Csoóri Sándor

Tíz felé nem futhatok, tíz halált nem halhatok, hát kivárom azt az egyet, amelytől leroskadok. Országlásom a télben hópehely-királyság csak, száz felé indulásom: Egyetlen indulás csak

 

– írja Csoóri Sándor, és akaratlanul is segít az olvasónak, hogy eligazodjon világában. Csoóri hegyember, vulkánember. Milyen a hegy? Hasonlatos más hegyekhez, de egyik még tüzet és lávát fröcsköl az ég felé, míg a másik szunnyad, s homlokát jég és hó fedi. Csoóri ilyen is, olyan is. Jégkristályok díszlenek a homlokán, hegységének déli lejtőjén gyümölcsöt érlel, de hegyszívében még láva fortyog, ami bármikor a felszínre törhet. Hegyember, aki költő, közgondolkodó, máskor filmet álmodó, falvakat járó epikus, hű jegyzője a kornak.

Most, hogy írnom kell Csoóriról, döbbenten érzem, hogy eljártunk egymás mellett évtizedekig. Egyszer hosszan, két és fél percig beszélgettünk a Bajcsy-Zsilinszky utcában az autóbuszra várva. Késett a hatos, én meg éppen mentem valahová. Üres zsebekkel állt ott, kopott érzelmekkel. Magánéleti bajok kínozták, s ráadásul a lapok sem közölték, mert éppen mondott valahol valamit, s ezt nehezményezték. Mindketten elég rossz állapotban voltunk, s ez kialakított köztünk valamilyen melegséget, együttérzést. Később csak futólag, valamilyen pénztár előtt, ruhatárakban, folyosókon találkoztunk, és hivatalosan az Írószövetségben. Mint a választmány tagjai, hat esztendeje ülésezünk együtt, de nagyon különböző aktivitással. Az ülésteremben földrajzilag is távol esünk egymástól, mert Csoóri a terem délkeleti, én viszont az északnyugati végében szoktam elhelyezkedni. Ez az írószövetségi fórum meglehetősen abszurd. Helyileg olyan az egész, mint egy templom. Három részre tagozódik a terem, térelválasztó elemként az oszlopok szolgálnak, s a bútorzat elrendezése is jelzi, hogy a középső rész a fontos. Ott ült Darvas, amíg élt, továbbá a főtitkár, a titkárok. A középső rész széle mentén körkörösen a fontos vagy a fontosságukat hangsúlyozó írók. A többi író szeszélyesen, néha táborok szerint a két szélső hajóban. Ez az a fórum, ahol időről időre Csoóri Sándor megnyilatkozik. Csoóri éppen úgy tudja, mint én, hogy az írószövetségi ülésezések és felszólalások eredményeképpen írótársaink nem írnak se jobb, se rosszabb műveket, mint megelőzően. Olyanokat írnak, amilyeneket a tehetségük és a társadalmi körülmények lehetővé tesznek. Miért szólal fel mégis Csoóri? – Mert bent van a műszer a szívében… Csuda finom szeizmográfot építettek Zámolyon a lelkébe, fejébe, fülébe, szívébe. Kényes érzékelőket, melyek nemcsak a társadalmi rengéseket jelzik, hanem a hosszúra nyúló vitákban az ingoványokat, mocsarakat is. Amikor szót kap, felugrik, előrelép. Aztán megszólal, hangosan és visszafogottan, majd pontosan, de indulatosan fogalmazva körüljár egy társadalmi gondot, helyzetet, állapotot. Indulatosan szólal fel, mert hisz az ügyben, amit képvisel. Ez az ügy a szocialista Magyarország ügye, s benne főképp a parasztok és a népi hagyományok ügye. Csoóri néhány dolgot persze másként lát, mint mondjuk egy minisztériumi tisztviselő hivatalból láthat. Előfordul, hogy Csoóri téved, vagy bizonyos ügyekben elfogult. Mindez tagadhatatlan. De most már az is nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedekben Csoóri közéleti tényező lett, személyiséggé változott. Ezt jelzi a Magyar Írók Szövetsége tisztújító közgyűlésének választási eredménye is, ahol a hatvanegy tagú választmányba 290 szavazattal a hetedik helyen delegálták Csoóri Sándort az írótársai.

Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyban. A pápai református kollégiumban érettségizett, majd a Lenin Intézet hallgatója lett orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon. Az intézetben betegsége miatt háromnegyed év múlva abbahagyta a tanulmányait. Művei: Felröppen a madár (versek, 1954); Ördögpille (versek, 1957); Menekülés a magányból (versek, 1962); Tudósítás a toronyból (társadalomrajzok, 1963); Kubai napló (1965); A költő és a majompofa (karcolatok, 1966); Faltól falig (prózai írások, 1969); Lekvárcirkusz bohócai (gyermekversek, 1970); Forradás (irodalmi filmforgatókönyvek, 1972); Párbeszéd sötétben (versek, 1973); Utazás félálomban (esszék, karcolatok, 1974). Filmek Kósa Ferenccel és Sára Sándorral közösen: Tízezer nap, Földobott kő, Ítélet, Nincs idő, Hószakadás. Csoóri Sándor 1953–54-ben az Irodalmi Újság munkatársa, 1955–56-ban az Új Hang versrovatának a vezetője volt. Az utóbbi öt évben a filmgyár dramaturgja. 1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Délután kettőre mentem Csoóri Sándorhoz a Keleti Károly utcába, és tizenegy óra tájban jöttem el. De nem volt ez ilyen egyszerű. Eleinte az Apostol utcában kerestem, de kiderült, hogy valójában nem ott lakik. Egy telefonszámom is volt. Időnként, ha az ablakom alatt az utcán nem volt karambol, nem rohant valahová a mentő, és egyáltalán semmi sem történt, felhívtam ezt a számot. Nők jelentkeztek általában. Az egyik azt mondta, hogy amikor beköltözött a házba, Csoóri már nem lakott ott, de később hallott róla. Egyszer, véletlenül a feleségével is sikerült beszélnem. Az megadta a címet, és nagyon barátságos volt. Nem tudom, miféle telefon lehet ez, talán a folyosón áll egy házban, vagy fent van a kéményben, s aki éppen arra távozik, felveszi, ha csörög. Végül az Írószövetségben beszéltük meg a találkozó részleteit.

A Keleti Károly utca jobb városrészek közé számít Budapesten. Fölziháltam a Mechwart térről, s egy lányt néztem egész úton. Vadászkutyát vezetett pórázon és nevetgélt. Testhez álló, vadászos, sportos nadrágban és pulóverben lépdelt fölfelé. A kutya tegeződött vele. Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha ezzel a lánnyal beszélgetnék Csoóri helyett. Csoóri biztosan megértené. De aztán eszembe jutott a pénz, amit Szederkényi ígért az anyagért.

Ahogy beléptem a Csoóri Sándor-féle bérházba, a kerület előkelősége rohamosan csökkent. A lépcsőház elég tiszta. Vékonyka falak. Ha nekidőlök valahol, biztosan kizuhanok az utcára. Nem dőlök neki, fogódzom. Csoóri fönt lakik valahol a tetőn. Leválasztott lakás. Önálló, saját ajtaja van, de nehéz bemenni meg kijönni. A szoba nagy. Nincs konyha. Csoóri mosolygósan, kedvesen fogad, de a mozdulatain látom, hogy van bent azért egy adag feszültség. Nem tudja, hogy asztalközelségből milyen vagyok, mit csinálok. Persze, rutinos vendéglátó, jó hozzá megérkezni. Már az óriási dolog, hogy sok év után végre van egy dolgozószobája. Bort nyit, iszunk egy kortyot, körülnézek.

A redőnyös ablak két oldalán kékfestő anyagból függöny lóg. Az ablakon túl háztetők, avítt csatornák. A mélyben, valamilyen udvaron egy autót kínoznak. Nyög, ordít, jajong. Az emberek is ordítanak: „Nyomd bele, még, a nyakába.” Megölik. Lehet, hogy kibír még egy napot, akkor holnap ölik meg. Az ablakpárkány alatt könyvespolc nyújtózik, faltól falig. Az ablakon túl a mennyezetig ér. És oldalt is. Könyvek mindenütt. Középen íróasztal, jegyzetekkel, könyvekkel, füzetekkel. Az asztal előtt egy virágtartó zöldekkel. A könyvespolc közelében komód, rajta népi szőttes, azon lemezjátszó s mellette Bartók-lemezek. Az ágy akkora, mint egy tutaj. Azon is népi szőttesek, a párnákon népi hímzés, a falon szőttes. A szoba nevezetessége egy meggyfából faragott tuskószék. Pirosas, feketés, fényes, valódi. Egyszerre szobor és használati tárgy. Csoóri biztat, hogy üljek bele. Beleülök, majd vissza az asztal mellé. Jobb nézni. Csak bizonyos testtartásban elviselhető. Csoóri beleül, és a meggyfa karok öleléséből beszél hozzám. Négyezerért vette egy fiatal iparművésztől. A másik feltűnő bútordarab a szobában egy hajóláda. Valódi, pántos, sarkos, fekete hajóláda. Piros terítő borítja. A tetején írógép nyugszik, pici televízió, pici rádió és persze vacakok, könyvek. Csoóri megszólal:

– Nem volt még szekrényem. Négyszáz forintért vettem a bizományiban. Valamelyik boldog világjáró adhatta el. Néhány tengeren ez már átkelt.

Beszélnem kell még a falakról. Tányérok lógnak és képek. Orosz János különös olajfestménye és rajzai. Egy nő. Kibuggyan a képkeretből. Színesen buggyan ki. Az ágy felett román parasztikon, keresztre feszített Krisztus. Néhány szőttes, tükrösről másolt minták kihímezve. Mi látható még Csoóri szobájában? Szervátiusz Jenő női mellszobra tiszafából. Jakovits József kútterve, egy néger alak, mesés és misztikus. Jakovits New Yorkban él, Vajda Lajos és Bálint Endre barátja volt. A könyvszekrény és az asztal között nagy cserépedény áll. Lekvárosbödön. Mifelénk szilvalekvárt szoktak az ilyen cserépedényekben eltenni. Odább két fejfa. Valódi fejfa szlovák és talán székely temetőből. Idő ette, napszítta faragás. Borzongató. Csoóri az ágya közelében tartja ezeket a fejfákat. Szereti őket.

Csoóri arcáról is kellene valamit mondanom, de nehéz. Izeg-mozog, feláll, bort tölt, iszik, kimegy, kívülről beszél befelé. Annyi látszik, hogy kreol. A haja fekete, rakoncátlan. Ha nem parasztcsaládban született volna Zámolyon, azt hinném, hogy olasz, spanyol vagy cigány. Mindenesetre érdekes emberi képlet. Örökölte a magyar nép összes jó és rossz tulajdonságát, de a szellemében van még valami… Másként nyugtalan, mint egy átlag parasztcsalád átlag értelmiségi fia. Talán szebben nyugtalan? Nem is tudom. Csak a végeredmény számít, amit Csoóri tesz, teremt, megír.

Megiszunk egy pohár bort, aztán megszólalok:

– Ma Magyarországon vagy Európában milyen embercsoporthoz sorolod magad? Hol helyezkedsz el a társadalmi megbecsülés és önbecsülés skáláján?

– Nemigen szoktam besorolni magamat ilyen vagy olyan csoportokba. Ezt általában mások végzik el helyettem időről időre. Legtöbbször fölületesen. De te most nem mások véleményére vagy kíváncsi, hanem az enyémre. Mit mondhatok? Még a legegyszerűbb, ha azt mondom: értelmiségi vagyok, aki sose felejti el, hogy paraszt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az egyik felem paraszt, a másik értelmiségi. Ez azonban olyan kettészakítottságot jelentene, amit én soha nem éreztem. A kettősség inkább azt jelenti, hogy kétfelől is van ablakom a világra, hogy Camus, Bartók, Heisenberg, Paul Eluard birodalmát Bakos nagybátyámtól örökölt tekintettel mérem föl, aki a „jelenségekről” hasonlíthatatlanul kevesebbet tudott az említetteknél – de nem a sorsról! Irigyelni való előzmények után a bibliai Jób nyomorúságára jutott, s végül egy körtefán végezte, kötéllel, mégpedig úgy, hogy fájdalmat és megrendülést hagyott maga után, nem pedig csalódást. Kemény és hajlíthatatlan protestáns volt, ami már fölért az istentagadással is. Utolsó emlékem talán fölidéz valamit az alakjából. Vendégségbe jött hozzánk Verebről a búcsúra. Valamikor régen még kétlovas kocsival szokott berobogni az udvarunkra, négy lányával s egy szem fiával, de a szóban forgó búcsúra már egyedül érkezett. Beszélgetés közben kiderült, hogy egyik legénykori pajtása haldoklik. Rövid időre elszótlanodott, és másnap, amikor a buszhoz kísértem ki, azt mondja, nem kerülhetjük el a barátját. Húztam a nyakamat, de mentem vele. Úgy mentem, mintha csak siralomházba mentünk volna. A csont-bőr, sárgaföld-arcú beteg megélénkül, mikor meglátja János bátyámat. János bátyám leveszi a kalapját, és ennyit mond: „Hallottam, István, hogy a vége felé jársz. Bejöttem hát, hogy utoljára még lássuk egymást, és tisztességgel és barátsággal elköszönjek tőled. Isten áldjon!” – Bocsásd meg ezt a kitérőt, de úgy érzem, hozzátartozik a válaszomhoz. Miért nem kerülte ki a megrázó találkozást János bátyám, mikor kikerülhette volna könnyedén? Azért, mert életről, halálról, barátságról nem a kis ügyeskedések logikája szerint gondolkodott. Nem a kellemeset és a kellemetlent latolgatók örök ösztönével, hanem ahogy azok elemien és hatalmasan hatottak rá. Ezért lehetséges az, hogy a parasztinak mondott tulajdonságok közül engem már réges-rég azok érdekelnek, amelyek a legegyetemesebb erkölcs és magatartás világába emelődnek át… Remélem, nem értesz félre, ha a beszélgetésünk elején említett kettősségre még ráakasztok egy gondolatot. Manapság a többszörösen kettéosztott világban az emberek – a legjobb szándékuk ellenére is – homlokegyenest másként látják a történelmet, a politikát, a haladás eszméjét, a sivárság fenyegetéseit. Szükség van tehát olyan alkatú emberekre, akik jól és pontosan értik például azt a fogalmat, amit Kelet vagy amit a Nyugat fogalma jelent az emberiség szóhasználatában. Jelenleg úgy látom, hogy a világnak földrajzilag és szellemileg két ilyen pontja van. Az egyik: Közép-Európa, a másik: Dél-Amerika. Az első terület országai nem olyan gazdagok, mint Nyugat-Európa országai és nem is olyan szegények, mint Ázsiáé. A másikkal hasonló a helyzet. Dél-Amerika nem olyan gazdag, mint Amerika és nem is olyan szegény mint Afrika. Mindezt persze okosan és érzékenyen árnyalni kellene, hogy teljesen meggyőző legyen a tétel, de talán még így elnagyoltan is érezhető az iránya. Gondolj csak a lengyel, a cseh, a magyar film, költészet, próza élénk korszakaira, a szovjet kisregényekre, novellákra. Hozzájuk hasonlítva a nyugatinak nevezhető új hullámok filmben is és regényben is fáradtabbak voltak. És hát a dél-amerikai szellem fölparázslásai! Mintha érzékenység, új kultúra, edzettebb és vaskosabb arcvonásai rajzolódnának elénk. Nyugat-Európa jó néhány országában végignéztem a könyvesboltok kirakatát. Verseskötetet szinte sehol se láttam. Kelet-Európában viszont mindenütt ott vannak. S ha értelmeznem kell ezt a jelenséget, annyit mondhatok csak hogy ahol a költészetnek még szerepe van, ott az életet még sorsként tudja átélni az ember. Hiszen maga a költészet is emberi jelenség.

– Szüleid élnek?

– Igen, éppen tegnap jártam odahaza. Apám nyolcvanhárom éves, de ha sürgős dolga akad, még meg is iramodik néha. Alacsony, szikár, fáradhatatlan, 1945 karácsonyán például eljött értem gyalog Pápára, át a Bakonyon, át a hóviharon, ahelyett hogy vonattetőn utazott volna három napig. Pedig Zámoly és Pápa körülbelül százhúsz kilométerre van egymástól, még akkor is, ha toronyiránt megy az ember. Útközben véletlenül majdnem agyonlőtték. Egyszer orvvadászok, másodszor vaddisznóra vadászó katonák. Ma is büszke, hogy ezt is túlélte. Örök életében a történelem izgatta meg a társadalmi igazság. Szívesen lett volna talán még betyár is, ami képzelete mozgását, belső hajlamait illeti. Minden vicik-vacak újságrongyért lehajolt, még a határban is, hogy olvashassa. Anyám viszont tökéletesen az ellentéte. Őt semmiféle írás nem érdekelte. Ő, ha lehet azt mondani, a szájhagyomány világán belül volt paraszt. „Mit mondanak, mit szólnak, ez vagy az neki való” – folyton csak ilyesmi kormányozta. Sajnos, három esztendeje súlyos agyhártyagyulladást kapott, éppen akkor, amikor kint jártam Amerikában, és azóta se tudott kilábalni belőle.

– Édesanyád vagy édesapád volt a családban a megtartó erő?

– Mindenképpen az anyám volt. Tervezni, mit, hogyan érdemes, ő tervezett. A tiltások, a szorongások, a homlokot simogató remények csak őt érintették. Apám dolgozott, de hogy mi a soron következő munka, azt anyám mondta meg. Ebédnél, vacsoránál ugyanúgy ő osztotta ki az adagot apámnak, mint a munkában. De az asztalhoz még ma sem ül oda enni. Asszonynak nem ott a helye. Furcsa kettősség ez. Valóságosan ő a családfő, de a látszat szerint ilyesmi lehetetlen. Ez azonban nemcsak az én családomban volt így, hanem szinte az egész faluban. A kalapot a férfi hordta mindenütt, de bevallottan vagy bevallatlanul az asszonyok kormányoztak. Lélekbúvárok is megrökönyödhetnének, hogy mi minden eltorzult ebben a szigorúan betartott felemásságban. Anyám öt életre való szorongást, félelmet, gyanút összeszedett így. Mert amit nem oszthatott meg, az őt nyomasztotta.

– Hogyan éltetek, ház, rokonság?

– Négyen voltunk. Apám, anyám, és egy hat évvel idősebb néném. Hitem szerint neki kellett volna inkább tanulnia, nem nekem. Okos, jellemes, kicsit rátarti lány volt. Egy faluban általában vagyoni helyzetük miatt szokták a lányok magasan hordani az orrukat. Ő amiatt volt önérzetes, mert érzett magában erőt, jóra való képességeket. A harmincas években egyszer egy képviselő látogatta meg a zámolyi elemi iskolát, és a néném talpraesettségén akadt meg a szeme. Még könyvet is ajándékozott neki, hogy olvasson sokat. No de egy lány akkor felsőbb iskolába? Elképzelhetetlen volt! Zámolyról akkortájt egyedül Csanádi Imre tanult csak tovább gimnáziumban. Hét és fél magyar holdon gazdálkodtak a szüleim – egy magyar hold 1200 négyszögöl –, ez bizony ingatag talapzat lett volna, mondjuk az érettségihez. Engem is csak a jó szerencse segített a továbbtanulásban. Elvégeztem a kötelező hat elemit, s utána következett volna minden, ahogy a sors rendeli: otthon maradok parasztnak. De 1942-ben az Országos Falusi Tehetségkutató Intézet összeszedett az országban – beleértve Észak-Erdélyt, Csallóközt is – vagy hatszáz parasztgyereket, akit ingyenes taníttatásra javasolt. Különféle szűrővizsgákon föntmaradva kerültem én is Pápára, a legutolsó próbatételre. Kis, matematikus zseni – így szólított az egyik tanár, ha a szünetben találkoztunk. Fogalmam se volt, mit jelent az, hogy matematikus vagy hogy zseni. Bámészkodó bárányka voltam még a világban. Ha jónak mutatkoztam is, szeptemberre mégse érkezett értesítés, hogy mehetek. A falu szinte áttüzesedett a kárörömtől. Örültek, hogy nem vagyok én se kiválasztott. Mitől is volnék! Anyámba azonban belefúrta magát az ördög. Most már csak azért is megmutatja, hogy az ő fia továbbtanul. Még jobb is, hogy nem kell szolgálnom érte se hálával, se alázkodással. Apám, anyám elment a református paphoz tanácsot kérni. – „Ha jól tanul Sándor, a Pápai Református Gimnáziumban tandíjkedvezményt kap, ha pedig nem, akkor az állam se költene rá fölöslegesen” – mondta Bíró Ernő. Alighogy megmelegedtem Pápán, megérkezett anyáméknak az értesítés, hogy ingyen taníttat az állam, de Bicskén. Akkor már nem akartak bolygatni, tehát maradtam. Ha jól sejtem, ezt az országos tehetségkutató mozgalmat is a népi írók kezdeményezték, Illyés, Németh László, Darvas, Erdeiék. Örülök is, hogy Pápán maradtam, mert a nagy hírű Református Gimnázium olyan öntőformának bizonyult, amely mind a mai napig meghatározza életemet. Eddig se tudtam, és ezután se tudok beletörődni abba, hogy miért kellett a több száz éves múlttal rendelkező iskolákat mint valami bagolyvárakat szétrobbantani. A debrecenit, a sárospatakit, a pápait. Történelmileg alakultak ki. Az új hit, a protestantizmus tanúskodott velük a szabadabb gondolat mellett, az európaiság mellett, a magyarság ügye mellett. A Habsburg-ellenesség úgy hozzátartozott az iskola szelleméhez, mint az ujjaimhoz a köröm. A gályaraboktól Petőfiig és a maiakig: Nagy Lászlóig, Somogyi Józsefig ez a régi tűz még bélyeget égetett az emberekre. Én például úgy voltam pápai kollégista, ahogy ma elkötelezett író vagyok. Ha fölidézek egy történetet az iskola múltjából, rögtön megérted, miről beszélek. Amikor az ellenreformáció kiűzte az iskolát Adásztevelre, úgy látszott, vége mindennek. Szétszóródtak a tanárok is. De akadt egy tanár, aki nem adta meg magát. Kijelentette: amíg ő mozdulni, lélegezni tud, addig a kollégiumnak is élnie kell. Egy eperfa alatt oktatta a deákjait. Diáksapkánk jelvényére így került rá, jelkép gyanánt az eperfa s alá az iskolaalapítás évszáma, 1531. Egy magamfajta parasztgyereknek elég volt meghallani ezt a régi történetet, máris eligazítást kaptam egy életre. Lehetséges, hogy nekem már nem lenne annyi erőm, mint annak a hajdani professzornak, de ma is gyakran eszembe jut.

– Mit szoktatok enni Zámolyon?

– Említettem már, hogy a harmincas évek elején apámék elég szegények voltak. Még tehenünk se volt. Csupán egy lovunk. Hét-nyolc éves lehettem, amikor a lovat eladták, s előbb ökrökre, majd tehenekre cseréltük föl. Éhezni nem éheztünk, de töméntelen sok krumplit, kukoricaételt ettünk. A zsíros kenyér fölséges eledelnek számított. Hát még a krumplis tészta, a krumplis pogácsa, a krumplis rétes! Vakarcspogácsa hosszú szilvával, de még inkább éretlen sárgabarackkal párosítva! A vasárnapjaim azonban tele voltak a húsleves lefegyverző illatával. Akár marhahúsból készítette anyám, akár tyúkból. Csirkelábat és tyúklábat reggeltől estig tudnék enni ma is. Csodálkozol? Megesett velem, hogy egy-egy lakodalomban harmincat-negyvenet is elém raktak. Disznót mindig vágtunk, kolbász tehát mindig akadt.

– És ma mi a kedvenc ételed és italod?

– A paradicsomos krumplileves meg a bableves csipetkével, ecetesen. És a krumplis tészta. Legjobban ezek az ételek hiányoznak az éttermekből, ahová járok. Nincs ebben semmi falusi romantika. Ahogy újra és újra eszembe jutnak a zámolyi délutánok, főként a nyáriak, amikor pattogott a szalma a melegtől, ugyanúgy föltámadnak bennem az otthoni ízek is. De nem sápítozom miattuk. Az ember étlapja véglegesen városi lesz. Italban pedig csak a bort szeretem, ha már megkérdezed. A száraz, fehér bort. Időnként sóváran tudom irigyelni borissza barátaimat. Magyarán mondva azokat, akiket az alkohol a talaj fölé emel. Ady Magyar Pimodán-ját szívesebben újraolvasom, mint Hegel ragyogó okfejtéseit vagy az Empiriokriticizmus-t.

– El tudnád képzelni, hogy Zámolyon élsz, és az iskolában gyerekeket tanítasz, vagy a téeszben brigádvezető vagy?

– Nem. Legalábbis a falumban nem. Évek múltával az ember a szülőföldjével új viszonyba kerül. Különösen, ha egyet-mást el is kotyog róla. Alig ismerek írót, akiről a rokonai, a földijei ne szedték volna le a keresztvizet. Én se vagyok kivétel. A kesernyés vagy a komor ügyekkel most nem hozakodom elő, inkább olyat említenék, ami derűs is, borús is. A Tudósítás a toronyból című könyvemben megrajzoltam egyik fokozatosan süketedő ismerősöm arcképét. Éveken át emberkerülő volt, de mikor jött a téeszesítés, ha akarta, ha nem, le kellett mondania az emberkerülésről. Téesztag lett, és ekkor mintha kicserélték volna. Ha rosszul is hallott, azért a szeme nyitva volt. Elkezdett csasztuskákat írni. Kiderült, hogy remek akasztófahumora van. No, ezt írtam meg róla. A család vérig sértődött, hogy én milyen jogon emlegetem a családjukkal kapcsolatban az akasztófát… Hasonlóan megorrolt a falu vezetősége is. Egy ünnepélyes zárszámadásra hívtak bennünket haza Csanádi Imrével. Ott lesz a tévé is, operaénekesek, színészek. Borjút vágnak stb… Szerencsére nem álltunk kötélnek. Persze, az otthoniak azt hitték, mi gőgből, fölvágásból nem megyünk le. Nem vették észre, hogy jó ízlésből. Nem vették észre, hogy a magyar nóta, a borjúpörkölt, a tévéközvetítés és a költészet más műfaj. A rosszallás azóta is megmaradt. Amerikába már meghívtak előadást tartani, de Zámolyra még nem. Sokat utaztam mindenfelé, s jó lelkiismerettel mondhatom, hogy találtam olyan falut Erdélyben, a Mezőségen, ahol a gyerekkorom világát fölismertem. Légkörét, szellemét, hagyományait tekintve ezt a falut ma már inkább szülőföldemnek tudnám mondani, mint a mostani Zámolyt.

– És mit jelent neked Budapest?

– Sokat. Nagyon sokat. Örömöt és idegenséget. Otthont és otthontalanságot. Nézd, tizennyolc éves voltam, mikor először láttam a Dunát, a Gellérthegyet, a fővárost. A centenáriumi ünnepségekre küldtek föl egy diákküldöttséggel Pápáról. Budapest az első alkalommal is már lenyűgözött. Ha maradhattam volna, már akkor itt maradok. 1952 óta ideköt minden: a politika, az irodalom, a barátság. Idekötöttek a szerelmek, a csalódásaim, a fiam gyerekkora. A vidék azért nem kezdett el sajogni bennem később, mert amikor kedvem támadt, elutaztam Hajdúba, Biharba, Somogyba. Egyébként az országot is innen Pestről ismertem meg igazán. Később persze megéreztem, hogy ez a város igencsak rátelepszik az országra. Kiáltó aránytalanság az ország mérete és Budapest között, ami nagyon kedvez mindenféle sznobizmusnak, legyen az politikai, ízlésbeli, szellemi. A mértéktelenség és az eltorzulás okait jól ismerem, vagy ismerni vélem, a kiegyezés utáni helyzettől, a trianoni döntésen át, a 45 utáni helyzetig, s tudom, hogy törekednünk kellene valamilyen érdemszerintibb egyensúlyra. Remélem, ez a kibontatlan mondat nem okoz majd félreértést. Nem jelenti azt, hogy városellenes vagyok. Az urbánus szót azért nem keverem ide, mert rám jön mindig a vakaródzás, ha olyan idegen szavakat hallok, amikkel tetszetősen ködösíteni lehet. De térjünk vissza a kérdésedhez: mit jelent nekem Budapest? Életem legértékesebb és legtelítettebb korszaka az volt, amikor 1960 táján a Belvárosi kávéházban bandázhattunk. Nem mondhatnám, hogy holmi szűkkeblű társaság rakta ki az asztalra aranyait, s adta be a közösbe. Kik jöttünk össze hétről hétre? Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Tornai József, Vekerdi László, Kósa Ferenc, Gyurkó László, Orbán Ottó, Sík Csaba, Gulyás János, Liska Tibor, Marsall László, Konrád György, András László, Kristó Nagy István, Horgas Béla, Sükösd Mihály, Tellér Gyula és mások. Azért volt szikráztatóan izgalmas ez a társaság évekig, mert voltak olyanok, akik az európai kultúra újdonságait tálalták föl, s voltak, akik a hazai társadalmi állapotokét. Hernádi, mondjuk, az egzisztencializmus döntéselméletéről beszélt, mi pedig Kósával a szövetkezetesítés legújabb történeteit soroltuk. A parasztegzisztencializmus drámai pillanatait. Idestova eltelt már tizenöt év, de tudom, hogy a fölsoroltak azóta is értik egymást. Még valamit Pestről. Ahogy az alpári vidékiséget nem lehet elviselni, úgy az alpári budapestiséget sem. A tévé korszerűsített orfeumot idéző műsoraitól minden alkalommal fölborzolódom. Ugyanúgy attól is, ha útszéli pestiességgel Mohácsról és Világosról szellemeskednek, és vihog az ország.

– Életednek volt valamilyen nagy megrázkódtatása?

– Több is. Sokszor voltam beteg. Egyik orvos barátom szerint a biológiai esélyeimet ismerve, már kétszer meg kellett volna halnom. Aztán két évvel ezelőtt egy karambol, amiről beszélni is alig beszéltem eddig. Hat hétig feküdtem, és isten csodája, hogy megúsztam. Különös, amikor ezekben a veszélyes helyzetekben benne voltam, nem éltem át belőlük semmit. Csak utólag. A karambol a Magas-Tátrában történt, a Hószakadás forgatása közben. Harmadnap a liptószentmiklósi kórházba bejött két szlovák rendőr, és behozta az összetört kocsi fényképét, vigaszul. Ilyen szerencsés karambolt ők még nem láttak, mondták. Ami az autót illeti, egy fanyar, mulatságos eset jut eszembe. Egyik ismerősöm Trabanttal ment látogatóba Csehszlovákiába. Egy mérges kutya kiharapott a Trabant farából egy darabot. Ez a történet tetszik nekem. Talán a kutya miatt? Talán az indulat foka miatt? Nem kutatom. De ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy boldogan látnék magam körül állatokat. Nem ölebekre gondolok, hanem jókedvű, okos kutyákra, akik hűségre hűséggel válaszolnak. Ugyanígy gondolok a lovakra is. Szívesen látnám őket például a közlekedésben. Tudom, hogy ez nevetséges utópia. De az a véleményem, hogy a civilizációs fölgyorsulás, a loholás, a lihegés, magaslatról tekintve legalább ilyen nevetséges, ha nem éppen riasztó. Az emberiség elöl futó országainak most lassítaniuk kéne. Mondok egy példát. A leggyorsabb gépekhez is hozzátartozik a fékrendszer, mert ha egy autó elindul, de nem tud megállni, nagyobb veszélyt jelenthet, mintha el sem indul. A civilizációs emberiség most egy olyan repülő, amelyik fölszállt, de nem tud leszállni. Fejlődjünk? Bizonytalan értelmű fogalom, ha a régi értelemben használjuk. A robbanásszerű fejlődés az lenne ma, ha a fegyverkezésről le tudnánk mondani.

– Az ötvenes évek hogyan befolyásolták és alakították életedet?

– Azt hiszem, másodszor mindent ezek az évek döntöttek el az életemben. Megbetegedtem, és hosszabb szanatóriumi kezelés után hazakerültem Zámolyra. Olyan időszak volt ez, amikor a falura is iszonyúan nehéz esztendők szakadtak. A padláslesöprések időszaka ez. Minden tüske szúrását a bőrömön éreztem. Akkor világosodott meg lassan, fokozatosan, élményszerűen az a kettős helyzet, ami engem meghatároz. Már számon tartottak az Irodalmi Alap-nál is mint „fiatal tehetséget”. Fiatal is voltam és paraszt származású is, tehát fölkarolásra méltó. Kaptam is az alaptól 750 forint havi ösztöndíjat, ami akkor gyönyörűségesen szép pénz volt. Ugyanaz az állam adta nekem őszintén s jóindulatúan ezt a támogatást, amelyik az apámtól mindent elvett, Teheneit, disznóit, gabonát. Én abból a pénzből vettem a családnak kenyeret, amit az állam adott. Nemcsak kenyeret, még vetőmagot is. Tudathasadásos állapot. Egyetem helyett ezek az élmények voltak az én egyetemeim. Az oktatás így kezdődött: ötvenegy őszén, a hazaérkezésem napján anyám kiküldött az utcára: „Nézd meg, most jön hazafelé a konda.” Néztem, néztem, de nem láttam semmit. „Nézd csak jobban” – mondta újra az anyám. Akkor se láttam. „Nem jól nézed” – válaszolta. A túlsó soron végre egy magányos anyadisznó tűnt föl. „Ez a konda, ha tudni akarod” – mondta anyám. – „Ennyi maradt belőle.” Megtudtam azt is, hogy Nagy Örzse néniék azért hajtották ki, mert tegnapelőtt fialt, és az éhes kismalacok véresre rágták a csöcseit. De hát miből lett volna tej, ha nem hagytak neki ennivalót. Az éhségtől úgy tántorgott hazafelé, mint egy alkoholista szajha. Így találkoztam én az események után a sarkaiból kiforgatott valósággal. Mérges vagyok magamra, hogy nem írtam meg ezeket az időket regényben. Ha ezekre az évekre gondolok meg az én háborús élményeimre meg az ötvenhatos drámára, az az érzésem, hogy idáig mi csak félig írtunk meg mindent. Nem arról van szó, hogy igazul vagy hazugul, hanem hogy félig. Nem az igazság, hanem az igazság látomásos és bonyolult mélyrétegei hiányoznak. Számtalan emlékem van ebből a korszakból. Nem tudtak időben vetni a zámolyiak, mert a vetőmagnak félretett búzát is elvitték a parasztoktól, és a visszautalt vetőmag csak a karácsony előtti napokban érkezett meg. Kidobolták, hogy vetni kell, büntetés terhe mellett. Kocsik, szekerek lepték el a határt. Hogy gyorsan menjen a munka, százötven-kétszáz paraszt szórta a sár tetejére a magot. Alig mentek arrébb a fogatok, a varjak lecsaptak a földekre, mint valami tatárhordák, és ott helyben fölették a búzát. Mit tehettek a parasztok? Röhögtek kínjukban. Másik eset: az egyik földhöz juttatott cselédember szerzett két lovat. De takarmányt nem hagytak nekik, még szalmát se. Kukoricaszáron próbálta teleltetni őket. Gondolhatod, milyen paripák voltak azok a nyomorultak! Reggelenként órákba tellett, míg talpra álltak. Az újgazda gondolt egy nagyot, s kötelekkel úgy kötötte ki a lovait a gerendához, hogy ne tudjanak lefeküdni. Ez is, de annyi minden más is ökölütés volt a gyomorszájra. Mit tudtam én, hogy mi az író dolga, de kétségbeesésemben írtam Illyésnek egy nyolcoldalas levelet. Mindent kiteregettem gátlástalanul. Rá két hónapra a fiatal írók tanácskozásán találkoztam vele. Megkérdeztem, megkapta-e a levelemet. „Igen – mondta. – Roppant érdekes volt a levél, de azt tanácsolom neked, hogy írj inkább szerelmesverseket.” Nyilván féltett, hogy fejjel rohanok a falnak. Néhány író- és néhány szerkesztő ismerősöm nem volt ilyen nagyvonalú. Ők jóakaratúlag, de komolyan figyelmeztettek: a kispolgáriság uszályába kerültem, és jobban tenném, ha a Röpirat című versemet meg a társait nem küldözgetném sehová. Az 1953-as kormányprogram után ezek a jóval korábban született, érdes és szókimondó verseim jelentek meg. Valójában velük futottam be. Hamarosan beláttam, hogy igazak, bátrak, őszinték voltak, de esztétikailag gyengék.

– Sokak szerint az ötvenes évek légkörét Rákosi Mátyás személyisége határozta meg. Te milyennek láttad Rákosit akkor, és milyennek ma?

– Diákkoromban, mint a legtöbb diák, nagyon hittem benne. Még verset is írtam, amelyikben szerepel a neve. De ez még a hazatérésem előtt volt, 1951-ben. Föltétel nélkül elhittem, hogy Rákosi a jövő embere, hogy az új Magyarország az ő buzgólkodása körül szerveződik. Erdei Ferencről például akkoriban én még nem is hallottam. Otthon aztán, amiről már beszéltem, minden gyerekes hit kiégett belőlem. Tíz-tizenöt végrehajtó sétál az utcán, s anyám pedig a ribizlisövény mögött kuporog; hogyan tapsolhattam volna én ezek után tovább? Ha valamiért hálás lehetek Rákosinak, egyért lehetek: megtanított magamban hinni. A saját akaratomban, a saját tapasztalataimban.

Csenget a postás. Egy antikvár könyvet hoz Csoórinak. Nézegetjük, elakadunk a munkával. Emberek érkeznek. Tornai Jóska halkan, Toma Ádám hangosan. Toma Ádám, mint egy Mikulás, ajándékokat rak az asztalra. Késeket, nagy asztalnyi fotókat a hortobágyi ménesről. Aztán kisebbeket is. Az egyik karám mellett ott áll Nagy Laci, és simogatja a ló fejét. Toma kiskutyákat ígér Tornainak… Jó nagy a felfordulás. Csoóri kolbászt és szalámit tesz az asztalra. Savanyúságot is. A két ablak közül, mint egy szekrényből, újabb üveg bort vesz elő. Esszük a kolbászt, isszuk a bort. Toma siet, nagyokat rikkant, mesél. Lakást cserél. Az ajtóból visszafordul, és még elmesél valamit, aztán a lépcsőházból hallatszik a hangja. Elment, de még mindig itt van a szobában, a folyosón, a lépcsőházban. Tornai azt mondja, hagy bennünket dolgozni, elmegy. Marad. Olvasta valahol, hogy a tápon mesterségesen nevelt csibehús tartalmazhat olyan anyagokat, melyek rosszul hatnak az emberre. Csoóri egy juhászról mesél, a birkákról és a hibrid kukoricáról. A juhász szerint a régi lófogú parasztkukoricából a birka megeszik két csövet és jóllakik, a hibridből viszont megeszik négy-öt csövet. A birka tudja, miért. Tornai mégis elmegy. Magával viszi az antikvár könyvet, amit a postás hozott. Csoóri beleül a meggyfából faragott tuskószékbe, és várja az újabb kérdéseket. Iszunk egy kis bort, megszólalok:

– Sok műfajban dolgozol. Van ennek valamilyen belső kényszerűsége?

– Legszívesebben mindig verset írtam volna, mert Magyarországon talán Bartókot kivéve, a legteljesebb emberi, történelmi, lírai jelenlét a tizenkilencedik és a huszadik században is a költészetben fejeződött ki. Az irányt, a jelleget, a szenvedély hőfokát mindig a költők élete, műve mutatta. A költészet mesterei nálunk az élet mesterei is voltak. Akár úgy is, hogy mesterien el tudták veszíteni. Adyt nemcsak az élők, a halottak élén is az első hely illeti meg. De sóvárgásaim ellenére az életem úgy alakult, hogy nem mindent tudtam belezsúfolni a versbe. A szociográfiáimat akkor írtam, amikor a szövetkezetesítés folyt. Izgatott idegállapotban. Sérülékeny volt az ember, akit szerveztek, és az is, aki szervezett. Ez a helyzet prózát kívánt. A filmes életem is ezzel függ össze. Mikor a Tudósítás megjelent, Kósa Ferenc megkeresett, hogy ő is olyan világról készül filmet csinálni, amiről írok. Utána kezdtük el a Tízezer nap-ot írni. Kilenc forgatókönyvet írtunk, mire végre az utolsó változatot elfogadták. De nem a filmet. Az még elkészülése után két évig dobozban volt. Ebbe a történetbe nem kezdek bele, mert ez maga külön regény.

– Mikor írsz, milyen módszerrel dolgozol?

– Általában reggel korán kelek, és ha tehetem, délig dolgozom. Déltől kezdve ezernyi ügyet intézek. Igen fontosakat és csip-csup ügyeket fölváltva. Ha megkérnek valamilyen szívességre, nem tudok nemet mondani. De az utóbbi időben nagyobb önfegyelemmel figyelek oda a munkámra. Az örökös visszanyesések után elhitették velem, hogy negyvenévesen is fiatal az ember. Sajnos, vége ennek is. Jóvátehetetlenül felnőtt vagyok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Ha tanulmányt írok, akkor reggeltől estig. Olvasok, jegyzetelek, és addig írok, míg el nem készülök vele. A versírás jóval szeszélyesebb. Ha hónapokig nem írok mást, csak verseknek engedem át magamat, akkor jóval könnyebben alakul ki egy-egy vers. A filmírás és a filmezéssel járó körülmények elmondhatatlanul sok saját írást elfojtottak bennem. Persze, soha semmit nem sajnálok utólag. A filmtől és a barátságtól is sokat kaptam. Kósától, Sárától. Nézd, itt vannak ezek a vastag füzeteim, tele megkezdett versekkel, sorokkal, képekkel. Ráébredtem, hogy nemcsak a tanulmányhoz és prózához, lehet jegyzeteket használni, hanem vershez is. Hiszen ha egyszer valami líraian megtörtént az emberrel – akár mint gondolat vagy nyelvi megfogalmazás is, azt nem szabad veszni hagyni. Ha elakadok egy-egy verssel, föllapozom ezeket a füzeteket, és eszembe idéződik egy-egy öt évvel ezelőtti élmény. Sokszor úgy találok rá egy-egy versrészletre, ahogy csellengő koromban patkót vagy sastollat találtam.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

– Sokat. Mint mindenkinek, aki él. Végül is az élmény: a világ új arca, amit nem láttam még. Az élmény a világ váratlansága, azt is mondhatnám, hogy az elveszített és megtalált gyerekkor. Annak az érzékenységnek a pillanatnyi föltámadása; amelyik még örülni tudott, félni, képzelődni, világgá menni, lebegni a jegenyefák fölött, részvétet érezni és így tovább. Mindig is arra vágytam, hogy bárcsak úgy tudnék mindent megírni, ahogy gyerekkoromban fára másztam, vagy ahogy csontokat szedtem elő a földből. Azzal a megrendüléssel. De hát annyiféle élmény van, ahány embere, története, bogara, gólyája van a világnak. Az is lehet, hogy egy fekete lepke keveredik eléd, s ahogy meglibben, öreganyád fejkendője jut róla eszedbe, s leírod a sort, hogy öregasszonykendőként csapódó lepkék. És fogalmad sincs arról, hogy mi lesz majd később ebből az élményből. Ha kint most világos lenne, úgy értem, hogy dél vagy délután, galambokat láthatnál a szemközti háztetőn s az esőcsatornában is. Épp csak a fejük búbja látszik ki. Sokszor láttam már őket, de egyszer bekattant az emlék. A szakadó esőben olyanok voltak, mint a lövészárkokban a föl-alá sétáló katonák. Nem az őszt, hanem a háborút juttatták eszembe.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

– Húzódom a meghatározásoktól. Ettől is, például. Mert ha valaki pontosan tud ilyen kérdésekre válaszolni, olyasmi történhet meg vele, mint a befogott madárral. Madár ugrál egy jól megszerkesztett kalitkában, de sehol az ég, sehol a fák, sehol a vízpart. Az ilyen kérdésre csak úgy hozzávetőlegesen motyog valamit az ember… Nézz szét a világban, s mindenütt zavart, szorongattatást látsz, külsőt vagy belsőt. Rosszabb esetben züllést. Azt láthatod, hogy az emberi kapcsolatok éjszakája sokkal hamarabb eljön, mint a nappala. Túlontúl társadalmi lényekké váltunk. Ha régen arról volt szó, hogy az ember győzze le a természetet, kerekedjen fölibe, most arról, hogy legyen ura a társadalomnak. Régen is az irodalom segítette az embert, csak akkor még a verset ráolvasásnak, varázséneknek nevezték, de hadd ne mondjam végig a műfajokat a teremtésmítosztól a szertartásos énekekig, mesékig. És az irodalom ma is megmaradt ebben a szerepében. Az ember belső világában ma is a művészet próbál rendet teremteni. A társadalom osztályoz, fölemel, leránt, eltöröl, de az emberi teljességre ma is a vers, a dráma, a regény figyelmeztet bennünket. Akár úgy, hogy megmutatja torzulásainkat. Akár úgy, hogy szenvedélyt és szabadságot összeötvöz. Semprun A nagy utazás-ának a hőse az embertelenségben is megmentette az emberi értékeket… Hát valahogy ezeknek az igényeknek kellene megfelelnem. De ez is csak egyik ága a terebélyes gondoknak. Mert hol marad a megformálás ezernyi csínja-bínja?… A jó író olyan, mint a történelem, okít, de nem magyaráz. Múltkoriban olvastam egy középkorral foglalkozó könyvben, hogy ha fiatal szűz lány követett el főbenjáró bűnt, nem végezhették ki addig, míg nem szűztelenítették. A szűztelenítést maga a hóhér végezte el a tömeg szeme láttára. Olyan erőteljes metafora ez, hogy nemcsak a vallás, nemcsak a feudalizmus lövell ki belőle, hanem valami, korokon túl emelkedő emberi természet is. Igen, a jó műveknek ugyanolyan sugalmazóknak kell lenniük, mint amilyen sugalmazó maga a valóság.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Azt hiszem, Illyésék, Németh Lászlóék, Veres Péterék után a magyar irodalomban csak nagy nyögések közben lehet kiejteni a szánkon a nemzedék fogalmát. Egy-egy nemzedék, írói kirajzás, mindig valami nagyra vállalkozik együtt. Nemcsak írók, költők, de kritikusok és szerkesztők is színre lépnek ilyenkor. Bármelyik előttem járó nemzedéket nézem, szétvert vagy széthulló nemzedék. Ezt kár volna szépíteni, a helyzet is, az okok is ismerősek. Juhász, Nagy László berobbanása a magyar irodalomban óriási változást jelentett, de ők is csak a csodát hozták létre, működtetni ezt a csodát ők se tudták. A kettő együtt nem is sikerülhetett nekik. Esztétikai értelemben ők pótoltak ugyan egy nemzedéket, de nálunk egy-egy nemzedéknek még történelmi küldetése is akad. Bármilyen lehangoló is ez a tény, de kikerülhetetlen. Sajnos, az én nemzedékem is cserepeire hullt szét. Minket is inkább a barátkozás, mint a kezdeményezés tartott össze. Szécsi Margit, Tornai József, Orbán Ottó, Takács Imre, Kalász Márton, Marsall László, Csurka István, Galgóczi, Hernádi Gyula, Szabó István, Kamondy, Konrád, Moldova, Szakonyi, Gyurkó – igazán kikerült volna belőlünk egy tűrhető csapat. De ahányan vagyunk, annyifelé tántorgunk. Éppen tegnap este néztem a tévében Illyés műsorát. Újra át kellett élnem, hogy az ő nemzedéke még történelmi megbízatású nemzedék volt.

– Kihez vagy kikhez kötődsz az előző generációkból, munkásságukból mit akarsz folytatni?

– Soha nem tűnődtem azon, kihez tartozom vagy kapcsolódom az elődeim közül. Legföljebb voltak az életemben olyan pillanatok, amikor Ady volt az isten. Ady, akiben minden emberi, történelmi tulajdonságunk nagyarányúan, pompásan, szélsőségesen, vakmerően kifejeződött. Aztán volt korszakom, amikor József Attila, Németh László, Illyés, Szabó Lőrinc izzított át jobban. De megemlíthetem Juhászt, Nagy Lászlót s a barátaimat, el egészen Ágh Istvánig. A kortársaimhoz ugyanúgy kötődöm, mint az elődökhöz. Prózát Kosztolányitól, Illyéstől és Bálint Györgytől tanultam. Emlékszem, egyszer az Európa presszóban faggattam Illyést, hogyan kezdett el prózát írni. „Az a legkönnyebb – válaszolta vakító fölénnyel – prózát az ember a bal lábával is tud írni.” Elhittem neki, és megpróbáltam. Sajnos még nem úgy megy, mint ahogy reméltem.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Ezerféle dolgot. Értsd szó szerint. A tékozló fajtájúak családjához tartozom. Én csakugyan elhittem, hogy ez az ország a mi országunk, s nehezen viselem el, ha nem azok a dolgok történnek, amiknek történniük kéne. Ilyenkor aztán szaladgálok fűhöz-fához. Lenézem magamban a fontoskodó, az izgága, a közvetítő, a beavatkozó, a taktikus lényt, mindezt erőpazarlásnak is tekintem, de tapasztalnom kellett, hogy a személyes jelenléttel fontos igazságok is jelenvalókká válnak… Itt van egyebek közt a népi kultúra ügye. A népköltészet, a népzene, a néptánc. Már akkor izgatni kezdett, amikor még semmi jele se volt annak, hogy újra divatossá válhat. A népköltészet szürrealizmusáról írt cikkem már összefoglalásként tanúskodhat erről. A huszadik század embere egyszerre ősi és modern lény. Hogyan is írja József Attila? „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen…” Ez az időélmény hajtott engem vissza a múlt időkbe is… Megismerkedtem Kallós Zoltánnal, és vele jártam be azokat a vidékeket, Mezőséget, Kalotaszeget, Gyimest, Moldvát, ahol ez a múltbeli kultúra még átélhető. Tudom, sokan regényesnek és hazafias sznobizmusnak látták csavargásaimat, de úgy gondolom, hogy a tíz év alatt összegyűlt tapasztalataimból sok minden átszivárgott abba a megélénkülő mozgalomba, ami a fiatalokat magával ragadta. Beszélhetnék a táncházakról, a Fiatalok Népművészeti Stúdiójá-ról, a fiatal népzenészeinkről. Sose túloztam el ennek a jelentőségét, de mindig vérig sértett, ha nem akarták tudomásul venni, hogy az mégse bűn, ha a fiatalság és az értelmiség a saját népe kultúráját megismeri. Einstein attól még nem szorul háttérbe, ha valaki népdalt énekel. Egyébként is az értelmiségieknek kutya kötelességük átvállalni a hagyományőrzést a parasztságtól, mivel maga a parasztság megszűnt hagyományőrző lenni. Éppen most készülök egy hosszabb tanulmányt írni, amelyben érvet, ellenérvet, rágalmat, óhajt, történelmi értéket, mindent szeretnék a témával kapcsolatban elmondani. Magyarán mondva megfogalmazni azt, mit gondolok a népi kultúra szerepéről.

– Hiszel a barátságban?

– Nem vagyok vallásos, hogy higgyek. Ettől függetlenül mindig voltak jó barátaim. És most is vannak. Egymástól persze sosem kérdeztük meg, hogy hiszünk-e a barátságunkban. Megesett, hogy csalódnom kellett egyikükben-másikukban. Ezt én nem írtam külön az ő számlájukra. Illetve, nemcsak az ő számlájukra írtam. Egyszerűen sajnáltam, hogy bekövetkezett. Többnyire ízlésbeli, magatartásbeli dolgok miatt szakadt meg egy-egy kapcsolatom. Soha politika, soha esztétika, soha nők miatt.

Összerezzenek. Víz csobog valahol a hátam mögött, mintha csőrepedés lenne. Megfordulok. Semmi. A szomszéd lakásban készülődik valaki fürdéshez. Papírvékonyak a falak.

– Mi történt? – kérdi Csoóri.

– Úgy látszik, semmi… Vannak ellenségeid?

– Ha vannak is, eléggé sápadtak lehetnek. Vértelenek, hiszen nem gyűrtek maguk alá. Vagy pedig ha nem tudtak végzetesen ártani, nem is lehetnek olyan elvetemültek. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy jámbor lény vagyok. Sőt! Néha magam is röstellem, hogy lobbanékony vagyok s mással is, magammal is kíméletlen. De van bennem engesztelő erő is.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Inkább dühös és mérges voltam. Vagy elkerültem azt, akit rühelltem. De megfigyeltem, hogy közösségi hajlamú embert, aki kezdeményező, cselekvő képességű, sose tudtam tartósan kerülni, bárhogyan összerúgtuk is a patkót. Ameddig lehetséges, meg is akarok maradni nyitottnak, kezdeményezőnek, fontos ügyek tisztelőjének. Kevés szó esett a filmes pályafutásomról, éppen ezért elmondok neked egy kis tanmesét. A filmkészítés csapatmunka. Kicsinyben olyan, mint maga a társadalom. Sokféle embernek kell alkalmazkodni egymáshoz. Nos, itt kezdődik a tanmese. A Tízezer nap forgatókönyvével bajlódtunk Csuhraj társaságában. Egyikünk ilyen ötlettel állt elő, a másikunk másfélével. És Csuhraj akkor nagyon fontos dolgot mondott: „Fiúk, állapodjunk meg abban, hogy csak akkor szólalunk meg, ha átgondoltabb, ha jobb ötletet mondunk, mint az előző.” Ajánlom ezt azoknak, akik csupán kritizáló, romboló ötleteiket működtetik, miközben kezdeményező ötletük egy sincs.

Csoórira nézek, közben jól hallom, amikor a fal túloldalán valaki belecsobban a kádba. Lágyan. Tétova, finom loccsanások következnek. Egy lány vagy asszony fürdik mögöttem.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? – fordulok Csoórihoz.

– Rengeteget. Visszatérő álmaim nemigen vannak, de majdnem minden éjszaka álmodom. Mulatságos, máskor cifra vagy groteszk dolgokat. Megfigyeltem, hogy álmaimban sokkal több öniróniám van, mint a valóságban. Le is szoktam gyakran írni az álmaimat reggelente, ugyanolyan módszerrel, mint a verstöredékeket ezekbe a füzetekbe. Kapóra jöhet. Utálom azokat a regényrészleteket, ahol tettenérhető, hogy kitalált álmot ír meg valaki. Az álmaim ugyanolyan változatosak, mint a nappalaim. Minden lehetségessé válik. Politika, utazás Svédországba, majd szakszervezeti vezetőkről készült mellszobrok kerülnek elém, alacsonyrepülés holland tájak fölött. Disznót ölök, otthon vagyok. Soha nem látott nőknek udvarolok, barátom versét olvasom, nyolc-tíz szakaszos verset is. Ez az, amit legkevésbé értek. Teljes verset. Nemrég azt álmodtam, egy galamb bejött a szobába, s rászállt a kezemre. De ahogy felém fordult, bagolyarcot vágott. Aztán megszólalt: „Bocsásson meg, azt hittem, tudok valamit mondani magának.” És elrepült.

– Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg, vagy amennyire szükséged lenne.

– Ha eddig nem gondolkodtam ezen, most hiába gondolkodnék. Nem tudom. Nézz körül, és akkor meglátod, hogy nem ebben az ügyben sürgött-forgott a képzeletem.

– Mikor sírtál utoljára?

– Inkább álmomban szoktam. De furcsa módon elég gyakran elérzékenyülök, főleg mások történetein. Az ember többféleképpen sír. Már sírtam dühömben, és voltak olyan helyzetek az életemben, amikor teljes kilátástalanságban éltem. Nem sírtam, de állandóan folytak a könnyeim. Aztán elmúlt.

– Szenvedélyeid vannak?

– Húszéves dohányzás után öt éve leszoktam. Az egyéb szenvedélyeim nyomát itt-ott még verseimben is meg lehet találni. Persze nagyon örülnék neki, ha a most itt elhallgatott szenvedélyekről versben sokkal kötetlenebbül tudna beszélni az ember. A nők, az emberi kapcsolatok, a tartósság, minden beletartozik ebbe. Tág fogalom. A szenvedély és a szabadságigények nagyon közel járnak egymáshoz. Ha a teljes emberit akarja fölszabadítani az ember, akkor a teljes életet mondja el. De szenvedély ez? Nem egy előítélet mondat velünk teljesség helyett szenvedélyt? Mert az emberi teljesség vágya nem mondható talán kóros szenvedélynek. A teljességhez tartozik az utazás, a szerelem, a betegség, az igazságkeresés, a magunk faggatása.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra fontos.

– Nem nagyon szeretem az ünnepeket. Csak akkor, ha ismerősökkel, barátokkal véletlenül össze tudok verődni. Ha csütörtökön verődünk össze, az az ünnep. Én nagypénteken is meg tudom ülni a húsvétot. Annyiféle dogmatizmus kínzott már az életben, kezdetben vallási, később politikai dogmatizmusok, hogy az ünnepeket is magam teremtem, vagy a barátaim teremtik nekem.

– Gyermekeid vannak?

– Van egy fiam. Ott, aki áll azon a plakáton. A Muzsikás együttes tagja. Hegedül. Őt is Csoóri Sándornak hívják. Újfehértón az egyik tanárnő meg akart hívni irodalmi estre. Megkérdezte a gyerekeket: ismeritek Csoóri Sándort? Egyik kislány föláll, s azt mondja: igen, a Muzsikás együttes tagja. Parasztcsaládokban tudod, milyen hagyományos a névadás. Apám is Sándor, én is, a fiam Sándor. Ebből az is kiderül, hogy nem készültünk valamilyen különleges szerepre, én sem, a gyerekem sem. Persze ezt nem öndicséretből mondom. Ebben legalább annyi a…

– A jövő mit tartogat az emberiségnek?

– Nem tudom. Bevallom, ha gondolkodom is róla sokat, ritkán írok erről. Sokkal jobban foglalkoztat a múlt idő, mert azt gondolom, hogy a civilizációs korszak emberének sokkal inkább a múltjáról kellene gondolkodnia, mert akkor a jövőről való gondolatai is kézzelfoghatóbbak, tapinthatóbbak lennének. Olyan jelenséget figyelhet meg az ember, hogy a civilizáció az emberből a történeti érzékenységet a legszívesebben kiölné. Mire alapozom? Van valami önteltség abban, hogy a civilizáció reményeitől megpendült elmék azt hiszik, hogy a tudomány, a technika mindent meg tud oldani. Ha sok mindent meg is old, megoldásaival egy időben sok mindent el is pusztít. A történelmileg kialakult emberiséghelyzeteket lehetetlen laboratóriumi eszmékkel megoldani. Mert ami ész és logika szerint tökéletesnek látszik, lehetséges, hogy az érzékeknek, az érzelmeknek, a hátunk közepének visszataszító. Az a rögeszmém, hogy a huszadik század emberének egyre határozottabban a történetiség tudatába kellene belekapaszkodnia, legalább úgy, mint ahogy valamikor a vallásba kapaszkodott. Ettől kapna eligazítást, mint ahogy a középkorban a vallástól kapott. A tudományt is össze kellene hangolni ezzel a történetiséggel. Szerencsére, sok tudós egyre etikusabban nézi szakmája szerepét… Ami a történelmet illeti, nemcsak ilyen nagy léptékekben érdekel, nemcsak emberiségarányokban, hanem a magyarság sorsára leszűkítve is. Kiábrándítóan nincs történelmi tudata ennek a népnek. Ezért nőnek aztán elsősorban jelképessé az olyan viták, mint a Kossuth–Görgey ellentét. De hogy mi történt 1918-ban Károlyi Mihállyal, a Tanácsköztársasággal, továbbá hogy a haladás fogalma és a nemzeti érdek hol, miben keresztezték egymást ekkor meg ekkor, még az értelmiségieknek sincs ezekről fogalma. Jó érzéssel mondhatom, hogy a történészeink mintha mély álmából keltegetnék az érdeklődőket. Sajnos, ebből még nem lesz köztudat, de mégiscsak több a semminél. A történész Juhász Gyula könyve, Magyarország külpolitikája 1919–45 van olyan fontos könyv, mint bármelyik mostanában megjelent szépprózai mű. Sorolhatnám a többiekét is: Szűcs Jenőét, Perjését, másokét.

– El tudod képzelni, hogy más bolygón is élnek emberek?

– El tudom képzelni, mert minél több csodáját megismertem a tengereknek, a tenger alatti világnak, őserdőknek és tájaknak, az élők gazdag lehetőségét bele tudom képzelni a világmindenségbe. Hihetetlenül izgalmas, nyugtalanító és szórakoztató is lesz egy másik emberiség, amelyik dolgozik, verseket ír, táncol, valamilyen fokon tudományt művel, egyáltalán él, létezik. Persze ha nem lesz másik emberiség, akkor sem esem kétségbe, mert ez a földünkön élő emberiség tartogat annyi rejtelmet és izgalmat, mint ez az elképzelhető vagy az elképzelhetetlen.

Ilyen hát Csoóri világa… Színes, zsúfolt, meglepő, természetes. Belefér a hagyományőrző Szék az 1717-es tatárdúlás emlékével, Kuba, Amerika és Zámoly, a múlt és a jövő. Hazafelé azon gondolkodtam, milyen különös, hogy éppen Csoóri találkozott Che Guevarával Kubában. Persze, mások is találkoztak vele. Ki, mit őriz vajon a szívében?