Györe Imre

Ha írókkal, költőkkel találkozunk, sokszor felrémlik mögöttük a táj, a város, ahol születtek, és magukba szívták a nyelvet, a közösség szokásait. A szülőföld a homlokukon ül, szájuk sarkában, szemük tófenekén, mozdulataikban. Guillevic mögött, ahogy mormolva zsoltárokat énekelgetett, majd tűnődve szájához emelte a tányért és kiitta belőle a levest, megéreztem a breton partokat, a tengert, a paraszt és halász ősöket, Tvardovszkij mögött, amikor összehozott vele a sors, felrémlett Zagorje, ahonnan útnak indult, néhány pillanatig még a falusi kovácsműhelyek jellegzetes illatát is szagolni véltem, ahol apja hajdan patkókat formált, s a levegő a széngáz és a megperzselődött paták szagától volt terhes. Vainö Linnával a finn nagykövetség szalonjában találkoztam, de az elegánsan társalgó, nagy író mai egyénisége mögött is felrémlett nekem a tamperei szövőgyár munkása, aki valaha volt, s Urjala, ahol született. Ha ez törvény lenne, akkor Györe Imre mögött most megjelenne Keszthely, az okkersárga, boltíves Goldmark ház, a földszintes nyugodt város, háttérben a méltóságteljes Festetics-kastéllyal, a Balaton, kéken, szürkén, befagyottan, a Zala torkolatvidéke a mocsarakkal, Metód püspök jeltelen sírjával, megjelenne egy kócsag, egy bölömbika és hatszáz sirály, de nem jelenik meg. Györe Imre számomra egyházi jelenség. Ha arcára pillantok, nem a sirályok jutnak az eszembe, hanem valamelyik szigorú szerzetesrend. Nem azért, mert Keszthelyen két szerzetesrend, a karmeliták és a premontreiek között nőttünk fel, hanem azért, mert Györe személye céltudatos, szigorú, rendezett. Kolostort látok mögötte, szűk kerengővel. A bencések első kolostorát fent a Monte Cassinón. Süvölt a szél, dideregve állunk a napon. De lehet, hogy Györe nem is Benedek-rendi. Szigorú atyákat képzelek melléje, akik eltökélték, hogy életük árán is ragaszkodnak meggyőződésükhöz, s az eretnekeket visszatérítik az egyetlen igaz egyházhoz. Az atyák között, fiatal kora ellenére Györe a legszigorúbb és a legkövetkezetesebb. Tisztelet övezi, kicsit félnek tőle. A rendfőnök ellenőrzi a postáját (mivel nagy hitvitázó), s alkalmanként feljegyzéseket készít kijelentéseiről, a logikai következtetéseiről, melyek szokatlanok. Györe hitkérdésekben tántoríthatatlan és következetes. A test dolgaiban előfordul, hogy engedékenyebb. Irigyei (sok buta pap zsúfolódik össze egy ilyen kolostorban) azt suttogják, hogy éjszaka kilopózott a konyhába, s a presszborsból, ami csak este érkezett vissza a füstölőből, befalt egy egész szeletet. Mások tudni vélik, hogy Budára utaztában, kétszer is vétett a hatodik parancsolat ellen.

Valójában nem csodálkozom, hogy Györe Imre arca, személyisége mögött nem derengnek elő a keszthelyi partok, és a városon túl a hegyek, Csóka-kő, Rezi vára. A mi generációnkra nem az a legjellemzőbb, hogy hol születtünk, eszméltünk, hanem az, hogy mikor. Gyerekkorunk semmivé vált a második világháború bombazáporaiban, felnőtt korunk perspektíváit beárnyékolta a második magyar hadsereg betörése a Szovjetunióba, ahol semmi keresnivalónk nem volt, s Horthy tragikus parancsa következtében kétszázezer magyar katona halt meg a Donnál. Fiatal életünk kiteljesedése egybeesett a szocializmus építésének kezdeti időszakával. Akadt dolgunk, mérlegelnivalónk elég, s közben enni kellett, tanulni, készülni az elkövetkező évtizedekre. Soványak voltunk, többnyire kopottak, s nevetésünk mélyén komorak. Györe talán még fakóbb és komorabb, mint a többi keszthelyi és környékbeli fiú. Jól emlékszem drótkeretes szemüvegére, mozdulatára, ahogy időnként kiakasztotta a füle mögül és megtörölte. Nem voltunk barátok, de egy iskolába, osztályba jártunk hat vagy nyolc évig. Először a premontrei gimnáziumba, az államosítás után a vörös iskolába, majd újra a gimnáziumba, amit akkor már Vajda János Gimnáziumnak hívtak. Györe mindig az első vagy második padban ült, én szinte mindig az utolsóban vagy az utolsó előttiben, Heim mögött. Így messze estünk egymástól. De a távolságot az is növelte, hogy Györe keszthelyi volt, én viszont györöki. Internátusban, kollégiumban laktam, vagy bejáró voltam, ami annyit jelentett, hogy nap mint nap órákat töltöttem vonaton, vonatra várva a vasútállomás környékén. Györe gyászára, szomorúságaira, gyanakvó önvédelmi és pozícióharcaira mégis jól emlékszem. Györe harcának volt valami tétje, az enyémnek már nem. Egy hétig napszámba jártam, aztán három hétig iskolába.

Györére nem azért emlékszem jól, mert védte magát s pozícióharcokat vívott, hanem azért, mert költő volt. Átéreztük és tudomásul vettük, hogy Györe Imre költőnek született. Akkor igazi lírikus volt. Gyönyörű szerelmes verseket írt Kertész Júliához, a Balatonhoz, a hegyekhez. Írt az őszről, a szomorúságról, s amikor az iskola elment Szentmihályra, a kirándulásról. Verseit magyartanárunk, Dr. Jánky István biztatására felolvasta a magyarórákon. Nem mindig, alkalmanként. Mindez beletartozott az életünkbe. Filozófusok is jártak az osztályba, és természetesen futballisták, továbbá szegények és gazdagok, fiúk és lányok, kedélyes és nehezen elviselhető emberek.

Nem tudom, Györe mit érez Keszthely kapcsán. Bennem kezd felfényleni, s ahogy előhívódnak az elfelejtett okkersárgák, tavaszi zöldek, nyári kékek, egy álomvárost látok az idő messzeségében. De öt-hat évvel az érettségi után idegennek tűnt a város. Valahol elaludtam egy vonatban. Hajnalban ébredtem fel. A vonat állt. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy az állomás neonbetűi világítanak. Nem emlékszem, hová akartam utazni, de Keszthelyen állt velem a hideg, elhagyatott vonat. A mozdony eltűnt a szerelvény elől, s a kocsi, amiben ültem, nem ment sehová. „Keszthely” – mondogattam, de nem jelentett ez a helységnév számomra semmit. Nem éreztem mögötte a várost, a gimnáziumot, a ligetet, a lányok nevetését, semmit. Akár Pusztaszabolcson is állhatott volna az a vonat, mindegy volt.

Györe Imre Keszthelyen született 1934. december 2-án. Apja postás volt, szerény keresettel. Keszthelyen érettségizett, majd Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának újságírói tagozatán folytatott tanulmányokat. Gyakornoki idejét a Magyar Nemzet-nél töltötte, később, 1957 és 1960 között az Élet és Irodalom-nál dolgozott. 1962-től a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa. Művei: Fény (versek, 1955); Tűztánc (versek, egyik szerkesztője is, 1958); Zuhogj csak ár! (versek, 1958); Korbácsos ének (versek, 1958); Utazás (versek, 1962); Ünneplés módozatokkal (versek, 1965); Halálűző (versek, 1966); Fényem, feketeségem (versek, 1967); Orfeó szerelme (verses dráma, 1969); Előjátékok (versek, 1970); Balgatag leányzók (Kasszandra, Johanna, verses drámák, 1973); Elröpültek a lángosok (versek, 1974); Dózsa koporsói (verses dráma, 1976). Munkásságáért 1958-ban Gábor Andor-díjjal tüntették ki.

Györe Imre az utóbbi években a Kálvin tér szomszédságában, a Kecskeméti utca elején lakik, egy leválasztott egyszobás lakásban. Hivalkodó jólétről nála nem lehet beszélni, mert a szoba bútorzata a legszükségesebbekből áll. Van a szobában egy heverő, íróasztal, mögötte könyvespolc. A szoba túloldalán egy másik könyvespolc, kis asztalka ülőgarnitúrával, a sarokban kis fiókos szekrény, szóval sublót. A sublót tetején dossziék halmozódnak, a szomszédságukban villanylámpa hever, ruhakefe, gyógyszeresdobozok sokasága, apró vacakok. A sublót és a fal között könyvoszlopok állnak a parketton. Van ezen kívül a szobában televízió, rajt’ lapos rádió, a könyvespolcok tetején újságok, kis ibrikek, egy üveg szamárkóróval, köcsög pipákkal. Az íróasztalon telefon, papírok, menetrend, orosz nyelvkönyv, szótár, cetlik, munkanyomok. Az íróasztal mögött a falon egy terrakotta féldombormű függ, a, túloldalon két kínai ecsetrajz. Amikor szemügyre veszem a kínai alkotásokat, megszólal mögöttem Györe:

– Nem a kínaiaktól kaptam, hanem egyik barátomtól.

– Nem gondoltam, hogy a kínaiaktól kaptad…

– Csak úgy mondom.

A falak színe valamikor talán pasztellsárga volt, most inkább egérszínű. De az egérszín sem egységes, mert átvágások, későbbi elfalazások szakítják meg, s ezekre a vakolatrészekre már egyáltalán nem került festék. Az ablakon beverődő por és kipufogógáz mindezt mégis jótékonyan egyöntetűvé teszi. Épp az ablak előtt állok, és egy régi beázás nyomát vizsgálgatom, amikor megérkezik Móser Zoltán fotóművész, hogy portrékat készítsen Györéről. Siet, igyekszik, kapkod, elnézést kér. Egy színehagyott hungarocell dobozból lámpákat szed elő, avítt drótokat, behálózza a szobát. Felállít egy lámpát, konnektorok után kutat, bedug valamit, átkapcsol, bekapcsol. Kis villanás, és sötétbe borul a szoba. Kiment a biztosíték. Móser szerint rossz a konnektor, Györe Móser drótjaira gyanakszik. Meg kell javítanunk a biztosítékot. Csakhogy ez egy régi ház, s székről, asztal tetejéről nem érjük el a berendezést. Györe átmegy a szomszédba létrát kérni. A szomszéd lány éppen fürdik, készül valahová. Györe mégis megszerzi a létrát. Diadalmasan felmászik rá, mi fogjuk alul. Kigyullad a fény. Mósert lebeszéljük a fényképezésről. Belenyugszik. Úgy tervezi, hogy majd a Múzeum-kertben készíti el a képeket, mivel holnap úgyis kisüt a nap. Hetekig nem süt ki, később valahogyan mégis lefényképezte Györét.

Györe borospalackokat rak az asztalra és sajtos pogácsát. Leül velem szemben, cigarettázik. Barna garbót visel és báránybéléses házikabátot. Sápadt. Fekete keretes szemüvege komorrá teszi. Keszthely kerül szóba, osztálytársak. Úgy tűnik, örül nekem, vagy ha nem örül, jól elvisel. Iszom a borból, Györe csak ritkán egy kortyot.

– Hogyan kezdődik egy napod, egyáltalán reggel kezdődik?

– Általában éjjel fél kettőkor kezdődik, amikor lefekszem, és rögvest elalszom. Azelőtt úgy szokott kezdődni, hogy reggel hat-hét körül felkeltem. Mostanában ezt nem tudom megoldani, mert vagy nem ébredek fel, vagy nem tudok felkelni. Így aztán nyolc, fél kilenc felé kikecmergek az ágyból. Főzök egy teát, zöld teát iszom hosszú évek óta. Amíg a tea kihűl, beágyazok és kiszellőztetek. Megreggelizek. A reggelim áll vajas kenyérből, nyáron paprika, paradicsom, aztán feketekávé. Utána a posta jóvoltából lemászom a sajtótermékekért. Jár a Népszabadság, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap és a Népsport. Ezen kívül olvasom az összes lapokat, amelyekhez hozzáférek. Elolvasom az újságokat. Tizenegy körül lemászom az utcára, mikor is bevásárolok. Általában a csarnokban vásárolok, mostanában néha a Magyar utcában. Gyors ebédet csinálok, húst sütök, hozzá főzeléket, krumplit. Maszeknál süteményt is veszek. Amikor egészségesebb voltam, egy pohár vörösbort is ittam, most már csak egyujjnyit és ásványvízzel. Ebéd után lefekszem, és perceken belül elalszom. Régebben húsz percet aludtam, mostanában egy órát. Felkelek, főzök egy kávét. Lemegyek Esti Hírlap-ért, benézek a könyvesboltba, könyvtárba. Ha délelőtt nem volt kenyér, délután veszek. Hat óra körül megvacsorázom, ha olyan megy a tévében, ami érdekel, belenézek. Közben az üres időmben olvasok, mosok, vasalok, takarítok, mikor hogy. Ha nem nézem a tévét, olvasok. Általában ritkán nézem. Este tízkor bekapcsolom a rádiót, hason fekve hallgatom a híreket. Utána főzök egy teát meg egy kávét, rágcsálok valamit, aztán elkezdek dolgozni. Úgy fél tizenegytől éjjel egy óráig. Ilyen keveset dolgozik az ember. Ha valami hosszabb dolgot írok, azt folyvást írom, délelőtt, délután, este is. Ha írok, akkor egyfolytában írok. Intenzíven. A Dózsa koporsói-t tizenegy nap alatt írtam. Általában sok, számomra fontos könyvet elolvasok előtte. Nincs állóképességem. Azt nem tudom megcsinálni, hogy naponta négy-öt órát dolgozom hónapokon keresztül, de ahhoz van erőm, hogy tizenkét órát dolgozzak heteken át. Megjegyzendő még, hogy mindennap olvasok Marxot, bár az ember középiskolás és egyetemista korában is olvasott. Szükségesnek tartom, hogy Marx és Engels összes munkáit az ember áttanulmányozza. Jelenleg a hatodik kötetnél tartok.

– Nem egészen értem. Miért olvasod újra Marxot?

– Azért olvasom újra, mert a marxizmus tudomány, amit el kell sajátítani. Nem elég, ha az ember ösztönösen vonzódik valamilyen eszméhez, eszmerendszerhez. Jelenleg úgy látszik, a fenti művekben találhat az ember eligazítást a világ bonyolult dolgaihoz, a napjainkban tapasztalható tünetekhez.

– Itt írsz? Nem alkotóházakban?

– Itt. Túl sok az író az alkotóházakban. Dózsáról írtam, Johannáról, nem cipelhettem magammal egy bőröndben száz könyvet. És a megszokás…

– Szerinted az írónak mi a dolga a világban?

– Folyton töröm rajta a fejemet. Talán… „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért, előttünk egy nemzetnek…” – Többé-kevésbé, ahogy a költészet és a dráma ezt lehetővé teszi, a saját feladatomnak érzem a nemzeti önismeret fejlesztését. Kívánatos lenne a történelmi múlt ismerete (ezért is írtam egyebek közt a Dózsa koporsói-t), hogy az emberek illúziótlanul nézzék a saját történelmüket, a vágyaikat pedig ne tévesszék össze a valósággal. Az részkérdés, hogy az írásmű eljut-e azokhoz, akikhez kell, a munkásokhoz. Az értelmiséghez általában eljut, a fiatal értelmiséghez és azokhoz is, akik nevelik a jövő generációt. Az ember azt szeretné, ha a munkásokhoz is eljutna, amit ír, vagy a munkások egy részéhez legalább. Hogy ezt sikerül-e elérni, nem tudom. Magyarországon ez nem jó program, mert ahogy érzem, az írók egy része megváltani, másik része megmenteni akarja a népet. Nyilvánvaló, a nép csak saját magát válthatja meg, és ezt nem végezheti el helyette senki. Ezek bonyolult dolgok. Magyarországon igen sokan nem végezték el az általános iskolát sem. Nálunk valójában több százezer félanalfabéta van, aki a nevét alig tudja leírni. Ezek az emberek meg tudják különböztetni a pénzeket, de nem olvasnak. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a fiatal munkás olvashatna, de nem olvas, mert lakásra van szüksége, és ahhoz estéről estére fusizni kell. Harcot kellene indítani a három nyolcasért. Nyolc óra munka, nyolc szabad idő, nyolc alvás. De ebből akkor le kellene vonni még az utazást. Az a kínos, hogy az ember nem tudja lemérni a munkája eredményét, mint az orvos, aki meggyógyít egy beteget, vagy a pék, ha rossz kenyeret süt is.

– Az író szerinted befolyásolhatja az ország vagy a közösség tudatát, szellemi közéletét?

– Azt hiszem, hogy igen, de nem túlzott mértékben. Ha abból indulok ki, hogy számos olvasmány engem befolyásolt, el tudom képzelni, hogy én is befolyásolok néhány embert.

– Úgy emlékszem, Kis-Keszthelyen laktál. Hogyan éltetek ott, mire emlékszel a gyerekkorodból?

– A Sopron utcában laktam. Szoba, konyha, spejz, csapadékosabb időben gombák is nőttek a szobában. Nálunk nem volt villany, petróleumlámpával világítottunk. Apám postás volt, mozgópostás. Jelentéktelen fizetést kapott, abból öten éltünk. Keszthelyen nem volt munkahely, így nevelőanyám nem kapott munkát. Lámpavilágnál olvastam. Rengeteget. A petróleum is drága volt, ezért csak a konyhában tudtam olvasni. Apám ha utazott, éjjel háromkor ment el. Hajdú Péter, a Helikon könyvtár akkori igazgatója, látván ezt a helyzetet, adott nekem egy kulcsot, és este bemehettem a könyvtárba és olvashattam. Este bementem, és mászkáltam ott a könyvek között. Az ember éjnek évadján fent áll a polcok között a létrán, és ott elkezd olvasni. A világ urának éreztem magamat. Ez nem így fogalmazódott meg bennem, de szabadnak, erősnek, bölcsnek, bátornak éreztem magamat. Nem tudom, nem az volt-e az életemben a legkellemesebb érzés. Az volt a baj, hogy a könyveket csak olvasni lehetett, enni nem. Akkor a Helikon könyvtárnak csak a falai lennének meg. Ez egy meghatározó élmény és lehetőség volt a számomra. – Édesanyám 1945-ben meghalt. Cukorbaja volt, és nem volt inzulin. Úgy emlékszem, négy kilogramm zsírért lehetett Pesten megszerezni egy ampullával. Szoktunk disznót vágni. Volt akkor negyven kilogramm zsírunk. Az elment inzulinra. Elfogyott a zsír és az inzulin is. Aki kórházban feküdt, kaphatott inzulint. Az akadémia épületében volt akkor az ideiglenes kórház. Anyám odakerült. De ott össze-vissza adták az inzulint. Hideg volt, megfázott. Tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, meghalt. Halála a háborúval áll összefüggésben.

– Mire emlékszel még a Sopron utcai időkből?

– Nyulakat tartottunk. Németh Lacival mentünk lucernát lopni. A parkban kutyatejet szedtünk, focizni is lehetett ott. – Anyám egyszer, még közvetlenül a háború előtt bezárt a fáskamrába. Vészterhes időket éltünk, s az óvodában nekem szavalnom kellett március 15-én. Minden gyerek kapott egy magyar zászlót. Én egy rossz, lekonyult zászlót kaptam. Megsértődtem és levágtam…

– Mire emlékszel még?

– Szentgály Árpád nyugalmazott első világháborús tiszt volt a házigazdánk. Nagyon rendes ember volt. Vett nekem egy korcsolyát. 1944 végén a kastély körül, a befagyott árokban korcsolyáztunk. Akkor már Szentgyörgy és Marcali körül húzódott a front. Egyszer csak jön két nyilas, szánkót húznak. A szánkón egy agyonlőtt zsidó feküdt. Olyanforma, mint környékünkön a Frank volt. A kezét néztük. Fehér volt, mintha csipkekesztyű lenne rajta. – Később, már gimnáziumba jártunk, amikor pék lettem. Két nyáron dolgoztam a pékségben. Éjjel kettőkor kezdtem. Négy szénkosár. – Ki kellett szednem a parazsat. Volt úgy, hogy negyven mázsa kenyeret sütöttünk, azt kétszer meg kellett emelni, majd délután négykor újra megrakni a szénkosarakat. Lefogytam tíz kilót, pedig mindennap megettem egy kenyeret. Egyik osztálytársunkat este tanítottam. Kilenckor jutottam ágyba. Azóta semmit sem nőttem, 168 centi maradtam. Apám két éve, egy májusi napon meghalt. Egyik húgom a Mátravidéki Erőműnél dolgozik, a másik Keszthelyen.

– Úgy tűnik, mintha párttag lettél volna már a gimnáziumban…

– Mintha, ez a helyes kifejezés. Pártmunkát végeztem, békekölcsönt jegyeztettem, termelőszövetkezeteket szerveztem… Nem voltam az, bár beadtam a jelentkezési kérelmet, de tizennyolc éven aluliakat valamilyen határozat értelmében nem vettek fel. Nem tudom, emlékszel vagy nem, az igazgató egyszer kihívott, és néhányadmagammal egy katonai vipponnal elküldtek gabonát begyűjteni. Este hétkor indultunk vissza, és kétszáz méter után az autó bedöglött. Működött az osztályellenség. Keszthelyről kellett segítséget kérni. Volt úgy, hogy falujárásra mentünk. A kulákokkal szemben volt bennem egy erős idegenkedés. Emlékszem, békekölcsönjegyzés ügyében járkáltunk és búcsú volt. Négy hízott liba az asztalon. Én éhesen néztem őket. Nem szerettem, hogy a kulák közben tépdesi az ingét. 1956. október 23-án a közbejött események miatt nem vettek fel a pártba. Előzőleg többször jelentkeztem. 1957. január 7-én vettek fel. Kommunistának éreztem magamat, mint ahogy ma is annak érzem. Osztályszempontok alapján kell nézni a dolgokat. Azért tartom fontosnak a marxizmus elsajátítását, mert az az érzésem, hogy a marxizmust mostanában sokan szeretik valami önmagában való tudománynak tekinteni, figyelmen kívül hagyva, hogy a marxizmusnak osztályszempontjai vannak.

– Az ötvenes évek hogyan befolyásolták és alakították életedet, szellemi magatartásodat?

– Igyekeztem aktívan részt venni a társadalom átalakításában. Ez néha abból állt, hogy békekölcsönt jegyeztettem, máskor termelőszövetkezetet szerveztem. Amit én mint diák tehettem, azt igyekeztem megtenni. Az ellenforradalom után – október 23-án este nyolc óra tájban számomra már nem volt kétséges, hogy itt lényegében ellenforradalom van – azokhoz csatlakoztam, akik a szocialista társadalom alapjait akarták helyreállítani.

– Írói körökben időnként úgy emlegetnek, mint szektás kommunistát.

– Aki a marxista meggyőződést szektariánizmusnak tartja, annak az vagyok és az is maradok, mivel megítélésem szerint a marxizmus nem avult el, sőt egyre időszerűbb.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Kamaszkoromban égő erdőkben vonultam autóval, próbáltam kihajtani, de égő fatörzsek zuhantak az útra. Később visszatérően azt álmodtam, hogy partizán vagyok, és a németek ellen harcolok. Ez azért különös, mert amikor a németek itt voltak, gyerek voltam. Néha repülök álmomban. Magamhoz szorítom a két könyökömet, nagy levegőt veszek és felemelkedek. Kétségbeejtő helyzetekben álmomban mindig tudom, hogy álmodok. Amikor apám meghalt, azt álmodtam, hogy van egy kis teherautóm, de rozoga. Apám kocsirudat szerelt rá, felült a sofőrfülke tetejére, és úgy hajtott végig a városon az emberek legnagyobb megbotránkozására. Három nap múlva telefonáltak, hogy apám meghalt. És van még egy érdekes dolog, pár hónappal ezelőtt álmodtam. Apám havas, jeges hegyoldalon hajtott le egy tó vagy folyó befagyott jegére, ami beszakadt alatta és elmerült. Apámat egyébként soha nem láttam az életben lovakat hajtani.

– Mikor sírtál utoljára?

– Tekintsük ezt magánügynek.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Gondolkodom… Talán azt mondhatnám, szívemhez legközelebb május elseje áll. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy egyesülnek-e a világ proletárjai; és mikor? Ezen kívül a karácsonyt szoktam ünnepszámba venni. Amíg apám élt, és ott volt a nevelőanyám és a húgom, évi rendes szabadságomat két részletben szoktam kivenni, egyszer nyáron, egyszer karácsonykor. Utána jobban tudok dolgozni. Keszthely még mindig jó hely. Látok egy nagy lapulevelet, odút, amin belül él valami… Ki szoktam menni a mezőre, ami nagy feltöltődést jelent nekem. Karácsonykor az a különbség, hogy nem én főzök. Bár én is jól főzök, de az anyám még jobban főz.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Kedvenc ételem a vadas marha vesepecsenye.

– Mást nem tudnál mondani?

– A hal… Keszthelyen, egy évben egyszer. Anyám csinálja. A töltött paprika is kedvenc ételem. A passzírozott sárgaborsó- és salátafőzelék kivételével mindent szeretek, ami jól van elkészítve. Általában magam főzök. Könnyűeket főzök, két-három szelet húst megsütök hirtelen, és valamilyen főzelékkel megeszem. Reggel, este limlomokat eszem.

– Ital?

– Közölheted az olvasókkal, hogy reggel megittam néhány csepp konyakot, amíg nem szedtem Seduxent. Délben és este egy pohár vörösbort. Ha azt kérdezed, miért szedek Seduxent, azt mondom, a vegetatív neurózisom miatt. Mondhatjuk azt is, hogy kissé ideges vagyok, de nem kívül, hanem belül.

– Van valamilyen babonád?

– Nem szeretem, ha fekete macska megy át előttem az úton. Azért nem szeretem, mert egy időben azt hittem, nem vagyok babonás, és Keszthelyen, amikor a pékségben árukihordó voltam, egy fekete macska futott át előttem reggel, amikor mentem be. Nem vagyok babonás, gondoltam. Aztán kiesett a kocsi kereke és másfél mázsa kenyér a sárba. Azóta, ha fekete macskával találkozom, óvakodom attól, hogy kenyeret hordjak ki.

– Mi a passziód, mit csinálsz, ha nem írsz és készülsz valamire?

– Nincs semmi. Gondolom, a gatyamosást nem lehet passziónak tekinteni. Időnként gondolkodom, de ez luxus, elismerem.

– Diákkorunkban gyakran felbukkantál a vízen egy Argó nevű vitorlással. Ez a hajó a postáé volt?

– Nem, ez az Ejury nevű gyógyszerész hajója volt, aki hajdan megnyerte a Balaton-átúszó bajnokságot. Osztályon kívüli hajó volt az Argó, kicsit bárka jellegű. Hajóssegéd voltam Ejury gyógyszerész mellett, de ha nem volt ott, egyedül is járhattam a hajóval.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Erre csak a következőket tudom mondani: jó néhány évvel ezelőtt ajánlottak egy nőt, akinek volt másfél millió forintja meg egy kocsija és villája. A nő kilencven kiló volt. De ennek nincs is jelentősége. Akkor azt mondtam, ennyiért nem vagyok eladó, én legalább harminc-negyven millióra értékelem magamat. De azóta emelkedtek az árak… Ami azt illeti, havonta négy-ötezer forintra van szükségem jelenleg. Hogy jövőre mennyire, azt nem tudom…

– Negyvenen túl már csak férfikorról lehet beszélni. Hogyan viseled el a fiatal évek elmúlását?

– Rosszul. Nem azt, hogy elmúltak, mert a dolgok elmúlnak, hanem azt, hogy nem elég hasznosan múltak el. Úgy érzem, hogy többet kellett volna tennem annak az ügynek az érdekében, aminek elköteleztem magamat. Érezheted, mit akarok mondani. Költőileg most próbálom megérlelni a dolgokat és megfogalmazni.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Szorongunk. Ez egy olyan ház, amiben szorong az ember. Elkezdték ezt az aluljárót építeni, és csak 82-re lesz kész a Kálvin tér. Ugyanattól szorongok egyébként, amitől te. Mondjam el?

– Ne mondd… Voltál életveszélyben?

– Ki nem volt életveszélyben, aki él?

– Magányosan élsz. Hasznos, alkotó magányosság ez, vagy az egyedülség csak rád nehezedik?

– Mindkettő. Ahhoz, hogy dolgozni tudjak, nagy egyedüllétigényem van. De nyomaszt is néha. Vagy túljutok rajta, vagy addig nyomaszt, míg nekiállok dolgozni.

– Vannak barátaid?

– Kérlek szépen, van néhány barátom. Nagyon fontos dolognak tartom a barátságot. Az élet dolgai között ha lehet rangsorolni, első a munka, második a barátság. Barátaim egyszersmind az elvtársaim is.

– Vannak ellenségeid?

– Ellenségeim nincsenek.

– Biztos?

– Nem hiszem, hogy személyes ellenségeim volnának. Az az ellenségesség, amire utalsz, elvi fenntartásokból fakadhat.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Többeket. Nem sorolhatom fel őket.

– Nincs időnként olyan érzésed, hogy valamit elrontottál az életben?

– Nincs. Kisebb-nagyobb dolgot biztosan elrontottam, de egészében a dolgokat úgy vállalom, ahogy volt.

– Hová tudsz hazamenni mostanában?

– Hát, Keszthelyre. Keszthely, ahol él a nevelőanyám, a húgom. És Keszthely önmagában otthon nekem. Nem mint lokálpatrióta mondom. Láttam ott kis fákat, amíg megnőttek és nagy fák lettek. Kicsi embereket, akik megnőttek. Meg azért azt is észreveszem, ha a parkban hiányzik egy fa, ami megöregedett és ki kellett vágni. – Keszthelyről hazatérve próbálom visszatartani a lélegzetemet, ott is sokat romlott a levegő, de a Kecskeméti utcához képest Keszthely jó levegőjű vidék. Ha otthon vagyok néhány napig, úgy érzem, mintha valamilyen nagy felelősségtől szabadultam volna meg. Néhány nap múlva meg úgy érzem, talán valami baj származik abból, hogy nem vagyok itt Pesten.

– Külföldön időzve éreztél honvágyat?

– Utoljára Havannában voltam. Hogy őszinte legyek, külföldön nem szoktam jól érezni magamat. Nem vagyok turista típus, zavar az is, hogy legfeljebb oroszul tudom magamat megértetni, rosszul. És „anarchista” természetemből kifolyólag elég rosszul tűröm azt is, ha néhány napot, hetet más írókkal, kötött programokkal kell eltöltenem.

– Mondd, Magyarországon milyen embercsoporthoz sorolod magad?

– Nehéz kérdés… Ezen még nem gondolkodtam…

– A huszadik század második felében szerinted mi az emberiség alapvető problémája?

– A kenyér. Úgy értem, hogy az emberiség nagyobbik része manapság tartósan éhezik, vagy éhen hal, vagy elégtelenül táplálkozik. Gondolj az úgynevezett harmadik világ országaira. Ez nem Európára vonatkozik, de az emberiség nem Európa és Észak-Amerika. Egyébként ott is 15–20 millióan rosszul tápláltak.

– És mi a magyar nép alapvető problémája?

– Szerintem a szocialista tudat alacsony szintje. Amikor ez a kérdés szóba kerül, akkor mindig figyelembe vesszük azt a már közhelyszerű igazságot, hogy a tudat elmarad az alapok mögött. De ebbe nem lehet beletörődni. Azt hiszem, a következő évek egyik legfontosabb tennivalója az lenne, hogy a szocialista építéssel párhuzamosan, az embereket tömegméretekben a homo politikusz, vagyis a teljes ember szintjére neveljük. Hosszú időn keresztül végül is tarthatatlan az a helyzet, hogy vannak közemberek és magánemberek, szakemberek és politikus emberek, ennek a két félnek eggyé kell olvadnia, mert a szocialista építésben nem elegendő, ha valaki nem lépi túl a termeléshez szükséges tudati színvonalat. Az emberi tényezőt nem lehet mellékesnek tekinteni ebben az építésben. Azt gondolom, hogy mindenekelőtt a munkásosztály tudatának kell arra a szintre emelkednie, amely alkalmassá teszi saját történelmi szerepének betöltésére. Erre a tömegméretű tudatnevelésre már csak azért is szükség van, mert a tudat visszahat az alapokra. Elismerem, hogy ez így túl szárazon hangzik, de a lényeg mégiscsak az, hogy másként dolgozik és él az, aki tudja mit és miért csinál, mint aki egyébbel nem törődve, csak a havi fizetéséhez akar egy munkahelyen munkával vagy a nélkül hozzájutni.

– Sokszor arra gondolok, írónak nem szabad megnősülni. Mégis úgy tűnik…

– Én a nők iránt általában vonzalmat érzek. Igen rosszul kell magamat érezni ahhoz, hogy ne forduljak meg az utcán, ha csinos nőt látok. Voltam szerelmes többször is, szerettek többször is, voltam nős is. Jelenleg az a benyomásom, hogy az írói életforma vagy az én életformám, az, hogy én éjszaka dolgozom, nem kedvez a házasságnak. Vagy a házasság mint életforma nem kedvez az irodalomnak. Úgy érzem, tulajdonképpen az olyanforma kapcsolat látszik ideálisnak, mint Sartre és Beauvoir kapcsolata. De ilyen inkább alkotó emberek között létezik. Azt gondolom, a házasság intézménye előbb vagy utóbb átalakul. Középkori termék. Azt gondolom, hogy valamikor, nem mostanában, a házasság két ember önkéntes szövetsége lesz. Ez majd akkor következik be, amikor az anyagi és a tulajdonviszonyok ezt lehetővé teszik.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem tartom lehetetlennek, hogy más bolygókon is értelmes lények élnek, de ez nem oldja meg a mi problémáinkat. A tudományos fantasztikus irodalmat nem szeretem.

Györével két napig ültünk az asztal mellett, mire az interjú végre elkészült. A munka előrehaladását Keszthely lassította, továbbá a gimnázium, az osztálytársak, a régi pékek, a régi hajók, a régi magunk és a bor, amit Györe az asztalra tett. Az eretnekekről közben egyetlen szót sem váltottunk. Vagy váltottunk?