Gáll István

Jön valahonnan, görnyedt, arca sápadt, szenvedő, zárkózott. Megáll az asztal mellett, fekete aktatáskáját félig a székre ereszti, esetleg leül, mond valamit. Szemében hideg fény, okosság. Az embernek néha olyan érzése támad, hogy tud valamit rólunk… Mondjuk, hétfőn tudja, hogy X-et pénteken elüti majd egy villamos. Leül, segíteni akar: „Jó lenne elutazni valahova, ahol nincsenek villamosok” – mondja. Vár… Az írók persze soha nem térnek ki a baj elől. Szívesen segít, pénzt ad kölcsön, szól az írószövetségben, a szerkesztőségben, ahol lehet. Megiszik valamit az asztalnál, gyakran csak egy pohár ásványvizet, aztán feláll, elmegy. A többi író órákig üldögél még a vendéglőben, nagyokat esznek, isznak, röhögnek. – Néhány éve Egerben egy honvédelmi tanácskozás alkalmával közös szobába kerültem Gáll-lal. A fogadás éjfélkor ért véget, elég nyugodtan kerültünk ágyba. Azonnal elaludtunk. Hajnali ötkor felébredtem, s csodálkozva láttam, hogy Gáll eltűnt, nincs az ágyában. Csak nyolc óra felé került elő. Azt mondta, elment sétálni, megnézte, milyen az egri piac. Gáll István titokzatos ember és tehetséges író. – Most, hogy a szobájában ülök, mindez felrémlik a képzeletemben, de amennyire csak lehet, igyekszem jelen időben maradni, felmérni a lakását, tárgyait, mozdulatait. Belvárosi lakás, harmadik emelet az Ó utcában, lift nincs. Gáll szobája tágas. A leghosszabb falat mennyezetig érő könyvespolc fedi, s a két ablak között is könyvespolc áll. A könyvek hézagaiban egy-egy cseréptál vagy váza látható. Az ablak mellett, a sarokban íróasztal, kint karnyújtásnyira háztetők. Sok megfeketedett pesti cserép, padlásnyílás, zegzugos macskautak. Gáll szobája meglehetősen dísztelen. A gázra szerelt cserépkályha mellett áll ugyan egy zöld üveg s benne nádbugák, de egyébként semmi. Puritán környezet. Szobája éppen olyan racionális, mint a művei. Tárgyakat, képeket, melyekből költészet sejlene elő, vagy valamilyen érzelmibb kapcsolódásra utalnának, nem fedez fel a látogató. A szoba sarkában egy zöldes huzatú ülőgarnitúrán foglalunk helyet. Az asztalon egy üveg Queen Anne áll, mellette nagy tál jég, odább másik tálban kockára vágott sonka. Gáll István kurta szivart szív, közben megtölti a poharakat. Belekortyolunk a whiskybe, és nézzük egymást. Értelmesen. Gáll, nem tudom, mire gondol… Én arra, hogy Gáll 1931. december 28-án született Budapesten, tehát négy ével idősebb nálam. Megjelent hat könyve: Garabonciás diák (verses mesék, 1954); Patkánylyuk (regény, 1961); Kétpárevezős szerelem (elbeszélés-ciklus, 1962); Csapda (regény, 1966); Rohanók (novellák, 1968); A napimádó (regény, 1970); 1967-ben József Attila-díjjal, 1970-ben pedig SZOT-díjjal tüntették ki. Mit jelent négy év korkülönbség? Nem sokat. Csak az indulásnál jegyzik fel az ilyesmit, de a befutás előtt vagy a megsemmisülés esztendeiben már senki nem tud róla. Gáll időnként nagyon törődöttnek látszik. Hirtelen eszembe jut egy furcsa jelenet.

Összetalálkoztunk Kiss Dénessel az utcán, meghívott bennünket magához. Gáll éppen valamilyen frontátvonulástól szenvedett, sápadtan lépett a lakásba. Leült Kiss Dénes szobájában, majd hirtelen felugrott, a vekkert odavitte a heverőhöz, és rátett egy párnát. Leült. Kiss Dénes közben kávét főzött a konyhában. Gáll néhány pillanat múlva újra felugrott, a vekkert kibányászta a párna alól, és átvitte a másik szobába. Amikor bejött Kiss Dénes, Gáll megszólalt:

– Ne haragudj, átvittem a vekkert a másik szobába, ketyegett…

Kiss Dénest nem érdekelte a vekker, italt rakott elénk és ételt. Beszélgettünk. Úgy látszott, hogy az ital feloldja görcseinket. Gáll aztán hirtelen lecsatolta a karóráját, és belegyűrte a zsebébe.

– Ketyeg – mondta.

Tanácstalanul néztünk egymásra.

Az első pohár whisky után megszólalok

– Emlékszem egy jelenetre Kiss Déneséknél, párnát tettél a vekkerre, összefügg ez a…?

– 1951-től 54-ig aknász voltam, szedtük fel a háborús aknákat. Órás aknák is voltak, azok persze már nem szuperáltak. De ami ott történt, inkább a neurózissal függ össze… Ha éjszaka aknát szed az ember a határon, hallja a karórájának a ketyegését. Az osztrák határon Ágfalvától Kőszegig mi szedtük fel az aknákat és raktuk le az újakat. Éjszaka most is lecsatolom a karórámat, és ráteszem a párnát. Nálam a legfontosabb írószerszám a füldugó, van itt az asztalomon nyugatnémet, csehszlovák, magyar… Zajérzékeny vagyok. Pedig a bal fülemre rosszul hallok, mert egy robbanásnál légnyomást kaptam, szétrepedt a dobhártyám, és rosszul forrt össze. Egyszer aknával is felrobbantam, összetörte a bal lábfejemet. Akkoriban nálunk száz katonából ötven felrobbant.

– Hogyan lettél éppen aknász?

– 1950-ben az ország összes középiskolájából kizártak. Iskolatitkár voltam a Rákosi Mátyásról elnevezett gimnáziumban. Vitát rendeztem arról, hogy Sztálin vagy Lenin volt a nagyobb. Az osztályvizsgát letettem, de érettségit már nem tehettem. Én voltam az egyetlen értelmiségi származású az iskolában, mert az ott egy munkásgimnázium volt. Akkoriban adták ki a jelszót, hogy meg kell tisztítani az iskolákat. Technikumi osztályvizsgát tettem le, és elhelyezkedtem. Először egy útépítő vállalatnál voltam gépkezelő a Börzsönyben, aztán technikus lettem. Ősszel behívtak katonának az Államvédelmi Hatósághoz. Voltak a kék és a zöld ávósok. Engem a határőrséghez hívtak be. Rá volt írva a lapomra, hogy műszaki technikus vagyok. Ezért elküldtek egy hathónapos aknászképző iskolára. Bólyban, a grófi kastélyban volt az aknászképző. Megtanultuk az összes háborús akna kutatását, fölszedését, lerakását, amerikait, németet, magyart, végül a szovjetet is. Amikor végeztem, a műszaki századba kerültem. A határon raktuk az aknákat. 1952-ben kerültem a déli határra.

– Betegségeidet is a határon szedted össze?

– Bechterew-kórom van, fájnak a csontjaim, ízületeim, elmerevedek, nem tudom mozgatni a karomat, a nyakamat. Ezt gyerekkorban kapja meg az ember, streptokokkusz-fertőzés. Akkor még nem volt penicillin, belemaródott az ízületeimbe, és harmincéves korom körül jelentkezett. Ehhez az kell, hogy rendszertelen körülmények között éljen az ember. Rajtam azért tört ki, mert a határon kaptam egy ízületi gyulladást. 1952-ben a Fertő-tóból szedtük ki az aknákat márciusban. Térdig álltunk a vízben. Ott én állatian megfáztam, kitört rajtam egy ilyen ízületi láz, két hónapig tartott, de rendbe jött. Sántítottam utána. Szépen meggyógyítottak, de ez a gyulladás elősegítette a Bechterew kialakulását.

Leteszi a poharat, előrehajol, s az asztal fölé tartja a kezét:

– Itt meg felrobbant a markomban egy gyutacs… Leestek a körmeim, de kinőttek újra, csak így…

Gállnak homorúak a körmei. Szomorúan nézi őket, aztán újra megszólal:

– Egyszer előttem robbant fel egy idős törzsőrmester. A háta mögött álltam, kézre adogattam neki a szerszámokat. Az elejét letépte a robbanás, kilátszott a hátgerince, mint a kettévágott halnak. Engem öt méterre hátravágott a légnyomás egy drótkerítésre, és eltörött a kulcscsontom. Odamentünk az őrmesterhez, felvettük, nem volt eleje. Nagyon bizarr volt. Ez egy jutasi őrmester volt, nagyon rendes ember… Mindig a rendes emberek haltak meg… Az ötvenes évek olyanok voltak nekem, mint a háború… Mondták is, hogy a frontvonalban vagyunk. De hihetetlenül szerettük. Az első héten mindenki el akart menni, de két hónap múlva, amikor megkérdezték, senki. Jó bajtársi közösségben élt a század. Sok pénzt is kaptunk. 1500 forintunk volt kiszállásra, élelmezésre, veszélyességi pótlékra. Nálunk az alsó parancsnoki szinten belevaló munkásgyerekek voltak, akiket kiemeltek az esztergapadtól, és hat hét alatt tisztet csináltak belőlük.

– Aztán leszereltél…

– 1954-ben kerültem a Szabad Hazánkért című katonalaphoz, aminek akkor Devecseri Gábor volt a főszerkesztője, s velünk dolgozott Illés Béla, Rideg Sándor, Aczél Tamás. A honvédírók csoportjába kerültem. Innen érettségi nélkül felvettek az egyetemre, elvégeztem három évet a magyar–történelem szakon. 1957-ben abbahagytam, mert nem tetszett a finnugor nyelvészet, és a marxista–leninista esti egyetemet végeztem el. 1956-ban megszűnt a Devecseri lapja. 1957-ben én párttag lettem májusban. A nagybudapesti KISZ-bizottságon voltam művészeti felelős, 1958-tól a rádiónál dramaturg. 1963-ban a tatabányai pártbizottságra kerültem írói ösztöndíjjal, másfél évig ottmaradtam az agit. prop. osztályon. Ezekből az élményekből írtam a Csapdá-t. Utána az írószövetségben voltam ifjúsági titkár, majd egy évig a filmgyárban dramaturg, aztán szabadúszó. Most az Új Írás-nál vagyok a prózai rovat vezetője.

– Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek Tatabányán? Mire emlékszel?

– Eleinte a város szélén laktunk bérelt házakban. Ezeket a házakat a bányászok építették öreg korukra, és kiadták bérbe. Polgáriskolai tanár volt az apám. Harmincéves korában lett tanár. Háromszékből, Lécfalváról, hóttszegény vidékről származott. Fatelepen dolgozott fakitermeléseken egy-egy évet, s közben tanult. 1900-ban született, 1928-ban átköltözött Magyarországra, itt fejezte be a képzőt, és bekerült Tatabányára. Anyám pesti munkáscsaládban született, nyolcan voltak testvérek. A Józsefvárosban laktak. Zalából származtak, de ott elszegényedtek, és a világháború után feljöttek Pestre. Előtte Kehidán éltem, ahol a Deák-kastély áll. Mindkét Deák agglegény volt, így az egész falu az ő „családjuk”… Az anyámék jobb paraszti család volt, de elszegényedtek a sok gyerek miatt. Pesten fura módon mind belekeveredtek a munkásmozgalomba. Anyám egyik bátyja a Szovjetunióban harcolt az intervenciósok ellen. Egy másik bátyja asztalos volt, részt vett a 19-es forradalomban, el kellett menekülnie a fehérek elől. Kijutott Csehországba, de ott is bajba került. Apám egyik bátyja a szocdem párt balszárnyához tartozott, és a magánalkalmazottak szakszervezeténél dolgozott. A bajbajutottaknak ügyvédeket szerzett, pereket intézett, 45 után fontos pozíciókba került. Tatabányán bányászkörnyezetben éltünk, bányászfiúkkal barátkoztam. A harmincas években építettünk egy házat, annyira a város szélén, hogy az épület mögött már csak az erdő volt. A Vértes-hegység övezett mindent körül. Az erdő örök szerelmem. És ott volt a bányatelep. Valamikor gyűlöltem a helyet, mert a szépérzékemet örökre elrontotta. Nyílt kanálisok, por, hatlakásos házak. Ma is, ha Miskolcra megyek, ami olyan, mint Tatabánya, boldog leszek. Parkokra, új házakra az érzelem nálam nem reagál, csak az erdészházakra vagy a gyártelepi büdös levegőre. Számomra ez a füstös, büdös város a világ legotthonosabb helye. Írni is szeretek róla. Az ötvenes évek határőréletét is azért szerettem, mert büdös volt, lábszagú, részegek voltunk, kurjongattunk, ócska cigánykurvákat hajtottunk fel, s ha kiértünk egy őrsre, nem a laktanyában helyeztek el bennünket, hanem a kocsiszínben vagy a pajtában. A katonaélet peremén éltünk. Mindez örökre ott van az ember recehártyáján. Mi az, amit szépnek lát vagy érez? Ha ömlik a gyárkéményből a füst, a bűz, akkor itthon vagyok. Ez jön a tollamra vagy a katonaság, ahol a laktanyák hátsó traktusában éltünk. Ez az, ami érint. Ez aztán egy kicsit írói hitvallás is. A nyersebb világot szeretem. Az amerikai és az orosz irodalmat. Nézd meg, Hemingway akármilyen milliomos volt, mindig az egyszerű emberekről írt, azok haláláról, a spanyol polgárháborúról. Nagyon szeretem az amerikai realista prózát, Steinbeck Egerek és emberek című művét vagy Faulknert, a düledező udvarházakkal… Ha vannak is urak, de elszegényedett életmiliő. Én csalánkiütést kapok attól az irodalomtól, amit a francia új regény képvisel. Viszont nagyon szeretem az angolszáz realista prózát, amikor megteremtődik. A jó próza lábszagú, életszagú, szalonból nem lehet prózát írni.

– A régi bányászokra emlékszel?

– Az furcsa világ volt… A munkásmozgalmi emberek, illegális kommunisták a környékünkre szorultak ki. A városban nem tűrték őket meg. Fészerekben laktak. Felsőgallán sok ilyen élt. Két ilyen embert nagyon jól ismertem. A város hősét, Tóth Bucsoki Istvánt, akit 44-ben agyonvertek a nyilasok. Ő tartotta a pécsi párttal a kapcsolatot. Ott lakott a város szélén, egy óvóhelyre jártunk, mellőlünk vitték el, aztán az utcán puskatussal agyonverték. Volt ott a Hangyá-nak egy pincéje, oda járt. A másik ilyen ember volt a Lengyel, aki a hegyoldalba épített egy ronda házat. Szintén megölték. Ennek a fia 45 után honvédtiszt lett, velem egykorú volt. Az apja abból élt, hogy gyógyfüveket gyűjtött. Náluk játszottunk. Ez a Lengyel Gyula volt a legjobb barátom. Láttam, hogyan jöttek hozzájuk lopva a bányászok. Minden sztrájk után elvitték. A bányatelepre nem mehetett le. Megvolt neki Engelstől németül a Család, állam, magántulajdon… ami úgy volt bekötve, mint egy szerelmi regény. Nagyon sok mindent láttam. Ismertem sok mozgalmi embert. Ott volt Völler, a bányalakatos… Sztrájk után elvitték, megverték, s csak ült otthon, és nézett maga elé… A fia, ez is barátom volt, 45 után rendőr lett, 1956-ban lelőtték. A munkásmozgalom számomra nem elvont fogalom.

– Álmodni szoktál, vannak emlékezetes álmaid?

– Rossz alvó vagyok, összefügg a Bechterew-vel. Két-három órai alvás után felébredek, elmerevedik minden tagom. Nem álmodok. Igen korán fekszem le, kilenckor már ágyban olvasok, elalszom, és hajnalban felébredek. Nem tudok aludni a Bechterew miatt. Kettő, három órakor felkelek és dolgozom. Nappal aztán lefekszem két órára. Nem tudok hosszan aludni, mert a Bechterew miatt elmerevedek, és mindenem nagyon fáj. Két óra alvás után friss vagyok, tettre kész, ez a szerencsém. Nem kásás a fejem. Tatabányán is hajnalban keltem a vonat miatt. A nyolc osztályt hét gimnáziumban végeztem el. Nem voltam rossz tanuló, de nagy strigó, s rendszeresen nem voltam hajlandó tanulni. Jártam soproni, pécsi, tatai, tatabányai, pesti gimnáziumba, egy évig még magántanuló is voltam.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakáid?

– A nappalokat nem szeretem, de a hajnalokat igen. Télen jó a hajnal, mert klassz sötét van, nyáron meg szép. Napkelte előtt szeretek sétálni Füreden. A nappalokat nem szeretem, mert zajérzékeny vagyok, sok az ember az utcán. Legjobb formámat soha nem tudom mutatni az embereknek, mert akkor alszanak. Nem vagyok szinkronban az emberekkel. Az én számomra a nap reggel nyolc-kilenc órakor be is fejeződik. A hajnali néhány óra az élet értelme, akkor vagy tudok írni, vagy nem, de agyonszivarozom magamat reggelig. Aztán kedvetlen vagyok, és várom, hogy este legyen. Régen is jó felkelő voltam, de ez a betegség teljesen eltolta az életemet a hajnal felé. Hatkor elindulok a fürdőbe, gyógymasszázsra. Addigra meg kell írni az adagomat. Fél hétkor nyit a fürdő, nyolckor itthon vagyok, megnyugszom, alszom egy kicsit. Hajnali madár vagyok.

– Elégedett ember vagy?

– Nem. Semmiképpen sem. Sőt egyre elégedetlenebb vagyok. Önmagammal van bajom tulajdonképpen, de a világgal is. Lassan érő ember vagyok, íróilag is lassan mozdulok. Elcsúszott a pályám. Versekkel kezdtem, aztán drámát akartam írni. Valójában regényíró vagyok. Novellákat is úgy írtam, mint a regényt, ciklusokban. Igazában én regényíróként írtam a novellákat is. Nem is tartom magamat novellistának. Az is hozzátartozik ehhez, hogy nem húszévesen kezdtem az írást. Hogy elrendezze az ember magában a magyar társadalom korszakait, ahhoz több emberi érettség kell. Ezzel függ össze elégedetlenségem is. Az évek kifolynak alólunk. Pedig a magam helyzetét ideális írói életformának tartom, anyagi problémám nincs, nincsenek gyermekeim, feleségem jogász… De így is kevés az idő, nagyobb magányra lenne szükség. Én mindig ciklusokban képzelem el a novellákat is, ennek megírásához aztán rengeteg idő kell. Az írónak sok magányra van szüksége. Az egész szervezet gondolkodik, tréfásan úgy mondom, én vegetatív gondolkodó vagyok. Horgászom, és közben szervezetem elrendezi a dolgokat. Nagyon sok idő kell; s amit elrendez magában az ember, azt újra és újra összerúgja a külvilág. A magyar társadalom óriási válságokat, változásokat élt át, s újra és újra kell mindent értékelni.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nehezen írok. Irtó kínlódva. Nem tudok könnyen. Elszívok két-három szivart, mire egy sort meg tudok írni. Eltelik két óra. Aztán húsz perc alatt megírok két oldalt, többet aztán nem. Amit én el tudok rendezni magamban, az a magyar társadalom három sorsfordulója: 1945, 1950, 1956. Három dátum. Minden írásom e körül forog. A mi életünknek ezek a tartópillérei.

A jó szagú szivar már rég kialudt Gáll kezében. Csodálkozva leteszi. A pohárért nyúl, aztán bekap egy darabka sonkát, én is. Közben aggódva a Queen Anne üvegére pillantok. Félig van. Vajon mennyi az az italmennyiség, amit interjúkészítés közben az íróknak el szabad fogyasztaniuk? Szabványra lenne szükség. Rágunk. Kortyolgatunk a whiskyből. Legjobb lenne abbahagyni az egészet, nem kérdezni, s nem jegyezni tovább. Nincs is szándékomban. Mégis, mint egy automatából, kicsúszik a kérdés.

– És ha nem írsz…?

– Akkor mi van?

– Ezt én kérdem, hogy akkor mi van, mit csinálsz.

– Akkor éppen beteg vagyok, fürdőbe járok. Ha fájok, nehezen múlik a nappal… Az egész életet kitölti a Bechterew. Nem szeretek utazni, színházba járni, sétálni, pedig szeretek sétálni. Kiautózom az erdő szélére, és sétálok. Nagyon szeretek olvasni, minden könyvet megveszek. Ha nem tetszik, eldobom. Nekem hangulat kell. Tolsztojba beleolvasok, és az elég. Nemigen olvasom a kedvenceimet sem, csak bele-beleolvasok, és a régi olvasás élményéből élek. Ha jó kedvem támad, írok, ha nem, elkeseredek. Érdemes a nagyok után írni? Én azt a művet szeretem, ahol az írásnak nincs titka. Ha Tolsztojt olvasok, olyan, mintha villamoson utaznék…

– Gondolkodásodnak volt valamilyen nagyobb fordulata?

– Nem is tudom… Mindig szerettem olvasni. Az elkötelezett irodalom érdekelt, a népi irodalom. Az, hogy mi a Nyugat, nem is ismertem gyerekkoromban. Ismertem Féját, Sinkát, Tamásit, Némethet, de arról nem is hallottam, hogy van Babits. Semmit nem tudtam a magyar polgári irodalomról és a hivatalos irodalomról, Herczegről, Márairól, Kosztolányiról… Az apámnál klasszikus irodalom volt és népi. Baloldali irodalom csak Kassák és Nagy Lajos. A társadalmi elkötelezettségű politikai irodalom érdekel, és ebben nem rendítettek meg az ötvenes évek sem. Bár kizártak a gimnáziumból… 1956-ban sem volt bennem semmi megzavarodottság. Ami történt, azt egyértelműen ellenforradalomnak éreztem… Soha nagy belső politikai válságom nem volt. Nem volt elrontott házasságom. Későn nősültem, harmincéves koromban. Hűvös szellem vagyok, megfigyelő. Nekem harmincévesen is az a próza tetszett, ami ma. Egy vágatban megyek, de széles csapásott. Van olyan irodalom, amit nagyon szeretek, de megértek mást is. Tág befogadóképességem van, ezt talán kritikáim bizonyítják.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasnak? Falut, várost, bérlakást?

– Én még nagyobb magányt szeretnék. Amit lehet, ebben a lakásban igyekszem megteremteni. Hajnali kettőtől, míg az utca elkezd élni, egyedül vagyok. Valószínűleg azt nem lehet megvalósítani, hogy az ember kint egy erdőben éljen. Füreden láttad azt a házat, elöl zajos, hátul óránként ballag el egy ember, az is befekszik a szőlők alá. Hollók kárognak. Jó ez a kitettség. Jólesik lemenni a nádashoz sétálni. Ha nemzeti ajándékként kapnék ötmillió forintot, nagy zavarban lennék. Van egy jó lakásom, jó nyaralóm, jó autóm, egy Trabant… Ennyi az igényem. Talán azt kellene elérni, hogy néhány hónapra elvonuljon az ember. A hajnali pár óra novellára elég, regényre nem. De ott van Füred, ami nekem megfelel. Öt éve elértem egy olyan életszintet, amit szeretek. Van itt ez a lakás, nem olyan, mint a te panelod. Ott nem tudnék élni. Teljesen elégedett ember vagyok, sőt másoknak is ezt kívánom, bár ezt tudnák megteremteni.

– Néhányszor már voltál életveszélyben… Hogy érintett?

– Igen, a háború alatt… A hadseregben pláne. Voltam, de én nem esem kétségbe, ha nagy baj van. Hűvös, jeges nyugalom fog el. Fölrobbantam… Mellettem levitte valakinek a lábát az akna, bevittem a kórházba, utólag berúgtam. Tatabányát elfoglalták az oroszok, aztán visszafoglalták a németek. Akkor menekültünk Zalába, Kehidára. Kétszer éltem át a felszabadulást. Az éhhalál szélén álltunk a bányászvárosban. Kehidán hihetetlen gazdagság volt, a vizespadon két vödör állt, az egyikben vörös, a másikban fehérbor. Zsíros ételek. Az oroszok két kilométerre vonultak el a községtől. Sütött a nap, a föld is zsíros volt. Aztán május elsején feljöttünk Pestre megkeresni a rokonokat. Előtte még a háborúba is belekóstoltam, 1945 márciusában megjelent néhány nyilas Kehidán, a leventéket el akarták hajtani nyugat felé, de másnapra megjelentek az oroszok.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Én azt hiszem, nagyon kevés író alkalmas erre. Ellentmond a mesterségnek, ami magányt kíván, elmélyülést… Én a magam közéleti szereplését sem tartom gyümölcsözőnek, csak hosszabb távon. Megtudtam, milyen egy pártapparátus, hogy kell képviselni valamit. De nem hiszem, hogy ma ezt huzamosan szívesen csinálnám. Addig szívesen csináltam, amíg tudtam, hogy élményt szerzek. Az írásokban kell bent lenni az egész közéletiségnek. Solohov sok mindent végigcsinált, aztán hazament egy isten háta mögötti faluba, és amit megcsinált, csak úgy csinálhatta meg, hogy nem az írószövetség párttitkára volt. A prózához rengeteg idő kell. Ha valamit az ember magában elrendez, azt nem lehet napi, fontosnak tűnő dolgokkal szétzilálni. Azt majdnem természetesnek tartom, ha a prózaíró eléri az érettség fokát, elbújik… Az emberben van egy belső ritmus… És egy vészcsengő, hogy most már írni kell. Ha nem ír, hanem házra gyűjt, ebből van az epebaj és minden. Az író esetében az ember szervezete okosabb, mint az ember. Oda kell figyelnünk a szervezetünkre. Nem véletlen, hogy ennyi író válságban van. Az életformájuk rossz.

– A politika érdekel, foglalkoztat?

– Engem a politika nagyon érdekel. Nem is nézem le, ellentétben sok értelmiségivel. Ahogy Lenin mondta, az emberség legmagasabbrendű tevékenysége, amikor önmagát szervezi. Nagyon nagy dolog. Borzasztó izgalmas dolog. Egy idő után az emberek többsége elveszti a kontaktust a világgal, és a politikát kezdi gyűlölni. Prózaírónál ez nagyon helytelen. Hiszen éppen az emberek egymáshoz való viszonyát kellene megírni. Szerintem a legrégibb tudomány a politika. Ha az ember utánanéz, az derül ki, hogy az egyiptomiak vagy a honfoglaló magyarok életét nagyon magas rangú politika alakította ki. Egyik tudomány sincs ilyen régi. Nekem nagyon jó véleményem van ilyen értelemben a politikáról. Nem mondom, hogy mindent elhiszek, amit olvasok, de hűvös mérlegeléssel mindenre odafigyelek.

– A társadalmi gondokra is odafigyelsz?

– Hogy a fenébe ne.

– Szerinted melyik ma a legnagyobb hazai gond?

– Ez független a magyarságtól. Meg kell érteni a világot. Rendkívüli helyzet állt elő az atompatt miatt. A háború mintha kiesett volna. Háborúk története volt az emberiség története. Most úgy tűnik, a jövőben nem háborútól háborúig élünk. Nem tudjuk felfogni az új helyzetet. Az emberiség fejlődése tudományokban, tömegkommunikációs eszközökben óriási. Ma egy háborút pszichikailag sem lehet előkészíteni, mert mindenki mindent tud, lát, olvas. Ezt megérteni a legnagyobb hazai gond. Világgond is. Három nemzedék él együtt, kérdés, hogy ideológiailag meg tudja-e érteni a korszakot. Soha nem volt ilyen nehéz feldolgozni és megérteni egy történelmi időszakot, a nagyhatalmaknál is nagyobb tendenciákat. Ezek az alapproblémák.

– Életednek mi a központi problémája, mi az, ami a legtöbbet foglalkoztat?

– Az írás. Ez teljesen egyértelmű. Miután az írás számomra erősen ideológiai jellegű is, politikával átszőtt. Regényekben szeretném a magyar valóság fejlődését, változásait megírni. Életem egyetlen gondja, hogy a prózaíráshoz jó fizikum kell, s nekem rossz van. Egyéni létem az írással függ össze, és a vívódásaim is. Minden belefut az írásba…

– Úgy tűnik, nagyon magányos vagy.

– Így van, bitangul… Így van. Nem is elkerülhető. Minden író így van. Egyre kevésbé megy ez… Nem adódik barátság, kortársak. Nem jönnek össze az emberek. Ha igen, berúgunk. Nagyon jóban voltam Kamondy Lacival, iskolatársak voltunk… Az öngyilkossága előtt nyáron még elbeszélgettünk, beszélt, és én hallgattam. Egymáson nem tudunk segíteni. Minden író magányos. Te azért beszélgetsz velem most, mert írsz belőle egy riportot, és kapsz érte kétezer forintot. Ez ellen az ember úgy védekezhet, hogy fiatal írókkal vállal barátságot. Én Császárral, Simonffyval, Módossal, Vámossal. Feljönnek, beszélgetünk. Látom a szemükön, hogy érdekli őket, amit mondok. Velük jól el tudok beszélgetni. A nemzedékemtől elszakadtam. Az ember elmagányosodik… Én nagyon jó házasságban élek Verával, vele mindent megbeszélek. Míg más tízszer berúg, én nyolcszor tudok beszélgetni helyette. Olyan embertársi viszony van közöttünk, ami nagy dolog. Vele vagyok a legszívesebben. Életem legsikeresebb „műve” a házasságom. Erről szól A napimádó.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Igen, és abban a reményben vagyok, hogy elélek hetven évig. Apám hetvenévesen ment nyugdíjba. Minden rokonom hetven-nyolcvan éves. Anyám most már hetven elmúlt. Ha van valami igazság, akkor örökli az ember a szívósságot. Negyvenéves vagyok, úgy számítom, hogy harminc évet még élhetek… Prózaírónak a legnagyobb csapás, ha korán meghal. A prózaírónak hosszú életűnek kell lenni. Főleg a regényírónak. A novellista hasonlít a költőkre. Én regényírónak tartom magam, ezért úgy érzem, jár nekem a hosszú élet. Ha ötvenéves koromig meghalok, az tragédia lesz, mert félbenmaradt író maradok. Írói dolgok miatt ezért nem vagyok én ideges most, majd hatvanéves koromban. Úgy érzem, előttem áll az élet. Az íróasztalom tele van dossziékkal, regénytervekkel.

– Előfordul, hogy a halálfélelem megérint?

– Nem. Nem fordul elő soha. Olyan betegségem még nem volt. A Bechterew-vel elélhetek az emberi kor legvégső határáig. Epekövem van… Éjszaka nem riadtam fel soha. Voltak persze neurotikus állapotaim. Halálfélelmem nem volt, bár felrobbantam. Ugyanakkor majdnem minden hősöm meghal, nem is tudok igazán írni, ha nem döglesztem meg a hősömet a novella végén. Elég kesernyés ember vagyok. Nem volt halálfélelmem, ez furcsa is… Ezt arra vezetem vissza, hogy én nagyon hidegfejű ember vagyok.

– Hiszel a barátságban?

– Hát?… Isten tudja. Nem nagyon hiszek a barátságban, azért is nincsenek barátaim. Nekem nagyon sok haverom van, de testi-lelki igazán nincs. Nagyon szeretek leülni beszélgetni…

– Vannak ellenségeid?

– Nem, azt hiszem, nincsenek. Lehet, hogy néha az írók haragszanak rám, mert a novellájukat nem hoztuk le… Én sem gyűlölök senkit. Nézd, az olyan ember, akinek nincsenek nagy barátai, az a szélsőségektől mentes. Nem szereztem ellenségeket és barátokat sem. Gyerekkoromban volt egy ellenségem. Nagydarab szőke fiú. 1943–44-ben lehetett, az mindig meglesett és megpofozott. Fogalmam sincs, hogy miért üldözött. Múltkor összetalálkoztam vele Tatabányán. Főspedes kocsis. Ültünk a kricsmiben barátokkal. Bejött, néz. Mondom neki, te voltál az, aki mindig meg akartál verni. Ivott velünk egy fröccsöt, suta helyzet volt.

– Vannak kedves ünnepeid?

– Soha nem szerettem az ünnepeket. Nem tudok dolgozni, unom az ünnepeket. Vasárnap sem tudok írni, pihenni sem. Utálom az ünnepet.

– Min dolgozol most?

– A Magos családból akarok válogatott novellás kötetet összeállítani, ami félig novellaciklus, félig regény. Ennek egy részéből írtam a regényt most a Szépirodalminak. A Magvetőnek az esszékötetemet leadtam. Egy másik regényt is írok a Szépirodalminak, az ötvenes években játszódik, de nem ez a lényeges, hanem az ötvenes évek embert roncsoló mechanizmusa.

– Pécsen is éltél; köt valami a városhoz?

– Engem Pécshez semmi nem köt. Dolgokhoz nem köt semmi. Emberekhez köt, nem városokhoz. Nem vagyok hálás típus. De az biztos, hogy életem legizgalmasabb szakaszát éltem meg ott az ötvenes években. Ott lettem író Szántó Tibor jóvoltából. Ha egy kicsit érzelmi ember lennék, mondhatnám, hogy életem két legfontosabb közege volt a tatabányai bányászság és a pécsi határőrség. Sopronban kezdtem, de délre kerültem. S a véletlen úgy hozta, hogy a határőrség központja Pécs volt. Pécsnek jelentős szerepe van az életemben. Ez a novella, amit most a Jelenkor-nak írok, talán tanúsítja ezt.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod Magyarországon?

– Az irodalom szerepe nagyon megcsappant az elmúlt években. A mi társadalmunkban a magyar irodalomnak egészségtelenül kiemelt szerepe volt. Rákosiék alatt próbáltak elit irodalmat csinálni. De a világban nem így volt. Az irodalom a polgári társadalmaknak a perifériájára került. Mi, ahogy felzárkóztunk Európához, az irodalom úgy vesztett a szerepéből. Én ezt bizonyos bölcs hűvösséggel nézem. Nincsenek prófétai hajlamaim, de nem is hiszem, hogy az irodalomnak ez lenne a funkciója. Az emberek legnagyobb problémája az, hogy megértsék a világot. Azt hiszem, az irodalomnak és a tömegkommunikációnak kellene megértetni. A harmadik évezred már elkezdődött, a jövőben az irodalomnak nagy szerepe lenne… De hát ezek nagyon bizonytalan dolgok.

Nyílik az előszobaajtó. Hazaérkezik Gáll felesége. Csendben behúzódik a saját szobájába. Nem is látjuk. Kortyolunk egyet a poharakból, hallgatózunk közben. Megfogalmazok egy újabb kérdést.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Négy generációt látok a prózában, a nagy öregeket, a felszabadulás után indulókat, aztán a mi generációnkat, Galgóczi, Sánta, Csurka, Moldova, Szakonyi, ez mind egy nemzedék és a fiatalokat.

– És a modern életről mi a véleményed?

– Nem tudok egyértelműen beszélni minden részéről. A zűrzavar érdekel, de fáraszt is. Hosszasan nem tudom elviselni, az biztos.

– A civilizáció jót tesz az emberiségnek?

– Jót, persze, miért ne tenne jót. Akkor tenne rosszat, ha nem hagyna gondolkodni.

– Úgy tudom, szeretsz autózni. Mit jelent számodra az autó?

– Az autózás pihentet, jó dolog vezetni. Ez a másfajta összpontosítás jót tesz. A mozgásszervi betegségem miatt is áldás nekem. Volt egy időszak, amikor majdnem megőrültem. Aztán négy éve vettem autót, és azóta hetente háromszor-négyszer kimegyek a városból. Különben nehéz elérni az erdőket… Megdöbbentő, hogy a pestiek mennyire nem jutnak ki. Ha a János-hegyen meggyilkolnának, két napig nem fedeznék fel.

– Ha az IBUSZ Hold-utazást hirdetne, elmennél a Holdra?

– Nem, én még New Yorkba sem. Bécsbe sem. Néhány szomszédos országban jártam.

– Szerinted elképzelhető, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Szerintem biztosan élnek az egész világűrben, de nem tudjuk felvenni a kapcsolatot. Soha semmilyen személyes érintkezés nem lesz. Én biztos vagyok benne, hogy valahol élnek emberek a világűrben, és lézersugárral vagy fényionizációval felveszik velünk a kapcsolatot, de más nem lesz. Meghódíthatjuk a környező bolygókat, nyersanyagot is nyerhetünk, de a fény sebességénél nagyobb sebességet elérni nem lehet. Az emberiség éppen olyan magányos, mint az író.

Aztán elmúlt éjfél, és elfogyott a whiskynk. Taxiba ültem. Ha marad italunk, reggelig ülhettünk volna egymással szemben… Akár szótlanul is, hiszen az írók nem a szavakból értik egymást. Feljegyezhettem volna még Gállról, hogy éjfél után megszorongatta az epéje, hajnali kettőkor a Bechterew-kór, s a fájdalom és az élet abszurduma megtisztítja a testét, lehetővé teszi, hogy írjon. Ha Gáll nem lenne beteg, s reggel nyolc óra tájban ébredne, vajon ugyanígy írna?