Bárdosi Németh JánosKépzeljenek el egy albatroszt. Az albatrosz ül a pécsi tanácsházán, s számolgatja a város pénzét, mivel kinevezték a költségvetési csoport vezetőjének. Ül a hivatali széken, s a szárnyát kétoldalt lelógatja. A pénzügyi előadók s a beosztott könyvelők gyanakodva figyelik, s ha félrenéz, összesúgnak mögötte: „Ennek szárnya van…” Pénzügyi s főleg költségvetési körökben az ilyesmi elég ritkán fordul elő, így a tisztviselőket zavarba hozza. Érthető. A szárny akkor is feltűnő és furcsa alkati tulajdonság, ha az ember szégyenlősen és ernyedten lelógatja a szék mellé. De az is előfordul, hogy az albatrosz nyújtózik egyet, s ilyenkor kiterjeszti a szárnyait. Bizonyára sokan emlékeznek még Charles Baudelaire versére:
Nem tudom, miért, de ahányszor csak rápillantok Bárdosi Németh Jánosra, vagy a hangját hallom, költeményeit olvasom, az albatrosz jut az eszembe. Az albatrosz, ahogy egy hajdani Baltimore-klipper fedélzetére, leteszik, s körülállják. Biztatják, hogy lépdeljen vagy repüljön… A Baltimore-klipper fedélzetén persze az albatrosz még nem szakadt el teljesen ősi elemétől, a viharos tengerek felett örvénylő levegőtől. A hajó maga is a viharzó tengeren úszik előre, valamilyen távoli cél felé, s a levegőből sós vízpermet hullik a fedélzetére. De képzeljük el az albatroszt a pécsi városházán… Bárdosi Németh János verseit olvasva újra és újra eszembe jut az albatrosz gyönyörű és kitartó repülése. Az albatrosz alig mozgatja a szárnyát, s szinte valamilyen láthatatlan erőtől hajtva úszik a levegő óceánján. Mozgásában szabad és független. Napokig, hetekig képes egyfolytában repülni. Nem tudom, meddig él egy albatrosz, de azt tudom, hogy életét a levegőben tölti, életformája a repülés. Ha aztán mégis leereszkedik a vízre, s biztonságos körülmények között úszkál egy kicsit, nagyon nehezen tud utána felszállni. Brehm szerint: „Ha valami úszó tárgyat pillant meg a vízben, kiterjesztett vagy kimeresztett szárnnyal lassanként leereszkedik, talán a vízre is leszáll, s a falatot elköltve oly módon úszik, mint a sirály vagy réce; azután felemelkedik, szárnyait kiterjesztve szalad a tenger színén, kerengeni kezd, majd folytatja csapongó röptét… Szélcsöndben nehezen bír fölszállni, mert – sok más madár szokása szerint – mindig a szél ellenébe fordulva kap szárnyra. Mielőtt fölszállana, Köler tanúsága szerint, egy darabig a hullámokon szalad, s így vesz hatalmas lendületet…” Az albatrosz, akiről én beszélek, valamikor régen leszállt az óceán vizére, elfogadta az ételt, mit eléje sodortak, s felkínáltak a hullámok, elidőzött egy keveset a tajtékzó, áramló vízen, majd igyekezett felemelkedni. Futni kezdett a hullámokon, szárnyát kiterjesztette, és felrepült. De aztán újra éhes lett, s ismét leszállt a vízre. Az évek folyamán aztán egyre több időt töltött a vízen, s egyre kevesebbet a levegőben. Így fokozatosan elnehezedett, s csak jó szélben, ünnepi fényben tudott már repülni. Az én albatroszom igyekezett megérteni a világot, az összefüggéseket és a lényeget. Bölcs albatrosz lett, s volt idő, amikor példának állították a többi szabad madár elé. De ki ismeri a madarak lelkét? Ez az albatrosz madárlelkében megmaradt albatrosznak, és soha nem mondott le a repülésről, az örvénylő, sós tengeri levegőről, a viharokról. Amint csak tehette, újra és újra kiemelkedett a vízből, futni kezdett a hullámokon, s igyekezett felemelkedni. Hosszabb, rövidebb repülései értelmet adtak az életének. Bárdosi Németh János 1902-ben született Szombathelyen, s egy olyan korban kötelezte el magát a szépség és tisztesség szolgálatára, amikor a dunántúli végeken irodalmi élet még nem volt, vagy csak alig-alig, átmenetileg. Így Bárdosi Németh Jánosnak ahhoz, hogy vidéki költő lehessen, először meg kellett teremtenie a vidéki irodalmi életet. Méreteiben és nehézségeiben olyanszerű vállalkozás ez, mintha napjainkban a síugrás bajnokaival verseny előtt megépíttetnék a síugró sáncot. Bárdosi Németh János lendülete mégis többre futotta, mert az irodalmi társaság szervezésénél, folyóirat-indításnál nem állt meg, s csakhamar Kosztolányit, Móricz Zsigmondot, Bajcsy-Zsilinszky Endrét is felállította a vidéki pódiumokra. Így aztán ma már, sok évtized elmúltával megállapítható, hogy Bárdosi Németh János irodalomszervező tevékenysége a végeket, Szombathelyt, Pécset bekapcsolta az országos szellemi élet vérkeringésébe. Közben természetesen sokat írt. Művei: Öreg szilfa árnyékában (versek, 1926); Jégeső (regény, 1930); Isten rádiója (versek, 1931); Zsellérek (regény, 1934); Élet és irodalom (tanulmányok, 1937); Napfogyatkozás (regény, 1939); Szegény ország (versek, 1941); Békétlen szerelem (daljáték, 1956); Carmina Hungarica (versek, 1960); Vacsoracsillag (versek, 1966); Fehér pille (versek, 1972). Előkészületben van még két fontos kötete: Utak és útitársak (tanulmányok); A lélek lángjai (válogatott versek). Bárdosi Németh Jánost 1970-ben a Munka Érdemrend ezüst, 1972-ben pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Szolid, polgári lakás Pécsett. Két szoba összkomfort, gázfűtés. Bárdosi Németh János szobájában a legfontosabb fal előterében, ahol a róla készült Martyn-portré is függ, barnára pácolt íróasztala áll. A falakon egyébként néhány égetett kerámia, szobor Vándor Bélától, kép Cséby Pogány Istvántól. A falak mentén három könyvszekrény, egyik sarokban vitrin nippekkel. A szoba közepén elegáns, modern bőrgarnitúra. Itt ülünk és beszélgetünk. Kint tél van, mínusz tizenegy fok, bent családias, békés, védett nyugalom. Előveszem a noteszomat, ceruzámat, s ahogy Bárdosi Németh Jánosra pillantok, eszembe jut az albatrosz. Albatrosz a városházán, albatrosz Pécsen, ahol se tenger, se víz. Mégis albatrosz ez a költő, mert albatrosz sorsú ember. Elég korán leereszkedett a hullámok közé, de igyekvő, vad szárnyalása, suhogó, csattogó zajával kitöltötte az évtizedek csendjét. Szégyenlősen a földre pillantok, s ekkor látom, hogy a parkettot torontáli szőnyegek takarják. Csak torontáli, mindenütt torontáli. Megszólalok: – A régi időkről, gyermekkorodról, családodról mondj valamit, ami meghatározta az életed alakulását. – Apám vasúti mozdonyfűtő volt. Nekem is van tehát emlékem a vasút világáról, ahogy Szabó Lőrincnek, aki a Tücsökzene verseiben beszél mozdonyvezető apja mesterségéről. Mi is ültünk apám mozdonyán, és vitt bennünket Kőszegre, hogy a hegyekben bérelt barackfákat megszedve, este hazavigyen bennünket a gázlámpák fényében úszó Szombathelyre. Az a kisváros is elsüllyedt már, az első világháború harcba induló katonáival, véres trombitáival. – Dolgos, komoly ember volt apánk, egyetlen passziója, hogy a nehéz fizikai munka után (egy-egy fővonalon: Varasd–Pozsony, Fehring–Győr között 8–10 tonna szenet kellett ellapátolnia) lombfűrésszel tükröket, óratartókat, botokat és más népművészeti dolgokat faragott. Anyánk szeretettel osztozott apánk gondjában és segítette életutunk eligazító izgalmait. Hét testvérem közül én vagyok a legidősebb. – Köt még valami a szülőföldhöz, a gyermekkor tájaihoz? – Bárdos ókelta eredetű szó, dalolót, költőt jelent. Ez volt anyám pátriája, innen az írói nevem is. A Szombathelytől tíz kilométerre fekvő falu nekem nemcsak a vakációs nyarak szabadságát, külön világát adta, hanem a gyermekkor felejthetetlen emlékeit, amely költészetemnek ma is kísérőzenéje. Nem áll már a meggyfa nagyapám rétjében, ahol Petőfi- és Arany-verseket szavaltam, írni, olvasni nem tudó nagyapámnak. Ő meg viszont csodálatos mesefa volt, szebbnél szebb meséket mondott, melyeket később Gyulai Pál népmesegyűjteményében és Bornemisza Péter feljegyzéseiben találtam meg. – Móricz Zsigmond élete regényét tizenkét éves koráig beszéli el. Valóban, egy ember eddig válik azzá, aki lesz. Emberi, költői arcom sok-sok vonása akkor vált véglegessé. Szerettem a magányos szemlélődést, a rétek csöndjében, a patakpart árnyas fái alatt, az égő színeket, az Ázsiát idéző dombtetőkön. S talán költői eszmélkedésem is itt történt, a természet csodája tett azzá, azokban a felejthetetlen években, a rétek, dombok végtelen világában. Szerettem a nép énekét, ahogy aratni indultak csapatosan, távoli uradalmakba. A koldusokat képzeletben új ruhába öltöztettem, a rendetlenséget renddé, a világot széppé akartam tenni. De láttam a nagy porták basáit s az öreg koldust házról házra járni, a minden szél rezdülésére riadozó szegénységet. S én akkor már, a tízes évek elején nagyapámnak ellenzéki lapot olvastam a Tiszák országa ellen. Láttam Szombathelyen a városi valóságot is, a választási komédiákat, a kivándorlók hontalan seregét, a munkásmozgalmakat, a hatalom szorítóit, azt a világot, melyet akkor próbáltak Adyék kimozdítani a sarkaiból. Az a nép, amelyet én láttam a vasi határvidéken, nem a Viharsarok népe volt, de indulataiban, céljaiban határozott és állhatatos. Ez költészetem eredője, az említett világ, a természet, a föld, a nép, a népi sors a huszadik század lávaömlésével. – Verseidből úgy érzem, sokat jelent számodra a magyar falu és sokat a haza. – Az én első eszmélkedéseim Petőfi és Arany. A verset, az irodalmat és a földrajzot mindig nagyon szerettem. Különösen a hazai földrajzot. A régi 63 vármegyét annyira tudtam, hogy én instruáltam az osztályt. Döntő élményem Ady volt. Ady radikalizmusa kinyitotta a szememet. Bárdos például évszázadokon át be volt zárva a nagybirtokok közé. Szerettem Kosztolányit és Juhász Gyulát. Nagy, döntő fordulatot jelentett életemben a népi írókkal való ismerkedés. Illyés, Kodolányi, Németh László személye. Ezek jelentették a nagy felszabadítást. Ezután sokkal politikusabb lett a költészetem. Féja Gézán keresztül bekapcsolódtam Bajcsy-Zsilinszky mozgalmába, sokat írtam a Szabadság-ba. – Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? – Ritka, hogy nem álmodok. Néha fantasztikusakat, de legtöbbször valós, reális dolgokat. Ezek valahogy összefüggnek az előző napok emlékeivel. Sokszor járok erdőben, réteken. Többszörösen visszatérő álmom, hogy kutyák kergetnek vagy alattomos támadók. Ebben a szorongásban kiabálok, ilyenkor a feleségem ébreszt föl. Olyan álmaim is vannak, amelyek elkövetkező dolgokat jeleznek… Ezek a sejtések inkább az örömöt jelzik, mint a vészt vagy bánatot. – Hogyan kezdődött írói pályád? – Az írói ábrázolás első szava, amit gyermekfejjel felírtam sublótunk oldalára, az igazság és a szépség volt: „Ma leesett az első hó. 1912. november 22.” A szépség szikrázása ébresztett. A szépség és az igazság jelenti a kezdetet. A versek egy élet összegezését, emberségét s a világgal való konfliktusokat mondják el. Nemcsak magamnak, másokat is segítve ezek kimondásában: a teljes emberségért. – Szellemi, írói példaképeid voltak? – Költői példaképem Petőfi, Arany, Ady és egész nemzedéke, így Kosztolányi, Juhász Gyula és Tóth Árpád. Költői világom azonban mindvégig nagy földimhez, Berzsenyihez fűz. Nemzedékemből – származásom és eszményeim folytán – Illyés Gyulával érzek közeli rokonságot. Ezek természetesen erős megszűkítések, csak költői utamat jelölik, de nem irodalmi érdeklődésem határait és világtájait. – Dunántúli költőnek vallod magadat? – A születési adatok szerint igen. Életutam szerint is. Biztos, hogy van a léleknek ilyen színeződése; táj, dombok, levegő, a szél járása. Az örök múlt… Szavak, szokások és sok más. De nem szeretem a címszavakat: „Tájköltő”, „Pannon költő”, „Idilli”… Hát persze hogy a tájban élek, de a természet nekem nem kulissza, hanem eleven erő és valóság. A poézis pedig a való égi mása. Berzsenyi, Vörösmarty, Babits, Illyés, még Weöres Sándor is, és sokan mások dunántúliak, de elsősorban és véglegesen költők. A jelzés csak az egész költői műre, annak hőfokára és kisugárzására lehet érvényes. – Mikor írsz és hol? – Negyvenöt éven keresztül nagy robotoló voltam. A hivatal engem erősen befolyásolt. Régen volt energiám, a Zsellérek világá-t még prózában írtam. Kiültem munka után a teraszra, és órákig írtam. A versírás nálam periodikus, csak akkor tudok írni; ha érzem a lebegést, a sejtelmességet. Főleg mindig nyáron írtam. Hazamentem Bárdosra. A nagybátyámnak volt ott egy kocsmája, a közeli domboldalban szép akácos volt, a hajlatban pedig egy patak folyt. A nagybátyám kitett oda nekem egy kocsmai asztalt… Sok versem szól a nyárról. – Ha esszét, tanulmányt írok, azt soha nem este, hanem mindig napközben írom. A határidő megnehezíti a dolgomat. – Mondhatnál valamit alkotói módszeredről. Könnyen írsz, nehezen, hogyan? – Általában eléggé gyötrődöm. Furcsa, hogy talán legkevésbé a versírásnál, mert az vagy jön, vagy nem. Ilyenkor valamiféle lebegést érzek, súlytalanságot. Nem akarom misztifikálni az írás ügyét, de én csak az ihlet pillanatában vagy periódusában tudok írni. Visszatérve foglalkozásom nehézségeire: amikor nyugdíjba kerültem, azt hittem, sokat fogok írni. De aztán megdöbbentem, mert annyit sem tudtam írni, mint előtte. Nekem tehát az írás menekülés volt a hivatal küzdőteréről. Most már megszoktam ezt az állapotot, ezt a nyugalmat, „melyben a dal megfoganhat”, ahogy Arany János mondja. Sokat segít ebben, hogy a Jelenkor-nál ismét alkotói közegben vagyok, háttér van mögöttem, tartozom valahova. Nem a megjelenés lehetőségére gondolok, hanem az aktivitás örömére. Most hat hónap alatt írtam meg az Utak és útitársak című tanulmány- és írói visszaemlékezés-kötetem jelentős részét. Ez bizonyítja, hogy jobb körülmények között az ember jobbat, töményebbet tud írni. Nem pénzkidobás, ha az állam, a társadalom segíti a mai fiatalokat alkotó munkájukban. Persze dolgozni kell, de a robot rossz. A robot a szekér kátyúba jutása, az elmerülésének veszélye. A megértésről is hadd szóljak itt: gondolj Juhász Gyula sorsára, és hány ilyen sors volt és van ma is. A nagy fellendülés költői pályáján 1908 körül Nagyváradon, a Holnap megindításakor történt. Csupa tűz volt, szerkeszteni, szervezni és dolgozni tudó ember. Aztán 1919-ben Szegeden nemcsak verset írt és vezércikket, de színházat is irányított és szónokolt, mindenese volt az irodalomnak és a kultúrának. Juhásznak bizonyára született idegbaja is volt, de depresszióit meg nem értés, a levegőhiány, a félreállítottság vagy annak érzése legalább olyan mértékben okozta, mint az örökölt idegbaj. Ezt is számba kell venni egy-egy költői sors felmérésénél. A lehetőséget, levegőt! S az érdeklődő tekintetek figyelmét, ahogy Illyés írta valahol. – Irodalomszervező és szerkesztői munkádról is mondhatnál valamit. – A harmincas években kezdődött, s mintegy másfél évtizedet kötött le ez a tevékenység. Az írói munkámból sokat elvontak ezek az évek, mégis emlékezetes időszak életemben, a férfimunka dandárját, az irodalmi élet izgalmát, írók, költők ismeretségét és barátságát adták nekem. Kosztolányival 1927-ben együtt léptünk dobogóra a kultúrpalota nagytermében. Ez volt első nyilvános szereplésem. 1932-ben a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság elnöke lettem. Több költő és íróbarátommal az irodalmi élet, az irodalmi decentralizáció lehetőségét teremtettük meg, Szombathelyen és a nyugati határvidéken. Pódiumunkon megszólalt az élő magyar irodalom, Kosztolányi Dezsőtől Dsida Jenőig, Móricz Zsigmondtól Tamási Áronig, s a magyar politikai élet olyan bátor és harcos alakját is meghívtam, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Nemzedékemből Féja Géza, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Cs. Szabó László, Németh László és sokan mások szerepeltek, gyűjtöttek maguknak s az új magyar irodalomnak közönséget. A két háború közötti irodalomnak ez a haladó, a nemzet létérdekét és a társadalmi változás vágyát szolgáló szárnya otthonra talált Szombathelyen. – Másik ilyen fórum volt Szombathelyen az 1936-ban megindított Írott Kő című irodalmi és művészeti folyóirat, amelynek első szakaszában én voltam a mozgatója és felelős szerkesztője. A folyóirat nem kiszakadás akart lenni a magyar irodalom egészéből, hanem ahogy Debrecenben a Válasz, az Írott Kő a Dunántúl jegyeit és problémáit mutatta meg a magyar irodalom egészében. Az Írott Kő abban az időben a Sorsunk megindításáig az egyetlen irodalmi és művészeti folyóirat volt a Dunántúlon. Kicsit az én szerkesztői munkám inspirálta a Janus Pannonius Társaság-ot arra, hogy Pécsre hívjanak. – S milyen lapokba dolgoztál? – Sokfelé jelentek meg verseim, írásaim. A harmincas években sokat írtam Bajcsy-Zsilinszky hetilapjába, a Szabadság-ba. A harmincas évek végén a Nyugat-ban több versemet közölte Babits, Babits halála után az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag-nak is munkatársa lettem. Sokat publikáltam ebben az időben Katona Jenő Jelenkor című antifasiszta folyóiratában. Móricz Zsigmond folyóiratába, a Kelet Népé-be verseket, cikkeket írtam. – Milyen volt 1930 és 40 között egy irodalmi est? – Szombathelyen és Pécsett rendkívül nívósak voltak. Az elképzelhetetlen volt, hogy a protokoll ne jelent volna meg. Olyan előadásokat is meghallgattak, ami ellenkezett a politikai irányzattal. Bajcsy-Zsilinszkyt, Móricz Zsigmondot, Illyés Gyulát telt házak várták. – Mondd, az írók fellépésükért kaptak akkor honoráriumot? – A szereplő írók kaptak. Móricz Zsigmond 160 pengőt kapott a fellépéséért. De nem ezt kérte, hanem azt, hogy az Athenaeum kiadásában megjelenő tíz kötetére előfizetőt szerezzünk. De 160 pengőt könnyebb volt kifizetni, mint tíz előfizetőt szerezni. Szabó Dezsőt azért nem tudtuk szerepeltetni, mert csak három előadásra jött volna ezer pengőért. Szabó Lőrinc, Németh László az ellátáson és útiköltségen kívül 80 pengőt kapott. Volt olyan író, aki nem fogadott el honoráriumot. A Nyugat írói frakkban jelentek meg, Móra Ferenc kordzakóban, Móricz Zsigmond fekete kabátban, Bajcsy-Zsilinszkynek fekete kabátja nem volt. – Min dolgozol most? – Mostanában az Utak és útitársak című kötetemen dolgoztam. Emlékezések írókról. A lélek lángjai című válogatott kötetemet is most készítettem elő a Magvető számára. Szeretnék írni egy életrajzi visszaemlékezést is. Jelentős munka vár rám még, az írói levelezés rendezése. Kosztolányi, Móricz, Móra, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi, Weöres Sándor és sok más levél vár még rendezésre. – Ha nem írsz, mit csinálsz? – Régen nagyon szerettem sétálni. Ha Szombathelyen valaki keresett, halálos biztonsággal a dombtetőn talált meg, a mezőn. Pécsen a Dóm téren sétálgatok. És nagyon szeretem a zenét, Beethoven, Schubert, Bach, Bartók, Kodály és Lajtha László műveit. – A hivatali munka és az irodalom hogyan fért meg együtt? – 1921-ben érettségiztem, akkor megpróbáltam… Tanár akartam lenni, de ezt az ábrándomat a húszas évek elején a társadalom megfojtotta, apámnak pedig nem futotta erejéből a fővárosi taníttatás. Kereskedelmi iskolai tanárnak jelentkeztem, de a kollégiumba nem vettek fel. Heten voltunk testvérek, a költséget nem bírtuk. Apám álma az volt, hogy masiniszta legyek. Aztán lakatosinasnak adott, de egy hét múlva elbocsátott a mesterem. Tisztviselő lettem és pénzügyi pályán működtem, 1943-ig szülővárosomban a városi üzemeknél, azután Pécsett. A negyvenes években, amikor irodalmi kapcsolataim kialakultak, Pestre akartam menni. Közben azonban a Janus Pannonius Társaság-ban székfoglaló beszédet mondtam, és az jól sikerült. 1943-ban így kerültem Pécsre. Itt aztán a hivatal annyira lefoglalt, hogy még külföldre sem mehettem. Pedig én is elmehettem volna Rómába fél esztendőre Csorba Győzővel és Weöres Sanyival. Ahogy már mondtam, eredetileg tanár szerettem volna lenni. Aztán elért a jobb sorsom, s az ötvenes években felnőtteknek kellett számvitelt tanítanom. – 1943-ban mennyi volt a fizetésed? – Számvevőségi tanácsos voltam, 500 pengőt kaptam havonta. – S 1967-ben? – 3200 forint volt a fizetésem. A nyugdíjam most 2300 forint. – 1967-ben Pécs városának mennyi volt az évi költségvetése? – Háromszázhatvanötmillió forint. – Most nyugdíjasan vannak anyagi gondjaid? – Nem panaszkodhatom, most már csak ketten vagyunk a feleségemmel. – Szombathelyről nem lehetett éppen egyszerű dolog átköltözni Pécsre. Mit jelentett és mit jelent neked Pécs? – 1943 nyarán a második világháború drámai fordulóján kerültem Pécsre, a Janus Pannonius Társaság meghívására. Hivatali munkahelyem a pécsi városháza, írói fórumom pedig a Janus Pannonius Társaság és folyóirata, a Sorsunk lett. Pécs nagy izgalom volt a számomra, amikor idejöttem. Várkonyi Nándorral, Csorba Győzővel közösen szerkesztettük 1948-ig a Sorsunk-at. Mozgalmas irodalmi, művészeti élet folyt akkor Pécsen. Írók, költők, Weöres Sándor, a kitűnő festőművész Martyn Ferenc, valamint a muzsikus Takács Jenő és sokan mások tették dunántúli centrummá a mecseki várost. A Janus Pannonius Társaság-ban Lovász Pál rangos irodalmi esteket, munkásmatinékat szervezett. Simon Pistát, Kónya Lajost, Rákos Sándort mi közöltük először a Sorsunk-ban. A felszabadulás után Pécsett indult meg először az irodalmi élet. Az átszervezett Batsányi Társaság-ban Csuka Zoltán lett a vezető, Csorba Győző pedig elindította Ív című folyóiratát. Mindebben a pezsgésben, a pécsi tavaszban jól éreztem magamat, ha olyan intenzív szervezői munkát nem is vállaltam, mint korábban Szombathelyen. Ebben a hivatali munkám is erősen korlátozott. – A sok-sok évtized folyamán felgyülemlett valamilyen sérelmed? – Mit mondjak? Amikor Juhász Gyula a Holnap-ot szervezte, elmúlt a deprimáltsága. Levegőt, lehetőséget kell adni a művészetnek. Ady Endre Ady Endre volt a Kisfaludy Társaság tagsága nélkül is. A kutya sem beszél ma a Kisfaludy Társaság dekórumáról. – Értem. Ha újrakezdhetnéd az életed, mit csinálnál másképpen? – A tanári pályát választanám. A munka az életnek nagy eleme, elixír, de a robot már nem jó, az lehúz. Tudatosabban építeném a magam költői útját. Nyelveket nem tudtam tanulni, utazni sem tudtam anyagi körülményeim miatt. Egyedül Bécsben jártam. Ma már szégyellem a kuruckodásomat, de nem vettem le a kalapomat a Burg termeiben. Szombathelyről még Grazba sem jutottam el. – Elégedett vagy önmagaddal? – Nem, vagy nagyon ritkán. Sokszor az „aszalóban” érzem, hogy megérett-e a gyümölcs, esetleg évek múlva. Ezért került több írásom is később kötetbe. Sokszor tűnődtem, többet írtam volna-e, ha nem olyan robotos, és az irodalomtól messze eső pályán dolgozom, mint a pénzügy. Verset valószínű hogy nem írtam volna többet, csak az életemből fájóan hiányoznak az utazások, más népek, világok varázsa. Prózát, tanulmányokat, cikkeket többet írtam volna. A prózaírást is azért hagytam abba, mert ahhoz több fenékülés kell, nem lehet úgy megírni, ahogy a verset. – A politika érdekel, foglalkoztat? – A napi politika kevésbé, de a politika általában igen. Olvasom az újságokat, látom a világot. Néhol már nagy a szélcsend. Ez jó, de más is van. Nem akartam soha képviselő lenni. Jobb is így, az író sokszor radikálisabb és szigorúbb a politikánál. – Melyik ünnepet szereted a legjobban? – Tulajdonképpen minden ünnepet szeretek, más-más a hangulatuk és a varázsuk. A karácsony a gyermekkor igézetével szép. Szeretem az ünnepvárás örömeit, a jó szagú karácsonyfapiacot, a díszes kirakatokat. Pedig nálunk nem volt nagy ajándékosztás, játék helyett inkább egy-egy szükséges ruhadarab vagy könyv került a fa alá, de az öröm így is teljes volt. Csak akkor szomorkodtunk, ha apánk nem lehetett közöttünk. Mozdonyfűtő volt, és így a „forduló” néha távoltartotta otthonától. Akkor még nem voltak a nagy családra figyelemmel, de az is igaz, hogy mindenütt inkább sok volt a gyerek, mint kevés. Anyánk fehér abrosszal terítette le az asztalt, és kalácsot tett rá. Így vártuk az ünnepestét. – A húsvét a tavaszt is jelentette, a selymes barkaágat, melyet nálunk Vasban cicamacának hívtak. A feltámadási harangok bezúgtak ablakunkba, szembe laktunk a domonkos barátok templomával. Kisdiák koromban ünnep volt nekem a madarak és fák napja is. Ez szintén tavasz táján volt, iskolai szünettel. Szép jelvényt vettünk, veréb gubbasztott rajta egy kis faágon. Feltűztük a kabátunkra, és kirándultunk az Óladi dombra. Ehhez fűződik egy gyermekkori keserűségem és csalódásom is. A boltos tíz krajcárból csak négy krajcárt adott vissza, pedig a jelvény öt krajcárba került. Mikor szóltam érte, megszidott. Megdöbbentem, hogy a felnőttek csalnak és hazudnak is. – Még Péter-Pálról is szólnék. Ünnep volt, nemcsak azért, mert akkor még egyházi ünnep is volt ez a nap, hanem a szabadságot is jelentette. Ekkor kaptuk ki az iskolai bizonyítványt, és minket öcsémmel délután apánk már elvitt Bárdosra, anyai nagyszüleimhez. Ma is bennem zsongnak ezek az utak, a vakáció örömével, pipacsokkal, a kaszára váró gabonával, pacsirtaszóval és az égen a nyár kövér felhőivel. – Ünnep a versírás is, amely annál szebb, minél ritkább. Ezért nem baj, ha a ceruza pihen, éppen az ünnep öröméért. Hogy ennyire szeretem az ünnepeket, így a pihenést is jelentették nekem. Közel fél évszázadig voltam hivatali robotoló, ezért örültünk a kikapcsolódásnak. Az én időmben még nem volt szabad szombat, se alkotónap. – Napjainkban az unokákért, a rokon gyerekekért szép a karácsony. Látod, már gyűlnek a csomagok, örülünk az örömüknek. – A költők életében általában sokat jelentenek a nők. Mit jelentettek a te életedben? – Nős vagyok. Engem a családi kör nem zár be, hanem megőriz a magány ellen. A világban a harmóniát keresem. – Hiszel a barátságban? – Barátkozó ember vagyok. Mindenkit befogadok. Ha megszűnik a barátság, nem szomorkodom. Gyűlölködő soha nem voltam, csak hirtelen haragú, indulatos. Az indulat okát azonban hamar elfelejtem. – Vannak ellenségeid? – Nem tudom. Talán amikor a hivatalban dolgoztam, akaratlanul is szerezhettem ellenségeket. – Hiszel az emberiség haladásában? – A technika fejlődése óriási, de ha a pusztító háborúkat nézem, az emberiség szempontjából a lélekben alig… A technika is a pusztítást szolgálja. Ha az író nem is politizál, de szép verseket ír, segíti élni az embereket. A szép szó varázsára mindig szükség lesz, nem moshatja el semmi. – Mit gondolsz, a mi galaxisunkban vagy azon túl, más bolygókon élhetnek emberek? – Hiszek benne. Pontosabban abban, hogy másutt is van élet és tenyészet. A holdraszállás ezt nem igazolta, de ezt a tudomány világa már a holdraszállás előtt is tudta. Mégis, amikor Neil Armstrong és társa a Holdra tették a lábukat, 1969 nyarán, éreztem, éreztük – de ezt már Gagarin első űrrepülésekor is éreztük –, nagy lépést tett az emberiség a történelemben. A tudományos kutatás óriási munkát végez. Nem tudjuk, hogy mikor, de a bolygóközi kapcsolat létrehozhat ilyen csodákat. Szédítő szervezőmunka az is, hogy ezt a négyszázezer kilométeres holdutazást háromszázezer ember közreműködése készítette elő. Döbbenetes pillanat volt a televízióban látni, maga a televíziós látás is varázslat volt, hogy mackóugrással ember jár a Holdon. Mi eddig költői módon aranyfoltnak láttuk a Holdat, most pedig ember lélegzett a Hold aranyfényében. Ez a huszadik század hatalmas technikai fejlődésének valósága. De egyúttal az emberi szellemé is. Amikor emberszívek dobognak a Holdon, itt a földön azonban több tájon is pusztít a háború, a technika fejlődésének ezerszeres hatványával. Ez a dráma az ember esze és szíve közötti csőd. Az emberi értelem és tisztesség meggyalázása. A nyomor, betegségek, a gyógyíthatatlan kórok, a rák rettenetes pusztítása, az ember, a népek kifosztottsága és megaláztatása szintén valóság, a huszadik század drámai valósága. Addig én nem repülnék a Holdra, amíg itt van rendezni való dolgunk. Ha politikában élnék, én is a békés együttélés szavait mondanám. De ez országok, társadalmak közötti kapcsolatot jelöl. Én szigorú vagyok: embertől emberig szabom meg a határt. Ezek közbevetésével mérjük fel tehát a bolygók kapcsolatát. Ha ott is élnek emberek, mutathatnak-e nekünk más, emberibb embert? Bárhogy van, minket mégis a magunk embersége emelhet fel az ember rangjára és méltóságára – mondta Bárdosi Németh János, aztán meghívott ebédre. Az ebéd nagyon jó volt. Húsleves daragombóccal, rántott hús, gyümölcs, vörösbor. A baj már a levesnél bekövetkezett. Lassan ettem, furcsán… Van egy titkolt, újra és újra kiújuló idegbajom. Ha kimerülök, vagy a körülmények kedvezőtlenek, nagyon remeg a kezem. Ha aztán az ember remegő kézzel étkezik, kilötyög a leves a kanálból. Bárdosi Németh Jánost sok komoly betegség megkínozta már, de a keze nem remeg s az étvágya jó. Nem értette, hogy egy harminckét évvel fiatalabb ember keze hogyan remeghet ennyire. Láttam, hogy feszélyezi, így egészen ideges lettem, s alig fogyott a leves. Ekkor aztán a tányér és Bárdosi Németh János között sétáltatva a szememet, nem a viharos tengerek albatrosza jutott az eszembe, hanem Eugéne Guillevic. Történt egyszer, jó tíz évvel ezelőtt… Megbízást kaptam, hogy André Frénaud és Eugéne Guillevic francia költőket kísérgessem Pécsett, majd ebédeztessem meg őket a Nádorban. A séta Csorba Győző segítségével és műveltségével sikerült, aztán jött az ebéd. Valamilyen tésztás húslevest rendeltünk. Akkor már Guillevic-nek jó kedve volt. Gregorián dallamokat énekelt halkan, diszkréten. Hozták a levest. Énekelt felette egy verset, aztán megemelte a tányért, s kiitta belőle a levest. Hát ez jutott eszembe Bárdosi Németh János lakásában. Ha két kézzel megfognám a tányért, és szépen kiinnám belőle a levest, semmi baj sem lenne. De bejött Bárdosi Németh János felesége, s így már nem mertem a tányért marokra fogni. Guillevic más. Idegenben, Magyarországon. Guillevic persze breton halászok leszármazottja, múltjában ott zúg a tenger, megteheti. S ami igazán furcsa, Guillevic minisztériumi tisztviselő, valamelyik pénzügyi osztályon dolgozott. Guillevic így is örökre azonosult a breton partok szürke szikláival s a tengerrel. Verseiben állandóan morajlik valami: hullámverés vagy a sziklákon megtörő szélzúgás zaja? Ki tudja? Én nem. A lényeg az, hogy a levest nem mertem kiinni a tányérból.
1974 |