyok valamilyen folyamatosságban. Átkozott folyamatosságban, ami pedig sohasem volt szükségszerű. A másik dolog, a magyar irodalom külföldi szolgálata. Én ezt egy kicsit másként látom, mint akik hivatalból csinálják, ezt a cikkeimben megírom. A nyugati világ válságban van, Olaszországban én igazán láthatom ezt, a fiatalok is tudják. Lehet, hogy tíz év múlva olyan lesz a helyzet sok más országban is, mint ma Olaszországban. Egy nép irodalma, most a mi irodalmunkról szólva, híradás egyfajta tradícióról, humanitásról, a társadalmi formák új kísérleteiről. Nem magamutogatásból kell terjeszteni az irodalmunkat, hanem azért, mert lehet, éppen jól jön más népeknek. Ha nem jön a hidegháború, József Attila nagy európai géniuszként érvényesülhetett volna. Egy új korszak szellemiségének egyik törvényhozója! A hidegháború többet pusztított, mint a világháború. Behozta a pragmatizmust, a manipulációt. A harmadik nagy rögeszmém Az ember tragédiájá-nak különös aktualitása ma. Újrakezdő ádámi módon a folyamatot meg tudja érteni az ember, és képes újrakezdeni. Európa is.

Délben abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert Hubay Miklós a délutáni géppel Rómába repült. Előtte még bankba kellett rohannia valutáért, csomagolni, telefonálni, intézni sok félbemaradt ügyet. Tíz nap múlva, az egyetemi vizsgaidőszak előtt néhány nappal a József Attila utcában találkoztunk újra. Kialvatlan, vidám, üvegesen törékeny az arca. Korábban érkezem, Hubayné Keresztes Irén a lakószobává alakított hallban ültet le. Hubay lendületesen, kis, irattáskával és két üveg tihanyi vörösborral érkezik, amit a barátok hajdani szőlőjének a helyén termelnek. Jó bor.

Hubay dolgozószobája meghökkentően tágas, királyi audienciát lehetne benn tartani. Kallódnak benn a nagy testű bútorok. Reneszánsz szekrény, intarziás asztal, kényelmes székek, fotelok. A falon Czóbel-rajz és Ferenczy Béni. Keresztben hatalmas reneszánsz láda, színes berakással az oldalán.

– Ez romja egy régi lakásnak, romja egy régi házasságnak. Tíz éve váltunk el – mondja Hubay.

A terem végében színpadszerű emelvényen áll Hubay hatalmas, elhagyatott íróasztala. Az asztalon fatál, cinkorsó, mézeskalácsos öntőforma és egy különös alakzatú szaharai kőrózsa. Az íróasztal mögött félkörben magas könyvespolc-rendszer sok könyvvel, legfelül színes kancsók, cserepek. Oldalt, a könyvespolc alatt egy heverő áll. Valaha talán Hubay ágya. Ez is a színpadon.

– Már arra is gondoltam, hogy a meg nem valósított drámáimat ezen a színpadon eljátszatom színész barátaimmal.

Lehajolok a ládához, megtapogatom. Különös darab.

– Oláh Miklós esztergomi érsek ládája ez, aki Mária királyné kancellárja is volt Belgiumban. Hunyady Ferenctől vettem a hatvanas években. A Bornemisza-darabomban szerepel, ott van szó Oláh Miklós ládájáról. Most ebben gyűjtöm a naplóimat. – Hubay hangja diadalmas. Érthető, ilyen szép ládát én sem láttam még. Felegyenesedek, szórakozottan kipillantok az ablakon. Az utca túloldalán a Belügyminisztérium kapujára és ablakaira látok.

Visszavonulunk a félhomályos hallba. A nyitott ablakon át kellemes hűvösség árad be a gangról. Neszek is hallatszanak, valaki virágot öntöz, asszonyok beszélgetnek. Hubay teleönti a poharakat, koccintunk a tihanyi barátok borával. Bent telefon cseng, Hubayné elmegy, majd újra és újra felbukkan, híreket hoz, üzeneteket. Mi folytatjuk a tíz nappal korábban abbamaradt beszélgetést.

– Hallom, Kairóban jártál.

– A modern magyar drámáról tartottam franciául előadást a kairói magyar intézetben, ami kitűnően működik. Tíz évvel ezelőtt is tartottam már ott előadást, akkor a színművészeti főiskolán.

– Honvágyat nem érzel külföldön?

– Honvágyat nem, de ami súlyosabb, az emberi élet reménytelenségét külföldön jobban érzi az ember. Nem az első héten, de amikor a honvágy beállna, akkor. Nem a szép magyar tájak, a Dunántúl, a budapesti utcák utáni vágyakozás ez. Negatív formája a honvágynak. Ezért szeretek vonattal hazajönni. Kilométerről kilométerre: visszafogad az ország. Át a Dráván, a dunántúli tájak, Balaton, Keleti pályaudvar, mindenki magyarul beszél. Hazajönni mindig nagy öröm, de el kell menni, hogy az ember hazajöhessen.

– Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nem tudom összevetni, mert magyar vagyok, azt tudom inkább, hogy mások milyennek látnak minket. Érzik azt, hogy valamilyen választott nép vagyunk, mások vagyunk. Persze mindenki más. Szívesen jönnek ide, jól érzik magukat, ha vendégünk van, mi is kiteszünk magunkért. Tegnapelőtt, amikor lekászálódtam a római gyorsról, nem volt hordár. Leugrott két szomáli fiatalember, és a bőröndjeimet kihozták a taxihoz. Moszkvában tanulnak, lementek Rómába egy hétre, most jöttek vissza. Öt órát állt itt a vonatjuk. Levittem őket taxival a Duna-partig, nem hittek a szemüknek, hogy milyen szép minden. Persze, sütött a nap, szép délután volt. A magyar az mindig más volt, abban a szép, nagy osztrák–magyar monarchiában is, mint a többiek. Hülyén is más volt. A világháborúban a többi náció mind megadta magát. A magyar bakák elvéreztek Gradiscánál, Doberdónál, amikor már senki nem halt meg IV. Károly királyért. Ady írja a Mezőhegyesi háború című versében: „S tízenként hullnak, síri, hideg földre, örvendő halál-sóhajjal a fiúk…” Freud később megcsinálta a háború halálösztön-elméletét, de Ady előbb megírta ezt.

– Mi a mi bajunk?

– Ezt a kérdést már Mikszáth Kálmán idejében is feltették. A Sipsiricá-ban folyton azt hajtogatják, hogy nem kellett volna megölni Kuten királyt, azért van minden baj. Tatárjárás és a többi. Azóta mindig arról van szó, hogy miért nem ugrott II. Lajos király lova öt centivel hosszabbat. Azért válaszolok viccesen, mert egyébként azt kellene mondanom, hogy szükségszerű. De utólag nem lehet az ilyent elfogadni. Nekem mindig az jár a fejemben, hogy másképp is lehetett volna. Sem az isteni gondviselés, sem a mohamedanizmus, sem a marxista determinálás nem tudja előttem indokolni, hogy csakis úgy lehetett, ahogy lett. Miért verette meg Tomori a dobot, ha tudta, hogy az erőviszonyok mások? A török megjelenése Európában sem volt törvényszerű. Igaza van Kossuthnak a Fáklyaláng-ban, miért éppen Budáig ért el a török.

– Genfben mit láttál a háborúból?

– A háborúból semmit. Éjszakánként elsötétítés volt. De csak azért, hogy az egyetlen világos Svájccal ne adjanak tájékozódási pontot a bombázógépeknek. Szolidaritásból az észak-olasz városokkal. Az angolok mindig Svájc felett repültek el Milánót bombázni. A svájciak számára a háború nagy alkalom volt arra, hogy mérhetetlen jólétüket háborús böjtöléssel próbálják a saját képmutató lelkiismeretük előtt menteni. Bevezették a jegyrendszert, és lelkesen ügyeltek arra, hogy csak annyi tejszínt, kakaót, csokoládét egyenek, amennyit a jegy szerint lehet. A háborúra való tekintettel telepakolták az élelmiszerkamrákat töméntelen konzervvel. Mindez arra volt jó, hogy bizonyítsák, ők is a háborús Európában élnek, és szenvednek, nélkülöznek, mint a többi népek. És aztán a közeli francia határról, Annemasse-ból éjszakánként áthallatszottak a sortüzek, amikor kivégezték az ellenállókat. Különben persze kellett jegyrendszer, mert mindent elszállítottak a németeknek. Svájc ezzel vásárolta meg a függetlenségét.

– Voltál életveszélyben?

– Hacsak azt nem számítom, hogy a genfi kedvesem apja, egy olasz ezredes, amikor a háború végén jelentkeztem nála Rómában, hogy a lányát el akarom venni feleségül, le akart lőni. Csak az zavart, hogy Radocsay Dénes barátom, akkor ösztöndíjas volt Rómában, fehér ingje volt rajtam, monogrammal. Ha az ezredes lelő, kihívják a rendőrséget, és kiderül, hogy még egy saját ingem sem volt. Amikor mutatta az íróasztalára készített pisztolyt, arra gondoltam, jobb lett volna mégis saját ingben jönni, de nekem csak színes ingem volt.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Volt egy-két hosszú évem, amikor éreztem szorongást. Túljutottam rajta.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek? Hogyan hatnak rád?

– Az az érzésem, hogy nem nagyon, ha igen, nagyon rövid időre, és utána röstelkedem, hogyan is tudtak elkapni.

– Hogyan éltél az ötvenes években?

– 48 karácsonyán jöttem haza Svájcból, nagyjából pontosan tudva, hogy akkor a politikában beláthatatlan változás, fordulat következik be. Hét év után boldogan jöttem haza. Emelt fővel, mert mielőtt elmentem, itthon már drámaíró voltam, publikáltam, megtaláltam a baráti körömet, mert annak, amit a háború alatt odakint csináltam, értelme volt, s amit utána, az is eredményesnek látszott. Aztán elkezdődtek az ötvenes évek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy akik szintén hazajöttek Svájcból, s kint kommunisták voltak, majd itthon is, börtönbe kerültek. Volt köztük olyan, akit kivégeztek. Én a Színművészeti Főiskolá-n tanítottam, és boldog voltam, ott találtam a feleségem, ott kezdtem a drámaelemzéseket, a görög drámákét. Ezt azóta is csináltam, sajnos, fiatal hallgatóság nélkül, de egy annál figyelmesebb barátnak.

Könyvet tesz elém: Színházi interpretálások Aiszkhülosztól Arisztophaneszig. Umberto Albini könyve, s a könyv dedikációja: A Miklós Hubay.

– A szellemi megnyugvást húsz éven át abban találtam meg, hogy egy-egy hetet eltölthettem Umberto Albinivel. Felteszi nekem a kérdéseket, egy filológus kérdéseit, s én megpróbálok felelni rájuk mint drámaíró. Egy görög drámát végigelemzünk egy héten át, hajnaltól estig. A főiskolán tanultam bele. A főiskolán ez volt a nagy örömöm, és borzasztó hiányérzetet keltett bennem, amikor onnan kikerültem. 1954–55-ben a Madách Színház kezdte bemutatni új darabjaimat, és 56-ban készült, hogy felújítja a Hősök nélkül-t. Somlay régi szerepét Uray játszotta volna, de ez már nem valósulhatott meg. A Madách Színház-nak akkor olyan dramaturgjai voltak, mint Sarkadi Imre és Mészöly Dezső, őket aztán 57 elején szintén elbocsátották. Egyszóval az ötvenes években tanítottam, megnősültem, gyermekeim születtek, s elkezdtem újra drámát írni. Politikában nem vettem részt, párttag nem voltam. Úgy éreztem, hogy megbecsülnek, 55-ben a Nemzeti Színház-nak is a dramaturgja lettem a főiskola mellett. Voltak nagy ünnepi pillanatai az életemnek, amikor megvettem az egész Nyugat-sorozatot a Magyar Csillag-gal együtt, megvolt az 1944 áprilisi száma is, amit a németek március végén elkoboztak, melyben Ottlik kezdte közölni a Hajnali háztetők-et. Elkezdtünk berendezkedni, aztán jöttek a lakáscserék. A szép Naphegy utcai lakás.

– Az író, szerinted, befolyásolhatja egy közösség tudatát?

– Szerencsés esetben biztosan. Van, aki egész biztosan. Három-négy év alatt Petőfi óriási módon hozzájárult a magyar társadalom szellemi szintjének a megemeléséhez, ahhoz, hogy 1848–49-et olyan szépen csináltuk. Ugyancsak biztos vagyok benne, hogy a vele egy csillag alatt született Madách Imre százhúsz év alatt egész mélyen befolyásolta a magyar nép tudatát. Kétféleképpen lehet befolyásolni: négy év alatt és százhúsz év alatt. De hogy mi tudjuk azt, mély közép-európai bölcsességgel, hogy a történelem mozgalmait egyszerre kívülről és belülről szemlélve kell végigcsinálni, talán Madách tanított bennünket. Tudom, hogy utána más, ellentétes tartalmú mozgalom jön vagy jöhet, és a kettőben lesz kerek a világ. Vagy majd a harmadikkal… Petőfi viszont forradalmian rövid idő alatt sugárzó erővel meg tudta változtatni egy nép gondolkodásmódját. Megjegyzem, hogy Illyés a maga lankadatlan tevékenységével, egyre nagyobb verseivel, cikkeivel épp változtat minket, nagyon érezhető mindnyájunkon a hatása.

– Álmodni szoktál, vannak visszatérő álmaid?

– Sokat. Visszatérő álmaim mostanában nincsenek, de nagyon sok álmot leírok. Majd a személyes naplókkal együtt egyszer közlöm az álmaimat is, szépen belesimulnak a napló eseményei közé.

– Az éjszaka mit álmodtál?

– Nem emlékszem. Csak egy éjszakai felriadásra. Ez mindig megtörténik, amikor hosszabb távollét után itthon vagyok. Felébredek, és nem tudom, hol vagyok. Melyik országban? Melyik városban? Miféle szobában? Nem tudom azt se, hogy merre keressem a villany kapcsolóját. Csak tűnődöm rajta, hogy hol is lehetek, pedig éppen itthon vagyok. Érted? Bárhol ébredjék fel éjszaka, bármilyen távoli hotelszobákban, mindig pontosan tudok tájékozódni, mindig tudom, hogy a villany jobbra vagy balra van. Mert az idegenben figyelni kell. Álmomban is. Az idegenben készenlétben vagyok. Hazaérkezem, és itthon az első éjszaka kikapcsolok. Hát ennyit a mai éjszakáról.

– Szereted az éjszakákat, vagy nappali ember vagy inkább?

– Nappali, de kora reggeli. Korán kelek, öt óra körül. Nagyon szeretem a tavaszt, a nyarat, amikor jó felkelni. Igazi nagy örömöm mégis a decemberi reggelek, régen, gyerekkoromban is mindig frissen ébredtem arra, hogy az ablak alatt hajnalban mentek az emberek az adventi misére. Akkor tudok legjobban dolgozni, amikor elkezdődik az élet, tulajdonképpen csak akkor tudok. Persze, lehetséges, hogy nem vagyok hajnali ember, hanem éjszakai, csak erőt vettem a természetemen, ezt nem lehet tudni. Az első fekete, utána a munka, és előttem egy végeláthatatlan nap.

– Ezek szerint korán fekszel le.

– Sajnos nem, de tizenegy és tizenkettő között mindenképp. Lehet, hogy mindennek az az oka, hogy soha nem voltak jó lámpáim. Az igazi, jól berendezett otthon akkor tökéletes, ha van fény. Itt kiégnek a körték, elköltöztem, gondolják, minek arra a kis időre, amíg ide jövök.

– Mikor sírtál utoljára?

– Nevetni fogsz, nemrégen. Véletlen dolgok összejöttek. Manapság már nem olyan az ember, mint egy antik görög, aki bármikor kifejezhette érzelmeit. A Késdobálók előpremierjén voltam Pietrasantában, Carrara alatt van. Michelangelo sokat élt itt, ide jött márványtömböket kifejteni. Szép román kori város. A színészek ide vonultak el próbálni, és itt tartották az előpremiert. Odajött a próbára a magyar intézet igazgatója, Kiss Aladár, és vacsoránál mondta, hogy elkezdte lefordítani Ady Esze Tamás komája versét. Fel is olvasta, ami megvolt. Későn ért véget az előadás. Másnapra nekem Velencében kellett lennem az Európai Kultúra Társasága újjáalakítási bizottsága ülésén. Éjszaka volt egy vonatom. Egész éjszaka utaztam a Liguri-tenger partjától az Adriai-tenger partjáig. Kilencórás út. Egész éjjel azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam fejben magyarul összerakni Ady Esze Tamás komájá-t. Ha az ember fáradt és kialvatlan, főpróba után éjjel egy vonatban magányosan Olaszországon át, és Ady-verset próbál összerakni egy újság szélére írva, olyan állapotba kerül hajnalra, hogy a szellemi fogékonysága fokozódik, a vers átélése a részegséghez hasonlít. Hajnali részegség. Mire megálltunk Padovánál, addigra megvolt a vers. Egyetlenegy szava sem hiányzott már, és egyszeriben annyira megértettem, mit jelent az, ha egy férfi panaszkodik egy másik férfinak, nem akar panaszkodni, de mégis elmondja minden bánatát, ott, a vonaton elkezdtem sírni. Nem én kezdtem, Esze Tamás komája kezdte, ő is sír.

Hátradől a heverőn, és a verset szavalja:

– „Gábor fiam Bécsé, Oda is van nőve. Örzse lyányom a Krisztusé, Papok szeretője. Morva grófé földem, Asszonyom a sírban, Menjünk, menjünk Munkács felé, Már eleget sírtam.”

– Hogyan viseled el a magányt?

– Óhajtom, ha nem vagyok egyedül, mert annál kívánatosabb nincs, mint a magány. De hát sajnos, a magány olyan, mint Kosztolányi versében: „Óh nő, te tündökletes alak, magányomban börtönfalak éjére festelek.” Ez egy olyan Esti Kornél-féle tréfa, de azt hiszem, jól jellemzi egyes emberek magányát. Persze, a magány abban a pillanatban más minőségű lesz, ha az ember dolgozik. Ez a magány nagy jutalom, de írói munkánk rémes ára, mert magányosan lehet csak igazán írói munkát végezni.

– Nem vágyódsz régi nagy ünnepek után?

– Hangulatában legtöbbet jelentett nekem Nagyváradon a júniusi úrnapja, mert akkor a kanonoksort fellombozták, zöld sátrakat állítottak. A cserfa levele egy nap múlva még zöld, de már zörög a szélben. Ez a ropogás, az erdők szaga, ahogy a püspök végigment a baldachinok alatt és a kanonokok… A menetben mást énekeltek az elején, mint a végén. Nekem a templom is több volt, mint valójában, mert sok mindent mögötte tudtam, Szent Lászlóig.

Hubay feláll, átinvitál a dolgozószobába. Két metszetet mutat Váradról. Egyik a török idők előtt ábrázolja a templomot Szent László-szoborral, a bástyákat, palotákat és környékét, a másik az újjáépített Nagyváradot a püspöki palotával, kanonoksorral. Elréved, aztán folytatja:

– A másik a karácsony előtti várakozás, az advent. Én nem jártam misére, de felébredtem arra, hogy ropog a hó a misére menők lába alatt. Ezek a hajnalok és a karácsonyvárás egy gyereknek mindig sokat jelentettek. Ezek mellett semmit sem érnek azok a nagy, felfújt látványosságok, mint Rómában egy húsvéti mise napjainkban. Nagycsütörtökön délután mindig elmentem a székesegyházba, mert rájöttem, hogy ott zsolozsmáznak a kanonokok. Rajtam kívül egy lélek sem volt ott. A Jeremiás siralmaiból megragadott egyetlenegy dallam. Óriási élmény volt. Hogy azt halljam, visszajártam évekig oda, mint egy jó kútra. Délután bejöttek a kanonokok, és olyan volt minden, mintha csak nekem énekelték volna a Jeruzsálem siratását. Az a furcsa gregorián dallam úgy vonzott, hogy mindig vártam húsvétot.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Sehol tulajdonképpen. Ahol megéhezem, és ami akad. Imádok jól enni. Anyám nagyon jól főzött az élete végéig, amíg bírta magát. Május 26-ra elő vagyok jegyezve Vargha Balázséknál zöldborsólevesre, amit ezelőtt egy hónappal megbeszéltünk. Vendéglőben csak konzervből készítik. Körülöttem nem főznek, én sem főzök, Olaszországban ilyent nem lehet enni. Mit lehet tenni? Májusban hazajövök zöldborsólevest enni egy barátomhoz. És aztán eszem azt, amit és ahol adnak. Ma nem ebédeltem, nem is reggeliztem, de nem zavar.

– Ital?

– Este elkezdem lecsillapítani a napot. Étkezéshez bort iszom, ami Olaszországban népszokás. Bevezettem a magyar fröccsöt, amit ők megbotránkozva néznek, mivel úgyis olyan könnyűek a borok. Késő este whiskyt vagy vörösbort iszom.

– Mi a passziód? Mit csinálsz pihenőidődben?

– Nincs szabad időm, azt hiszem. Nyaralni? Évtizedek óta azt sem tudom, micsoda. Szigligetre mindig elfelejtek bejelentkezni, nem tudom megtanulni, hogy fél ével előbb kell feliratkozni nyaralásra. És mindig annyi dologgal vagyok hátralékban, hogy ezek nem engednek lélegzetet. A hátralék nemcsak másokkal, hanem a magammal szemben vállalt kötelezettséget is jelenti.

– Van valamilyen babonád?

– Nincs semmi, de megszoktam, hogy Olaszországban megveszem a kitűnően szerkesztett római lapot, a Messagerót, és megnézem benn az aznapi horoszkópot, aminek semmi értelme sincs, mert ilyenek vannak benn: a mai napon legyen körültekintő, s ne feledkezzen meg a barátairól.

– Milyen a közérzeted a mai napon?

– Jó. Itthon vagyok és felengedek, amíg felengedek, odakint élni mindig egyfajta feszültséget, felkészültséget jelent. Idegen nyelven kell beszélni, ügyelni a látszatokra. Itt az vagyok, aki vagyok.

– Mitől vagy ideges, ha vagy?

– Azt hiszem, megtanultam már a keresztényi türelmet vagy a Jób türelmét. A válás óta nem vagyok ideges.

Belép a felesége, mosolyog:

– Én irritáltam. A világ legszelídebb nője irritálta.

Hubay is mosolyog.

– Vannak ellenségeid?

– Egész biztosan.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Egész biztos, hogy igen, de nem tarthatott hosszú ideig. Nem vagyok gyűlölettartó. Indulataim nagyon hamar elmúlnak, de újra provokálhatók. Egyik oka, hogy külföldre mentem, nem akartam méregduda lenni itthon. A színháztól való elválasztottság sértődötté teszi az embert. Ha nem vagyok jelen, nem töltődik fel az ember mindenféle dühökkel.

– Hiszel a barátságban?

– Nagyon nagy példáit láttam már a barátságnak, és mindig zavarban vagyok, hogy nem tudom viszonozni.

– Szenvedélyeid vannak?

– Azt hiszem, úgy vagyok a szenvedélyekkel, hogy hiányzanak belőlem, vagy távol járok az oxigénnel dúsított helyektől, ahol fel tudnék lobogni. Lehet, hogy óvatosságból, kirekesztettségből. De most, hogy Olaszországban alkalmam volt együtt lenni azokkal a színészekkel, színésznőkkel, rendezőkkel, akik a darabomat színpadra viszik, vitatkozni velük, azt hittem, nem ismerek magamra. Vitatkozni, kiabálni velük egy hangsúlyért, aztán kibékülni… Ha megérzem az ózondús levegőt, akár a hamvadó poraimból is fel tudok lobogni. De ez attól függ, mennyi oxigént kap az ember.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Nem tudom. Mennyi most az ötös jutalom? Ha emelkedőben van, vegyük azt. Ami talán az én plafonom. Ami azon túl van, nem érdekel. Mi kisemberek nagyjából ebben gondolkodunk. Olaszországban a sok nulla megzavar, ott nem tudom, hogy mennyi kéne. Itthon ennyi elég volna.

– Mit vennél?

– Erre nem válaszolok, mert olyan elemi dolgokat vennék, amit az ember röstell bevallani, hogy nincs meg neki ötvenkilenc éves korában.

– Életedben mit jelentenek a nők, a család?

– Nézd, mostanában mindenfelé sok a kérdőjel. Kérdéseket sorolnak fel, hogy jó-e ez a család? A családi forma a legideálisabb? Vagy csak a legkevésbé rossz az együttélés elemi sejtjeként? De egy biztos, nagyon vastag kérdőjeleket lehet felrakni, hogy az író számára a család, a család számára az író mint apa, férj, elviselhető-e? Nem a magam életére gondolok, általánosítva merül fel. Menthetetlen úgy érzik a családtagok, hogy az író-apa őket is írószemmel nézi vagy nézheti, ami kellemetlen. A becsvágy, ami hajtja az embert, fiatalon és későbbi éveiben is, szomorú látvány lehet családon belül. A családtagok számára az apuka sikerei és kudarcai egyszerűen megalázóak. Ha akarod, úgy mondom mint személyes tapasztalatot, de úgy is mondhatom mint általános tapasztalatot. Valamelyik bemutatott színdarabom után gúnyos levágás a Népszabadság-ban. Az első gondolatom az volt, mennyire fogják szégyellni ezt a gyerekeim az iskolában. Egyébként nem érdekelt. Amit az író az asztalnál kitalál, visszasüt a családra Szophoklésztől Tolsztojig, Németh Lászlóig. Visszaüt a családra, és mérgezi szegényeket. Nem költészetről, prózáról, csak drámaírásról beszélek. Az erős kontraszthatások, amit a drámába belesűrít, kisugárzik a védtelen családtagokra. Sugármérgezést kaphatnak a közelükben születő írói műtől. Erre én akkor jöttem rá, amikor Szophoklész életében egyszer csak érzem a következő dolgot: megírja az Oidipusz király-t, a híres példadarabot. A világtörténelem úgy megy előre, hogy a fiú átgázol az apján, és erre harminc év múlva a saját fia feljelenti Szophoklészt, sikerei világcsúcsán: gondnokság alá kell helyezni a tatát, mert elmebeteg. Mi volt ez számára? Csak szégyen? Vagy dicsőség is, hogy amit kitalált, megvalósult a saját, legszűkebb életében is? – Egyáltalán, hogy jövök ahhoz, hogy őket ilyen helyzetbe hozzam? Egy tapsra hajlongó apa sem lehet valami lélekemelő látvány a gyerek számára, ahogy színészekkel összefogózva kilejt a függöny elé.

– Mi a véleményed a háború és a béke esélyeiről? A háború elkerülhető?

– Nézd, Claudelnek van egy mondása: a legrosszabb azért még nem mindig a legbiztosabb. Nekem az nem vigasztalás, hogy én a magam életében megúszom, s vigyorogva, ágyban, párnák közt halok meg, de a háború utoléri a gyerekeimet és az unokáimat. Ha jön, jöjjön még az én életemben. Az a gondolat, hogy én ágyban halok meg, és ez a sok kedves fiatal, akikre ráhagytunk politikai rendszereket, találmányokat, már rég nem is olyan jelentős ideológiai ellentéteket, és ők egyszer csak felnőnek, és ott találják magukat egyedül abban a világban, amit mi abszurdnak becéztünk, de ez most már nem egy színpadi sikerdarab, hanem egy világ-Hiroshima. Nem, nekem nem vigasztalás, hogy nekem sikerült korábban kihalnom belőle. Addig kell valamit csinálni, amíg élünk. Az államok s emberiségintézményei nem tudtak úgy megváltozni, ahogy megváltozott a fizika az atomhasadás felfedezése óta. Ha ilyen mértékben nem tud megváltozni, akkor a helyzet menthetetlen.

– A környezetszennyezés, terrorizmus korszakában milyenek az ember esélyei?

– Megijedünk attól, hogy ilyen mértékben fokozódnak a veszélyek. De nem tudnak olyan mértékben szaporodni a veszélyek, hogy ez az őrült fehérje, amiből vagyunk, ne tudna alkalmazkodni. Ha Arany Toldija gyönyörű egészségével idejönne most közénk, meghalna, mert nem szokott hozzá ehhez a levegőhöz. Az Akropolisz szobrairól lehullanak a fülek, orrok a benzingőztől, Velence márványpalotái porlanak szét a vaporettók szagától, de a velenceiek alkalmazkodtak hozzá. Az ember minden veszélyhelyzetet még megúszott.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Élőlényeket el tudok képzelni, de magamat nem tudom elképzelni egy másik bolygó lakosaként. Objektíven el tudom fogadni, de itt belül, a szívemben nem. Madách utolsó eszkimóját el tudom fogadni, mintha én lennék. Minden földi, emberi lényt magamként át tudok élni. Ádámtól kezdve a végső eszkimóig. Azokat, akik más bolygón élnek, esetleg televíziós látványként el tudom fogadni, de nem tudom elhinni nekik, hogy szerelmi bánatukban gyufát isznak.

Hubay elfáradt és megéhezett. Lementünk a Dunakorzóba vacsorázni. A tanítványairól beszélt, akiket két nap múlva vizsgáztatnia kell. Tört üvegarcán látszott, hogy nincs kedve repülőgépre ülni.