Benjámin LászlóMegyek Benjáminhoz, és halkan mormolok egy régi verset:
Persze nem jön taxi. Miért jönne? Fél öt van, csúcsforgalom. Ha jön, odább leintik. Ötre Benjáminnál kellene lennem. Illene pontosan érkeznem, mert csak olvasója vagyok. Valamikor kívülről tudtam a Tavasz Magyarországon-t és a Számadás-t. A sarkon felvillan egy Wartburg lámpája. Csak egy pillanatra, mintha pislantana. Odamegyek, kinyílik az ajtaja. – Ha magánkocsi is megfelel… – hallatszik bentről. Beülök, robogunk. Arra gondolok, hogy Benjámin munkás volt, és hitt abban, amit csinált. Egyszerre hitt a szocializmusban és a költészet világot jobbító hatásában. Nagy dolog ez, nehéz évtizedeken át hinni. Sokan abbahagyták, disszidáltak, kiábrándultak, vagy fáradtan hazudtak maguknak. Benjámin ma is hisz a szocializmusban. Megszenvedett ezért a hitért 1953 után, s gondolom 1957-ben. El tudom képzelni az arcát, ahogy hangtalanul vicsorgott. Mögötte a gyermekkori szegénység, műhelyek, szakik, összekötők, névtelen felsőbb kapcsolatok a mozgalomban. Aztán jön 54–55–56, és a fájdalmat sugárzó nagy Benjámin-versek: a Két évtized, a Köznapi dolgok igézete, a Tánc reggelig, a Legyetek éberek, az Egyetlen élet. Nem is értem, hogy Benjámint nem temették maguk alá az ötvenes évek romjai. Igaz, bírált, eszmélt, annak ellenére, hogy az ötvenes évek elején kétszer megkapta a Kossuth-díjat. Benjáminban nem is az a nagy, hogy nem vesztette el a hitét, mert lehet, hogy elvesztette; az a nagy, hogy megtalálta és felmutatta, mint aratás után a parasztok az első lisztből készült kenyeret. Megtalálta, mert a múltjából felsejlettek a gyárak és munkásaik, a mozgalmi emlékek és a költő hajdani reménysége az értelmes jövőben. Munkásmúlt nélkül nehéz személyes hittel szocializmusról álmodni. Benjámin munkásember volt, kötszövő, nyomdász, vasas. – Melyik oldalra esik az épület? – kérdi az autós. Ránézek, nagyon ismerős. – Nem tudom… Találkoztunk már valahol? – Az üzletben. Borbély vagyok. Hány szám? – Húszas. – A másik oldalra esik. Megforduljak? – Áááá. Jó lesz itt. Mennyit fizetek? – Negyven, jó? – Rendben… Mondja, mint borbély, nem keres maga eleget? – Meg lehet belőle élni. Akkor kezdtem taxizni, amikor Sasadon épült a házunk. Már kész. Abbahagyhatnám. Ha délelőttös vagyok, kettőkor kijövök az üzletből, s csak ötkor kell menni a gyerekért a napközibe. Addig megkeresek néhány százast. Nem árt, ha van egy kis pénze az embernek. Köszönöm, író úr, az ott a húszas a túloldalon. A jobbról, balról közeledő autók reflektorfényében átbotorkálok az országúton, s kezdek ideges lenni. Hatvanéves költőkről már elég nehéz írni. Elvárják esetleg, hogy az ember dicsérje vagy tisztelje őket. De én senkit sem tudok jobban tisztelni, mint amennyire egyébként is tisztelem. Ráadásul Benjámin Lászlóval kétszer találkoztam egész életemben. Egyszer… Igen, egyszer tizenhárom évvel ezelőtt Komlón. Együtt szerepeltünk egy irodalmi esten, és utána főtt tyúkot tálaltak nekünk valahol a vendéglátóink. Irodalmi tyúklevest, de én beteg voltam, és nem tudtam enni. Persze lehet, hogy nem ott adták a főtt tyúkot, hanem Mohácson, amikor az angol újságszerkesztőket kísértem. Vagy mindkét esetben. Komlón rémlik nekem valamilyen főtt tyúk. Aztán most találkoztunk két hete. Véletlenül a minisztériumban. Panaszkodott. Meghívták valamelyik testvéri országba, aztán nem fogadták. Ült az idegen szállodában, és kekszet evett. Várt, és csak nagyon lassan javult a helyzete. Beleszóltam, de nem felháborodottan, mert így szokott ez lenni. Itthon sem szervezik meg rendesen, aztán amikor az ember beül azokba a rohadt repülőgépekbe, tovább romlik a helyzet. Hát ennyi… Mit lehet ebből írni? Benjámin László 1915. december 5-én született Budapesten. A Szép Szó-ban, a Kelet Népé-ben és a Népszavá-ban jelentek meg első versei. A felszabadulás után újságíró, majd szerkesztő. Az Új Hang-ot szerkeszti: 1952-ben és 1954-ben, később a Szabó Ervin könyvtár munkatársa lesz. Művei: A csillag nem jött (versek, 1939); Tollal és szerszámmal (munkásköltők antológiája, 1941); A betűöntők diadala (versek, 1946); A teremtés után (versek, 1948); Örökké élni (versek, 1949); Tűzzel, késsel (versek, 1951); Éveink múlása (válogatott és új versek, 1954); Egyetlen élet (versek, 1956); Ötödik évszak (versek és fordítások, 1962); Világ füstje (versek, 1938–1963, 1964); Kis magyar antológia (irodalmi paródiák, 1966); Tengerek fogságában (versek, hanglemezmelléklettel, 1967); Írom ráadásnak (válogatott versek, 1967); Sziklarajzok (válogatott és új versek, 1973). Kétszer kapott Kossuth-díjat, de József Attila- és SZOT-díjjal is kitüntették. 1971-ben Budapest Pro Arte érmét is megkapta. 1975-től országgyűlési képviselő. A kert nagy, a fák százévesek. Minden sárga, vörös és fekete. Az ősz szaga megérinti az arcomat. Egy asszony az avart gereblyézi a félhomályos kertben. Másként él ez a generáció, mint mi, gondolom, s ahogy a kerten át közeledek a bizonytalan kiterjedésű házhoz, igyekszem elképzelni az előszobát… Nyilván tágas. Faragott lábú székek, dohányzóasztal. Az egyik fal előtt egy állványon márvány mellszobor. Nőalak vagy egy forradalmár romantikus arca. Szétnyílik majd a fehér ajtószárny, és ott áll Benjámin. Szigorú, talányos arccal… Csengetek. Az ajtó kopottas. Bent felugat egy kutya. Motoszkálás, oldalt kinyílik az ablak, s előbukkan Benjámin feje. – Szervusz, megyek, nyitom az ajtót. Az előszoba elég zsúfolt. Bútorok, tárgyak, talán dobozok vagy valami más, ami kitölti a teret. Nemigen lehet körülnézni, mert a figyelmemet teljesen leköti Benjámin kutyája. Pekingi pincsi, palotakutya. Fejformájában alig fedezhető fel valami kutyaszerűség, inkább az emberszabású majomra hasonlít. Színe néhol vörös, másutt inkább fakó és fekete. Nem tudom, mikor kerültek át ezek a kutyák Európába, valamikor a kínai császárok kedvencei voltak, s nem hagyhatták el a palotát. – A Jutka lányom kutyája, én csak szállást adok neki – mondja Benjámin, és a szobájába vezet. Elég kicsi. Tele lesz velünk a tér, ami az íróasztal, a heverő és a dohányzógarnitúra között megmaradt. Hirtelen eszembe jut egy régi emlék. Az egyik rokon gyerek, aki később kitűnő központifűtés-szerelő lett, napokig egy Benjámin-verset tanulgatott a konyhában. „Három zászló, írta Benjámin László…” Két nap múlva az egész ház tudta a verset, még a macskák is. Az iskolai ünnepségen vöröslő fülekkel hajtotta meg magát a fiú, és a következőket mondta: „Három László, írta Benjámin zászló…” A tünékeny mosolyt Benjámin észreveszi az arcomon, és megáll kezében az üveg, amiből önteni készült. Kérdően rám néz. A falra mutatok: – Feljegyzem, hogy mit látni itt… – Képeim nincsenek, falam sincs hozzá, és a négy srác tetemes összeget emésztett fel. Könyvet évek óta nem veszek, amit kapok, az is lassan kiszorít a lakásból – mondja, és teleönti a poharakat. A polcon a Magyar Remekírók sorozata, és sok más könyv, alatta egy féldombormű, fehér csontlemezekből épített eszkimók kutyaszánt hajtanak át a prémekből, bőrökből összevarrt tájon. A másik falon a Petőfi dagerrotípia és egy József Attila-kézirat (a Nyári délután) másolata, odább egy kínai selyemkép. Benjámin kíséri a pillantásomat, megszólal: – Ez a kínai utam emléke, Hangcsouban vettem, az ottani selyemgyárban csinálják. Ráment majdnem a kéthavi napidíjam. A vitrinben kitüntetések, érmek, mögöttük folyóiratok, könyvek. Az íróasztal tele van könyvvel, papírral, füzetekkel. Az asztal alatt cipők, kicsit oldalt írógép, aktatáskák, palackok. A heverő és az asztal között a padlón egy papírdoboz fedelében dió szárad. Benjámin beleereszkedik a fotelba, és körbemutat: – Ez a kis szoba nagyon hozzájárult ahhoz, hogy keveset írok. Nekem elég, ha tízpercenként egy sort leírok… Közben járkálok, de itt nem lehet járkálni. Ettől eltekintve szeretem ezt a házat, a kertet, a környéket, csak szűken vagyok. Lőrinc, az majdnem falu volt. Nem paraszti falu, de földekkel, kukoricásokkal; mezítláb, klott gatyában dagasztottuk az utcai sarat… Az biztos, hogy mindig kerestem a kertes helyeket, és igyekeztem kifelé, ahol nincs akkora forgalom. Kérlek szépen, most ott vannak a cipőim, ott az aktatáskák, az írógépem, dióm, irományaim, mert egyszerűen nincs hely. – Miféle ház ez tulajdonképpen? Nem egyedül laktok itt? – Véleményem szerint ez egy múlt század eleji középnemesi ház. Kúria volt. Hozzá tartoztak a környező földek. A kertben van még egy kis cselédház és egy istálló. Ebben a főépületben lakik három család. A kis házban két család társbérletben s a régi istállóban egy. – Kié volt ez a kúria? – Fogalmam sincs. Amikor idejöttem, már így volt itt minden. Cseréltem. A Keselyű utcában volt lakásom. De nehéz volt felmenni a hegyre, lejönni a hegyről… Kezdtek nőni a lányaim, és este eléjük kellett mennem. Hosszú próbálkozás után elcseréltük. Benjámin sajtos rúddal és borral kínál. Amíg koccintunk, az arcára pillantok. Lehet, hogy nemcsak Komlón és a minisztériumban találkoztunk, hanem másutt is. Régi arc, megnyugtató, baráti. A verseiben van ez az arc. Beleírta magát, bement a szavakba, betűkbe és onnan bentről beszél kifelé. Azt mondja, hogy „ősz” és bent van az ő-ben, az s-ben, a z-ben. És hatvanéves közben. Már hatvan. Megszólalok: – Hogyan kezdődött az élet? Mi volt ott, ahol laktatok? Mit ettetek? Milyen volt az arcuk? – Kinek? – A szülők arca, és akik még ott voltak. – Én nem vagyok egy jó beszélő ember. Na, gyermekkor. Hogy emlékszem vissza a gyermekkorra? No, szegény emberek gyereke voltam. Az apám egy hétgyerekes család harmadik fia. Furcsa család… Az én családom tele volt legendákkal és titkokkal, melyekről az apám sem nyilatkozott meg soha, pedig jó, bizalmas kapcsolatban éltem vele. Szegény család volt. A két legidősebb fiú tanult, az idősebb ügyvéd, a fiatalabb tanár lett. A saját erejükből tanultak. Apám pedig egy nagybátyjánál nevelkedett. Nyilván azért, hogy apám apján segítsen, odavette magához. Elég az hozzá, hogy négy elemit járattak apámmal, és mivel előkelőbb volt kereskedőinasnak lenni, mint szakmát tanulni, kereskedőnek adták. Az egész életét elvegetálta. Mindig azt hallottam tőle, milyen kár, hogy nem taníttatták. Soha nem éltünk mély szegénységben, olyan szoba-konyhás szinten. Ketten voltunk testvérek. A nővéremet 1945 januárjában az ostrom alatt gránát találta, és ottmaradt. Taníttatni nem tudtak, negyedikből kimaradtam. Sok mesterséget próbáltam. Egy bánatom is van: bekerültem egy nyomdába betűszedő inasnak, és egy év múlva otthagytam. Egyébként állhatatlan srác voltam, az apám kenyerén, persze. Végül mégis felszabadultam mint kötő-szövő, amit a felszabadulás napján azonnal otthagytam… Na, most a családról magáról. Egy furcsa, gőgös, arisztokratikus, túlnyomórészt nagyon szép emberekből összeálló, önmagát halálra ítélt család volt ez. Csupa agglegény, vénlány. Nem házasodtak, ha igen, nem volt gyerekük. Alig lett gyerek a családban. Amikor apám megnősült, volt egy tűrhető állása, amit az öccsének köszönhetett. Egy kiadóhivatalban dolgozott. Anyám mindennapi családból született, négy polgárit végzett, trafikoslány volt. Az apámmal úgy bánt a család, mintha mezalianszot kötött volna… Hogy ők nálunk lettek volna, arra nem emlékszem. Miért fontos ez? Apámat is lenézték. De ő szerette a testvéreit és imponált is neki. Bicskén volt egy ház. Én voltam az összekötő, minden nyáron odavittek. Nem szerettem oda menni, de irtózatos zabás gyerek voltam, és ez nagy megterhelés volt otthon. A házvezetőnőhöz fordultam: „Sári néni, adjon nekem egy pengő hatvan fillért…” Ennyi kellett a vonatra. Megszöktem, tizennégy éves koromban. Azért maradt meg ilyen erősen bennem a gyerekkornak ez a része, mert erős szolidaritás alakult ki bennem anyám és apám iránt. Sok megaláztatás érte apámat a család részéről. Családon belül ismertem fel az osztálykülönbségeket. Nagyon tudatosan éltem át a szegénységet. Egyébként nagyon jó gyerekkorom lett volna, mert szerettem Lőrincet, és egy behatárolt területen sok pajtásom volt. Azon a részen én mindenütt otthon voltam. Nemegyszer megebédeltem a közelebbi, távolabbi szomszédnál. Hatéves koromban tbc-fertőzést kaptam. Ettől kezdve ki voltam rekesztve a gyermekkorból. Ez azt jelentette, nem volt szabad futni, focizni, feküdnöm kellett. A szerencsém az volt, hogy anyai nagyanyám ügyelt rám, s időnként sikerült lelépnem és focizni vagy verekedni egyet. Hírhedt verekedős gyerek voltam. Naponta háromszor hőmérőztek. Ha felkeltem, feljebb ment a lázam. Szerencsére maradtak nekem a könyvek. Rettenetes sokat összeolvastam. Otthon nem voltak könyvek a Petőfin kívül, de hozták nekem és olvastam. Apám a négy elemijével nagyon érdeklődő és olvasott ember volt. A legutolsó ponyvától a klasszikus irodalomig mindent elolvastam. Hogy mit szedtem fel a könyvekből? Megmaradtam olvasónak. Most már nem annyira szépirodalmat, inkább történelmet, természettudományokat olvasok. Egészükben érdekelnek a dolgok. Az a szerencsém, hogy egyik lányom biológia–földrajz–történelem szakos tanár, és szállítja nekem a szakirodalmat. Nagyon izgat a fizika, csak nem nagyon értem. – Na, még visszatérek a családhoz. Volt két ember, aki, úgy gondolom, meghatározta az életemet. Benjámin Ferenc, apám legfiatalabb öccse költő, újságíró volt. Bohém ember. 19-ben elég nagy szerepet vállalt, és emigrált utána. Apámmal közeli barátságban volt. Apámat cipelte magával az újsághoz, társaságba, ahol sokat felszedett magára. Ez a nagybátyám a szememben legendás alakká nőtt. Ismeretlenül is szinte ismertem őt. Hogy költő volt, forradalmár és emigrálnia kellett, legendás alakká tette. Az az érdekes, hogy ez csak közvetett hatás volt. Megelőzően erős Petőfi-hatás ért. Feri bátyámat a harmincas évek közepén, húszéves koromban láttam először. Elindultam világgá, és Pozsonyban meglátogattam. Olyan szegény volt, hogy szinte én láttam vendégül, nem pedig ő engem. A legenda szétfoszlott. Barátságos, kényszerű életformát élt, de mesét csinált belőle. Rendes, derék fickó volt. Abból élt, hogy politikusok helyett cikkeket írt, és pénzben sakkozott. A verseiért nem lelkesedtem. Egy nagyon rossz regényét is elolvastam. Az újvidéki Magyar Szó-ban Arnold Zweig és Upton Sinclair társaságában elparentáltak helyette, amikor nyolcvanéves korában meghalt. 1968-ban meghaltam, ha nem tudnád. – A másik a családban, aki nagyon erősen hatott rám, Benjámin Gyula bátyám, aki nem volt ilyen közeli rokon. Az meg ilyen foltozószabó volt, a legszegényebb, akit a családból megismertem. Ő állt a legmélyebben anyagilag és társadalmilag. Jellegzetes Benjámin-figura volt. Agglegény. Két nővérével lakott egyetlen szobában. Hallatlanul művelt ember volt, de nem hiszem, hogy több iskolát végzett apámnál. Volt egy vonzó tulajdonsága a szememben. Hozzá gyerekként jártam, de főleg tizennégy-tizenöt éves koromban. Apám nem vett komolyan, beszélgető emberszámba. Gyula bátyám teljes komolysággal társalgott velem. Nagyon jó előadó volt, és szót adott nekem is. Ő volt az egyetlen ember, akivel egyenrangúnak éreztem magamat, és sokat tanultam tőle. Később arra gondoltam, neki is jól jött, hogy az ember bement a műhelyébe… A nők, te, olyan gyönyörű nők voltak az apám testvérei. Az én testvérem is. A nagynéném egy világszép nő volt. Az ügyvéd bátyjának a nyakán élt. Nyüzsögtek körülötte a férfiak, de senki nem volt jó neki. Amikor a nagybátyám meghalt, már ötvenéves volt, de rögtön talált egy másik nyakat, férjhez ment. Amellett primitív volt, rosszindulatú, gőgös. Hagyjuk a családot – mondja Benjámin. Rágyújt, aztán tűnődve folytatja: – Tizenegy-tizenkét éves koromig tartott a betegségem. Izgatottan képeztem magamat, és szenvedélyes sportoló lettem. Félelmetes, mit tudtam teljesíteni. Lőrincen laktunk, és az Elnök utcába jártam a Széchenyi gimnáziumba. Két órát gyalogoltam az iskoláig, s a villamosjegy árán cigarettát vettem. Feri bátyám, a költő, nyolcvan cigarettát szívott naponta, lánccigarettázó volt. Elhatároztam, hogy pótolom, amit elmulasztottam, öt-hat évig. Főleg sportban. A tanítás után elmentem focizni, aztán az FTC-pályára atletizálni, majd haza. Iskolakönyvekbe nem nagyon néztem bele, ezt az órák előtt végeztem el. Egyébként nem voltam különösképpen jó tanuló, különösképpen rossz sem. Az ötven gyerek közül kb. tizedik helyen álltam. Különösen a nyelveket sajnálom… Nem bocsátom meg magamnak, hogy egyetlen nyelvet sem tanultam meg. – Hová tudsz hazamenni Magyarországon? – Lőrincről elköltöztem tizenöt éves koromban, kb. harmincéves koromig meg sem fordultam ott. Egy ideig kijártam oda, mert lakott ott egy kedves lányismerősöm. Trafikja volt az apjának. Csak dumálni jártam oda. Volt ott egy nagyon kedves barátom, Kis Jenő. Bandákba szerveződve éltünk, ő vezérkedett. Szegények voltak. Az apja a Hoffer-gyárban dolgozott, az anyja a Beszkártnál takarított. Jó feje volt a Kis Jenőnek, tanítóképzőbe került. Az ötvenes években felhívott. Kimentünk együtt Lőrincre, és néhány barátunkat megkerestük. Nem mondhatom, hogy Lőrincre hazamegyek, ide jövök haza, ahol a családom és a gyermekeim vannak. Ha már hatvanéves koromban Lőrincen képviselő lettem, oda is haza szeretnék menni. Nem sokat változott a környék, ahol laktam. Az utcákat lekövezték. Az otthonosság érzését nem adja meg Lőrinc, Angyalföld sem, pedig húsz évig laktam ott. Ez a város olyan, amilyen, de azért én itthon vagyok benne. – Munkásként kezdted az életedet. Ma mi hat még ebből az állapotból? – Ez bennem van. Nem veszhet el. Nagyon rövid ideig, tíz évig voltam munkás. Munkásnak lenni életforma. Nézd, azzal együtt, hogy én huszonöt-harminc éves koromtól értelmiségi pályán dolgozom, ezt az életformát tudatosan igyekeztem megtartani. Nem szeretem idealizálni magamat, a munkáséletet és az életformát sem. Nagyon sok nyerseség volt benne, de egy alapvető tisztesség és világosság is. Igen, igen, nem, nem. Akinek kifogása volt ellenem, az a szemembe mondta. Egy valóban eleven szolidaritás él a munkások között. Nem tudom másként meghatározni: tisztesség és nyerseség együtt. Ez a lényege. Egyszerűség, az önfitogtatásnak teljes hiánya. Ez szerintem nem azt jelenti, hogy ott a munkások között nem voltak rongyemberek. De a rongyemberség nagyon kirívó volt, és a rongyemberek nagyon nehezen tudták magukat tartani. Az emberi kapcsolatok egyértelműségét és a világhoz való viszony egyértelműségét őrzöm magamban. Ezt az értelmiségiek között egyesekben megtaláltam, de ritkán. Az irodalmi életben nem. Ezzel az egyértelműséggel kerültem én goromba, kegyetlen ember hírébe, pedig soha nem voltam az. Sokszor láttam, hogy az elegáns, tartózkodó, úri modor mögött milyen gusztustalan dolgok mennek végbe. A munkásosztállyal a szolidaritást végig megtartottam. Nagyon kevés kapcsolatom maradt az eleven, a mai munkásosztállyal, de ennek maradtam az embere az irodalomban. – Van olyan kérdés, amit fiatal munkás korodban megfogalmaztál, s máig nem kaptál rá feleletet? – Valamikor azon gondolkodtam, olyan verseket kellene írni, amik arra adnak receptet, hogyan kell élni. De rájöttem, nincs recept. Magamnak is számtalanszor adódott olyan helyzetem, hogy hirtelen kellett dönteni. Nincs recept. Ferenc József alatt születtem, és most vagyok hatvanéves. Az ember életére sok minden hatott. Újra és újra felmerültek kérdések, és felelni kellett. Nagy kérdés volt 55–56-ban, hogyan lehet megmaradni szocialistának. Ezen a téren évekig próbáltam, kerestem a választ. Versekben is gondolkodva… Azt hiszem, sikerült megtalálni a választ. Nézd, egy olyan embernek, aki gyermekkorában került a munkásmozgalomba, annak ez igen nagy kérdés. Lehetett választani, tudod? Szemet hunyni a dolgok fölött, ahogy nagyon sokan, lehetett remeteségbe fordulni vagy szépségkultuszba. – Mi történt veled a háború alatt? – 1937-ben soroztak először. Kidobtak szervi szívbajjal. Akkor rettenetesen begyulladtam. Megvizsgáltattam magamat, és kiderült, semmi bajom sincs. Én zsidó származék vagyok, de formailag nem számítottam akkor annak. Ezért megmenekültem mindattól, ami, ugye… 1943-ban újra soroztak, újra szervi szívbajjal mentettek fel. 1943-ban behívtak munkaszolgálatosnak, de a hétvégeken hazajöhettem. 1944 áprilisában megváltozott a státusom, és egy munkásszázaddal kikerültem a Kárpátok keleti oldalára. Erődítést csináltunk. Pucolni kellett aztán. Csak az oroszok jöttek be az erődítésbe. Áprilistól október 3-ig erődítettem. A Kárpátokban ért a fegyverszünet. Örültünk, de gyanússá vált, hogy erőltetett menetben befelé irányítottak az országba. Volt egy elméletem: 1944-ben befejeződik a háború. Amikor megtudtuk a Szálasi-puccsot, leléptünk. Egy lőszeresvonaton jöttünk hazafelé. Abban a hiszemben, hogy néhány nap múlva átmegy rajtunk a front, Csap és Sátoraljaújhely között 27-én kora délután minden cuccunkat hátrahagyva, hárman lemaradtunk a vonatról. A front megállt a Tiszánál… Egy hónapig bujdostunk. Rengeteg volt ott a katona- és munkaszolgálatos-szökevény. Derékig mocsárban néha, de nátha nélkül megúsztuk az egészet. Na, 27-én végignéztük a fejvesztett futást. Az akácosból figyeltük az országutat. Kisvárdára mentünk, majd Debrecenbe. A Néplap-ba kezdtem írni mint külsős. Gyülekezett a kormány közben. József Attila-verseket szavaltam mint előadóművész. Ott ismerkedtem meg Juhász Gézával. „Úgy mondod a verseket, mintha a saját verseidet mondanád” – jegyezte meg egyszer. Rosszul, gondoltam, de alaptalanul. Január végéig a Néplap-nál dolgoztam. Elég jól ment még az élet, hat pengőért lehetett a Bikában ebédelni, és hatvan pengőt kaptam egy cikkért. Január 27-én érkeztem Pestre. Debrecentől Szolnokig vonaton, Szolnoktól Ceglédig gyalog tettem meg az utat. Ceglédről sikerült egy tehervonat nyitott vagonjában Üllőig eljutni, onnan újra gyalog jöttem. Megtaláltam a feleségemet, kislányomat. Mi akkor a Szegedi úton laktunk, az utolsó házban. A ház kapott egy gránáttalálatot. A kapun át a pincét érte a gránát. Huszonheten voltak lenn a pincében. A feleségem nem volt az óvóhelyen, mert kint mosott. A robbanás után berohant. Gyereksírást hallott. Kati lányom a rekamiébetéten feküdt. A többiek meghaltak. Fölkapta, kirohant vele az udvarra. Tele volt a szája törmelékkel. Kiszedte, megszoptatta. Kati megsebesült. Akkor elment vele az elsősegélyhelyre és ott elájult. 1945 májusában végleg feljöttem Pestre. – Mikor írsz és hol? – Évek óta keveset dolgozom. Egyébként éjjel, és ez nem jó nekem. Ez az életemből adódott. Valahol mindig dolgoztam, és éjjel kellett írni. Megszoktam az éjjeli munkát, de az fiatalon nagyon könnyen ment. Nappal dolgoztam, este elmentem dolgaimat intézni, éjjel kint a konyhában írtam. Később azért is rákényszerültem az éjszakai munkára, mert jöttek a gyerekek. Harmincnyolc éves voltam, amikor kaptam a Keselyű utcai lakást. Most már nem tudok éjszakázni. Viszont az istennek sem tudom megszokni, hogy nappal írjak valamit. Mindezt nem foghatom erre a szobára. Az ember szívesen nem dolgozik. Kisgyerekeim már nincsenek, de elég zajosan élek. Együtt lakom Kati lányommal és Judit lányommal. Feleségem nézi a tévét, a vőm a rádiót szereti. Kati lányom a hanglemezeket. Én keverten kapom mindezt ide. Éjszaka volna alkalom az írásra, de nem tudok fennmaradni. Nálunk éjfél és egy óra között térnek nyugovóra a családtagok. Ezek csak részletürügyek arról, hogy miért nem dolgozom. Soha nem voltam nagyon termékeny ember. Bár nem is kell nagyon sokat írni. Az utóbbi néhány évben a kevés termés is nagyon megcsappant. Volt idő, amikor csak a konyhában volt helyem, mégis termeltem. Sok mindennel összefügg ez, tudod… – Mire készülsz most? Milyen terveid vannak? – Nem szeretek a terveimről beszélni. Tizenöt éve vagyok a könyvtárban. Nem volt még ilyen kellemes munkahelyem. Jó, baráti környezet. De azért úgy vagyok vele, háromszor hetenként… Nyugdíjba megyek – gondoltam. Most itt van ez a lapügy. Hívnak az új művelődéspolitikai laphoz. Főszerkesztőnek nem, de bemegyek a laphoz. – Milyennek érzed a generációd helyzetét? – Hát kérlek szépen, hirtelen eszembe jut a meszesgödör. Én nem érzem most sem meszesgödörben ezt a nemzedéket, de a helyzetét nem tartom különösen jónak sem. Nézd, ez az én nemzedékem végigcsinálta a háborút és az utána következő időket, a konszolidációt, és felnőtt mögötte egy teljesen más indítású, nem is egy nemzedék, amelyik nemzedékek, úgy érzem, egyre kevésbé értenek bennünket. Nem tudom, mennyire van igazam. Elkülönülők, nem folytatódnak az irodalmi törekvések. Történetileg sem értik a mi dolgainkat. Idegenek tőlünk, a saját életüket értik csak. Magamról is, nemzedékemről is ezt érzem, hogy a saját nemzedékem írói lettünk, és mögöttünk egy tőlünk elidegenült, közömbös váltás következik. Az előttünk jártakra, Veres Péterre, Illyésre mi úgy néztünk, hogy a folytatás a mi dolgunk. Olyan építőknek éreztük magunkat, akik egy megkezdett házat építenek tovább. Én ezt nem leltem a fiatalabbakban. Nem a megőrizve elhagyatást érzem ebből, csak az elhagyatást. Idegenek vagyunk nekik. Nem hiszem, hogy a mi nemzedékünk idegennek érzi őket, de ők annak minket. Ez része annak az általánosságban történelmietlen szemléletnek, amit tapasztalok a fiatalabb generációkban, függetlenül attól, hogy írókról vagy nem írókról van szó. Mintha valahonnan a semmiből indultak volna. Mintha az ő feladatuk az alapok megásása lenne újra, és amit mi a házon építettünk, lebontják. Tökéletesen semmibe veszik a mi működésünket. – A politika és a politizálás milyen helyet foglal el az életedben? – Ennyire izgalmas és ennyire hullámzó időszak kevés volt a világon. Politizáló környezetben nőttem fel, korán bekerültem a munkásmozgalomba. Korán rájöttem, hogy a politika mennyire beleszól az egyes ember életébe. Előbb lettem politikus ember, mint költő. Így nemcsak emberi, hanem költői világomban is benne van. Visszahúzódó ember vagyok eredetileg, de belátásból, elvtársiasságból politikus ember lettem. Ha az ember benne van, szenvedélyévé is válik, ahogy, azt hiszem, bennem is azzá vált. Még olyan időszakokban is, amikor kényszerből vagy saját elhatározásomból távol voltam a közélettől. Szenvedéllyel és olyan tudattal végeztem politikai munkámat, hogy a kicsi, amit elvégeztem, az egész szempontjából nem lényegtelen. Aki politikus életet élt, költészetében van a politika. Nem szeretem, ha politikai költőnek neveznek. Költő vagyok. A polgári esztétikában tagadják a politizálás jogosultságát a költészetben. Babits, aki igazi esztétaember volt, azt írja a világirodalom-történetében, hogy akinek szenvedélye a politika, annak költészetében is jogos a politika. A politika átszínezi a munkáimat, sokszor meg is határozza, és ezt nagyon rendjén valónak tartom. És most már anélkül, hogy értékelni akarnám, amit csináltam, annak politikai színezettsége nem kisebbítheti azt. Mesterségbeli dolgok kisebbíthetik, de a politika nem. Most már nemcsak magamról beszélek. Olyan költő vagyok, sokadmagammal együtt, Magyarországon és a világon, akit izgatnak a társadalom ügyei, és szenvedéllyel tud beleszólni a társadalom ügyeibe. De azt egyszerűen ostobaságnak tartom, illetve egy gondolkodás megnyilatkozásának, hogy a politika és költészet összeférhetetlen. Mindig természetes volt a költő közvetlen beleszólása, csak a tizenkilencedik században kezdődött ez a ne politizáljatok, gyerekek, nem költőhöz illő dolog az. Pontosan akkor, amikor a polgári társadalomnak félnie kellett az ellene fellépő politikától. – A huszadik század második felében szerinted mi az emberiség alapvető problémája? – Szerintem a legalapvetőbb probléma a teljes veszélyeztetettsége az emberiségnek. Atom, hidrogénbomba. Rengeteg jelenség nyugtalanító. – És a mi alapvető problémánk? – Egybeesnek… De van itt egy sereg belső részprobléma is, melyek részben külső beszüremkedések, részben a belső ellentmondásokból adódnak. Itt vannak a szocialista alapelvek és szemben vele a gyakorlat, a gyűjtés, a sznobság, az, hogy lassan a társadalmi megbecsülés ott kezdődik, ahol a jómód van, mert vagyon az nincs. Őszintétlenség, képmutatás. – Szerinted a jövő mit tartogat az embernek? – Nagyon nehezen tudok erről beszélni. Próbálom elhitetni magammal, hogy nem fut bele az emberiség egy nagy katasztrófába, legalábbis mindenütt vannak olyan erők, amelyek próbálják ezt megakadályozni, de azért nem vagyok meggyőződve róla, hogy végül is sikerük lesz az atomkatasztrófát megakadályozni kívánó törekvéseknek. Nem vagyok biztos benne. Minden mai emberben bent van ez az érzés és a félelem. – El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek? – Biztos vagyok benne. Nem a mi naprendszerünk bolygóira gondolok, de biztosan vannak másutt is civilizációk. Azt nem tudom elképzelni, hogy csak ezen a bolygón van civilizáció. Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy sikerül kapcsolatot teremteni velük, bár nem zárnám ki. Ignotus a Nyugat-ban a repülésről írt. Szép, szép, írta 1910-ben vagy 11-ben, de csak sporteszköz. És íme… Nagyon óvatos legyen az ember. A tizenkilencedik században azt tartották, hogy képtelenség, hogy a levegőnél nehezebb tárggyal fel lehet emelkedni. – Olvastam az Ország-Világ-ban, hogy a Bermuda-háromszögben nyomtalanul eltűnő hajók és repülőgépek katasztrófáját az egyik tér–idő folyamatosságból másikba való átsodródással magyarázzák. Mi erről a véleményed? – Ezt a Bermuda-ügyet így nem hiszem. Az UFO az más. Azt sem hiszem, hogy pont akkor jelennek meg, amikor nálunk napirendre került az űrrepülés korszaka. De hogy más civilizációkról elszabadult kóborló tárgyak létezhetnek, el tudom képzelni. Innen is elsodródhat a világűrbe sok tárgy. Nem tudom, milyen szökési sebesség kell ehhez. Nem hiszem, hogy azok az űrhajók, melyekben élőlények ülnek, más civilizációról idekerülhetnek a Nap mozgási körébe. Az is biztos, hogy sok tévedés van, nincs annyi azonosíthatatlan tárgy, mint amennyit látnak. – Elégedett ember vagy? Benjámin elneveti magát. – Tudod, miért nevetek? Azt se mondom, hogy igen, azt sem, hogy nem. Nem vagyok elégedett a világgal, azzal sem, amit csináltam. Ami keveset versekkel lehet változtatni, azt megpróbáltam. Hogy milyen eredménnyel, azt nem tudom. – Mondj egy pénzösszeget, amennyit te összegnek tartasz. – Te, én életemben mindig olyan keveset kerestem, hogy amikor meghallottam, hogy egy írótársamnál a hónap tízezer forinttal kezdődik, majd meghaltam a csodálkozástól. Száz forint az nálunk összeg volt. Most, ugye, a gyerekek felnőttek. Életemben a legtöbb pénzem negyvenezer forint volt, ha ez érdekel. 1948-ban felcsaptam szabadírónak, Baumgarten-jutalmat kaptam. Nehéz volt, mert három gyerekem volt és háromszáz forint havonta. Akkor ha elindultam, nem tudtam, gyalog jövök vissza vagy villamossal. Hamar abbahagytam a szabadíróságot. Egyszer később otthagytam a lapot, ahol dolgoztam, de akkor az volt a helyzet, választanom kellett: vagy újságíró leszek, vagy költő. Akkor otthagytam egyik napról a másikra. – Magányos ember vagy? Vannak barátaid, esetleg ellenségeid is? – Vannak barátaim és ellenségeim. Nagyon restellném magamat, ha nem lennének ellenségeim. Az az érzésem, elég sok ellenségem van, az irodalmi életben különösen, bár nagy elégtételemre, több a barátom, mint az ellenségem. – Gyűlöltél már valaha valakit? – Politikai gyűlöletek voltak bennem, elég erősek. A nácikat gyűlöltem. De a szakmán belül emberi nincs. Van, akit szeretek, van, akit nem, de nem gyűlölök senkit sem. – Mikor sírtál utoljára? – 1957-ben. Rendkívül rossz állapotban voltam egy esztendőn keresztül, és elő-előfordult, hogy elbőgtem magamat. Bizonytalanná vált az életem, és néha úgy tűnt, teljesen zsákutcában vagyok. Akkor előfordult, nem is egyszer, hogy kicsordult a könnyem. Egyáltalán nem vagyok önsajnáló ember. De akkor úgy tűnt, hogy az életem felesleges volt. Akkor előfordult, hogy öngyilkossági gondolatok foglalkoztattak, de sem azelőtt, sem azóta. Akkor kétszer is bementem az ideggyógyászatra. – Van valamilyen babonád? – Nincs. Ha csak az nem, hogy még mindig hiszek abban, hogy a költészet valamit változtathat az embereken, de nem hiszem, hogy ez babona. – A nőkről is kellene valamit mondanod. Mit jelentenek életedben? – Igen. Csak az a helyzet, hogy én huszonegy éves koromban megnősültem, ami azt jelenti, hogy jövőre negyvenéves házas leszek, s ebből eredően ez a téma egy kicsit tabu. Feleségemnek nagyon sokat köszönhetek, végigcsinált velem mindent, a terhek nagyobb fele mindig rajta volt. – Mi a passziód? Mit csinálsz pihenőidődben? – Olvasni szeretek elsősorban. Nagyon érdekelnek a természettudományok. Főleg ilyen könyveket olvasok a történelem mellett. És nagyon érdekel a sport, amit magam is csináltam volna szenvedélyesen, ha a politika, majd az irodalom el nem vitt volna onnan. – Meccsre jársz? – Régen nem. A tévében nézem. Az atlétika áll a legközelebb hozzám. Futásban, ugrásban magam is érdekelt voltam. Futballt nem mindig, de az atlétikát mindig megnézem a tévében. Mellesleg szólva ma a magyar atlétikában éppen úgy nem telhet az embernek kedve, mint a magyar futballban. – Hol étkezel? Vendéglőben vagy itthon? – Csak itthon étkezem. – Mi a kedvenc ételed és italod? – Mindig szerettem enni, fiatal koromban, harmincöt-negyven éves koromig kifejezetten nagyevő voltam. Most már nem vagyok az. De valami jót szívesen eszem. A jó a számomra nem különlegesség, hanem egy paprikás krumpli vagy marhapörkölt. Most már vigyáznom is kell rá, mert ahogy múlnak az évek, hajlamos vagyok az elhízásra. Ivó soha nem voltam, illetve társaságban szoktam inni, amíg az ital feloldja a hangulatot, a kedélyeket. Ismerem a mértéket. Dohányzom tizenhárom éves korom óta… – Melyik a legkedvesebb ünneped? – Már régen nem jelentenek semmit. Akkor jelentettek valamit, amikor munkaszünetet, pihenést hoztak. – Kedvenc évszakod van? – Ez is változott. Fiatalabb koromban a telet szerettem, az volt nekem a szezon. A többi évszakban is jól éreztem magamat. De a tél kitüntetett évszak volt. Most kevésbé szeretem a telet, mert sok kényszerűséggel jár, mint például a fűtés. Az őszt szeretem. A színeket. Csodálatos színei tudnak lenni az ősznek. Huszonkét éve a környéken lakom. A nyarat soha nem szerettem igazán, mert nem kedvelem a nagy meleget, tavasz meg az utóbbi évtizedekben nincs is nálunk. Szép őszök vannak most is. Egy téli éjszaka megmaradt bennem. 1944. december 5-én Kisvárdán bekvártélyoztunk egy elhagyott házba. Ruháinkat kimostuk, és meztelenen ültünk a tűz mellett. Ahogy voltam, mezítláb kimentem az udvarra fáért. Gyönyörű csillagos volt az égbolt. Felnéztem, de sietnem kellett, mert erősen fagyott. – Mennyit jelent neked a család, a gyerekek? – Öt gyerekünk volt, az első meghalt. Négyet felneveltünk. Hallatlan erős kötelék az élethez. Ezt tudom neked mondani. Ez volt a gyerek, erős kötelék. Soha ügyet sem vetettem arra, hogy tiszteljenek a gyerekeim, azt akartam, hogy szeressenek. Ketten már házon kívül laknak, de tökéletesen összetartozunk. Minden vasárnap együtt vagyunk, gyerekek, unokák, s körülüljük az asztalt. Én nem eshettem össze, mert négy oldalról fogtak a tartókötelek, mint a laki-hegyi tornyot. Nekem négy gyerekről gondoskodni kellett. Hihetetlen erő. Sok nehéz időszakot megéltünk, de soha rossz és neheztelő érzés nem merült fel bennem, hogy miattuk van. Voltak, és csinálni kellett az életet. Nem korlátoztam őket. Egyre próbáltam rábeszélni őket arra, hogy őszinték legyenek, saját magukhoz és másokhoz. Elégedettség? Velük elégedett vagyok. Rendes kis emberek lettek mindahányan. Pedig nem volt nevelés. Kölcsönös megértés, megbecsülés, életre készülés. Kati a legidősebb, ő volt a felügyelő, a kismama. Kati pedagógus lett, mondhatni, szenvedélyes pedagógus. Ezt nem lehet, nézd, megmagyarázni. Akinek nincs gyereke vagy nem gyerekszerető, úgysem tudja s érti. Öt órától fél tízig beszélgetünk. Benjámin néha felemeli a berregő telefont, és belehallóz: – „Beteg a feleségem – mondja. – Az nem jó, mert délelőtt orvoshoz kísérem…” – Aztán beszél tovább hozzám. Bent van a szavakban, betűkben, írásjelekben, ahogy a Tavasz Magyarországon-ban is bent volt 1948-ban.
1975 |