Hernádi Gyula

Nagyon valószínűtlen élőlény az ember. Számomra minden találkozás meglepetés. Nem az ember belső jellemvonásaira gondolok, különös tulajdonságaira, hajlamaira, rögeszméire, hanem térbeli, fizikai megjelenésére, ahogy mozog, néz, nyel, artikulál, növeszti szőrzetét. Saját magammal is így vagyok, mindig megdöbbenek, amikor megpillantom a fejemet egy tükörben. Különös kinövések… Még nagyobb a csodálkozásom, amikor természetellenesen két lábon megyek, és nem vesztem el az egyensúlyomat. A zöld gyík nem csinál ilyet, a zöld gyík fizikai megjelenése nagyon valószerű és esztétikus. És az emberi fejek sokfélesége… Az arcok, ahogy előrenyomulnak az utcán, termekben puhán, fényesen. A hús bősége, a nyerslila és vörös halmok, mindig zavarba hoznak.

Hernádiról valami lényegesebbet akarok mondani, de ez a húsügy azért nem kerülhető ki. Emberhúsra gondolok, nyers emberhúsra. Hernádi ma persze más ember, legalábbis másnak tűnik, mint az ötvenes évek végén. Néhányszor, talán Tüskés Tibor társaságában, együtt ültünk Pécsen a Nádor kávéházban. Hernádi akkor a föld közelségében élő emberek természetességével és bizonyos szakértelemmel beszélt az emberi húsról. Szanitéc volt a fogolytáborban. Talán egy német orvosról beszélt, aki a szikével belevágott a húsba, kivágott egy megállt szívet, tette a dolgát, vagy szabálytalanul végezte. Mindez már homályba vész, de az emberi húsra emlékszem, s Hernádi tárgyilagos hangjára is, ahogy kimondta a szavakat. Egyszer később, ugyanilyen tárgyilagossággal beszélt arról, hogy a világban már létrejöttek azok a szervezetek, testületek, melyek az atomháború után működésbe lépnek, és összegyűjtik, szortírozzák mindazt, ami az emberekből és alkotásaikból megmaradt. A tárgyilagos hangban akkor komor feszültséget éreztem, emberi aggodalmat.

Hernádi a nagy intézmények megbízható hivatalnokainak kifogástalan öltözékét viselte, vasalt öltönyt, fehér inget, nyakkendőt. Mostanában is úgy öltözik fel reggel, hogy napközben bárhová bemehet, bárhol megjelenhet. Nem tudom, miért tűnt fel nekem, egy író esetében ez lenne a természetes. Talán az arca miatt. Ahogy beszélt, a fehér ingből előbukkanó nyakat és arcot néztem, mely szabályos építménynek látszott, de volt rajta valami időtlenség vagy idegenség, tudása valamilyen szörnyűségnek. Ahogy néztem az arcát, olyan érzésem támadt, hogy Hernádinak nem volt gyermekkora. Felnőttként született. Nem is született, csak megjelent köztünk érett, tapasztalt arccal. Cselekedett, mozdult, gondolt és érzett valamit, de ezeknek a gondolatoknak és érzelmeknek nem volt előzménye. Mozdulataiból, érzelmeiből hiányzott a gyermekkor.

Később a könyveit olvasva megerősödött bennem ez az érzés, s volt idő, amikor magam előtt láttam Hernádit, ahogy a reggeli órákban megjelenik a városban. Idegenül, látszólag minden cél nélkül lépdel az emberek között, s délig, estig nem érkezik meg sehová, csak jelen van. Csak évek múlva derül ki, hogy ez volt a cél, a jelenlét és semmi más.

Egy hajó is foglalkoztatott valamikor, amivel Hernádi megérkezhetett a városba. Egy Baltimore Clipper látszott valószínűnek, ami az angol–amerikai háború után alakult ki, s elég gyors volt ahhoz, hogy a bálnavadászok is használhassák. Hernádi arcában, hosszúra hagyott oldalszakállában felderengett néha egy ír hajóskapitány karaktere. Távolságok vannak az arca mögött, bizonytalan, idegen tengerek. A város, ahová Hernádi a kora reggeli órákban megérkezik a hajójával, nem lenne feltétlenül Budapest. Meghatározatlan arculatú, kisebb várost képzelnék ehhez a jelenethez, ami nagyon messze lenne a tengertől, s az emberek, akik nehezen érthető tájszólással beszélnék az angolt, esetleg a norvégot, nem értenék, hogyan jutott el a város határáig a Baltimore Clipper.

Később a Hernádi-alkotások körül zajló viták, majd a Jancsó-korszak filmsikerei elmosták bennem ezt a Hernádi-képet. A sikerek nyomán nagyon is valóságos lett a személyisége, s másfajta külsőséges legendák új Hernádi-karaktert szuggeráltak a közönségnek. Olaszországban beült egy taxiba Jancsóval, és azt mondta a sofőrnek, hogy Párizs. A sofőr a biztonság kedvéért rákérdezett az úticélra, aztán bólintott, és elindította a kocsit. Nem tudom, hogy ebből mi igaz, mi nem, de itthon nagyon tetszett az embereknek. Közben a Hernádi-művek sejtelmes, visszafogott címei hangosodtak, olyanok is akadnak most már, mint a zászlók, szinte lobognak a szélben. Ezek a mélyvörös címszavak tele vannak progresszív tartalommal, tudatosan vállalt elméleti indulattal. Az elmúlt két évtizedben nagyon sokat írt. Művei: Deszkakolostor (novellák, 1959); A péntek lépcsőin (kisregény, 1959); Folyosók (regény, 1966); Száraz barokk (elbeszélések, 1967); Szegénylegények (irodalmi forgatókönyv Jancsó Miklóssal, 1968); Sirokkó (regény, 1969); Az erőd (regény, 1971); Logikai kapuk (novellák és dráma, 1974); Vörös rekviem (életrajzi regény Sallai Imréről, 1975); Fivérem a holnap (drámák, 1976); Az ég bútorai (válogatott elbeszélések, 1976); Jézus Krisztus horoszkópja (elbeszélések, 1977). Drámái: Falanszter (Pécs, 1971); Fényes szelek (25. Színház, 1971); Antikrisztus (Pécs, 1972); Vörös zsoltár (25. Színház, 1973); Utópia (25. Színház, 1974); Vérkeresztség (Pécs, 1975); Csillagszóró (Kecskemét, 1976); Királyi vadászat (Pesti Színház, 1976); A tolmács (Pécs, 1976); Miksa (Gyulai Várszínház, 1977); Bajcsy-Zsilinszky Endre (Pécs, 1977). Filmjei Jancsó Miklós rendezésében: Oldás és kötés (1963); Így jöttem (1964); Szegénylegények (1965); Csillagosok, katonák (1967); Csend és kiáltás (1968); Fényes szelek (1968); Sirokkó (1969); Égi bárány (1970); Még kér a nép (1972); Szerelmem, Elektra (Gyurkó Lászlóval, 1973). Rényi Tamás rendezésében: A völgy (1967). Mészáros Márta rendezésében: Örökbefogadás (1975); Kilenc hónap (1976). Grunwalsky Ferenc rendezésében: Vörös rekviem (1976). Szinetár Miklós rendezésében: Az elnökasszony (tv-film, 1977). Hernádi Gyulát írói munkásságáért 1976-ban József Attila-díjjal tüntették ki.

A nyárba illő tavaszi délutánon izzadtan nézzük egymást a levegőtlen, forró lakásban. Hernádi feleségével és két egyetemista lányával lakik egy kétszobás, ötven négyzetméteres, ötödik emeleti lakásban. Hernádi szobája, mely a jelek szerint csak a fele részben az övé, kicsit zsúfolt. Két ajtó nyílik a szobába, így a falak mentén kevés maradt a hely. A bejárati ajtó mindkét oldalán szekrény áll. A kisebbik tetején zöld növények, réztárgyak, gyertyatartó, rézkutya, réz képkeret üresen, kép nélkül és egy fából faragott kereszt. A magasabbik szekrény tetején könyvek, előtte televízió. Odább, a másik ajtón túl könyvespolc, sok könyvel, az ablak alatt is polc, könyvekkel zsúfolva. A könyvespolc alatt miniatűr íróasztal, prózaírásra alkalmatlan. A sarokban rádió. Van még a szobában két heverő, színes párnákkal telerakva, a szoba közepén kis asztal ülőgarnitúrával. A falon Hornyánszky Gyula képei függnek. Az ablak előtt félig elhúzott narancssárga függöny. Az ablakon át messzire látni, szinte Csepelig. Kinyitni nem lehet. Ha kinyitjuk, akkor abba kell hagyni a beszélgetést, mert a Petőfi-hídról lezúduló teherautók zajától nem értjük egymás szavát. Otthon érzem magamat, a zaj pontosan olyan zsongító, mint Óbudán.

Hernádi fegyelmezetten ül a fotelban, fehéringesen, zakósan. Vörösborral kínál, de ő maga nem iszik, nem cigarettázik, csak vár. Tönkrement epével ül a pálya csúcsán. Valamennyien így járunk. Az író, mire viszi valamire, általában megkopnak a szervei. De vannak szerencsétlenebbek is, akiknek már félúton tönkremegy a májuk, szívük, idegrendszerük. Hernádi bizonyos fölénnyel viseli testi bajait, derűsen beszél róla, mintha csak valamilyen elméletről lenne szó. Kicsit emlékeztet a régi Hernádira, aki a nyers emberi húsról megnyerő tárgyilagossággal értekezett. A szobában nagy a meleg, így bizonyos idő elteltével mégis kénytelen levetni a zakóját. Megvárom, míg leteszi, aztán megszólalok.

– Olyan érzésem van néha, hogy tengeri kalózok, híres rablók, gyarmati tisztviselők voltak az őseid között.

– Nem tudok felmutatni különösebben érdekes ősöket. Anyai ágon a nagyapám orvos volt, annak szülei parasztok. Apám apja híres, nevezetes órás Sopronban. Sajnos mind a két nagyszülőm megbolondult, és a bolondokházában halt meg. Nem szeretek dicsekedni, de ez valamit elárul a metaforaképzés genetikai kulisszatitkaiból. Apám középosztálybeli kistisztviselő, jegyző volt.

– A lexikon szerint Oroszváron születtél, de ilyen nevű helységet nem találok a térképen.

– Oroszvár az én sorsomat példázza. Egyike annak a három falunak, amit a második békeszerződés értelmében Csehszlovákiához csatoltak. Horvátjárfalu, Dunacsúny és Oroszvár. Ennek neve most Ruzovce. Oroszváron állt a Lónyai herceg kastélya. A Lónyai herceg felesége Stefánia, a belga király lánya volt, Rudolf trónörökös özvegye. Náluk volt a nagyapám háziorvos. Néha bevitt magával a kastélyba.

– Hol laktatok később, milyen volt nálatok az élet? Mire emlékszel?

– Apám Pannonhalmán volt jegyző, előtte Bezenyén. A pannonhalmi bencés kolostor félmilliós könyvtárával és az egyházi szellem kisugárzásával érdekes dolog volt. Én Pannonhalmáról jártam a győri bencés gimnáziumba. Az emeletes községházán laktunk, négy szobában, nagyon szép környezetben. Fiatalon, tizenhat éves koromban a szerelem eredeti élményén keresztül s ami ezt kísérte, politikai problémákat is kezdtem megérezni. De nem voltam sem ellenálló, sem kommunista. Szélsőjobboldali környezetben nőttem fel, ami sokszor irritált.

– Testvéreid vannak?

– Egy bátyám van, aki ludovikás tiszt volt. Most osztályvezető egy vállalatnál, nagyon rendes ember, nagyon szeretem.

– Mi történt veled harminchárom éves korodig? Úgy tudom, akkor jelent meg első könyved, a Deszkakolostor.

– 1944-ben érettségiztem. Akkor Pestre kerültem, beiratkoztam az egyetemre orvostanhallgatónak. Közben visszamentem Pannonhalmára. Onnan leventeként nyugatra vittek volna bennünket, de meg akartunk szökni, és közben a szovjetek elfogtak bennünket. Nem hitték el, hogy tizennyolc éves vagyok, így a Krím-félszigetre kerültem, három évre. Kint megtanultam oroszul, szanitécként dolgoztam orvosok mellett. Sok betegségem volt, vérhas, tífusz, májgyulladás, láz… Hazajöttem, újra beiratkoztam az egyetemre. Négy egyetemen jártam tíz évet, három évig voltam orvostanhallgató, két évig vegyész, három évig közgazdász, két évig az idegen nyelvek főiskoláján német–orosz szakra jártam. Közben általában állásban voltam. Tizenöt állásom volt idáig. Voltam tervfőosztály-vezető, göngyölegraktáros, hajózásnál tervosztályvezető, a Tervhivatalban is dolgoztam a beruházási főosztályon, aztán a Közlekedési Minisztériumban, végül a Várostervező Intézetben. Közben megnősültem, lett két gyerekem. Két nagy találkozás történt ebben az időszakban, Fodor Andrással és Jancsó Miklóssal. Fodor az, aki tulajdonképpen behozott az irodalomba. Ha van ilyen, hogy barát, akkor ő az, akiben ez megtestesül. Másik a Jancsó Miklós, harmadik Czímer József, aki bevitt a drámaírásba.

– Nálad mikor kezdődik egy nap, és mikor ér véget?

– Tíz óra tájban kelek föl, délig olvasgatok. Aztán beügetek a városba, és attól függően dolgozgatok, hogy találkozom valakivel vagy sem. Tíz-tizenegy óra tájban jövök haza. Még itthon is fent vagyok a családdal. Éjféltájban szoktam lefeküdni, a gyerekek ilyenkor már alszanak, egyetemisták.

– Mikor írsz? Hol?

– Délután írok, kivéve, amikor nagyon benne vagyok, akkor már reggel elmegyek dolgozni. Leírom kézzel, aztán kijavítom. Amikor minden elkészült, odaadom a gépírónőnek, aki legépeli négy-öt példányban. A Gellért-ben, Astoriá-ban, Intercontinentál-ban írok. Ez az a pár szálloda, ami létezik, és ahol tisztaság honol. A Hilton-t még nem próbáltam ki. Eddig megfelelt a kávéház, mindig van valami mozgás, a pincértől lehet kérni valamit. De jön az öregedés. Lehet, hogy el kell cserélni ezt a lakást nagyobbra, ahol írni is tudok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Öt-hat órát. És vannak a különböző találkozások, megbeszélések. Ha Jancsó itthon van, vagy hasonlók.

– Úgy tűnik, többnyire nem a natúr, hanem a szellemi élmények indítanak írásra. Így van ez?

– Az az érdekes, hogy ez egy fejlődés eredménye. Absztrahálódik az ember művészete. Tizenöt munkahelyemen sok élményben volt részem. Az absztrahálódásban az általános élményt igyekszem kifejezni. Az alkotáslélektan még nem tudja, hogyan jut eszedbe egy téma. Évek óta problémám az érthetőség kategóriája, amivel állandóan találkozom az író-olvasó találkozókon. Az én elméletem szerint a mű két tartalmi elemből, a gondolatból és a sztoriból épül és két formai elemből, a stílusból, nyelvi közegből, valamint az irodalmi alkotás dramaturgiájából. Az ember minden új alkotással új információkat szeretne továbbadni. Ha a mű mind a négy eleme új, nagyon nehéz appercipiálni. Valószínű meg kell találni a négyből az olvasó számára elfogadható optimumot. Az az érzésem, néha elgaloppírozom magamat. Frappáns szerkezetet keresek, új gondolatot, nagyon frappáns formát. Én ugyan élvezem, de az olvasó nem. Az erőd című regényemnek a nyelvi struktúrája hagyományos. A Vörös rekviem-ben a nyelvi közeg van megkeverve. A drámákban már az ember kényszerítve van bizonyos fokú aszkézisre. Nagy példa Shakespeare, aki minden rétegnek megadta, amit várt. Krimiréteget, ontológiát, történetet. Formai ügyekkel nagyon előreszaladni nem lehet. Azt az előreugrást kell megtalálni, amit a néző is át tud venni. Jancsóval is sokat beszélünk erről. Számomra az intellektuális élmény valóságos élményként jelentkezik. Az az élmény, ami írásra indít, úgy jelentkezik mint valóságos élmény. Számomra egy science fiction olyan élmény, ami lehet, hogy nem valóság, de olyan, mintha átéltem volna.

– Mi az, ami a világ mai jelenségei közül leginkább izgat, amit meg akarsz ragadni, kifejezni?

– Azt hiszem, hogy elég széles spektrumban gondolkodom, nem egyetlen fogalom körül, de ha meg kell határozni, akkor az emberi szabadság és az egyenlőség. Most egy drámát írok, Babeufről, aki az egyenlők összeesküvésében vesztette el a fejét. Az egyenlőség és a szabadság az a két kategória, ami az emberiségnek mindig a legaktuálisabb problémája volt. Azt szeretném, ha minden írásom erről szólna. De ez nem így van, kitérek minden piszlicsáré dologra. A szabadság foglalkoztat mint az idő- és térbeli kötöttségek leküzdésének a lehetősége, társadalmi, politikai, gazdasági formációk körüljárása. Vagy a szabadság–egyenlőség hiány leleplezése. Az egyenlőség-magatartások hiánya, definiálása, anyagba formálása. A politikai szabadság egyik alapfeltétele az összes többinek, és mivel egy-egy politikai rendszer krízisének állomásai a forradalmak, ezért a forradalom mindig nagyon érdekelt. Jancsóval együtt is gondolkoztunk ezen. Nagyon sok vitakérdés adódik az utópisztikus ügyektől az ellenforradalmi regresszióig, irracionalizmusig. Különböző besurranó formákig, melyek az ember agyában jelen vannak. Közhelynek látszik, de az ember életében ezek a leglényegesebb ügyek. A cél a minél magasabb szabadságszint. Látszólag egészen távoli dolgok hozzátartoznak. Irracionális, őrült dolgok. Az Antikrisztus című darabom szerint, ha dogmatikusan vagy racionalista, tulajdonképpen irracionalista vagy. A szabadság egy olyan mágnes, amely mindent maga köré vonz. Kezdve az erotikus ügyektől a szerelemig. Ez is szabadságkérdés. Börtönügyek, orvos-páciens viszony, az ember saját magához való viszonya. Ez mind-mind ennek a mágnesnek a sugarában értékelhető.

– Sok forgatókönyvet írtál. Mit jelent írói pályádon a filmezés?

– Te, azt hiszem, azért kapott ilyen fő helyet az életemben, mert a Jancsó Miklóssal való találkozás tulajdonképpen egy nagyon fontos meghatározottsággá tette ezt a viszonyt. Nem egyszerű forgatókönyvírásról van szó, hanem valamilyen célképzet elérésére történő szövetkezésről, mely szimbiózisban, tökéletes együttműködésben valósul meg, majdnem húsz éve. Ez nagyon hasznosnak bizonyult más műfajokban is. A filmtől az írás nagyon sokat tanulhat, ennek a közös munkának az a szellemeskedő eredménye: ha én vagyok Jancsó filmjeinek a forgatókönyvírója, ő viszont az én regényeimnek a forgatókönyvírója. Mi egymás számára mindig egy ilyen intellektuális, művészi erősítőként, amplifikátorként működtünk.

– Sokat utaztál. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nagyon furcsa dolog. Van Nyugat-Európa, úgy értem, Olaszország, Franciaország, északiak, van Amerika, van a mi világunk, és a szegény világ. Elég sokat voltam Rómában, Párizsban is. Dolgoztunk ott. Sokat foglalkoztatott a probléma, hogy az amerikai szabadságminta, ami véleményem szerint illúzió, hogy tudja a világot úgy behálózni, ahogy behálózta. Miért van az, hogy ezekben az országokban büszkén interiorizálták magukba az amerikai szabadságtudatot. Az úgynevezett amerikai szabadság, ami a konzumtársadalmakban jelen van, óriási hazugság. Tudniillik ez a szabadság illúzió, lényegében csak a gazdagoknak ad konkrét tartalmat. Azon gondolkodtam, hogy mi ennek az oka, azon kívül, hogy a világ gazdagsága oda koncentrálódik, a harmadik világból is, és a saját munkásaiknak csurrantanak, cseppentenek belőle. Egyvalamit találtak ki, amit Jancsóval így fogalmaztunk meg: a konzumálást találták ki. Az egycélú tárgyból a sokfélét. Autómárkától a sapkáig, töltőtolltól a kurváig. A sokféleség kelti a választási lehetőséget az emberben, még a szegényben is, aki odaáll a kirakat elé, és azt mondja, hogy ennyiféle nagyon olcsó saját cipő közül választhatok. De ez a variabilitás-lehetőség elfedi az igazi viszonyokat, és ezért az emberekben egy egész társadalmi szabadságillúzió van jelen. Nálunk sokszor a fordítottja tapasztalható, amikor a szükséges választék sincs jelen. Nyugaton megteremtették azt a mítoszt, hogy itt én sokféléből, szabadon választhatok, szabad vagyok. A másik probléma: nálunk mindig a múltunkhoz képest alakítjuk, képezzük a szabadság fogalmát. Az amerikaiaknak lényegében nincs múltjuk. Rómában megállsz egy üzlet előtt, amelyben egy kabát hét-nyolc millió lírába, egy villamoskalauz fizetésének hatvanszorosába kerül, aztán elmész egy igen gazdagnak a villájába, ahol húsz fürdőszoba van, körülötte harmincholdas park, pisztrángos patak, három teniszpálya és amit akarsz, akkor megérted a rettenetes egyenlőtlenséget és széthúzottságot. Ha ezeket látod, akkor tulajdonképpen kezded itthon jól érezni magadat. Sok helyen azért nem jártam. A franciákat, olaszokat ismerem elsősorban. Mindenütt azt éreztem, hogy a franciák merev, rátarti nacionalizmusával, a németek nyárspolgár-buzgóságával, az olaszok felületességével és rászedni akarásával szemben, a magyarok nacionalizmusa van ugyan, de gyorsan olvadó, felengedő. A német nyárspolgár buzgóságának, az olasz játékosabb fellépésének a magyarok lelkiismeretes káromkodása felel meg. – Az amerikaiak egyébként a történelmükben egész Vietnamig mindig győztek. Vietnam volt az első vereségük. Ez is interiorizálódott bennük, hogy mindig győznek az „úgynevezett” progresszió jegyében.

– Párizsban időzve eljutottál a Trianon-palotába?

– Igen, jártam ott.

– És Potsdamban, a Cecilienhofban megfordultál? Láttad az angol és amerikai határrendezési terv térképeit?

– Igen, ott is voltam. Láttam a térképeket.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek? Hogyan hatnak rád?

– Minden érdekel. Sok művemben ez jelen van, hiszen a Falanszter-ben a Fourier-féle utópisztikus mozgalom egyik amerikai fő telepét mutatom be. A Még kér a nép című filmben a múlt századi agrármozgalmakról beszélünk Jancsóval. A Vérkeresztség-ben az 1912-es budapesti véres csütörtök van megírva. Bajcsy-Zsilinszky Endre életútjában az egész magyar huszadik század első felének történetét ábrázolom. A Tolmács című darabomban a német parasztháborút, a Vörös rekviem-ben Sallai Imre és 19 történetét írom. A Királyi vadászat-ban IV. Károly restaurációs kísérletét. Mindig is érdekeltek a politikai mozgalmak, mert a politikai mozgalmak, forradalmak, ellenforradalmak rugói, mozgatói a társadalmi szabadság kivívásának.

– Életedben a háború, gondolom, meghatározó volt. Vagy tévedek?

– Nagyon meghatározó volt a második világháború. Tulajdonképpen diák voltam. De a végén szerencsétlen véletlen folytán hadifogságba kerültem. Ez sok mindenre megtanított. Ha a fiatal ember eredendő érzékenységével belezuhan egy ilyen kiélezett határhelyzetbe, borzasztó érzékenységgel veszi tudomásul és analizálja a dolgokat. Mivel a hadifogság minden ember számára határhelyzet, a határhelyzetek szorításából az emberi élet sok határhelyzete jött ki: barátság, szolidaritás, a nyelvi problémák áthidalási kényszere, az otthon mítosza, az idegen tájnak a furcsasága, különlegessége. Például egyszer egy ötvenezer holdas rózsaligetben dolgoztam. Ez maga a költészet. De hadifogságban ez a költészet megtermi a maga keserű felhangjait is. Betegség, a halál közelsége, a halállal való találkozás bajtársak elvesztésekor, őrök és őrzöttek viszonya. Mindez az érzékenység által felszított személyiségtalajba hullva, egész furcsa tanulságokat hord. Lehet, hogy a látásmódom extrémitásai innét erednek, nem tudom. Számomra a hadifogság mint a háború egyetlen nagy élménye, meghatározó. Irtó furcsa megfigyelni az ember egyensúlyra beálló törekvését, a pszichés homöosztázist. Sok szörnyű élmény is elveszti személyes oldalát, és furcsa, távoli lírában oldódik fel. Hol szomorú, hol elnéző lírában. Valószínűleg ilyen lelki képesség nélkül nem is lehetne élni. Annyira lelassult az idő és felgyorsult az ember személyiségfejlődése, hogy ez végül évtizedeket jelentett.

– Voltál életveszélyben?

– Betegségeim voltak. 69-ben volt egy nagyon súlyos vesekőműtétem. Másfajta életveszélyben nem voltam. – A Szegénylegények forgatásánál egy fal tövében ültem. Jancsó elhívott a géphez, kettőt léptem, s három lámpa a sámlira hullott, amin ültem. Ilyenek voltak.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Igen, elég gyakran. A szorongás kibernetikailag megfogalmazva a tisztázatlan helyzetekből következő tudati, érzelmi állapot. Nagyon nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket, amíg nem tudom megoldani, addig szorongok. Egy a szerencse, nagyon agresszíven próbálom megoldani a tisztázatlan helyzeteket.

– Hogyan éltél az ötvenes években?

– Rosszul, szorongtam, mert az egész helyzet tisztázatlan volt. És mivel az egész helyzet volt tisztázatlan, az én személyes helyzetem is tisztázatlan volt, és ez egy permanens szorongást okozott, ami tudvalevőleg nem a legjobb.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nem nagyon szoktam álmodni, illetve nagyon gyorsan elfelejtem, amit álmodok. Egy visszatérő álmom van évek óta. Egy beatzenekar fegyverrel elfoglal egy termet. Nem ejtenek túszt, csak elfoglalják. Én is köztük vagyok, de nem fegyverrel. Aztán eljövök onnét, és lemegyek az alsó, óriási terembe. Egyszer csak az óriási nagy teremnek a mennyezetén kirajzolódik egy nagy négyzet, ez az elfoglalt teremnek a padlója. És az egész felső terem lezuhan a nagy alsó terem közepére, bútorostól, beatzenészekkel együtt, és már csak azt látom, hogy a vérző embereket kiemelik a romok alól. És állandóan azt érzem, egy perce még ott voltam köztük. Miért jöttem el onnét, és ők miért foglalták el a termet?

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– A napfényes nappalokat. Főleg a száraz, középmeleg, kissé szeles nappalokat, amikor erősen süt a nap és nagyon kék az ég. A szabadságfogalmamnak ez egyik képi összetevője.

– Mikor sírtál utoljára?

– Elég ritkán sírok, utoljára anyám halálakor.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Nem szeretem az ünnepeket, zavarják a munkát, annál is inkább, mert nyilvánosak a munkahelyeim. Olyankor mozdulatlan a város is, kihalt, üres.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Nagyon szeretek enni. Hol itthon, hol vendéglőben, szállodák éttermében. Sajnos, az igazi vad és jó ételeket nem bírja az epém, de azért így is eltüntetek egy-két marhaszeletet. Mivel nem iszom és nem dohányzom, egyetlen drogom az édesség. Mindenféle süteményt, csokoládét szeretek.

– Mi a passziód, mit csinálsz pihenőidődben?

– Olvasok. Nagyon erős az információéhségem. Leginkább folyóiratokat, könyveket. Könyvek közül is elsősorban azt a manapság divatos műfajt, a félig tudomány-, félig dokumentum-, félig fikcióirodalmat. (Däniken új német nyelvű könyvét leemeli a polcról és felmutatja.)

– Van valamilyen babonád?

– Kozmikus babonám nincs. Az egész kozmológia egy babona. Annyira sokféle elmélet van. A világ öröktől fogva van. A nagy robbanás tizenkét milliárd ével ezelőtt történt. Tágulás. Számtalan élő sziget. Van olyan elmélet, hogy mi vagyunk az egyetlen élő sziget. Van olyan nézet, hogy a darwinizmus nem is olyan biztos.

– Milyen a közérzeted?

– Az mindig a helyzettől függ. Idegállapotomtól, szerveim állapotától. Tulajdonképpen optimista alkat vagyok, minden ellenkező híresztelés ellenére. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy minden írásom optimista a szó jó értelmében.

– Mitől vagy ideges, ha vagy?

– Attól vagyok ideges, ha nem megy a munka. Az idegességnek az az oka, hogy beláthatatlan a következő másodperc. Minden műalkotásban a következő másodperc, a továbbalkotás lehetősége kétséges. Szorongás, hogy nem tudod a következő mondatot kitalálni. Ilyenkor ideges vagyok.

– Vannak ellenségeid?

– Én nem nagyon foglalkozom ezzel a kérdéssel. Néha tapasztalok ellenséges megnyilvánulást, de azt apró üzemi balesetnek fogom fel. Bízom a dolgok megfordíthatóságában.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen, főleg fiatalabb koromban. Szerelmi csalódások, baráti konfliktusok, hatalmi konfliktusok. De általában nem tartott sokáig. Nem tudok haragot tartani.

– Hiszel a barátságban?

– Nagyon. Azt hiszem, az élethez nagyon erősen hozzátartozó érzelmi szféra a barátság. Méghozzá az egyik legezoterikusabb kapcsolat. Mentes mindenfajta biológiai és más primer érdektől. Abszolút önérték.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Három és fél millió forint. Azért mondom ezt az összeget, mert ez Magyarországon ha nagyon ritkán is, de elérhető. Igaz, a sors játékos jószántából. És ez az az összeg, amelyikkel egy ember gyökeresen meg tudja változtatni az életformáját, aki valamiért korábban rossz helyre került az életben. Rossz hivatásstruktúrába épült bele, ki tudja magát abból szakítani, és meg tudja magát valósítani lényegében. Ez nem azt jelenti, hogy csak ilyen úton valósíthatja meg magát valaki, de egy önhibáján kívül félrecsúszott vagy más szférába került embert csak ilyen radikálisan nagy összeg tud egészen másfelé tolni. Egyébként a társadalomnak kell olyanná válni előbb-utóbb, hogy mindenkinek kivétel nélkül meglegyen a három és fél milliós váltási lehetősége.

– A nők mit jelentenek az életedben?

– A nő – princípium az emberi életben, nemcsak a biologikum rafinériája, hogy variábilisabb utódok jöjjenek létre. Tehát nemcsak a természet fantáziájának szimptómája, hanem azt hiszem, a férfi fantáziájának a takarékbetéte. Méghozzá egy olyan, amelyből ki lehet venni, és akkor is kamatozik, amikor azt hiszed, hogy már nincs betét. Nő nélkül csak az isten bírja ki. Bár szerintem ő is csak letagadja.

– Szerinted merre halad az emberiség, mit hoz jövő?

– Az emberiség végső soron szabadon dönt a sorsáról. Nincs se isten, se szülő, se tanító, se bármilyen hatalmasság, aki helyette döntene. Az ember meghódította magának a racionalizmus lehetőségét, a racionalizmus a gyerekkor végleges elhagyása. Ha hóbortos is, ha elmebajra hajlamos is az emberiség, de felnőtt. Pontosan tudja, mik azok a halálos veszélyek, amelyek rá leselkednek: atomháború, túlnépesedés, éhség, környezetszennyezés. Ezeket a veszélyeket el lehet hárítani. Ha el tudja hárítani, akkor egy magasabb szabadságfokú posztindusztriális társadalomé, tehát a szocializmusé lehet a jövő, ha nem tudja elhárítani, akkor az életnek, ennek az egyelőre meglehetősen szegényesen definiált valaminek újra kell kezdődnie.

– Véleményed szerint az esetleges atomháború túlélhető?

– Hát nézd, valószínűleg lenne, aki túléli, erre tényleg csak szakemberek tudnának válaszolni vagy azok se. Vannak elég cinikus válaszok, Herbert Kahn politológus, futurológus szerint úgy 3–400 millió ember halna meg, és húsz év múlva minden a régiben folytatódna. Szerintem ez hazugság. Mert az atomháború olyan mértékben károsítaná a legfontosabb biológiai, tudományos és információs centrumokat, hogy azok rekonstrukciója elvileg lehetetlen, belátható időn belül.

– Az Esti Hírlap-ban most egy sorozat olvasható arról, hogyan védekezhet a lakosság egy atomháború esetén.

Hernádi nevet.

– Ha lesz még annyi időnk, megijedünk.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Ez a kérdés most újra kezd vitathatóvá válni. Én inkább szegény Giordano Bruno véleményét osztom, de ma nagyon sokan azt állítják, nagyon könnyen elképzelhető, hogy csak a mi bolygónkon van élet. Én ezt a véleményt kicsit nagyképűnek tartom, és nem egyértelműen materialistának.

Az utolsó kérdés után Hernádi azonnal feláll, veszi a kabátját. Jancsó itthon van és telefonált. Együtt ereszkedünk le az utcára, és szállunk autóbuszra. Meleg tavaszi este van, fiatalok ölelkeznek a peronon. Minden olyan, mintha béke lenne. Ha olyan, nyilván az is van.