Dobozy Imre

A Szent István park a XIII. kerületben oázis. Fák, bokrok, a fákon túl a Duna s a Duna közepén a sziget. Szolidan elegáns környék. Város, de a budai hegyek felől, a folyón át beszűrődik egy kevés levegő. A tágas, polgári lakásokat ma vegyesen lakják mérnökök, orvosok, tanárok, igazgatók, vezetők, iparosok, ilyen-olyan polgárok és kofák. A Duna, a Szent István körút és a Váci út által jól körülhatárolt vidék, de nem eléggé, mert ha elindul az ember az Árpád-híd felé, észrevétlenül átcsúszik a munkáskerületbe, s üzemek, gyárak szuszognak körülötte. A Váci út sem valami széles … A Szent István parktól egy utcahossznyira már ott zsibong a Lehel piac, s a nagy budapesti vásár tájékáról egy-egy zsebes vagy lump kíséretében kurvák is odavetődnek a fák alá. Ez a jelenség egészen demokratikussá teszi a környéket és bizonyos értelemben vonzóvá.

Kilencre beszéltük meg a találkozást Dobozyval. Korábban érkezem. Állok egy kicsit a ház előtt, s igyekszem elképzelni, hogy az írószövetség főtitkára hogyan szitkozódik a kádban. Nyilván megbánta már, hogy kilencre idehívott. Igaza van, még én is alszom. Hatkor kelek, de kilencig-tízig állva, járkálva alszom. Akkor hirtelen eszembe jut valami, amitől felébredek. Minden nap más, lényegileg mégis ugyanaz. – Sétára indulok. A környező utcákból emberek, embercsoportok igyekeznek a Váci út felé. Zászlókat, táblákat visznek magukkal. Május elseje van. Ha most Portugáliában laknék, ott vonulnék a tömeggel Lisszabon főutcáján, zászlót lengetnék, és rekedtre ordítanám magamat. De Budapesten élek, szépen folyik a szocialista építkezés, és tudom, hogy a Dózsa György úton nélkülem is lesznek elegen. Nyugodtan végezhetem munkámat. Bár, amikor reggel kipillantottam az ablakon, s láttam a kocsiba pakoló, víkendre induló, elégedett, mi több, öntelt embertársaimat, én is elgondolkodtam egy pillanatig. Vajon a nagy társadalmi átalakulások, a magasabb életszínvonal nem alakított ki sokakban önzést, túlzott, a munkavégzéstől független öntudatot, esetenként személyiségtévesztést? – Később, amikor Dobozy Imrével beszélgettünk erről, csak ennyit mondott: „Öregem, a demokráciát is meg kell tanulni. Ebben az országban ezer évig nem vezettek, hanem parancsoltak.”

Megállok egy bokáig érő, szögletes tó előtt. Két szerencsétlen városi gyerek kavicsokat szeretne ugratni a tükrén, de a tónak nincs elég felhajtóereje. A kavicssiklatás nem sikerül, de később majd sokra viszik, a környék felhajtóereje nagy. – Azon gondolkodom, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Dobozyt, mit mondanék? Elképzelem Dobozyt Kismarton-pusztán mint gyereket… Makacsul kapaszkodik a ló sörényébe, nyereg nyista. S mint karpaszományost. Nyereg jeszty. Mint partizánt, kapitányt a budai harcokban a szovjet hadsereg oldalán. Nyereg jeszty… Valamilyen katonai vonatkozás után kutatok, csak egy szóra, ami jellemezhet egy embert, aki végül az ellenállás legszélsőségesebb formáját választotta, a fegyveres harcot. Nálunk ugyanis, a nem túlzottan terebélyes ellenállási mozgalomnak leegyszerűsítve két szárnya volt. Egyik plakátokat ragasztott, a másik fegyvert fogott a nácizmus ellen. Dobozy a fegyveresek között állt mint parancsnok. Most mégis egy furcsa szó jut eszembe. Azt hiszem, szinte nincs is katonai vonatkozása. Alig merem leírni. Dobozy perfekt. Hogyan értem? Sehogy nem értem, ez jut eszembe, ha Dobozyra gondolok. Miben perfekt? Nem tudom. Valamiben perfekt, és ez az egész fellépésén látszik. Talán az életben… Bár három infarktusa volt. Politikában?… Lehet, hogy a politikában. Kétségtelen, Dobozy a tárgyalóasztal mögött mindig helyesen fogalmaz, s amit mond, kiköt vagy leszögez, az valamiképpen a hasznunkra válik. Megnyilvánulásaival mindig a népet szolgálja, minket írókat is, s egyben a szocialista Magyarország erősítését. Politikus hát Dobozy? Katona? Író?

1917. október 30-án született, s egy dunántúli pusztán nevelkedett fel. Tisztviselő volt. 1942-től katonai szolgálatot teljesített, 1944-től partizán. A felszabadulás után a budai járási pártbizottság titkára lett, aztán egy év pártiskola, majd a Szabad Föld és a Szabad Nép munkatársa. 1961-től 1963-ig az Élet és Irodalom főszerkesztője, utána, napjainkig a Magyar Írók Szövetsége főtitkára. 1975-től a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságá-nak a tagja. Művei: Azért a víz az úr (század végi agrármozgalomnak Magyarországon, 1950); Túrkeve (riport, 1951); Az új Túrkeve (riportregény, 1952); A szent kút (regény, 1952); Tavaszi szél (elbeszélések, 1952); Felhő és napsütés (regény, 1953); Pártmunka egy nyírségi termelőszövetkezetben (1954); Moszkvai utazás (útirajz, 1955); A fegyverek beszélnek (Szerencsés Ferenc naplója, regény, 1955); Este az alvégen (regény, 1956); Mindennapi történetek (elbeszélések, 1956); A tapolcai vár (irodalmi riport, 1957); Szélvihar (dráma, 1958); Tegnap (regény, 1958); Tegnap (film, 1958); Virrad (film, 1959); Kedd, szerda, csütörtök (kisregények, elbeszélések, 1960); Tegnap és ma (regény és elbeszélések, 1960); Hegyoldal (regény, 1961); Zápor (film, 1961); Holnap folytatjuk (dráma, 1963); Hattyúdal (film, 1964); A tizedes meg a többiek (film, 1965); Eljött a tavasz (dráma, 1969); A tizedes meg a többiek (két regény, 1969); Ősztől tavaszig (három dráma, 1974); A királylány zsámolya (elbeszélések, 1974); Dobozy Imre nagyon sok katonai és polgári elismerésben részesült, többek között a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát is megkapta, 1952-ben és 1954-ben József Attila-díjjal, 1959-ben Kossuth-díjjal, 1964-ben SZOT-díjjal, 1975-ben pedig a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki.

Pontosan kilenckor becsengetek Dobozyhoz. Lánya, Dobozy Zsuzsa újságírónő nyit ajtót. Az előszobából balra nyílik a konyha. Az ajtó tárva. Dobozy az ablak előtt ül egy alacsony széken, és a cipőjét fűzi. Piros-fekete csíkos inget visel. Kezet fogunk, felragyogtat egy baráti, bizakodó mosolyt, aztán hirtelen abbahagyja. Jobban szeret annál, mint hogy nekem otthon, május elsején, reggel kilenckor mosolyogjon. Fűzi tovább a cipőjét, s ahogy fel-felnéz, mond valamit, önkéntelenül is az arcát figyelem. Dobozy arca most fáradt, szinte kopott. De ahogy felpillant, szeme villanásából látom, hogy ez a reggeli fáradtság. Egy óra múlva már újra erős lesz. Bár az arcvonások nem mindig rendeződnek el pontosan, hiszen ha egyszer egy váza összetörött… De összetörött? Dobozy Imrének volt három infarktusa, s ha nem lett volna, akkor is belefáradhatott abba, amit az utolsó negyven évben végigcsinált. Bele is fáradt, de mindig újítani tud. Valamilyen titokzatos ősi energiák élnek a bensőjében, melyekről idáig nem tudtunk, melyeket még mozgósíthat. Mesélt nekem egy rokonáról, aki apai ágon kötődik hozzá. Tüdőlövést kapott a szabadságharcban. Bem elengedte, hogy otthon haljon meg. Hetekig, talán hónapokig szekerezett a döcögős magyar utakon, mire hazaért. Közben rossz fogadók. Orvos sehol. És meggyógyult. Ha ezt a belső erőt örökölni lehet… Ahogy fűzi a cipőjét, mögötte látom az egész írószövetséget. A kávéfőzőgépek mint a rakétaütegek állnak a titkárságon. Jönnek a delegációk, mennek a delegációk. Tárgyalóasztal mellett töltenek napokat, aláírnak egy-egy nagyon fontos dokumentumot. De kérdés: közben mit írnak a magyar írók? Ha jót, jó az irodalom, ha rosszat, nem használnak a tárgyalások sem. Aztán, ugye, az írók bemennek a szövetségbe. Megkeresik Dobozy Imrét. Mást már nem is kereshetnek, mert Darvas meghalt. Az írók panaszkodnak, hencegnek, kérnek, reménykednek, mérgesek, szomorúak… Mit tehet egy főtitkár? Biztatóan mosolyog. Egy íróra, kettőre, tízre. Hát a huszadikra? Aztán a választmányi ülések. Jó műfaj. Állni az elnöki asztal mögött és magyarázni a gyanakvó íróknak, hogy mit, mért, mit igen, mit nem, mit később… És tudni közben, hogy nem mindig hiszik el, amit mond. Dühítő érzés, amikor nem hiszik el az embernek azt, ami igaz… Miért gyanakodnak az írók? – Csak… Ilyenek… Dobozyval semmi bajuk nincs, a nagy többség szereti. De azért gyanakodnak. Ha mondanak az embernek valamit, akkor gyanakszik. – Aztán éjjel kettő és három között felidézni a jelenetet, s megsejteni, reménykedni, hogy mégiscsak elhitték. A többség elhitte. Mondom, jó műfaj. Talán ki lehet bírni.

Amikor az utcáról a lépcsőházba léptem, még szélcsend volt, mire Dobozyval helyet foglalunk a dolgozószobában, kint már bömböl a szél. Tépi a fákat, rázza az ablakokat. Nem hoz esőt, száraz és forró. Dobozy szobája tágas, lehet bent járkálni, vendégeket fogadni, gondolkodni, írni és cselekedni. A tapéta makulátlan, angolnak tűnik, a szőnyegek szépek, a bútorok mértéktartóan elegánsak. Könyvszekrény áll a sarokban, középen is, a szomszédos szobákban is. Az ablak előtt kis íróasztal. Az ablakon túl erkély, lent autók, a park, a parkon túl a Duna. Dobozy kíséri a pillantásomat, és közbeveti:

– Négyezer kötet könyvem van.

– S az a kép ott?

– Koncsalovszki-kép, Szimonovtól kaptam ajándékba – mondja.

Nem látok mögém, de később, amikor útra kelek a szobában, észreveszem, hogy a kerevet felett, ahol egész délelőtt ülök, egy Bernáth Aurél-festmény függ.

Két üveg áll előttünk, egyikben konyak van, a másikban narancslé. Dobozy mértéktartóan kortyol egy keveset a konyakból, én ugyanúgy a narancsléből. Ez többször megismétlődik. Így aztán Dobozy egyre határozottabb lesz, én pedig szerencsétlenebb. Meg kellene változtatni a KRESZ-t. Addig is, kérdezgetni kezdem Dobozyt.

– A gyerekkorodról szívesen feljegyeznék valamit. Az irodalmi lexikonban csak annyi áll, hogy 1917. október 30-án születtél, de hol?

– Válon születtem. Másfél évig laktunk ott. Apám katona volt. Anyai nagyapáméknál húztuk ki a háborút. Onnan Vértesdobozra mentünk. Apám nagyapám földjén dolgozott. Aztán a 19-es tevékenysége miatt két évre ítélték. Tanácsköztársasági veteránként halt meg. Az öreg harmincéves korában kitanulta a bognárságot, és a Dreher-uradalomban helyezkedett el. Kismartonban laktunk 1923-tól 1945-ig. A gyerekkorom nagy élménye az a puszta volt. Emberileg nagyon szoros közösség, méghozzá a szegények közössége. Másfelől a táj tágassága. Az ablaknál kezdődött a határ, és öt kilométerre nem volt egy ház sem. Emlékszem, gyerekkoromban megpróbáltam két csoportra osztani az embereket. Jókra és rosszakra. De úgy tizennégy-tizenöt éves korban rájöttem, hogy ez nem megy. A jó emberek is csinálnak aljasságot, és a rosszaknak is voltak igaz és szép pillanataik. Valahol ott kezdtem megsejteni, hogy az ember különös egység, akiben igaz vonzalmak és hamis indulatok verekednek. Nagy dolog, ha ezek között egyensúlyt lehet tartani. Az egyik bajom, hogy gyerekkori lakóhelyeim közül egy sem maradt meg. Nem tudok leülni egy olyan szobában, ahol gyerekkoromban ültem. Mindegyik épület a háborúban pusztult el. Ez a gyerekkorból kivetítődő hontalanságérzet, ez késztetett aztán arra, hogy másfél évtizedig járjam az országot, egy falu helyett az egészet tartva szülőhelyemnek.

– Van olyan vidék, falu Magyarországon, ahová hazamész?

– Falusi rokonságom, melynek nagy része a váli völgyben élt, részint meghalt, elöregedett, részint városba, az iparba igyekezett. Válban él egy nagybátyám, akihez gyerekkoromban is nagyon ragaszkodtam. Falusi létére nagyon jó modorú, olvasni szerető, kitűnő eszű ember. Kiváló szőlőtermelő. Sok kitüntetést nyert az olaszrizlingjével, amelyet több pályatársam, magyaroktól Jevtusenkóig megkóstolt. Hát ez az a nagybátyám, akihez haza tudok menni, és akinek az elmondottak fölött legtöbbet érő vonása, hogy tisztességes ember. Nem tudom, hogy valaha becsapott volna valakit. Az ilyenfajta tisztességnek most nincs meg a kellő ázsiója. Pedig ha valami vezérré tud tenni egy embert, ez igen. Nagyon szeretem a váli völgyet Baracskától Vértesdobozig, melyet most Alcsútdoboznak hívnak. Szélbarázdákkal felszántott táj, ligetes, pagonyos, levegős, messzire látni benne. És nem tudom megmondani, hogy gyerekkoromban a Kismartonból Vértesdobozig nyúló huszonnyolc kilométert hányszor tettem meg gyalog, kifáradás nélkül, az autóban utazókat cseppet sem irigyelve. Még most, három infarktus után is kísért a gondolat, hogy végig kellene menni ezen az úton. Ez nem egyszerű emlék vagy nosztalgia. Mindig tudtam, de igazán az utolsó húsz évben tanultam meg, hogy futtában nem lehet megismerni sem embert, sem tájat, sem hazát. – Régen, ha fa vagy hangyaboly került az utamba, megálltam, megnéztem. Ürgelyuknál elálldogáltam egy órát, hátha kijön. A réteken… Micsoda élet van a füvek közt… Leülni a Szent László-patak partjára. Fél napig el tudtam lesni, hogy a híd alól mikor jönnek ki a rákok, de nem azért, hogy megfogjak egyet is, csak szerettem bámészkodni. Ma is azt szeretem legjobban. Ez lazább, mégis teljesebb az odafigyelésnél. Elernyedten az ember több mindent befogad.

– Katona voltál. Hogyan alakult a sorsotok 1944-ben? Határozni kellett, és a vezetéseddel nagyon sok ember vállalta a döntést.

– Ez egy karhatalmi század volt Érden. Bevetették, mert már ott volt a front. Átmentünk a szovjet hadsereghez. Akik élve maradtak, sokan törzstisztek, most mennek nyugdíjba. Most írogatom alá az igazolást arról a fél évről, amit a parancsnokságom alatt töltöttek. Életem egyik kedves emléke lesz az ismétlődő telefonálás: „Kapitány elvtárs, X. Y. őrnagy vagy alezredes jelentkezem.” Én sok mindent megírtam a háborúról direkt módon, de a magam részvételéről keveset. Nem hiszem, hogy valaha is megírom az emlékirataimat. Úgy látom, tisztelet a kivételnek, ez a műfaj a sikálásokra és fényesítésekre szolgál. Ami engem illet, a magam emlékezetében olyan alak maradok, amilyen voltam. Nem akartam harcolni, azért lettem katonaszökevény, de mivel a körülmények „vállaltak” engem, hát én is vállaltam a körülményeket. Írtam erről iróniával a Tizedes-ben, a Kedd, szerda, csütörtök-ben komolyan, az Eljött a tavasz-ban tragikusan és novellákat. Most fejeztem be egy kétrészes tévéfilmet. Dolgozom egy nagyobb regényen, amely bizonyos alkotói eltérésekkel, lényegében arról a századról szól, melynek parancsnoka voltam a szovjet hadsereg oldalán. Ezzel most már kiírom magamból a háborút. Amit, mint az emberek közötti számvetés műfaját sohasem bírtam: az egyenruhát sem szerettem, de a kort nem én választottam meg. Engedd meg, hogy én most ne meséljek harci élményekről, még a legzavarosabban visszaadottaknak is az idők folyamán legendaszaga lett.

– A században, amit vezényeltél, az utolsó napokban volt haláleset? Volt veszteségetek? Milyen körülmények között estek el embereid?

– Voltak halottaink. Még márciusban is volt halottunk, tulajdonképpen vendég halottunk. A budai hegyvidéken SS-eket, vlaszovistákat felszámoló hadműveletek folytak, amikor többször előfordult, hogy a Múzeum utcából, Vorosilov marsall parancsnokságáról kijöttek hozzánk tisztek, tábornoktól lefelé. Azt hiszem, egy kicsit unták az adminisztrálást. Emlékszem egy vezérőrnagyra, aki az SS-ekkel eléggé megtöltött ház megrohamozásánál, előzetes parancstól eltérően, egy 6,35-ös pisztollyal elsőnek ugrott be a nácik közé. Engem a frász tört ki, hogy mi lesz, ha lelövik. Aztán kint volt nálunk egy Ivanov nevű kapitány, majd egy vlaszovista bázis fölszámolásánál részt vett a marsall kedvenc tolmácsa, Sárai főhadnagy, aki sajnos egy teljes géppisztolysorozatot kapott. És március közepén halt meg, amikor a front már távol volt. De volt olyan ember, aki őrségben állt, és egy német bomba végzett vele.

– Nehéz lenne körülhatárolni, hogy egy művész mikor, mitől ideges és mitől fél. Mivel egyértelműbb volt a helyzet, arra talán emlékszel, hogy 1945-ben, frontvonalban volt-e benned félelem?

– Az ember a civil életben is gyanakszik rá, hogy otthagyhatja a fogát, mert egyszer tényleg otthagyja. Azt hiszem, az igazság lényege az, hogy én nem voltam tipikus katona. És ez egyúttal azt is jelentette, hogy a túlbiztosítás iránt nem volt érzékem. Valahogy természetesnek vettem, ha ilyet egyáltalán annak lehet venni, hogy a háború olyan állapot, melyben a halálozási arányszám felszökik. Ha még pontosabban akarok fogalmazni, tudnunk kellett és tudtam, hogy a legbetyárabb összecsapást is megúszhatom, de utána rám dőlhet egy romos ház, vagy ráléphetek egy aknára, amit nem hatástalanítottak. Később infarktusaim közben sokszor ellenőriztem ilyen szempontból magamat. S talán az volt a szerencsém, hogy inkább a figyelés, mint a félelem állapotában éltem.

– Utólag sem érzel félelmet? Vagy más vonatkozásban nem kísért egy megmagyarázhatatlan félelem?

– Nem. Több infarktus után is becsületes teljesítőképességű motor dolgozik bennem. Nem szabad túlpörgetni. De tudom, bármennyire vigyázok, egyszer megáll. Ezen nem kell folyton gondolkodni, nem is szabad. De tudni kell.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– A nappalokat az életre, éjszakákat az alvásra rendeztem be. Rengeteget olvasok. A nappal az élő világé. Munka, szövetség, pályatársak, ügyek, eszmecserék. Valahogy nekem az egész szövetségi tevékenységemben az a legizgalmasabb, hogy áttételek nélkül, közvetlenül érzékelhetem, hogy min gondolkodnak, mire reagálnak az írók. Mit várnak el az írók. A barátjuk kívántam lenni. Vezérkedésre alkalmatlan vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám a felelősségemet és elveim mellett nem tartanék ki nehéz helyzetekben is. Ha szabad mondanom, nem tartozom a puha emberek közé, de a határozottság nekem összeférhetetlen a hangerővel, a helyzeti vagy más fölény fitogtatásával. A határozottság nem más, mint a külső, belső olcsóság elutasítása.

– Mit álmodtál az éjszaka?

– Nem emlékszem.

– Tegnap?

– Sétáltunk a feleségemmel, és a feleségem gyerekkocsit tolt, méghozzá a fiamat. Egy hirtelen szél fölkapta a szoknyáját, és mérgemben föl akartam mindenkit pofozni, aki bámulta a feleségem lábát. Nagyon szép lába volt.

– Főnök vagy, íróasztallal, hivatallal. Mikor tudsz írni? És hol?

– Nem szoktam mellette ülni. Most elpanaszolhatnám neked, hogy nagy megírandó gondolatok vannak folyton a fejemben, de a szövetségi elfoglaltság miatt nem tudom leírni. Csakhogy ez nem igaz. Először is túl sok nagy gondolat nem cirkulál a mai világban. Valamifajta eltömegesedés folyik, és az egy főre eső jó gondolatok száma nem emelkedik. Azonkívül sohasem dolgoztam rendszeresen. Vagy egyvégtében éjjel-nappal, vagy sehogy semmit. Irigylem azokat, akik a napi penzumot mindig megcsinálják, de képtelen vagyok követni őket. Inkább szeretem kihordani a mondanivalót, és többnyire csak akkor ülök le, amikor összeáll bennem. Emellett, ha van haragom önmagammal, éppen ez ügyben van, írás ügyben. Nagyon nehezen szabadultam meg fiatalabb koromban egy olyasfajta szemlélet- és írásmódtól, melyben nem én idomultam a világhoz, hanem a valóságot akartam az elképzeléseimhez hajlítani. Ezt mindenfélének hívják, többek között szubjektív idealizmusnak is. Persze ha megkérdeznék, magyarázzam meg, hogy én, aki tizennyolc éves korban fájóan realista verseket írtam a Válasz-nak és más lapoknak, hogy nem folytattam egyenes vonalúan a pályámat, igen érdekes, izgalmas és tanulságos értekezéssel tudnék válaszolni. Csakhogy egy ilyen utólagos magyarázat hasonlítana az olyasfajta történelmi magyarázatokhoz, melyek szerint a parasztság fölszabadulása Dózsa Györggyel kezdődött. – A háború kiirtotta belőlem a verset.

– Nagyon sok politikai, társadalmi, hivatali munkát vállaltál. Érzésed szerint értekezleteken, tárgyalóasztalnál ültél többet vagy a saját íróasztalodnál?

– Nálunk kialakult egy olyan szokás, hogy mindenki életművet ír, és a könyveit számolgatja. Eközben a publikált magyar irodalom évente 380–400 kötet. A francia irodalomé évi 6000 kötet. Ezeknek a katalogizálását nehéz elvégezni, még kevésbé a recenzálását, elolvasását. Mi az, ami a legnagyobb magyar írókból kitörölhetetlenül megmarad bennem? Az alakok, magatartások, kiélezett vagy ki nem élezett gondolatok, a kíváncsiság vagy közöny a világ iránt, és nem utolsósorban az a mód, ahogyan ez megfogalmazódott. Nézd meg Móriczot. Lekopírozhatatlan, eredeti alakokat teremtett. A társadalmi tartalmak hordozója mégsem az absztrakció, hanem maga az ember. Nekem Móricz elsősorban nem népi, hanem alakteremtő író. És aki nem ír egy negyvenkötetes életművet, de sikerül három-négy olyan alakot teremtenie, kiknek létezése a nemzeti tudat és közvélemény részévé válik, számomra ott kezdődik az íróság. Sajnálom-e az időmet? A kérdést így kellene feltenni: vajon sajnálom-e az életemet? Nem. Amikor úgy adódott (ezt apám is így tette), végeztük dolgunkat, vagy présházba mentünk és iszogattunk, vagy faltuk a lányokat két szemmel, vagy fegyvert fogtunk azzal a kockázattal, hogy esetleg kiejtjük a kezünkből. Az életet szolgáltuk, és nem hiszem, hogy erre csak egyetlen mód van.

– Sok embernek a politika a szenvedélye. Egyik íróbarátom szerint a politika az egyik legszebb tudomány. Hogyan vagy mindezekkel? A közéleti szereplés, a politika, a politizálás milyen helyet foglal el életedben?

– A politika, melyet véleményem szerint se lebecsülni, se túlértékelni nem helyes, engem mindig annyiban érdekelt, amennyiben igazabb információkat adott az emberről, és igazabb, tisztességesebb eszközökkel segített, igyekezett változtatni az életén. A helyzet ma is változatlan. Nem KB-tagságom mondatja velem, hanem eddigi életutam, hogy az ember körülményei és jellemvonásai jobbíthatók, de gyorsan hozzáteszem, hogy ehhez nemcsak a központi akarat kell, hanem a befogadók értelme és akarata is. Ezt mi úgy szoktuk mondani, hogy nem erőszak a disznótor. Én hozzátenném: a dolgok a disznótortól is függenek.

– Milyen az időbeosztásod? Hánykor fekszel és hánykor kelsz? Van kialakult életritmusod?

– Nem egészen rendszeres az életem. Lehet, hogy nincs igazam, de az az érzésem, hogy bizonyos nyakasságot meg kell őrizni az életrendben, különben rendszeretet címén lényegtelen dolgok is a fontosak elé vághatnak.

– Mi a passziód? Mit csinálsz pihenőidődben?

– Nézelődöm, bámészkodom. Valamikor, amíg egészséges voltam, sokat vadásztam, nem is mindig élő állatokra lőttem, hanem falevélre vagy virágra. Többször nyertem ifjúsági céllövő bajnokságot. Karban akartam tartani ezt a készségemet, de ha kacsát, foglyot, fácánt vagy rőtvadat lőttem, mindig volt valami viszolygásom. Mi a fenének tettem? Lehet, hogy szentimentalizmus, bár a háború idején, amikor tüzeltek rám, és én nagyon jól tudtam, akit célba veszek, az ott is marad, nem voltak ilyen aggályaim. Igaz, a nácik visszalőttek. – Szeretek kocsit vezetni. Harminc éve vezetek, de ritkán jutok hozzá a munka miatt. És szerettem lovagolni, gyerekkoromban az uradalomban a lovászok egy cigarettát adtak, ha kivittük a Dreher-méneslovakat jártatni. Tizenkét éves koromban már jól lovagoltam, de az első infarktus óta az is tilos. Jobb és bal kézzel egyformán vívtam. Már házas ember voltam, amikor öt pengőért adtam vívóleckéket.

A visszaemlékezés izgalomba hozza Dobozyt, s nem bír az asztal mellett maradni. Felugrik, járkál. Egy régi lövészet kerül szóba, ahol tíz lövésből kilencvennyolc kört lőtt. Aztán a főhadnagy, aki gratulált neki, de ő egy korábbi sérelme miatt nem fogadta el a kezét. Csak állt ott a gyakorlótéren, feszes vigyázzban. Mutatja, hogyan. A szőnyeg közepén áll, arcéle kemény, tartása egy mintakatonáé. Tanítani lehetne a díszelgő századoknak. A hangját nem emeli fel, de a hangszíne megváltozik, ettől minden kategorikus lesz, amit csak mond. Közben megfiatalodik. Már nem ötvenhét éves, csak negyven vagy annyi sem. Aztán, ahogy Vértesdobozra terelődik a szó, még fiatalabb lesz. Savanyú Józsi betoppan hozzájuk két pisztollyal. Dobozy dédapja a tornácon fogadta. Mutatja, hogyan állt ott az öreg Dobozy… Élvezet nézni, hallgatni. Világokat képes újrateremteni néhány félmondattal, mozdulattal. Dobozy valójában par excellence író, csak maradatlan, nem bír megülni az íróasztala mellett. Így társadalmilag talán hasznosabb s mindenképpen teljesebb életet él, de félek, néhány értékes művel adósa marad a világnak. Pontosabban az utókornak. Engem például kárpótol színes egyénisége, s ha Dobozyt látom a tárgyalóasztal mögött, megnyugszom, mert tudom, jó ügyet képvisel, s igyekszik a maximumot elérni. – A konyhából a főzés kellemesen otthonos edényhangjai szűrődnek be. Dobozy felnőtt lánya az ebédet készíti. Megvárom, míg Dobozy Imre leül, önt magának egy korty konyakot, aztán megszólalok:

– Hol étkezel általában, itthon vagy vendéglőben?

– Mindig itthon étkeztem, amíg élt a feleségem. Tavaly halt meg. Harmincnégy évig éltünk együtt. Az íróasztalom felett egy kis kép van. (Feláll, leakasztja a falról a képet, és elém tartja.) Feleségem kislánykorában. Ha az ember nem tartja meg, hogy a legközelebbiekhez hűséges legyen, nem tudom elképzelni, hogy az eszméihez hűséges marad. A világhoz az embereken át vezet az út.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Voltak kedvenc ételeim, amíg a feleségem főzött. Azóta elszemélytelenedtek az ételek is. Tulajdonképpen az az egészben a tragikus, hogy az illedelmes viselkedés az lett volna, ha három infarktus után távozom, de én maradtam meg.

Tűnődve kipillant az ablakon. Percekre megfelejtkezik rólam, majd megszólal újra:

– Kedvenc italom a váli olaszrizling, az a gyanúm, hogy az sem a zamatáért, hanem mert olyan valaki tölti a zöld kancsóból, akit mindig becsültem és szerettem.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Nagyon kedves ünnepem augusztus 20., hivatalos tartalmán túl azért, mert ez a váli búcsú napja. Aztán mindig megünnepeltem feleségem születésnapját, apámét, anyámét, testvéreimét és a gyerekekét. Én ma sem tudom elképzelni a családot atomizálódott formában, hogy hol eszébe jut az embernek, hol nem. A család a fundamentum. Aki széttúrja, vajon mihez építkezhet? Itt nem is az a lényeg, hogy ajándékot venni. Akár öreget, akár gyereket megtisztelni azzal, hogy számon tartjuk a születésnapját.

– Mikor sírtál utoljára?

– 1955-ben, amikor apai nagyanyámat kiterítve megláttam. Bölcs és büszke parasztasszony volt. Máig sincs olyan beszélgetőtársam. Amire nem tudott válaszolni, meg sem kísérelte. De sok mindenre tudott, amire nálánál okosabban máig sem tudtak.

– Az író szerinted befolyásolhatja az ország tudatát és szellemi közéletét?

– Ez sok mindentől függ. A műtől, a helyzettől, a közvélemény hangulatától és más tényezőktől. Hogyan magasztalják fel, hogyan hallgatják el. A műveknek azonban megvan a maguk szívós, egyéni életük. Lassan hatnak, inkább tűnődéseket, elmélkedéseket kiváltva, mint konkrét elhatározásokat, és ezt nemcsak az olvasók, hanem a művek megítélésénél is számításba kell venni. Azt mondják, a jó mű egyúttal igaz. Az igazság azonban egyúttal nem mindig jó mű. Valahogy meg kellene értenünk – mindenfajta jó szándékú írásmű jogosultságát elismerve –, hogy a jó mű a beavatkozásnál kezdődik. A többi csak csillogó, elmés frappírozás lehet.

– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az emberiség jövőjére?

– Soha nem volt ennyi szorító eszköz, amely a tárgyalás és megértés irányába nyomta volna a világot. Soha nem volt ennyi szédületes pusztító eszköz az emberiség kezében. Szeretném a reményt megfogalmazni, de ez egyoldalúság. Ekkora fegyvertömeggel még korai beszélni a csendes életről.

Mire az interjút befejezzük, az ebéd már rég kész. Bizonyára ki is hűlt. Dobozy ebédre marasztal, de haza kell mennem, mert a lányom születésnapja van. – „Tudod-e, Franciska, miért lobogózták fel a várost?” – kérdeztem tőle négyéves korában. – „Mert az én születésnapom van” – mondta. Reggel a lelkemre kötötte, luftballon nélkül ne merjek hazamenni. De luftballon már aligha kapható. Kénytelen lesz beérni a fellobogózott várossal.

Az utcán embercsoportokba ütközöm. A Váci út felől áradnak a Duna felé. A szél újra és újra kibontja feltekert zászlóikat és lobogtatja. A diákok nagy rikkantások közepette küszködnek a szélviharral. Május elseje van, vége a felvonulásnak.