Darvas József

Mennyit bír ki egy író? – ezen gondolkodom. Darvas József szép, új otthonában ülök, a nappaliban. Ez a helyiség rendkívül tágas, levegős. Van egy magasabb, színpadszerű szintje a szobának és egy mélyebb. A szoba egyik fala üvegből van, a közepe nyitható. Az üvegfalon át miniatűr kertre látok. A kertben fehér asztalka áll, ülőgarnitúrával. Az üvegfalú szoba mennyezetét fával burkolták, a falakat két oldalon hatalmas könyvespolcok takarják, a sarokban igazi kandalló áll. Az üvegfalon innen vagy túl csöbrök, a csöbrökben pálmák. A fotel, melyben ülök, hatalmas, kényelmes és modern. Amerre csak nézek, minden berendezési tárgy, bútor, eszköz, készség, mind-mind nagyon esztétikus és modern. A kifinomult ízléssel összeválogatott bútorok, tárgyak eszembe juttatják a ház asszonyát, Nyilassy Juditot. Nincs jelen, de a kellemes környezettel, melyet Darvas köré teremtett, mégiscsak jelen van. Legalábbis őrző lelke, szelleme. – Az alacsony asztalon tányér áll, orosházi kolbászkarikákkal, mellette szóda és egy metszett üvegben whisky. Velem szemben, az asztal túloldalán Darvas ül, ingujjban. Augusztus közepe lehet, délelőtt. A fejünk felett két légy keringett. Leereszkedtek a Hárs-hegyről, és bereppentek a házba. Zümmögésük furcsán ellenpontozza az új világ kényelmét, lakásépítményét. Egyébként csend van a szobában. Darvas arra vár, hogy kérdezzek valamit, én pedig azon gondolkodom, hogy mennyit bír ki egy író. Darvas még nem látszik hatvanegy évesnek. Alakja erőteljes, teste gondozott, öltözéke szolidan elegáns. Csak, ugye, az arca… Az arccal bajok vannak. Úgy tűnik, kialudta magát, mégis a bőr redői alól átüt a több évtizedes fáradtság. S a ráncok ahogy elsimulnak vagy elmélyülnek, mintha egy árokásó gép gurulna végig az arcán, úgy tűnik. Darvast 1933 óta ledarálták néhányszor. Úgy értem, hogy belegyömöszölték a történelem húsdarálójába, és átnyomták rajt. Csodák csodája, de mindig egészben jött ki a szerkezet másik végén. A kések éppen csak karistolták az arcát, s már-már úgy tűnt, hogy sérthetetlen. De úgy látszik, valamikor a félidő táján az érfalak elvesztették korábbi rugalmasságukat, és belső sérüléseket szenvedett. Milyen hát Darvas arca? Negyven százalék fáradtság, tíz százalék közöny, tíz százalék gyanakvás, húsz százalék kíváncsiság és húsz százalék teremteni, elmondani, elrendezni vágyás. Mindez persze csak futó illúzió. Nem mondhatnám, hogy minderre éppen most döbbennék rá, hiszen Darvassal így félig-meddig szemben rengeteget ülök értekezleteken, az Írószövetség választmányi ülésein és másutt is. Talán csak az a furcsa, hogy most ingujjban van, s ennyire közel vagyunk egymáshoz, mert Darvas máskor az elnöki asztalnál szokott ülni mint vezető, mint politikus. Ilyen alkalmakkor mi nyugodtak vagyunk. Átsúgunk egymásnak privát dolgokat. Darvas pedig ül az elnöki asztalnál, és hófehér, vérpiros, verejtékes, és megold valamit helyettünk. Mi nyugodtak vagyunk, majd a Darvas elintézi… És tényleg elintézi, mert ért hozzá, érzéke van a vezetéshez, politikához. Az is jól jön mindenkinek, ha Darvas segít. Aláírja a lakáskérelmünket, kocsikérelmünket, támogatja az ösztöndíjunkat, beszél a miniszterrel a jogdíjak ügyében, szól az adó miatt, fogadja a külföldieket, és megmondja nekik, hogy… Darvas író és politikus. Mi írók ezt elég nehezen fogjuk fel, s Darvasnak hol a politikus felét, hol az író felét nem értjük. A mi hibánk, ugyanis nincs két Darvas. Egy van, s ez az egy író is, politikus is, végtelenül bonyolultan. Amikor ír, politizál is, s amikor politikus, állandóan író is, szerencsénkre. Ha persze arra gondolok, hogy nekem kicsoda Darvas József, akkor azonnal elmondhatom az olvasónak, hogy Darvas számomra író, az a népi író, aki megírta az Egy parasztcsalád története című nagyszerű könyvet, mely sok vidéki fiatalnak, Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiájával együtt a bibliája volt. Én soha nem tartoztam és tartozhattam a népi mozgalomhoz, de vidéki ember vagyok, így Darvas minden sorát átérzem, s nyugodtan mondhatom: a szívemből szólt. Darvas országos gondok ügyében szólalt meg mindig, hitelt adó nagy belső erővel, színvonalasan.

Hány értekezletet, hány kompromisszumot bír ki egy író? – Talán alkati kérdés, de a kibírható értekezletek száma egész biztosan korlátozott. Nézem Darvas arcát, arcának szakadékait. S ha elindulok ezeken a mély ösvényeken, felrémlenek azok az irodák, ahol Darvas megfordult. A bútorzatok, a polcokra helyezett könyvsorok s az arcok. Az arcok, akikre Darvasnak rá kellett nézni, a kezek, melyeket meg kellett rázni, érkezéskor és búcsúzáskor. A szavak, mondatok, melyek bekerítették Darvast ezekben az irodákban. Darvasban persze van egy nagy belső erő. A politikus Darvas és az író Darvas egyaránt kibírta az irodai párbeszédeket, s tovább dolgozott, s amit tett, mondott, leírt, ma is érvényes. Művei: Fekete kenyér (regény, 1934); Vízkereszttől Szilveszterig (regény, 1934); Állomás (regény, 1935); A legnagyobb magyar falu (szociográfia, 1937); A törökverő (történelmi regény, 1938); Egy parasztcsalád története (szociográfia, 1939); Máról holnapra (regény, 1939); Elindult szeptemberben (önéletrajzi regény, 1940); Harangos kút (regény, 1942); Szakadék (dráma, 1942, Madách Színház, könyv 1943, film 1956); Város az ingoványon (szociográfia, 1945); Új népért, új kultúráért (tanulmányok, 1956); Akiket a pacsirta elkísér (film, 1959); Kormos ég (dráma, 1959); Országúton, városon (riportok, cikkek 1936–40, –1960); Végig a magyar Szaharán (cikkek, tanulmányok 1940–44, –1969); Hajnali tűz (dráma, 1961); Részeg eső (regény, 1963, dráma 1964); Az író vizsgája (tanulmányok, cikkek, 1968); Gyűjtőlencse (riportok 1936–44, –1968); A legnagyobb magyar falu, Orosházi változatok, Egy parasztcsalád története, Város az ingoványon (szociográfiák, 1969); A térképen nem található (dráma, 1969); Pitypang (vígjáték, 1971); Hunyadi (történelmi dráma, 1973). Darvas József SZOT-díjas, kétszeres Kossuth-díjas, ezenkívül kitüntették a Szabadság Érdemrenddel, a Munka Vöröszászló Érdemrendjével, a Szocialista Hazáért Érdeméremmel, s kétszer megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Eközben nagyon magas hivatalokat töltött be: 1945-től a Nemzeti Parasztpárt alelnöke és országgyűlési képviselő; 1945–1949-ig a Parasztpárt lapjának, a Szabad Szó-nak a főszerkesztője; 1947–1950-ig építésügyi, 1950–1953-ig közoktatásügyi, 1953–1956-ig népművelésügyi miniszter, 1951–1953 között a Magyar Írók Szövetsége elnöke; 1957–1959 között a Hunnia Filmstúdió igazgatója s párhuzamosan a Kortárs szerkesztője; 1959-től újra az Írószövetség elnöke; 1969-től a Hazafias Népfront alelnöke; 1972 decemberétől pedig az Elnöki Tanács tagja. Sok hivatala volt, s ma is van elég. Fogalmam sincs róla, hogyan birkózik meg ennyi munkával.

Ülünk a nagy, kényelmes, modern fotelokban.

– Egyél kolbászt, orosházi – mondja Darvas.

Szertartásosan megeszünk mind a ketten két kolbászt, aztán iszunk rá a whiskyből. Olyan szép a csend s az egész, hogy sajnálom elrontani. De neki kell állni a dolognak. Nehezemre esik, de megszólalok:

– Amikor meghalt az édesapád, mi lett veletek? Miből éltetek? Volt valamennyi földetek? Mi volt ott?

– Apám Bihar megyéből származó félromán cseléd volt. Orosházán nagybirtok szinte egyáltalán nem volt, de volt ott módos kulákréteg, jelentős középparaszti réteg és nagyon kiterjedt agrárproletár réteg. Anyai részről őstelepes dunántúli evangélikus rétegből származom, akik vallásüldözés miatt Zombáról telepedtek át Orosházára. Azok alapították meg a falut. Közöttük volt az én anyai fölmenő famíliám is, a Kabódi család. Kétszáz év alatt kialakult a gazdagok és a proletár elszegényedett emberek rétege. Az én anyám három elemit járt, és nyolcéves korában tanyai cseléd lett. A nagy gazdaságok cselédeket hoztak Biharból, főleg román gyerekeket. Így került oda az apám béresnek. Anyám és apám megszerették egymást. Apám áttért anyám vallására. Földünk nekünk sohasem volt. A falu legszélén állt a családi házunk, ott kapartak össze valahogyan egy portácskát. Vert falból. Öt fiú született. Alig lett kész a ház, apámat elvitték a háborúba, és Mitrovácnál elesett. Kétéves voltam, apámra egyáltalán nem emlékszem.

– Milyen volt a házatok Orosházán, az udvar? Mire emlékszel?

– Az az igazság, hogy énnékem a gyermekkoromból jó emlékeim nem maradtak. Nem szívesen mondja ezeket az ember, mert ilyen nyomor gyerekének lenni szent ügy, de azt elképzelheted, ha négy kicsi gyerekkel egy fiatal nő ottmarad egyetlen talpalatnyi föld nélkül… A tüzelőt úgy szedtük össze, hogy a kukorica tuskójának begyűjtését kiadták a gazdák felesbe a szegényeknek… – Anyám apám halála előtt is dolgozott. Ez volt ott az élet. Irtózatos nyomorúság. Amikor a bátyáim abba a korba értek, anyám cselédnek adta mind a hármat. Ez volt az életsorsuk törvénye, nem volt ebben semmi tragédia. Az ilyenfajta nyomorúságon belül (hatvannyolc félromán család élt ott), külön nyomorúság volt, hogy a románokat a gyerekek kínozták, csúfolták. Én egy szót sem tudtam románul, apám is asszimilálódott. Nekem csak rossz, fájdalmas emlékeim vannak. Amire emlékszem?… Anyám hosszú évekig várta vissza a férjét. Kisgyerekként vele aludtam egy ágyban, és éjszakánként mindig arra ébredtem fel, hogy sír.

Darvas néz rám, de átnéz rajtam. Gondolkodik. Nem engem lát.

– Mondjuk, szép emlékre mire tudok visszaemlékezni, ami megmaradt? A mi házunk az utolsó előtti volt. Ha a sarokra kiértünk, elkezdődött egy végtelen pusztaság tanyákkal. Pöndölyünk volt. Pöndölyben kiszaladtam a ház végébe, néztem a kelő napba, és mindenféle mesedolgok jöttek fel bennem. Ott kezdett mozogni bennem az, ami később íróvá tett. Ezek a nyári reggelek. Amikor kenyeret sütöttünk, és zsír volt a házban, akkor a friss kenyérrel mentem ki a sarokra. Ez irtózatosan jó dolog volt.

– A testvéreid élnek? Mit csinálnak most? Mi történt velük?

– Mind cselédek lettek a nagygazdáknál. Az 1920-as évek elején, ez valahogyan 1919-cel függött össze, izgékonyság támadt az emberekben. Ők is megbolondultak, ahogy anyám mondta. Mind a hárman elmentek félig felnőtt fejjel inasnak, ami külön tragédia volt a család életében, mert amíg cselédek voltak, a kommencióból néhány mázsa búza bejött. Anyámnak még többet kellett dolgozni. Egyikük ács lett, a másik kerékgyártó, a harmadik csizmadia. A legidősebb bátyám, aki ács volt, 1945 után egy baromfikeltető állomásnak lett a vezetője. Második bátyám a Mihály, aki mindig is legközelebb állt hozzám, ellentmondásos módon ugyan, de korán bekerült a munkásmozgalomba. 1936-ban már az illegális kommunista párt tagja volt. Sokszor letartóztatták, verték, börtönbe csukták, internálták. A fölszabadulás után 1946-ban Orosházán polgármester, amikor aztán megalakultak a tanácsok, a járási tanács elnöke lett. Onnan ment nyugdíjba. A harmadik bátyám végig megmaradt a mesterségében.

– Mint író és politikus nagyon sokat utaztál. Külföldön időzve éreztél honvágyat? Úgy tudom, egyszer a betegség is külországban kerített hatalmába.

– Ez a megbetegedés 1965-ben történt. Különleges állapot volt. Éppen a felszabadulás huszadik évfordulójára vezettem egy íródelegációt Moszkvába, azt hiszem a Somlyó Gyurka és a Sánta Feri voltak a tagjai. Rosszul lettem, elkapott egy magas vérnyomásos kiugró krízis. Azok az évek borzasztó nehezek voltak nekem családilag is. Íróilag sohasem éreztem magamat válságban, aztán a Részeg eső után bekövetkezett az egyik mélypont, úgy éreztem, nem megy tovább. Azt hiszem, ezek a dolgok hozták ki bennem az erős idegkimerülést. Rosszul lettem, bevittek a kórházba, megállapították, hogy miniinfarktusom van. A lényeg az, hogy majdnem három hónapot töltöttem ott. Nem gyógyultam. Oroszul nem tudok ma sem. Bezárva, erdők között, távol az otthontól… Nekem tényleg nagyon nagy honvágyam van. Két-három hétnél tovább nem bírom külföldön. Három hónap után kerültem haza, és néhány hónap múlva megkaptam az infarktust. – A fölszabadulás előtt én soha nem voltam külföldön. Ha mód adódik rá, sem mehettem volna 1939-ig, mert rendőri felügyelet alatt voltam. A felszabadulás után úgy alakult, hogy sokfelé jártam, így Európában, Indiában. De mondom, két hét után elbírhatatlan izgalom, hazavágyás vesz rajtam erőt.

– Az utazások tapasztalata alapján, másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Van rólunk egy olyan kép, hogy mi szalmaláng nép vagyunk, néha hűbelebalázs nép. Énbennem egy egészen másfajta kép alakult ki, összehasonlítva más népekkel, valahogyan a történelem a mi számunkra annyi leckét adott a megmaradás feladványaiból, hogy a jó értelemben vett okos alkalmazkodásnak, a történelem buktatói után a jófajta újrakezdésnek az attitűdjét alakítottuk ki. Amit aztán később mindig elrontottunk, de van bennünk annyi talpraesettség, hogy ismét jól tudunk kezdeni. Ady azt mondja, a hőkölések népe. Ez is igaz, de nemcsak hőkölni tudunk.

– Magyarországon kívül hol tudnál még élni a földön?

– Két ország is volt, amelyik hallatlanul nagy vonzást gyakorolt rám. Az egyik Franciaország, ahol háromszor-négyszer voltam. Természetesen az ember mindig a fölszínt látja, de a primer benyomások adhatják a lényeget is. Franciaország: a hallatlan, mindenütt érezhető nyugtalan szellemi pezsgés. A másik Finnország volt. 1964-ben voltam ott Veres Péterrel, Lengyel Józseffel, Baranyi Ferivel. Az egy teljesen más valami, mint Franciaország. A történelmük egy kicsit hasonlít a miénkhez. Cári elnyomás… Hát azok az okos megmaradásnak és a boldogulásnak talán még jobb ösztöneit alakították ki, mint mi, a szó nem közhasznú politikai értelmében. A népi demokratizmus olyan légkörét találtam ott, ami nagy élmény volt. Engem mindig érdekelt a kultúra, népművelés, ennek gazdag változatai Finnországban nagyon megragadtak engem.

– Beszéljünk a kezdetekről. Hány éves korodban kezdtél írni?

– A pubertáskorban mindenki ír. Azt hiszem, én tízéves koromban kezdtem, s ahogy mindenki, tizenöt éves koromban én is abbahagytam. Aztán harmadik tanítóképzős koromban kezdtem el újra írni. Gyermekkoromban énbennem már valami mozgott. A színházat imádtam. Orosházára jártak ilyen vándor-színtársulatok. A rongy lógott rajtam, de anyámtól (én voltam a kedvence) kikönyörögtem, hogy két tojást adjunk el, hogy azt a húsz fillért összekaparjuk. A másik alapvető élményem, hogy volt egy nagyon jó tanítóm. Nyaranként náluk voltam kiscseléd, vizet hordtam, elfutottam a boltba. A tanító feleségének volt egy gimnazista rokona. Ez a fiú kezembe adta Adyt. Otthon a szűk ablaknyíláson bejövő sugárnyalábnál elkezdtem olvasni a kötetet. A reális világ egyszerűen eltűnt a számomra. A pokol és a mennyország furcsa keverékét éreztem, egyszerűen elvesztem. Az igazi elindító Ady lehetett. Úgy, hogy harmadik tanítóképzős koromban verseket kezdtem írni. Ezek voltak azok a versek, melyekért ki akartak csapni a tanítóképzőből. A másik nagy élményem Szabó Dezső volt, de abban az időben a szocialista irodalom is, az elméleti művek közül Bebel és Kautsky. Tizenhét éves voltam, amikor elolvastam a Tőké-t. Nagyon keveset értettem belőle, de szikár gondolatisága mégis megfogott. Ebből a furcsa kevert szellemi táplálkozásból adódott, hogy verseket kezdtem írni, majd regényeket. A Fekete kenyér előtt már volt két regényem, de nem jelentek meg, a kéziratuk elveszett. Egyik a Porváros, a másik az Elszegődöttek.

– Írói indulásod egybeesett mozgalmi érdeklődéseddel is?

– Amint elmondtam, igen. Persze felemás dolog, ösztönös is. Adyból, Szabó Dezsőből félig anarchikus lázadás gondolata adódott, de mindez tele volt nemzeti töltéssel is. Hallatlanul kevert konglomerátum volt. A robbanást tulajdonképpen 1932 nyara hozta nálam. 1932 júliusában kaptam tanítói oklevelet. Azon a nyáron a bátyám révén feljöttem Pestre. Abban az időben az eszperantó mozgalom politikai tartalommal telítődött. Volt ott egy erősen baloldali Demény-frakció. Demény az illegális kommunista pártban valamilyen vezető posztot töltött be. Később a frakciózás, szervezkedés következtében kizárták a pártból. De ott volt a Kassák-frakció, a Weiszhaus-frakció… A Demény-frakció beépült az eszperantó mozgalomba. A bátyám is eszperantista volt, az ő révén kerültem kapcsolatba velük. Itt találkoztam én tömegével osztálytudatos forradalmi munkásokkal, egyáltalán hogy mi az a marxizmus, ekkor ütött először mellbe. Belsőmben viharos változás történt. Elég hamar kilábaltam a Demény-frakcióból, átkerültem a Kassák-mozgalomba, de ez is csak hetekig tartott. Itt is voltak az illegális kommunista pártnak szálai. Erdős Laci akkori felesége, Magda, bekapcsolt a Vörös Segély-mozgalomba. Ez 1932-ben volt, a baloldali mozgalom akkor még felívelő korszakában. Akkor a Barta Miklós Társaság is gyorsan eljutott a marxizmusig. A lényeg az, hogy 1932 végén kapcsolatba kerültem egy kommunista diákmozgalommal. Letartóztatták Széll Jenőt, Rajk Lászlót, Birki Ágnest és sokadik vádlottként József Attilát. Abban az időben a hozzáférhető marxista irodalmat reggeltől estig olvastam. 1933 februárjában már előadónak hívott meg egy marxista diákkör. De addigra már a kommunista diákokra felfigyeltek, és megkezdődött a lebukásuk. 1933. február 13-án engem is letartóztattak. Harminchárom vádlottja volt ennek a kommunista diáklebukásnak. Magamban úgy néha-néha sorba szoktam venni, hogy mi is lett velük. A fővádlott Széll Jenő diák volt, részese a kommunista mozgalomnak. A felszabadulás után nagykövet lett, 1956 után a perifériára került. Rajk akkor már másodszor volt egy ilyen lebukás részese. Ott ismertem meg. A sorsát tudjuk. Birki Ágnes, akiről a lapokban nagy riportokat hoztak, mert szép volt és fekete szemű, akkor egyetemi hallgató volt. Negyedik vádlottja volt ennek a pernek Beck András, a kitűnő képzőművész Beck Ö. Fülöp fia. A felszabadulás után meghasonlott a mozgalommal, nyugatra ment, és Birki Ágnes lett a felesége. Rácz István tanár volt, és az egyik legszimpatikusabb ember. Engem ott nem vertek meg, mert elég kis figura voltam. De ezeket az embereket, Becket, Rácz Istvánt, Rajkot félig agyonverték. Két hétig voltunk a főkapitányságon a Vigyázó Ferenc utcában. Rácz dagadt talpakkal ült és olvasott, aztán vitték megint, és verték. Később külföldre szökött, Finnországba került. A finn–szovjet háborúban a szovjetek ellen harcolt. Ma nemzetközi hírű fotóművész. Volt ott egy Weisz nevű zsidó fiú, később Fehér néven lett grafikus. És Kulcsár István idegorvos, aki a toloncházban szavalta nekünk a Lebukottak-at. Jelenleg Izraelben van. Ha a harminchárom embert végig tudnám venni… Különös életsorsok. Aztán a legváltozatosabb nyomor évei következtek. Szellemi szükségmunkás voltam, lapkihordó, kolduspénzbegyűjtő.

– Mikor tudsz írni? Hol írsz, itthon?

– Nem dolgozom rendszeresen, inkább kampányokban, mindig az elkésettség állapotában és szorongatottságában. Régen én éjjeli munkás voltam, ma ez már nem megy. Reggel kezdek hozzá, ha nem, akkor már nem tudok írni. Ha reggel nekiállok, egész nap írok. Sajnos, az az egyetlen írói életforma, hogy az ember mindennap ír valamit. Van bennem ez iránt ilyen nosztalgia, de én ezt soha nem tudtam kialakítani. Ha valamihez hozzákezdtem, azt egy lélegzetre megírtam, ennek a módszernek persze vannak hátrányai. A műves alkotói módszer ezt a formát nem tűri. Ma úgy vagyok, hogy amiket szeretek a műveimből, azokat is legszívesebben újraírnám…

Augusztusban itt abbamaradt az interjú. Megérkezett ugyanis a sofőr, és Darvasnak menni kellett valahová. Megegyeztünk, hogy a következő héten folytatjuk beszélgetésünket. Ez nem sikerült. Augusztus közepétől október végéig telefonálgattam Darvasnak, míg végre sikerült az interjút befejezni. Ő persze többször úgy vélte, hogy befejezhetjük beszélgetésünket, de az utolsó pillanatban mindig közbejött valami. Külföldi delegáció érkezett, telefonáltak valahonnan, utaznia kellett, beszédet írt, gyűlésre, felszólalásra készült, politizált. Ebben az időszakban a mérgelődés mellett sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen nehéz, keserves élete van Darvasnak. Egy ilyen végletesen leterhelt életben mikor lehet meditálni, felkészülni, írni?

A beszélgetést írószövetségi irodájában folytatjuk. Rosszul van. Este szívgörcsöt kapott, nyomkodja, tapogatja a mellét. Ahogy belépek hozzá, azonnal érzem, hogy nyugalomra lenne szüksége, de én sem vagyok különb a többi embernél, kipréselem belőle az interjú másik felét.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Mint már mondtam, éjjel szoktam dolgozni, de ma ez már nem megy. Ha elkezdem, egész nap dolgozom. Az én életritmusom mást nem enged meg. (Szomorúan felemeli a cigarettáját.) A cigarettát is le fogják tiltani.

– Min dogozol most?

– Tulajdonképpen a készülődés állapotában vagyok többmindennel. Egyrészt elkezdtem az önéletrajzomat, de nem tudom olyan intenzitással írni, ahogy… Aztán itt van egy évtizedes adósság, a Részeg eső második részének a megírása. Egyre inkább érzem, nem véletlen, hogy nem tudtam folytatni. Úgy gondolom, hogy az első kötetet is át kell írni ahhoz, hogy meg tudjam csinálni a másikat. Főleg az első kötet második részét kellene átírni. A kritikusok annak idején úgy fogalmaztak, hogy melodramatikus hangvételű, de akkor én ezt nem hittem el. De azt a távolságtartást, ami az első felében volt, később nem tudtam megtartani. Ha egyáltalán befejezem ezt a könyvet, akkor csak így, az első rész átírása után tudom megcsinálni. Emellett darabtervek foglalkoztatnak, s az asztalomon jegyzetek sokasodnak. Terv van elég. Régóta kínlódom a Bajcsy-Zsilinszky-drámával is. Egyszer már a fele megvolt, de félretettem. Pedig óriási dráma van ebben a történelmi figurában, tulajdonképpen egy görög sorstragédia.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

– A jelenlétet a korban. Ezt…

– Az író, ha közvetlenül nem is, de áttételesen befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Mélységesen hiszek benne. Régebben, fiatalabb koromban ez a hit, hogy úgy mondjam, még pregnánsabban élt bennem. A korban való jelenlét párosult azzal a hittel, reménységgel, hogy az itt és most az íráson keresztül is úgy érvényesülhet, hogy közvetlen hatást érhet el az ember. Ez a hit nem halványodott el bennem, de rájöttem, hogy a hatás áttételesebb, bonyolultabban érvényesülő. Ha igaz az, hogy a valóság felfedezése az irodalomnak a legfontosabb hajtóereje, akkor ez soha nem lehet öncélú. Ebben benne van a változtatás indítéka is.

– Úgy érzem, mint politikus sok művet feláldoztál. Nem tudtál vagy nem értél rá írni? Például 1945 és 1956 között nem jelent meg könyved. Mi a véleményed erről?

– Igen… Túl egyszerű lenne ezt csak időhiánnyal magyarázni. Egyébként az Új Írás egyik körkérdésére válaszolva írtam le, hogy nemcsak egyszerűen időhiányról volt szó. Megadatott – nemcsak nekem, hanem egész nemzedékemnek – az a ritka történelmi alkalom, hogy „írói programomat” a közvetlen cselekvés eszközeivel segítsem valóra váltani. De ugyanakkor, több mint egy évtizedre, megszűnt számomra az a lehetőség, hogy alkotó íróként szembesítsem írói programomat az általam is formált változó valósággal. Félreértés ne essék: magam választottam ezt az utat. Politikusi múltamat kellő önkritikával nézem. (Barátaim, némi iróniával, egyszer-másszor mondták is, hogy túl sok az „önmarcang”.) Ám ezt a múltat mindenestől megtagadni mégsem tudom, és nem is akarom. S nemcsak azért, mert egyfajta – akárha kiküzdött, megszenvedett – belső folytonosság nélkül csak cinikus vagy öngyilkos lehet az ember. Persze, ezért is. Legalább ennyire azért, mert ennek a múltnak a megtagadása, az egész huszonnyolc évnek, nemzeti múltunk ez egyedülállóan izgalmas, minden ellentmondásával, tragikus vétkeivel, kudarcaival együtt is nagy korszakának a megtagadása is lenne. Sok mindent lehet. Lehet az embernek a maga múltjával szembefordulni. A történelmi úttévesztéseket, tanulságként, a legkegyetlenebb realizmussal felmutatni. Lehet kiábrándulni és félreállni. Lelkileg vagy a valóságban az emigrációt választani. Csak egyet nem lehet: úgy tenni, azt játszani, hogy nem volt közöm ahhoz, amihez közöm volt… 1945 legelején megírtam a Város az ingoványon-t, azután már csak publicisztikákat, riportokat, vezércikkeket írtam. Eleinte nem akartam tudomásul venni, hogy mennyire mások az írói és politikai gondolkodás, cselekvés belső törvényei. Köztudott, hogy eléggé sok vitám volt a népi írók „harmadik utas” és a tőlük is jobbra álló irányzataival. De 1945 után, komolyan véve az írói szolidaritást, már értük vitatkoztam. Elvtelen szolidaritás volt ez? Nem. Természetes írói mozdulat. De elég hamar abba is hagytam az ilyenféle vitákat, azzal párhuzamosan, ahogy egyre jobban belebonyolódtam a politikába. A koalíciós harc és a parasztpárton belüli harc taktikái – és a politikában elkerülhetetlen –, meggondolásai mindinkább félreszorították az írói gondolkodás másfajta normáit. Elvtelen megalkuvás volt ez? Aligha. Az író fölé növő – mint az íróságot, ezt is szolgálatnak tekintő – politikusi létből következett. Nem igaz, hogy nem éreztem ezt az ellentmondást – de mert a politikai harcot, a politikai cselekvést tartottam a fontosabbnak, igyekeztem magamban legyőzni az írót. Igyekeztem így „feloldani” ezt az ellentmondást. Amikor 1951-ben az I. Írókongresszuson nekem kellett elmondani a beszámolót, az már egy irodalompolitikus s nem egy író beszéde volt… Nota bene még soha nem vallottam arról, hogy azért talán 1952-ben mégis fölkísértett bennem az író. Hozzákezdtem egy termelőszövetkezeti regényhez. Az általam is hirdetett elvek jegyében. Megírtam két vagy három fejezetet… s akkor megakadt a tollam. Egy betűt sem tudtam tovább írni. Nem a balzaci „realizmus győzelme” volt ez, hanem a realizmus bosszúja. Vagy mégis a győzelme? Nem íródott meg egy rossz regény. Azzal szoktam magamat vigasztalni, hogy ezek az idők az író számára sem voltak haszontalanok, még a belső konfliktusokat beleszámítva sem. Ahogy szoktuk mondani, az alulról és felülről látásnak annyi tapasztalását adták ezek az évek, hogy valójában ezzel gazdagodva rengeteget tudnék még megírni. Szerintem a Részeg eső legjobb részlete sem születhetett volna meg egy ilyenfajta tapasztalás nélkül.

– Háromszoros miniszterséged idején a történelemben éltél. Mi az, ami ebben a korszakban leginkább megragadott, s ma is gyakran foglalkoztat?

– Összefügg az előbb elmondottakkal. Sokat foglalkoztatott, megírni is próbáltam, de még mindig nem tudtam megírni… Mi volt a léleknek, gondolatnak, emberi magatartásnak az a mechanizmusa, ami nemcsak engem, hanem rengeteg embert megérintett, hogy tudván tudtuk, nem úgy vannak a dolgok, ahogy mondjuk, de elhitettük magunkkal. Erdeihez például engem mély barátság kötött, harci szövetség még a felszabadulás előtti időkből. Ezekben az években mind a ketten felelős kormányposzton voltunk. Mindennapos őrlő beszélgetésünk témája volt ez. Ő is, én is parasztgyerekek voltunk. Az volt a témánk, ami a parasztsággal történik. Tapasztaltuk, hogy bajok vannak, feszültségek. Mindig oda lyukadtunk ki, hogy úgy látszik, másként ez nem megy, mindez az átalakulással jár. Hogy ebben mennyi volt az eredendő hit, mennyi a történelmi tapasztalat hiánya, mennyi az opportunizmus, netalántán a gyávaság, ez még megfejtendő kérdés lenne. Nem is személy szerint érdekes ez, de jó lenne mélyen belelátni egy történelmi időszak emberi titkaiba.

– Véleményed szerint kinek könnyebb az élete, az írónak vagy a politikusnak?

– Olyan írói magatartás esetében, ami nagyobb távolságot tud tartani a változtatás ellentmondásaival, kínjaival, az írónak könnyebb az élete. Csak így én íróként sem tudtam soha élni, ezért nem tudok egyértelműen egyikre sem szavazni. Olyan életformát élő írónak, mint az enyém, talán írónak lenni nehezebb. A politikus azért úgy van, mint valaki a hadsereg egyik posztján: felmentve érezheti magát a döntés kényszere alól. A rendet elfogadta, kifejtette aggályait, de ha már döntöttek a fölöttesek… Az író ezt soha nem mondhatja. Az író számára a döntés kényszere állandó.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Sajnos nincsenek hobbijaim. Olvasok. Az olvasás szinte az egyetlen időtöltésem. Irigylem azokat az embereket, akik ki tudtak választani valamit, és azzal makacsul bezárják magukat.

– Éjszaka szoktál álmodni? Ha igen, elmondhatnál egy jellegzetes álmodat.

– Sokat álmodok. Egy van, ami újra és újra vissza szokott jönni. Hát ugye, az életünk szegénységéről már beszéltem. A kenyér mellett mindig a tüzelő megszerzése volt a legnagyobb gond. Emlékszem, egyszer a falu szélén a fákat hatóságilag legallyazták. Az ágakat lehetett vinni. Iszonyú versenyfutás kezdődött. Húztuk. Egyetlen komoly betegségem, a tüdőcsúcshurut akkor tört ki rajtam. Holtfáradtan feküdtem… Eszméletlenül hetekig. Ha álmodok, azt álmodom, hogy rohanok, cipelek valamit fáradtan.

– Hogyan érzed magadat a világban?

– Tulajdonképpen rengeteg állandóan jelenlevő feszültséggel és az elkésettség rettentő nyomasztó érzésével élek. Valójában jól érezhetném magamat, sem emberi vagy családi hiányérzetem nincs. Csak az elkésettség nyomaszt.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Nem tartok számon ilyent.

– A halálfélelem ismerősöd? Előfordult már, hogy megérintett?

– Háborús körülmények között nem. Azt valahogy megúsztam, hogy katona legyek. Az ostrom alatt itt voltam a fővárosban. Családommal együtt bujkáltam egy évig. Mellettünk szakadtak le a házak, de nem éreztem ezt a félelmet, mert biztos voltam benne, hogy itt még tennivalóm lesz. Igazában nem éreztem még halálfélelmet. Mostanában van néha, kicsit egzaltált, enervált módon. Ha belegondolok, úgy lesz a világ, hogy számomra már nem lesz, akkor feljönnek bennem ezek a rettenetes szorongások.

– Szenvedélyeid vannak?

– Cigaretta és a közélet. A közélet is szenvedély. Ésszel tudom, hogy az egészség, az életem meghosszabbítása érdekében minden azt mondja, hogy ezt abbahagyjam, és berendezkedjek egy más, kizárólagos írói életformára. Hosszú életű lehetnék, hiszen anyám most kilencvenöt éves. Ésszel mindezt értem. De…

– Mondj egy ünnepet, ami számodra a legkedvesebb.

– A karácsony. Ez nálam íróilag többszörösen visszatérő motívum. Amikor a repedt lapátot vertem harang helyett. Gyermekkoromban soha nem volt karácsonyunk, olyan, hogy ajándék, karácsonyfa. Ezért mindig van bennem egy váró áhítat.

– A magánnyal hogy vagy? Védekezel ellene vagy eltűröd?

– Megszoktam. Nézd, azok a barátok, akikhez olyan mély igaz barátság fűzött, lassan mind elmennek. Új baráti kapcsolatot nem tudtam, nem akartam teremteni. Ebben a második házasságomban rendkívül jó élettársra találtam, sok mindent pótol.

– Hiszel a barátságban?

– Mélységesen hiszek benne.

– Ellenségeid vannak?

– Biztos, hogy vannak. Hát nézd, az én életutam, életpályám, amin én keresztül mentem, olyan, hogy az ember akarva, nem akarva, biztosan sebeket is osztogatott, kapott is. Lehetnek, akik ezt ma is őrzik.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Nem. Indulatos haragok föl szoktak bennem szikrázni, még ha legtöbbször tudom is rejteni. De maradandóan nem.

– El tudod képzelni, hogy más bolygón is élnek emberek?

– Nemcsak el tudom képzelni, hanem biztosra veszem. Azt nem tudom elképzelni, hogy a világegyetemben egyedül a Föld az, amin kialakulhatott élet. Bármilyen tudományos magyarázat is adódik, hogy milyen feltételrendszer kell az élet kialakulásához, szerintem máshol is kialakulhatott ilyen feltételrendszer vagy hasonló. Nézd, az ember a túlvilágban nem hisz, de valamilyen megnyugvást az elmúlás miatt a végtelennek ez a képzete ad, hogy tényleg van végtelenség, s ebben végesnek lenni mégis vigasztaló törvény.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Én ebben így nem hiszek. Én abban hiszek, hogy van fejlődés. A fejlődés mindig új ellentmondásokat teremt, a fejlődés aztán az emberiséget rákényszeríti, hogy a keletkező új ellentmondásokat valahogyan feloldja. Aztán jön az új körforgás. Az új válaszkeresés tulajdonképpen a fejlődés – mondja Darvas József.

Beszélgetésünk másnapján már hiába kerestem az Írószövetségben. Megbetegedett. Az orvosok ágyba parancsolták. Most pihen, gyógyul, eszmél. De ha felkel, minden kezdődik elölről. Nem tudom: mennyit bír ki egy író?