Galgóczi Erzsébet

Szögeket keresek a falban. Szögeket, melyek csak úgy ott vannak. Megfeketedve, rozsdásan, érthetetlenül. Ezek a szögek jól illettek Nortia világához, aki az etruszkok titokzatos istennője volt. A sors istennője, mivel hatalma volt a tér és az idő felett. Nortia templomaiban az év befejezésekor ünnepélyesen egy-egy szöget vertek a falba. Ezeket a szögeket keresem most Galgóczi lakásában. Nem azért, mert Galgóczi lakása templom, nem is Nortia miatt. Galgóczi világába illik a tér és az idő fogalma, illik a sorsszerűség és illenek a falba vert vasszegek. Galgóczi lakása persze más.

Budán lakik, az ablakból fákat, kerteket látok, kint esik a hó. Dolgozószobája s egyben alvószobája puritán. Körben könyvespolcok, melyek alul szekrényben végződnek. A polcok tetején cserepek, ibrikek, lejjebb egy másik polcon ezek miniatűr változatai sorakoznak. Az ablak előtt nagy, gyári íróasztal, forgószékkel. Az íróasztalon naptár, csukott írógép, kéziratok, egy cserépben zöld növény, oldalt műkutya, középen írókészlet s a ceruzák között egy kicsi baba. A könyvespolc előtt hatalmas heverő. A polcok mélyén régi típusú rádió és egy óra, ami túl gyorsan ketyeg. Ha ilyen ütemben múlna az idő, már nem élnénk. Feljebb a polc oldalán kovácsoltvas gyertyakarok, odább is, és a mennyezetről gyertyacsillár lóg alá. A parkettán perzsaszőnyegek, félig az ajtó mögött kis társalgóasztal, suszterszékekkel. Az asztalon borjú-, a székeken báránybőr. A falon diófapác rajzok, ecsetrajzok, vízfestmények, Szántó Piroska csodálatos illusztrációi, Szilvási Margit portréfestménye Galgócziról és Mamuzich Magda festménye Galgóczi Erzsébet mamájáról. Szép kép. Nortia templomában szokásos szögek nem látszanak. Pedig itt vannak valahol. Feketék, rozsdásak. Emlékeztetnek valamire. Sorsszerűek. Tragikusak. Nem látom a szögeket, de a fából készült szobrok, melyek a polcok tetején állnak, figyelmeztetnek. Értem ezt a világot. Dehogy értem. Ezt a világot én csak érzem. Galgóczi barátságosan végigkalauzol a lakáson, és ahogy kiejt egy-egy szót, ahogy a kezét tartja, érzem, hogy azok a fekete szögek ott vannak a falban.

Galgóczi különös személyiség. Egy nő, asszony, akire az a legjellemzőbb, hogy ember. Emberasszony, akinek rejtett ereje van, mint a hajdani sámánoknak. Galgóczi igazságkereső író. Talán ebben rejlik titokzatos ereje. Művei: Egy kosár hazai (elbeszélések, 1953); Félúton (regény, 1961); Ott is csak hó van (elbeszélések, 1961); Öt lépcső felfele (elbeszélések, 1965); Kegyetlen sugarak (riportok, 1966); Fiú a kastélyból (elbeszélések) + Aknamező (tévéjáték, 1968); Inkább fájjon (elbeszélések, tévéjátékok, 1969); Nádtetős szocializmus (szociográfiai riportok, 1970); Kinek a törvénye? (novellák, 1971); Pókháló (regény, 1972); A főügyész felesége (drámák, 1974); Bizonyíték nincs (elbeszélések) + Tizenegy több, mint három (bányászballada, tévéjáték, 1975); A vesztes nem te vagy (elbeszélések, 1976); A közös bűn (regény, 1976). Műveiből kettőt megfilmesítettek, harmadik filmjét most forgatják. Tehetségét, írásainak mély humanizmusát és valóságértékét mindenki elismeri és tiszteletben tartja. Munkásságáért háromszor (1962, 1969, 1976) tüntették ki József Attila-díjjal, 1970-ben a SZOT-díjat is megkapta. Galgóczi a „Dunai Árvízvédelemért” emlékérmére a legbüszkébb, amit a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsától kapott 1956. május 18-án.

Sportos piros ingben, zöld nadrágban, kordbársony cipőben ül az asztal mellett. Kancsószerű, öblös nagy poharakba badacsonyi szürkebarátot önt, aztán megmutatja az árvízvédelemért kapott érmet.

– Tudja, hazamentem éppen aratni. Nagy nehezen lekapkodtuk a termést, akkor már negyvenkét falu volt víz alatt a Szigetközben. Háromméteres víz borított mindent. Negyvenkét falu lakosságát kellett menteni, elhelyezni. Bementem a győri laphoz, ahol éppen Mocsár Gábor volt a főszerkesztő, és felajánlottam a munkámat. Hetekig írtam az árvízi riportokat.

– Itt csend van és nyugalom. Mindkettőre szükség van az írói munkához. De milyen volt az előző lakása és az az előtti?

– Harmincöt éves koromig semmilyen lakásom nem volt. 1950-ben felvételiztem, utána tizenhárom albérletet laktam végig tizenöt éven keresztül. Az első tíz évben eléggé türelemmel. Az első József Attila-díjam után bementem az írószövetségbe, és kértem, segítsenek, mert nem lakhatok örökké a Lánchíd alatt. 1962-ben Darvas azt mondta, ők minden évben kapnak két lakást, segítenek rajtam. 1964-ig semmi sem történt. Ígéretet kaptam. 1964-ben megtudtam, hogy újra kiosztották a lakásokat, de én kimaradtam. Akkor írtam Sarlós Istvánnak levelet, amiben elmondtam, hogy én újságíróként riportjaimmal sok ember életét, baját eligazítottam, egész faluét is. Én nem érdemlem meg a segítséget? A Sport presszóban írtam a regényemet. Sarlós minden átmenet nélkül behívatott, és két lakást fölajánlott, a Dohány utcában és a Kacsóh Pongrác úton. Az utóbbit választottam. Mivel falusi származék vagyok, soha nem éreztem jól magamat olyan helyen, ahol csak falak vannak. Természetigényem van. Örökké Budán akartam lakni. Ennek másik indítéka is volt. Én a háború alatt voltam kamasz, és emlékeztem rá, hogy minden hidat, utat, csomópontot felrobbantottak. Ehhez még hozzájárult egy olyan élmény, hogy 1956 októberében egy írószövetségi küldöttséggel Romániába utaztam. Hazafelé Nagyváradon bemondta a hangosbeszélő, hogy Magyarországra nem közlekednek a vonatok. Heten elindultunk gyalog. Négy nap alatt értünk Budapestre, de itt engem nem engedtek át a hídon. Budán laktam albérletben. Akkor határoztam el véglegesen, hogy Budán fogok lakni, mert innen haza lehet gyalogolni Győrbe.

– Hogyan éltek Ménfőcsanakon? Milyen volt a ház, amiben laktak, a földjeik, a család?

– Húszéves koromig egy parasztlány életét éltem, de nem egészen úgy. Minden munkát, amit egy parasztlánynak meg kellett tanulni, azt megtanultam, így főzni, mosni, kacsát tömni. Mi annak idején módos parasztnak számítottunk, holott csak tizennyolc hold földünk volt. Az őseim nem jobbágyok voltak, hanem zsellérek. A szüleimnek a hegyben volt egy szőlejük, azon volt egy kis ház. Ott kezdték az életet. 1914 májusában házasodtak össze, akkor még nem volt semmijük, csak ez a ház. Ráadásul apánkat elvitték a háborúba, és csak 1920-ban jött haza. A két háború között vásároltak tizennyolc hold földet, amit aztán bevittek a termelőszövetkezetbe. Kilenc különböző helyen voltak a földjeink, volt olyan, ami négy kilométerre volt a falutól. A mi falunkban divat volt a sok gyerek, mert kellett a munkáskéz. Anyám tízet szült, kettő meghalt, így lettünk mi nyolcan. Ez ötéves ciklusokban négy-öt munkáskezet jelentett. A legkisebb öcsém akkor született, amikor a legidősebb nővérem férjhez ment. Amikor én kamasz voltam, négyen voltunk kapálóképes emberek a családban. – Én ugyan 1942-ben bementem Győrbe a Miasszonyunk zárdába tanulni, de vonattal jártam be. A nagy asztalra anyukám krétával felírta, hogy hol az ebéd, és hogy „kint vagyunk a Baráti földön, kapát hozz magaddal”.

– Ménfő és Csanak akkor még külön falu volt?

– Igen. Ménfő zsellérhely volt. Bezerédy-birtok, amit házi használatban műveltek a cselédek. Csanak viszont a Pannonhalmi Apátság jobbágybirtoka. 1867-ben a jobbágyfelszabadítás után a csanakiak megkapták az egész határt. Egy jobbágytelek huszonnégy hold volt. De ahol több fiú volt a családban, nyolcvan holdat is kaptak. Innen a gyerekkori mondás: „Úri Csanak, gazdag Ménfő, kódus Kisbarát.” A csanaki parasztok gyerekei a második generációban gimnáziumot végeztek, a ménfői parasztoknál az én generációm volt az első, aki egyetemre mehetett. Az én bátyám majd megdöglött, hogy tanulhasson, de nem lehetett, mert otthon kellett valaki, aki dolgozik. Az anyám családjából egyetlenegy gyerek tanulhatott tovább, de papoknál, egyházi ösztöndíjjal. Ebből a nemzedékből a nagybátyám volt az egyetlen, aki tanulhatott. Amikor a szüleim nagy nehezen beleegyeztek, hogy középiskolába megyek tanulni, két terhet kellett vállalnom: járok vonattal és tanulok, közben otthon kapálok.

Iszunk egy korty bort, Galgóczi Erzsi eltűnődik, majd megszólal:

– A nővéremmel elértük, hogy „külön szobánk” legyen. A konyhában aludtunk, és ott, amikor mindenki lefeküdt, még égethettük a villanyt. De ez is kevésnek bizonyult. A győri tanítóképzőben világirodalmat nem oktattak, a görög és a francia irodalomról sejtelmem sem volt. Így kerültem a Színművészeti Főiskolára, színkitűnő érettségivel. Ott feldiktálták a kötelező irodalmat, és nekem összejött nyolc-tízezer oldal. A pestiek lazsáltak, mert már olvasták őket, én túlóráztam. Amióta megszüntették a származás szerinti megkülönböztetést, jöhet a Hortobágyról akár száz tehetség is, hiába. Engem most nem vennének fel egyetemre.

– És milyen volt a ház, a kert?

– Most ötezer lakosa van Ménfőcsanaknak, akkor talán a fele volt. Ménfő lakossága ezer lehetett. A házunkat 1935-ben építtette újjá anyuka. Abban volt három szoba, óriási kamra és ami kell egy parasztházhoz. A falu szélén állt a szőlőhegyen. Régen nem utca volt, csak dűlő. Anyuka még mindig úgy mondja, hogy felmegyek a szőlődombra. Pedig már rég nincs bent szőlő, mert a filoxéra kipusztította. Gyerekkoromban tizenhét templomtornyot lehetett onnan megszámolni, és odalátszott az Alpok és a Kis-Kárpátok. Most újra szőlőt telepített oda a bátyám, ő van otthon anyukával.

– Testvérei hogyan élnek?

– Én vagyok a hetedik gyerek, a nálam idősebb mind paraszt maradt, illetve a nővéreim igyekeztek nem paraszthoz menni feleségül. Bátyám csinálta meg a faluban a termelőszövetkezetet. Tíz évig elnök volt. Most agronómus a téeszben. Az utánam született két öcsém egyetemet végzett. Egyik építészmérnök, a másik közgazdász.

– Itt most hogyan telik egy nap? Munkával, boldogan, kapkodva?

– Nekem volt egy életformám az utóbbi tíz évben. 1956 óta nincs munkahelyem. 1957 január elsején kirúgtak az állásomból. Az egész lapot szétverték, ahol én dolgoztam. Két évig megpróbálkoztam elhelyezkedni, de sehová sem vettek fel. Ez idő alatt beletörtem a szabadúszó író életformájába. Megszoktam, és isten őrizzen meg engem attól, hogy be kelljen járni valahová. Az én normális életvitelem az utóbbi tíz évben így alakult: hétkor keltem, fürdés, reggeli, Népszabadság; lakás rendbe hozása. Tízkor ott ültem az írógépnél. És este tízig dolgoztam, mivel akkor abba kellett hagynom, hogy a szomszédokat ne zavarja a gépelés. Ha ezt az életmódot sikerült folytatnom, akkor voltam boldog. Nagyon szeretek dolgozni. Anyámtól megtanultam, hogy az élet értelme a munka. „Leányom, tanuld meg, egy munka csak addig tart, amíg elkezded” – mondta. Amikor az ember tizennyolc éves korában kiment kapálni, nem kívánta, de ha már csinálta, felélénkültek a sejtjei. Versenyt kapáltam a testvéreimmel. Legalább olyan sikerélmény volt az, mint amikor most befejezek egy elbeszélést vagy regényt.

– Alkotóházban is dolgozik vagy csak itthon?

– Én sajnos sehol sem tudok dolgozni, csak a saját lakásomban, saját írógépemen. Ha elutazom, végem van. Se Ménfőcsanakon, se külföldön, se a Balaton mellett. Itt vannak a jegyzeteim, itt tudok dolgozni. Átok nehezen írok, minden szövegem négy kombináción megy át, mire odaadom a szerkesztőnek. Most például a Kortárs-nak adtam negyven oldalt, öt éve kezdtem írni, most végre karácsonykor két hét alatt megírtam. Én nem vagyok misztikus ember, de nemcsak a természetnek van szüksége bizonyos időre, hogy valamit megérleljen, hanem az írónak is. A közös bűn című regényem valóságalapja az én falumban történt. 1959-ben volt a tárgyalás. Többször próbáltam megírni. Nem ment. A gyilkos tizenöt évvel később hazajött a faluba. Akkor újra nekiálltam, és sikerült.

– Kellemetlenségei nem támadtak valóságábrázoló írásai nyomán?

– Számtalan kellemetlenségem volt meg sajtóperem. De ezeken túltettem magamat. Az első igazi riportomat 1953 januárjában írtam, de akkor nem közölte egyetlen újság sem. Aztán jött a kormányprogram, és az Irodalmi Újság-ban jelent meg. Ez rögtön olyan felháborodást okozott, hogy a pártközpontnak kellett kivizsgálni az ügyet. Hat hónapon keresztül minden héten egyszer levittek a falumba, és szembesítettek a parasztokkal. Majdnem kizártak a főiskoláról és a pártból. Huszonhárom éves voltam. Anyám beáztatott egy teknő mosnivalót, engem levittek oda, anyukát behívatták, egy hétig nem tudott kimosni. Ezek után 1954-ben a tanácselnököt nem jelölték, és visszament a vagongyárba vasmunkásnak. Miután a velünk szemben lakó kuláknak a lányát vette feleségül, azt hittem, ez a tanácselnök engem megöl. 1956 őszén az első vonattal hazamentem. Leszállok a ménfői állomáson a bőröndömmel. Kivette valaki a kezemből a bőröndöt. Odanéztem, hát a volt tanácselnök. Na mondom, engem ez most megöl. Hozta a bőröndömet, és azt mondta: „Az életemet köszönhetem magának, ha 53-ban nem rúgat ki a tanácstól, 56-ban agyonvertek volna a parasztok.” 1965-ben meg húzom a vizet az udvaron. Bejön a volt tanácselnök, és lepermetezi anyuka lugasát, minden kérés nélkül. Így alakult az élet. – Tudja, énbennem nagyon sok gyűlölet volt, de hogy a történelmi látásom nőtt, kezdem megérteni az embereket. Mindenkinek igaza van valahogyan.

– Mennyit jelent magának a valóságközelség és élmény?

– Anélkül nem tudok élni. A valóságnak sokkal jobb fantáziája van, mint egy írónak. Vagy legalábbis, mint nekem. Előfordul, hogy csak egy mondatot ad az élet, de az bennem elkezd gurulni, és ez tapad rá, az tapad rá. De a kiindulópontnak valóságos élménynek kell lennie. Megmutathatom a legutóbbi naplómat, hatvanöt témám van. (Mutatja: kapcsos könyv.) Ha valamit megírok, kihúzom.

– Ön szerint az írónak mi dolga a világban?

– Mint minden fiatal, úgy kezdtem az életemet, hogy megváltom a világot. De rájöttem, hogy a világot nem lehet megváltani, csak magamat. Tizenöt-huszonöt éves koromig végigolvastam a világirodalmat, és azt hiszem, nem múlott el nyomtalanul, amit egy-egy könyv megtanított nekem. Növelte az emberismeretemet. Kamaszkorban, amikor a gyermek még nem kialakult személyiség, minden hat rá, a számtalan ráhatás közül az egyik az irodalom. Nem mindegy, hogy tizennégy-húsz év között mi kerül a fiatal kezébe, mert hetvenöt százalékban ez dönti el a sorsát, mivel akkor fogékony.

– Ma Magyarországon társadalmi helyzetét és szerepét tekintve milyen embercsoporthoz sorolja magát?

– Tulajdonképpen a parasztsághoz tartozom most is. Ha megjelenik egy rendelet, ami a parasztsággal foglalkozik, elolvasva Pesten, kialakul a véleményem. Utána találkozom a bátyámmal – kiderül, hogy neki is az a véleménye. Kísértetiesen. Munkámnál fogva viszont az értelmiséghez tartozom, az értelmiség életét élem, minden kötöttség nélkül, kivéve, amit magam állítok magamnak. Ezt persze megszakítja egy-egy jó film, kiállítás, külföldi út. Én ugyan alkatomnál fogva soha nem utaznék, de belátom, hogy szükségem van rá. Életem egyik legnagyobb élménye mégis az utazás: 1962-ben úgy jöttem haza Kubából, hogy egészen másként láttam a magyar életet. Akkor ismertem föl, hogy igenis utazni kell.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdeklik?

– Amikor fiatal voltam, hittem abban, hogy a politikai mozgalmak befolyásolják az emberek életét. Azóta rájöttem, hogy óriási szerepük van abban, hogy az emberi élet kereteit megváltoztatják (államosítás, tsz-szervezés), de a keretektől az ember nem változik meg. Az emberben van egy örökös állandó, ha nem lenne, számunkra mit sem mondana Oidipusz király és Hamlet. Ha bennük ma nem ismernénk fel magunkat, az azt bizonyítaná, hogy az emberek, a történelem folyamán megváltoznak. Az ember, mióta lejött a fáról, és két lábra állt, ugyanaz a lény.

– A nők változó szerepéről mi a véleménye?

– Írja meg, hogy nekem erről különvéleményem van. Szerintem azok a nők, akik gyereket szülnek, a családban az anyai szerepet vállalják, éppen olyan teljes értékű munkaerők, mint akik elmennek gépelni. A gyerek szempontjából nincs semmi olyan fontos, mint az anyai szeretet. Én sok természettudományt olvasok, mert érdekel. Olvastam például egy kísérletről, ahol a kismajmokat elválasztották az anyjuktól, csináltak egy rácsot, és bevonták majomszőrrel. Azt vizsgálták, elfogadják-e anyának vagy nem? Nem fogadták el. Azt a törődést, amit egy gyerek tizenöt éves koráig igényel, semmiféle intézmény nem tudja átvállalni. Ha valami beleszólásom lenne a népesedési politikába, én azt javasolnám, az egyenjogúság legyen szabad, de ne legyen kötelező. Ha egy anya úgy gondolja, hogy az a fő foglalkozása, hogy gyerekei legyenek, főz, mos rájuk, tegyük neki ezt lehetővé. Ehhez persze vissza kellene térni egy olyan rendszerhez, hogy az állami alkalmazott kapjon annyi fizetést, amiből a családját képes eltartani. A bátyám agronómus, kap háromezer forintot, ebből kétezer forint a rezsi. A felesége a könyvtárban háromezret keres, és náluk lakik az én anyám, aki 450 forint nyugdíjat kap a tizennyolc hold földjéért, amit bevitt a termelőszövetkezetbe. Két gyerekük van. Ebből egy vasat sem tudnak félretenni. Tavalyelőtt ősszel kiküldött engem az írószövetség Perugiába egy nemzetközi nőkongresszusra. Nem jutottam el, mert nem volt vonatjegy és semmi. De megírtam előtte a felszólalásomat. Így kezdődik: Magyarországon én vagyok az első paraszt származású nőíró. 1945 előtt íróság mint foglalkozás nem fordult elő egy parasztcsaládból származó lánynál. A nők egyenjogúsága egyébként nem történelmi, hanem személyi kérdés. Anyukám, aki a két háború között volt háziasszony, úgy dirigált, hogy apukának egy szava sem volt. A matriarchális helyzet nemcsak Magyarországon, másutt is általános volt. Magyarországon annak nincs hagyománya, hogy a nők nem egyenjogúak. De ha arra gondolok, hogy a legtöbb nőt foglalkoztató iparágban, aminek ráadásul nő a minisztere, Keserű Jánosné, nem tudják elintézni, hogy a családos nőknek ne három műszakban kelljen dolgozni, amit a vasmunkások régen kiharcoltak maguknak, nincs minden rendben.

– A feminista mozgalmakról mi a véleménye?

– Engem a feminista mozgalmak nem érdekelnek, engem az emberek érdekelnek és a társadalom. Nincs külön nőkérdés.

– Ha nem ír, mit csinál, mivel tölti az idejét?

– Nagynéni vagyok Ménfőcsanakon. Szeretem a gyerekeket. Aztán külföldön utazom, slussz. Közben rengeteget olvasok, és az irodalmon kívül nagyon érdekel a történelem, az építészet, a régészet, a biológia, pszichológia, közgazdaságtan, néprajz; megpróbálom behozni az elmaradásomat. Én tulajdonképpen munkacentrikus ember vagyok, aki csak akkor boldog, ha dolgozhat. Tegye még hozzá Bulcsu, hogy minden más terhemre van. Siker, mindenféle pénz, utazás, tisztség. Lehet, hogy ez bizonyos fajta emberi szegénység, de minden mást csak kötelességből csinálok. Kötelességből megyek el színházba, moziba, belátom, hogy szükségem van rá. Az én példaképem az a középkori kódexmásoló apáca, akinek önmagáról csak annyi volt a mondanivalója, amit a kódexlap szélére odaírt: „Nagyon fáj a fejem.” Nem vagyok lírai alkat, nem azt írom, amit érzek, hanem azt, amit tudok. Magamról semmi mondanivalóm nincs, legfeljebb annyiban, ha az én életem sorsszerű.

– A háború alatt vagy azóta volt életveszélyben?

– Csak a háború alatt. Azóta csak akkor voltam életveszélyben, amikor öngyilkosságot kíséreltem meg. Amikor huszonkilenc éves koromban harmadszor sem haltam meg, azt mondtam, úgy látszik, a sorsnak van veled valami célja. Nincs jogod meghalni. Azóta azt mondom, ha még egyszer megkísérled, jön a vonat. A többi bizonytalan. A mérget kimossák az ember gyomrából, a kötélről lemetszenek. Soha nem féltem a haláltól. Az élettől féltem. Ennek is meg kell felelni, annak is. Ezért voltak az öngyilkosságaim. Valahogy megúszom majd az életet. Amikor 59-ben sem sikerült, és életben maradtam, azt mondtam, vagy író leszel, vagy a vonat alá fekszel. Elvállaltam a saját sorsomat. Iszonyú dolog öngyilkosnak lenni. Ez olyan szituáció, amikor valakinek a helyzete nem azonos a tudatával. Én végül is egy parasztlány voltam. Túlságosan nagy volt a váltás. Nagyanyám még csak a nevét tudta leírni. Anyám összekínlódott egy-egy levelet. A népművészetnek óriási a kondicionáló ereje, de van egy hátránya is: nincs írásban lefektetve. Amit én próbáltam, arra az én osztályomban, családomban semmiféle gyakorlat nem volt. Nekem a legnagyobb problémát még mindig az okozza, hogy a gondolataimat mondatokba tudjam önteni. Goethe azt írta valahol, két nehéz dolog van az életben, nőknek a szülés, férfiaknak a gondolkodás. Én ráadásul nő vagyok és gondolkodnom kell.

– Hogyan élt az ötvenes években? Azok az évek hogyan alakították az életét?

– 1950-ben, amikor bekerültem a főiskolára, volt egy társadalmi lelkesedés, hogy parasztok, munkások gyerekei kerüljenek az egyetemre. Aztán gyorsan jött a kiábrándulás. Második évfolyamban kiderült, hogy középparasztok a szüleim, és ezért csökkentették az ösztöndíjamat. Ekkor volt a beszolgáltatási rendszer csúcspontja. A szüleimtől elvittek mindent. Ha a tehenünk nem adott annyi tejet, a tyúk nem tojt annyi tojást, amennyit előírtak, be kellett menni Győrbe a piacra, megvenni, és ingyen beadni. Ez iszonyú lelkiismereti válságot okozott nekünk. Mi magyar parasztok kellünk ennek a rendszernek vagy nem? A következő volt a képlet: az állam ösztöndíjából tanultam az egyetemen, az öcsém is, de otthon a szüleinktől mindent elvettek. Gondolkodtam. Akkor jöttem rá, hogy amit Magyarországon csinálnak, az nem marxista politika. Úgy gondolták, a szocializmust csak a munkásosztállyal lehet megteremteni. Lenin hiába valósította meg a forradalmat az orosz parasztokkal. A magyar parasztságot az a vezető garnitúra, aki hazajött Moszkvából, nem ismerte, úgy tekintette mint fasisztát, aki káros; gazdasági katasztrófába sodorja az országot. Ezt a fasiszta népet meg kellett büntetni. A beszolgáltatási törvényt, ha egyetlen hozzáértő közgazdász megvizsgálhatta volna, biztosan jelzi, hogy hibás. Abból a tételből indultak ki, hogy a parasztot meg kell félemlíteni, hogy dolgozzon. Eredmény: 1951-ben egymillió hold volt parlagon az országban. Miközben engem az állam eltartott, kizsákmányolta a szüleimet. Mindez egy gondolkodó fiatalnak túl nagy konfliktust okozott.

– 1953 és 61 között nem jelent meg könyve. Jelent ez valamit?

– Az életem mindig párhuzamosan alakult az ország sorsával. A magyar parasztság 1952-ben válságba jutott, akkor jutottam válságba én is. 1959-ben megalakították a tsz-eket, a parasztság fellélegzett, én is. Közben én írtam mindenféle novellákat. 1954-ben írtam egy novellát, bevittem a Csillag-hoz. Arról szólt, hogy a szerelmet hogyan eszi meg a nyomor. A főszerkesztő azzal adta vissza, hogy nem tipikus történet, de én ráadásul nagyon közepes író is vagyok. Akkor eltűnődtem, hogy egy huszonnégy éves emberről hogyan lehet egyáltalán megállapítani, hogy közepes vagy nem közepes? Ez a válság 1952-től 56-ig egyfolytában tartott. Semmit nem tudtam megírni, ráadásul egzisztenciális problémáim is voltak. 1957 januárjában megszűnt az újság, ahol dolgoztam, és többet nem kaptam állást. Egy évig 56–57-ben rajta voltam a feketelistán, nem is mertek elfogadni tőlem semmilyen kéziratot. Ha nem Darvas József a filmgyár igazgatója, aki korábban is ismert már, és nem ajánl fel egy szerződést, hogy írjam össze, mi történt 1956-ban vidéken, akkor egyszerűen éhenhaltam volna.

– Álmodni szokott? Vannak visszatérő álmai?

– Egyfolytában minden éjjel álmodok. Szorongásos álmaimból ötször-hatszor felébredek egy éjjel. A hamutartóban öt-hat csikk van reggelre. Átizzadom a hálóruhámat. Elszívok egy cigarettát, aztán elalszom. Még nem tudtam rájönni, hogy mi haszna van ezeknek a szorongásos álmaimnak, de ha írok egy kisregényt, és nem tudom a megoldását, reggel úgy kelek fel, hogy tudom a megoldást. Az álmaim mindig fekete-fehérek. Csak egyszer volt színes, amikor Csontváryt másodszor néztem meg. Álmaim rendkívül plasztikusak. Tavalyelőtt ősszel otthon voltam Ménfőcsanakon, november 25., anyuka névnapja. Külön szobám van, de amióta agyvérzése volt, vele alszom. Álmomban a Rudics-tagról jöttünk gyalog, ősz volt, fújt a szél, leveleket kapott fel, fekete felhőket sodort. Jött velünk egy ló is. Megbetegedtünk influenzában, és egyszerre haltunk meg mind a ketten. És én álmomban kiszámítottam, ha egyszerre halunk meg, és anyuka 95 éves, hány éves vagyok akkor én? Hatvan év jött ki. Nagyon megnyugodtam, mert van még 15 évem, és az untig elég ahhoz, hogy megírjam, amit meg kell írnom. Az álmok az én életemre óriási befolyással voltak. Nem vagyok babonás, de tizennyolc éves koromban megálmodtam, hogy szerpentinen megyek fel egy ideggyógyintézetbe. Később, főiskolás koromban megtörtént. Csak nézem: én itt már jártam, ezen a szerpentinen… Reggelig öt-hat álmot megálmodok, csupa víz a pizsamám, mindig odakészítek egy másikat.

– A nappalokat szereti jobban vagy az éjszakákat?

– A nappalokat, éppen a nyomasztó álmok miatt. Függetlenül a pillanatnyi pozíciómtól. A legszebb szerelem közepén is nyomasztó álmaim voltak. Volt egy időszak az életemben, a Bajcsy-Zsilinszky úton laktam, amikor két évig nem tudtam aludni. Hiába vettem be fél marék Tardylt, fél óra múlva éber voltam. Iszonyú volt. Úgy lefogytam, hogy már csak negyvenkét kiló voltam. A kórházban egy hónapig etettek, de egy dekát sem híztam. Azt mondta az orvos, hogy megesz engem a láz.

– Melyik a legkedvesebb ünnepe?

– A búcsú. A naptár szerint augusztus 15. Mária Magdolna ünnepe, de ha hétköznapra esik, 20-án tartják. Szeretem a gyerekeket, anyukámat, mindig hazamegyek Ménfőre. Nyáron egyébként is otthon vagyok. Imádom a ménfőieket, érdek nélkül szeretnek. Nem várnak tőlem semmit.

– Hol étkezik, mit eszik szívesen?

– Nem étkezem itthon, mert az túlságosan nagy elfoglaltság lenne. Ha a borsófőzelékben nincs sörét, akkor már meg vagyok elégedve. Mindig ott eszem, ahol éppen ér a dél. Ráadásul epe- és gyomorbajos vagyok. Halálpontosan be kell tartanom az időpontokat, mert ha tizenkettő helyett kettőkor eszem, akkor végem van. – Amikor otthon vagyok Ménfőn, a legrafináltabb ételeket főzöm magamnak, és fütyülök rá, hogy epebajos vagyok, mert én tulajdonképpen gourmand vagyok. Nemrégiben azt mondta egy barátom, hogy maga azért ilyen sovány, mert válogat. Lehet, de kétféle gourmand van, egyik bezabál mindent, a másik kiválogat. A paprikás krumplit, köménymagos levest szeretem.

– Csirkehúst?

– Utálom. A natúr sültet Holstein módra, a fürjlevest, fácánlevest, vaddisznósültet szeretem. Pisztráng, fogas. A gourmand ott kezdődik, hogy mindent nem eszik meg.

– Kedvenc itala van?

– Valamikor szerettem a tömény italt, de már nem iszom. Nem iszom semmit, csak szürkebarátot. A munkámhoz egyébként nem kell ital, még kávé se. Egyszer egy kanadai újságíró megkérdezte tőlem: mivel doppingolja magát? – Hússal – feleltem –, mert az agysejteket csak a fehérje táplálja.

– Saját szabója vagy varrónője van?

– Huszonhat éve, mióta Pestre kerültem, ugyanaz a szabóm. A fodrászom is csak a második, mert az első sajnos nyugdíjba ment. Az idegorvosom is ugyanaz. Hűséges természetem van, ha valakivel meg vagyok elégedve, nem keresek másikat.

– Van valamilyen babonája?

– Nincs. Racionális lény vagyok, csak a tudományokban hiszek. Azt viszont tudom, hogy a tudomány még sok mindennel nincsen tisztában. Hiszek a megérzésekben, az álmokban, hiszem, hogy a véletlenben a szükségszerű jelenik meg, hiszek olyan pszichológiai, alkotáslélektani folyamatokban, amelyekre nincsen magyarázat, és talán soha nem is lesz.

– A magányt szereti jobban vagy a közösséget?

– A magányt. Írni csak magányban lehet, de nekem a munkámon kívül is sok egyedüllétre van szükségem, hogy földolgozzam az élményeimet. A szülőfalumban például ma már azért nem bírom ki két hétnél tovább, mert egy percig sem lehetek egyedül. Úgy érzem, azok a napok, azok az új emberek, új élmények, amiket nincs időm vagy módom folyamatosan földolgozni – följegyezni például –, elvesztek a számomra. Iszonyúan sajnálom az így elkallódó – hadd nevezzem íróként – „motívumokat”. A prózához hatalmas élményanyagra van szükség, akkor is, ha csak egy kis töredéke kerül be a művekbe. Ha nekem egy szituációhoz száz motívumom van, könnyebben kiválasztom azt az egyet, amely céljaimnak a legjobban megfelel – mintha csak tíz motívumom van hozzá. – Társaságba nem járok, unom, és nincs rá időm. Beszélgetni szeretek – társalogni nem –, de beszélgetni csak kettesben, legfeljebb hármasban lehet.

– Hisz a barátságban, vannak-e barátai?

– Hiszek a barátságban, és elég sok embert a barátomnak tarthatok, de csak négy-öttel – ha a szülőfalumat is beleszámítom –, nyolc-tízzel győzök rendszeres kapcsolatot tartani. Vannak, akikkel csak évente, kétévente találkozom – igaz, akkor annál a mondatnál folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk. A barátaim is sokat dolgozó emberek, és én is fölismertem már, hogy az a prózaíró, aki nem dolgozza ki naponta a maga öt-hat-nyolc-tíz óráját, nem jól sáfárkodik az adottságaival. Ez sajnos, nem jelenti azt, hogy én mindig kidolgozom, csak erre van bennem igény.

– Vannak-e ellenségei?

– Nem tudok róla. Versenytársaim vannak. Az írószövetség tavalyi közgyűlésén 310 íróból 301 rám adta a szavazatát – ez nyilván azt jelenti, hogy sok ellenségem nincs.

– Gyűlölt már valaha valakit?

– A gyűlölet nálam ritkább érzés, mint mondjuk a szerelem. Inkább jelenségeket gyűlölök. De azért szép tárházam van azokból az emberekből is, akiket életem során egy ideig gyűlöltem. Vagy mert igazságtalanul, aljasul viselkedett velem szemben, vagy mert politikusként, közéleti emberként károkat okozott kisebb vagy nagyobb közösségnek. A gyűlölet is mulandó érzés. Vagy kiírom magamból – elégtételt veszek magamnak a papíron –, vagy egyszerűen szétfoszlik az időben. Most például nem gyűlölök senkit.

– Szenvedélyei vannak?

– Csak szenvedélyeim vannak. Jók, rosszak vegyesen. Ha valamilyen ügy, ember, munka, kutatnivaló nem érdekel szenvedélyesen, igyekszem lerázni, kibújni alóla. Emiatt sokan önzőnek tartanak.

– Mondjon egy pénzösszeget, amit már összegnek tart.

– Egymillió forint. Ennyiért már lehet venni egy normális lakást a budai villanegyedben.

– A szerelem mit és mennyit jelent életében?

– A családom és a parasztkérdés mellett a legnagyobb érzelem- és élményforrás az életemben.

– Ön szerint a huszadik század második felében mi az emberiség alapvető problémája?

– Nehezen tudok „emberiségben” gondolkodni. De azt hiszem, a béke.

– És a magyar népnek?

– Egy interjú keretében erre nem tudok felelni. Merem remélni, hogy novelláim, regényeim, riportjaim alapvető problémákat vetnek föl, elemeznek… De talán, amit társadalmilag a legátfogóbbnak érzek: a szüleim nemzedéke a keresztény erkölcs normái szerint nevelődött, s a java annak igyekezett egész életében megfelelni. Az én nemzedékem a felszabadulás utáni első évek lendületében a kommunizmus eszméivel telítődött; a „ne lopj” helyett a „minden magántulajdon lopás”, a „szeresd felebarátodat” helyett az osztályharc elvét tanultuk. Aztán olyan szükséges és szükségtelen tektonikus mozgások rázták meg többször is társadalmunkat, hogy az a képződmény, ami mára kialakult és van, nem azonos semmilyen előzetes tervvel vagy elképzeléssel. Én otthon is, a mozgalomban is azt tanultam, hogy nemcsak akolból és zabból áll az élet. Kell valami plusz, valami hit, meggyőződés, valami, ami túlmutat a hétköznapokon, ami egységbe és magasabb minőségbe szervezi életünket, mindennapi cselekedeteinket. Az utóbbi tíz évben egyre riasztóbb példákkal találkozom, melyek az emberek torz értékrendszerében, anyagias, hajszás, felületes életvitelében, a látszatok tiszteletében, az ostoba divatokban, a nyugatimádatban (egyik-másik sajtótermékünkben is), az elképesztően hanyag munkában nyilvánulnak meg. Mindezek arra mutatnak, hogy az emberek egyre inkább csak az árát tudják a dolgoknak, az értékét nem. Én Németh Lászlóval vallom, hogy az élet minősége több, mint az élet. Nos, az élet minőségét érzem veszélyben.

– El tudja képzelni, hogy más bolygón is élnek emberek?

– Nem. Nagyon földhözragadt a fantáziám, nem tudom elképzelni a semmit és a végtelent sem. Érdekelnek a természettudományok, így a csillagászat is, de amikor azt olvasom, hogy léteznek olyan sűrű állócsillagok is, hogy ott tulajdonképpen egy lyuk van a mindenségen – csüggedten becsukom a szakkönyvet.

Beszélgetésünk végén még egy búcsúpillantást vetek Galgóczi szobájára, a könyvekre, falakra. Újra eszembe jut Nortia, az etruszkok sorsistennője, akinek kiváltságos szerepe a római időkben fokozatosan elhalványult. Helyét Fortuna Virilis foglalta el. De vajon le lehet váltani az isteneket? Aligha. Galgóczi titokzatos világában ott sejtem Nortiát s a dolgozószoba falában Nortia fekete vasszegeit.