Délutáni beszélgetések

 

Bárdosi Németh János

Képzeljenek el egy albatroszt. Az albatrosz ül a pécsi tanácsházán, s számolgatja a város pénzét, mivel kinevezték a költségvetési csoport vezetőjének. Ül a hivatali széken, s a szárnyát kétoldalt lelógatja. A pénzügyi előadók s a beosztott könyvelők gyanakodva figyelik, s ha félrenéz, összesúgnak mögötte: „Ennek szárnya van…” Pénzügyi s főleg költségvetési körökben az ilyesmi elég ritkán fordul elő, így a tisztviselőket zavarba hozza. Érthető. A szárny akkor is feltűnő és furcsa alkati tulajdonság, ha az ember szégyenlősen és ernyedten lelógatja a szék mellé. De az is előfordul, hogy az albatrosz nyújtózik egyet, s ilyenkor kiterjeszti a szárnyait. Bizonyára sokan emlékeznek még Charles Baudelaire versére:

 

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol, albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát, mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, míg sós örvényeken lomhán suhannak át. Alig teszik le a fedélzet padlatára, a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, leejti kétfelé fehér szárnyát az árva, s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg…*

 

Nem tudom, miért, de ahányszor csak rápillantok Bárdosi Németh Jánosra, vagy a hangját hallom, költeményeit olvasom, az albatrosz jut az eszembe. Az albatrosz, ahogy egy hajdani Baltimore-klipper fedélzetére, leteszik, s körülállják. Biztatják, hogy lépdeljen vagy repüljön… A Baltimore-klipper fedélzetén persze az albatrosz még nem szakadt el teljesen ősi elemétől, a viharos tengerek felett örvénylő levegőtől. A hajó maga is a viharzó tengeren úszik előre, valamilyen távoli cél felé, s a levegőből sós vízpermet hullik a fedélzetére. De képzeljük el az albatroszt a pécsi városházán…

Bárdosi Németh János verseit olvasva újra és újra eszembe jut az albatrosz gyönyörű és kitartó repülése. Az albatrosz alig mozgatja a szárnyát, s szinte valamilyen láthatatlan erőtől hajtva úszik a levegő óceánján. Mozgásában szabad és független. Napokig, hetekig képes egyfolytában repülni. Nem tudom, meddig él egy albatrosz, de azt tudom, hogy életét a levegőben tölti, életformája a repülés. Ha aztán mégis leereszkedik a vízre, s biztonságos körülmények között úszkál egy kicsit, nagyon nehezen tud utána felszállni. Brehm szerint: „Ha valami úszó tárgyat pillant meg a vízben, kiterjesztett vagy kimeresztett szárnnyal lassanként leereszkedik, talán a vízre is leszáll, s a falatot elköltve oly módon úszik, mint a sirály vagy réce; azután felemelkedik, szárnyait kiterjesztve szalad a tenger színén, kerengeni kezd, majd folytatja csapongó röptét… Szélcsöndben nehezen bír fölszállni, mert – sok más madár szokása szerint – mindig a szél ellenébe fordulva kap szárnyra. Mielőtt fölszállana, Köler tanúsága szerint, egy darabig a hullámokon szalad, s így vesz hatalmas lendületet…”

Az albatrosz, akiről én beszélek, valamikor régen leszállt az óceán vizére, elfogadta az ételt, mit eléje sodortak, s felkínáltak a hullámok, elidőzött egy keveset a tajtékzó, áramló vízen, majd igyekezett felemelkedni. Futni kezdett a hullámokon, szárnyát kiterjesztette, és felrepült. De aztán újra éhes lett, s ismét leszállt a vízre. Az évek folyamán aztán egyre több időt töltött a vízen, s egyre kevesebbet a levegőben. Így fokozatosan elnehezedett, s csak jó szélben, ünnepi fényben tudott már repülni. Az én albatroszom igyekezett megérteni a világot, az összefüggéseket és a lényeget. Bölcs albatrosz lett, s volt idő, amikor példának állították a többi szabad madár elé. De ki ismeri a madarak lelkét? Ez az albatrosz madárlelkében megmaradt albatrosznak, és soha nem mondott le a repülésről, az örvénylő, sós tengeri levegőről, a viharokról. Amint csak tehette, újra és újra kiemelkedett a vízből, futni kezdett a hullámokon, s igyekezett felemelkedni. Hosszabb, rövidebb repülései értelmet adtak az életének.

Bárdosi Németh János 1902-ben született Szombathelyen, s egy olyan korban kötelezte el magát a szépség és tisztesség szolgálatára, amikor a dunántúli végeken irodalmi élet még nem volt, vagy csak alig-alig, átmenetileg. Így Bárdosi Németh Jánosnak ahhoz, hogy vidéki költő lehessen, először meg kellett teremtenie a vidéki irodalmi életet. Méreteiben és nehézségeiben olyanszerű vállalkozás ez, mintha napjainkban a síugrás bajnokaival verseny előtt megépíttetnék a síugró sáncot. Bárdosi Németh János lendülete mégis többre futotta, mert az irodalmi társaság szervezésénél, folyóirat-indításnál nem állt meg, s csakhamar Kosztolányit, Móricz Zsigmondot, Bajcsy-Zsilinszky Endrét is felállította a vidéki pódiumokra. Így aztán ma már, sok évtized elmúltával megállapítható, hogy Bárdosi Németh János irodalomszervező tevékenysége a végeket, Szombathelyt, Pécset bekapcsolta az országos szellemi élet vérkeringésébe. Közben természetesen sokat írt. Művei: Öreg szilfa árnyékában (versek, 1926); Jégeső (regény, 1930); Isten rádiója (versek, 1931); Zsellérek (regény, 1934); Élet és irodalom (tanulmányok, 1937); Napfogyatkozás (regény, 1939); Szegény ország (versek, 1941); Békétlen szerelem (daljáték, 1956); Carmina Hungarica (versek, 1960); Vacsoracsillag (versek, 1966); Fehér pille (versek, 1972). Előkészületben van még két fontos kötete: Utak és útitársak (tanulmányok); A lélek lángjai (válogatott versek). Bárdosi Németh Jánost 1970-ben a Munka Érdemrend ezüst, 1972-ben pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

Szolid, polgári lakás Pécsett. Két szoba összkomfort, gázfűtés. Bárdosi Németh János szobájában a legfontosabb fal előterében, ahol a róla készült Martyn-portré is függ, barnára pácolt íróasztala áll. A falakon egyébként néhány égetett kerámia, szobor Vándor Bélától, kép Cséby Pogány Istvántól. A falak mentén három könyvszekrény, egyik sarokban vitrin nippekkel. A szoba közepén elegáns, modern bőrgarnitúra. Itt ülünk és beszélgetünk. Kint tél van, mínusz tizenegy fok, bent családias, békés, védett nyugalom. Előveszem a noteszomat, ceruzámat, s ahogy Bárdosi Németh Jánosra pillantok, eszembe jut az albatrosz. Albatrosz a városházán, albatrosz Pécsen, ahol se tenger, se víz. Mégis albatrosz ez a költő, mert albatrosz sorsú ember. Elég korán leereszkedett a hullámok közé, de igyekvő, vad szárnyalása, suhogó, csattogó zajával kitöltötte az évtizedek csendjét. Szégyenlősen a földre pillantok, s ekkor látom, hogy a parkettot torontáli szőnyegek takarják. Csak torontáli, mindenütt torontáli. Megszólalok:

– A régi időkről, gyermekkorodról, családodról mondj valamit, ami meghatározta az életed alakulását.

– Apám vasúti mozdonyfűtő volt. Nekem is van tehát emlékem a vasút világáról, ahogy Szabó Lőrincnek, aki a Tücsökzene verseiben beszél mozdonyvezető apja mesterségéről. Mi is ültünk apám mozdonyán, és vitt bennünket Kőszegre, hogy a hegyekben bérelt barackfákat megszedve, este hazavigyen bennünket a gázlámpák fényében úszó Szombathelyre. Az a kisváros is elsüllyedt már, az első világháború harcba induló katonáival, véres trombitáival. – Dolgos, komoly ember volt apánk, egyetlen passziója, hogy a nehéz fizikai munka után (egy-egy fővonalon: Varasd–Pozsony, Fehring–Győr között 8–10 tonna szenet kellett ellapátolnia) lombfűrésszel tükröket, óratartókat, botokat és más népművészeti dolgokat faragott. Anyánk szeretettel osztozott apánk gondjában és segítette életutunk eligazító izgalmait. Hét testvérem közül én vagyok a legidősebb.

– Köt még valami a szülőföldhöz, a gyermekkor tájaihoz?

– Bárdos ókelta eredetű szó, dalolót, költőt jelent. Ez volt anyám pátriája, innen az írói nevem is. A Szombathelytől tíz kilométerre fekvő falu nekem nemcsak a vakációs nyarak szabadságát, külön világát adta, hanem a gyermekkor felejthetetlen emlékeit, amely költészetemnek ma is kísérőzenéje. Nem áll már a meggyfa nagyapám rétjében, ahol Petőfi- és Arany-verseket szavaltam, írni, olvasni nem tudó nagyapámnak. Ő meg viszont csodálatos mesefa volt, szebbnél szebb meséket mondott, melyeket később Gyulai Pál népmesegyűjteményében és Bornemisza Péter feljegyzéseiben találtam meg. – Móricz Zsigmond élete regényét tizenkét éves koráig beszéli el. Valóban, egy ember eddig válik azzá, aki lesz. Emberi, költői arcom sok-sok vonása akkor vált véglegessé. Szerettem a magányos szemlélődést, a rétek csöndjében, a patakpart árnyas fái alatt, az égő színeket, az Ázsiát idéző dombtetőkön. S talán költői eszmélkedésem is itt történt, a természet csodája tett azzá, azokban a felejthetetlen években, a rétek, dombok végtelen világában. Szerettem a nép énekét, ahogy aratni indultak csapatosan, távoli uradalmakba. A koldusokat képzeletben új ruhába öltöztettem, a rendetlenséget renddé, a világot széppé akartam tenni. De láttam a nagy porták basáit s az öreg koldust házról házra járni, a minden szél rezdülésére riadozó szegénységet. S én akkor már, a tízes évek elején nagyapámnak ellenzéki lapot olvastam a Tiszák országa ellen. Láttam Szombathelyen a városi valóságot is, a választási komédiákat, a kivándorlók hontalan seregét, a munkásmozgalmakat, a hatalom szorítóit, azt a világot, melyet akkor próbáltak Adyék kimozdítani a sarkaiból. Az a nép, amelyet én láttam a vasi határvidéken, nem a Viharsarok népe volt, de indulataiban, céljaiban határozott és állhatatos. Ez költészetem eredője, az említett világ, a természet, a föld, a nép, a népi sors a huszadik század lávaömlésével.

– Verseidből úgy érzem, sokat jelent számodra a magyar falu és sokat a haza.

– Az én első eszmélkedéseim Petőfi és Arany. A verset, az irodalmat és a földrajzot mindig nagyon szerettem. Különösen a hazai földrajzot. A régi 63 vármegyét annyira tudtam, hogy én instruáltam az osztályt. Döntő élményem Ady volt. Ady radikalizmusa kinyitotta a szememet. Bárdos például évszázadokon át be volt zárva a nagybirtokok közé. Szerettem Kosztolányit és Juhász Gyulát. Nagy, döntő fordulatot jelentett életemben a népi írókkal való ismerkedés. Illyés, Kodolányi, Németh László személye. Ezek jelentették a nagy felszabadítást. Ezután sokkal politikusabb lett a költészetem. Féja Gézán keresztül bekapcsolódtam Bajcsy-Zsilinszky mozgalmába, sokat írtam a Szabadság-ba.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Ritka, hogy nem álmodok. Néha fantasztikusakat, de legtöbbször valós, reális dolgokat. Ezek valahogy összefüggnek az előző napok emlékeivel. Sokszor járok erdőben, réteken. Többszörösen visszatérő álmom, hogy kutyák kergetnek vagy alattomos támadók. Ebben a szorongásban kiabálok, ilyenkor a feleségem ébreszt föl. Olyan álmaim is vannak, amelyek elkövetkező dolgokat jeleznek… Ezek a sejtések inkább az örömöt jelzik, mint a vészt vagy bánatot.

– Hogyan kezdődött írói pályád?

– Az írói ábrázolás első szava, amit gyermekfejjel felírtam sublótunk oldalára, az igazság és a szépség volt: „Ma leesett az első hó. 1912. november 22.” A szépség szikrázása ébresztett. A szépség és az igazság jelenti a kezdetet. A versek egy élet összegezését, emberségét s a világgal való konfliktusokat mondják el. Nemcsak magamnak, másokat is segítve ezek kimondásában: a teljes emberségért.

– Szellemi, írói példaképeid voltak?

– Költői példaképem Petőfi, Arany, Ady és egész nemzedéke, így Kosztolányi, Juhász Gyula és Tóth Árpád. Költői világom azonban mindvégig nagy földimhez, Berzsenyihez fűz. Nemzedékemből – származásom és eszményeim folytán – Illyés Gyulával érzek közeli rokonságot. Ezek természetesen erős megszűkítések, csak költői utamat jelölik, de nem irodalmi érdeklődésem határait és világtájait.

– Dunántúli költőnek vallod magadat?

– A születési adatok szerint igen. Életutam szerint is. Biztos, hogy van a léleknek ilyen színeződése; táj, dombok, levegő, a szél járása. Az örök múlt… Szavak, szokások és sok más. De nem szeretem a címszavakat: „Tájköltő”, „Pannon költő”, „Idilli”… Hát persze  hogy a tájban élek, de a természet nekem nem kulissza, hanem eleven erő és valóság. A poézis pedig a való égi mása. Berzsenyi, Vörösmarty, Babits, Illyés, még Weöres Sándor is, és sokan mások dunántúliak, de elsősorban és véglegesen költők. A jelzés csak az egész költői műre, annak hőfokára és kisugárzására lehet érvényes.

– Mikor írsz és hol?

– Negyvenöt éven keresztül nagy robotoló voltam. A hivatal engem erősen befolyásolt. Régen volt energiám, a Zsellérek világá-t még prózában írtam. Kiültem munka után a teraszra, és órákig írtam. A versírás nálam periodikus, csak akkor tudok írni; ha érzem a lebegést, a sejtelmességet. Főleg mindig nyáron írtam. Hazamentem Bárdosra. A nagybátyámnak volt ott egy kocsmája, a közeli domboldalban szép akácos volt, a hajlatban pedig egy patak folyt. A nagybátyám kitett oda nekem egy kocsmai asztalt… Sok versem szól a nyárról. – Ha esszét, tanulmányt írok, azt soha nem este, hanem mindig napközben írom. A határidő megnehezíti a dolgomat.

– Mondhatnál valamit alkotói módszeredről. Könnyen írsz, nehezen, hogyan?

– Általában eléggé gyötrődöm. Furcsa, hogy talán legkevésbé a versírásnál, mert az vagy jön, vagy nem. Ilyenkor valamiféle lebegést érzek, súlytalanságot. Nem akarom misztifikálni az írás ügyét, de én csak az ihlet pillanatában vagy periódusában tudok írni. Visszatérve foglalkozásom nehézségeire: amikor nyugdíjba kerültem, azt hittem, sokat fogok írni. De aztán megdöbbentem, mert annyit sem tudtam írni, mint előtte. Nekem tehát az írás menekülés volt a hivatal küzdőteréről. Most már megszoktam ezt az állapotot, ezt a nyugalmat, „melyben a dal megfoganhat”, ahogy Arany János mondja. Sokat segít ebben, hogy a Jelenkor-nál ismét alkotói közegben vagyok, háttér van mögöttem, tartozom valahova. Nem a megjelenés lehetőségére gondolok, hanem az aktivitás örömére. Most hat hónap alatt írtam meg az Utak és útitársak című tanulmány- és írói visszaemlékezés-kötetem jelentős részét. Ez bizonyítja, hogy jobb körülmények között az ember jobbat, töményebbet tud írni. Nem pénzkidobás, ha az állam, a társadalom segíti a mai fiatalokat alkotó munkájukban. Persze dolgozni kell, de a robot rossz. A robot a szekér kátyúba jutása, az elmerülésének veszélye. A megértésről is hadd szóljak itt: gondolj Juhász Gyula sorsára, és hány ilyen sors volt és van ma is. A nagy fellendülés költői pályáján 1908 körül Nagyváradon, a Holnap megindításakor történt. Csupa tűz volt, szerkeszteni, szervezni és dolgozni tudó ember. Aztán 1919-ben Szegeden nemcsak verset írt és vezércikket, de színházat is irányított és szónokolt, mindenese volt az irodalomnak és a kultúrának. Juhásznak bizonyára született idegbaja is volt, de depresszióit meg nem értés, a levegőhiány, a félreállítottság vagy annak érzése legalább olyan mértékben okozta, mint az örökölt idegbaj. Ezt is számba kell venni egy-egy költői sors felmérésénél. A lehetőséget, levegőt! S az érdeklődő tekintetek figyelmét, ahogy Illyés írta valahol.

– Irodalomszervező és szerkesztői munkádról is mondhatnál valamit.

– A harmincas években kezdődött, s mintegy másfél évtizedet kötött le ez a tevékenység. Az írói munkámból sokat elvontak ezek az évek, mégis emlékezetes időszak életemben, a férfimunka dandárját, az irodalmi élet izgalmát, írók, költők ismeretségét és barátságát adták nekem. Kosztolányival 1927-ben együtt léptünk dobogóra a kultúrpalota nagytermében. Ez volt első nyilvános szereplésem. 1932-ben a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság elnöke lettem. Több költő és íróbarátommal az irodalmi élet, az irodalmi decentralizáció lehetőségét teremtettük meg, Szombathelyen és a nyugati határvidéken. Pódiumunkon megszólalt az élő magyar irodalom, Kosztolányi Dezsőtől Dsida Jenőig, Móricz Zsigmondtól Tamási Áronig, s a magyar politikai élet olyan bátor és harcos alakját is meghívtam, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Nemzedékemből Féja Géza, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Cs. Szabó László, Németh László és sokan mások szerepeltek, gyűjtöttek maguknak s az új magyar irodalomnak közönséget. A két háború közötti irodalomnak ez a haladó, a nemzet létérdekét és a társadalmi változás vágyát szolgáló szárnya otthonra talált Szombathelyen. – Másik ilyen fórum volt Szombathelyen az 1936-ban megindított Írott Kő című irodalmi és művészeti folyóirat, amelynek első szakaszában én voltam a mozgatója és felelős szerkesztője. A folyóirat nem kiszakadás akart lenni a magyar irodalom egészéből, hanem ahogy Debrecenben a Válasz, az Írott Kő a Dunántúl jegyeit és problémáit mutatta meg a magyar irodalom egészében. Az Írott Kő abban az időben a Sorsunk megindításáig az egyetlen irodalmi és művészeti folyóirat volt a Dunántúlon. Kicsit az én szerkesztői munkám inspirálta a Janus Pannonius Társaság-ot arra, hogy Pécsre hívjanak.

– S milyen lapokba dolgoztál?

– Sokfelé jelentek meg verseim, írásaim. A harmincas években sokat írtam Bajcsy-Zsilinszky hetilapjába, a Szabadság-ba. A harmincas évek végén a Nyugat-ban több versemet közölte Babits, Babits halála után az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag-nak is munkatársa lettem. Sokat publikáltam ebben az időben Katona Jenő Jelenkor című antifasiszta folyóiratában. Móricz Zsigmond folyóiratába, a Kelet Népé-be verseket, cikkeket írtam.

– Milyen volt 1930 és 40 között egy irodalmi est?

– Szombathelyen és Pécsett rendkívül nívósak voltak. Az elképzelhetetlen volt, hogy a protokoll ne jelent volna meg. Olyan előadásokat is meghallgattak, ami ellenkezett a politikai irányzattal. Bajcsy-Zsilinszkyt, Móricz Zsigmondot, Illyés Gyulát telt házak várták.

– Mondd, az írók fellépésükért kaptak akkor honoráriumot?

– A szereplő írók kaptak. Móricz Zsigmond 160 pengőt kapott a fellépéséért. De nem ezt kérte, hanem azt, hogy az Athenaeum kiadásában megjelenő tíz kötetére előfizetőt szerezzünk. De 160 pengőt könnyebb volt kifizetni, mint tíz előfizetőt szerezni. Szabó Dezsőt azért nem tudtuk szerepeltetni, mert csak három előadásra jött volna ezer pengőért. Szabó Lőrinc, Németh László az ellátáson és útiköltségen kívül 80 pengőt kapott. Volt olyan író, aki nem fogadott el honoráriumot. A Nyugat írói frakkban jelentek meg, Móra Ferenc kordzakóban, Móricz Zsigmond fekete kabátban, Bajcsy-Zsilinszkynek fekete kabátja nem volt.

– Min dolgozol most?

– Mostanában az Utak és útitársak című kötetemen dolgoztam. Emlékezések írókról. A lélek lángjai című válogatott kötetemet is most készítettem elő a Magvető számára. Szeretnék írni egy életrajzi visszaemlékezést is. Jelentős munka vár rám még, az írói levelezés rendezése. Kosztolányi, Móricz, Móra, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi, Weöres Sándor és sok más levél vár még rendezésre.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Régen nagyon szerettem sétálni. Ha Szombathelyen valaki keresett, halálos biztonsággal a dombtetőn talált meg, a mezőn. Pécsen a Dóm téren sétálgatok. És nagyon szeretem a zenét, Beethoven, Schubert, Bach, Bartók, Kodály és Lajtha László műveit.

– A hivatali munka és az irodalom hogyan fért meg együtt?

– 1921-ben érettségiztem, akkor megpróbáltam… Tanár akartam lenni, de ezt az ábrándomat a húszas évek elején a társadalom megfojtotta, apámnak pedig nem futotta erejéből a fővárosi taníttatás. Kereskedelmi iskolai tanárnak jelentkeztem, de a kollégiumba nem vettek fel. Heten voltunk testvérek, a költséget nem bírtuk. Apám álma az volt, hogy masiniszta legyek. Aztán lakatosinasnak adott, de egy hét múlva elbocsátott a mesterem. Tisztviselő lettem és pénzügyi pályán működtem, 1943-ig szülővárosomban a városi üzemeknél, azután Pécsett. A negyvenes években, amikor irodalmi kapcsolataim kialakultak, Pestre akartam menni. Közben azonban a Janus Pannonius Társaság-ban székfoglaló beszédet mondtam, és az jól sikerült. 1943-ban így kerültem Pécsre. Itt aztán a hivatal annyira lefoglalt, hogy még külföldre sem mehettem. Pedig én is elmehettem volna Rómába fél esztendőre Csorba Győzővel és Weöres Sanyival. Ahogy már mondtam, eredetileg tanár szerettem volna lenni. Aztán elért a jobb sorsom, s az ötvenes években felnőtteknek kellett számvitelt tanítanom.

– 1943-ban mennyi volt a fizetésed?

– Számvevőségi tanácsos voltam, 500 pengőt kaptam havonta.

– S 1967-ben?

– 3200 forint volt a fizetésem. A nyugdíjam most 2300 forint.

– 1967-ben Pécs városának mennyi volt az évi költségvetése?

– Háromszázhatvanötmillió forint.

– Most nyugdíjasan vannak anyagi gondjaid?

– Nem panaszkodhatom, most már csak ketten vagyunk a feleségemmel.

– Szombathelyről nem lehetett éppen egyszerű dolog átköltözni Pécsre. Mit jelentett és mit jelent neked Pécs?

– 1943 nyarán a második világháború drámai fordulóján kerültem Pécsre, a Janus Pannonius Társaság meghívására. Hivatali munkahelyem a pécsi városháza, írói fórumom pedig a Janus Pannonius Társaság és folyóirata, a Sorsunk lett. Pécs nagy izgalom volt a számomra, amikor idejöttem. Várkonyi Nándorral, Csorba Győzővel közösen szerkesztettük 1948-ig a Sorsunk-at. Mozgalmas irodalmi, művészeti élet folyt akkor Pécsen. Írók, költők, Weöres Sándor, a kitűnő festőművész Martyn Ferenc, valamint a muzsikus Takács Jenő és sokan mások tették dunántúli centrummá a mecseki várost. A Janus Pannonius Társaság-ban Lovász Pál rangos irodalmi esteket, munkásmatinékat szervezett. Simon Pistát, Kónya Lajost, Rákos Sándort mi közöltük először a Sorsunk-ban. A felszabadulás után Pécsett indult meg először az irodalmi élet. Az átszervezett Batsányi Társaság-ban Csuka Zoltán lett a vezető, Csorba Győző pedig elindította Ív című folyóiratát. Mindebben a pezsgésben, a pécsi tavaszban jól éreztem magamat, ha olyan intenzív szervezői munkát nem is vállaltam, mint korábban Szombathelyen. Ebben a hivatali munkám is erősen korlátozott.

– A sok-sok évtized folyamán felgyülemlett valamilyen sérelmed?

– Mit mondjak? Amikor Juhász Gyula a Holnap-ot szervezte, elmúlt a deprimáltsága. Levegőt, lehetőséget kell adni a művészetnek. Ady Endre Ady Endre volt a Kisfaludy Társaság tagsága nélkül is. A kutya sem beszél ma a Kisfaludy Társaság dekórumáról.

– Értem. Ha újrakezdhetnéd az életed, mit csinálnál másképpen?

– A tanári pályát választanám. A munka az életnek nagy eleme, elixír, de a robot már nem jó, az lehúz. Tudatosabban építeném a magam költői útját. Nyelveket nem tudtam tanulni, utazni sem tudtam anyagi körülményeim miatt. Egyedül Bécsben jártam. Ma már szégyellem a kuruckodásomat, de nem vettem le a kalapomat a Burg termeiben. Szombathelyről még Grazba sem jutottam el.

– Elégedett vagy önmagaddal?

– Nem, vagy nagyon ritkán. Sokszor az „aszalóban” érzem, hogy megérett-e a gyümölcs, esetleg évek múlva. Ezért került több írásom is később kötetbe. Sokszor tűnődtem, többet írtam volna-e, ha nem olyan robotos, és az irodalomtól messze eső pályán dolgozom, mint a pénzügy. Verset valószínű hogy nem írtam volna többet, csak az életemből fájóan hiányoznak az utazások, más népek, világok varázsa. Prózát, tanulmányokat, cikkeket többet írtam volna. A prózaírást is azért hagytam abba, mert ahhoz több fenékülés kell, nem lehet úgy megírni, ahogy a verset.

– A politika érdekel, foglalkoztat?

– A napi politika kevésbé, de a politika általában igen. Olvasom az újságokat, látom a világot. Néhol már nagy a szélcsend. Ez jó, de más is van. Nem akartam soha képviselő lenni. Jobb is így, az író sokszor radikálisabb és szigorúbb a politikánál.

– Melyik ünnepet szereted a legjobban?

– Tulajdonképpen minden ünnepet szeretek, más-más a hangulatuk és a varázsuk. A karácsony a gyermekkor igézetével szép. Szeretem az ünnepvárás örömeit, a jó szagú karácsonyfapiacot, a díszes kirakatokat. Pedig nálunk nem volt nagy ajándékosztás, játék helyett inkább egy-egy szükséges ruhadarab vagy könyv került a fa alá, de az öröm így is teljes volt. Csak akkor szomorkodtunk, ha apánk nem lehetett közöttünk. Mozdonyfűtő volt, és így a „forduló” néha távoltartotta otthonától. Akkor még nem voltak a nagy családra figyelemmel, de az is igaz, hogy mindenütt inkább sok volt a gyerek, mint kevés. Anyánk fehér abrosszal terítette le az asztalt, és kalácsot tett rá. Így vártuk az ünnepestét. – A húsvét a tavaszt is jelentette, a selymes barkaágat, melyet nálunk Vasban cicamacának hívtak. A feltámadási harangok bezúgtak ablakunkba, szembe laktunk a domonkos barátok templomával. Kisdiák koromban ünnep volt nekem a madarak és fák napja is. Ez szintén tavasz táján volt, iskolai szünettel. Szép jelvényt vettünk, veréb gubbasztott rajta egy kis faágon. Feltűztük a kabátunkra, és kirándultunk az Óladi dombra. Ehhez fűződik egy gyermekkori keserűségem és csalódásom is. A boltos tíz krajcárból csak négy krajcárt adott vissza, pedig a jelvény öt krajcárba került. Mikor szóltam érte, megszidott. Megdöbbentem, hogy a felnőttek csalnak és hazudnak is. – Még Péter-Pálról is szólnék. Ünnep volt, nemcsak azért, mert akkor még egyházi ünnep is volt ez a nap, hanem a szabadságot is jelentette. Ekkor kaptuk ki az iskolai bizonyítványt, és minket öcsémmel délután apánk már elvitt Bárdosra, anyai nagyszüleimhez. Ma is bennem zsongnak ezek az utak, a vakáció örömével, pipacsokkal, a kaszára váró gabonával, pacsirtaszóval és az égen a nyár kövér felhőivel. – Ünnep a versírás is, amely annál szebb, minél ritkább. Ezért nem baj, ha a ceruza pihen, éppen az ünnep öröméért. Hogy ennyire szeretem az ünnepeket, így a pihenést is jelentették nekem. Közel fél évszázadig voltam hivatali robotoló, ezért örültünk a kikapcsolódásnak. Az én időmben még nem volt szabad szombat, se alkotónap. – Napjainkban az unokákért, a rokon gyerekekért szép a karácsony. Látod, már gyűlnek a csomagok, örülünk az örömüknek.

– A költők életében általában sokat jelentenek a nők. Mit jelentettek a te életedben?

– Nős vagyok. Engem a családi kör nem zár be, hanem megőriz a magány ellen. A világban a harmóniát keresem.

– Hiszel a barátságban?

– Barátkozó ember vagyok. Mindenkit befogadok. Ha megszűnik a barátság, nem szomorkodom. Gyűlölködő soha nem voltam, csak hirtelen haragú, indulatos. Az indulat okát azonban hamar elfelejtem.

– Vannak ellenségeid?

– Nem tudom. Talán amikor a hivatalban dolgoztam, akaratlanul is szerezhettem ellenségeket.

– Hiszel az emberiség haladásában?

– A technika fejlődése óriási, de ha a pusztító háborúkat nézem, az emberiség szempontjából a lélekben alig… A technika is a pusztítást szolgálja. Ha az író nem is politizál, de szép verseket ír, segíti élni az embereket. A szép szó varázsára mindig szükség lesz, nem moshatja el semmi.

– Mit gondolsz, a mi galaxisunkban vagy azon túl, más bolygókon élhetnek emberek?

– Hiszek benne. Pontosabban abban, hogy másutt is van élet és tenyészet. A holdraszállás ezt nem igazolta, de ezt a tudomány világa már a holdraszállás előtt is tudta. Mégis, amikor Neil Armstrong és társa a Holdra tették a lábukat, 1969 nyarán, éreztem, éreztük – de ezt már Gagarin első űrrepülésekor is éreztük –, nagy lépést tett az emberiség a történelemben. A tudományos kutatás óriási munkát végez. Nem tudjuk, hogy mikor, de a bolygóközi kapcsolat létrehozhat ilyen csodákat. Szédítő szervezőmunka az is, hogy ezt a négyszázezer kilométeres holdutazást háromszázezer ember közreműködése készítette elő. Döbbenetes pillanat volt a televízióban látni, maga a televíziós látás is varázslat volt, hogy mackóugrással ember jár a Holdon. Mi eddig költői módon aranyfoltnak láttuk a Holdat, most pedig ember lélegzett a Hold aranyfényében. Ez a huszadik század hatalmas technikai fejlődésének valósága. De egyúttal az emberi szellemé is. Amikor emberszívek dobognak a Holdon, itt a földön azonban több tájon is pusztít a háború, a technika fejlődésének ezerszeres hatványával. Ez a dráma az ember esze és szíve közötti csőd. Az emberi értelem és tisztesség meggyalázása. A nyomor, betegségek, a gyógyíthatatlan kórok, a rák rettenetes pusztítása, az ember, a népek kifosztottsága és megaláztatása szintén valóság, a huszadik század drámai valósága. Addig én nem repülnék a Holdra, amíg itt van rendezni való dolgunk. Ha politikában élnék, én is a békés együttélés szavait mondanám. De ez országok, társadalmak közötti kapcsolatot jelöl. Én szigorú vagyok: embertől emberig szabom meg a határt. Ezek közbevetésével mérjük fel tehát a bolygók kapcsolatát. Ha ott is élnek emberek, mutathatnak-e nekünk más, emberibb embert? Bárhogy van, minket mégis a magunk embersége emelhet fel az ember rangjára és méltóságára – mondta Bárdosi Németh János, aztán meghívott ebédre.

Az ebéd nagyon jó volt. Húsleves daragombóccal, rántott hús, gyümölcs, vörösbor. A baj már a levesnél bekövetkezett. Lassan ettem, furcsán… Van egy titkolt, újra és újra kiújuló idegbajom. Ha kimerülök, vagy a körülmények kedvezőtlenek, nagyon remeg a kezem. Ha aztán az ember remegő kézzel étkezik, kilötyög a leves a kanálból. Bárdosi Németh Jánost sok komoly betegség megkínozta már, de a keze nem remeg s az étvágya jó. Nem értette, hogy egy harminckét évvel fiatalabb ember keze hogyan remeghet ennyire. Láttam, hogy feszélyezi, így egészen ideges lettem, s alig fogyott a leves. Ekkor aztán a tányér és Bárdosi Németh János között sétáltatva a szememet, nem a viharos tengerek albatrosza jutott az eszembe, hanem Eugéne Guillevic. Történt egyszer, jó tíz évvel ezelőtt… Megbízást kaptam, hogy André Frénaud és Eugéne Guillevic francia költőket kísérgessem Pécsett, majd ebédeztessem meg őket a Nádorban. A séta Csorba Győző segítségével és műveltségével sikerült, aztán jött az ebéd. Valamilyen tésztás húslevest rendeltünk. Akkor már Guillevic-nek jó kedve volt. Gregorián dallamokat énekelt halkan, diszkréten. Hozták a levest. Énekelt felette egy verset, aztán megemelte a tányért, s kiitta belőle a levest. Hát ez jutott eszembe Bárdosi Németh János lakásában. Ha két kézzel megfognám a tányért, és szépen kiinnám belőle a levest, semmi baj sem lenne. De bejött Bárdosi Németh János felesége, s így már nem mertem a tányért marokra fogni. Guillevic más. Idegenben, Magyarországon. Guillevic persze breton halászok leszármazottja, múltjában ott zúg a tenger, megteheti. S ami igazán furcsa, Guillevic minisztériumi tisztviselő, valamelyik pénzügyi osztályon dolgozott. Guillevic így is örökre azonosult a breton partok szürke szikláival s a tengerrel. Verseiben állandóan morajlik valami: hullámverés vagy a sziklákon megtörő szélzúgás zaja? Ki tudja? Én nem. A lényeg az, hogy a levest nem mertem kiinni a tányérból.

 

Benjámin László

Megyek Benjáminhoz, és halkan mormolok egy régi verset:

 

…És füstölt, sípolt, dohogott kattogott, zúgott Magyarország. Anyagot szült és szólt jogot, segítve munkásai harcát… A szabad ország erejét…

 

Persze nem jön taxi. Miért jönne? Fél öt van, csúcsforgalom. Ha jön, odább leintik. Ötre Benjáminnál kellene lennem. Illene pontosan érkeznem, mert csak olvasója vagyok. Valamikor kívülről tudtam a Tavasz Magyarországon-t és a Számadás-t. A sarkon felvillan egy Wartburg lámpája. Csak egy pillanatra, mintha pislantana. Odamegyek, kinyílik az ajtaja.

– Ha magánkocsi is megfelel… – hallatszik bentről.

Beülök, robogunk. Arra gondolok, hogy Benjámin munkás volt, és hitt abban, amit csinált. Egyszerre hitt a szocializmusban és a költészet világot jobbító hatásában. Nagy dolog ez, nehéz évtizedeken át hinni. Sokan abbahagyták, disszidáltak, kiábrándultak, vagy fáradtan hazudtak maguknak. Benjámin ma is hisz a szocializmusban. Megszenvedett ezért a hitért 1953 után, s gondolom 1957-ben. El tudom képzelni az arcát, ahogy hangtalanul vicsorgott. Mögötte a gyermekkori szegénység, műhelyek, szakik, összekötők, névtelen felsőbb kapcsolatok a mozgalomban. Aztán jön 54–55–56, és a fájdalmat sugárzó nagy Benjámin-versek: a Két évtized, a Köznapi dolgok igézete, a Tánc reggelig, a Legyetek éberek, az Egyetlen élet. Nem is értem, hogy Benjámint nem temették maguk alá az ötvenes évek romjai. Igaz, bírált, eszmélt, annak ellenére, hogy az ötvenes évek elején kétszer megkapta a Kossuth-díjat. Benjáminban nem is az a nagy, hogy nem vesztette el a hitét, mert lehet, hogy elvesztette; az a nagy, hogy megtalálta és felmutatta, mint aratás után a parasztok az első lisztből készült kenyeret. Megtalálta, mert a múltjából felsejlettek a gyárak és munkásaik, a mozgalmi emlékek és a költő hajdani reménysége az értelmes jövőben. Munkásmúlt nélkül nehéz személyes hittel szocializmusról álmodni. Benjámin munkásember volt, kötszövő, nyomdász, vasas.

– Melyik oldalra esik az épület? – kérdi az autós.

Ránézek, nagyon ismerős.

– Nem tudom… Találkoztunk már valahol?

– Az üzletben. Borbély vagyok. Hány szám?

– Húszas.

– A másik oldalra esik. Megforduljak?

– Áááá. Jó lesz itt. Mennyit fizetek?

– Negyven, jó?

– Rendben… Mondja, mint borbély, nem keres maga eleget?

– Meg lehet belőle élni. Akkor kezdtem taxizni, amikor Sasadon épült a házunk. Már kész. Abbahagyhatnám. Ha délelőttös vagyok, kettőkor kijövök az üzletből, s csak ötkor kell menni a gyerekért a napközibe. Addig megkeresek néhány százast. Nem árt, ha van egy kis pénze az embernek. Köszönöm, író úr, az ott a húszas a túloldalon.

A jobbról, balról közeledő autók reflektorfényében átbotorkálok az országúton, s kezdek ideges lenni. Hatvanéves költőkről már elég nehéz írni. Elvárják esetleg, hogy az ember dicsérje vagy tisztelje őket. De én senkit sem tudok jobban tisztelni, mint amennyire egyébként is tisztelem. Ráadásul Benjámin Lászlóval kétszer találkoztam egész életemben. Egyszer… Igen, egyszer tizenhárom évvel ezelőtt Komlón. Együtt szerepeltünk egy irodalmi esten, és utána főtt tyúkot tálaltak nekünk valahol a vendéglátóink. Irodalmi tyúklevest, de én beteg voltam, és nem tudtam enni. Persze lehet, hogy nem ott adták a főtt tyúkot, hanem Mohácson, amikor az angol újságszerkesztőket kísértem. Vagy mindkét esetben. Komlón rémlik nekem valamilyen főtt tyúk. Aztán most találkoztunk két hete. Véletlenül a minisztériumban. Panaszkodott. Meghívták valamelyik testvéri országba, aztán nem fogadták. Ült az idegen szállodában, és kekszet evett. Várt, és csak nagyon lassan javult a helyzete. Beleszóltam, de nem felháborodottan, mert így szokott ez lenni. Itthon sem szervezik meg rendesen, aztán amikor az ember beül azokba a rohadt repülőgépekbe, tovább romlik a helyzet. Hát ennyi… Mit lehet ebből írni?

Benjámin László 1915. december 5-én született Budapesten. A Szép Szó-ban, a Kelet Népé-ben és a Népszavá-ban jelentek meg első versei. A felszabadulás után újságíró, majd szerkesztő. Az Új Hang-ot szerkeszti: 1952-ben és 1954-ben, később a Szabó Ervin könyvtár munkatársa lesz. Művei: A csillag nem jött (versek, 1939); Tollal és szerszámmal (munkásköltők antológiája, 1941); A betűöntők diadala (versek, 1946); A teremtés után (versek, 1948); Örökké élni (versek, 1949); Tűzzel, késsel (versek, 1951); Éveink múlása (válogatott és új versek, 1954); Egyetlen élet (versek, 1956); Ötödik évszak (versek és fordítások, 1962); Világ füstje (versek, 1938–1963, 1964); Kis magyar antológia (irodalmi paródiák, 1966); Tengerek fogságában (versek, hanglemezmelléklettel, 1967); Írom ráadásnak (válogatott versek, 1967); Sziklarajzok (válogatott és új versek, 1973). Kétszer kapott Kossuth-díjat, de József Attila- és SZOT-díjjal is kitüntették. 1971-ben Budapest Pro Arte érmét is megkapta. 1975-től országgyűlési képviselő.

A kert nagy, a fák százévesek. Minden sárga, vörös és fekete. Az ősz szaga megérinti az arcomat. Egy asszony az avart gereblyézi a félhomályos kertben. Másként él ez a generáció, mint mi, gondolom, s ahogy a kerten át közeledek a bizonytalan kiterjedésű házhoz, igyekszem elképzelni az előszobát… Nyilván tágas. Faragott lábú székek, dohányzóasztal. Az egyik fal előtt egy állványon márvány mellszobor. Nőalak vagy egy forradalmár romantikus arca. Szétnyílik majd a fehér ajtószárny, és ott áll Benjámin. Szigorú, talányos arccal…

Csengetek. Az ajtó kopottas. Bent felugat egy kutya. Motoszkálás, oldalt kinyílik az ablak, s előbukkan Benjámin feje.

– Szervusz, megyek, nyitom az ajtót.

Az előszoba elég zsúfolt. Bútorok, tárgyak, talán dobozok vagy valami más, ami kitölti a teret. Nemigen lehet körülnézni, mert a figyelmemet teljesen leköti Benjámin kutyája. Pekingi pincsi, palotakutya. Fejformájában alig fedezhető fel valami kutyaszerűség, inkább az emberszabású majomra hasonlít. Színe néhol vörös, másutt inkább fakó és fekete. Nem tudom, mikor kerültek át ezek a kutyák Európába, valamikor a kínai császárok kedvencei voltak, s nem hagyhatták el a palotát.

– A Jutka lányom kutyája, én csak szállást adok neki – mondja Benjámin, és a szobájába vezet. Elég kicsi. Tele lesz velünk a tér, ami az íróasztal, a heverő és a dohányzógarnitúra között megmaradt. Hirtelen eszembe jut egy régi emlék. Az egyik rokon gyerek, aki később kitűnő központifűtés-szerelő lett, napokig egy Benjámin-verset tanulgatott a konyhában. „Három zászló, írta Benjámin László…” Két nap múlva az egész ház tudta a verset, még a macskák is. Az iskolai ünnepségen vöröslő fülekkel hajtotta meg magát a fiú, és a következőket mondta: „Három László, írta Benjámin zászló…”

A tünékeny mosolyt Benjámin észreveszi az arcomon, és megáll kezében az üveg, amiből önteni készült. Kérdően rám néz. A falra mutatok:

– Feljegyzem, hogy mit látni itt…

– Képeim nincsenek, falam sincs hozzá, és a négy srác tetemes összeget emésztett fel. Könyvet évek óta nem veszek, amit kapok, az is lassan kiszorít a lakásból – mondja, és teleönti a poharakat.

A polcon a Magyar Remekírók sorozata, és sok más könyv, alatta egy féldombormű, fehér csontlemezekből épített eszkimók kutyaszánt hajtanak át a prémekből, bőrökből összevarrt tájon. A másik falon a Petőfi dagerrotípia és egy József Attila-kézirat (a Nyári délután) másolata, odább egy kínai selyemkép. Benjámin kíséri a pillantásomat, megszólal:

– Ez a kínai utam emléke, Hangcsouban vettem, az ottani selyemgyárban csinálják. Ráment majdnem a kéthavi napidíjam.

A vitrinben kitüntetések, érmek, mögöttük folyóiratok, könyvek. Az íróasztal tele van könyvvel, papírral, füzetekkel. Az asztal alatt cipők, kicsit oldalt írógép, aktatáskák, palackok. A heverő és az asztal között a padlón egy papírdoboz fedelében dió szárad.

Benjámin beleereszkedik a fotelba, és körbemutat:

– Ez a kis szoba nagyon hozzájárult ahhoz, hogy keveset írok. Nekem elég, ha tízpercenként egy sort leírok… Közben járkálok, de itt nem lehet járkálni. Ettől eltekintve szeretem ezt a házat, a kertet, a környéket, csak szűken vagyok. Lőrinc, az majdnem falu volt. Nem paraszti falu, de földekkel, kukoricásokkal; mezítláb, klott gatyában dagasztottuk az utcai sarat… Az biztos, hogy mindig kerestem a kertes helyeket, és igyekeztem kifelé, ahol nincs akkora forgalom. Kérlek szépen, most ott vannak a cipőim, ott az aktatáskák, az írógépem, dióm, irományaim, mert egyszerűen nincs hely.

– Miféle ház ez tulajdonképpen? Nem egyedül laktok itt?

– Véleményem szerint ez egy múlt század eleji középnemesi ház. Kúria volt. Hozzá tartoztak a környező földek. A kertben van még egy kis cselédház és egy istálló. Ebben a főépületben lakik három család. A kis házban két család társbérletben s a régi istállóban egy.

– Kié volt ez a kúria?

– Fogalmam sincs. Amikor idejöttem, már így volt itt minden. Cseréltem. A Keselyű utcában volt lakásom. De nehéz volt felmenni a hegyre, lejönni a hegyről… Kezdtek nőni a lányaim, és este eléjük kellett mennem. Hosszú próbálkozás után elcseréltük.

Benjámin sajtos rúddal és borral kínál. Amíg koccintunk, az arcára pillantok. Lehet, hogy nemcsak Komlón és a minisztériumban találkoztunk, hanem másutt is. Régi arc, megnyugtató, baráti. A verseiben van ez az arc. Beleírta magát, bement a szavakba, betűkbe és onnan bentről beszél kifelé. Azt mondja, hogy „ősz” és bent van az ő-ben, az s-ben, a z-ben. És hatvanéves közben. Már hatvan. Megszólalok:

– Hogyan kezdődött az élet? Mi volt ott, ahol laktatok? Mit ettetek? Milyen volt az arcuk?

– Kinek?

– A szülők arca, és akik még ott voltak.

– Én nem vagyok egy jó beszélő ember. Na, gyermekkor. Hogy emlékszem vissza a gyermekkorra? No, szegény emberek gyereke voltam. Az apám egy hétgyerekes család harmadik fia. Furcsa család… Az én családom tele volt legendákkal és titkokkal, melyekről az apám sem nyilatkozott meg soha, pedig jó, bizalmas kapcsolatban éltem vele. Szegény család volt. A két legidősebb fiú tanult, az idősebb ügyvéd, a fiatalabb tanár lett. A saját erejükből tanultak. Apám pedig egy nagybátyjánál nevelkedett. Nyilván azért, hogy apám apján segítsen, odavette magához. Elég az hozzá, hogy négy elemit járattak apámmal, és mivel előkelőbb volt kereskedőinasnak lenni, mint szakmát tanulni, kereskedőnek adták. Az egész életét elvegetálta. Mindig azt hallottam tőle, milyen kár, hogy nem taníttatták. Soha nem éltünk mély szegénységben, olyan szoba-konyhás szinten. Ketten voltunk testvérek. A nővéremet 1945 januárjában az ostrom alatt gránát találta, és ottmaradt. Taníttatni nem tudtak, negyedikből kimaradtam. Sok mesterséget próbáltam. Egy bánatom is van: bekerültem egy nyomdába betűszedő inasnak, és egy év múlva otthagytam. Egyébként állhatatlan srác voltam, az apám kenyerén, persze. Végül mégis felszabadultam mint kötő-szövő, amit a felszabadulás napján azonnal otthagytam… Na, most a családról magáról. Egy furcsa, gőgös, arisztokratikus, túlnyomórészt nagyon szép emberekből összeálló, önmagát halálra ítélt család volt ez. Csupa agglegény, vénlány. Nem házasodtak, ha igen, nem volt gyerekük. Alig lett gyerek a családban. Amikor apám megnősült, volt egy tűrhető állása, amit az öccsének köszönhetett. Egy kiadóhivatalban dolgozott. Anyám mindennapi családból született, négy polgárit végzett, trafikoslány volt. Az apámmal úgy bánt a család, mintha mezalianszot kötött volna… Hogy ők nálunk lettek volna, arra nem emlékszem. Miért fontos ez? Apámat is lenézték. De ő szerette a testvéreit és imponált is neki. Bicskén volt egy ház. Én voltam az összekötő, minden nyáron odavittek. Nem szerettem oda menni, de irtózatos zabás gyerek voltam, és ez nagy megterhelés volt otthon. A házvezetőnőhöz fordultam: „Sári néni, adjon nekem egy pengő hatvan fillért…” Ennyi kellett a vonatra. Megszöktem, tizennégy éves koromban. Azért maradt meg ilyen erősen bennem a gyerekkornak ez a része, mert erős szolidaritás alakult ki bennem anyám és apám iránt. Sok megaláztatás érte apámat a család részéről. Családon belül ismertem fel az osztálykülönbségeket. Nagyon tudatosan éltem át a szegénységet. Egyébként nagyon jó gyerekkorom lett volna, mert szerettem Lőrincet, és egy behatárolt területen sok pajtásom volt. Azon a részen én mindenütt otthon voltam. Nemegyszer megebédeltem a közelebbi, távolabbi szomszédnál. Hatéves koromban tbc-fertőzést kaptam. Ettől kezdve ki voltam rekesztve a gyermekkorból. Ez azt jelentette, nem volt szabad futni, focizni, feküdnöm kellett. A szerencsém az volt, hogy anyai nagyanyám ügyelt rám, s időnként sikerült lelépnem és focizni vagy verekedni egyet. Hírhedt verekedős gyerek voltam. Naponta háromszor hőmérőztek. Ha felkeltem, feljebb ment a lázam. Szerencsére maradtak nekem a könyvek. Rettenetes sokat összeolvastam. Otthon nem voltak könyvek a Petőfin kívül, de hozták nekem és olvastam. Apám a négy elemijével nagyon érdeklődő és olvasott ember volt. A legutolsó ponyvától a klasszikus irodalomig mindent elolvastam. Hogy mit szedtem fel a könyvekből? Megmaradtam olvasónak. Most már nem annyira szépirodalmat, inkább történelmet, természettudományokat olvasok. Egészükben érdekelnek a dolgok. Az a szerencsém, hogy egyik lányom biológia–földrajz–történelem szakos tanár, és szállítja nekem a szakirodalmat. Nagyon izgat a fizika, csak nem nagyon értem. – Na, még visszatérek a családhoz. Volt két ember, aki, úgy gondolom, meghatározta az életemet. Benjámin Ferenc, apám legfiatalabb öccse költő, újságíró volt. Bohém ember. 19-ben elég nagy szerepet vállalt, és emigrált utána. Apámmal közeli barátságban volt. Apámat cipelte magával az újsághoz, társaságba, ahol sokat felszedett magára. Ez a nagybátyám a szememben legendás alakká nőtt. Ismeretlenül is szinte ismertem őt. Hogy költő volt, forradalmár és emigrálnia kellett, legendás alakká tette. Az az érdekes, hogy ez csak közvetett hatás volt. Megelőzően erős Petőfi-hatás ért. Feri bátyámat a harmincas évek közepén, húszéves koromban láttam először. Elindultam világgá, és Pozsonyban meglátogattam. Olyan szegény volt, hogy szinte én láttam vendégül, nem pedig ő engem. A legenda szétfoszlott. Barátságos, kényszerű életformát élt, de mesét csinált belőle. Rendes, derék fickó volt. Abból élt, hogy politikusok helyett cikkeket írt, és pénzben sakkozott. A verseiért nem lelkesedtem. Egy nagyon rossz regényét is elolvastam. Az újvidéki Magyar Szó-ban Arnold Zweig és Upton Sinclair társaságában elparentáltak helyette, amikor nyolcvanéves korában meghalt. 1968-ban meghaltam, ha nem tudnád. – A másik a családban, aki nagyon erősen hatott rám, Benjámin Gyula bátyám, aki nem volt ilyen közeli rokon. Az meg ilyen foltozószabó volt, a legszegényebb, akit a családból megismertem. Ő állt a legmélyebben anyagilag és társadalmilag. Jellegzetes Benjámin-figura volt. Agglegény. Két nővérével lakott egyetlen szobában. Hallatlanul művelt ember volt, de nem hiszem, hogy több iskolát végzett apámnál. Volt egy vonzó tulajdonsága a szememben. Hozzá gyerekként jártam, de főleg tizennégy-tizenöt éves koromban. Apám nem vett komolyan, beszélgető emberszámba. Gyula bátyám teljes komolysággal társalgott velem. Nagyon jó előadó volt, és szót adott nekem is. Ő volt az egyetlen ember, akivel egyenrangúnak éreztem magamat, és sokat tanultam tőle. Később arra gondoltam, neki is jól jött, hogy az ember bement a műhelyébe… A nők, te, olyan gyönyörű nők voltak az apám testvérei. Az én testvérem is. A nagynéném egy világszép nő volt. Az ügyvéd bátyjának a nyakán élt. Nyüzsögtek körülötte a férfiak, de senki nem volt jó neki. Amikor a nagybátyám meghalt, már ötvenéves volt, de rögtön talált egy másik nyakat, férjhez ment. Amellett primitív volt, rosszindulatú, gőgös. Hagyjuk a családot – mondja Benjámin. Rágyújt, aztán tűnődve folytatja:

– Tizenegy-tizenkét éves koromig tartott a betegségem. Izgatottan képeztem magamat, és szenvedélyes sportoló lettem. Félelmetes, mit tudtam teljesíteni. Lőrincen laktunk, és az Elnök utcába jártam a Széchenyi gimnáziumba. Két órát gyalogoltam az iskoláig, s a villamosjegy árán cigarettát vettem. Feri bátyám, a költő, nyolcvan cigarettát szívott naponta, lánccigarettázó volt. Elhatároztam, hogy pótolom, amit elmulasztottam, öt-hat évig. Főleg sportban. A tanítás után elmentem focizni, aztán az FTC-pályára atletizálni, majd haza. Iskolakönyvekbe nem nagyon néztem bele, ezt az órák előtt végeztem el. Egyébként nem voltam különösképpen jó tanuló, különösképpen rossz sem. Az ötven gyerek közül kb. tizedik helyen álltam. Különösen a nyelveket sajnálom… Nem bocsátom meg magamnak, hogy egyetlen nyelvet sem tanultam meg.

– Hová tudsz hazamenni Magyarországon?

– Lőrincről elköltöztem tizenöt éves koromban, kb. harmincéves koromig meg sem fordultam ott. Egy ideig kijártam oda, mert lakott ott egy kedves lányismerősöm. Trafikja volt az apjának. Csak dumálni jártam oda. Volt ott egy nagyon kedves barátom, Kis Jenő. Bandákba szerveződve éltünk, ő vezérkedett. Szegények voltak. Az apja a Hoffer-gyárban dolgozott, az anyja a Beszkártnál takarított. Jó feje volt a Kis Jenőnek, tanítóképzőbe került. Az ötvenes években felhívott. Kimentünk együtt Lőrincre, és néhány barátunkat megkerestük. Nem mondhatom, hogy Lőrincre hazamegyek, ide jövök haza, ahol a családom és a gyermekeim vannak. Ha már hatvanéves koromban Lőrincen képviselő lettem, oda is haza szeretnék menni. Nem sokat változott a környék, ahol laktam. Az utcákat lekövezték. Az otthonosság érzését nem adja meg Lőrinc, Angyalföld sem, pedig húsz évig laktam ott. Ez a város olyan, amilyen, de azért én itthon vagyok benne.

– Munkásként kezdted az életedet. Ma mi hat még ebből az állapotból?

– Ez bennem van. Nem veszhet el. Nagyon rövid ideig, tíz évig voltam munkás. Munkásnak lenni életforma. Nézd, azzal együtt, hogy én huszonöt-harminc éves koromtól értelmiségi pályán dolgozom, ezt az életformát tudatosan igyekeztem megtartani. Nem szeretem idealizálni magamat, a munkáséletet és az életformát sem. Nagyon sok nyerseség volt benne, de egy alapvető tisztesség és világosság is. Igen, igen, nem, nem. Akinek kifogása volt ellenem, az a szemembe mondta. Egy valóban eleven szolidaritás él a munkások között. Nem tudom másként meghatározni: tisztesség és nyerseség együtt. Ez a lényege. Egyszerűség, az önfitogtatásnak teljes hiánya. Ez szerintem nem azt jelenti, hogy ott a munkások között nem voltak rongyemberek. De a rongyemberség nagyon kirívó volt, és a rongyemberek nagyon nehezen tudták magukat tartani. Az emberi kapcsolatok egyértelműségét és a világhoz való viszony egyértelműségét őrzöm magamban. Ezt az értelmiségiek között egyesekben megtaláltam, de ritkán. Az irodalmi életben nem. Ezzel az egyértelműséggel kerültem én goromba, kegyetlen ember hírébe, pedig soha nem voltam az. Sokszor láttam, hogy az elegáns, tartózkodó, úri modor mögött milyen gusztustalan dolgok mennek végbe. A munkásosztállyal a szolidaritást végig megtartottam. Nagyon kevés kapcsolatom maradt az eleven, a mai munkásosztállyal, de ennek maradtam az embere az irodalomban.

– Van olyan kérdés, amit fiatal munkás korodban megfogalmaztál, s máig nem kaptál rá feleletet?

– Valamikor azon gondolkodtam, olyan verseket kellene írni, amik arra adnak receptet, hogyan kell élni. De rájöttem, nincs recept. Magamnak is számtalanszor adódott olyan helyzetem, hogy hirtelen kellett dönteni. Nincs recept. Ferenc József alatt születtem, és most vagyok hatvanéves. Az ember életére sok minden hatott. Újra és újra felmerültek kérdések, és felelni kellett. Nagy kérdés volt 55–56-ban, hogyan lehet megmaradni szocialistának. Ezen a téren évekig próbáltam, kerestem a választ. Versekben is gondolkodva… Azt hiszem, sikerült megtalálni a választ. Nézd, egy olyan embernek, aki gyermekkorában került a munkásmozgalomba, annak ez igen nagy kérdés. Lehetett választani, tudod? Szemet hunyni a dolgok fölött, ahogy nagyon sokan, lehetett remeteségbe fordulni vagy szépségkultuszba.

– Mi történt veled a háború alatt?

– 1937-ben soroztak először. Kidobtak szervi szívbajjal. Akkor rettenetesen begyulladtam. Megvizsgáltattam magamat, és kiderült, semmi bajom sincs. Én zsidó származék vagyok, de formailag nem számítottam akkor annak. Ezért megmenekültem mindattól, ami, ugye… 1943-ban újra soroztak, újra szervi szívbajjal mentettek fel. 1943-ban behívtak munkaszolgálatosnak, de a hétvégeken hazajöhettem. 1944 áprilisában megváltozott a státusom, és egy munkásszázaddal kikerültem a Kárpátok keleti oldalára. Erődítést csináltunk. Pucolni kellett aztán. Csak az oroszok jöttek be az erődítésbe. Áprilistól október 3-ig erődítettem. A Kárpátokban ért a fegyverszünet. Örültünk, de gyanússá vált, hogy erőltetett menetben befelé irányítottak az országba. Volt egy elméletem: 1944-ben befejeződik a háború. Amikor megtudtuk a Szálasi-puccsot, leléptünk. Egy lőszeresvonaton jöttünk hazafelé. Abban a hiszemben, hogy néhány nap múlva átmegy rajtunk a front, Csap és Sátoraljaújhely között 27-én kora délután minden cuccunkat hátrahagyva, hárman lemaradtunk a vonatról. A front megállt a Tiszánál… Egy hónapig bujdostunk. Rengeteg volt ott a katona- és munkaszolgálatos-szökevény. Derékig mocsárban néha, de nátha nélkül megúsztuk az egészet. Na, 27-én végignéztük a fejvesztett futást. Az akácosból figyeltük az országutat. Kisvárdára mentünk, majd Debrecenbe. A Néplap-ba kezdtem írni mint külsős. Gyülekezett a kormány közben. József Attila-verseket szavaltam mint előadóművész. Ott ismerkedtem meg Juhász Gézával. „Úgy mondod a verseket, mintha a saját verseidet mondanád” – jegyezte meg egyszer. Rosszul, gondoltam, de alaptalanul. Január végéig a Néplap-nál dolgoztam. Elég jól ment még az élet, hat pengőért lehetett a Bikában ebédelni, és hatvan pengőt kaptam egy cikkért. Január 27-én érkeztem Pestre. Debrecentől Szolnokig vonaton, Szolnoktól Ceglédig gyalog tettem meg az utat. Ceglédről sikerült egy tehervonat nyitott vagonjában Üllőig eljutni, onnan újra gyalog jöttem. Megtaláltam a feleségemet, kislányomat. Mi akkor a Szegedi úton laktunk, az utolsó házban. A ház kapott egy gránáttalálatot. A kapun át a pincét érte a gránát. Huszonheten voltak lenn a pincében. A feleségem nem volt az óvóhelyen, mert kint mosott. A robbanás után berohant. Gyereksírást hallott. Kati lányom a rekamiébetéten feküdt. A többiek meghaltak. Fölkapta, kirohant vele az udvarra. Tele volt a szája törmelékkel. Kiszedte, megszoptatta. Kati megsebesült. Akkor elment vele az elsősegélyhelyre és ott elájult. 1945 májusában végleg feljöttem Pestre.

– Mikor írsz és hol?

– Évek óta keveset dolgozom. Egyébként éjjel, és ez nem jó nekem. Ez az életemből adódott. Valahol mindig dolgoztam, és éjjel kellett írni. Megszoktam az éjjeli munkát, de az fiatalon nagyon könnyen ment. Nappal dolgoztam, este elmentem dolgaimat intézni, éjjel kint a konyhában írtam. Később azért is rákényszerültem az éjszakai munkára, mert jöttek a gyerekek. Harmincnyolc éves voltam, amikor kaptam a Keselyű utcai lakást. Most már nem tudok éjszakázni. Viszont az istennek sem tudom megszokni, hogy nappal írjak valamit. Mindezt nem foghatom erre a szobára. Az ember szívesen nem dolgozik. Kisgyerekeim már nincsenek, de elég zajosan élek. Együtt lakom Kati lányommal és Judit lányommal. Feleségem nézi a tévét, a vőm a rádiót szereti. Kati lányom a hanglemezeket. Én keverten kapom mindezt ide. Éjszaka volna alkalom az írásra, de nem tudok fennmaradni. Nálunk éjfél és egy óra között térnek nyugovóra a családtagok. Ezek csak részletürügyek arról, hogy miért nem dolgozom. Soha nem voltam nagyon termékeny ember. Bár nem is kell nagyon sokat írni. Az utóbbi néhány évben a kevés termés is nagyon megcsappant. Volt idő, amikor csak a konyhában volt helyem, mégis termeltem. Sok mindennel összefügg ez, tudod…

– Mire készülsz most? Milyen terveid vannak?

– Nem szeretek a terveimről beszélni. Tizenöt éve vagyok a könyvtárban. Nem volt még ilyen kellemes munkahelyem. Jó, baráti környezet. De azért úgy vagyok vele, háromszor hetenként… Nyugdíjba megyek – gondoltam. Most itt van ez a lapügy. Hívnak az új művelődéspolitikai laphoz. Főszerkesztőnek nem, de bemegyek a laphoz.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Hát kérlek szépen, hirtelen eszembe jut a meszesgödör. Én nem érzem most sem meszesgödörben ezt a nemzedéket, de a helyzetét nem tartom különösen jónak sem. Nézd, ez az én nemzedékem végigcsinálta a háborút és az utána következő időket, a konszolidációt, és felnőtt mögötte egy teljesen más indítású, nem is egy nemzedék, amelyik nemzedékek, úgy érzem, egyre kevésbé értenek bennünket. Nem tudom, mennyire van igazam. Elkülönülők, nem folytatódnak az irodalmi törekvések. Történetileg sem értik a mi dolgainkat. Idegenek tőlünk, a saját életüket értik csak. Magamról is, nemzedékemről is ezt érzem, hogy a saját nemzedékem írói lettünk, és mögöttünk egy tőlünk elidegenült, közömbös váltás következik. Az előttünk jártakra, Veres Péterre, Illyésre mi úgy néztünk, hogy a folytatás a mi dolgunk. Olyan építőknek éreztük magunkat, akik egy megkezdett házat építenek tovább. Én ezt nem leltem a fiatalabbakban. Nem a megőrizve elhagyatást érzem ebből, csak az elhagyatást. Idegenek vagyunk nekik. Nem hiszem, hogy a mi nemzedékünk idegennek érzi őket, de ők annak minket. Ez része annak az általánosságban történelmietlen szemléletnek, amit tapasztalok a fiatalabb generációkban, függetlenül attól, hogy írókról vagy nem írókról van szó. Mintha valahonnan a semmiből indultak volna. Mintha az ő feladatuk az alapok megásása lenne újra, és amit mi a házon építettünk, lebontják. Tökéletesen semmibe veszik a mi működésünket.

– A politika és a politizálás milyen helyet foglal el az életedben?

– Ennyire izgalmas és ennyire hullámzó időszak kevés volt a világon. Politizáló környezetben nőttem fel, korán bekerültem a munkásmozgalomba. Korán rájöttem, hogy a politika mennyire beleszól az egyes ember életébe. Előbb lettem politikus ember, mint költő. Így nemcsak emberi, hanem költői világomban is benne van. Visszahúzódó ember vagyok eredetileg, de belátásból, elvtársiasságból politikus ember lettem. Ha az ember benne van, szenvedélyévé is válik, ahogy, azt hiszem, bennem is azzá vált. Még olyan időszakokban is, amikor kényszerből vagy saját elhatározásomból távol voltam a közélettől. Szenvedéllyel és olyan tudattal végeztem politikai munkámat, hogy a kicsi, amit elvégeztem, az egész szempontjából nem lényegtelen. Aki politikus életet élt, költészetében van a politika. Nem szeretem, ha politikai költőnek neveznek. Költő vagyok. A polgári esztétikában tagadják a politizálás jogosultságát a költészetben. Babits, aki igazi esztétaember volt, azt írja a világirodalom-történetében, hogy akinek szenvedélye a politika, annak költészetében is jogos a politika. A politika átszínezi a munkáimat, sokszor meg is határozza, és ezt nagyon rendjén valónak tartom. És most már anélkül, hogy értékelni akarnám, amit csináltam, annak politikai színezettsége nem kisebbítheti azt. Mesterségbeli dolgok kisebbíthetik, de a politika nem. Most már nemcsak magamról beszélek. Olyan költő vagyok, sokadmagammal együtt, Magyarországon és a világon, akit izgatnak a társadalom ügyei, és szenvedéllyel tud beleszólni a társadalom ügyeibe. De azt egyszerűen ostobaságnak tartom, illetve egy gondolkodás megnyilatkozásának, hogy a politika és költészet összeférhetetlen. Mindig természetes volt a költő közvetlen beleszólása, csak a tizenkilencedik században kezdődött ez a ne politizáljatok, gyerekek, nem költőhöz illő dolog az. Pontosan akkor, amikor a polgári társadalomnak félnie kellett az ellene fellépő politikától.

– A huszadik század második felében szerinted mi az emberiség alapvető problémája?

– Szerintem a legalapvetőbb probléma a teljes veszélyeztetettsége az emberiségnek. Atom, hidrogénbomba. Rengeteg jelenség nyugtalanító.

– És a mi alapvető problémánk?

– Egybeesnek… De van itt egy sereg belső részprobléma is, melyek részben külső beszüremkedések, részben a belső ellentmondásokból adódnak. Itt vannak a szocialista alapelvek és szemben vele a gyakorlat, a gyűjtés, a sznobság, az, hogy lassan a társadalmi megbecsülés ott kezdődik, ahol a jómód van, mert vagyon az nincs. Őszintétlenség, képmutatás.

– Szerinted a jövő mit tartogat az embernek?

– Nagyon nehezen tudok erről beszélni. Próbálom elhitetni magammal, hogy nem fut bele az emberiség egy nagy katasztrófába, legalábbis mindenütt vannak olyan erők, amelyek próbálják ezt megakadályozni, de azért nem vagyok meggyőződve róla, hogy végül is sikerük lesz az atomkatasztrófát megakadályozni kívánó törekvéseknek. Nem vagyok biztos benne. Minden mai emberben bent van ez az érzés és a félelem.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Biztos vagyok benne. Nem a mi naprendszerünk bolygóira gondolok, de biztosan vannak másutt is civilizációk. Azt nem tudom elképzelni, hogy csak ezen a bolygón van civilizáció. Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy sikerül kapcsolatot teremteni velük, bár nem zárnám ki. Ignotus a Nyugat-ban a repülésről írt. Szép, szép, írta 1910-ben vagy 11-ben, de csak sporteszköz. És íme… Nagyon óvatos legyen az ember. A tizenkilencedik században azt tartották, hogy képtelenség, hogy a levegőnél nehezebb tárggyal fel lehet emelkedni.

– Olvastam az Ország-Világ-ban, hogy a Bermuda-háromszögben nyomtalanul eltűnő hajók és repülőgépek katasztrófáját az egyik tér–idő folyamatosságból másikba való átsodródással magyarázzák. Mi erről a véleményed?

– Ezt a Bermuda-ügyet így nem hiszem. Az UFO az más. Azt sem hiszem, hogy pont akkor jelennek meg, amikor nálunk napirendre került az űrrepülés korszaka. De hogy más civilizációkról elszabadult kóborló tárgyak létezhetnek, el tudom képzelni. Innen is elsodródhat a világűrbe sok tárgy. Nem tudom, milyen szökési sebesség kell ehhez. Nem hiszem, hogy azok az űrhajók, melyekben élőlények ülnek, más civilizációról idekerülhetnek a Nap mozgási körébe. Az is biztos, hogy sok tévedés van, nincs annyi azonosíthatatlan tárgy, mint amennyit látnak.

– Elégedett ember vagy?

Benjámin elneveti magát.

– Tudod, miért nevetek? Azt se mondom, hogy igen, azt sem, hogy nem. Nem vagyok elégedett a világgal, azzal sem, amit csináltam. Ami keveset versekkel lehet változtatni, azt megpróbáltam. Hogy milyen eredménnyel, azt nem tudom.

– Mondj egy pénzösszeget, amennyit te összegnek tartasz.

– Te, én életemben mindig olyan keveset kerestem, hogy amikor meghallottam, hogy egy írótársamnál a hónap tízezer forinttal kezdődik, majd meghaltam a csodálkozástól. Száz forint az nálunk összeg volt. Most, ugye, a gyerekek felnőttek. Életemben a legtöbb pénzem negyvenezer forint volt, ha ez érdekel. 1948-ban felcsaptam szabadírónak, Baumgarten-jutalmat kaptam. Nehéz volt, mert három gyerekem volt és háromszáz forint havonta. Akkor ha elindultam, nem tudtam, gyalog jövök vissza vagy villamossal. Hamar abbahagytam a szabadíróságot. Egyszer később otthagytam a lapot, ahol dolgoztam, de akkor az volt a helyzet, választanom kellett: vagy újságíró leszek, vagy költő. Akkor otthagytam egyik napról a másikra.

– Magányos ember vagy? Vannak barátaid, esetleg ellenségeid is?

– Vannak barátaim és ellenségeim. Nagyon restellném magamat, ha nem lennének ellenségeim. Az az érzésem, elég sok ellenségem van, az irodalmi életben különösen, bár nagy elégtételemre, több a barátom, mint az ellenségem.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Politikai gyűlöletek voltak bennem, elég erősek. A nácikat gyűlöltem. De a szakmán belül emberi nincs. Van, akit szeretek, van, akit nem, de nem gyűlölök senkit sem.

– Mikor sírtál utoljára?

– 1957-ben. Rendkívül rossz állapotban voltam egy esztendőn keresztül, és elő-előfordult, hogy elbőgtem magamat. Bizonytalanná vált az életem, és néha úgy tűnt, teljesen zsákutcában vagyok. Akkor előfordult, nem is egyszer, hogy kicsordult a könnyem. Egyáltalán nem vagyok önsajnáló ember. De akkor úgy tűnt, hogy az életem felesleges volt. Akkor előfordult, hogy öngyilkossági gondolatok foglalkoztattak, de sem azelőtt, sem azóta. Akkor kétszer is bementem az ideggyógyászatra.

– Van valamilyen babonád?

– Nincs. Ha csak az nem, hogy még mindig hiszek abban, hogy a költészet valamit változtathat az embereken, de nem hiszem, hogy ez babona.

– A nőkről is kellene valamit mondanod. Mit jelentenek életedben?

– Igen. Csak az a helyzet, hogy én huszonegy éves koromban megnősültem, ami azt jelenti, hogy jövőre negyvenéves házas leszek, s ebből eredően ez a téma egy kicsit tabu. Feleségemnek nagyon sokat köszönhetek, végigcsinált velem mindent, a terhek nagyobb fele mindig rajta volt.

– Mi a passziód? Mit csinálsz pihenőidődben?

– Olvasni szeretek elsősorban. Nagyon érdekelnek a természettudományok. Főleg ilyen könyveket olvasok a történelem mellett. És nagyon érdekel a sport, amit magam is csináltam volna szenvedélyesen, ha a politika, majd az irodalom el nem vitt volna onnan.

– Meccsre jársz?

– Régen nem. A tévében nézem. Az atlétika áll a legközelebb hozzám. Futásban, ugrásban magam is érdekelt voltam. Futballt nem mindig, de az atlétikát mindig megnézem a tévében. Mellesleg szólva ma a magyar atlétikában éppen úgy nem telhet az embernek kedve, mint a magyar futballban.

– Hol étkezel? Vendéglőben vagy itthon?

– Csak itthon étkezem.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Mindig szerettem enni, fiatal koromban, harmincöt-negyven éves koromig kifejezetten nagyevő voltam. Most már nem vagyok az. De valami jót szívesen eszem. A jó a számomra nem különlegesség, hanem egy paprikás krumpli vagy marhapörkölt. Most már vigyáznom is kell rá, mert ahogy múlnak az évek, hajlamos vagyok az elhízásra. Ivó soha nem voltam, illetve társaságban szoktam inni, amíg az ital feloldja a hangulatot, a kedélyeket. Ismerem a mértéket. Dohányzom tizenhárom éves korom óta…

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Már régen nem jelentenek semmit. Akkor jelentettek valamit, amikor munkaszünetet, pihenést hoztak.

– Kedvenc évszakod van?

– Ez is változott. Fiatalabb koromban a telet szerettem, az volt nekem a szezon. A többi évszakban is jól éreztem magamat. De a tél kitüntetett évszak volt. Most kevésbé szeretem a telet, mert sok kényszerűséggel jár, mint például a fűtés. Az őszt szeretem. A színeket. Csodálatos színei tudnak lenni az ősznek. Huszonkét éve a környéken lakom. A nyarat soha nem szerettem igazán, mert nem kedvelem a nagy meleget, tavasz meg az utóbbi évtizedekben nincs is nálunk. Szép őszök vannak most is. Egy téli éjszaka megmaradt bennem. 1944. december 5-én Kisvárdán bekvártélyoztunk egy elhagyott házba. Ruháinkat kimostuk, és meztelenen ültünk a tűz mellett. Ahogy voltam, mezítláb kimentem az udvarra fáért. Gyönyörű csillagos volt az égbolt. Felnéztem, de sietnem kellett, mert erősen fagyott.

– Mennyit jelent neked a család, a gyerekek?

– Öt gyerekünk volt, az első meghalt. Négyet felneveltünk. Hallatlan erős kötelék az élethez. Ezt tudom neked mondani. Ez volt a gyerek, erős kötelék. Soha ügyet sem vetettem arra, hogy tiszteljenek a gyerekeim, azt akartam, hogy szeressenek. Ketten már házon kívül laknak, de tökéletesen összetartozunk. Minden vasárnap együtt vagyunk, gyerekek, unokák, s körülüljük az asztalt. Én nem eshettem össze, mert négy oldalról fogtak a tartókötelek, mint a laki-hegyi tornyot. Nekem négy gyerekről gondoskodni kellett. Hihetetlen erő. Sok nehéz időszakot megéltünk, de soha rossz és neheztelő érzés nem merült fel bennem, hogy miattuk van. Voltak, és csinálni kellett az életet. Nem korlátoztam őket. Egyre próbáltam rábeszélni őket arra, hogy őszinték legyenek, saját magukhoz és másokhoz. Elégedettség? Velük elégedett vagyok. Rendes kis emberek lettek mindahányan. Pedig nem volt nevelés. Kölcsönös megértés, megbecsülés, életre készülés. Kati a legidősebb, ő volt a felügyelő, a kismama. Kati pedagógus lett, mondhatni, szenvedélyes pedagógus. Ezt nem lehet, nézd, megmagyarázni. Akinek nincs gyereke vagy nem gyerekszerető, úgysem tudja s érti.

Öt órától fél tízig beszélgetünk. Benjámin néha felemeli a berregő telefont, és belehallóz: – „Beteg a feleségem – mondja. – Az nem jó, mert délelőtt orvoshoz kísérem…” – Aztán beszél tovább hozzám. Bent van a szavakban, betűkben, írásjelekben, ahogy a Tavasz Magyarországon-ban is bent volt 1948-ban.

 

Csoóri Sándor

Tíz felé nem futhatok, tíz halált nem halhatok, hát kivárom azt az egyet, amelytől leroskadok. Országlásom a télben hópehely-királyság csak, száz felé indulásom: Egyetlen indulás csak

 

– írja Csoóri Sándor, és akaratlanul is segít az olvasónak, hogy eligazodjon világában. Csoóri hegyember, vulkánember. Milyen a hegy? Hasonlatos más hegyekhez, de egyik még tüzet és lávát fröcsköl az ég felé, míg a másik szunnyad, s homlokát jég és hó fedi. Csoóri ilyen is, olyan is. Jégkristályok díszlenek a homlokán, hegységének déli lejtőjén gyümölcsöt érlel, de hegyszívében még láva fortyog, ami bármikor a felszínre törhet. Hegyember, aki költő, közgondolkodó, máskor filmet álmodó, falvakat járó epikus, hű jegyzője a kornak.

Most, hogy írnom kell Csoóriról, döbbenten érzem, hogy eljártunk egymás mellett évtizedekig. Egyszer hosszan, két és fél percig beszélgettünk a Bajcsy-Zsilinszky utcában az autóbuszra várva. Késett a hatos, én meg éppen mentem valahová. Üres zsebekkel állt ott, kopott érzelmekkel. Magánéleti bajok kínozták, s ráadásul a lapok sem közölték, mert éppen mondott valahol valamit, s ezt nehezményezték. Mindketten elég rossz állapotban voltunk, s ez kialakított köztünk valamilyen melegséget, együttérzést. Később csak futólag, valamilyen pénztár előtt, ruhatárakban, folyosókon találkoztunk, és hivatalosan az Írószövetségben. Mint a választmány tagjai, hat esztendeje ülésezünk együtt, de nagyon különböző aktivitással. Az ülésteremben földrajzilag is távol esünk egymástól, mert Csoóri a terem délkeleti, én viszont az északnyugati végében szoktam elhelyezkedni. Ez az írószövetségi fórum meglehetősen abszurd. Helyileg olyan az egész, mint egy templom. Három részre tagozódik a terem, térelválasztó elemként az oszlopok szolgálnak, s a bútorzat elrendezése is jelzi, hogy a középső rész a fontos. Ott ült Darvas, amíg élt, továbbá a főtitkár, a titkárok. A középső rész széle mentén körkörösen a fontos vagy a fontosságukat hangsúlyozó írók. A többi író szeszélyesen, néha táborok szerint a két szélső hajóban. Ez az a fórum, ahol időről időre Csoóri Sándor megnyilatkozik. Csoóri éppen úgy tudja, mint én, hogy az írószövetségi ülésezések és felszólalások eredményeképpen írótársaink nem írnak se jobb, se rosszabb műveket, mint megelőzően. Olyanokat írnak, amilyeneket a tehetségük és a társadalmi körülmények lehetővé tesznek. Miért szólal fel mégis Csoóri? – Mert bent van a műszer a szívében… Csuda finom szeizmográfot építettek Zámolyon a lelkébe, fejébe, fülébe, szívébe. Kényes érzékelőket, melyek nemcsak a társadalmi rengéseket jelzik, hanem a hosszúra nyúló vitákban az ingoványokat, mocsarakat is. Amikor szót kap, felugrik, előrelép. Aztán megszólal, hangosan és visszafogottan, majd pontosan, de indulatosan fogalmazva körüljár egy társadalmi gondot, helyzetet, állapotot. Indulatosan szólal fel, mert hisz az ügyben, amit képvisel. Ez az ügy a szocialista Magyarország ügye, s benne főképp a parasztok és a népi hagyományok ügye. Csoóri néhány dolgot persze másként lát, mint mondjuk egy minisztériumi tisztviselő hivatalból láthat. Előfordul, hogy Csoóri téved, vagy bizonyos ügyekben elfogult. Mindez tagadhatatlan. De most már az is nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedekben Csoóri közéleti tényező lett, személyiséggé változott. Ezt jelzi a Magyar Írók Szövetsége tisztújító közgyűlésének választási eredménye is, ahol a hatvanegy tagú választmányba 290 szavazattal a hetedik helyen delegálták Csoóri Sándort az írótársai.

Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyban. A pápai református kollégiumban érettségizett, majd a Lenin Intézet hallgatója lett orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon. Az intézetben betegsége miatt háromnegyed év múlva abbahagyta a tanulmányait. Művei: Felröppen a madár (versek, 1954); Ördögpille (versek, 1957); Menekülés a magányból (versek, 1962); Tudósítás a toronyból (társadalomrajzok, 1963); Kubai napló (1965); A költő és a majompofa (karcolatok, 1966); Faltól falig (prózai írások, 1969); Lekvárcirkusz bohócai (gyermekversek, 1970); Forradás (irodalmi filmforgatókönyvek, 1972); Párbeszéd sötétben (versek, 1973); Utazás félálomban (esszék, karcolatok, 1974). Filmek Kósa Ferenccel és Sára Sándorral közösen: Tízezer nap, Földobott kő, Ítélet, Nincs idő, Hószakadás. Csoóri Sándor 1953–54-ben az Irodalmi Újság munkatársa, 1955–56-ban az Új Hang versrovatának a vezetője volt. Az utóbbi öt évben a filmgyár dramaturgja. 1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Délután kettőre mentem Csoóri Sándorhoz a Keleti Károly utcába, és tizenegy óra tájban jöttem el. De nem volt ez ilyen egyszerű. Eleinte az Apostol utcában kerestem, de kiderült, hogy valójában nem ott lakik. Egy telefonszámom is volt. Időnként, ha az ablakom alatt az utcán nem volt karambol, nem rohant valahová a mentő, és egyáltalán semmi sem történt, felhívtam ezt a számot. Nők jelentkeztek általában. Az egyik azt mondta, hogy amikor beköltözött a házba, Csoóri már nem lakott ott, de később hallott róla. Egyszer, véletlenül a feleségével is sikerült beszélnem. Az megadta a címet, és nagyon barátságos volt. Nem tudom, miféle telefon lehet ez, talán a folyosón áll egy házban, vagy fent van a kéményben, s aki éppen arra távozik, felveszi, ha csörög. Végül az Írószövetségben beszéltük meg a találkozó részleteit.

A Keleti Károly utca jobb városrészek közé számít Budapesten. Fölziháltam a Mechwart térről, s egy lányt néztem egész úton. Vadászkutyát vezetett pórázon és nevetgélt. Testhez álló, vadászos, sportos nadrágban és pulóverben lépdelt fölfelé. A kutya tegeződött vele. Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha ezzel a lánnyal beszélgetnék Csoóri helyett. Csoóri biztosan megértené. De aztán eszembe jutott a pénz, amit Szederkényi ígért az anyagért.

Ahogy beléptem a Csoóri Sándor-féle bérházba, a kerület előkelősége rohamosan csökkent. A lépcsőház elég tiszta. Vékonyka falak. Ha nekidőlök valahol, biztosan kizuhanok az utcára. Nem dőlök neki, fogódzom. Csoóri fönt lakik valahol a tetőn. Leválasztott lakás. Önálló, saját ajtaja van, de nehéz bemenni meg kijönni. A szoba nagy. Nincs konyha. Csoóri mosolygósan, kedvesen fogad, de a mozdulatain látom, hogy van bent azért egy adag feszültség. Nem tudja, hogy asztalközelségből milyen vagyok, mit csinálok. Persze, rutinos vendéglátó, jó hozzá megérkezni. Már az óriási dolog, hogy sok év után végre van egy dolgozószobája. Bort nyit, iszunk egy kortyot, körülnézek.

A redőnyös ablak két oldalán kékfestő anyagból függöny lóg. Az ablakon túl háztetők, avítt csatornák. A mélyben, valamilyen udvaron egy autót kínoznak. Nyög, ordít, jajong. Az emberek is ordítanak: „Nyomd bele, még, a nyakába.” Megölik. Lehet, hogy kibír még egy napot, akkor holnap ölik meg. Az ablakpárkány alatt könyvespolc nyújtózik, faltól falig. Az ablakon túl a mennyezetig ér. És oldalt is. Könyvek mindenütt. Középen íróasztal, jegyzetekkel, könyvekkel, füzetekkel. Az asztal előtt egy virágtartó zöldekkel. A könyvespolc közelében komód, rajta népi szőttes, azon lemezjátszó s mellette Bartók-lemezek. Az ágy akkora, mint egy tutaj. Azon is népi szőttesek, a párnákon népi hímzés, a falon szőttes. A szoba nevezetessége egy meggyfából faragott tuskószék. Pirosas, feketés, fényes, valódi. Egyszerre szobor és használati tárgy. Csoóri biztat, hogy üljek bele. Beleülök, majd vissza az asztal mellé. Jobb nézni. Csak bizonyos testtartásban elviselhető. Csoóri beleül, és a meggyfa karok öleléséből beszél hozzám. Négyezerért vette egy fiatal iparművésztől. A másik feltűnő bútordarab a szobában egy hajóláda. Valódi, pántos, sarkos, fekete hajóláda. Piros terítő borítja. A tetején írógép nyugszik, pici televízió, pici rádió és persze vacakok, könyvek. Csoóri megszólal:

– Nem volt még szekrényem. Négyszáz forintért vettem a bizományiban. Valamelyik boldog világjáró adhatta el. Néhány tengeren ez már átkelt.

Beszélnem kell még a falakról. Tányérok lógnak és képek. Orosz János különös olajfestménye és rajzai. Egy nő. Kibuggyan a képkeretből. Színesen buggyan ki. Az ágy felett román parasztikon, keresztre feszített Krisztus. Néhány szőttes, tükrösről másolt minták kihímezve. Mi látható még Csoóri szobájában? Szervátiusz Jenő női mellszobra tiszafából. Jakovits József kútterve, egy néger alak, mesés és misztikus. Jakovits New Yorkban él, Vajda Lajos és Bálint Endre barátja volt. A könyvszekrény és az asztal között nagy cserépedény áll. Lekvárosbödön. Mifelénk szilvalekvárt szoktak az ilyen cserépedényekben eltenni. Odább két fejfa. Valódi fejfa szlovák és talán székely temetőből. Idő ette, napszítta faragás. Borzongató. Csoóri az ágya közelében tartja ezeket a fejfákat. Szereti őket.

Csoóri arcáról is kellene valamit mondanom, de nehéz. Izeg-mozog, feláll, bort tölt, iszik, kimegy, kívülről beszél befelé. Annyi látszik, hogy kreol. A haja fekete, rakoncátlan. Ha nem parasztcsaládban született volna Zámolyon, azt hinném, hogy olasz, spanyol vagy cigány. Mindenesetre érdekes emberi képlet. Örökölte a magyar nép összes jó és rossz tulajdonságát, de a szellemében van még valami… Másként nyugtalan, mint egy átlag parasztcsalád átlag értelmiségi fia. Talán szebben nyugtalan? Nem is tudom. Csak a végeredmény számít, amit Csoóri tesz, teremt, megír.

Megiszunk egy pohár bort, aztán megszólalok:

– Ma Magyarországon vagy Európában milyen embercsoporthoz sorolod magad? Hol helyezkedsz el a társadalmi megbecsülés és önbecsülés skáláján?

– Nemigen szoktam besorolni magamat ilyen vagy olyan csoportokba. Ezt általában mások végzik el helyettem időről időre. Legtöbbször fölületesen. De te most nem mások véleményére vagy kíváncsi, hanem az enyémre. Mit mondhatok? Még a legegyszerűbb, ha azt mondom: értelmiségi vagyok, aki sose felejti el, hogy paraszt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az egyik felem paraszt, a másik értelmiségi. Ez azonban olyan kettészakítottságot jelentene, amit én soha nem éreztem. A kettősség inkább azt jelenti, hogy kétfelől is van ablakom a világra, hogy Camus, Bartók, Heisenberg, Paul Eluard birodalmát Bakos nagybátyámtól örökölt tekintettel mérem föl, aki a „jelenségekről” hasonlíthatatlanul kevesebbet tudott az említetteknél – de nem a sorsról! Irigyelni való előzmények után a bibliai Jób nyomorúságára jutott, s végül egy körtefán végezte, kötéllel, mégpedig úgy, hogy fájdalmat és megrendülést hagyott maga után, nem pedig csalódást. Kemény és hajlíthatatlan protestáns volt, ami már fölért az istentagadással is. Utolsó emlékem talán fölidéz valamit az alakjából. Vendégségbe jött hozzánk Verebről a búcsúra. Valamikor régen még kétlovas kocsival szokott berobogni az udvarunkra, négy lányával s egy szem fiával, de a szóban forgó búcsúra már egyedül érkezett. Beszélgetés közben kiderült, hogy egyik legénykori pajtása haldoklik. Rövid időre elszótlanodott, és másnap, amikor a buszhoz kísértem ki, azt mondja, nem kerülhetjük el a barátját. Húztam a nyakamat, de mentem vele. Úgy mentem, mintha csak siralomházba mentünk volna. A csont-bőr, sárgaföld-arcú beteg megélénkül, mikor meglátja János bátyámat. János bátyám leveszi a kalapját, és ennyit mond: „Hallottam, István, hogy a vége felé jársz. Bejöttem hát, hogy utoljára még lássuk egymást, és tisztességgel és barátsággal elköszönjek tőled. Isten áldjon!” – Bocsásd meg ezt a kitérőt, de úgy érzem, hozzátartozik a válaszomhoz. Miért nem kerülte ki a megrázó találkozást János bátyám, mikor kikerülhette volna könnyedén? Azért, mert életről, halálról, barátságról nem a kis ügyeskedések logikája szerint gondolkodott. Nem a kellemeset és a kellemetlent latolgatók örök ösztönével, hanem ahogy azok elemien és hatalmasan hatottak rá. Ezért lehetséges az, hogy a parasztinak mondott tulajdonságok közül engem már réges-rég azok érdekelnek, amelyek a legegyetemesebb erkölcs és magatartás világába emelődnek át… Remélem, nem értesz félre, ha a beszélgetésünk elején említett kettősségre még ráakasztok egy gondolatot. Manapság a többszörösen kettéosztott világban az emberek – a legjobb szándékuk ellenére is – homlokegyenest másként látják a történelmet, a politikát, a haladás eszméjét, a sivárság fenyegetéseit. Szükség van tehát olyan alkatú emberekre, akik jól és pontosan értik például azt a fogalmat, amit Kelet vagy amit a Nyugat fogalma jelent az emberiség szóhasználatában. Jelenleg úgy látom, hogy a világnak földrajzilag és szellemileg két ilyen pontja van. Az egyik: Közép-Európa, a másik: Dél-Amerika. Az első terület országai nem olyan gazdagok, mint Nyugat-Európa országai és nem is olyan szegények, mint Ázsiáé. A másikkal hasonló a helyzet. Dél-Amerika nem olyan gazdag, mint Amerika és nem is olyan szegény mint Afrika. Mindezt persze okosan és érzékenyen árnyalni kellene, hogy teljesen meggyőző legyen a tétel, de talán még így elnagyoltan is érezhető az iránya. Gondolj csak a lengyel, a cseh, a magyar film, költészet, próza élénk korszakaira, a szovjet kisregényekre, novellákra. Hozzájuk hasonlítva a nyugatinak nevezhető új hullámok filmben is és regényben is fáradtabbak voltak. És hát a dél-amerikai szellem fölparázslásai! Mintha érzékenység, új kultúra, edzettebb és vaskosabb arcvonásai rajzolódnának elénk. Nyugat-Európa jó néhány országában végignéztem a könyvesboltok kirakatát. Verseskötetet szinte sehol se láttam. Kelet-Európában viszont mindenütt ott vannak. S ha értelmeznem kell ezt a jelenséget, annyit mondhatok csak hogy ahol a költészetnek még szerepe van, ott az életet még sorsként tudja átélni az ember. Hiszen maga a költészet is emberi jelenség.

– Szüleid élnek?

– Igen, éppen tegnap jártam odahaza. Apám nyolcvanhárom éves, de ha sürgős dolga akad, még meg is iramodik néha. Alacsony, szikár, fáradhatatlan, 1945 karácsonyán például eljött értem gyalog Pápára, át a Bakonyon, át a hóviharon, ahelyett hogy vonattetőn utazott volna három napig. Pedig Zámoly és Pápa körülbelül százhúsz kilométerre van egymástól, még akkor is, ha toronyiránt megy az ember. Útközben véletlenül majdnem agyonlőtték. Egyszer orvvadászok, másodszor vaddisznóra vadászó katonák. Ma is büszke, hogy ezt is túlélte. Örök életében a történelem izgatta meg a társadalmi igazság. Szívesen lett volna talán még betyár is, ami képzelete mozgását, belső hajlamait illeti. Minden vicik-vacak újságrongyért lehajolt, még a határban is, hogy olvashassa. Anyám viszont tökéletesen az ellentéte. Őt semmiféle írás nem érdekelte. Ő, ha lehet azt mondani, a szájhagyomány világán belül volt paraszt. „Mit mondanak, mit szólnak, ez vagy az neki való” – folyton csak ilyesmi kormányozta. Sajnos, három esztendeje súlyos agyhártyagyulladást kapott, éppen akkor, amikor kint jártam Amerikában, és azóta se tudott kilábalni belőle.

– Édesanyád vagy édesapád volt a családban a megtartó erő?

– Mindenképpen az anyám volt. Tervezni, mit, hogyan érdemes, ő tervezett. A tiltások, a szorongások, a homlokot simogató remények csak őt érintették. Apám dolgozott, de hogy mi a soron következő munka, azt anyám mondta meg. Ebédnél, vacsoránál ugyanúgy ő osztotta ki az adagot apámnak, mint a munkában. De az asztalhoz még ma sem ül oda enni. Asszonynak nem ott a helye. Furcsa kettősség ez. Valóságosan ő a családfő, de a látszat szerint ilyesmi lehetetlen. Ez azonban nemcsak az én családomban volt így, hanem szinte az egész faluban. A kalapot a férfi hordta mindenütt, de bevallottan vagy bevallatlanul az asszonyok kormányoztak. Lélekbúvárok is megrökönyödhetnének, hogy mi minden eltorzult ebben a szigorúan betartott felemásságban. Anyám öt életre való szorongást, félelmet, gyanút összeszedett így. Mert amit nem oszthatott meg, az őt nyomasztotta.

– Hogyan éltetek, ház, rokonság?

– Négyen voltunk. Apám, anyám, és egy hat évvel idősebb néném. Hitem szerint neki kellett volna inkább tanulnia, nem nekem. Okos, jellemes, kicsit rátarti lány volt. Egy faluban általában vagyoni helyzetük miatt szokták a lányok magasan hordani az orrukat. Ő amiatt volt önérzetes, mert érzett magában erőt, jóra való képességeket. A harmincas években egyszer egy képviselő látogatta meg a zámolyi elemi iskolát, és a néném talpraesettségén akadt meg a szeme. Még könyvet is ajándékozott neki, hogy olvasson sokat. No de egy lány akkor felsőbb iskolába? Elképzelhetetlen volt! Zámolyról akkortájt egyedül Csanádi Imre tanult csak tovább gimnáziumban. Hét és fél magyar holdon gazdálkodtak a szüleim – egy magyar hold 1200 négyszögöl –, ez bizony ingatag talapzat lett volna, mondjuk az érettségihez. Engem is csak a jó szerencse segített a továbbtanulásban. Elvégeztem a kötelező hat elemit, s utána következett volna minden, ahogy a sors rendeli: otthon maradok parasztnak. De 1942-ben az Országos Falusi Tehetségkutató Intézet összeszedett az országban – beleértve Észak-Erdélyt, Csallóközt is – vagy hatszáz parasztgyereket, akit ingyenes taníttatásra javasolt. Különféle szűrővizsgákon föntmaradva kerültem én is Pápára, a legutolsó próbatételre. Kis, matematikus zseni – így szólított az egyik tanár, ha a szünetben találkoztunk. Fogalmam se volt, mit jelent az, hogy matematikus vagy hogy zseni. Bámészkodó bárányka voltam még a világban. Ha jónak mutatkoztam is, szeptemberre mégse érkezett értesítés, hogy mehetek. A falu szinte áttüzesedett a kárörömtől. Örültek, hogy nem vagyok én se kiválasztott. Mitől is volnék! Anyámba azonban belefúrta magát az ördög. Most már csak azért is megmutatja, hogy az ő fia továbbtanul. Még jobb is, hogy nem kell szolgálnom érte se hálával, se alázkodással. Apám, anyám elment a református paphoz tanácsot kérni. – „Ha jól tanul Sándor, a Pápai Református Gimnáziumban tandíjkedvezményt kap, ha pedig nem, akkor az állam se költene rá fölöslegesen” – mondta Bíró Ernő. Alighogy megmelegedtem Pápán, megérkezett anyáméknak az értesítés, hogy ingyen taníttat az állam, de Bicskén. Akkor már nem akartak bolygatni, tehát maradtam. Ha jól sejtem, ezt az országos tehetségkutató mozgalmat is a népi írók kezdeményezték, Illyés, Németh László, Darvas, Erdeiék. Örülök is, hogy Pápán maradtam, mert a nagy hírű Református Gimnázium olyan öntőformának bizonyult, amely mind a mai napig meghatározza életemet. Eddig se tudtam, és ezután se tudok beletörődni abba, hogy miért kellett a több száz éves múlttal rendelkező iskolákat mint valami bagolyvárakat szétrobbantani. A debrecenit, a sárospatakit, a pápait. Történelmileg alakultak ki. Az új hit, a protestantizmus tanúskodott velük a szabadabb gondolat mellett, az európaiság mellett, a magyarság ügye mellett. A Habsburg-ellenesség úgy hozzátartozott az iskola szelleméhez, mint az ujjaimhoz a köröm. A gályaraboktól Petőfiig és a maiakig: Nagy Lászlóig, Somogyi Józsefig ez a régi tűz még bélyeget égetett az emberekre. Én például úgy voltam pápai kollégista, ahogy ma elkötelezett író vagyok. Ha fölidézek egy történetet az iskola múltjából, rögtön megérted, miről beszélek. Amikor az ellenreformáció kiűzte az iskolát Adásztevelre, úgy látszott, vége mindennek. Szétszóródtak a tanárok is. De akadt egy tanár, aki nem adta meg magát. Kijelentette: amíg ő mozdulni, lélegezni tud, addig a kollégiumnak is élnie kell. Egy eperfa alatt oktatta a deákjait. Diáksapkánk jelvényére így került rá, jelkép gyanánt az eperfa s alá az iskolaalapítás évszáma, 1531. Egy magamfajta parasztgyereknek elég volt meghallani ezt a régi történetet, máris eligazítást kaptam egy életre. Lehetséges, hogy nekem már nem lenne annyi erőm, mint annak a hajdani professzornak, de ma is gyakran eszembe jut.

– Mit szoktatok enni Zámolyon?

– Említettem már, hogy a harmincas évek elején apámék elég szegények voltak. Még tehenünk se volt. Csupán egy lovunk. Hét-nyolc éves lehettem, amikor a lovat eladták, s előbb ökrökre, majd tehenekre cseréltük föl. Éhezni nem éheztünk, de töméntelen sok krumplit, kukoricaételt ettünk. A zsíros kenyér fölséges eledelnek számított. Hát még a krumplis tészta, a krumplis pogácsa, a krumplis rétes! Vakarcspogácsa hosszú szilvával, de még inkább éretlen sárgabarackkal párosítva! A vasárnapjaim azonban tele voltak a húsleves lefegyverző illatával. Akár marhahúsból készítette anyám, akár tyúkból. Csirkelábat és tyúklábat reggeltől estig tudnék enni ma is. Csodálkozol? Megesett velem, hogy egy-egy lakodalomban harmincat-negyvenet is elém raktak. Disznót mindig vágtunk, kolbász tehát mindig akadt.

– És ma mi a kedvenc ételed és italod?

– A paradicsomos krumplileves meg a bableves csipetkével, ecetesen. És a krumplis tészta. Legjobban ezek az ételek hiányoznak az éttermekből, ahová járok. Nincs ebben semmi falusi romantika. Ahogy újra és újra eszembe jutnak a zámolyi délutánok, főként a nyáriak, amikor pattogott a szalma a melegtől, ugyanúgy föltámadnak bennem az otthoni ízek is. De nem sápítozom miattuk. Az ember étlapja véglegesen városi lesz. Italban pedig csak a bort szeretem, ha már megkérdezed. A száraz, fehér bort. Időnként sóváran tudom irigyelni borissza barátaimat. Magyarán mondva azokat, akiket az alkohol a talaj fölé emel. Ady Magyar Pimodán-ját szívesebben újraolvasom, mint Hegel ragyogó okfejtéseit vagy az Empiriokriticizmus-t.

– El tudnád képzelni, hogy Zámolyon élsz, és az iskolában gyerekeket tanítasz, vagy a téeszben brigádvezető vagy?

– Nem. Legalábbis a falumban nem. Évek múltával az ember a szülőföldjével új viszonyba kerül. Különösen, ha egyet-mást el is kotyog róla. Alig ismerek írót, akiről a rokonai, a földijei ne szedték volna le a keresztvizet. Én se vagyok kivétel. A kesernyés vagy a komor ügyekkel most nem hozakodom elő, inkább olyat említenék, ami derűs is, borús is. A Tudósítás a toronyból című könyvemben megrajzoltam egyik fokozatosan süketedő ismerősöm arcképét. Éveken át emberkerülő volt, de mikor jött a téeszesítés, ha akarta, ha nem, le kellett mondania az emberkerülésről. Téesztag lett, és ekkor mintha kicserélték volna. Ha rosszul is hallott, azért a szeme nyitva volt. Elkezdett csasztuskákat írni. Kiderült, hogy remek akasztófahumora van. No, ezt írtam meg róla. A család vérig sértődött, hogy én milyen jogon emlegetem a családjukkal kapcsolatban az akasztófát… Hasonlóan megorrolt a falu vezetősége is. Egy ünnepélyes zárszámadásra hívtak bennünket haza Csanádi Imrével. Ott lesz a tévé is, operaénekesek, színészek. Borjút vágnak stb… Szerencsére nem álltunk kötélnek. Persze, az otthoniak azt hitték, mi gőgből, fölvágásból nem megyünk le. Nem vették észre, hogy jó ízlésből. Nem vették észre, hogy a magyar nóta, a borjúpörkölt, a tévéközvetítés és a költészet más műfaj. A rosszallás azóta is megmaradt. Amerikába már meghívtak előadást tartani, de Zámolyra még nem. Sokat utaztam mindenfelé, s jó lelkiismerettel mondhatom, hogy találtam olyan falut Erdélyben, a Mezőségen, ahol a gyerekkorom világát fölismertem. Légkörét, szellemét, hagyományait tekintve ezt a falut ma már inkább szülőföldemnek tudnám mondani, mint a mostani Zámolyt.

– És mit jelent neked Budapest?

– Sokat. Nagyon sokat. Örömöt és idegenséget. Otthont és otthontalanságot. Nézd, tizennyolc éves voltam, mikor először láttam a Dunát, a Gellérthegyet, a fővárost. A centenáriumi ünnepségekre küldtek föl egy diákküldöttséggel Pápáról. Budapest az első alkalommal is már lenyűgözött. Ha maradhattam volna, már akkor itt maradok. 1952 óta ideköt minden: a politika, az irodalom, a barátság. Idekötöttek a szerelmek, a csalódásaim, a fiam gyerekkora. A vidék azért nem kezdett el sajogni bennem később, mert amikor kedvem támadt, elutaztam Hajdúba, Biharba, Somogyba. Egyébként az országot is innen Pestről ismertem meg igazán. Később persze megéreztem, hogy ez a város igencsak rátelepszik az országra. Kiáltó aránytalanság az ország mérete és Budapest között, ami nagyon kedvez mindenféle sznobizmusnak, legyen az politikai, ízlésbeli, szellemi. A mértéktelenség és az eltorzulás okait jól ismerem, vagy ismerni vélem, a kiegyezés utáni helyzettől, a trianoni döntésen át, a 45 utáni helyzetig, s tudom, hogy törekednünk kellene valamilyen érdemszerintibb egyensúlyra. Remélem, ez a kibontatlan mondat nem okoz majd félreértést. Nem jelenti azt, hogy városellenes vagyok. Az urbánus szót azért nem keverem ide, mert rám jön mindig a vakaródzás, ha olyan idegen szavakat hallok, amikkel tetszetősen ködösíteni lehet. De térjünk vissza a kérdésedhez: mit jelent nekem Budapest? Életem legértékesebb és legtelítettebb korszaka az volt, amikor 1960 táján a Belvárosi kávéházban bandázhattunk. Nem mondhatnám, hogy holmi szűkkeblű társaság rakta ki az asztalra aranyait, s adta be a közösbe. Kik jöttünk össze hétről hétre? Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Tornai József, Vekerdi László, Kósa Ferenc, Gyurkó László, Orbán Ottó, Sík Csaba, Gulyás János, Liska Tibor, Marsall László, Konrád György, András László, Kristó Nagy István, Horgas Béla, Sükösd Mihály, Tellér Gyula és mások. Azért volt szikráztatóan izgalmas ez a társaság évekig, mert voltak olyanok, akik az európai kultúra újdonságait tálalták föl, s voltak, akik a hazai társadalmi állapotokét. Hernádi, mondjuk, az egzisztencializmus döntéselméletéről beszélt, mi pedig Kósával a szövetkezetesítés legújabb történeteit soroltuk. A parasztegzisztencializmus drámai pillanatait. Idestova eltelt már tizenöt év, de tudom, hogy a fölsoroltak azóta is értik egymást. Még valamit Pestről. Ahogy az alpári vidékiséget nem lehet elviselni, úgy az alpári budapestiséget sem. A tévé korszerűsített orfeumot idéző műsoraitól minden alkalommal fölborzolódom. Ugyanúgy attól is, ha útszéli pestiességgel Mohácsról és Világosról szellemeskednek, és vihog az ország.

– Életednek volt valamilyen nagy megrázkódtatása?

– Több is. Sokszor voltam beteg. Egyik orvos barátom szerint a biológiai esélyeimet ismerve, már kétszer meg kellett volna halnom. Aztán két évvel ezelőtt egy karambol, amiről beszélni is alig beszéltem eddig. Hat hétig feküdtem, és isten csodája, hogy megúsztam. Különös, amikor ezekben a veszélyes helyzetekben benne voltam, nem éltem át belőlük semmit. Csak utólag. A karambol a Magas-Tátrában történt, a Hószakadás forgatása közben. Harmadnap a liptószentmiklósi kórházba bejött két szlovák rendőr, és behozta az összetört kocsi fényképét, vigaszul. Ilyen szerencsés karambolt ők még nem láttak, mondták. Ami az autót illeti, egy fanyar, mulatságos eset jut eszembe. Egyik ismerősöm Trabanttal ment látogatóba Csehszlovákiába. Egy mérges kutya kiharapott a Trabant farából egy darabot. Ez a történet tetszik nekem. Talán a kutya miatt? Talán az indulat foka miatt? Nem kutatom. De ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy boldogan látnék magam körül állatokat. Nem ölebekre gondolok, hanem jókedvű, okos kutyákra, akik hűségre hűséggel válaszolnak. Ugyanígy gondolok a lovakra is. Szívesen látnám őket például a közlekedésben. Tudom, hogy ez nevetséges utópia. De az a véleményem, hogy a civilizációs fölgyorsulás, a loholás, a lihegés, magaslatról tekintve legalább ilyen nevetséges, ha nem éppen riasztó. Az emberiség elöl futó országainak most lassítaniuk kéne. Mondok egy példát. A leggyorsabb gépekhez is hozzátartozik a fékrendszer, mert ha egy autó elindul, de nem tud megállni, nagyobb veszélyt jelenthet, mintha el sem indul. A civilizációs emberiség most egy olyan repülő, amelyik fölszállt, de nem tud leszállni. Fejlődjünk? Bizonytalan értelmű fogalom, ha a régi értelemben használjuk. A robbanásszerű fejlődés az lenne ma, ha a fegyverkezésről le tudnánk mondani.

– Az ötvenes évek hogyan befolyásolták és alakították életedet?

– Azt hiszem, másodszor mindent ezek az évek döntöttek el az életemben. Megbetegedtem, és hosszabb szanatóriumi kezelés után hazakerültem Zámolyra. Olyan időszak volt ez, amikor a falura is iszonyúan nehéz esztendők szakadtak. A padláslesöprések időszaka ez. Minden tüske szúrását a bőrömön éreztem. Akkor világosodott meg lassan, fokozatosan, élményszerűen az a kettős helyzet, ami engem meghatároz. Már számon tartottak az Irodalmi Alap-nál is mint „fiatal tehetséget”. Fiatal is voltam és paraszt származású is, tehát fölkarolásra méltó. Kaptam is az alaptól 750 forint havi ösztöndíjat, ami akkor gyönyörűségesen szép pénz volt. Ugyanaz az állam adta nekem őszintén s jóindulatúan ezt a támogatást, amelyik az apámtól mindent elvett, Teheneit, disznóit, gabonát. Én abból a pénzből vettem a családnak kenyeret, amit az állam adott. Nemcsak kenyeret, még vetőmagot is. Tudathasadásos állapot. Egyetem helyett ezek az élmények voltak az én egyetemeim. Az oktatás így kezdődött: ötvenegy őszén, a hazaérkezésem napján anyám kiküldött az utcára: „Nézd meg, most jön hazafelé a konda.” Néztem, néztem, de nem láttam semmit. „Nézd csak jobban” – mondta újra az anyám. Akkor se láttam. „Nem jól nézed” – válaszolta. A túlsó soron végre egy magányos anyadisznó tűnt föl. „Ez a konda, ha tudni akarod” – mondta anyám. – „Ennyi maradt belőle.” Megtudtam azt is, hogy Nagy Örzse néniék azért hajtották ki, mert tegnapelőtt fialt, és az éhes kismalacok véresre rágták a csöcseit. De hát miből lett volna tej, ha nem hagytak neki ennivalót. Az éhségtől úgy tántorgott hazafelé, mint egy alkoholista szajha. Így találkoztam én az események után a sarkaiból kiforgatott valósággal. Mérges vagyok magamra, hogy nem írtam meg ezeket az időket regényben. Ha ezekre az évekre gondolok meg az én háborús élményeimre meg az ötvenhatos drámára, az az érzésem, hogy idáig mi csak félig írtunk meg mindent. Nem arról van szó, hogy igazul vagy hazugul, hanem hogy félig. Nem az igazság, hanem az igazság látomásos és bonyolult mélyrétegei hiányoznak. Számtalan emlékem van ebből a korszakból. Nem tudtak időben vetni a zámolyiak, mert a vetőmagnak félretett búzát is elvitték a parasztoktól, és a visszautalt vetőmag csak a karácsony előtti napokban érkezett meg. Kidobolták, hogy vetni kell, büntetés terhe mellett. Kocsik, szekerek lepték el a határt. Hogy gyorsan menjen a munka, százötven-kétszáz paraszt szórta a sár tetejére a magot. Alig mentek arrébb a fogatok, a varjak lecsaptak a földekre, mint valami tatárhordák, és ott helyben fölették a búzát. Mit tehettek a parasztok? Röhögtek kínjukban. Másik eset: az egyik földhöz juttatott cselédember szerzett két lovat. De takarmányt nem hagytak nekik, még szalmát se. Kukoricaszáron próbálta teleltetni őket. Gondolhatod, milyen paripák voltak azok a nyomorultak! Reggelenként órákba tellett, míg talpra álltak. Az újgazda gondolt egy nagyot, s kötelekkel úgy kötötte ki a lovait a gerendához, hogy ne tudjanak lefeküdni. Ez is, de annyi minden más is ökölütés volt a gyomorszájra. Mit tudtam én, hogy mi az író dolga, de kétségbeesésemben írtam Illyésnek egy nyolcoldalas levelet. Mindent kiteregettem gátlástalanul. Rá két hónapra a fiatal írók tanácskozásán találkoztam vele. Megkérdeztem, megkapta-e a levelemet. „Igen – mondta. – Roppant érdekes volt a levél, de azt tanácsolom neked, hogy írj inkább szerelmesverseket.” Nyilván féltett, hogy fejjel rohanok a falnak. Néhány író- és néhány szerkesztő ismerősöm nem volt ilyen nagyvonalú. Ők jóakaratúlag, de komolyan figyelmeztettek: a kispolgáriság uszályába kerültem, és jobban tenném, ha a Röpirat című versemet meg a társait nem küldözgetném sehová. Az 1953-as kormányprogram után ezek a jóval korábban született, érdes és szókimondó verseim jelentek meg. Valójában velük futottam be. Hamarosan beláttam, hogy igazak, bátrak, őszinték voltak, de esztétikailag gyengék.

– Sokak szerint az ötvenes évek légkörét Rákosi Mátyás személyisége határozta meg. Te milyennek láttad Rákosit akkor, és milyennek ma?

– Diákkoromban, mint a legtöbb diák, nagyon hittem benne. Még verset is írtam, amelyikben szerepel a neve. De ez még a hazatérésem előtt volt, 1951-ben. Föltétel nélkül elhittem, hogy Rákosi a jövő embere, hogy az új Magyarország az ő buzgólkodása körül szerveződik. Erdei Ferencről például akkoriban én még nem is hallottam. Otthon aztán, amiről már beszéltem, minden gyerekes hit kiégett belőlem. Tíz-tizenöt végrehajtó sétál az utcán, s anyám pedig a ribizlisövény mögött kuporog; hogyan tapsolhattam volna én ezek után tovább? Ha valamiért hálás lehetek Rákosinak, egyért lehetek: megtanított magamban hinni. A saját akaratomban, a saját tapasztalataimban.

Csenget a postás. Egy antikvár könyvet hoz Csoórinak. Nézegetjük, elakadunk a munkával. Emberek érkeznek. Tornai Jóska halkan, Toma Ádám hangosan. Toma Ádám, mint egy Mikulás, ajándékokat rak az asztalra. Késeket, nagy asztalnyi fotókat a hortobágyi ménesről. Aztán kisebbeket is. Az egyik karám mellett ott áll Nagy Laci, és simogatja a ló fejét. Toma kiskutyákat ígér Tornainak… Jó nagy a felfordulás. Csoóri kolbászt és szalámit tesz az asztalra. Savanyúságot is. A két ablak közül, mint egy szekrényből, újabb üveg bort vesz elő. Esszük a kolbászt, isszuk a bort. Toma siet, nagyokat rikkant, mesél. Lakást cserél. Az ajtóból visszafordul, és még elmesél valamit, aztán a lépcsőházból hallatszik a hangja. Elment, de még mindig itt van a szobában, a folyosón, a lépcsőházban. Tornai azt mondja, hagy bennünket dolgozni, elmegy. Marad. Olvasta valahol, hogy a tápon mesterségesen nevelt csibehús tartalmazhat olyan anyagokat, melyek rosszul hatnak az emberre. Csoóri egy juhászról mesél, a birkákról és a hibrid kukoricáról. A juhász szerint a régi lófogú parasztkukoricából a birka megeszik két csövet és jóllakik, a hibridből viszont megeszik négy-öt csövet. A birka tudja, miért. Tornai mégis elmegy. Magával viszi az antikvár könyvet, amit a postás hozott. Csoóri beleül a meggyfából faragott tuskószékbe, és várja az újabb kérdéseket. Iszunk egy kis bort, megszólalok:

– Sok műfajban dolgozol. Van ennek valamilyen belső kényszerűsége?

– Legszívesebben mindig verset írtam volna, mert Magyarországon talán Bartókot kivéve, a legteljesebb emberi, történelmi, lírai jelenlét a tizenkilencedik és a huszadik században is a költészetben fejeződött ki. Az irányt, a jelleget, a szenvedély hőfokát mindig a költők élete, műve mutatta. A költészet mesterei nálunk az élet mesterei is voltak. Akár úgy is, hogy mesterien el tudták veszíteni. Adyt nemcsak az élők, a halottak élén is az első hely illeti meg. De sóvárgásaim ellenére az életem úgy alakult, hogy nem mindent tudtam belezsúfolni a versbe. A szociográfiáimat akkor írtam, amikor a szövetkezetesítés folyt. Izgatott idegállapotban. Sérülékeny volt az ember, akit szerveztek, és az is, aki szervezett. Ez a helyzet prózát kívánt. A filmes életem is ezzel függ össze. Mikor a Tudósítás megjelent, Kósa Ferenc megkeresett, hogy ő is olyan világról készül filmet csinálni, amiről írok. Utána kezdtük el a Tízezer nap-ot írni. Kilenc forgatókönyvet írtunk, mire végre az utolsó változatot elfogadták. De nem a filmet. Az még elkészülése után két évig dobozban volt. Ebbe a történetbe nem kezdek bele, mert ez maga külön regény.

– Mikor írsz, milyen módszerrel dolgozol?

– Általában reggel korán kelek, és ha tehetem, délig dolgozom. Déltől kezdve ezernyi ügyet intézek. Igen fontosakat és csip-csup ügyeket fölváltva. Ha megkérnek valamilyen szívességre, nem tudok nemet mondani. De az utóbbi időben nagyobb önfegyelemmel figyelek oda a munkámra. Az örökös visszanyesések után elhitették velem, hogy negyvenévesen is fiatal az ember. Sajnos, vége ennek is. Jóvátehetetlenül felnőtt vagyok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Ha tanulmányt írok, akkor reggeltől estig. Olvasok, jegyzetelek, és addig írok, míg el nem készülök vele. A versírás jóval szeszélyesebb. Ha hónapokig nem írok mást, csak verseknek engedem át magamat, akkor jóval könnyebben alakul ki egy-egy vers. A filmírás és a filmezéssel járó körülmények elmondhatatlanul sok saját írást elfojtottak bennem. Persze, soha semmit nem sajnálok utólag. A filmtől és a barátságtól is sokat kaptam. Kósától, Sárától. Nézd, itt vannak ezek a vastag füzeteim, tele megkezdett versekkel, sorokkal, képekkel. Ráébredtem, hogy nemcsak a tanulmányhoz és prózához, lehet jegyzeteket használni, hanem vershez is. Hiszen ha egyszer valami líraian megtörtént az emberrel – akár mint gondolat vagy nyelvi megfogalmazás is, azt nem szabad veszni hagyni. Ha elakadok egy-egy verssel, föllapozom ezeket a füzeteket, és eszembe idéződik egy-egy öt évvel ezelőtti élmény. Sokszor úgy találok rá egy-egy versrészletre, ahogy csellengő koromban patkót vagy sastollat találtam.

– Mennyit jelent számodra az élmény?

– Sokat. Mint mindenkinek, aki él. Végül is az élmény: a világ új arca, amit nem láttam még. Az élmény a világ váratlansága, azt is mondhatnám, hogy az elveszített és megtalált gyerekkor. Annak az érzékenységnek a pillanatnyi föltámadása; amelyik még örülni tudott, félni, képzelődni, világgá menni, lebegni a jegenyefák fölött, részvétet érezni és így tovább. Mindig is arra vágytam, hogy bárcsak úgy tudnék mindent megírni, ahogy gyerekkoromban fára másztam, vagy ahogy csontokat szedtem elő a földből. Azzal a megrendüléssel. De hát annyiféle élmény van, ahány embere, története, bogara, gólyája van a világnak. Az is lehet, hogy egy fekete lepke keveredik eléd, s ahogy meglibben, öreganyád fejkendője jut róla eszedbe, s leírod a sort, hogy öregasszonykendőként csapódó lepkék. És fogalmad sincs arról, hogy mi lesz majd később ebből az élményből. Ha kint most világos lenne, úgy értem, hogy dél vagy délután, galambokat láthatnál a szemközti háztetőn s az esőcsatornában is. Épp csak a fejük búbja látszik ki. Sokszor láttam már őket, de egyszer bekattant az emlék. A szakadó esőben olyanok voltak, mint a lövészárkokban a föl-alá sétáló katonák. Nem az őszt, hanem a háborút juttatták eszembe.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

– Húzódom a meghatározásoktól. Ettől is, például. Mert ha valaki pontosan tud ilyen kérdésekre válaszolni, olyasmi történhet meg vele, mint a befogott madárral. Madár ugrál egy jól megszerkesztett kalitkában, de sehol az ég, sehol a fák, sehol a vízpart. Az ilyen kérdésre csak úgy hozzávetőlegesen motyog valamit az ember… Nézz szét a világban, s mindenütt zavart, szorongattatást látsz, külsőt vagy belsőt. Rosszabb esetben züllést. Azt láthatod, hogy az emberi kapcsolatok éjszakája sokkal hamarabb eljön, mint a nappala. Túlontúl társadalmi lényekké váltunk. Ha régen arról volt szó, hogy az ember győzze le a természetet, kerekedjen fölibe, most arról, hogy legyen ura a társadalomnak. Régen is az irodalom segítette az embert, csak akkor még a verset ráolvasásnak, varázséneknek nevezték, de hadd ne mondjam végig a műfajokat a teremtésmítosztól a szertartásos énekekig, mesékig. És az irodalom ma is megmaradt ebben a szerepében. Az ember belső világában ma is a művészet próbál rendet teremteni. A társadalom osztályoz, fölemel, leránt, eltöröl, de az emberi teljességre ma is a vers, a dráma, a regény figyelmeztet bennünket. Akár úgy, hogy megmutatja torzulásainkat. Akár úgy, hogy szenvedélyt és szabadságot összeötvöz. Semprun A nagy utazás-ának a hőse az embertelenségben is megmentette az emberi értékeket… Hát valahogy ezeknek az igényeknek kellene megfelelnem. De ez is csak egyik ága a terebélyes gondoknak. Mert hol marad a megformálás ezernyi csínja-bínja?… A jó író olyan, mint a történelem, okít, de nem magyaráz. Múltkoriban olvastam egy középkorral foglalkozó könyvben, hogy ha fiatal szűz lány követett el főbenjáró bűnt, nem végezhették ki addig, míg nem szűztelenítették. A szűztelenítést maga a hóhér végezte el a tömeg szeme láttára. Olyan erőteljes metafora ez, hogy nemcsak a vallás, nemcsak a feudalizmus lövell ki belőle, hanem valami, korokon túl emelkedő emberi természet is. Igen, a jó műveknek ugyanolyan sugalmazóknak kell lenniük, mint amilyen sugalmazó maga a valóság.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Azt hiszem, Illyésék, Németh Lászlóék, Veres Péterék után a magyar irodalomban csak nagy nyögések közben lehet kiejteni a szánkon a nemzedék fogalmát. Egy-egy nemzedék, írói kirajzás, mindig valami nagyra vállalkozik együtt. Nemcsak írók, költők, de kritikusok és szerkesztők is színre lépnek ilyenkor. Bármelyik előttem járó nemzedéket nézem, szétvert vagy széthulló nemzedék. Ezt kár volna szépíteni, a helyzet is, az okok is ismerősek. Juhász, Nagy László berobbanása a magyar irodalomban óriási változást jelentett, de ők is csak a csodát hozták létre, működtetni ezt a csodát ők se tudták. A kettő együtt nem is sikerülhetett nekik. Esztétikai értelemben ők pótoltak ugyan egy nemzedéket, de nálunk egy-egy nemzedéknek még történelmi küldetése is akad. Bármilyen lehangoló is ez a tény, de kikerülhetetlen. Sajnos, az én nemzedékem is cserepeire hullt szét. Minket is inkább a barátkozás, mint a kezdeményezés tartott össze. Szécsi Margit, Tornai József, Orbán Ottó, Takács Imre, Kalász Márton, Marsall László, Csurka István, Galgóczi, Hernádi Gyula, Szabó István, Kamondy, Konrád, Moldova, Szakonyi, Gyurkó – igazán kikerült volna belőlünk egy tűrhető csapat. De ahányan vagyunk, annyifelé tántorgunk. Éppen tegnap este néztem a tévében Illyés műsorát. Újra át kellett élnem, hogy az ő nemzedéke még történelmi megbízatású nemzedék volt.

– Kihez vagy kikhez kötődsz az előző generációkból, munkásságukból mit akarsz folytatni?

– Soha nem tűnődtem azon, kihez tartozom vagy kapcsolódom az elődeim közül. Legföljebb voltak az életemben olyan pillanatok, amikor Ady volt az isten. Ady, akiben minden emberi, történelmi tulajdonságunk nagyarányúan, pompásan, szélsőségesen, vakmerően kifejeződött. Aztán volt korszakom, amikor József Attila, Németh László, Illyés, Szabó Lőrinc izzított át jobban. De megemlíthetem Juhászt, Nagy Lászlót s a barátaimat, el egészen Ágh Istvánig. A kortársaimhoz ugyanúgy kötődöm, mint az elődökhöz. Prózát Kosztolányitól, Illyéstől és Bálint Györgytől tanultam. Emlékszem, egyszer az Európa presszóban faggattam Illyést, hogyan kezdett el prózát írni. „Az a legkönnyebb – válaszolta vakító fölénnyel – prózát az ember a bal lábával is tud írni.” Elhittem neki, és megpróbáltam. Sajnos még nem úgy megy, mint ahogy reméltem.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Ezerféle dolgot. Értsd szó szerint. A tékozló fajtájúak családjához tartozom. Én csakugyan elhittem, hogy ez az ország a mi országunk, s nehezen viselem el, ha nem azok a dolgok történnek, amiknek történniük kéne. Ilyenkor aztán szaladgálok fűhöz-fához. Lenézem magamban a fontoskodó, az izgága, a közvetítő, a beavatkozó, a taktikus lényt, mindezt erőpazarlásnak is tekintem, de tapasztalnom kellett, hogy a személyes jelenléttel fontos igazságok is jelenvalókká válnak… Itt van egyebek közt a népi kultúra ügye. A népköltészet, a népzene, a néptánc. Már akkor izgatni kezdett, amikor még semmi jele se volt annak, hogy újra divatossá válhat. A népköltészet szürrealizmusáról írt cikkem már összefoglalásként tanúskodhat erről. A huszadik század embere egyszerre ősi és modern lény. Hogyan is írja József Attila? „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen…” Ez az időélmény hajtott engem vissza a múlt időkbe is… Megismerkedtem Kallós Zoltánnal, és vele jártam be azokat a vidékeket, Mezőséget, Kalotaszeget, Gyimest, Moldvát, ahol ez a múltbeli kultúra még átélhető. Tudom, sokan regényesnek és hazafias sznobizmusnak látták csavargásaimat, de úgy gondolom, hogy a tíz év alatt összegyűlt tapasztalataimból sok minden átszivárgott abba a megélénkülő mozgalomba, ami a fiatalokat magával ragadta. Beszélhetnék a táncházakról, a Fiatalok Népművészeti Stúdiójá-ról, a fiatal népzenészeinkről. Sose túloztam el ennek a jelentőségét, de mindig vérig sértett, ha nem akarták tudomásul venni, hogy az mégse bűn, ha a fiatalság és az értelmiség a saját népe kultúráját megismeri. Einstein attól még nem szorul háttérbe, ha valaki népdalt énekel. Egyébként is az értelmiségieknek kutya kötelességük átvállalni a hagyományőrzést a parasztságtól, mivel maga a parasztság megszűnt hagyományőrző lenni. Éppen most készülök egy hosszabb tanulmányt írni, amelyben érvet, ellenérvet, rágalmat, óhajt, történelmi értéket, mindent szeretnék a témával kapcsolatban elmondani. Magyarán mondva megfogalmazni azt, mit gondolok a népi kultúra szerepéről.

– Hiszel a barátságban?

– Nem vagyok vallásos, hogy higgyek. Ettől függetlenül mindig voltak jó barátaim. És most is vannak. Egymástól persze sosem kérdeztük meg, hogy hiszünk-e a barátságunkban. Megesett, hogy csalódnom kellett egyikükben-másikukban. Ezt én nem írtam külön az ő számlájukra. Illetve, nemcsak az ő számlájukra írtam. Egyszerűen sajnáltam, hogy bekövetkezett. Többnyire ízlésbeli, magatartásbeli dolgok miatt szakadt meg egy-egy kapcsolatom. Soha politika, soha esztétika, soha nők miatt.

Összerezzenek. Víz csobog valahol a hátam mögött, mintha csőrepedés lenne. Megfordulok. Semmi. A szomszéd lakásban készülődik valaki fürdéshez. Papírvékonyak a falak.

– Mi történt? – kérdi Csoóri.

– Úgy látszik, semmi… Vannak ellenségeid?

– Ha vannak is, eléggé sápadtak lehetnek. Vértelenek, hiszen nem gyűrtek maguk alá. Vagy pedig ha nem tudtak végzetesen ártani, nem is lehetnek olyan elvetemültek. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy jámbor lény vagyok. Sőt! Néha magam is röstellem, hogy lobbanékony vagyok s mással is, magammal is kíméletlen. De van bennem engesztelő erő is.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Inkább dühös és mérges voltam. Vagy elkerültem azt, akit rühelltem. De megfigyeltem, hogy közösségi hajlamú embert, aki kezdeményező, cselekvő képességű, sose tudtam tartósan kerülni, bárhogyan összerúgtuk is a patkót. Ameddig lehetséges, meg is akarok maradni nyitottnak, kezdeményezőnek, fontos ügyek tisztelőjének. Kevés szó esett a filmes pályafutásomról, éppen ezért elmondok neked egy kis tanmesét. A filmkészítés csapatmunka. Kicsinyben olyan, mint maga a társadalom. Sokféle embernek kell alkalmazkodni egymáshoz. Nos, itt kezdődik a tanmese. A Tízezer nap forgatókönyvével bajlódtunk Csuhraj társaságában. Egyikünk ilyen ötlettel állt elő, a másikunk másfélével. És Csuhraj akkor nagyon fontos dolgot mondott: „Fiúk, állapodjunk meg abban, hogy csak akkor szólalunk meg, ha átgondoltabb, ha jobb ötletet mondunk, mint az előző.” Ajánlom ezt azoknak, akik csupán kritizáló, romboló ötleteiket működtetik, miközben kezdeményező ötletük egy sincs.

Csoórira nézek, közben jól hallom, amikor a fal túloldalán valaki belecsobban a kádba. Lágyan. Tétova, finom loccsanások következnek. Egy lány vagy asszony fürdik mögöttem.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? – fordulok Csoórihoz.

– Rengeteget. Visszatérő álmaim nemigen vannak, de majdnem minden éjszaka álmodom. Mulatságos, máskor cifra vagy groteszk dolgokat. Megfigyeltem, hogy álmaimban sokkal több öniróniám van, mint a valóságban. Le is szoktam gyakran írni az álmaimat reggelente, ugyanolyan módszerrel, mint a verstöredékeket ezekbe a füzetekbe. Kapóra jöhet. Utálom azokat a regényrészleteket, ahol tettenérhető, hogy kitalált álmot ír meg valaki. Az álmaim ugyanolyan változatosak, mint a nappalaim. Minden lehetségessé válik. Politika, utazás Svédországba, majd szakszervezeti vezetőkről készült mellszobrok kerülnek elém, alacsonyrepülés holland tájak fölött. Disznót ölök, otthon vagyok. Soha nem látott nőknek udvarolok, barátom versét olvasom, nyolc-tíz szakaszos verset is. Ez az, amit legkevésbé értek. Teljes verset. Nemrég azt álmodtam, egy galamb bejött a szobába, s rászállt a kezemre. De ahogy felém fordult, bagolyarcot vágott. Aztán megszólalt: „Bocsásson meg, azt hittem, tudok valamit mondani magának.” És elrepült.

– Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg, vagy amennyire szükséged lenne.

– Ha eddig nem gondolkodtam ezen, most hiába gondolkodnék. Nem tudom. Nézz körül, és akkor meglátod, hogy nem ebben az ügyben sürgött-forgott a képzeletem.

– Mikor sírtál utoljára?

– Inkább álmomban szoktam. De furcsa módon elég gyakran elérzékenyülök, főleg mások történetein. Az ember többféleképpen sír. Már sírtam dühömben, és voltak olyan helyzetek az életemben, amikor teljes kilátástalanságban éltem. Nem sírtam, de állandóan folytak a könnyeim. Aztán elmúlt.

– Szenvedélyeid vannak?

– Húszéves dohányzás után öt éve leszoktam. Az egyéb szenvedélyeim nyomát itt-ott még verseimben is meg lehet találni. Persze nagyon örülnék neki, ha a most itt elhallgatott szenvedélyekről versben sokkal kötetlenebbül tudna beszélni az ember. A nők, az emberi kapcsolatok, a tartósság, minden beletartozik ebbe. Tág fogalom. A szenvedély és a szabadságigények nagyon közel járnak egymáshoz. Ha a teljes emberit akarja fölszabadítani az ember, akkor a teljes életet mondja el. De szenvedély ez? Nem egy előítélet mondat velünk teljesség helyett szenvedélyt? Mert az emberi teljesség vágya nem mondható talán kóros szenvedélynek. A teljességhez tartozik az utazás, a szerelem, a betegség, az igazságkeresés, a magunk faggatása.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra fontos.

– Nem nagyon szeretem az ünnepeket. Csak akkor, ha ismerősökkel, barátokkal véletlenül össze tudok verődni. Ha csütörtökön verődünk össze, az az ünnep. Én nagypénteken is meg tudom ülni a húsvétot. Annyiféle dogmatizmus kínzott már az életben, kezdetben vallási, később politikai dogmatizmusok, hogy az ünnepeket is magam teremtem, vagy a barátaim teremtik nekem.

– Gyermekeid vannak?

– Van egy fiam. Ott, aki áll azon a plakáton. A Muzsikás együttes tagja. Hegedül. Őt is Csoóri Sándornak hívják. Újfehértón az egyik tanárnő meg akart hívni irodalmi estre. Megkérdezte a gyerekeket: ismeritek Csoóri Sándort? Egyik kislány föláll, s azt mondja: igen, a Muzsikás együttes tagja. Parasztcsaládokban tudod, milyen hagyományos a névadás. Apám is Sándor, én is, a fiam Sándor. Ebből az is kiderül, hogy nem készültünk valamilyen különleges szerepre, én sem, a gyerekem sem. Persze ezt nem öndicséretből mondom. Ebben legalább annyi a…

– A jövő mit tartogat az emberiségnek?

– Nem tudom. Bevallom, ha gondolkodom is róla sokat, ritkán írok erről. Sokkal jobban foglalkoztat a múlt idő, mert azt gondolom, hogy a civilizációs korszak emberének sokkal inkább a múltjáról kellene gondolkodnia, mert akkor a jövőről való gondolatai is kézzelfoghatóbbak, tapinthatóbbak lennének. Olyan jelenséget figyelhet meg az ember, hogy a civilizáció az emberből a történeti érzékenységet a legszívesebben kiölné. Mire alapozom? Van valami önteltség abban, hogy a civilizáció reményeitől megpendült elmék azt hiszik, hogy a tudomány, a technika mindent meg tud oldani. Ha sok mindent meg is old, megoldásaival egy időben sok mindent el is pusztít. A történelmileg kialakult emberiséghelyzeteket lehetetlen laboratóriumi eszmékkel megoldani. Mert ami ész és logika szerint tökéletesnek látszik, lehetséges, hogy az érzékeknek, az érzelmeknek, a hátunk közepének visszataszító. Az a rögeszmém, hogy a huszadik század emberének egyre határozottabban a történetiség tudatába kellene belekapaszkodnia, legalább úgy, mint ahogy valamikor a vallásba kapaszkodott. Ettől kapna eligazítást, mint ahogy a középkorban a vallástól kapott. A tudományt is össze kellene hangolni ezzel a történetiséggel. Szerencsére, sok tudós egyre etikusabban nézi szakmája szerepét… Ami a történelmet illeti, nemcsak ilyen nagy léptékekben érdekel, nemcsak emberiségarányokban, hanem a magyarság sorsára leszűkítve is. Kiábrándítóan nincs történelmi tudata ennek a népnek. Ezért nőnek aztán elsősorban jelképessé az olyan viták, mint a Kossuth–Görgey ellentét. De hogy mi történt 1918-ban Károlyi Mihállyal, a Tanácsköztársasággal, továbbá hogy a haladás fogalma és a nemzeti érdek hol, miben keresztezték egymást ekkor meg ekkor, még az értelmiségieknek sincs ezekről fogalma. Jó érzéssel mondhatom, hogy a történészeink mintha mély álmából keltegetnék az érdeklődőket. Sajnos, ebből még nem lesz köztudat, de mégiscsak több a semminél. A történész Juhász Gyula könyve, Magyarország külpolitikája 1919–45 van olyan fontos könyv, mint bármelyik mostanában megjelent szépprózai mű. Sorolhatnám a többiekét is: Szűcs Jenőét, Perjését, másokét.

– El tudod képzelni, hogy más bolygón is élnek emberek?

– El tudom képzelni, mert minél több csodáját megismertem a tengereknek, a tenger alatti világnak, őserdőknek és tájaknak, az élők gazdag lehetőségét bele tudom képzelni a világmindenségbe. Hihetetlenül izgalmas, nyugtalanító és szórakoztató is lesz egy másik emberiség, amelyik dolgozik, verseket ír, táncol, valamilyen fokon tudományt művel, egyáltalán él, létezik. Persze ha nem lesz másik emberiség, akkor sem esem kétségbe, mert ez a földünkön élő emberiség tartogat annyi rejtelmet és izgalmat, mint ez az elképzelhető vagy az elképzelhetetlen.

Ilyen hát Csoóri világa… Színes, zsúfolt, meglepő, természetes. Belefér a hagyományőrző Szék az 1717-es tatárdúlás emlékével, Kuba, Amerika és Zámoly, a múlt és a jövő. Hazafelé azon gondolkodtam, milyen különös, hogy éppen Csoóri találkozott Che Guevarával Kubában. Persze, mások is találkoztak vele. Ki, mit őriz vajon a szívében?

 

Csurka István

Krisztus születése előtt egy évvel, nyári időben, amikor a hőség Rómában kezdett elviselhetetlen lenni, Augustus császár a fiatal nemeseket kiparancsolta a piactérre. Haragos volt az öregedő császár. Külön csoportba állíttatta a nős férfiakat, és megdicsérte őket, külön a nőtleneket, s makacs dühével ellenük fordult. Augustus szemére vetette a fiatal férfiaknak, hogy görög rabszolgalányokkal szórakoznak, így fecsérelve el erejüket, miközben a birodalomnak nemes származású tisztségviselőkre, kormányzókra, katonatisztekre lenne szüksége. Sürgette, hogy nősüljenek meg, és lássanak hozzá a gyermekek nemzéséhez, mivel ez a birodalom és a császárság érdeke. Nagy felindultságában engedélyezte a fiatal lovagoknak, hogy közönséges polgárnőket vagy akár szabados nőket is feleségül vegyenek. Csurka a nőtlen nemesek csoportjában állt, és izzadt. Nem értette a császárt. Nagybátyja hívására, mindössze három hete érkezett vissza Kis-Ázsiából Rómába. De mire megérkezett, nagybátyja már nem élt, így hivatalosan nem vehette át sem a Palatinus-dombi ház, sem a birtokok vezetését. Nagybátyja házában lakott, de a rabszolgák nem mindig engedelmeskedtek neki. Nagybátyja hirtelen halálát sem értette. A házi rabszolgák azt mondták, hogy az úr beteg volt. De amikor a fürdőben szóba hozta nagybátyja nevét, az emberek elhallgattak és elfordultak tőle. Az utóbbi héten már úgy érezte, ismét elvesztette kiváltságait. Amikor aztán a nemes ifjakkal együtt szólították a piactérre, reménykedni kezdett. Izgatottan figyelte Augustus szavait. Arra számított, hogy a császár szónoklatából megérti majd a római helyzetet, és a saját sorsára vonatkozóan is útmutatást talál. De a császár dühösen kiabált, és követelte, hogy nősüljenek meg. Csurka figyelme lankadt. Nem értette a császárt. Hogyan nősüljön meg, amikor nem tudja, hogy mi lett a nagybátyjával? Átveheti a birtokot vagy nem? Egyáltalán, nemes ifjúnak tekintik még, vagy számon tartják apja fiatalkori botlását, amiért büntetésből oly távoli tartományba helyezték szolgálattételre? Hogyan lehet így megnősülni? És minek? Szája kiszáradt, s a nősülés helyett egy kehely hideg sörre gondolt, ami enyhítené szomjúságát és feledtetné kínzó gondjait. – Ilyenszerű a világ és Csurka István kapcsolata. Hogyan védekezhet vajon a kor abszurduma ellen?

A kor, melyben élünk, rendkívül szórakoztató… A hivatalos augurok szerint nem lesz többet világháború. Most sincs. A második világháború 1945-ben befejeződött, és a harmadik nem tört ki. Az emberek közben halomra lőtték egymást Koreában, Vietnamban, Laoszban, Angolában, Írországban, Libanonban és még felsorolhatatlanul sok helyen. De nincs világháború. Ha mégis lesz, erre az eshetőségre a polgári védelem tankönyvei azt tanácsolják, hogy húzódjunk fedezékbe, szükség esetén még egy járdasziget mögé is el lehet bújni. Így van ez a művészeti életben is. Csurka felfedezte, hogy el lehet bújni a komoly és a vidám arc mögé, egy életstílus vagy szenvedély mögé, szokások és játékok mögé, de el lehet bújni egy zavarba ejtő gondolat vagy a jó étvágy mögé is. Csurka a lófejek mögé bújt el. Lovakról beszél az írók között, vagy nem beszél. Esélyekről beszél a zsokékkal, idomárokkal, fogadókkal. Ha indulatai elragadják, a fogadási rendszerek és szisztémák etikáját szidalmazza. Csurka pontosan tudja, hogy neki lóversenyre kell járnia, a legnagyobb irodalmi viták és ütközetek közepette zsokékat szidni, lovakat dicsérni vagy becsmérelni. Csak néhányszor fordult elő, hogy kibújt a lófej mögül, és mondott valamit. Ekkor sem hivatalos helyen, csak magánemberként, de nyilvánosan. Megnyilatkozásainak súlyos következményei lettek. Előfordult, hogy nemcsak azok az írásai nem jelentek meg, melyek egyébként sem jelentek meg, bár jók voltak, hanem azok az írásai sem, melyek meg szoktak jelenni. Következett ismét a zálogház, majd az uzsorás, mely kiirthatatlan figurája a váltakozó társadalmi rendszereknek. Maradtak a lovak és a lóemberek. Az álcázás tökéletesen sikerült. Ha valahol kimondják Csurka nevét, sok embernek már nem írásművek, rádiójátékok, darabok, novellák jutnak az eszébe, hanem a galopp-pálya a jártatókkal, istállókkal, tribünökkel, a totalizatőr és valahol közöttük Csurka, ahogy tikettekkel a kezében bandukol. Ilyen a tökéletes legendák természete. Ellenünk fordulnak. Be kell vallanom, hogy Csurka legendája engem nem nagyon érdekelt. Két-három ló ugyan mindig ült az asztalunknál, s előfordult, hogy az üzletvezető a lovak vacsoráját letiltotta, de az egész jelenség számomra nem volt meglepőbb vagy különösebb, mint amit a művészek környezetében az ember naponta tapasztal. Csurka igyekszik elhitetni velünk, hogy nem most él, hanem ötven évvel ezelőtt. Ezt el is lehetne hinni, ha nem olvasnánk az írásait. Aki kellő figyelemmel olvassa, az pár oldal után észreveszi, hogy Csurka mai ember. Nem mai lóversenyző vagy mai játékos, hanem mai író. Politikus alkat, s a beállítottsága valójában intellektuális. Intellektuális, de szörnyek laknak a lelkében. Ezeknek a szörnyeknek semmi közük sincs a lovakhoz. Ezek a szörnyek Csurka életében idáig az irodalmat, az alkotó munkát szolgálták. Beletartoztak a tehetségébe, segítették, hogy a felszívott félszavak, események, szituációk regisztrálása közben, borzalmat is megsejtse egy kitárulkozó mosoly vagy nevetés mélyén.

Mi a különbség egy par excellence játékos és egy par excellence író között? Szemere Miklós tehetséges japán zsokéja, Akashi Thoor, gazdáját úgy informálta, hogy Harangod nevű lova esélytelen, de maga belvárosi pincérekkel lefogadtatta a sárga földig, és könnyen nyert. Szemere haragra gerjedt, s miután egy másik versenyen, a Búvár nevű lovát, melyet csak próbaképpen indított, az utasítások ellenére a japán véresre verte a finisben, mert titokban helyre fogadta, Szemere internáltatta (éppen világháború volt) Akashi Thoort. És mit csinált Csurka, amikor felismerte, hogy nem tiszták a versenyek? Megírta az egészet egy kortörténetileg is érdekes könyvben, Rákosy Gergellyel.

Csurka István nem játékos, hanem író. Budapesten született 1934-ben. Művei: Tűzugratás (elbeszélések, 1956); Hamis tanú (regény, 1959); Százötös mellék (elbeszélések, 1964); Szájhős (dráma, 1964); Moór és Paál (regény, 1965); Az idő vasfoga (komédia, 1967); A ló is ember (válogatott írások, 1968); Nász és pofon (elbeszélések, 1969); Ki lesz a bálanya? (négy dráma, 1970); Döglött aknák (dráma, bemutató a Katona József Színházban, 1971); Hét tonna dollár (filmregények, 1971); Így, ahogy vagytok (szatirikus írások, Rákosy Gergellyel, 1972); Kint az életben (novellák, 1972); Eredeti helyszín (dráma, 1975); Egy fogadó lelkivilága (válogatott novellák, 1976). Csurka az elbeszélések és színművek mellett hat filmet is írt. 1969-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Csurka mostanában a Böszörményi úton lakik, rokoni társbérletben. Két szoba, ügyesen kialakított fürdőszoba, konyha. Amikor megérkezem, a külső szobában Klári asszony tanyázik a hétéves Eszterrel és a hároméves Dórával. Körülöttük gyerekágyak, szekrény, polcok, kötőgép, varrógép. A belső szobában Csurka. A lakás másik két szobájában öten laknak, a dédmama, Csurka anyósa, sógora, annak felesége és a gyermekük. – Csurka szobája nem nagy, de a mai lakótelepi szobákhoz viszonyítva tágas. Az ablak mellett hatalmas íróasztal áll, Csurka le is ül mögéje, amint teheti, s ott könyököl, beszél, néz, gondolkodik, rakosgatja a borosüvegeket. Oldalt kis fehér asztalon nagy írógép áll. Az íróasztal mögött a falat famintázatú tapéta borítja. Előtte könyvespolc, feltűnően sok folyóirattal. A polc tetején üvegek sorakoznak, az oldalánál egy szegről nyakkendők lógnak alá. Legalább tíz darab. A polc mellett a falon a feleség két szomorú fényképe látható. Egyiken Klári asszony saját felirata: „Ne tedd tönkre!” A könyvespolc túloldalán hatalmas, bárkaszerű heverő tölti ki az egész sarkot. A heverő lábánál a falmélyedésben újabb polcok, könyvekkel, Révay nagylexikon, értelmező szótár, etimológiai szótár, Ravasz László református püspök összes beszédei. Amikor itt megállapodik a pillantásom, Csurka megszólal:

– A dédi férje presbiter volt… Már az előszobában voltak ezek a könyvek, ki akarták dobni, de én visszahoztam.

Az ajtó mellett kis sublótfélén televízió, telefon. Mellettük, csaknem az ajtó előtt régi hintaszék, báránybőrrel, majd egy nagy barna bőrfotel következik, mely hajdanában a komoly irodák elengedhetetlen bútordarabja volt, ebben én ülök most. Tőlem jobbra régi, faragott ómárium, a fejem felett lámpaburának alakított lopótökök lógnak. Az ablak alatt, rövid időközökben a Farkasréti temető felé elcsikorog az 59-es villamos. Mindezen kívül még két fontos dolgot kell megemlítenem: amikor ott jártam, Csurka kötött, barna inget viselt, s a nadrágját hózentráger tartotta. A szoba viszont tele volt térképekkel, mint egy főhadiszállás a második világháború második évében. A heverő felett nagy világtérkép simult a falra, szemben a televízió felett még nagyobb világtérkép, odább földgömb állt valamilyen bútordarabon.

– Miért van a szobádban ennyi térkép, összefügg ez valamivel? – fordulok Csurkához.

– Festményekre nincs pénzünk. Csak Cs. Kovácstól van egyetlenegy rajzunk a másik szobában. Kláritól van ígéretünk, hogy hatalmas fényképekkel, lóképekkel beborítjuk a plafont – mondja Csurka, és teleönti a poharamat borral. Iszunk egy kortyot, vizsgálgatjuk egymást.

– A Friss Újság-nál dolgozott valamikor egy Csurka Péter nevű író, regényeket írt. Rokonod neked?

– Apám… 1964-ben egy autóbalesetben meghalt.

– Akkor te félig Békésen, félig a budapesti író-újságíró világban nőttél fel. Melyik volt a meghatározó?

– Íróságom szempontjából szerencsém, hogy apám inspirált, elindított errefelé. Szerencsém, hogy annyi helyen laktunk… Apám békési parasztcsaládból származott, 1913-ban érettségizett, utána bevonult katonának, a főhadnagyságig vitte. Váradon jogászkodott, ott volt 1929-ig. Akkor megnősült. Kétszer nősült. Az első házasságából született egy Péter nevű fia, aki aztán rákban meghalt. 1929-ben átjöttünk Romániából Magyarországra. Sok mindent megpróbált az öreg, ügynök is volt, végül a Hitelbanknál kötött ki, ahol kis, szinekúraszerű, kétszáz pengős állást kapott. De abból szépen megéltünk. A harmincas évek elején kezdett írogatni. Novellákat, tárcákat írt a Tolnai Világlap-ba és a Friss Újság-ba. Ponyvákat is írt, álnéven, kis pénzért, ötven-száz pengőért. Itt éltünk Farkasréten. Volt egy bátyám, az Attila. 1934 karácsonyán halt meg skarlátban. Az orvosok nem ismerték fel a skarlátot. Én ebben az évben, 1934-ben születtem. Kis koromtól hallgattam apám írógépének kopogását, mindig gépelt valamit, ahogy most én is. Szolid, polgári szinten éltünk 1941-ig. Apámnak itt egyre jobban kezdett menni az irodalom, de visszavágyott Váradra. Amikor visszacsatolták Erdélyt, Váradon alapított egy rum- és likőrgyárat. Háborús konjunktúra volt, három évig gazdagon éltünk. Itt, Farkasréten kezdtem iskolába járni, majd Váradon folytattam. 1944-ig éltünk ott, aztán visszajöttünk Pestre, majd Biharba, később Békésre húzódtunk vissza. De apám katona volt, így aztán vele együtt mentünk egészen Münchenig. Egy kis bajor faluban telepedtünk meg. Kőszegig rendezetten ment a dolog, aztán minden felbomlott. Apám vett egy kocsit, lóval. Egy vak muraközi kancával mentünk végig az Alpokon. Lichtigbe érkeztünk meg, München közelébe. Apám amerikai fogságba esett. Apámnak eszébe sem jutott, hogy kint maradjon nyugaton, jóformán az első vonattal hazajöttünk. Várad reménytelen volt, Budapestre sem lehetett jönni, mert itt igazoló bizottság elé került akkor mindenki. Békésen telepedtünk le. Ott sok mindennel foglalkozott az öreg. Én december táján iratkoztam be a gimnáziumba, de utolértem a többieket. Így több tapasztalatot szereztem az életben, mint azok, akik egy helyben maradtak. Békésen érettségiztem, érettségi után jött a főiskola. Apám 1955 táján újra próbálkozott az írással, és 1957-től kezdett publikálni. A hangot nehezen találta meg, pedig nagyon kereste. Régi népi-polgári, de tehetséges ember volt. A régi világban is nehéz sorsa volt. Mindig próbálkozott írni, de a vagyonszerzés lehetősége is foglalkoztatta. Darabokat is írt. Ahhoz soha nem volt bátorsága vagy szituációja, hogy csak az írásnak éljen. Én nagyon sokat köszönhetek apámnak, mert az a kétszáz pengő meg amit összegépelt, lehetővé tette az életet. A bátyám, aki az első házasságából született, itt lakott velünk Farkasréten, gimnáziumba is itt járt. Amikor likőrgyárosok voltunk, belekóstoltunk a gazdagságba, utána pedig rögtön a nyomorba. Békésen egy akkora szobában húzódtunk meg, mint ennek a fele. Apám mindennel próbálkozott. Volt idő, amikor Csurka Péter-esteket szervezett, ahol természetesen belépődíj is volt, magunk bonyolítottunk le mindent, nem volt még ORI. Apám felolvasott, öcsém szavalt, már akkor is kitűnt színészi tehetségével. A családi bevétel érdekében én is csináltam valamit a színpadon. Írónak mi kell több? Gyerekként látni sok mindent.

– Köt még valami Békéshez?

– Igen… Ezek az idők mégis a legszemélyesebb élményeim. Ott érettségiztem, ott élt a család és az egész rokonság. Az egyik legrégibb békési család a Csurka. A török időkig kimutatható ez a református egyház anyakönyveiből. Békés meghatározó volt az életemben. Békést, amíg én ott éltem, jellegét tekintve nem lehetett városnak nevezni. Hatalmas kiterjedésű falu volt. Ha akart az ember, a falusi jellegre figyelt oda, de volt ott egy csomó iskola is. Nyaranta dolgoztunk. Hol a kubikosoknál, hol a cséplésnél.

– Hogyan telik mostanában egy napod?

– Hát, kérlek szépen, két fázisa van az életemnek. Az úgynevezett alkotó periódus, amikor minden napom abból áll, hogy reggel felkelek, a gyerekek elmennek iskolába, óvodába. A reggelizés, az újságok átnézése után ideülök az asztalhoz, és egy óráig körülbelül itt vagyok. A másik, amikor ilyen események vannak, hogy elkészültek a művek, forgatják a filmet, próbálják a darabot, akkor nemigen írok, hanem ott ülök a próbán. Ilyenkor két hónapig nincs rendszeres munka. A cikkeket ilyenkor is megírom, a rendeléseket teljesítem. Előfordul, hogy egész nap írok. Ha nem, nyugtalan vérem hajt, csatangolok a városban. Általában hazajövök időben vagy nem. Az éjszakázó periódus koromnál fogva lezárult és unalmas. Évekig kártyáztam. A Fészek-be már nem járok, nem is vagyok tag. Van a lóverseny. Azelőtt sokat kártyáztam, éjszakákon keresztül. De ebből nem csináltam titkot, meg is írtam.

– Mikor fekszel le?

– Tizenegy, éjfél körül. És hét felé felkelek. Amíg kisebbek voltak a gyerekek, még előbb. Azelőtt az én reszortom volt a reggeli bevásárlás is. De amióta a feleségem megkapta az 500-as Fiatját, azóta élvezettel elintézi ezt.

– A mi generációnknak, úgy tűnik, már nincs életstílusa. Futkosunk apró ügyek és pénzek után, közben elmúlik az élet. Neked mégis, mintha lenne életformád, legalábbis életstílusod: család, Nemzeti, Fészek, galopp, kártya?

– Ha minősíthetem magamat, életem bizonyos mértékig hasonlít a századelő bohém életstílusához. Persze, a mai keretek között, dolgozni, írni kell. Azok is írtak valamikor… Krúdy mikor írta meg a száz kötetét? Közismert vagyok arról, hogy lóversenyezek, kártyázok. Nem hiszem, hogy tudatosan vállaltam volna. Ebbe a körbe kerültem be. Czibor hatása, aki tanárom volt a főiskolán, és a szabadság megnyilvánulása is. Azért vertem nagydobra, hogy mutassam, életem különbözik a mi szokásos nyárspolgári életformánktól. Másról is híres lehetnék, mondjuk, hogy ott ülök a Széchényi Könyvtárban, és megtanultam három nyelvet. Egyet sem tudok. Ez mégis jó életforma nekem. Színházi élet, öcsém is színész, bent vagyok ebben a bohém világban. A bohémek nem korruptak, a saját pénzüket vesztik el, nem ártanak annyit a társadalomnak, mint némelyik nagyon hasznosnak vélt úr. Hogy büszke vagyok rá, azt nem mondhatom. Kár rajt elmélkedni, hogy helyes vagy helytelen, így alakult. Telkem nincs, házam nincs, így elég gyakran eltűnök az alkotóházakban két-három hétre. Egy-egy darabot a világtól félrevonulva írok meg. A csábításoktól Pesten nehéz dolgozni. Szerda nem teljes nap, mert ügető, szombaton vagy vasárnap galopp, esetleg kártya. Ha elvonulok, megírok egy darabot, vagy lefektetem valaminek az alapjait.

Csurka nagyot ásít.

– Mennyi ideig foglalkoztat egy ember vagy jelenség, mielőtt leülsz megírni?

– Vannak évtizedes alakjaim, témáim, sok a visszatérő, de vannak rövidebb idő alatt is megvalósulók. Van úgy, hogy eszembe jut valami, és nem tudom magamat visszatartani, hogy meg ne írjam azonnal. Csak ha elkészül, akkor döbbenek rá, hogy a téma nem volt nekem ilyen új. Némelyik évtizedekig bujkál bennem, másik napok alatt felszínre tör. Sajnos, hogy az ember már évtizedekről tud beszélni. Fiatal korban azért voltunk fiatal írók, mert nem adatott meg, hogy időben kiérleljük a témát. Sok olyan ifjúkori írásomra gondolok vissza nosztalgiával, ami gőzösen, azonnal született meg. Az Uszálykormányos című novellát 55-ben írtam a Karolina úton egy albérletben. Fakan Balázzsal laktunk ott. Egy éjszaka megírtam az első változatot. Érleltem, nem is látszott megjelentethetőnek. A hatvanas években újra megírtam, de nem jelent meg. Így csiszoltam tovább, és aztán az Új Írás-ban jelent meg Illés Lajos alatt. Amikor először megírtam, megvolt a figura, az ötlet, a színek, de nem volt meg hozzá a hangom. Amit később más írásokban kiérleltem, és így újra megírtam. Sok írásom van, aminek ifjúkori vázlat az alapja. Nem szoktam eldobni az írásaimat. Semmit. Ha biztosan tudom, hogy rossz, akkor sem. Tele van velük ez az asztal, az ómárium. Mint egy rossz csavar, egyszer jó lesz valamire. Mint a régi mestereknél. Mindig csodálkozom az olyan embereken, akik elégetik, összetépik írásaikat. Én nem csinálom ezt.

– Drámáidból úgy tűnik, hogy az élet abszurduma izgat; de közben mélyen realista prózát is írsz. Ez keresése valaminek vagy természetes írói állapotod?

– Ami a kérdés első felét illeti, én nem az abszurdumhoz vonzódom. Sok abszurditás van a darabjaimban, de azt próbálom megcsinálni, hogy az abszurditás a legreálisabb életet mutassa. Az idő vasfoga abszurd, de hétköznapi realitást akartam ábrázolni.

– Az életünk abszurd, nem?

– Így van, ezt próbálom megragadni, nem azt, amit már ezerszer megírtak. Ez az egyetlen lehetőség, ha újat akar mondani az ember. Észre kell venni és megírni. Ami a próza és a dráma viszonyát illeti, az hullámzó. Alkati dolog. Most már kezdem ismerni magam mint embert és írót. Alkatilag predesztinálva vagyok, hogy dialógusokat írjak. Sokszor, amikor a novelláimat olvasom, melyek az életről szólnak, éreznem kell, hogy valójában jelenetekből állnak. Hirtelen bezárul a tér, és a novella színtere színszerűvé válik. Erre hajlamom van – és miért fékezzem a hajlamomat? Jelenetekben, csomópontokban látom, amit írok. El tudok képzelni igazi regényt, folyamatokat, de türelmem nincs hozzá, feleslegesnek is érzem a mesélést, ezért nem írok regényt. Sok regénytervem van. Izgat ez engem. Kielégítetlen vagyok, hogy nem írtam meg a magam regényét. De valamilyen belső okának is kell lenni, hogy mindig félre tudom tenni. Külső oka a pénz, a megrendelések. Elkezdem néha a regényt, írom, írom, és mire felállok, megírtam egy darabot.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

– Hát ezt így nem tudom, hogy mint író. Egy magyar írónak van feladata a világban, azt tudom. Azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésre.

– Sorsfordulóidról is kellene beszélnünk. Úgy emlékszem, 1956-ban adta ki első könyvedet a Szépirodalmi, s 1957-ben más írókhoz hasonlóan téged is lecsuktak. Befolyásolta ez írói attitűdödet?

– Persze hogy befolyásolta. Énszerintem az történt, amit az elején mondtam, hogy írói szempontból szerencsés gyerek voltam, sok mindent megkóstolhattam, szellemi érésem az élet iskolájában meggyorsult. Itt is ez történt. Írói világlátásom, öntudatom kifejlődése meggyorsult. Hogy volt-e ennek nyomában valamilyen alapvető felismerés bennem, nem tudom. Lehet, hogy csak annyi, hogy amit addig csináltam, az kevés. Nem esztétikailag. Világlátásról van szó. Ami akkor történt velem, az is egy abszurditás. Kijöttem, befejeztem a főiskolát, megnősültem, gyerekem született. Egzisztenciám nem volt. A filmgyár felé kacsingattam. 1957 decemberében a Kortárs-ban megjelent a Lakók és ripacsok című novellám. Abszurd és mondén, modernkedő entrée-nak volt szánva. Életemben egyszer jelentem meg a Kortárs-ban. Érdekes, hogy ezt elfogadták entrée-nak. Röviddel utána beválogatták a fiatal európai írók antológiájába, amibe Szabó Pista, Moldova és a Bécsben élő Sebestyén került be a magyarok közül. Ha ebből a novellából ismer meg Európa, körülnézhetek. Teljesen elüt az én stílusomtól. Ebben azt tartom abszurdnak, hogy ezt leközölték tőlem, 1957-ben. Ezután lettem a kritika szerint egzisztencialista, és az isten tudja, minek nem voltam kinevezve.

– Az írók társadalmi helyzetét milyennek látod?

– Túlzottnak, de ez nem jó kifejezés. Így, ahogy most van, hogy nincs meg a kellő disztinkció, te is, én is olyan íróknak számítunk, mint X. és Y., ez képtelenség. Ez nem az én helyzetem, ezt én nem vállalom. A bohémség ez ellen is véd. Csak írószövetségi tagság számít. – Ha megnézem, ami jót és magam számára is fontosat megírtam, akkor azt mondom, a helyzet nem kilátástalan. De ha azt is nézem, hogy mit nem írtam meg, vagy megírtam, de nem játszatott el, akkor a helyzet elég kilátástalan. A helyzetről fogadatlanul beszélünk. Mi csináljuk ezt, írók? Vagy a korban benne van? Ezek nem mindig írói helyzetek? Kell, hogy egy írónak mindig helyzete legyen? Elgondolkodtató tulajdonképpen. Az a normális, ha az írónak írói helyzete van, ír. Én igyekszem ilyen helyzetbe hozni magamat. Az értelmiség szereti ezt a szót, állandóan helyzete van. Ha erre baromian odafigyel valaki, nem tud írni. Azt hiszem, az az alapvető helyzetem, hogy Magyarországon író vagyok, és ennek becsülettel meg akarok felelni. Itt lehet létezni és írni is.

– Véleményed szerint az író befolyásolhatja az ország tudatát és szellemi közéletét?

– Igen. Azt mondom, hogy igen, befolyásoljuk. Valószínűleg más lenne a most élő magyar társadalom tudata, ha nem lenne az a néhány tucat író, aki van. Más lenne. Azt hiszem, még nagyobb is a hatásuk, mint ami nyilvánvalóan látszik, vagy amit elismernek. Az már aztán kérdés, ha kevesebb lenne a korlát, az önkontroll az írókban, mekkora lenne a hatásuk? Végül is a demokrácia eléggé gyéren van jelen a magyar köztudatban. Nincsenek pontos fogalmaink a demokráciáról. Az írók többet tudnak erről, mint amennyit most sugallnak.

– A politika és a politizálás milyen helyet foglal el életedben?

– Fontos, központi, lényeges helyet. Nem is tudom elképzelni, hogy itt, ebben a korban, ezzel az előélettel és ezzel a jövő felé igazodással kirekessze magát az író, vagy hátat fordítson a politikának. Beleszületik, nélküle nincs élet. A többi humbug. Lehet vitatkozni róla, de nincs politika nélkül semmi. El tudok képzelni nagy írókat nélküle, de nemigen. Minden politika, az egész élet politika. Attól pedig nem félek, hogy emiatt az utókor számára elavulok, és nem tudok örökérvényűeket írni. És nem is hiszem, hogy ezt itt most meg tudja valaki csinálni közülünk.

– Van most valamilyen állásod?

– Szerződéses állásom van a Magyar Nemzet-nél három éve. Igen jól érzem magamat ebben, és időre mindig megírom a tárcámat. Ez életem első állása. Ennek következtében váltottam ki munkakönyvemet, persze, ez sem állás. Minden második vasárnap írok egy hírlapi tárcát.

– Nem jelent mindez némi létbizonytalanságot?

– De, de… Hát amíg főleg ez sem volt. A takarékosság és a beosztás az egész családnál ismeretlen fogalom. Le is írtam egyik darabomban, hogy napról napra élek, mint a háborús időkben. Két autóm van, de egyik napról a másikra kiürül a kassza. És különféle lépésekhez kell folyamodni. Ez soha nem idegesít. Megtanultam ifjú lóversenyző koromban, hogy a vasárnapi lóversenyre elő kell teremteni a pénzt. Ez különféle ügyeskedésekkel sikerült is. Egyébként az a véleményem, miközben a látszólagos jólétünket magasztaljuk, a máról holnapra élés általános. Leszámítva egy réteget. Ha megvizsgáljuk, a nagy többség így él. Ez a jólét a hónap végén ötszáz forintos kölcsönkérésekben konyul le és a bizományiban. A mi fogyasztói bevásárlásainkat a hónap végén zsíros kenyerek követik. Esetleg a kutya kap jobb vacsorát, mert azt meg lehet sétáltatni. Te nem így látod?

– Még ígyebben.

– Akkor így írd meg ezt, azt javaslom.

Nyílik az ajtó. Csurka édesanyja érkezik. Bemutatkozom. Elmagyarázzák, hogy Klárinak el kellett menni valahová, ezért Csurka mamája hoz nekünk egy kis harapnivalót a borhoz. Az arcára pillantok és csodálkozom, mennyire érti ezeket a furcsa férfiakat, a férjet, a fiút, a művészvilágot. A harapnivalóról kiderül, hogy valójában lakomáról van szó. Frissen kisült forró töpörtyű, sült húsok, savanyúság, főtt tojás, pogácsa, gyümölcsök. Érdemes lenne egyszer filmre venni a szellem embereit, amikor esznek. Természetesen a forró töpörtyűnek esünk neki. Mit mondjak? Mértékletesen zabálunk. Van ilyen? Pontatlan vagyok, azt hiszem. Közben bor. Legjobb lenne abbahagyni az egész interjút. Mindent! Mindent abba kellene hagyni, és töpörtyűt enni konokul.

Ismét nyílik az ajtó, betörnek a gyerekek. Pogácsát esznek, és önfeledten feldúlják Csurka szobáját. Csurka kitereli őket. Nagy nehezen nekiülünk a munkának, de a gyerekek újra betörnek. Csurka erélyesebb lesz. Kisebbik lánya is: „Hülye vagy” – közli vele kategorikusan. Közös erővel sikerül őket kiszorítanunk a szobából. Megnyugszanak, mert valahonnan előmászik egy ékszerteknős, és az jobban érdekli őket, mint az irodalom. Még egészségesek. Leülünk, iszunk egy kortyot, nézzük egymást. A kérdés, amit készülök hangosan is megfogalmazni, nem illik bele jóllakott hangulatunkba.

– Voltál valaha életveszélyben?

– Többször voltam a háború alatt, amíg eljutottunk Váradról Lichtingig. Bombázások, amerikai repülőgépek géppuskáztak bennünket. Álltunk a kápolna előtt Lichtingben az öcsémmel. Alacsonyan jött egy amerikai repülőgép, és kieresztett egy géppuskasorozatot. A kápolna falát végigverette. Kihajolt belőle egy néger és vigyorgott. És 1956-ban is…

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– A fene tudja. Akkor élek. Azt nem mondom, ha nem írok, olvasok, mert aránylag keveset olvasok, de nem is számítom külön tevékenységnek. Azt olvasom el, ami az íráshoz kell. Kosztolányi azt mondta, hogy az író mindig ír. Nagy igazság van ebben.

– Szenvedélyeid vannak?

– Hát igen, erről már beszéltünk. Nálam ez nyilvánvaló. Annyiszor megírtam. Költséges szenvedélyeim vannak.

– Zabra keresel?

– Így van. Amit az egyik csatornán beveszek, azt a másik csatornán kiadom. Tulajdonképpen én vagyok a leghasznosabb állampolgár. Nálam tölt a legkevesebb időt az a Karinthy-féle százpengős, ami cirkulál és gazdasági életnek látszik.

– A nők mit jelentenek az életedben?

– Fiatalabb koromban inkább szerelmes voltam, szerelmeim közül kettő házassággal végződött, bár a második már érettebb koromra esik. Hogyan gondolok én erre vissza, most, amikor nyilatkozom erről, akármilyen baráti ez? Csak úgy tudok róla beszélni, mint a magam egyik anyagáról. Nem beszélhetek úgy erről a témáról, mint egy nem író ember. Családos ember vagyok, három gyerek apja. Csak arról beszélhetek, hogy annak a figurának az életében, akiből számos alakot gyúrtam és fogok gyúrni, mennyire fontosak a nők. Csak irodalmi sorsként tudom átélni ezt a dolgot.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– Az éjszakákat. A bohém életformához ez is hozzátartozik. A csillogás, a szereplés az éjszakában történik. És sok szellemes ötlet születik ott, ami később bekerül a művekbe is. Az összegezés a nappalokra esik. Van bennem egy tudathasadásos lény. Nem az vagyok éjjel, aki nappal, amikor helytállok az asztal mellett. Írásbeli lény vagyok. Ha szóval mondok el valamit, pontatlanabb, mint amit leírtam vagy transzponálva megírtam. Két énem van. Ez nem valami beteges dolog. Hipokrízisnek nem érzem. Egyik énem éjszakai, szóban megnyilvánuló, a másik komolyabb, önkritikusabb, ez a nappali, aki ír. Ritkán, ha összeütközésbe kerül a kettő, a nappali húzza a rövidebbet. Azt hiszem, meg lehetek elégedve a két énemmel, ha Tersánszkyra gondolok, aki, amikor szóba került, hogy József Attilának két énje van, kijelentette, hogy neki akkor már régen három volt.

– Olvastam, hogy álmodban piramisépítő rabszolga voltál és beszélgettél a hajcsároddal. Miről álmodtál mostanában?

– Elmondom, kérlek szépen. Életem egyetlen álmát jegyeztem meg. Két fantasztikus alakkal álmodtam 68-ban vagy 69-ben. Prágai utcán fekszem egy vaságyon, és mellettem a másik két ágyban is valakik. Zűrzavaros helyzet volt. Pokróc alatt aludtunk, néha felkönyököltünk és beszélgettünk. Néha álmodok azóta is, de elfelejtem. Erre emlékszem, mert úgy tűnt, hogy az egyik ágyban egy prominens személyiség aludt.

– Hol étkezel, mi a kedvenc ételed?

– Többnyire itthon. Feleségem főz. Én vagyok a nagy maradékevő. Ilyenekben takarékos vagyok. Ki akarják dobni, mert már állottnak látszik, de én tiltakozva magamhoz ragadom, és bekebelezem. Bármi légyen is az.

– Kedvenc ételed?

– A jó húsleves és a töltött káposzta.

– Ital?

– Abban nincs kedvenc. Jó bor, szóval a cégér. Legkevésbé még a sörhöz húz a szívem. Nem vagyok a márkák rabja. Egy jó törkölypálinkát tartok annyira, mint az úgynevezett whiskyt. A körtepálinka például nagyon nagy ital.

– Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg.

– Forintban?

– Forintban, de mondhatod dollárban is.

– Úgy kellene kimondani ezt a hosszú összeget, hogy mire a végére érek, akkor is összeg legyen. Viszonylagos. Ha a lóversenyen az utolsó futamra össze tudok gyűjteni száz forintot, amit fel tudok tenni zsinórban, hogy visszajöjjön, akkor többet ér, mint tízezer forint. Más az értéke a pénznek itthon a családban, más a városban, és a lóverseny kapuján belül. Nyerni húszezer forintot irtózatosan nagy boldogság, öröm, kifizetni adóba istencsapás, egyszerűen elképzelhetetlen. Megkeresni szintén öröm, felvenni egy pénztárnál munkadíj fejében köztes állapot. Ennél nagyobb összegről csak fogalmaim vannak, számszakilag ismerem őket. Egy lottófőnyeremény, ha papírt, ceruzát vesz kezébe az ember, nem is olyan sok.

– Van valamilyen babonád?

– Egyetlen konkrét babonám nincs. Czibortól hallottam, hogy aki nem kabalás, az menjen dolgozni. Konkrétak nincsenek, az ember sok mindenre gondol, amikor megy ki a lóversenyre. Foglalkozik vele az ember, hogy mi a helyes élés abban a periódusban, amikor megy ki a pályára vagy kártyázni indul. Meg kell fürödni előtte vagy nem? Vannak jó megfigyelések. Ne szemezzen az ember nőkkel a villamoson, ha lóversenyre megy. És még sok minden. Szeretkezni nem szabad, de a női nemi szerv érintése segíthet. Aki ebben benne van, életét ehhez méri, és ezeken a napokon babonás dolgokat csinál vagy nem csinál. Persze, ez is nevetséges helyzet, amikor köztudott, hogy mennyi a bunda, és már eldöntötték, mi lesz a végeredmény. Akik a nagy pénzeket elviszik, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatják a babonás szempontokat.

– Szerinted melyik a legelviselhetetlenebb ünnep?

– Az, amelyiken nincs lóverseny. De hála isten, van Vörös Október-díj, egy Alkotmány-díj, Húsvéti díj, Karácsonyi díj, Szilveszteri díj, amit lehet, hogy Pezsgő hendikepnek hívnak. De mibe kerül egy versenynek nevet adni? Az a stikli a dologban, hogy ezeket a versenyeket nem mindig azokon a napokon futják, amikor az ünnep van.

– Melyik évszakot szereted legjobban?

– A tavaszt és a nyarat. A telet nem szeretem. Az ősz is szép, azt is szeretem.

– Régi elképzeléseid, vágyaid közül mi az, ami beteljesedett és mi az, ami nem?

Csurka röhög az asztal mögött.

– Minden összejött neked?

– Polgári álmaim nem voltak. Ezeket úgy kellett rám erőszakolni. Azt is, hogy egyáltalán bebútorozzunk egy lakást. Fiatal koromban nem tudtam elképzelni, hogy lehet telekre, autóra vágyni. Élni kell. Önmegvalósítás volt az egyetlen célkitűzésem. Ez sikerülhetett volna jobban is, de elég jól sikerült. Fiatalon nem is tudtam, mit kellene megvalósítani, nem csináltam semmit, csak író lettem. Nem vagyok elégedetlen, nem vagyok csalódott. Egyetlenegy bajom volt, mindenhez hozzá kell tennem, hogy a lehetőségekhez képest. Ha ezt nem kellene beleszőnöm, talán jobb lenne.

– Jó tulajdonságaid közül melyiket tartod leginkább számon?

– Nem tudom. Ezt kétféleképpen lehet érteni. Hogy nincsenek, vagy olyan sok van, hogy az képtelenség. Milyen jó tulajdonságaim vannak? Azt hiszem, van bennem valamilyen naiv becsületesség.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Érzek. Műveltségem fogyatékos, gondolatvilágom hajlamos, ha nem ellenőrzöm magamat, bizonyos egysíkúságra. Sokszor nem vagyok eléggé nyitott, problémaérzékeny. Akaraterő, kitartás is lehetne bennem több. Ifjú koromban súlylökő és diszkoszvető voltam, ez bizonyos robbanékonyságot fejleszt ki az emberben. Egy pillanat alatt erőt kifejteni. Ilyen teljesítményekre vagyok képes. De nem vagyok hosszútávfutó alkat, pedig a prózaírónak az is kellene.

– Mi jelent többet a számodra, a magány vagy az emberi együttlét?

– Inkább közösségkedvelő ember vagyok. De ott magányos. Jó társaságban szeretek hallgatni. Nem szeretem a magányt ugyanakkor. Magányban mindig beszélgetek magammal vagy valakivel. Benépesítem a magányomat. Nem szeretek és nem is tudok vitatkozni. Ha meg nem értéssel vagy agresszivitással találom szembe magamat, elhallgatok.

– Hiszel a barátságban?

– Hiszek. Úgy vélem, van egy-két barátom, akik számíthatnak rám, és én is ugyanúgy számíthatok az ő barátságukra.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Nem tudok kitartóan gyűlölködni. Haragtartó sem vagyok, bosszúálló sem. Hirtelen igen, egy kitörés erejéig.

– Vannak ellenségeid?

– Nyilván. Jó lenne tudni, kik azok. (Minden kérdésen gondolkodik.) Nem tartom nyilván. Sokszor abba ringatom magamat, hogy engem mindenki szeret. Nem tudnék megnevezni személyeket, akikről biztosan tudom, hogy ellenségem. Egy ősi ellenségem van, akit meg tudok nevezni: Csurka Istvánnak hívják.

– A huszadik század második felében szerinted mi az emberiség alapvető problémája?

– Az, hogy nem lát tisztán. Összekeveredtek a dolgok. Annyi minden történik egyszerre. Jönnek a híradások az Északi-sarktól a Déliig. Egymásnak ellentmondóan. Közbe jön a technikai civilizáció, a fejlődés, ha fejlődésről beszélhetünk. A példátlan jólét és példátlan nyomor. Nem lát tisztán az ember. Elvesztette az iránytűjét talán. Nincs rend. És ezt mint író is egyre jobban érzem, egyre nehezebb beszélni, összefoglalni. Egyre nehezebb a magot megtalálni. 56-ig nagyon egyszerű volt, kétsége se volt az embernek, azóta bonyolultabb. Talán ezért nem születtek nagy összefoglaló művek. Csak részletekről írunk. Tüneteket látunk és írunk meg. Ez, azt hiszem, az alapvető baja az emberiségnek most.

– És mi a magyar nép alapvető problémája?

– Egyrészt ugyanez. A magyarságnak mint kis nemzetnek és ilyen szituációban élő nemzetnek, ugyanebben a körben maradva, különleges problémája, hogy mintha elvesztette volna a megmaradási öntudatát. Úgy látom, amíg azelőtt a megmaradás útja-módja legalábbis a szellemi életben világos, kézenfekvő és egyértelmű volt, most ennek a kérdésnek a nagy része is elhomályosult, olyannyira, hogy ezt a kifejezést is félve alkalmazom. Rossz értelmezést kaphat. Az ember maga sem tudja, hogy jogos-e vagy szabad-e erről beszélni? De bármilyen társadalmi szituációban élünk és békében, ez változatlanul probléma.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Az ilyen kérdések egyáltalán nem izgatnak, de nem. A Föld a világ közepe, és ahogy Petőfi írta, Magyarország bokréta rajta. – Csurka éjfél utáni könnyedséggel idéz, jól bent járunk már az éjszakában.

– Véleményed szerint a harmadik világháború elkerülhető?

– Nem. Ez valahogyan nagy abszurdumnak látszik a számomra, hogy nem lesz többet háború. Az elképzelhető, hogy az én életemben és a gyerekeim életében nem lesz háború. De ez az emberiség, amit én negyvenkét évem alatt megismertem, nem valószínű, hogy leteszi a fegyvert. Európában nincs háború – de másutt? Egyfolytában ropognak a fegyverek. Folyik a vér szüntelenül. Tulajdonképpen ez is a harmadik világháború. Nyilván másféle háborúk is lesznek, iszonyú még csak elképzelni is, hogy milyenek.

– Ha mégis kitör a harmadik világháború, szerinted túlélhető?

– Túl, biztos, hogy túlélhető. Azt hiszem, minden nagy háború előtt és után az a képzete volt az emberiségnek, hogy a következő mindent elpusztít, vége a civilizációnak. A fegyvereket most félelmeteseknek látjuk, de megvannak az ellenszereik is. Nem az a veszély fenyegeti az emberiséget, hogy fegyverekkel pusztítja ki magát, hanem a zűrzavar, amit teremt, melynek következtében csak fizikailag létező emberiség él majd ezután. Most éppen itt ezt a népsűrűség-térképet nézem. Tulajdonképpen még a lakható földeknek is igen kicsi részét népesítette be az emberiség. Jó, itt sok a sivatag, hegy, tundra, de nem olyan lehetetlen, hogy az emberiség ezeket a tájakat belakja.

Egyszer, késő este a Nemzeti étteremben ültünk. Nem tartozom Csurka baráti köréhez, véletlenül találkoztunk össze, mint más alkalmakkal is. Másnap vagy harmadnap nyitott a galopp. Így az esti órákban várható volt a Turf megjelenése. Ott volt Csurka, nagy fia Endre, Rákosy Gergely, Thiery, Vathy Zsuzsa, akinek Lázár Ervin a lelkére kötötte, hogy Turf nélkül ne menjen haza, aztán megjelent egy újságíró, majd valamelyik idomár felesége, aztán az idomár is s végül egy elnehezedett, borostás zsoké, aki már nem lovagolhatott. Az asztalnál nagy volt az izgalom. Melyik ló, hogyan, befutóra, helyre? Csurka fia tíz percenként lerohant az aluljáróba, hogy megvegye a Turfot, de az újság késett. Közben a Nemzeti legkitűnőbb pincére, Tóni úr is ott sürgött-forgott az asztal körül, mivel ugyancsak zabra költötte a forintjait. Ebben az izzó, különös légkörben órákig figyeltem Csurka arcát. Kétségtelenül izgatták az esélyek, lóhírek, zsokéhírek, derűsen, nevetve beszélgetett, evett és ivott. De a szeme nem nevetett a szájával, a szeme figyelt. Felmérte az asztalnál ülő lóembereket, s karakterüket elraktározta. Sokszor látta már őket, de az izgatott légkörben kijött belőlük valami, ami máskor láthatatlan volt. Erre figyelt Csurka, és mindent megjegyzett. Milyen jó író – gondoltam –, milyen jó író. Fizettem és hazamentem. Később a Turf bizonyára az asztalra került, s néhány órára Csurka is megfeledkezett alakjairól, akiket megfigyel, és megjelenít novelláiban és a színpadon.

 

Darvas József

Mennyit bír ki egy író? – ezen gondolkodom. Darvas József szép, új otthonában ülök, a nappaliban. Ez a helyiség rendkívül tágas, levegős. Van egy magasabb, színpadszerű szintje a szobának és egy mélyebb. A szoba egyik fala üvegből van, a közepe nyitható. Az üvegfalon át miniatűr kertre látok. A kertben fehér asztalka áll, ülőgarnitúrával. Az üvegfalú szoba mennyezetét fával burkolták, a falakat két oldalon hatalmas könyvespolcok takarják, a sarokban igazi kandalló áll. Az üvegfalon innen vagy túl csöbrök, a csöbrökben pálmák. A fotel, melyben ülök, hatalmas, kényelmes és modern. Amerre csak nézek, minden berendezési tárgy, bútor, eszköz, készség, mind-mind nagyon esztétikus és modern. A kifinomult ízléssel összeválogatott bútorok, tárgyak eszembe juttatják a ház asszonyát, Nyilassy Juditot. Nincs jelen, de a kellemes környezettel, melyet Darvas köré teremtett, mégiscsak jelen van. Legalábbis őrző lelke, szelleme. – Az alacsony asztalon tányér áll, orosházi kolbászkarikákkal, mellette szóda és egy metszett üvegben whisky. Velem szemben, az asztal túloldalán Darvas ül, ingujjban. Augusztus közepe lehet, délelőtt. A fejünk felett két légy keringett. Leereszkedtek a Hárs-hegyről, és bereppentek a házba. Zümmögésük furcsán ellenpontozza az új világ kényelmét, lakásépítményét. Egyébként csend van a szobában. Darvas arra vár, hogy kérdezzek valamit, én pedig azon gondolkodom, hogy mennyit bír ki egy író. Darvas még nem látszik hatvanegy évesnek. Alakja erőteljes, teste gondozott, öltözéke szolidan elegáns. Csak, ugye, az arca… Az arccal bajok vannak. Úgy tűnik, kialudta magát, mégis a bőr redői alól átüt a több évtizedes fáradtság. S a ráncok ahogy elsimulnak vagy elmélyülnek, mintha egy árokásó gép gurulna végig az arcán, úgy tűnik. Darvast 1933 óta ledarálták néhányszor. Úgy értem, hogy belegyömöszölték a történelem húsdarálójába, és átnyomták rajt. Csodák csodája, de mindig egészben jött ki a szerkezet másik végén. A kések éppen csak karistolták az arcát, s már-már úgy tűnt, hogy sérthetetlen. De úgy látszik, valamikor a félidő táján az érfalak elvesztették korábbi rugalmasságukat, és belső sérüléseket szenvedett. Milyen hát Darvas arca? Negyven százalék fáradtság, tíz százalék közöny, tíz százalék gyanakvás, húsz százalék kíváncsiság és húsz százalék teremteni, elmondani, elrendezni vágyás. Mindez persze csak futó illúzió. Nem mondhatnám, hogy minderre éppen most döbbennék rá, hiszen Darvassal így félig-meddig szemben rengeteget ülök értekezleteken, az Írószövetség választmányi ülésein és másutt is. Talán csak az a furcsa, hogy most ingujjban van, s ennyire közel vagyunk egymáshoz, mert Darvas máskor az elnöki asztalnál szokott ülni mint vezető, mint politikus. Ilyen alkalmakkor mi nyugodtak vagyunk. Átsúgunk egymásnak privát dolgokat. Darvas pedig ül az elnöki asztalnál, és hófehér, vérpiros, verejtékes, és megold valamit helyettünk. Mi nyugodtak vagyunk, majd a Darvas elintézi… És tényleg elintézi, mert ért hozzá, érzéke van a vezetéshez, politikához. Az is jól jön mindenkinek, ha Darvas segít. Aláírja a lakáskérelmünket, kocsikérelmünket, támogatja az ösztöndíjunkat, beszél a miniszterrel a jogdíjak ügyében, szól az adó miatt, fogadja a külföldieket, és megmondja nekik, hogy… Darvas író és politikus. Mi írók ezt elég nehezen fogjuk fel, s Darvasnak hol a politikus felét, hol az író felét nem értjük. A mi hibánk, ugyanis nincs két Darvas. Egy van, s ez az egy író is, politikus is, végtelenül bonyolultan. Amikor ír, politizál is, s amikor politikus, állandóan író is, szerencsénkre. Ha persze arra gondolok, hogy nekem kicsoda Darvas József, akkor azonnal elmondhatom az olvasónak, hogy Darvas számomra író, az a népi író, aki megírta az Egy parasztcsalád története című nagyszerű könyvet, mely sok vidéki fiatalnak, Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiájával együtt a bibliája volt. Én soha nem tartoztam és tartozhattam a népi mozgalomhoz, de vidéki ember vagyok, így Darvas minden sorát átérzem, s nyugodtan mondhatom: a szívemből szólt. Darvas országos gondok ügyében szólalt meg mindig, hitelt adó nagy belső erővel, színvonalasan.

Hány értekezletet, hány kompromisszumot bír ki egy író? – Talán alkati kérdés, de a kibírható értekezletek száma egész biztosan korlátozott. Nézem Darvas arcát, arcának szakadékait. S ha elindulok ezeken a mély ösvényeken, felrémlenek azok az irodák, ahol Darvas megfordult. A bútorzatok, a polcokra helyezett könyvsorok s az arcok. Az arcok, akikre Darvasnak rá kellett nézni, a kezek, melyeket meg kellett rázni, érkezéskor és búcsúzáskor. A szavak, mondatok, melyek bekerítették Darvast ezekben az irodákban. Darvasban persze van egy nagy belső erő. A politikus Darvas és az író Darvas egyaránt kibírta az irodai párbeszédeket, s tovább dolgozott, s amit tett, mondott, leírt, ma is érvényes. Művei: Fekete kenyér (regény, 1934); Vízkereszttől Szilveszterig (regény, 1934); Állomás (regény, 1935); A legnagyobb magyar falu (szociográfia, 1937); A törökverő (történelmi regény, 1938); Egy parasztcsalád története (szociográfia, 1939); Máról holnapra (regény, 1939); Elindult szeptemberben (önéletrajzi regény, 1940); Harangos kút (regény, 1942); Szakadék (dráma, 1942, Madách Színház, könyv 1943, film 1956); Város az ingoványon (szociográfia, 1945); Új népért, új kultúráért (tanulmányok, 1956); Akiket a pacsirta elkísér (film, 1959); Kormos ég (dráma, 1959); Országúton, városon (riportok, cikkek 1936–40, –1960); Végig a magyar Szaharán (cikkek, tanulmányok 1940–44, –1969); Hajnali tűz (dráma, 1961); Részeg eső (regény, 1963, dráma 1964); Az író vizsgája (tanulmányok, cikkek, 1968); Gyűjtőlencse (riportok 1936–44, –1968); A legnagyobb magyar falu, Orosházi változatok, Egy parasztcsalád története, Város az ingoványon (szociográfiák, 1969); A térképen nem található (dráma, 1969); Pitypang (vígjáték, 1971); Hunyadi (történelmi dráma, 1973). Darvas József SZOT-díjas, kétszeres Kossuth-díjas, ezenkívül kitüntették a Szabadság Érdemrenddel, a Munka Vöröszászló Érdemrendjével, a Szocialista Hazáért Érdeméremmel, s kétszer megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Eközben nagyon magas hivatalokat töltött be: 1945-től a Nemzeti Parasztpárt alelnöke és országgyűlési képviselő; 1945–1949-ig a Parasztpárt lapjának, a Szabad Szó-nak a főszerkesztője; 1947–1950-ig építésügyi, 1950–1953-ig közoktatásügyi, 1953–1956-ig népművelésügyi miniszter, 1951–1953 között a Magyar Írók Szövetsége elnöke; 1957–1959 között a Hunnia Filmstúdió igazgatója s párhuzamosan a Kortárs szerkesztője; 1959-től újra az Írószövetség elnöke; 1969-től a Hazafias Népfront alelnöke; 1972 decemberétől pedig az Elnöki Tanács tagja. Sok hivatala volt, s ma is van elég. Fogalmam sincs róla, hogyan birkózik meg ennyi munkával.

Ülünk a nagy, kényelmes, modern fotelokban.

– Egyél kolbászt, orosházi – mondja Darvas.

Szertartásosan megeszünk mind a ketten két kolbászt, aztán iszunk rá a whiskyből. Olyan szép a csend s az egész, hogy sajnálom elrontani. De neki kell állni a dolognak. Nehezemre esik, de megszólalok:

– Amikor meghalt az édesapád, mi lett veletek? Miből éltetek? Volt valamennyi földetek? Mi volt ott?

– Apám Bihar megyéből származó félromán cseléd volt. Orosházán nagybirtok szinte egyáltalán nem volt, de volt ott módos kulákréteg, jelentős középparaszti réteg és nagyon kiterjedt agrárproletár réteg. Anyai részről őstelepes dunántúli evangélikus rétegből származom, akik vallásüldözés miatt Zombáról telepedtek át Orosházára. Azok alapították meg a falut. Közöttük volt az én anyai fölmenő famíliám is, a Kabódi család. Kétszáz év alatt kialakult a gazdagok és a proletár elszegényedett emberek rétege. Az én anyám három elemit járt, és nyolcéves korában tanyai cseléd lett. A nagy gazdaságok cselédeket hoztak Biharból, főleg román gyerekeket. Így került oda az apám béresnek. Anyám és apám megszerették egymást. Apám áttért anyám vallására. Földünk nekünk sohasem volt. A falu legszélén állt a családi házunk, ott kapartak össze valahogyan egy portácskát. Vert falból. Öt fiú született. Alig lett kész a ház, apámat elvitték a háborúba, és Mitrovácnál elesett. Kétéves voltam, apámra egyáltalán nem emlékszem.

– Milyen volt a házatok Orosházán, az udvar? Mire emlékszel?

– Az az igazság, hogy énnékem a gyermekkoromból jó emlékeim nem maradtak. Nem szívesen mondja ezeket az ember, mert ilyen nyomor gyerekének lenni szent ügy, de azt elképzelheted, ha négy kicsi gyerekkel egy fiatal nő ottmarad egyetlen talpalatnyi föld nélkül… A tüzelőt úgy szedtük össze, hogy a kukorica tuskójának begyűjtését kiadták a gazdák felesbe a szegényeknek… – Anyám apám halála előtt is dolgozott. Ez volt ott az élet. Irtózatos nyomorúság. Amikor a bátyáim abba a korba értek, anyám cselédnek adta mind a hármat. Ez volt az életsorsuk törvénye, nem volt ebben semmi tragédia. Az ilyenfajta nyomorúságon belül (hatvannyolc félromán család élt ott), külön nyomorúság volt, hogy a románokat a gyerekek kínozták, csúfolták. Én egy szót sem tudtam románul, apám is asszimilálódott. Nekem csak rossz, fájdalmas emlékeim vannak. Amire emlékszem?… Anyám hosszú évekig várta vissza a férjét. Kisgyerekként vele aludtam egy ágyban, és éjszakánként mindig arra ébredtem fel, hogy sír.

Darvas néz rám, de átnéz rajtam. Gondolkodik. Nem engem lát.

– Mondjuk, szép emlékre mire tudok visszaemlékezni, ami megmaradt? A mi házunk az utolsó előtti volt. Ha a sarokra kiértünk, elkezdődött egy végtelen pusztaság tanyákkal. Pöndölyünk volt. Pöndölyben kiszaladtam a ház végébe, néztem a kelő napba, és mindenféle mesedolgok jöttek fel bennem. Ott kezdett mozogni bennem az, ami később íróvá tett. Ezek a nyári reggelek. Amikor kenyeret sütöttünk, és zsír volt a házban, akkor a friss kenyérrel mentem ki a sarokra. Ez irtózatosan jó dolog volt.

– A testvéreid élnek? Mit csinálnak most? Mi történt velük?

– Mind cselédek lettek a nagygazdáknál. Az 1920-as évek elején, ez valahogyan 1919-cel függött össze, izgékonyság támadt az emberekben. Ők is megbolondultak, ahogy anyám mondta. Mind a hárman elmentek félig felnőtt fejjel inasnak, ami külön tragédia volt a család életében, mert amíg cselédek voltak, a kommencióból néhány mázsa búza bejött. Anyámnak még többet kellett dolgozni. Egyikük ács lett, a másik kerékgyártó, a harmadik csizmadia. A legidősebb bátyám, aki ács volt, 1945 után egy baromfikeltető állomásnak lett a vezetője. Második bátyám a Mihály, aki mindig is legközelebb állt hozzám, ellentmondásos módon ugyan, de korán bekerült a munkásmozgalomba. 1936-ban már az illegális kommunista párt tagja volt. Sokszor letartóztatták, verték, börtönbe csukták, internálták. A fölszabadulás után 1946-ban Orosházán polgármester, amikor aztán megalakultak a tanácsok, a járási tanács elnöke lett. Onnan ment nyugdíjba. A harmadik bátyám végig megmaradt a mesterségében.

– Mint író és politikus nagyon sokat utaztál. Külföldön időzve éreztél honvágyat? Úgy tudom, egyszer a betegség is külországban kerített hatalmába.

– Ez a megbetegedés 1965-ben történt. Különleges állapot volt. Éppen a felszabadulás huszadik évfordulójára vezettem egy íródelegációt Moszkvába, azt hiszem a Somlyó Gyurka és a Sánta Feri voltak a tagjai. Rosszul lettem, elkapott egy magas vérnyomásos kiugró krízis. Azok az évek borzasztó nehezek voltak nekem családilag is. Íróilag sohasem éreztem magamat válságban, aztán a Részeg eső után bekövetkezett az egyik mélypont, úgy éreztem, nem megy tovább. Azt hiszem, ezek a dolgok hozták ki bennem az erős idegkimerülést. Rosszul lettem, bevittek a kórházba, megállapították, hogy miniinfarktusom van. A lényeg az, hogy majdnem három hónapot töltöttem ott. Nem gyógyultam. Oroszul nem tudok ma sem. Bezárva, erdők között, távol az otthontól… Nekem tényleg nagyon nagy honvágyam van. Két-három hétnél tovább nem bírom külföldön. Három hónap után kerültem haza, és néhány hónap múlva megkaptam az infarktust. – A fölszabadulás előtt én soha nem voltam külföldön. Ha mód adódik rá, sem mehettem volna 1939-ig, mert rendőri felügyelet alatt voltam. A felszabadulás után úgy alakult, hogy sokfelé jártam, így Európában, Indiában. De mondom, két hét után elbírhatatlan izgalom, hazavágyás vesz rajtam erőt.

– Az utazások tapasztalata alapján, másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Van rólunk egy olyan kép, hogy mi szalmaláng nép vagyunk, néha hűbelebalázs nép. Énbennem egy egészen másfajta kép alakult ki, összehasonlítva más népekkel, valahogyan a történelem a mi számunkra annyi leckét adott a megmaradás feladványaiból, hogy a jó értelemben vett okos alkalmazkodásnak, a történelem buktatói után a jófajta újrakezdésnek az attitűdjét alakítottuk ki. Amit aztán később mindig elrontottunk, de van bennünk annyi talpraesettség, hogy ismét jól tudunk kezdeni. Ady azt mondja, a hőkölések népe. Ez is igaz, de nemcsak hőkölni tudunk.

– Magyarországon kívül hol tudnál még élni a földön?

– Két ország is volt, amelyik hallatlanul nagy vonzást gyakorolt rám. Az egyik Franciaország, ahol háromszor-négyszer voltam. Természetesen az ember mindig a fölszínt látja, de a primer benyomások adhatják a lényeget is. Franciaország: a hallatlan, mindenütt érezhető nyugtalan szellemi pezsgés. A másik Finnország volt. 1964-ben voltam ott Veres Péterrel, Lengyel Józseffel, Baranyi Ferivel. Az egy teljesen más valami, mint Franciaország. A történelmük egy kicsit hasonlít a miénkhez. Cári elnyomás… Hát azok az okos megmaradásnak és a boldogulásnak talán még jobb ösztöneit alakították ki, mint mi, a szó nem közhasznú politikai értelmében. A népi demokratizmus olyan légkörét találtam ott, ami nagy élmény volt. Engem mindig érdekelt a kultúra, népművelés, ennek gazdag változatai Finnországban nagyon megragadtak engem.

– Beszéljünk a kezdetekről. Hány éves korodban kezdtél írni?

– A pubertáskorban mindenki ír. Azt hiszem, én tízéves koromban kezdtem, s ahogy mindenki, tizenöt éves koromban én is abbahagytam. Aztán harmadik tanítóképzős koromban kezdtem el újra írni. Gyermekkoromban énbennem már valami mozgott. A színházat imádtam. Orosházára jártak ilyen vándor-színtársulatok. A rongy lógott rajtam, de anyámtól (én voltam a kedvence) kikönyörögtem, hogy két tojást adjunk el, hogy azt a húsz fillért összekaparjuk. A másik alapvető élményem, hogy volt egy nagyon jó tanítóm. Nyaranként náluk voltam kiscseléd, vizet hordtam, elfutottam a boltba. A tanító feleségének volt egy gimnazista rokona. Ez a fiú kezembe adta Adyt. Otthon a szűk ablaknyíláson bejövő sugárnyalábnál elkezdtem olvasni a kötetet. A reális világ egyszerűen eltűnt a számomra. A pokol és a mennyország furcsa keverékét éreztem, egyszerűen elvesztem. Az igazi elindító Ady lehetett. Úgy, hogy harmadik tanítóképzős koromban verseket kezdtem írni. Ezek voltak azok a versek, melyekért ki akartak csapni a tanítóképzőből. A másik nagy élményem Szabó Dezső volt, de abban az időben a szocialista irodalom is, az elméleti művek közül Bebel és Kautsky. Tizenhét éves voltam, amikor elolvastam a Tőké-t. Nagyon keveset értettem belőle, de szikár gondolatisága mégis megfogott. Ebből a furcsa kevert szellemi táplálkozásból adódott, hogy verseket kezdtem írni, majd regényeket. A Fekete kenyér előtt már volt két regényem, de nem jelentek meg, a kéziratuk elveszett. Egyik a Porváros, a másik az Elszegődöttek.

– Írói indulásod egybeesett mozgalmi érdeklődéseddel is?

– Amint elmondtam, igen. Persze felemás dolog, ösztönös is. Adyból, Szabó Dezsőből félig anarchikus lázadás gondolata adódott, de mindez tele volt nemzeti töltéssel is. Hallatlanul kevert konglomerátum volt. A robbanást tulajdonképpen 1932 nyara hozta nálam. 1932 júliusában kaptam tanítói oklevelet. Azon a nyáron a bátyám révén feljöttem Pestre. Abban az időben az eszperantó mozgalom politikai tartalommal telítődött. Volt ott egy erősen baloldali Demény-frakció. Demény az illegális kommunista pártban valamilyen vezető posztot töltött be. Később a frakciózás, szervezkedés következtében kizárták a pártból. De ott volt a Kassák-frakció, a Weiszhaus-frakció… A Demény-frakció beépült az eszperantó mozgalomba. A bátyám is eszperantista volt, az ő révén kerültem kapcsolatba velük. Itt találkoztam én tömegével osztálytudatos forradalmi munkásokkal, egyáltalán hogy mi az a marxizmus, ekkor ütött először mellbe. Belsőmben viharos változás történt. Elég hamar kilábaltam a Demény-frakcióból, átkerültem a Kassák-mozgalomba, de ez is csak hetekig tartott. Itt is voltak az illegális kommunista pártnak szálai. Erdős Laci akkori felesége, Magda, bekapcsolt a Vörös Segély-mozgalomba. Ez 1932-ben volt, a baloldali mozgalom akkor még felívelő korszakában. Akkor a Barta Miklós Társaság is gyorsan eljutott a marxizmusig. A lényeg az, hogy 1932 végén kapcsolatba kerültem egy kommunista diákmozgalommal. Letartóztatták Széll Jenőt, Rajk Lászlót, Birki Ágnest és sokadik vádlottként József Attilát. Abban az időben a hozzáférhető marxista irodalmat reggeltől estig olvastam. 1933 februárjában már előadónak hívott meg egy marxista diákkör. De addigra már a kommunista diákokra felfigyeltek, és megkezdődött a lebukásuk. 1933. február 13-án engem is letartóztattak. Harminchárom vádlottja volt ennek a kommunista diáklebukásnak. Magamban úgy néha-néha sorba szoktam venni, hogy mi is lett velük. A fővádlott Széll Jenő diák volt, részese a kommunista mozgalomnak. A felszabadulás után nagykövet lett, 1956 után a perifériára került. Rajk akkor már másodszor volt egy ilyen lebukás részese. Ott ismertem meg. A sorsát tudjuk. Birki Ágnes, akiről a lapokban nagy riportokat hoztak, mert szép volt és fekete szemű, akkor egyetemi hallgató volt. Negyedik vádlottja volt ennek a pernek Beck András, a kitűnő képzőművész Beck Ö. Fülöp fia. A felszabadulás után meghasonlott a mozgalommal, nyugatra ment, és Birki Ágnes lett a felesége. Rácz István tanár volt, és az egyik legszimpatikusabb ember. Engem ott nem vertek meg, mert elég kis figura voltam. De ezeket az embereket, Becket, Rácz Istvánt, Rajkot félig agyonverték. Két hétig voltunk a főkapitányságon a Vigyázó Ferenc utcában. Rácz dagadt talpakkal ült és olvasott, aztán vitték megint, és verték. Később külföldre szökött, Finnországba került. A finn–szovjet háborúban a szovjetek ellen harcolt. Ma nemzetközi hírű fotóművész. Volt ott egy Weisz nevű zsidó fiú, később Fehér néven lett grafikus. És Kulcsár István idegorvos, aki a toloncházban szavalta nekünk a Lebukottak-at. Jelenleg Izraelben van. Ha a harminchárom embert végig tudnám venni… Különös életsorsok. Aztán a legváltozatosabb nyomor évei következtek. Szellemi szükségmunkás voltam, lapkihordó, kolduspénzbegyűjtő.

– Mikor tudsz írni? Hol írsz, itthon?

– Nem dolgozom rendszeresen, inkább kampányokban, mindig az elkésettség állapotában és szorongatottságában. Régen én éjjeli munkás voltam, ma ez már nem megy. Reggel kezdek hozzá, ha nem, akkor már nem tudok írni. Ha reggel nekiállok, egész nap írok. Sajnos, az az egyetlen írói életforma, hogy az ember mindennap ír valamit. Van bennem ez iránt ilyen nosztalgia, de én ezt soha nem tudtam kialakítani. Ha valamihez hozzákezdtem, azt egy lélegzetre megírtam, ennek a módszernek persze vannak hátrányai. A műves alkotói módszer ezt a formát nem tűri. Ma úgy vagyok, hogy amiket szeretek a műveimből, azokat is legszívesebben újraírnám…

Augusztusban itt abbamaradt az interjú. Megérkezett ugyanis a sofőr, és Darvasnak menni kellett valahová. Megegyeztünk, hogy a következő héten folytatjuk beszélgetésünket. Ez nem sikerült. Augusztus közepétől október végéig telefonálgattam Darvasnak, míg végre sikerült az interjút befejezni. Ő persze többször úgy vélte, hogy befejezhetjük beszélgetésünket, de az utolsó pillanatban mindig közbejött valami. Külföldi delegáció érkezett, telefonáltak valahonnan, utaznia kellett, beszédet írt, gyűlésre, felszólalásra készült, politizált. Ebben az időszakban a mérgelődés mellett sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen nehéz, keserves élete van Darvasnak. Egy ilyen végletesen leterhelt életben mikor lehet meditálni, felkészülni, írni?

A beszélgetést írószövetségi irodájában folytatjuk. Rosszul van. Este szívgörcsöt kapott, nyomkodja, tapogatja a mellét. Ahogy belépek hozzá, azonnal érzem, hogy nyugalomra lenne szüksége, de én sem vagyok különb a többi embernél, kipréselem belőle az interjú másik felét.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Mint már mondtam, éjjel szoktam dolgozni, de ma ez már nem megy. Ha elkezdem, egész nap dolgozom. Az én életritmusom mást nem enged meg. (Szomorúan felemeli a cigarettáját.) A cigarettát is le fogják tiltani.

– Min dogozol most?

– Tulajdonképpen a készülődés állapotában vagyok többmindennel. Egyrészt elkezdtem az önéletrajzomat, de nem tudom olyan intenzitással írni, ahogy… Aztán itt van egy évtizedes adósság, a Részeg eső második részének a megírása. Egyre inkább érzem, nem véletlen, hogy nem tudtam folytatni. Úgy gondolom, hogy az első kötetet is át kell írni ahhoz, hogy meg tudjam csinálni a másikat. Főleg az első kötet második részét kellene átírni. A kritikusok annak idején úgy fogalmaztak, hogy melodramatikus hangvételű, de akkor én ezt nem hittem el. De azt a távolságtartást, ami az első felében volt, később nem tudtam megtartani. Ha egyáltalán befejezem ezt a könyvet, akkor csak így, az első rész átírása után tudom megcsinálni. Emellett darabtervek foglalkoztatnak, s az asztalomon jegyzetek sokasodnak. Terv van elég. Régóta kínlódom a Bajcsy-Zsilinszky-drámával is. Egyszer már a fele megvolt, de félretettem. Pedig óriási dráma van ebben a történelmi figurában, tulajdonképpen egy görög sorstragédia.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

– A jelenlétet a korban. Ezt…

– Az író, ha közvetlenül nem is, de áttételesen befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Mélységesen hiszek benne. Régebben, fiatalabb koromban ez a hit, hogy úgy mondjam, még pregnánsabban élt bennem. A korban való jelenlét párosult azzal a hittel, reménységgel, hogy az itt és most az íráson keresztül is úgy érvényesülhet, hogy közvetlen hatást érhet el az ember. Ez a hit nem halványodott el bennem, de rájöttem, hogy a hatás áttételesebb, bonyolultabban érvényesülő. Ha igaz az, hogy a valóság felfedezése az irodalomnak a legfontosabb hajtóereje, akkor ez soha nem lehet öncélú. Ebben benne van a változtatás indítéka is.

– Úgy érzem, mint politikus sok művet feláldoztál. Nem tudtál vagy nem értél rá írni? Például 1945 és 1956 között nem jelent meg könyved. Mi a véleményed erről?

– Igen… Túl egyszerű lenne ezt csak időhiánnyal magyarázni. Egyébként az Új Írás egyik körkérdésére válaszolva írtam le, hogy nemcsak egyszerűen időhiányról volt szó. Megadatott – nemcsak nekem, hanem egész nemzedékemnek – az a ritka történelmi alkalom, hogy „írói programomat” a közvetlen cselekvés eszközeivel segítsem valóra váltani. De ugyanakkor, több mint egy évtizedre, megszűnt számomra az a lehetőség, hogy alkotó íróként szembesítsem írói programomat az általam is formált változó valósággal. Félreértés ne essék: magam választottam ezt az utat. Politikusi múltamat kellő önkritikával nézem. (Barátaim, némi iróniával, egyszer-másszor mondták is, hogy túl sok az „önmarcang”.) Ám ezt a múltat mindenestől megtagadni mégsem tudom, és nem is akarom. S nemcsak azért, mert egyfajta – akárha kiküzdött, megszenvedett – belső folytonosság nélkül csak cinikus vagy öngyilkos lehet az ember. Persze, ezért is. Legalább ennyire azért, mert ennek a múltnak a megtagadása, az egész huszonnyolc évnek, nemzeti múltunk ez egyedülállóan izgalmas, minden ellentmondásával, tragikus vétkeivel, kudarcaival együtt is nagy korszakának a megtagadása is lenne. Sok mindent lehet. Lehet az embernek a maga múltjával szembefordulni. A történelmi úttévesztéseket, tanulságként, a legkegyetlenebb realizmussal felmutatni. Lehet kiábrándulni és félreállni. Lelkileg vagy a valóságban az emigrációt választani. Csak egyet nem lehet: úgy tenni, azt játszani, hogy nem volt közöm ahhoz, amihez közöm volt… 1945 legelején megírtam a Város az ingoványon-t, azután már csak publicisztikákat, riportokat, vezércikkeket írtam. Eleinte nem akartam tudomásul venni, hogy mennyire mások az írói és politikai gondolkodás, cselekvés belső törvényei. Köztudott, hogy eléggé sok vitám volt a népi írók „harmadik utas” és a tőlük is jobbra álló irányzataival. De 1945 után, komolyan véve az írói szolidaritást, már értük vitatkoztam. Elvtelen szolidaritás volt ez? Nem. Természetes írói mozdulat. De elég hamar abba is hagytam az ilyenféle vitákat, azzal párhuzamosan, ahogy egyre jobban belebonyolódtam a politikába. A koalíciós harc és a parasztpárton belüli harc taktikái – és a politikában elkerülhetetlen –, meggondolásai mindinkább félreszorították az írói gondolkodás másfajta normáit. Elvtelen megalkuvás volt ez? Aligha. Az író fölé növő – mint az íróságot, ezt is szolgálatnak tekintő – politikusi létből következett. Nem igaz, hogy nem éreztem ezt az ellentmondást – de mert a politikai harcot, a politikai cselekvést tartottam a fontosabbnak, igyekeztem magamban legyőzni az írót. Igyekeztem így „feloldani” ezt az ellentmondást. Amikor 1951-ben az I. Írókongresszuson nekem kellett elmondani a beszámolót, az már egy irodalompolitikus s nem egy író beszéde volt… Nota bene még soha nem vallottam arról, hogy azért talán 1952-ben mégis fölkísértett bennem az író. Hozzákezdtem egy termelőszövetkezeti regényhez. Az általam is hirdetett elvek jegyében. Megírtam két vagy három fejezetet… s akkor megakadt a tollam. Egy betűt sem tudtam tovább írni. Nem a balzaci „realizmus győzelme” volt ez, hanem a realizmus bosszúja. Vagy mégis a győzelme? Nem íródott meg egy rossz regény. Azzal szoktam magamat vigasztalni, hogy ezek az idők az író számára sem voltak haszontalanok, még a belső konfliktusokat beleszámítva sem. Ahogy szoktuk mondani, az alulról és felülről látásnak annyi tapasztalását adták ezek az évek, hogy valójában ezzel gazdagodva rengeteget tudnék még megírni. Szerintem a Részeg eső legjobb részlete sem születhetett volna meg egy ilyenfajta tapasztalás nélkül.

– Háromszoros miniszterséged idején a történelemben éltél. Mi az, ami ebben a korszakban leginkább megragadott, s ma is gyakran foglalkoztat?

– Összefügg az előbb elmondottakkal. Sokat foglalkoztatott, megírni is próbáltam, de még mindig nem tudtam megírni… Mi volt a léleknek, gondolatnak, emberi magatartásnak az a mechanizmusa, ami nemcsak engem, hanem rengeteg embert megérintett, hogy tudván tudtuk, nem úgy vannak a dolgok, ahogy mondjuk, de elhitettük magunkkal. Erdeihez például engem mély barátság kötött, harci szövetség még a felszabadulás előtti időkből. Ezekben az években mind a ketten felelős kormányposzton voltunk. Mindennapos őrlő beszélgetésünk témája volt ez. Ő is, én is parasztgyerekek voltunk. Az volt a témánk, ami a parasztsággal történik. Tapasztaltuk, hogy bajok vannak, feszültségek. Mindig oda lyukadtunk ki, hogy úgy látszik, másként ez nem megy, mindez az átalakulással jár. Hogy ebben mennyi volt az eredendő hit, mennyi a történelmi tapasztalat hiánya, mennyi az opportunizmus, netalántán a gyávaság, ez még megfejtendő kérdés lenne. Nem is személy szerint érdekes ez, de jó lenne mélyen belelátni egy történelmi időszak emberi titkaiba.

– Véleményed szerint kinek könnyebb az élete, az írónak vagy a politikusnak?

– Olyan írói magatartás esetében, ami nagyobb távolságot tud tartani a változtatás ellentmondásaival, kínjaival, az írónak könnyebb az élete. Csak így én íróként sem tudtam soha élni, ezért nem tudok egyértelműen egyikre sem szavazni. Olyan életformát élő írónak, mint az enyém, talán írónak lenni nehezebb. A politikus azért úgy van, mint valaki a hadsereg egyik posztján: felmentve érezheti magát a döntés kényszere alól. A rendet elfogadta, kifejtette aggályait, de ha már döntöttek a fölöttesek… Az író ezt soha nem mondhatja. Az író számára a döntés kényszere állandó.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Sajnos nincsenek hobbijaim. Olvasok. Az olvasás szinte az egyetlen időtöltésem. Irigylem azokat az embereket, akik ki tudtak választani valamit, és azzal makacsul bezárják magukat.

– Éjszaka szoktál álmodni? Ha igen, elmondhatnál egy jellegzetes álmodat.

– Sokat álmodok. Egy van, ami újra és újra vissza szokott jönni. Hát ugye, az életünk szegénységéről már beszéltem. A kenyér mellett mindig a tüzelő megszerzése volt a legnagyobb gond. Emlékszem, egyszer a falu szélén a fákat hatóságilag legallyazták. Az ágakat lehetett vinni. Iszonyú versenyfutás kezdődött. Húztuk. Egyetlen komoly betegségem, a tüdőcsúcshurut akkor tört ki rajtam. Holtfáradtan feküdtem… Eszméletlenül hetekig. Ha álmodok, azt álmodom, hogy rohanok, cipelek valamit fáradtan.

– Hogyan érzed magadat a világban?

– Tulajdonképpen rengeteg állandóan jelenlevő feszültséggel és az elkésettség rettentő nyomasztó érzésével élek. Valójában jól érezhetném magamat, sem emberi vagy családi hiányérzetem nincs. Csak az elkésettség nyomaszt.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Nem tartok számon ilyent.

– A halálfélelem ismerősöd? Előfordult már, hogy megérintett?

– Háborús körülmények között nem. Azt valahogy megúsztam, hogy katona legyek. Az ostrom alatt itt voltam a fővárosban. Családommal együtt bujkáltam egy évig. Mellettünk szakadtak le a házak, de nem éreztem ezt a félelmet, mert biztos voltam benne, hogy itt még tennivalóm lesz. Igazában nem éreztem még halálfélelmet. Mostanában van néha, kicsit egzaltált, enervált módon. Ha belegondolok, úgy lesz a világ, hogy számomra már nem lesz, akkor feljönnek bennem ezek a rettenetes szorongások.

– Szenvedélyeid vannak?

– Cigaretta és a közélet. A közélet is szenvedély. Ésszel tudom, hogy az egészség, az életem meghosszabbítása érdekében minden azt mondja, hogy ezt abbahagyjam, és berendezkedjek egy más, kizárólagos írói életformára. Hosszú életű lehetnék, hiszen anyám most kilencvenöt éves. Ésszel mindezt értem. De…

– Mondj egy ünnepet, ami számodra a legkedvesebb.

– A karácsony. Ez nálam íróilag többszörösen visszatérő motívum. Amikor a repedt lapátot vertem harang helyett. Gyermekkoromban soha nem volt karácsonyunk, olyan, hogy ajándék, karácsonyfa. Ezért mindig van bennem egy váró áhítat.

– A magánnyal hogy vagy? Védekezel ellene vagy eltűröd?

– Megszoktam. Nézd, azok a barátok, akikhez olyan mély igaz barátság fűzött, lassan mind elmennek. Új baráti kapcsolatot nem tudtam, nem akartam teremteni. Ebben a második házasságomban rendkívül jó élettársra találtam, sok mindent pótol.

– Hiszel a barátságban?

– Mélységesen hiszek benne.

– Ellenségeid vannak?

– Biztos, hogy vannak. Hát nézd, az én életutam, életpályám, amin én keresztül mentem, olyan, hogy az ember akarva, nem akarva, biztosan sebeket is osztogatott, kapott is. Lehetnek, akik ezt ma is őrzik.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Nem. Indulatos haragok föl szoktak bennem szikrázni, még ha legtöbbször tudom is rejteni. De maradandóan nem.

– El tudod képzelni, hogy más bolygón is élnek emberek?

– Nemcsak el tudom képzelni, hanem biztosra veszem. Azt nem tudom elképzelni, hogy a világegyetemben egyedül a Föld az, amin kialakulhatott élet. Bármilyen tudományos magyarázat is adódik, hogy milyen feltételrendszer kell az élet kialakulásához, szerintem máshol is kialakulhatott ilyen feltételrendszer vagy hasonló. Nézd, az ember a túlvilágban nem hisz, de valamilyen megnyugvást az elmúlás miatt a végtelennek ez a képzete ad, hogy tényleg van végtelenség, s ebben végesnek lenni mégis vigasztaló törvény.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Én ebben így nem hiszek. Én abban hiszek, hogy van fejlődés. A fejlődés mindig új ellentmondásokat teremt, a fejlődés aztán az emberiséget rákényszeríti, hogy a keletkező új ellentmondásokat valahogyan feloldja. Aztán jön az új körforgás. Az új válaszkeresés tulajdonképpen a fejlődés – mondja Darvas József.

Beszélgetésünk másnapján már hiába kerestem az Írószövetségben. Megbetegedett. Az orvosok ágyba parancsolták. Most pihen, gyógyul, eszmél. De ha felkel, minden kezdődik elölről. Nem tudom: mennyit bír ki egy író?

 

Dobozy Imre

A Szent István park a XIII. kerületben oázis. Fák, bokrok, a fákon túl a Duna s a Duna közepén a sziget. Szolidan elegáns környék. Város, de a budai hegyek felől, a folyón át beszűrődik egy kevés levegő. A tágas, polgári lakásokat ma vegyesen lakják mérnökök, orvosok, tanárok, igazgatók, vezetők, iparosok, ilyen-olyan polgárok és kofák. A Duna, a Szent István körút és a Váci út által jól körülhatárolt vidék, de nem eléggé, mert ha elindul az ember az Árpád-híd felé, észrevétlenül átcsúszik a munkáskerületbe, s üzemek, gyárak szuszognak körülötte. A Váci út sem valami széles … A Szent István parktól egy utcahossznyira már ott zsibong a Lehel piac, s a nagy budapesti vásár tájékáról egy-egy zsebes vagy lump kíséretében kurvák is odavetődnek a fák alá. Ez a jelenség egészen demokratikussá teszi a környéket és bizonyos értelemben vonzóvá.

Kilencre beszéltük meg a találkozást Dobozyval. Korábban érkezem. Állok egy kicsit a ház előtt, s igyekszem elképzelni, hogy az írószövetség főtitkára hogyan szitkozódik a kádban. Nyilván megbánta már, hogy kilencre idehívott. Igaza van, még én is alszom. Hatkor kelek, de kilencig-tízig állva, járkálva alszom. Akkor hirtelen eszembe jut valami, amitől felébredek. Minden nap más, lényegileg mégis ugyanaz. – Sétára indulok. A környező utcákból emberek, embercsoportok igyekeznek a Váci út felé. Zászlókat, táblákat visznek magukkal. Május elseje van. Ha most Portugáliában laknék, ott vonulnék a tömeggel Lisszabon főutcáján, zászlót lengetnék, és rekedtre ordítanám magamat. De Budapesten élek, szépen folyik a szocialista építkezés, és tudom, hogy a Dózsa György úton nélkülem is lesznek elegen. Nyugodtan végezhetem munkámat. Bár, amikor reggel kipillantottam az ablakon, s láttam a kocsiba pakoló, víkendre induló, elégedett, mi több, öntelt embertársaimat, én is elgondolkodtam egy pillanatig. Vajon a nagy társadalmi átalakulások, a magasabb életszínvonal nem alakított ki sokakban önzést, túlzott, a munkavégzéstől független öntudatot, esetenként személyiségtévesztést? – Később, amikor Dobozy Imrével beszélgettünk erről, csak ennyit mondott: „Öregem, a demokráciát is meg kell tanulni. Ebben az országban ezer évig nem vezettek, hanem parancsoltak.”

Megállok egy bokáig érő, szögletes tó előtt. Két szerencsétlen városi gyerek kavicsokat szeretne ugratni a tükrén, de a tónak nincs elég felhajtóereje. A kavicssiklatás nem sikerül, de később majd sokra viszik, a környék felhajtóereje nagy. – Azon gondolkodom, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Dobozyt, mit mondanék? Elképzelem Dobozyt Kismarton-pusztán mint gyereket… Makacsul kapaszkodik a ló sörényébe, nyereg nyista. S mint karpaszományost. Nyereg jeszty. Mint partizánt, kapitányt a budai harcokban a szovjet hadsereg oldalán. Nyereg jeszty… Valamilyen katonai vonatkozás után kutatok, csak egy szóra, ami jellemezhet egy embert, aki végül az ellenállás legszélsőségesebb formáját választotta, a fegyveres harcot. Nálunk ugyanis, a nem túlzottan terebélyes ellenállási mozgalomnak leegyszerűsítve két szárnya volt. Egyik plakátokat ragasztott, a másik fegyvert fogott a nácizmus ellen. Dobozy a fegyveresek között állt mint parancsnok. Most mégis egy furcsa szó jut eszembe. Azt hiszem, szinte nincs is katonai vonatkozása. Alig merem leírni. Dobozy perfekt. Hogyan értem? Sehogy nem értem, ez jut eszembe, ha Dobozyra gondolok. Miben perfekt? Nem tudom. Valamiben perfekt, és ez az egész fellépésén látszik. Talán az életben… Bár három infarktusa volt. Politikában?… Lehet, hogy a politikában. Kétségtelen, Dobozy a tárgyalóasztal mögött mindig helyesen fogalmaz, s amit mond, kiköt vagy leszögez, az valamiképpen a hasznunkra válik. Megnyilvánulásaival mindig a népet szolgálja, minket írókat is, s egyben a szocialista Magyarország erősítését. Politikus hát Dobozy? Katona? Író?

1917. október 30-án született, s egy dunántúli pusztán nevelkedett fel. Tisztviselő volt. 1942-től katonai szolgálatot teljesített, 1944-től partizán. A felszabadulás után a budai járási pártbizottság titkára lett, aztán egy év pártiskola, majd a Szabad Föld és a Szabad Nép munkatársa. 1961-től 1963-ig az Élet és Irodalom főszerkesztője, utána, napjainkig a Magyar Írók Szövetsége főtitkára. 1975-től a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságá-nak a tagja. Művei: Azért a víz az úr (század végi agrármozgalomnak Magyarországon, 1950); Túrkeve (riport, 1951); Az új Túrkeve (riportregény, 1952); A szent kút (regény, 1952); Tavaszi szél (elbeszélések, 1952); Felhő és napsütés (regény, 1953); Pártmunka egy nyírségi termelőszövetkezetben (1954); Moszkvai utazás (útirajz, 1955); A fegyverek beszélnek (Szerencsés Ferenc naplója, regény, 1955); Este az alvégen (regény, 1956); Mindennapi történetek (elbeszélések, 1956); A tapolcai vár (irodalmi riport, 1957); Szélvihar (dráma, 1958); Tegnap (regény, 1958); Tegnap (film, 1958); Virrad (film, 1959); Kedd, szerda, csütörtök (kisregények, elbeszélések, 1960); Tegnap és ma (regény és elbeszélések, 1960); Hegyoldal (regény, 1961); Zápor (film, 1961); Holnap folytatjuk (dráma, 1963); Hattyúdal (film, 1964); A tizedes meg a többiek (film, 1965); Eljött a tavasz (dráma, 1969); A tizedes meg a többiek (két regény, 1969); Ősztől tavaszig (három dráma, 1974); A királylány zsámolya (elbeszélések, 1974); Dobozy Imre nagyon sok katonai és polgári elismerésben részesült, többek között a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát is megkapta, 1952-ben és 1954-ben József Attila-díjjal, 1959-ben Kossuth-díjjal, 1964-ben SZOT-díjjal, 1975-ben pedig a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki.

Pontosan kilenckor becsengetek Dobozyhoz. Lánya, Dobozy Zsuzsa újságírónő nyit ajtót. Az előszobából balra nyílik a konyha. Az ajtó tárva. Dobozy az ablak előtt ül egy alacsony széken, és a cipőjét fűzi. Piros-fekete csíkos inget visel. Kezet fogunk, felragyogtat egy baráti, bizakodó mosolyt, aztán hirtelen abbahagyja. Jobban szeret annál, mint hogy nekem otthon, május elsején, reggel kilenckor mosolyogjon. Fűzi tovább a cipőjét, s ahogy fel-felnéz, mond valamit, önkéntelenül is az arcát figyelem. Dobozy arca most fáradt, szinte kopott. De ahogy felpillant, szeme villanásából látom, hogy ez a reggeli fáradtság. Egy óra múlva már újra erős lesz. Bár az arcvonások nem mindig rendeződnek el pontosan, hiszen ha egyszer egy váza összetörött… De összetörött? Dobozy Imrének volt három infarktusa, s ha nem lett volna, akkor is belefáradhatott abba, amit az utolsó negyven évben végigcsinált. Bele is fáradt, de mindig újítani tud. Valamilyen titokzatos ősi energiák élnek a bensőjében, melyekről idáig nem tudtunk, melyeket még mozgósíthat. Mesélt nekem egy rokonáról, aki apai ágon kötődik hozzá. Tüdőlövést kapott a szabadságharcban. Bem elengedte, hogy otthon haljon meg. Hetekig, talán hónapokig szekerezett a döcögős magyar utakon, mire hazaért. Közben rossz fogadók. Orvos sehol. És meggyógyult. Ha ezt a belső erőt örökölni lehet… Ahogy fűzi a cipőjét, mögötte látom az egész írószövetséget. A kávéfőzőgépek mint a rakétaütegek állnak a titkárságon. Jönnek a delegációk, mennek a delegációk. Tárgyalóasztal mellett töltenek napokat, aláírnak egy-egy nagyon fontos dokumentumot. De kérdés: közben mit írnak a magyar írók? Ha jót, jó az irodalom, ha rosszat, nem használnak a tárgyalások sem. Aztán, ugye, az írók bemennek a szövetségbe. Megkeresik Dobozy Imrét. Mást már nem is kereshetnek, mert Darvas meghalt. Az írók panaszkodnak, hencegnek, kérnek, reménykednek, mérgesek, szomorúak… Mit tehet egy főtitkár? Biztatóan mosolyog. Egy íróra, kettőre, tízre. Hát a huszadikra? Aztán a választmányi ülések. Jó műfaj. Állni az elnöki asztal mögött és magyarázni a gyanakvó íróknak, hogy mit, mért, mit igen, mit nem, mit később… És tudni közben, hogy nem mindig hiszik el, amit mond. Dühítő érzés, amikor nem hiszik el az embernek azt, ami igaz… Miért gyanakodnak az írók? – Csak… Ilyenek… Dobozyval semmi bajuk nincs, a nagy többség szereti. De azért gyanakodnak. Ha mondanak az embernek valamit, akkor gyanakszik. – Aztán éjjel kettő és három között felidézni a jelenetet, s megsejteni, reménykedni, hogy mégiscsak elhitték. A többség elhitte. Mondom, jó műfaj. Talán ki lehet bírni.

Amikor az utcáról a lépcsőházba léptem, még szélcsend volt, mire Dobozyval helyet foglalunk a dolgozószobában, kint már bömböl a szél. Tépi a fákat, rázza az ablakokat. Nem hoz esőt, száraz és forró. Dobozy szobája tágas, lehet bent járkálni, vendégeket fogadni, gondolkodni, írni és cselekedni. A tapéta makulátlan, angolnak tűnik, a szőnyegek szépek, a bútorok mértéktartóan elegánsak. Könyvszekrény áll a sarokban, középen is, a szomszédos szobákban is. Az ablak előtt kis íróasztal. Az ablakon túl erkély, lent autók, a park, a parkon túl a Duna. Dobozy kíséri a pillantásomat, és közbeveti:

– Négyezer kötet könyvem van.

– S az a kép ott?

– Koncsalovszki-kép, Szimonovtól kaptam ajándékba – mondja.

Nem látok mögém, de később, amikor útra kelek a szobában, észreveszem, hogy a kerevet felett, ahol egész délelőtt ülök, egy Bernáth Aurél-festmény függ.

Két üveg áll előttünk, egyikben konyak van, a másikban narancslé. Dobozy mértéktartóan kortyol egy keveset a konyakból, én ugyanúgy a narancsléből. Ez többször megismétlődik. Így aztán Dobozy egyre határozottabb lesz, én pedig szerencsétlenebb. Meg kellene változtatni a KRESZ-t. Addig is, kérdezgetni kezdem Dobozyt.

– A gyerekkorodról szívesen feljegyeznék valamit. Az irodalmi lexikonban csak annyi áll, hogy 1917. október 30-án születtél, de hol?

– Válon születtem. Másfél évig laktunk ott. Apám katona volt. Anyai nagyapáméknál húztuk ki a háborút. Onnan Vértesdobozra mentünk. Apám nagyapám földjén dolgozott. Aztán a 19-es tevékenysége miatt két évre ítélték. Tanácsköztársasági veteránként halt meg. Az öreg harmincéves korában kitanulta a bognárságot, és a Dreher-uradalomban helyezkedett el. Kismartonban laktunk 1923-tól 1945-ig. A gyerekkorom nagy élménye az a puszta volt. Emberileg nagyon szoros közösség, méghozzá a szegények közössége. Másfelől a táj tágassága. Az ablaknál kezdődött a határ, és öt kilométerre nem volt egy ház sem. Emlékszem, gyerekkoromban megpróbáltam két csoportra osztani az embereket. Jókra és rosszakra. De úgy tizennégy-tizenöt éves korban rájöttem, hogy ez nem megy. A jó emberek is csinálnak aljasságot, és a rosszaknak is voltak igaz és szép pillanataik. Valahol ott kezdtem megsejteni, hogy az ember különös egység, akiben igaz vonzalmak és hamis indulatok verekednek. Nagy dolog, ha ezek között egyensúlyt lehet tartani. Az egyik bajom, hogy gyerekkori lakóhelyeim közül egy sem maradt meg. Nem tudok leülni egy olyan szobában, ahol gyerekkoromban ültem. Mindegyik épület a háborúban pusztult el. Ez a gyerekkorból kivetítődő hontalanságérzet, ez késztetett aztán arra, hogy másfél évtizedig járjam az országot, egy falu helyett az egészet tartva szülőhelyemnek.

– Van olyan vidék, falu Magyarországon, ahová hazamész?

– Falusi rokonságom, melynek nagy része a váli völgyben élt, részint meghalt, elöregedett, részint városba, az iparba igyekezett. Válban él egy nagybátyám, akihez gyerekkoromban is nagyon ragaszkodtam. Falusi létére nagyon jó modorú, olvasni szerető, kitűnő eszű ember. Kiváló szőlőtermelő. Sok kitüntetést nyert az olaszrizlingjével, amelyet több pályatársam, magyaroktól Jevtusenkóig megkóstolt. Hát ez az a nagybátyám, akihez haza tudok menni, és akinek az elmondottak fölött legtöbbet érő vonása, hogy tisztességes ember. Nem tudom, hogy valaha becsapott volna valakit. Az ilyenfajta tisztességnek most nincs meg a kellő ázsiója. Pedig ha valami vezérré tud tenni egy embert, ez igen. Nagyon szeretem a váli völgyet Baracskától Vértesdobozig, melyet most Alcsútdoboznak hívnak. Szélbarázdákkal felszántott táj, ligetes, pagonyos, levegős, messzire látni benne. És nem tudom megmondani, hogy gyerekkoromban a Kismartonból Vértesdobozig nyúló huszonnyolc kilométert hányszor tettem meg gyalog, kifáradás nélkül, az autóban utazókat cseppet sem irigyelve. Még most, három infarktus után is kísért a gondolat, hogy végig kellene menni ezen az úton. Ez nem egyszerű emlék vagy nosztalgia. Mindig tudtam, de igazán az utolsó húsz évben tanultam meg, hogy futtában nem lehet megismerni sem embert, sem tájat, sem hazát. – Régen, ha fa vagy hangyaboly került az utamba, megálltam, megnéztem. Ürgelyuknál elálldogáltam egy órát, hátha kijön. A réteken… Micsoda élet van a füvek közt… Leülni a Szent László-patak partjára. Fél napig el tudtam lesni, hogy a híd alól mikor jönnek ki a rákok, de nem azért, hogy megfogjak egyet is, csak szerettem bámészkodni. Ma is azt szeretem legjobban. Ez lazább, mégis teljesebb az odafigyelésnél. Elernyedten az ember több mindent befogad.

– Katona voltál. Hogyan alakult a sorsotok 1944-ben? Határozni kellett, és a vezetéseddel nagyon sok ember vállalta a döntést.

– Ez egy karhatalmi század volt Érden. Bevetették, mert már ott volt a front. Átmentünk a szovjet hadsereghez. Akik élve maradtak, sokan törzstisztek, most mennek nyugdíjba. Most írogatom alá az igazolást arról a fél évről, amit a parancsnokságom alatt töltöttek. Életem egyik kedves emléke lesz az ismétlődő telefonálás: „Kapitány elvtárs, X. Y. őrnagy vagy alezredes jelentkezem.” Én sok mindent megírtam a háborúról direkt módon, de a magam részvételéről keveset. Nem hiszem, hogy valaha is megírom az emlékirataimat. Úgy látom, tisztelet a kivételnek, ez a műfaj a sikálásokra és fényesítésekre szolgál. Ami engem illet, a magam emlékezetében olyan alak maradok, amilyen voltam. Nem akartam harcolni, azért lettem katonaszökevény, de mivel a körülmények „vállaltak” engem, hát én is vállaltam a körülményeket. Írtam erről iróniával a Tizedes-ben, a Kedd, szerda, csütörtök-ben komolyan, az Eljött a tavasz-ban tragikusan és novellákat. Most fejeztem be egy kétrészes tévéfilmet. Dolgozom egy nagyobb regényen, amely bizonyos alkotói eltérésekkel, lényegében arról a századról szól, melynek parancsnoka voltam a szovjet hadsereg oldalán. Ezzel most már kiírom magamból a háborút. Amit, mint az emberek közötti számvetés műfaját sohasem bírtam: az egyenruhát sem szerettem, de a kort nem én választottam meg. Engedd meg, hogy én most ne meséljek harci élményekről, még a legzavarosabban visszaadottaknak is az idők folyamán legendaszaga lett.

– A században, amit vezényeltél, az utolsó napokban volt haláleset? Volt veszteségetek? Milyen körülmények között estek el embereid?

– Voltak halottaink. Még márciusban is volt halottunk, tulajdonképpen vendég halottunk. A budai hegyvidéken SS-eket, vlaszovistákat felszámoló hadműveletek folytak, amikor többször előfordult, hogy a Múzeum utcából, Vorosilov marsall parancsnokságáról kijöttek hozzánk tisztek, tábornoktól lefelé. Azt hiszem, egy kicsit unták az adminisztrálást. Emlékszem egy vezérőrnagyra, aki az SS-ekkel eléggé megtöltött ház megrohamozásánál, előzetes parancstól eltérően, egy 6,35-ös pisztollyal elsőnek ugrott be a nácik közé. Engem a frász tört ki, hogy mi lesz, ha lelövik. Aztán kint volt nálunk egy Ivanov nevű kapitány, majd egy vlaszovista bázis fölszámolásánál részt vett a marsall kedvenc tolmácsa, Sárai főhadnagy, aki sajnos egy teljes géppisztolysorozatot kapott. És március közepén halt meg, amikor a front már távol volt. De volt olyan ember, aki őrségben állt, és egy német bomba végzett vele.

– Nehéz lenne körülhatárolni, hogy egy művész mikor, mitől ideges és mitől fél. Mivel egyértelműbb volt a helyzet, arra talán emlékszel, hogy 1945-ben, frontvonalban volt-e benned félelem?

– Az ember a civil életben is gyanakszik rá, hogy otthagyhatja a fogát, mert egyszer tényleg otthagyja. Azt hiszem, az igazság lényege az, hogy én nem voltam tipikus katona. És ez egyúttal azt is jelentette, hogy a túlbiztosítás iránt nem volt érzékem. Valahogy természetesnek vettem, ha ilyet egyáltalán annak lehet venni, hogy a háború olyan állapot, melyben a halálozási arányszám felszökik. Ha még pontosabban akarok fogalmazni, tudnunk kellett és tudtam, hogy a legbetyárabb összecsapást is megúszhatom, de utána rám dőlhet egy romos ház, vagy ráléphetek egy aknára, amit nem hatástalanítottak. Később infarktusaim közben sokszor ellenőriztem ilyen szempontból magamat. S talán az volt a szerencsém, hogy inkább a figyelés, mint a félelem állapotában éltem.

– Utólag sem érzel félelmet? Vagy más vonatkozásban nem kísért egy megmagyarázhatatlan félelem?

– Nem. Több infarktus után is becsületes teljesítőképességű motor dolgozik bennem. Nem szabad túlpörgetni. De tudom, bármennyire vigyázok, egyszer megáll. Ezen nem kell folyton gondolkodni, nem is szabad. De tudni kell.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– A nappalokat az életre, éjszakákat az alvásra rendeztem be. Rengeteget olvasok. A nappal az élő világé. Munka, szövetség, pályatársak, ügyek, eszmecserék. Valahogy nekem az egész szövetségi tevékenységemben az a legizgalmasabb, hogy áttételek nélkül, közvetlenül érzékelhetem, hogy min gondolkodnak, mire reagálnak az írók. Mit várnak el az írók. A barátjuk kívántam lenni. Vezérkedésre alkalmatlan vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám a felelősségemet és elveim mellett nem tartanék ki nehéz helyzetekben is. Ha szabad mondanom, nem tartozom a puha emberek közé, de a határozottság nekem összeférhetetlen a hangerővel, a helyzeti vagy más fölény fitogtatásával. A határozottság nem más, mint a külső, belső olcsóság elutasítása.

– Mit álmodtál az éjszaka?

– Nem emlékszem.

– Tegnap?

– Sétáltunk a feleségemmel, és a feleségem gyerekkocsit tolt, méghozzá a fiamat. Egy hirtelen szél fölkapta a szoknyáját, és mérgemben föl akartam mindenkit pofozni, aki bámulta a feleségem lábát. Nagyon szép lába volt.

– Főnök vagy, íróasztallal, hivatallal. Mikor tudsz írni? És hol?

– Nem szoktam mellette ülni. Most elpanaszolhatnám neked, hogy nagy megírandó gondolatok vannak folyton a fejemben, de a szövetségi elfoglaltság miatt nem tudom leírni. Csakhogy ez nem igaz. Először is túl sok nagy gondolat nem cirkulál a mai világban. Valamifajta eltömegesedés folyik, és az egy főre eső jó gondolatok száma nem emelkedik. Azonkívül sohasem dolgoztam rendszeresen. Vagy egyvégtében éjjel-nappal, vagy sehogy semmit. Irigylem azokat, akik a napi penzumot mindig megcsinálják, de képtelen vagyok követni őket. Inkább szeretem kihordani a mondanivalót, és többnyire csak akkor ülök le, amikor összeáll bennem. Emellett, ha van haragom önmagammal, éppen ez ügyben van, írás ügyben. Nagyon nehezen szabadultam meg fiatalabb koromban egy olyasfajta szemlélet- és írásmódtól, melyben nem én idomultam a világhoz, hanem a valóságot akartam az elképzeléseimhez hajlítani. Ezt mindenfélének hívják, többek között szubjektív idealizmusnak is. Persze ha megkérdeznék, magyarázzam meg, hogy én, aki tizennyolc éves korban fájóan realista verseket írtam a Válasz-nak és más lapoknak, hogy nem folytattam egyenes vonalúan a pályámat, igen érdekes, izgalmas és tanulságos értekezéssel tudnék válaszolni. Csakhogy egy ilyen utólagos magyarázat hasonlítana az olyasfajta történelmi magyarázatokhoz, melyek szerint a parasztság fölszabadulása Dózsa Györggyel kezdődött. – A háború kiirtotta belőlem a verset.

– Nagyon sok politikai, társadalmi, hivatali munkát vállaltál. Érzésed szerint értekezleteken, tárgyalóasztalnál ültél többet vagy a saját íróasztalodnál?

– Nálunk kialakult egy olyan szokás, hogy mindenki életművet ír, és a könyveit számolgatja. Eközben a publikált magyar irodalom évente 380–400 kötet. A francia irodalomé évi 6000 kötet. Ezeknek a katalogizálását nehéz elvégezni, még kevésbé a recenzálását, elolvasását. Mi az, ami a legnagyobb magyar írókból kitörölhetetlenül megmarad bennem? Az alakok, magatartások, kiélezett vagy ki nem élezett gondolatok, a kíváncsiság vagy közöny a világ iránt, és nem utolsósorban az a mód, ahogyan ez megfogalmazódott. Nézd meg Móriczot. Lekopírozhatatlan, eredeti alakokat teremtett. A társadalmi tartalmak hordozója mégsem az absztrakció, hanem maga az ember. Nekem Móricz elsősorban nem népi, hanem alakteremtő író. És aki nem ír egy negyvenkötetes életművet, de sikerül három-négy olyan alakot teremtenie, kiknek létezése a nemzeti tudat és közvélemény részévé válik, számomra ott kezdődik az íróság. Sajnálom-e az időmet? A kérdést így kellene feltenni: vajon sajnálom-e az életemet? Nem. Amikor úgy adódott (ezt apám is így tette), végeztük dolgunkat, vagy présházba mentünk és iszogattunk, vagy faltuk a lányokat két szemmel, vagy fegyvert fogtunk azzal a kockázattal, hogy esetleg kiejtjük a kezünkből. Az életet szolgáltuk, és nem hiszem, hogy erre csak egyetlen mód van.

– Sok embernek a politika a szenvedélye. Egyik íróbarátom szerint a politika az egyik legszebb tudomány. Hogyan vagy mindezekkel? A közéleti szereplés, a politika, a politizálás milyen helyet foglal el életedben?

– A politika, melyet véleményem szerint se lebecsülni, se túlértékelni nem helyes, engem mindig annyiban érdekelt, amennyiben igazabb információkat adott az emberről, és igazabb, tisztességesebb eszközökkel segített, igyekezett változtatni az életén. A helyzet ma is változatlan. Nem KB-tagságom mondatja velem, hanem eddigi életutam, hogy az ember körülményei és jellemvonásai jobbíthatók, de gyorsan hozzáteszem, hogy ehhez nemcsak a központi akarat kell, hanem a befogadók értelme és akarata is. Ezt mi úgy szoktuk mondani, hogy nem erőszak a disznótor. Én hozzátenném: a dolgok a disznótortól is függenek.

– Milyen az időbeosztásod? Hánykor fekszel és hánykor kelsz? Van kialakult életritmusod?

– Nem egészen rendszeres az életem. Lehet, hogy nincs igazam, de az az érzésem, hogy bizonyos nyakasságot meg kell őrizni az életrendben, különben rendszeretet címén lényegtelen dolgok is a fontosak elé vághatnak.

– Mi a passziód? Mit csinálsz pihenőidődben?

– Nézelődöm, bámészkodom. Valamikor, amíg egészséges voltam, sokat vadásztam, nem is mindig élő állatokra lőttem, hanem falevélre vagy virágra. Többször nyertem ifjúsági céllövő bajnokságot. Karban akartam tartani ezt a készségemet, de ha kacsát, foglyot, fácánt vagy rőtvadat lőttem, mindig volt valami viszolygásom. Mi a fenének tettem? Lehet, hogy szentimentalizmus, bár a háború idején, amikor tüzeltek rám, és én nagyon jól tudtam, akit célba veszek, az ott is marad, nem voltak ilyen aggályaim. Igaz, a nácik visszalőttek. – Szeretek kocsit vezetni. Harminc éve vezetek, de ritkán jutok hozzá a munka miatt. És szerettem lovagolni, gyerekkoromban az uradalomban a lovászok egy cigarettát adtak, ha kivittük a Dreher-méneslovakat jártatni. Tizenkét éves koromban már jól lovagoltam, de az első infarktus óta az is tilos. Jobb és bal kézzel egyformán vívtam. Már házas ember voltam, amikor öt pengőért adtam vívóleckéket.

A visszaemlékezés izgalomba hozza Dobozyt, s nem bír az asztal mellett maradni. Felugrik, járkál. Egy régi lövészet kerül szóba, ahol tíz lövésből kilencvennyolc kört lőtt. Aztán a főhadnagy, aki gratulált neki, de ő egy korábbi sérelme miatt nem fogadta el a kezét. Csak állt ott a gyakorlótéren, feszes vigyázzban. Mutatja, hogyan. A szőnyeg közepén áll, arcéle kemény, tartása egy mintakatonáé. Tanítani lehetne a díszelgő századoknak. A hangját nem emeli fel, de a hangszíne megváltozik, ettől minden kategorikus lesz, amit csak mond. Közben megfiatalodik. Már nem ötvenhét éves, csak negyven vagy annyi sem. Aztán, ahogy Vértesdobozra terelődik a szó, még fiatalabb lesz. Savanyú Józsi betoppan hozzájuk két pisztollyal. Dobozy dédapja a tornácon fogadta. Mutatja, hogyan állt ott az öreg Dobozy… Élvezet nézni, hallgatni. Világokat képes újrateremteni néhány félmondattal, mozdulattal. Dobozy valójában par excellence író, csak maradatlan, nem bír megülni az íróasztala mellett. Így társadalmilag talán hasznosabb s mindenképpen teljesebb életet él, de félek, néhány értékes művel adósa marad a világnak. Pontosabban az utókornak. Engem például kárpótol színes egyénisége, s ha Dobozyt látom a tárgyalóasztal mögött, megnyugszom, mert tudom, jó ügyet képvisel, s igyekszik a maximumot elérni. – A konyhából a főzés kellemesen otthonos edényhangjai szűrődnek be. Dobozy felnőtt lánya az ebédet készíti. Megvárom, míg Dobozy Imre leül, önt magának egy korty konyakot, aztán megszólalok:

– Hol étkezel általában, itthon vagy vendéglőben?

– Mindig itthon étkeztem, amíg élt a feleségem. Tavaly halt meg. Harmincnégy évig éltünk együtt. Az íróasztalom felett egy kis kép van. (Feláll, leakasztja a falról a képet, és elém tartja.) Feleségem kislánykorában. Ha az ember nem tartja meg, hogy a legközelebbiekhez hűséges legyen, nem tudom elképzelni, hogy az eszméihez hűséges marad. A világhoz az embereken át vezet az út.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Voltak kedvenc ételeim, amíg a feleségem főzött. Azóta elszemélytelenedtek az ételek is. Tulajdonképpen az az egészben a tragikus, hogy az illedelmes viselkedés az lett volna, ha három infarktus után távozom, de én maradtam meg.

Tűnődve kipillant az ablakon. Percekre megfelejtkezik rólam, majd megszólal újra:

– Kedvenc italom a váli olaszrizling, az a gyanúm, hogy az sem a zamatáért, hanem mert olyan valaki tölti a zöld kancsóból, akit mindig becsültem és szerettem.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Nagyon kedves ünnepem augusztus 20., hivatalos tartalmán túl azért, mert ez a váli búcsú napja. Aztán mindig megünnepeltem feleségem születésnapját, apámét, anyámét, testvéreimét és a gyerekekét. Én ma sem tudom elképzelni a családot atomizálódott formában, hogy hol eszébe jut az embernek, hol nem. A család a fundamentum. Aki széttúrja, vajon mihez építkezhet? Itt nem is az a lényeg, hogy ajándékot venni. Akár öreget, akár gyereket megtisztelni azzal, hogy számon tartjuk a születésnapját.

– Mikor sírtál utoljára?

– 1955-ben, amikor apai nagyanyámat kiterítve megláttam. Bölcs és büszke parasztasszony volt. Máig sincs olyan beszélgetőtársam. Amire nem tudott válaszolni, meg sem kísérelte. De sok mindenre tudott, amire nálánál okosabban máig sem tudtak.

– Az író szerinted befolyásolhatja az ország tudatát és szellemi közéletét?

– Ez sok mindentől függ. A műtől, a helyzettől, a közvélemény hangulatától és más tényezőktől. Hogyan magasztalják fel, hogyan hallgatják el. A műveknek azonban megvan a maguk szívós, egyéni életük. Lassan hatnak, inkább tűnődéseket, elmélkedéseket kiváltva, mint konkrét elhatározásokat, és ezt nemcsak az olvasók, hanem a művek megítélésénél is számításba kell venni. Azt mondják, a jó mű egyúttal igaz. Az igazság azonban egyúttal nem mindig jó mű. Valahogy meg kellene értenünk – mindenfajta jó szándékú írásmű jogosultságát elismerve –, hogy a jó mű a beavatkozásnál kezdődik. A többi csak csillogó, elmés frappírozás lehet.

– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az emberiség jövőjére?

– Soha nem volt ennyi szorító eszköz, amely a tárgyalás és megértés irányába nyomta volna a világot. Soha nem volt ennyi szédületes pusztító eszköz az emberiség kezében. Szeretném a reményt megfogalmazni, de ez egyoldalúság. Ekkora fegyvertömeggel még korai beszélni a csendes életről.

Mire az interjút befejezzük, az ebéd már rég kész. Bizonyára ki is hűlt. Dobozy ebédre marasztal, de haza kell mennem, mert a lányom születésnapja van. – „Tudod-e, Franciska, miért lobogózták fel a várost?” – kérdeztem tőle négyéves korában. – „Mert az én születésnapom van” – mondta. Reggel a lelkemre kötötte, luftballon nélkül ne merjek hazamenni. De luftballon már aligha kapható. Kénytelen lesz beérni a fellobogózott várossal.

Az utcán embercsoportokba ütközöm. A Váci út felől áradnak a Duna felé. A szél újra és újra kibontja feltekert zászlóikat és lobogtatja. A diákok nagy rikkantások közepette küszködnek a szélviharral. Május elseje van, vége a felvonulásnak.

 

Galgóczi Erzsébet

Szögeket keresek a falban. Szögeket, melyek csak úgy ott vannak. Megfeketedve, rozsdásan, érthetetlenül. Ezek a szögek jól illettek Nortia világához, aki az etruszkok titokzatos istennője volt. A sors istennője, mivel hatalma volt a tér és az idő felett. Nortia templomaiban az év befejezésekor ünnepélyesen egy-egy szöget vertek a falba. Ezeket a szögeket keresem most Galgóczi lakásában. Nem azért, mert Galgóczi lakása templom, nem is Nortia miatt. Galgóczi világába illik a tér és az idő fogalma, illik a sorsszerűség és illenek a falba vert vasszegek. Galgóczi lakása persze más.

Budán lakik, az ablakból fákat, kerteket látok, kint esik a hó. Dolgozószobája s egyben alvószobája puritán. Körben könyvespolcok, melyek alul szekrényben végződnek. A polcok tetején cserepek, ibrikek, lejjebb egy másik polcon ezek miniatűr változatai sorakoznak. Az ablak előtt nagy, gyári íróasztal, forgószékkel. Az íróasztalon naptár, csukott írógép, kéziratok, egy cserépben zöld növény, oldalt műkutya, középen írókészlet s a ceruzák között egy kicsi baba. A könyvespolc előtt hatalmas heverő. A polcok mélyén régi típusú rádió és egy óra, ami túl gyorsan ketyeg. Ha ilyen ütemben múlna az idő, már nem élnénk. Feljebb a polc oldalán kovácsoltvas gyertyakarok, odább is, és a mennyezetről gyertyacsillár lóg alá. A parkettán perzsaszőnyegek, félig az ajtó mögött kis társalgóasztal, suszterszékekkel. Az asztalon borjú-, a székeken báránybőr. A falon diófapác rajzok, ecsetrajzok, vízfestmények, Szántó Piroska csodálatos illusztrációi, Szilvási Margit portréfestménye Galgócziról és Mamuzich Magda festménye Galgóczi Erzsébet mamájáról. Szép kép. Nortia templomában szokásos szögek nem látszanak. Pedig itt vannak valahol. Feketék, rozsdásak. Emlékeztetnek valamire. Sorsszerűek. Tragikusak. Nem látom a szögeket, de a fából készült szobrok, melyek a polcok tetején állnak, figyelmeztetnek. Értem ezt a világot. Dehogy értem. Ezt a világot én csak érzem. Galgóczi barátságosan végigkalauzol a lakáson, és ahogy kiejt egy-egy szót, ahogy a kezét tartja, érzem, hogy azok a fekete szögek ott vannak a falban.

Galgóczi különös személyiség. Egy nő, asszony, akire az a legjellemzőbb, hogy ember. Emberasszony, akinek rejtett ereje van, mint a hajdani sámánoknak. Galgóczi igazságkereső író. Talán ebben rejlik titokzatos ereje. Művei: Egy kosár hazai (elbeszélések, 1953); Félúton (regény, 1961); Ott is csak hó van (elbeszélések, 1961); Öt lépcső felfele (elbeszélések, 1965); Kegyetlen sugarak (riportok, 1966); Fiú a kastélyból (elbeszélések) + Aknamező (tévéjáték, 1968); Inkább fájjon (elbeszélések, tévéjátékok, 1969); Nádtetős szocializmus (szociográfiai riportok, 1970); Kinek a törvénye? (novellák, 1971); Pókháló (regény, 1972); A főügyész felesége (drámák, 1974); Bizonyíték nincs (elbeszélések) + Tizenegy több, mint három (bányászballada, tévéjáték, 1975); A vesztes nem te vagy (elbeszélések, 1976); A közös bűn (regény, 1976). Műveiből kettőt megfilmesítettek, harmadik filmjét most forgatják. Tehetségét, írásainak mély humanizmusát és valóságértékét mindenki elismeri és tiszteletben tartja. Munkásságáért háromszor (1962, 1969, 1976) tüntették ki József Attila-díjjal, 1970-ben a SZOT-díjat is megkapta. Galgóczi a „Dunai Árvízvédelemért” emlékérmére a legbüszkébb, amit a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsától kapott 1956. május 18-án.

Sportos piros ingben, zöld nadrágban, kordbársony cipőben ül az asztal mellett. Kancsószerű, öblös nagy poharakba badacsonyi szürkebarátot önt, aztán megmutatja az árvízvédelemért kapott érmet.

– Tudja, hazamentem éppen aratni. Nagy nehezen lekapkodtuk a termést, akkor már negyvenkét falu volt víz alatt a Szigetközben. Háromméteres víz borított mindent. Negyvenkét falu lakosságát kellett menteni, elhelyezni. Bementem a győri laphoz, ahol éppen Mocsár Gábor volt a főszerkesztő, és felajánlottam a munkámat. Hetekig írtam az árvízi riportokat.

– Itt csend van és nyugalom. Mindkettőre szükség van az írói munkához. De milyen volt az előző lakása és az az előtti?

– Harmincöt éves koromig semmilyen lakásom nem volt. 1950-ben felvételiztem, utána tizenhárom albérletet laktam végig tizenöt éven keresztül. Az első tíz évben eléggé türelemmel. Az első József Attila-díjam után bementem az írószövetségbe, és kértem, segítsenek, mert nem lakhatok örökké a Lánchíd alatt. 1962-ben Darvas azt mondta, ők minden évben kapnak két lakást, segítenek rajtam. 1964-ig semmi sem történt. Ígéretet kaptam. 1964-ben megtudtam, hogy újra kiosztották a lakásokat, de én kimaradtam. Akkor írtam Sarlós Istvánnak levelet, amiben elmondtam, hogy én újságíróként riportjaimmal sok ember életét, baját eligazítottam, egész faluét is. Én nem érdemlem meg a segítséget? A Sport presszóban írtam a regényemet. Sarlós minden átmenet nélkül behívatott, és két lakást fölajánlott, a Dohány utcában és a Kacsóh Pongrác úton. Az utóbbit választottam. Mivel falusi származék vagyok, soha nem éreztem jól magamat olyan helyen, ahol csak falak vannak. Természetigényem van. Örökké Budán akartam lakni. Ennek másik indítéka is volt. Én a háború alatt voltam kamasz, és emlékeztem rá, hogy minden hidat, utat, csomópontot felrobbantottak. Ehhez még hozzájárult egy olyan élmény, hogy 1956 októberében egy írószövetségi küldöttséggel Romániába utaztam. Hazafelé Nagyváradon bemondta a hangosbeszélő, hogy Magyarországra nem közlekednek a vonatok. Heten elindultunk gyalog. Négy nap alatt értünk Budapestre, de itt engem nem engedtek át a hídon. Budán laktam albérletben. Akkor határoztam el véglegesen, hogy Budán fogok lakni, mert innen haza lehet gyalogolni Győrbe.

– Hogyan éltek Ménfőcsanakon? Milyen volt a ház, amiben laktak, a földjeik, a család?

– Húszéves koromig egy parasztlány életét éltem, de nem egészen úgy. Minden munkát, amit egy parasztlánynak meg kellett tanulni, azt megtanultam, így főzni, mosni, kacsát tömni. Mi annak idején módos parasztnak számítottunk, holott csak tizennyolc hold földünk volt. Az őseim nem jobbágyok voltak, hanem zsellérek. A szüleimnek a hegyben volt egy szőlejük, azon volt egy kis ház. Ott kezdték az életet. 1914 májusában házasodtak össze, akkor még nem volt semmijük, csak ez a ház. Ráadásul apánkat elvitték a háborúba, és csak 1920-ban jött haza. A két háború között vásároltak tizennyolc hold földet, amit aztán bevittek a termelőszövetkezetbe. Kilenc különböző helyen voltak a földjeink, volt olyan, ami négy kilométerre volt a falutól. A mi falunkban divat volt a sok gyerek, mert kellett a munkáskéz. Anyám tízet szült, kettő meghalt, így lettünk mi nyolcan. Ez ötéves ciklusokban négy-öt munkáskezet jelentett. A legkisebb öcsém akkor született, amikor a legidősebb nővérem férjhez ment. Amikor én kamasz voltam, négyen voltunk kapálóképes emberek a családban. – Én ugyan 1942-ben bementem Győrbe a Miasszonyunk zárdába tanulni, de vonattal jártam be. A nagy asztalra anyukám krétával felírta, hogy hol az ebéd, és hogy „kint vagyunk a Baráti földön, kapát hozz magaddal”.

– Ménfő és Csanak akkor még külön falu volt?

– Igen. Ménfő zsellérhely volt. Bezerédy-birtok, amit házi használatban műveltek a cselédek. Csanak viszont a Pannonhalmi Apátság jobbágybirtoka. 1867-ben a jobbágyfelszabadítás után a csanakiak megkapták az egész határt. Egy jobbágytelek huszonnégy hold volt. De ahol több fiú volt a családban, nyolcvan holdat is kaptak. Innen a gyerekkori mondás: „Úri Csanak, gazdag Ménfő, kódus Kisbarát.” A csanaki parasztok gyerekei a második generációban gimnáziumot végeztek, a ménfői parasztoknál az én generációm volt az első, aki egyetemre mehetett. Az én bátyám majd megdöglött, hogy tanulhasson, de nem lehetett, mert otthon kellett valaki, aki dolgozik. Az anyám családjából egyetlenegy gyerek tanulhatott tovább, de papoknál, egyházi ösztöndíjjal. Ebből a nemzedékből a nagybátyám volt az egyetlen, aki tanulhatott. Amikor a szüleim nagy nehezen beleegyeztek, hogy középiskolába megyek tanulni, két terhet kellett vállalnom: járok vonattal és tanulok, közben otthon kapálok.

Iszunk egy korty bort, Galgóczi Erzsi eltűnődik, majd megszólal:

– A nővéremmel elértük, hogy „külön szobánk” legyen. A konyhában aludtunk, és ott, amikor mindenki lefeküdt, még égethettük a villanyt. De ez is kevésnek bizonyult. A győri tanítóképzőben világirodalmat nem oktattak, a görög és a francia irodalomról sejtelmem sem volt. Így kerültem a Színművészeti Főiskolára, színkitűnő érettségivel. Ott feldiktálták a kötelező irodalmat, és nekem összejött nyolc-tízezer oldal. A pestiek lazsáltak, mert már olvasták őket, én túlóráztam. Amióta megszüntették a származás szerinti megkülönböztetést, jöhet a Hortobágyról akár száz tehetség is, hiába. Engem most nem vennének fel egyetemre.

– És milyen volt a ház, a kert?

– Most ötezer lakosa van Ménfőcsanaknak, akkor talán a fele volt. Ménfő lakossága ezer lehetett. A házunkat 1935-ben építtette újjá anyuka. Abban volt három szoba, óriási kamra és ami kell egy parasztházhoz. A falu szélén állt a szőlőhegyen. Régen nem utca volt, csak dűlő. Anyuka még mindig úgy mondja, hogy felmegyek a szőlődombra. Pedig már rég nincs bent szőlő, mert a filoxéra kipusztította. Gyerekkoromban tizenhét templomtornyot lehetett onnan megszámolni, és odalátszott az Alpok és a Kis-Kárpátok. Most újra szőlőt telepített oda a bátyám, ő van otthon anyukával.

– Testvérei hogyan élnek?

– Én vagyok a hetedik gyerek, a nálam idősebb mind paraszt maradt, illetve a nővéreim igyekeztek nem paraszthoz menni feleségül. Bátyám csinálta meg a faluban a termelőszövetkezetet. Tíz évig elnök volt. Most agronómus a téeszben. Az utánam született két öcsém egyetemet végzett. Egyik építészmérnök, a másik közgazdász.

– Itt most hogyan telik egy nap? Munkával, boldogan, kapkodva?

– Nekem volt egy életformám az utóbbi tíz évben. 1956 óta nincs munkahelyem. 1957 január elsején kirúgtak az állásomból. Az egész lapot szétverték, ahol én dolgoztam. Két évig megpróbálkoztam elhelyezkedni, de sehová sem vettek fel. Ez idő alatt beletörtem a szabadúszó író életformájába. Megszoktam, és isten őrizzen meg engem attól, hogy be kelljen járni valahová. Az én normális életvitelem az utóbbi tíz évben így alakult: hétkor keltem, fürdés, reggeli, Népszabadság; lakás rendbe hozása. Tízkor ott ültem az írógépnél. És este tízig dolgoztam, mivel akkor abba kellett hagynom, hogy a szomszédokat ne zavarja a gépelés. Ha ezt az életmódot sikerült folytatnom, akkor voltam boldog. Nagyon szeretek dolgozni. Anyámtól megtanultam, hogy az élet értelme a munka. „Leányom, tanuld meg, egy munka csak addig tart, amíg elkezded” – mondta. Amikor az ember tizennyolc éves korában kiment kapálni, nem kívánta, de ha már csinálta, felélénkültek a sejtjei. Versenyt kapáltam a testvéreimmel. Legalább olyan sikerélmény volt az, mint amikor most befejezek egy elbeszélést vagy regényt.

– Alkotóházban is dolgozik vagy csak itthon?

– Én sajnos sehol sem tudok dolgozni, csak a saját lakásomban, saját írógépemen. Ha elutazom, végem van. Se Ménfőcsanakon, se külföldön, se a Balaton mellett. Itt vannak a jegyzeteim, itt tudok dolgozni. Átok nehezen írok, minden szövegem négy kombináción megy át, mire odaadom a szerkesztőnek. Most például a Kortárs-nak adtam negyven oldalt, öt éve kezdtem írni, most végre karácsonykor két hét alatt megírtam. Én nem vagyok misztikus ember, de nemcsak a természetnek van szüksége bizonyos időre, hogy valamit megérleljen, hanem az írónak is. A közös bűn című regényem valóságalapja az én falumban történt. 1959-ben volt a tárgyalás. Többször próbáltam megírni. Nem ment. A gyilkos tizenöt évvel később hazajött a faluba. Akkor újra nekiálltam, és sikerült.

– Kellemetlenségei nem támadtak valóságábrázoló írásai nyomán?

– Számtalan kellemetlenségem volt meg sajtóperem. De ezeken túltettem magamat. Az első igazi riportomat 1953 januárjában írtam, de akkor nem közölte egyetlen újság sem. Aztán jött a kormányprogram, és az Irodalmi Újság-ban jelent meg. Ez rögtön olyan felháborodást okozott, hogy a pártközpontnak kellett kivizsgálni az ügyet. Hat hónapon keresztül minden héten egyszer levittek a falumba, és szembesítettek a parasztokkal. Majdnem kizártak a főiskoláról és a pártból. Huszonhárom éves voltam. Anyám beáztatott egy teknő mosnivalót, engem levittek oda, anyukát behívatták, egy hétig nem tudott kimosni. Ezek után 1954-ben a tanácselnököt nem jelölték, és visszament a vagongyárba vasmunkásnak. Miután a velünk szemben lakó kuláknak a lányát vette feleségül, azt hittem, ez a tanácselnök engem megöl. 1956 őszén az első vonattal hazamentem. Leszállok a ménfői állomáson a bőröndömmel. Kivette valaki a kezemből a bőröndöt. Odanéztem, hát a volt tanácselnök. Na mondom, engem ez most megöl. Hozta a bőröndömet, és azt mondta: „Az életemet köszönhetem magának, ha 53-ban nem rúgat ki a tanácstól, 56-ban agyonvertek volna a parasztok.” 1965-ben meg húzom a vizet az udvaron. Bejön a volt tanácselnök, és lepermetezi anyuka lugasát, minden kérés nélkül. Így alakult az élet. – Tudja, énbennem nagyon sok gyűlölet volt, de hogy a történelmi látásom nőtt, kezdem megérteni az embereket. Mindenkinek igaza van valahogyan.

– Mennyit jelent magának a valóságközelség és élmény?

– Anélkül nem tudok élni. A valóságnak sokkal jobb fantáziája van, mint egy írónak. Vagy legalábbis, mint nekem. Előfordul, hogy csak egy mondatot ad az élet, de az bennem elkezd gurulni, és ez tapad rá, az tapad rá. De a kiindulópontnak valóságos élménynek kell lennie. Megmutathatom a legutóbbi naplómat, hatvanöt témám van. (Mutatja: kapcsos könyv.) Ha valamit megírok, kihúzom.

– Ön szerint az írónak mi dolga a világban?

– Mint minden fiatal, úgy kezdtem az életemet, hogy megváltom a világot. De rájöttem, hogy a világot nem lehet megváltani, csak magamat. Tizenöt-huszonöt éves koromig végigolvastam a világirodalmat, és azt hiszem, nem múlott el nyomtalanul, amit egy-egy könyv megtanított nekem. Növelte az emberismeretemet. Kamaszkorban, amikor a gyermek még nem kialakult személyiség, minden hat rá, a számtalan ráhatás közül az egyik az irodalom. Nem mindegy, hogy tizennégy-húsz év között mi kerül a fiatal kezébe, mert hetvenöt százalékban ez dönti el a sorsát, mivel akkor fogékony.

– Ma Magyarországon társadalmi helyzetét és szerepét tekintve milyen embercsoporthoz sorolja magát?

– Tulajdonképpen a parasztsághoz tartozom most is. Ha megjelenik egy rendelet, ami a parasztsággal foglalkozik, elolvasva Pesten, kialakul a véleményem. Utána találkozom a bátyámmal – kiderül, hogy neki is az a véleménye. Kísértetiesen. Munkámnál fogva viszont az értelmiséghez tartozom, az értelmiség életét élem, minden kötöttség nélkül, kivéve, amit magam állítok magamnak. Ezt persze megszakítja egy-egy jó film, kiállítás, külföldi út. Én ugyan alkatomnál fogva soha nem utaznék, de belátom, hogy szükségem van rá. Életem egyik legnagyobb élménye mégis az utazás: 1962-ben úgy jöttem haza Kubából, hogy egészen másként láttam a magyar életet. Akkor ismertem föl, hogy igenis utazni kell.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdeklik?

– Amikor fiatal voltam, hittem abban, hogy a politikai mozgalmak befolyásolják az emberek életét. Azóta rájöttem, hogy óriási szerepük van abban, hogy az emberi élet kereteit megváltoztatják (államosítás, tsz-szervezés), de a keretektől az ember nem változik meg. Az emberben van egy örökös állandó, ha nem lenne, számunkra mit sem mondana Oidipusz király és Hamlet. Ha bennük ma nem ismernénk fel magunkat, az azt bizonyítaná, hogy az emberek, a történelem folyamán megváltoznak. Az ember, mióta lejött a fáról, és két lábra állt, ugyanaz a lény.

– A nők változó szerepéről mi a véleménye?

– Írja meg, hogy nekem erről különvéleményem van. Szerintem azok a nők, akik gyereket szülnek, a családban az anyai szerepet vállalják, éppen olyan teljes értékű munkaerők, mint akik elmennek gépelni. A gyerek szempontjából nincs semmi olyan fontos, mint az anyai szeretet. Én sok természettudományt olvasok, mert érdekel. Olvastam például egy kísérletről, ahol a kismajmokat elválasztották az anyjuktól, csináltak egy rácsot, és bevonták majomszőrrel. Azt vizsgálták, elfogadják-e anyának vagy nem? Nem fogadták el. Azt a törődést, amit egy gyerek tizenöt éves koráig igényel, semmiféle intézmény nem tudja átvállalni. Ha valami beleszólásom lenne a népesedési politikába, én azt javasolnám, az egyenjogúság legyen szabad, de ne legyen kötelező. Ha egy anya úgy gondolja, hogy az a fő foglalkozása, hogy gyerekei legyenek, főz, mos rájuk, tegyük neki ezt lehetővé. Ehhez persze vissza kellene térni egy olyan rendszerhez, hogy az állami alkalmazott kapjon annyi fizetést, amiből a családját képes eltartani. A bátyám agronómus, kap háromezer forintot, ebből kétezer forint a rezsi. A felesége a könyvtárban háromezret keres, és náluk lakik az én anyám, aki 450 forint nyugdíjat kap a tizennyolc hold földjéért, amit bevitt a termelőszövetkezetbe. Két gyerekük van. Ebből egy vasat sem tudnak félretenni. Tavalyelőtt ősszel kiküldött engem az írószövetség Perugiába egy nemzetközi nőkongresszusra. Nem jutottam el, mert nem volt vonatjegy és semmi. De megírtam előtte a felszólalásomat. Így kezdődik: Magyarországon én vagyok az első paraszt származású nőíró. 1945 előtt íróság mint foglalkozás nem fordult elő egy parasztcsaládból származó lánynál. A nők egyenjogúsága egyébként nem történelmi, hanem személyi kérdés. Anyukám, aki a két háború között volt háziasszony, úgy dirigált, hogy apukának egy szava sem volt. A matriarchális helyzet nemcsak Magyarországon, másutt is általános volt. Magyarországon annak nincs hagyománya, hogy a nők nem egyenjogúak. De ha arra gondolok, hogy a legtöbb nőt foglalkoztató iparágban, aminek ráadásul nő a minisztere, Keserű Jánosné, nem tudják elintézni, hogy a családos nőknek ne három műszakban kelljen dolgozni, amit a vasmunkások régen kiharcoltak maguknak, nincs minden rendben.

– A feminista mozgalmakról mi a véleménye?

– Engem a feminista mozgalmak nem érdekelnek, engem az emberek érdekelnek és a társadalom. Nincs külön nőkérdés.

– Ha nem ír, mit csinál, mivel tölti az idejét?

– Nagynéni vagyok Ménfőcsanakon. Szeretem a gyerekeket. Aztán külföldön utazom, slussz. Közben rengeteget olvasok, és az irodalmon kívül nagyon érdekel a történelem, az építészet, a régészet, a biológia, pszichológia, közgazdaságtan, néprajz; megpróbálom behozni az elmaradásomat. Én tulajdonképpen munkacentrikus ember vagyok, aki csak akkor boldog, ha dolgozhat. Tegye még hozzá Bulcsu, hogy minden más terhemre van. Siker, mindenféle pénz, utazás, tisztség. Lehet, hogy ez bizonyos fajta emberi szegénység, de minden mást csak kötelességből csinálok. Kötelességből megyek el színházba, moziba, belátom, hogy szükségem van rá. Az én példaképem az a középkori kódexmásoló apáca, akinek önmagáról csak annyi volt a mondanivalója, amit a kódexlap szélére odaírt: „Nagyon fáj a fejem.” Nem vagyok lírai alkat, nem azt írom, amit érzek, hanem azt, amit tudok. Magamról semmi mondanivalóm nincs, legfeljebb annyiban, ha az én életem sorsszerű.

– A háború alatt vagy azóta volt életveszélyben?

– Csak a háború alatt. Azóta csak akkor voltam életveszélyben, amikor öngyilkosságot kíséreltem meg. Amikor huszonkilenc éves koromban harmadszor sem haltam meg, azt mondtam, úgy látszik, a sorsnak van veled valami célja. Nincs jogod meghalni. Azóta azt mondom, ha még egyszer megkísérled, jön a vonat. A többi bizonytalan. A mérget kimossák az ember gyomrából, a kötélről lemetszenek. Soha nem féltem a haláltól. Az élettől féltem. Ennek is meg kell felelni, annak is. Ezért voltak az öngyilkosságaim. Valahogy megúszom majd az életet. Amikor 59-ben sem sikerült, és életben maradtam, azt mondtam, vagy író leszel, vagy a vonat alá fekszel. Elvállaltam a saját sorsomat. Iszonyú dolog öngyilkosnak lenni. Ez olyan szituáció, amikor valakinek a helyzete nem azonos a tudatával. Én végül is egy parasztlány voltam. Túlságosan nagy volt a váltás. Nagyanyám még csak a nevét tudta leírni. Anyám összekínlódott egy-egy levelet. A népművészetnek óriási a kondicionáló ereje, de van egy hátránya is: nincs írásban lefektetve. Amit én próbáltam, arra az én osztályomban, családomban semmiféle gyakorlat nem volt. Nekem a legnagyobb problémát még mindig az okozza, hogy a gondolataimat mondatokba tudjam önteni. Goethe azt írta valahol, két nehéz dolog van az életben, nőknek a szülés, férfiaknak a gondolkodás. Én ráadásul nő vagyok és gondolkodnom kell.

– Hogyan élt az ötvenes években? Azok az évek hogyan alakították az életét?

– 1950-ben, amikor bekerültem a főiskolára, volt egy társadalmi lelkesedés, hogy parasztok, munkások gyerekei kerüljenek az egyetemre. Aztán gyorsan jött a kiábrándulás. Második évfolyamban kiderült, hogy középparasztok a szüleim, és ezért csökkentették az ösztöndíjamat. Ekkor volt a beszolgáltatási rendszer csúcspontja. A szüleimtől elvittek mindent. Ha a tehenünk nem adott annyi tejet, a tyúk nem tojt annyi tojást, amennyit előírtak, be kellett menni Győrbe a piacra, megvenni, és ingyen beadni. Ez iszonyú lelkiismereti válságot okozott nekünk. Mi magyar parasztok kellünk ennek a rendszernek vagy nem? A következő volt a képlet: az állam ösztöndíjából tanultam az egyetemen, az öcsém is, de otthon a szüleinktől mindent elvettek. Gondolkodtam. Akkor jöttem rá, hogy amit Magyarországon csinálnak, az nem marxista politika. Úgy gondolták, a szocializmust csak a munkásosztállyal lehet megteremteni. Lenin hiába valósította meg a forradalmat az orosz parasztokkal. A magyar parasztságot az a vezető garnitúra, aki hazajött Moszkvából, nem ismerte, úgy tekintette mint fasisztát, aki káros; gazdasági katasztrófába sodorja az országot. Ezt a fasiszta népet meg kellett büntetni. A beszolgáltatási törvényt, ha egyetlen hozzáértő közgazdász megvizsgálhatta volna, biztosan jelzi, hogy hibás. Abból a tételből indultak ki, hogy a parasztot meg kell félemlíteni, hogy dolgozzon. Eredmény: 1951-ben egymillió hold volt parlagon az országban. Miközben engem az állam eltartott, kizsákmányolta a szüleimet. Mindez egy gondolkodó fiatalnak túl nagy konfliktust okozott.

– 1953 és 61 között nem jelent meg könyve. Jelent ez valamit?

– Az életem mindig párhuzamosan alakult az ország sorsával. A magyar parasztság 1952-ben válságba jutott, akkor jutottam válságba én is. 1959-ben megalakították a tsz-eket, a parasztság fellélegzett, én is. Közben én írtam mindenféle novellákat. 1954-ben írtam egy novellát, bevittem a Csillag-hoz. Arról szólt, hogy a szerelmet hogyan eszi meg a nyomor. A főszerkesztő azzal adta vissza, hogy nem tipikus történet, de én ráadásul nagyon közepes író is vagyok. Akkor eltűnődtem, hogy egy huszonnégy éves emberről hogyan lehet egyáltalán megállapítani, hogy közepes vagy nem közepes? Ez a válság 1952-től 56-ig egyfolytában tartott. Semmit nem tudtam megírni, ráadásul egzisztenciális problémáim is voltak. 1957 januárjában megszűnt az újság, ahol dolgoztam, és többet nem kaptam állást. Egy évig 56–57-ben rajta voltam a feketelistán, nem is mertek elfogadni tőlem semmilyen kéziratot. Ha nem Darvas József a filmgyár igazgatója, aki korábban is ismert már, és nem ajánl fel egy szerződést, hogy írjam össze, mi történt 1956-ban vidéken, akkor egyszerűen éhenhaltam volna.

– Álmodni szokott? Vannak visszatérő álmai?

– Egyfolytában minden éjjel álmodok. Szorongásos álmaimból ötször-hatszor felébredek egy éjjel. A hamutartóban öt-hat csikk van reggelre. Átizzadom a hálóruhámat. Elszívok egy cigarettát, aztán elalszom. Még nem tudtam rájönni, hogy mi haszna van ezeknek a szorongásos álmaimnak, de ha írok egy kisregényt, és nem tudom a megoldását, reggel úgy kelek fel, hogy tudom a megoldást. Az álmaim mindig fekete-fehérek. Csak egyszer volt színes, amikor Csontváryt másodszor néztem meg. Álmaim rendkívül plasztikusak. Tavalyelőtt ősszel otthon voltam Ménfőcsanakon, november 25., anyuka névnapja. Külön szobám van, de amióta agyvérzése volt, vele alszom. Álmomban a Rudics-tagról jöttünk gyalog, ősz volt, fújt a szél, leveleket kapott fel, fekete felhőket sodort. Jött velünk egy ló is. Megbetegedtünk influenzában, és egyszerre haltunk meg mind a ketten. És én álmomban kiszámítottam, ha egyszerre halunk meg, és anyuka 95 éves, hány éves vagyok akkor én? Hatvan év jött ki. Nagyon megnyugodtam, mert van még 15 évem, és az untig elég ahhoz, hogy megírjam, amit meg kell írnom. Az álmok az én életemre óriási befolyással voltak. Nem vagyok babonás, de tizennyolc éves koromban megálmodtam, hogy szerpentinen megyek fel egy ideggyógyintézetbe. Később, főiskolás koromban megtörtént. Csak nézem: én itt már jártam, ezen a szerpentinen… Reggelig öt-hat álmot megálmodok, csupa víz a pizsamám, mindig odakészítek egy másikat.

– A nappalokat szereti jobban vagy az éjszakákat?

– A nappalokat, éppen a nyomasztó álmok miatt. Függetlenül a pillanatnyi pozíciómtól. A legszebb szerelem közepén is nyomasztó álmaim voltak. Volt egy időszak az életemben, a Bajcsy-Zsilinszky úton laktam, amikor két évig nem tudtam aludni. Hiába vettem be fél marék Tardylt, fél óra múlva éber voltam. Iszonyú volt. Úgy lefogytam, hogy már csak negyvenkét kiló voltam. A kórházban egy hónapig etettek, de egy dekát sem híztam. Azt mondta az orvos, hogy megesz engem a láz.

– Melyik a legkedvesebb ünnepe?

– A búcsú. A naptár szerint augusztus 15. Mária Magdolna ünnepe, de ha hétköznapra esik, 20-án tartják. Szeretem a gyerekeket, anyukámat, mindig hazamegyek Ménfőre. Nyáron egyébként is otthon vagyok. Imádom a ménfőieket, érdek nélkül szeretnek. Nem várnak tőlem semmit.

– Hol étkezik, mit eszik szívesen?

– Nem étkezem itthon, mert az túlságosan nagy elfoglaltság lenne. Ha a borsófőzelékben nincs sörét, akkor már meg vagyok elégedve. Mindig ott eszem, ahol éppen ér a dél. Ráadásul epe- és gyomorbajos vagyok. Halálpontosan be kell tartanom az időpontokat, mert ha tizenkettő helyett kettőkor eszem, akkor végem van. – Amikor otthon vagyok Ménfőn, a legrafináltabb ételeket főzöm magamnak, és fütyülök rá, hogy epebajos vagyok, mert én tulajdonképpen gourmand vagyok. Nemrégiben azt mondta egy barátom, hogy maga azért ilyen sovány, mert válogat. Lehet, de kétféle gourmand van, egyik bezabál mindent, a másik kiválogat. A paprikás krumplit, köménymagos levest szeretem.

– Csirkehúst?

– Utálom. A natúr sültet Holstein módra, a fürjlevest, fácánlevest, vaddisznósültet szeretem. Pisztráng, fogas. A gourmand ott kezdődik, hogy mindent nem eszik meg.

– Kedvenc itala van?

– Valamikor szerettem a tömény italt, de már nem iszom. Nem iszom semmit, csak szürkebarátot. A munkámhoz egyébként nem kell ital, még kávé se. Egyszer egy kanadai újságíró megkérdezte tőlem: mivel doppingolja magát? – Hússal – feleltem –, mert az agysejteket csak a fehérje táplálja.

– Saját szabója vagy varrónője van?

– Huszonhat éve, mióta Pestre kerültem, ugyanaz a szabóm. A fodrászom is csak a második, mert az első sajnos nyugdíjba ment. Az idegorvosom is ugyanaz. Hűséges természetem van, ha valakivel meg vagyok elégedve, nem keresek másikat.

– Van valamilyen babonája?

– Nincs. Racionális lény vagyok, csak a tudományokban hiszek. Azt viszont tudom, hogy a tudomány még sok mindennel nincsen tisztában. Hiszek a megérzésekben, az álmokban, hiszem, hogy a véletlenben a szükségszerű jelenik meg, hiszek olyan pszichológiai, alkotáslélektani folyamatokban, amelyekre nincsen magyarázat, és talán soha nem is lesz.

– A magányt szereti jobban vagy a közösséget?

– A magányt. Írni csak magányban lehet, de nekem a munkámon kívül is sok egyedüllétre van szükségem, hogy földolgozzam az élményeimet. A szülőfalumban például ma már azért nem bírom ki két hétnél tovább, mert egy percig sem lehetek egyedül. Úgy érzem, azok a napok, azok az új emberek, új élmények, amiket nincs időm vagy módom folyamatosan földolgozni – följegyezni például –, elvesztek a számomra. Iszonyúan sajnálom az így elkallódó – hadd nevezzem íróként – „motívumokat”. A prózához hatalmas élményanyagra van szükség, akkor is, ha csak egy kis töredéke kerül be a művekbe. Ha nekem egy szituációhoz száz motívumom van, könnyebben kiválasztom azt az egyet, amely céljaimnak a legjobban megfelel – mintha csak tíz motívumom van hozzá. – Társaságba nem járok, unom, és nincs rá időm. Beszélgetni szeretek – társalogni nem –, de beszélgetni csak kettesben, legfeljebb hármasban lehet.

– Hisz a barátságban, vannak-e barátai?

– Hiszek a barátságban, és elég sok embert a barátomnak tarthatok, de csak négy-öttel – ha a szülőfalumat is beleszámítom –, nyolc-tízzel győzök rendszeres kapcsolatot tartani. Vannak, akikkel csak évente, kétévente találkozom – igaz, akkor annál a mondatnál folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk. A barátaim is sokat dolgozó emberek, és én is fölismertem már, hogy az a prózaíró, aki nem dolgozza ki naponta a maga öt-hat-nyolc-tíz óráját, nem jól sáfárkodik az adottságaival. Ez sajnos, nem jelenti azt, hogy én mindig kidolgozom, csak erre van bennem igény.

– Vannak-e ellenségei?

– Nem tudok róla. Versenytársaim vannak. Az írószövetség tavalyi közgyűlésén 310 íróból 301 rám adta a szavazatát – ez nyilván azt jelenti, hogy sok ellenségem nincs.

– Gyűlölt már valaha valakit?

– A gyűlölet nálam ritkább érzés, mint mondjuk a szerelem. Inkább jelenségeket gyűlölök. De azért szép tárházam van azokból az emberekből is, akiket életem során egy ideig gyűlöltem. Vagy mert igazságtalanul, aljasul viselkedett velem szemben, vagy mert politikusként, közéleti emberként károkat okozott kisebb vagy nagyobb közösségnek. A gyűlölet is mulandó érzés. Vagy kiírom magamból – elégtételt veszek magamnak a papíron –, vagy egyszerűen szétfoszlik az időben. Most például nem gyűlölök senkit.

– Szenvedélyei vannak?

– Csak szenvedélyeim vannak. Jók, rosszak vegyesen. Ha valamilyen ügy, ember, munka, kutatnivaló nem érdekel szenvedélyesen, igyekszem lerázni, kibújni alóla. Emiatt sokan önzőnek tartanak.

– Mondjon egy pénzösszeget, amit már összegnek tart.

– Egymillió forint. Ennyiért már lehet venni egy normális lakást a budai villanegyedben.

– A szerelem mit és mennyit jelent életében?

– A családom és a parasztkérdés mellett a legnagyobb érzelem- és élményforrás az életemben.

– Ön szerint a huszadik század második felében mi az emberiség alapvető problémája?

– Nehezen tudok „emberiségben” gondolkodni. De azt hiszem, a béke.

– És a magyar népnek?

– Egy interjú keretében erre nem tudok felelni. Merem remélni, hogy novelláim, regényeim, riportjaim alapvető problémákat vetnek föl, elemeznek… De talán, amit társadalmilag a legátfogóbbnak érzek: a szüleim nemzedéke a keresztény erkölcs normái szerint nevelődött, s a java annak igyekezett egész életében megfelelni. Az én nemzedékem a felszabadulás utáni első évek lendületében a kommunizmus eszméivel telítődött; a „ne lopj” helyett a „minden magántulajdon lopás”, a „szeresd felebarátodat” helyett az osztályharc elvét tanultuk. Aztán olyan szükséges és szükségtelen tektonikus mozgások rázták meg többször is társadalmunkat, hogy az a képződmény, ami mára kialakult és van, nem azonos semmilyen előzetes tervvel vagy elképzeléssel. Én otthon is, a mozgalomban is azt tanultam, hogy nemcsak akolból és zabból áll az élet. Kell valami plusz, valami hit, meggyőződés, valami, ami túlmutat a hétköznapokon, ami egységbe és magasabb minőségbe szervezi életünket, mindennapi cselekedeteinket. Az utóbbi tíz évben egyre riasztóbb példákkal találkozom, melyek az emberek torz értékrendszerében, anyagias, hajszás, felületes életvitelében, a látszatok tiszteletében, az ostoba divatokban, a nyugatimádatban (egyik-másik sajtótermékünkben is), az elképesztően hanyag munkában nyilvánulnak meg. Mindezek arra mutatnak, hogy az emberek egyre inkább csak az árát tudják a dolgoknak, az értékét nem. Én Németh Lászlóval vallom, hogy az élet minősége több, mint az élet. Nos, az élet minőségét érzem veszélyben.

– El tudja képzelni, hogy más bolygón is élnek emberek?

– Nem. Nagyon földhözragadt a fantáziám, nem tudom elképzelni a semmit és a végtelent sem. Érdekelnek a természettudományok, így a csillagászat is, de amikor azt olvasom, hogy léteznek olyan sűrű állócsillagok is, hogy ott tulajdonképpen egy lyuk van a mindenségen – csüggedten becsukom a szakkönyvet.

Beszélgetésünk végén még egy búcsúpillantást vetek Galgóczi szobájára, a könyvekre, falakra. Újra eszembe jut Nortia, az etruszkok sorsistennője, akinek kiváltságos szerepe a római időkben fokozatosan elhalványult. Helyét Fortuna Virilis foglalta el. De vajon le lehet váltani az isteneket? Aligha. Galgóczi titokzatos világában ott sejtem Nortiát s a dolgozószoba falában Nortia fekete vasszegeit.

 

Gáll István

Jön valahonnan, görnyedt, arca sápadt, szenvedő, zárkózott. Megáll az asztal mellett, fekete aktatáskáját félig a székre ereszti, esetleg leül, mond valamit. Szemében hideg fény, okosság. Az embernek néha olyan érzése támad, hogy tud valamit rólunk… Mondjuk, hétfőn tudja, hogy X-et pénteken elüti majd egy villamos. Leül, segíteni akar: „Jó lenne elutazni valahova, ahol nincsenek villamosok” – mondja. Vár… Az írók persze soha nem térnek ki a baj elől. Szívesen segít, pénzt ad kölcsön, szól az írószövetségben, a szerkesztőségben, ahol lehet. Megiszik valamit az asztalnál, gyakran csak egy pohár ásványvizet, aztán feláll, elmegy. A többi író órákig üldögél még a vendéglőben, nagyokat esznek, isznak, röhögnek. – Néhány éve Egerben egy honvédelmi tanácskozás alkalmával közös szobába kerültem Gáll-lal. A fogadás éjfélkor ért véget, elég nyugodtan kerültünk ágyba. Azonnal elaludtunk. Hajnali ötkor felébredtem, s csodálkozva láttam, hogy Gáll eltűnt, nincs az ágyában. Csak nyolc óra felé került elő. Azt mondta, elment sétálni, megnézte, milyen az egri piac. Gáll István titokzatos ember és tehetséges író. – Most, hogy a szobájában ülök, mindez felrémlik a képzeletemben, de amennyire csak lehet, igyekszem jelen időben maradni, felmérni a lakását, tárgyait, mozdulatait. Belvárosi lakás, harmadik emelet az Ó utcában, lift nincs. Gáll szobája tágas. A leghosszabb falat mennyezetig érő könyvespolc fedi, s a két ablak között is könyvespolc áll. A könyvek hézagaiban egy-egy cseréptál vagy váza látható. Az ablak mellett, a sarokban íróasztal, kint karnyújtásnyira háztetők. Sok megfeketedett pesti cserép, padlásnyílás, zegzugos macskautak. Gáll szobája meglehetősen dísztelen. A gázra szerelt cserépkályha mellett áll ugyan egy zöld üveg s benne nádbugák, de egyébként semmi. Puritán környezet. Szobája éppen olyan racionális, mint a művei. Tárgyakat, képeket, melyekből költészet sejlene elő, vagy valamilyen érzelmibb kapcsolódásra utalnának, nem fedez fel a látogató. A szoba sarkában egy zöldes huzatú ülőgarnitúrán foglalunk helyet. Az asztalon egy üveg Queen Anne áll, mellette nagy tál jég, odább másik tálban kockára vágott sonka. Gáll István kurta szivart szív, közben megtölti a poharakat. Belekortyolunk a whiskybe, és nézzük egymást. Értelmesen. Gáll, nem tudom, mire gondol… Én arra, hogy Gáll 1931. december 28-án született Budapesten, tehát négy ével idősebb nálam. Megjelent hat könyve: Garabonciás diák (verses mesék, 1954); Patkánylyuk (regény, 1961); Kétpárevezős szerelem (elbeszélés-ciklus, 1962); Csapda (regény, 1966); Rohanók (novellák, 1968); A napimádó (regény, 1970); 1967-ben József Attila-díjjal, 1970-ben pedig SZOT-díjjal tüntették ki. Mit jelent négy év korkülönbség? Nem sokat. Csak az indulásnál jegyzik fel az ilyesmit, de a befutás előtt vagy a megsemmisülés esztendeiben már senki nem tud róla. Gáll időnként nagyon törődöttnek látszik. Hirtelen eszembe jut egy furcsa jelenet.

Összetalálkoztunk Kiss Dénessel az utcán, meghívott bennünket magához. Gáll éppen valamilyen frontátvonulástól szenvedett, sápadtan lépett a lakásba. Leült Kiss Dénes szobájában, majd hirtelen felugrott, a vekkert odavitte a heverőhöz, és rátett egy párnát. Leült. Kiss Dénes közben kávét főzött a konyhában. Gáll néhány pillanat múlva újra felugrott, a vekkert kibányászta a párna alól, és átvitte a másik szobába. Amikor bejött Kiss Dénes, Gáll megszólalt:

– Ne haragudj, átvittem a vekkert a másik szobába, ketyegett…

Kiss Dénest nem érdekelte a vekker, italt rakott elénk és ételt. Beszélgettünk. Úgy látszott, hogy az ital feloldja görcseinket. Gáll aztán hirtelen lecsatolta a karóráját, és belegyűrte a zsebébe.

– Ketyeg – mondta.

Tanácstalanul néztünk egymásra.

Az első pohár whisky után megszólalok

– Emlékszem egy jelenetre Kiss Déneséknél, párnát tettél a vekkerre, összefügg ez a…?

– 1951-től 54-ig aknász voltam, szedtük fel a háborús aknákat. Órás aknák is voltak, azok persze már nem szuperáltak. De ami ott történt, inkább a neurózissal függ össze… Ha éjszaka aknát szed az ember a határon, hallja a karórájának a ketyegését. Az osztrák határon Ágfalvától Kőszegig mi szedtük fel az aknákat és raktuk le az újakat. Éjszaka most is lecsatolom a karórámat, és ráteszem a párnát. Nálam a legfontosabb írószerszám a füldugó, van itt az asztalomon nyugatnémet, csehszlovák, magyar… Zajérzékeny vagyok. Pedig a bal fülemre rosszul hallok, mert egy robbanásnál légnyomást kaptam, szétrepedt a dobhártyám, és rosszul forrt össze. Egyszer aknával is felrobbantam, összetörte a bal lábfejemet. Akkoriban nálunk száz katonából ötven felrobbant.

– Hogyan lettél éppen aknász?

– 1950-ben az ország összes középiskolájából kizártak. Iskolatitkár voltam a Rákosi Mátyásról elnevezett gimnáziumban. Vitát rendeztem arról, hogy Sztálin vagy Lenin volt a nagyobb. Az osztályvizsgát letettem, de érettségit már nem tehettem. Én voltam az egyetlen értelmiségi származású az iskolában, mert az ott egy munkásgimnázium volt. Akkoriban adták ki a jelszót, hogy meg kell tisztítani az iskolákat. Technikumi osztályvizsgát tettem le, és elhelyezkedtem. Először egy útépítő vállalatnál voltam gépkezelő a Börzsönyben, aztán technikus lettem. Ősszel behívtak katonának az Államvédelmi Hatósághoz. Voltak a kék és a zöld ávósok. Engem a határőrséghez hívtak be. Rá volt írva a lapomra, hogy műszaki technikus vagyok. Ezért elküldtek egy hathónapos aknászképző iskolára. Bólyban, a grófi kastélyban volt az aknászképző. Megtanultuk az összes háborús akna kutatását, fölszedését, lerakását, amerikait, németet, magyart, végül a szovjetet is. Amikor végeztem, a műszaki századba kerültem. A határon raktuk az aknákat. 1952-ben kerültem a déli határra.

– Betegségeidet is a határon szedted össze?

– Bechterew-kórom van, fájnak a csontjaim, ízületeim, elmerevedek, nem tudom mozgatni a karomat, a nyakamat. Ezt gyerekkorban kapja meg az ember, streptokokkusz-fertőzés. Akkor még nem volt penicillin, belemaródott az ízületeimbe, és harmincéves korom körül jelentkezett. Ehhez az kell, hogy rendszertelen körülmények között éljen az ember. Rajtam azért tört ki, mert a határon kaptam egy ízületi gyulladást. 1952-ben a Fertő-tóból szedtük ki az aknákat márciusban. Térdig álltunk a vízben. Ott én állatian megfáztam, kitört rajtam egy ilyen ízületi láz, két hónapig tartott, de rendbe jött. Sántítottam utána. Szépen meggyógyítottak, de ez a gyulladás elősegítette a Bechterew kialakulását.

Leteszi a poharat, előrehajol, s az asztal fölé tartja a kezét:

– Itt meg felrobbant a markomban egy gyutacs… Leestek a körmeim, de kinőttek újra, csak így…

Gállnak homorúak a körmei. Szomorúan nézi őket, aztán újra megszólal:

– Egyszer előttem robbant fel egy idős törzsőrmester. A háta mögött álltam, kézre adogattam neki a szerszámokat. Az elejét letépte a robbanás, kilátszott a hátgerince, mint a kettévágott halnak. Engem öt méterre hátravágott a légnyomás egy drótkerítésre, és eltörött a kulcscsontom. Odamentünk az őrmesterhez, felvettük, nem volt eleje. Nagyon bizarr volt. Ez egy jutasi őrmester volt, nagyon rendes ember… Mindig a rendes emberek haltak meg… Az ötvenes évek olyanok voltak nekem, mint a háború… Mondták is, hogy a frontvonalban vagyunk. De hihetetlenül szerettük. Az első héten mindenki el akart menni, de két hónap múlva, amikor megkérdezték, senki. Jó bajtársi közösségben élt a század. Sok pénzt is kaptunk. 1500 forintunk volt kiszállásra, élelmezésre, veszélyességi pótlékra. Nálunk az alsó parancsnoki szinten belevaló munkásgyerekek voltak, akiket kiemeltek az esztergapadtól, és hat hét alatt tisztet csináltak belőlük.

– Aztán leszereltél…

– 1954-ben kerültem a Szabad Hazánkért című katonalaphoz, aminek akkor Devecseri Gábor volt a főszerkesztője, s velünk dolgozott Illés Béla, Rideg Sándor, Aczél Tamás. A honvédírók csoportjába kerültem. Innen érettségi nélkül felvettek az egyetemre, elvégeztem három évet a magyar–történelem szakon. 1957-ben abbahagytam, mert nem tetszett a finnugor nyelvészet, és a marxista–leninista esti egyetemet végeztem el. 1956-ban megszűnt a Devecseri lapja. 1957-ben én párttag lettem májusban. A nagybudapesti KISZ-bizottságon voltam művészeti felelős, 1958-tól a rádiónál dramaturg. 1963-ban a tatabányai pártbizottságra kerültem írói ösztöndíjjal, másfél évig ottmaradtam az agit. prop. osztályon. Ezekből az élményekből írtam a Csapdá-t. Utána az írószövetségben voltam ifjúsági titkár, majd egy évig a filmgyárban dramaturg, aztán szabadúszó. Most az Új Írás-nál vagyok a prózai rovat vezetője.

– Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek Tatabányán? Mire emlékszel?

– Eleinte a város szélén laktunk bérelt házakban. Ezeket a házakat a bányászok építették öreg korukra, és kiadták bérbe. Polgáriskolai tanár volt az apám. Harmincéves korában lett tanár. Háromszékből, Lécfalváról, hóttszegény vidékről származott. Fatelepen dolgozott fakitermeléseken egy-egy évet, s közben tanult. 1900-ban született, 1928-ban átköltözött Magyarországra, itt fejezte be a képzőt, és bekerült Tatabányára. Anyám pesti munkáscsaládban született, nyolcan voltak testvérek. A Józsefvárosban laktak. Zalából származtak, de ott elszegényedtek, és a világháború után feljöttek Pestre. Előtte Kehidán éltem, ahol a Deák-kastély áll. Mindkét Deák agglegény volt, így az egész falu az ő „családjuk”… Az anyámék jobb paraszti család volt, de elszegényedtek a sok gyerek miatt. Pesten fura módon mind belekeveredtek a munkásmozgalomba. Anyám egyik bátyja a Szovjetunióban harcolt az intervenciósok ellen. Egy másik bátyja asztalos volt, részt vett a 19-es forradalomban, el kellett menekülnie a fehérek elől. Kijutott Csehországba, de ott is bajba került. Apám egyik bátyja a szocdem párt balszárnyához tartozott, és a magánalkalmazottak szakszervezeténél dolgozott. A bajbajutottaknak ügyvédeket szerzett, pereket intézett, 45 után fontos pozíciókba került. Tatabányán bányászkörnyezetben éltünk, bányászfiúkkal barátkoztam. A harmincas években építettünk egy házat, annyira a város szélén, hogy az épület mögött már csak az erdő volt. A Vértes-hegység övezett mindent körül. Az erdő örök szerelmem. És ott volt a bányatelep. Valamikor gyűlöltem a helyet, mert a szépérzékemet örökre elrontotta. Nyílt kanálisok, por, hatlakásos házak. Ma is, ha Miskolcra megyek, ami olyan, mint Tatabánya, boldog leszek. Parkokra, új házakra az érzelem nálam nem reagál, csak az erdészházakra vagy a gyártelepi büdös levegőre. Számomra ez a füstös, büdös város a világ legotthonosabb helye. Írni is szeretek róla. Az ötvenes évek határőréletét is azért szerettem, mert büdös volt, lábszagú, részegek voltunk, kurjongattunk, ócska cigánykurvákat hajtottunk fel, s ha kiértünk egy őrsre, nem a laktanyában helyeztek el bennünket, hanem a kocsiszínben vagy a pajtában. A katonaélet peremén éltünk. Mindez örökre ott van az ember recehártyáján. Mi az, amit szépnek lát vagy érez? Ha ömlik a gyárkéményből a füst, a bűz, akkor itthon vagyok. Ez jön a tollamra vagy a katonaság, ahol a laktanyák hátsó traktusában éltünk. Ez az, ami érint. Ez aztán egy kicsit írói hitvallás is. A nyersebb világot szeretem. Az amerikai és az orosz irodalmat. Nézd meg, Hemingway akármilyen milliomos volt, mindig az egyszerű emberekről írt, azok haláláról, a spanyol polgárháborúról. Nagyon szeretem az amerikai realista prózát, Steinbeck Egerek és emberek című művét vagy Faulknert, a düledező udvarházakkal… Ha vannak is urak, de elszegényedett életmiliő. Én csalánkiütést kapok attól az irodalomtól, amit a francia új regény képvisel. Viszont nagyon szeretem az angolszáz realista prózát, amikor megteremtődik. A jó próza lábszagú, életszagú, szalonból nem lehet prózát írni.

– A régi bányászokra emlékszel?

– Az furcsa világ volt… A munkásmozgalmi emberek, illegális kommunisták a környékünkre szorultak ki. A városban nem tűrték őket meg. Fészerekben laktak. Felsőgallán sok ilyen élt. Két ilyen embert nagyon jól ismertem. A város hősét, Tóth Bucsoki Istvánt, akit 44-ben agyonvertek a nyilasok. Ő tartotta a pécsi párttal a kapcsolatot. Ott lakott a város szélén, egy óvóhelyre jártunk, mellőlünk vitték el, aztán az utcán puskatussal agyonverték. Volt ott a Hangyá-nak egy pincéje, oda járt. A másik ilyen ember volt a Lengyel, aki a hegyoldalba épített egy ronda házat. Szintén megölték. Ennek a fia 45 után honvédtiszt lett, velem egykorú volt. Az apja abból élt, hogy gyógyfüveket gyűjtött. Náluk játszottunk. Ez a Lengyel Gyula volt a legjobb barátom. Láttam, hogyan jöttek hozzájuk lopva a bányászok. Minden sztrájk után elvitték. A bányatelepre nem mehetett le. Megvolt neki Engelstől németül a Család, állam, magántulajdon… ami úgy volt bekötve, mint egy szerelmi regény. Nagyon sok mindent láttam. Ismertem sok mozgalmi embert. Ott volt Völler, a bányalakatos… Sztrájk után elvitték, megverték, s csak ült otthon, és nézett maga elé… A fia, ez is barátom volt, 45 után rendőr lett, 1956-ban lelőtték. A munkásmozgalom számomra nem elvont fogalom.

– Álmodni szoktál, vannak emlékezetes álmaid?

– Rossz alvó vagyok, összefügg a Bechterew-vel. Két-három órai alvás után felébredek, elmerevedik minden tagom. Nem álmodok. Igen korán fekszem le, kilenckor már ágyban olvasok, elalszom, és hajnalban felébredek. Nem tudok aludni a Bechterew miatt. Kettő, három órakor felkelek és dolgozom. Nappal aztán lefekszem két órára. Nem tudok hosszan aludni, mert a Bechterew miatt elmerevedek, és mindenem nagyon fáj. Két óra alvás után friss vagyok, tettre kész, ez a szerencsém. Nem kásás a fejem. Tatabányán is hajnalban keltem a vonat miatt. A nyolc osztályt hét gimnáziumban végeztem el. Nem voltam rossz tanuló, de nagy strigó, s rendszeresen nem voltam hajlandó tanulni. Jártam soproni, pécsi, tatai, tatabányai, pesti gimnáziumba, egy évig még magántanuló is voltam.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakáid?

– A nappalokat nem szeretem, de a hajnalokat igen. Télen jó a hajnal, mert klassz sötét van, nyáron meg szép. Napkelte előtt szeretek sétálni Füreden. A nappalokat nem szeretem, mert zajérzékeny vagyok, sok az ember az utcán. Legjobb formámat soha nem tudom mutatni az embereknek, mert akkor alszanak. Nem vagyok szinkronban az emberekkel. Az én számomra a nap reggel nyolc-kilenc órakor be is fejeződik. A hajnali néhány óra az élet értelme, akkor vagy tudok írni, vagy nem, de agyonszivarozom magamat reggelig. Aztán kedvetlen vagyok, és várom, hogy este legyen. Régen is jó felkelő voltam, de ez a betegség teljesen eltolta az életemet a hajnal felé. Hatkor elindulok a fürdőbe, gyógymasszázsra. Addigra meg kell írni az adagomat. Fél hétkor nyit a fürdő, nyolckor itthon vagyok, megnyugszom, alszom egy kicsit. Hajnali madár vagyok.

– Elégedett ember vagy?

– Nem. Semmiképpen sem. Sőt egyre elégedetlenebb vagyok. Önmagammal van bajom tulajdonképpen, de a világgal is. Lassan érő ember vagyok, íróilag is lassan mozdulok. Elcsúszott a pályám. Versekkel kezdtem, aztán drámát akartam írni. Valójában regényíró vagyok. Novellákat is úgy írtam, mint a regényt, ciklusokban. Igazában én regényíróként írtam a novellákat is. Nem is tartom magamat novellistának. Az is hozzátartozik ehhez, hogy nem húszévesen kezdtem az írást. Hogy elrendezze az ember magában a magyar társadalom korszakait, ahhoz több emberi érettség kell. Ezzel függ össze elégedetlenségem is. Az évek kifolynak alólunk. Pedig a magam helyzetét ideális írói életformának tartom, anyagi problémám nincs, nincsenek gyermekeim, feleségem jogász… De így is kevés az idő, nagyobb magányra lenne szükség. Én mindig ciklusokban képzelem el a novellákat is, ennek megírásához aztán rengeteg idő kell. Az írónak sok magányra van szüksége. Az egész szervezet gondolkodik, tréfásan úgy mondom, én vegetatív gondolkodó vagyok. Horgászom, és közben szervezetem elrendezi a dolgokat. Nagyon sok idő kell; s amit elrendez magában az ember, azt újra és újra összerúgja a külvilág. A magyar társadalom óriási válságokat, változásokat élt át, s újra és újra kell mindent értékelni.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nehezen írok. Irtó kínlódva. Nem tudok könnyen. Elszívok két-három szivart, mire egy sort meg tudok írni. Eltelik két óra. Aztán húsz perc alatt megírok két oldalt, többet aztán nem. Amit én el tudok rendezni magamban, az a magyar társadalom három sorsfordulója: 1945, 1950, 1956. Három dátum. Minden írásom e körül forog. A mi életünknek ezek a tartópillérei.

A jó szagú szivar már rég kialudt Gáll kezében. Csodálkozva leteszi. A pohárért nyúl, aztán bekap egy darabka sonkát, én is. Közben aggódva a Queen Anne üvegére pillantok. Félig van. Vajon mennyi az az italmennyiség, amit interjúkészítés közben az íróknak el szabad fogyasztaniuk? Szabványra lenne szükség. Rágunk. Kortyolgatunk a whiskyből. Legjobb lenne abbahagyni az egészet, nem kérdezni, s nem jegyezni tovább. Nincs is szándékomban. Mégis, mint egy automatából, kicsúszik a kérdés.

– És ha nem írsz…?

– Akkor mi van?

– Ezt én kérdem, hogy akkor mi van, mit csinálsz.

– Akkor éppen beteg vagyok, fürdőbe járok. Ha fájok, nehezen múlik a nappal… Az egész életet kitölti a Bechterew. Nem szeretek utazni, színházba járni, sétálni, pedig szeretek sétálni. Kiautózom az erdő szélére, és sétálok. Nagyon szeretek olvasni, minden könyvet megveszek. Ha nem tetszik, eldobom. Nekem hangulat kell. Tolsztojba beleolvasok, és az elég. Nemigen olvasom a kedvenceimet sem, csak bele-beleolvasok, és a régi olvasás élményéből élek. Ha jó kedvem támad, írok, ha nem, elkeseredek. Érdemes a nagyok után írni? Én azt a művet szeretem, ahol az írásnak nincs titka. Ha Tolsztojt olvasok, olyan, mintha villamoson utaznék…

– Gondolkodásodnak volt valamilyen nagyobb fordulata?

– Nem is tudom… Mindig szerettem olvasni. Az elkötelezett irodalom érdekelt, a népi irodalom. Az, hogy mi a Nyugat, nem is ismertem gyerekkoromban. Ismertem Féját, Sinkát, Tamásit, Némethet, de arról nem is hallottam, hogy van Babits. Semmit nem tudtam a magyar polgári irodalomról és a hivatalos irodalomról, Herczegről, Márairól, Kosztolányiról… Az apámnál klasszikus irodalom volt és népi. Baloldali irodalom csak Kassák és Nagy Lajos. A társadalmi elkötelezettségű politikai irodalom érdekel, és ebben nem rendítettek meg az ötvenes évek sem. Bár kizártak a gimnáziumból… 1956-ban sem volt bennem semmi megzavarodottság. Ami történt, azt egyértelműen ellenforradalomnak éreztem… Soha nagy belső politikai válságom nem volt. Nem volt elrontott házasságom. Későn nősültem, harmincéves koromban. Hűvös szellem vagyok, megfigyelő. Nekem harmincévesen is az a próza tetszett, ami ma. Egy vágatban megyek, de széles csapásott. Van olyan irodalom, amit nagyon szeretek, de megértek mást is. Tág befogadóképességem van, ezt talán kritikáim bizonyítják.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasnak? Falut, várost, bérlakást?

– Én még nagyobb magányt szeretnék. Amit lehet, ebben a lakásban igyekszem megteremteni. Hajnali kettőtől, míg az utca elkezd élni, egyedül vagyok. Valószínűleg azt nem lehet megvalósítani, hogy az ember kint egy erdőben éljen. Füreden láttad azt a házat, elöl zajos, hátul óránként ballag el egy ember, az is befekszik a szőlők alá. Hollók kárognak. Jó ez a kitettség. Jólesik lemenni a nádashoz sétálni. Ha nemzeti ajándékként kapnék ötmillió forintot, nagy zavarban lennék. Van egy jó lakásom, jó nyaralóm, jó autóm, egy Trabant… Ennyi az igényem. Talán azt kellene elérni, hogy néhány hónapra elvonuljon az ember. A hajnali pár óra novellára elég, regényre nem. De ott van Füred, ami nekem megfelel. Öt éve elértem egy olyan életszintet, amit szeretek. Van itt ez a lakás, nem olyan, mint a te panelod. Ott nem tudnék élni. Teljesen elégedett ember vagyok, sőt másoknak is ezt kívánom, bár ezt tudnák megteremteni.

– Néhányszor már voltál életveszélyben… Hogy érintett?

– Igen, a háború alatt… A hadseregben pláne. Voltam, de én nem esem kétségbe, ha nagy baj van. Hűvös, jeges nyugalom fog el. Fölrobbantam… Mellettem levitte valakinek a lábát az akna, bevittem a kórházba, utólag berúgtam. Tatabányát elfoglalták az oroszok, aztán visszafoglalták a németek. Akkor menekültünk Zalába, Kehidára. Kétszer éltem át a felszabadulást. Az éhhalál szélén álltunk a bányászvárosban. Kehidán hihetetlen gazdagság volt, a vizespadon két vödör állt, az egyikben vörös, a másikban fehérbor. Zsíros ételek. Az oroszok két kilométerre vonultak el a községtől. Sütött a nap, a föld is zsíros volt. Aztán május elsején feljöttünk Pestre megkeresni a rokonokat. Előtte még a háborúba is belekóstoltam, 1945 márciusában megjelent néhány nyilas Kehidán, a leventéket el akarták hajtani nyugat felé, de másnapra megjelentek az oroszok.

– Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

– Én azt hiszem, nagyon kevés író alkalmas erre. Ellentmond a mesterségnek, ami magányt kíván, elmélyülést… Én a magam közéleti szereplését sem tartom gyümölcsözőnek, csak hosszabb távon. Megtudtam, milyen egy pártapparátus, hogy kell képviselni valamit. De nem hiszem, hogy ma ezt huzamosan szívesen csinálnám. Addig szívesen csináltam, amíg tudtam, hogy élményt szerzek. Az írásokban kell bent lenni az egész közéletiségnek. Solohov sok mindent végigcsinált, aztán hazament egy isten háta mögötti faluba, és amit megcsinált, csak úgy csinálhatta meg, hogy nem az írószövetség párttitkára volt. A prózához rengeteg idő kell. Ha valamit az ember magában elrendez, azt nem lehet napi, fontosnak tűnő dolgokkal szétzilálni. Azt majdnem természetesnek tartom, ha a prózaíró eléri az érettség fokát, elbújik… Az emberben van egy belső ritmus… És egy vészcsengő, hogy most már írni kell. Ha nem ír, hanem házra gyűjt, ebből van az epebaj és minden. Az író esetében az ember szervezete okosabb, mint az ember. Oda kell figyelnünk a szervezetünkre. Nem véletlen, hogy ennyi író válságban van. Az életformájuk rossz.

– A politika érdekel, foglalkoztat?

– Engem a politika nagyon érdekel. Nem is nézem le, ellentétben sok értelmiségivel. Ahogy Lenin mondta, az emberség legmagasabbrendű tevékenysége, amikor önmagát szervezi. Nagyon nagy dolog. Borzasztó izgalmas dolog. Egy idő után az emberek többsége elveszti a kontaktust a világgal, és a politikát kezdi gyűlölni. Prózaírónál ez nagyon helytelen. Hiszen éppen az emberek egymáshoz való viszonyát kellene megírni. Szerintem a legrégibb tudomány a politika. Ha az ember utánanéz, az derül ki, hogy az egyiptomiak vagy a honfoglaló magyarok életét nagyon magas rangú politika alakította ki. Egyik tudomány sincs ilyen régi. Nekem nagyon jó véleményem van ilyen értelemben a politikáról. Nem mondom, hogy mindent elhiszek, amit olvasok, de hűvös mérlegeléssel mindenre odafigyelek.

– A társadalmi gondokra is odafigyelsz?

– Hogy a fenébe ne.

– Szerinted melyik ma a legnagyobb hazai gond?

– Ez független a magyarságtól. Meg kell érteni a világot. Rendkívüli helyzet állt elő az atompatt miatt. A háború mintha kiesett volna. Háborúk története volt az emberiség története. Most úgy tűnik, a jövőben nem háborútól háborúig élünk. Nem tudjuk felfogni az új helyzetet. Az emberiség fejlődése tudományokban, tömegkommunikációs eszközökben óriási. Ma egy háborút pszichikailag sem lehet előkészíteni, mert mindenki mindent tud, lát, olvas. Ezt megérteni a legnagyobb hazai gond. Világgond is. Három nemzedék él együtt, kérdés, hogy ideológiailag meg tudja-e érteni a korszakot. Soha nem volt ilyen nehéz feldolgozni és megérteni egy történelmi időszakot, a nagyhatalmaknál is nagyobb tendenciákat. Ezek az alapproblémák.

– Életednek mi a központi problémája, mi az, ami a legtöbbet foglalkoztat?

– Az írás. Ez teljesen egyértelmű. Miután az írás számomra erősen ideológiai jellegű is, politikával átszőtt. Regényekben szeretném a magyar valóság fejlődését, változásait megírni. Életem egyetlen gondja, hogy a prózaíráshoz jó fizikum kell, s nekem rossz van. Egyéni létem az írással függ össze, és a vívódásaim is. Minden belefut az írásba…

– Úgy tűnik, nagyon magányos vagy.

– Így van, bitangul… Így van. Nem is elkerülhető. Minden író így van. Egyre kevésbé megy ez… Nem adódik barátság, kortársak. Nem jönnek össze az emberek. Ha igen, berúgunk. Nagyon jóban voltam Kamondy Lacival, iskolatársak voltunk… Az öngyilkossága előtt nyáron még elbeszélgettünk, beszélt, és én hallgattam. Egymáson nem tudunk segíteni. Minden író magányos. Te azért beszélgetsz velem most, mert írsz belőle egy riportot, és kapsz érte kétezer forintot. Ez ellen az ember úgy védekezhet, hogy fiatal írókkal vállal barátságot. Én Császárral, Simonffyval, Módossal, Vámossal. Feljönnek, beszélgetünk. Látom a szemükön, hogy érdekli őket, amit mondok. Velük jól el tudok beszélgetni. A nemzedékemtől elszakadtam. Az ember elmagányosodik… Én nagyon jó házasságban élek Verával, vele mindent megbeszélek. Míg más tízszer berúg, én nyolcszor tudok beszélgetni helyette. Olyan embertársi viszony van közöttünk, ami nagy dolog. Vele vagyok a legszívesebben. Életem legsikeresebb „műve” a házasságom. Erről szól A napimádó.

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Igen, és abban a reményben vagyok, hogy elélek hetven évig. Apám hetvenévesen ment nyugdíjba. Minden rokonom hetven-nyolcvan éves. Anyám most már hetven elmúlt. Ha van valami igazság, akkor örökli az ember a szívósságot. Negyvenéves vagyok, úgy számítom, hogy harminc évet még élhetek… Prózaírónak a legnagyobb csapás, ha korán meghal. A prózaírónak hosszú életűnek kell lenni. Főleg a regényírónak. A novellista hasonlít a költőkre. Én regényírónak tartom magam, ezért úgy érzem, jár nekem a hosszú élet. Ha ötvenéves koromig meghalok, az tragédia lesz, mert félbenmaradt író maradok. Írói dolgok miatt ezért nem vagyok én ideges most, majd hatvanéves koromban. Úgy érzem, előttem áll az élet. Az íróasztalom tele van dossziékkal, regénytervekkel.

– Előfordul, hogy a halálfélelem megérint?

– Nem. Nem fordul elő soha. Olyan betegségem még nem volt. A Bechterew-vel elélhetek az emberi kor legvégső határáig. Epekövem van… Éjszaka nem riadtam fel soha. Voltak persze neurotikus állapotaim. Halálfélelmem nem volt, bár felrobbantam. Ugyanakkor majdnem minden hősöm meghal, nem is tudok igazán írni, ha nem döglesztem meg a hősömet a novella végén. Elég kesernyés ember vagyok. Nem volt halálfélelmem, ez furcsa is… Ezt arra vezetem vissza, hogy én nagyon hidegfejű ember vagyok.

– Hiszel a barátságban?

– Hát?… Isten tudja. Nem nagyon hiszek a barátságban, azért is nincsenek barátaim. Nekem nagyon sok haverom van, de testi-lelki igazán nincs. Nagyon szeretek leülni beszélgetni…

– Vannak ellenségeid?

– Nem, azt hiszem, nincsenek. Lehet, hogy néha az írók haragszanak rám, mert a novellájukat nem hoztuk le… Én sem gyűlölök senkit. Nézd, az olyan ember, akinek nincsenek nagy barátai, az a szélsőségektől mentes. Nem szereztem ellenségeket és barátokat sem. Gyerekkoromban volt egy ellenségem. Nagydarab szőke fiú. 1943–44-ben lehetett, az mindig meglesett és megpofozott. Fogalmam sincs, hogy miért üldözött. Múltkor összetalálkoztam vele Tatabányán. Főspedes kocsis. Ültünk a kricsmiben barátokkal. Bejött, néz. Mondom neki, te voltál az, aki mindig meg akartál verni. Ivott velünk egy fröccsöt, suta helyzet volt.

– Vannak kedves ünnepeid?

– Soha nem szerettem az ünnepeket. Nem tudok dolgozni, unom az ünnepeket. Vasárnap sem tudok írni, pihenni sem. Utálom az ünnepet.

– Min dolgozol most?

– A Magos családból akarok válogatott novellás kötetet összeállítani, ami félig novellaciklus, félig regény. Ennek egy részéből írtam a regényt most a Szépirodalminak. A Magvetőnek az esszékötetemet leadtam. Egy másik regényt is írok a Szépirodalminak, az ötvenes években játszódik, de nem ez a lényeges, hanem az ötvenes évek embert roncsoló mechanizmusa.

– Pécsen is éltél; köt valami a városhoz?

– Engem Pécshez semmi nem köt. Dolgokhoz nem köt semmi. Emberekhez köt, nem városokhoz. Nem vagyok hálás típus. De az biztos, hogy életem legizgalmasabb szakaszát éltem meg ott az ötvenes években. Ott lettem író Szántó Tibor jóvoltából. Ha egy kicsit érzelmi ember lennék, mondhatnám, hogy életem két legfontosabb közege volt a tatabányai bányászság és a pécsi határőrség. Sopronban kezdtem, de délre kerültem. S a véletlen úgy hozta, hogy a határőrség központja Pécs volt. Pécsnek jelentős szerepe van az életemben. Ez a novella, amit most a Jelenkor-nak írok, talán tanúsítja ezt.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod Magyarországon?

– Az irodalom szerepe nagyon megcsappant az elmúlt években. A mi társadalmunkban a magyar irodalomnak egészségtelenül kiemelt szerepe volt. Rákosiék alatt próbáltak elit irodalmat csinálni. De a világban nem így volt. Az irodalom a polgári társadalmaknak a perifériájára került. Mi, ahogy felzárkóztunk Európához, az irodalom úgy vesztett a szerepéből. Én ezt bizonyos bölcs hűvösséggel nézem. Nincsenek prófétai hajlamaim, de nem is hiszem, hogy az irodalomnak ez lenne a funkciója. Az emberek legnagyobb problémája az, hogy megértsék a világot. Azt hiszem, az irodalomnak és a tömegkommunikációnak kellene megértetni. A harmadik évezred már elkezdődött, a jövőben az irodalomnak nagy szerepe lenne… De hát ezek nagyon bizonytalan dolgok.

Nyílik az előszobaajtó. Hazaérkezik Gáll felesége. Csendben behúzódik a saját szobájába. Nem is látjuk. Kortyolunk egyet a poharakból, hallgatózunk közben. Megfogalmazok egy újabb kérdést.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Négy generációt látok a prózában, a nagy öregeket, a felszabadulás után indulókat, aztán a mi generációnkat, Galgóczi, Sánta, Csurka, Moldova, Szakonyi, ez mind egy nemzedék és a fiatalokat.

– És a modern életről mi a véleményed?

– Nem tudok egyértelműen beszélni minden részéről. A zűrzavar érdekel, de fáraszt is. Hosszasan nem tudom elviselni, az biztos.

– A civilizáció jót tesz az emberiségnek?

– Jót, persze, miért ne tenne jót. Akkor tenne rosszat, ha nem hagyna gondolkodni.

– Úgy tudom, szeretsz autózni. Mit jelent számodra az autó?

– Az autózás pihentet, jó dolog vezetni. Ez a másfajta összpontosítás jót tesz. A mozgásszervi betegségem miatt is áldás nekem. Volt egy időszak, amikor majdnem megőrültem. Aztán négy éve vettem autót, és azóta hetente háromszor-négyszer kimegyek a városból. Különben nehéz elérni az erdőket… Megdöbbentő, hogy a pestiek mennyire nem jutnak ki. Ha a János-hegyen meggyilkolnának, két napig nem fedeznék fel.

– Ha az IBUSZ Hold-utazást hirdetne, elmennél a Holdra?

– Nem, én még New Yorkba sem. Bécsbe sem. Néhány szomszédos országban jártam.

– Szerinted elképzelhető, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Szerintem biztosan élnek az egész világűrben, de nem tudjuk felvenni a kapcsolatot. Soha semmilyen személyes érintkezés nem lesz. Én biztos vagyok benne, hogy valahol élnek emberek a világűrben, és lézersugárral vagy fényionizációval felveszik velünk a kapcsolatot, de más nem lesz. Meghódíthatjuk a környező bolygókat, nyersanyagot is nyerhetünk, de a fény sebességénél nagyobb sebességet elérni nem lehet. Az emberiség éppen olyan magányos, mint az író.

Aztán elmúlt éjfél, és elfogyott a whiskynk. Taxiba ültem. Ha marad italunk, reggelig ülhettünk volna egymással szemben… Akár szótlanul is, hiszen az írók nem a szavakból értik egymást. Feljegyezhettem volna még Gállról, hogy éjfél után megszorongatta az epéje, hajnali kettőkor a Bechterew-kór, s a fájdalom és az élet abszurduma megtisztítja a testét, lehetővé teszi, hogy írjon. Ha Gáll nem lenne beteg, s reggel nyolc óra tájban ébredne, vajon ugyanígy írna?

 

Györe Imre

Ha írókkal, költőkkel találkozunk, sokszor felrémlik mögöttük a táj, a város, ahol születtek, és magukba szívták a nyelvet, a közösség szokásait. A szülőföld a homlokukon ül, szájuk sarkában, szemük tófenekén, mozdulataikban. Guillevic mögött, ahogy mormolva zsoltárokat énekelgetett, majd tűnődve szájához emelte a tányért és kiitta belőle a levest, megéreztem a breton partokat, a tengert, a paraszt és halász ősöket, Tvardovszkij mögött, amikor összehozott vele a sors, felrémlett Zagorje, ahonnan útnak indult, néhány pillanatig még a falusi kovácsműhelyek jellegzetes illatát is szagolni véltem, ahol apja hajdan patkókat formált, s a levegő a széngáz és a megperzselődött paták szagától volt terhes. Vainö Linnával a finn nagykövetség szalonjában találkoztam, de az elegánsan társalgó, nagy író mai egyénisége mögött is felrémlett nekem a tamperei szövőgyár munkása, aki valaha volt, s Urjala, ahol született. Ha ez törvény lenne, akkor Györe Imre mögött most megjelenne Keszthely, az okkersárga, boltíves Goldmark ház, a földszintes nyugodt város, háttérben a méltóságteljes Festetics-kastéllyal, a Balaton, kéken, szürkén, befagyottan, a Zala torkolatvidéke a mocsarakkal, Metód püspök jeltelen sírjával, megjelenne egy kócsag, egy bölömbika és hatszáz sirály, de nem jelenik meg. Györe Imre számomra egyházi jelenség. Ha arcára pillantok, nem a sirályok jutnak az eszembe, hanem valamelyik szigorú szerzetesrend. Nem azért, mert Keszthelyen két szerzetesrend, a karmeliták és a premontreiek között nőttünk fel, hanem azért, mert Györe személye céltudatos, szigorú, rendezett. Kolostort látok mögötte, szűk kerengővel. A bencések első kolostorát fent a Monte Cassinón. Süvölt a szél, dideregve állunk a napon. De lehet, hogy Györe nem is Benedek-rendi. Szigorú atyákat képzelek melléje, akik eltökélték, hogy életük árán is ragaszkodnak meggyőződésükhöz, s az eretnekeket visszatérítik az egyetlen igaz egyházhoz. Az atyák között, fiatal kora ellenére Györe a legszigorúbb és a legkövetkezetesebb. Tisztelet övezi, kicsit félnek tőle. A rendfőnök ellenőrzi a postáját (mivel nagy hitvitázó), s alkalmanként feljegyzéseket készít kijelentéseiről, a logikai következtetéseiről, melyek szokatlanok. Györe hitkérdésekben tántoríthatatlan és következetes. A test dolgaiban előfordul, hogy engedékenyebb. Irigyei (sok buta pap zsúfolódik össze egy ilyen kolostorban) azt suttogják, hogy éjszaka kilopózott a konyhába, s a presszborsból, ami csak este érkezett vissza a füstölőből, befalt egy egész szeletet. Mások tudni vélik, hogy Budára utaztában, kétszer is vétett a hatodik parancsolat ellen.

Valójában nem csodálkozom, hogy Györe Imre arca, személyisége mögött nem derengnek elő a keszthelyi partok, és a városon túl a hegyek, Csóka-kő, Rezi vára. A mi generációnkra nem az a legjellemzőbb, hogy hol születtünk, eszméltünk, hanem az, hogy mikor. Gyerekkorunk semmivé vált a második világháború bombazáporaiban, felnőtt korunk perspektíváit beárnyékolta a második magyar hadsereg betörése a Szovjetunióba, ahol semmi keresnivalónk nem volt, s Horthy tragikus parancsa következtében kétszázezer magyar katona halt meg a Donnál. Fiatal életünk kiteljesedése egybeesett a szocializmus építésének kezdeti időszakával. Akadt dolgunk, mérlegelnivalónk elég, s közben enni kellett, tanulni, készülni az elkövetkező évtizedekre. Soványak voltunk, többnyire kopottak, s nevetésünk mélyén komorak. Györe talán még fakóbb és komorabb, mint a többi keszthelyi és környékbeli fiú. Jól emlékszem drótkeretes szemüvegére, mozdulatára, ahogy időnként kiakasztotta a füle mögül és megtörölte. Nem voltunk barátok, de egy iskolába, osztályba jártunk hat vagy nyolc évig. Először a premontrei gimnáziumba, az államosítás után a vörös iskolába, majd újra a gimnáziumba, amit akkor már Vajda János Gimnáziumnak hívtak. Györe mindig az első vagy második padban ült, én szinte mindig az utolsóban vagy az utolsó előttiben, Heim mögött. Így messze estünk egymástól. De a távolságot az is növelte, hogy Györe keszthelyi volt, én viszont györöki. Internátusban, kollégiumban laktam, vagy bejáró voltam, ami annyit jelentett, hogy nap mint nap órákat töltöttem vonaton, vonatra várva a vasútállomás környékén. Györe gyászára, szomorúságaira, gyanakvó önvédelmi és pozícióharcaira mégis jól emlékszem. Györe harcának volt valami tétje, az enyémnek már nem. Egy hétig napszámba jártam, aztán három hétig iskolába.

Györére nem azért emlékszem jól, mert védte magát s pozícióharcokat vívott, hanem azért, mert költő volt. Átéreztük és tudomásul vettük, hogy Györe Imre költőnek született. Akkor igazi lírikus volt. Gyönyörű szerelmes verseket írt Kertész Júliához, a Balatonhoz, a hegyekhez. Írt az őszről, a szomorúságról, s amikor az iskola elment Szentmihályra, a kirándulásról. Verseit magyartanárunk, Dr. Jánky István biztatására felolvasta a magyarórákon. Nem mindig, alkalmanként. Mindez beletartozott az életünkbe. Filozófusok is jártak az osztályba, és természetesen futballisták, továbbá szegények és gazdagok, fiúk és lányok, kedélyes és nehezen elviselhető emberek.

Nem tudom, Györe mit érez Keszthely kapcsán. Bennem kezd felfényleni, s ahogy előhívódnak az elfelejtett okkersárgák, tavaszi zöldek, nyári kékek, egy álomvárost látok az idő messzeségében. De öt-hat évvel az érettségi után idegennek tűnt a város. Valahol elaludtam egy vonatban. Hajnalban ébredtem fel. A vonat állt. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy az állomás neonbetűi világítanak. Nem emlékszem, hová akartam utazni, de Keszthelyen állt velem a hideg, elhagyatott vonat. A mozdony eltűnt a szerelvény elől, s a kocsi, amiben ültem, nem ment sehová. „Keszthely” – mondogattam, de nem jelentett ez a helységnév számomra semmit. Nem éreztem mögötte a várost, a gimnáziumot, a ligetet, a lányok nevetését, semmit. Akár Pusztaszabolcson is állhatott volna az a vonat, mindegy volt.

Györe Imre Keszthelyen született 1934. december 2-án. Apja postás volt, szerény keresettel. Keszthelyen érettségizett, majd Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának újságírói tagozatán folytatott tanulmányokat. Gyakornoki idejét a Magyar Nemzet-nél töltötte, később, 1957 és 1960 között az Élet és Irodalom-nál dolgozott. 1962-től a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa. Művei: Fény (versek, 1955); Tűztánc (versek, egyik szerkesztője is, 1958); Zuhogj csak ár! (versek, 1958); Korbácsos ének (versek, 1958); Utazás (versek, 1962); Ünneplés módozatokkal (versek, 1965); Halálűző (versek, 1966); Fényem, feketeségem (versek, 1967); Orfeó szerelme (verses dráma, 1969); Előjátékok (versek, 1970); Balgatag leányzók (Kasszandra, Johanna, verses drámák, 1973); Elröpültek a lángosok (versek, 1974); Dózsa koporsói (verses dráma, 1976). Munkásságáért 1958-ban Gábor Andor-díjjal tüntették ki.

Györe Imre az utóbbi években a Kálvin tér szomszédságában, a Kecskeméti utca elején lakik, egy leválasztott egyszobás lakásban. Hivalkodó jólétről nála nem lehet beszélni, mert a szoba bútorzata a legszükségesebbekből áll. Van a szobában egy heverő, íróasztal, mögötte könyvespolc. A szoba túloldalán egy másik könyvespolc, kis asztalka ülőgarnitúrával, a sarokban kis fiókos szekrény, szóval sublót. A sublót tetején dossziék halmozódnak, a szomszédságukban villanylámpa hever, ruhakefe, gyógyszeresdobozok sokasága, apró vacakok. A sublót és a fal között könyvoszlopok állnak a parketton. Van ezen kívül a szobában televízió, rajt’ lapos rádió, a könyvespolcok tetején újságok, kis ibrikek, egy üveg szamárkóróval, köcsög pipákkal. Az íróasztalon telefon, papírok, menetrend, orosz nyelvkönyv, szótár, cetlik, munkanyomok. Az íróasztal mögött a falon egy terrakotta féldombormű függ, a, túloldalon két kínai ecsetrajz. Amikor szemügyre veszem a kínai alkotásokat, megszólal mögöttem Györe:

– Nem a kínaiaktól kaptam, hanem egyik barátomtól.

– Nem gondoltam, hogy a kínaiaktól kaptad…

– Csak úgy mondom.

A falak színe valamikor talán pasztellsárga volt, most inkább egérszínű. De az egérszín sem egységes, mert átvágások, későbbi elfalazások szakítják meg, s ezekre a vakolatrészekre már egyáltalán nem került festék. Az ablakon beverődő por és kipufogógáz mindezt mégis jótékonyan egyöntetűvé teszi. Épp az ablak előtt állok, és egy régi beázás nyomát vizsgálgatom, amikor megérkezik Móser Zoltán fotóművész, hogy portrékat készítsen Györéről. Siet, igyekszik, kapkod, elnézést kér. Egy színehagyott hungarocell dobozból lámpákat szed elő, avítt drótokat, behálózza a szobát. Felállít egy lámpát, konnektorok után kutat, bedug valamit, átkapcsol, bekapcsol. Kis villanás, és sötétbe borul a szoba. Kiment a biztosíték. Móser szerint rossz a konnektor, Györe Móser drótjaira gyanakszik. Meg kell javítanunk a biztosítékot. Csakhogy ez egy régi ház, s székről, asztal tetejéről nem érjük el a berendezést. Györe átmegy a szomszédba létrát kérni. A szomszéd lány éppen fürdik, készül valahová. Györe mégis megszerzi a létrát. Diadalmasan felmászik rá, mi fogjuk alul. Kigyullad a fény. Mósert lebeszéljük a fényképezésről. Belenyugszik. Úgy tervezi, hogy majd a Múzeum-kertben készíti el a képeket, mivel holnap úgyis kisüt a nap. Hetekig nem süt ki, később valahogyan mégis lefényképezte Györét.

Györe borospalackokat rak az asztalra és sajtos pogácsát. Leül velem szemben, cigarettázik. Barna garbót visel és báránybéléses házikabátot. Sápadt. Fekete keretes szemüvege komorrá teszi. Keszthely kerül szóba, osztálytársak. Úgy tűnik, örül nekem, vagy ha nem örül, jól elvisel. Iszom a borból, Györe csak ritkán egy kortyot.

– Hogyan kezdődik egy napod, egyáltalán reggel kezdődik?

– Általában éjjel fél kettőkor kezdődik, amikor lefekszem, és rögvest elalszom. Azelőtt úgy szokott kezdődni, hogy reggel hat-hét körül felkeltem. Mostanában ezt nem tudom megoldani, mert vagy nem ébredek fel, vagy nem tudok felkelni. Így aztán nyolc, fél kilenc felé kikecmergek az ágyból. Főzök egy teát, zöld teát iszom hosszú évek óta. Amíg a tea kihűl, beágyazok és kiszellőztetek. Megreggelizek. A reggelim áll vajas kenyérből, nyáron paprika, paradicsom, aztán feketekávé. Utána a posta jóvoltából lemászom a sajtótermékekért. Jár a Népszabadság, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap és a Népsport. Ezen kívül olvasom az összes lapokat, amelyekhez hozzáférek. Elolvasom az újságokat. Tizenegy körül lemászom az utcára, mikor is bevásárolok. Általában a csarnokban vásárolok, mostanában néha a Magyar utcában. Gyors ebédet csinálok, húst sütök, hozzá főzeléket, krumplit. Maszeknál süteményt is veszek. Amikor egészségesebb voltam, egy pohár vörösbort is ittam, most már csak egyujjnyit és ásványvízzel. Ebéd után lefekszem, és perceken belül elalszom. Régebben húsz percet aludtam, mostanában egy órát. Felkelek, főzök egy kávét. Lemegyek Esti Hírlap-ért, benézek a könyvesboltba, könyvtárba. Ha délelőtt nem volt kenyér, délután veszek. Hat óra körül megvacsorázom, ha olyan megy a tévében, ami érdekel, belenézek. Közben az üres időmben olvasok, mosok, vasalok, takarítok, mikor hogy. Ha nem nézem a tévét, olvasok. Általában ritkán nézem. Este tízkor bekapcsolom a rádiót, hason fekve hallgatom a híreket. Utána főzök egy teát meg egy kávét, rágcsálok valamit, aztán elkezdek dolgozni. Úgy fél tizenegytől éjjel egy óráig. Ilyen keveset dolgozik az ember. Ha valami hosszabb dolgot írok, azt folyvást írom, délelőtt, délután, este is. Ha írok, akkor egyfolytában írok. Intenzíven. A Dózsa koporsói-t tizenegy nap alatt írtam. Általában sok, számomra fontos könyvet elolvasok előtte. Nincs állóképességem. Azt nem tudom megcsinálni, hogy naponta négy-öt órát dolgozom hónapokon keresztül, de ahhoz van erőm, hogy tizenkét órát dolgozzak heteken át. Megjegyzendő még, hogy mindennap olvasok Marxot, bár az ember középiskolás és egyetemista korában is olvasott. Szükségesnek tartom, hogy Marx és Engels összes munkáit az ember áttanulmányozza. Jelenleg a hatodik kötetnél tartok.

– Nem egészen értem. Miért olvasod újra Marxot?

– Azért olvasom újra, mert a marxizmus tudomány, amit el kell sajátítani. Nem elég, ha az ember ösztönösen vonzódik valamilyen eszméhez, eszmerendszerhez. Jelenleg úgy látszik, a fenti művekben találhat az ember eligazítást a világ bonyolult dolgaihoz, a napjainkban tapasztalható tünetekhez.

– Itt írsz? Nem alkotóházakban?

– Itt. Túl sok az író az alkotóházakban. Dózsáról írtam, Johannáról, nem cipelhettem magammal egy bőröndben száz könyvet. És a megszokás…

– Szerinted az írónak mi a dolga a világban?

– Folyton töröm rajta a fejemet. Talán… „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért, előttünk egy nemzetnek…” – Többé-kevésbé, ahogy a költészet és a dráma ezt lehetővé teszi, a saját feladatomnak érzem a nemzeti önismeret fejlesztését. Kívánatos lenne a történelmi múlt ismerete (ezért is írtam egyebek közt a Dózsa koporsói-t), hogy az emberek illúziótlanul nézzék a saját történelmüket, a vágyaikat pedig ne tévesszék össze a valósággal. Az részkérdés, hogy az írásmű eljut-e azokhoz, akikhez kell, a munkásokhoz. Az értelmiséghez általában eljut, a fiatal értelmiséghez és azokhoz is, akik nevelik a jövő generációt. Az ember azt szeretné, ha a munkásokhoz is eljutna, amit ír, vagy a munkások egy részéhez legalább. Hogy ezt sikerül-e elérni, nem tudom. Magyarországon ez nem jó program, mert ahogy érzem, az írók egy része megváltani, másik része megmenteni akarja a népet. Nyilvánvaló, a nép csak saját magát válthatja meg, és ezt nem végezheti el helyette senki. Ezek bonyolult dolgok. Magyarországon igen sokan nem végezték el az általános iskolát sem. Nálunk valójában több százezer félanalfabéta van, aki a nevét alig tudja leírni. Ezek az emberek meg tudják különböztetni a pénzeket, de nem olvasnak. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a fiatal munkás olvashatna, de nem olvas, mert lakásra van szüksége, és ahhoz estéről estére fusizni kell. Harcot kellene indítani a három nyolcasért. Nyolc óra munka, nyolc szabad idő, nyolc alvás. De ebből akkor le kellene vonni még az utazást. Az a kínos, hogy az ember nem tudja lemérni a munkája eredményét, mint az orvos, aki meggyógyít egy beteget, vagy a pék, ha rossz kenyeret süt is.

– Az író szerinted befolyásolhatja az ország vagy a közösség tudatát, szellemi közéletét?

– Azt hiszem, hogy igen, de nem túlzott mértékben. Ha abból indulok ki, hogy számos olvasmány engem befolyásolt, el tudom képzelni, hogy én is befolyásolok néhány embert.

– Úgy emlékszem, Kis-Keszthelyen laktál. Hogyan éltetek ott, mire emlékszel a gyerekkorodból?

– A Sopron utcában laktam. Szoba, konyha, spejz, csapadékosabb időben gombák is nőttek a szobában. Nálunk nem volt villany, petróleumlámpával világítottunk. Apám postás volt, mozgópostás. Jelentéktelen fizetést kapott, abból öten éltünk. Keszthelyen nem volt munkahely, így nevelőanyám nem kapott munkát. Lámpavilágnál olvastam. Rengeteget. A petróleum is drága volt, ezért csak a konyhában tudtam olvasni. Apám ha utazott, éjjel háromkor ment el. Hajdú Péter, a Helikon könyvtár akkori igazgatója, látván ezt a helyzetet, adott nekem egy kulcsot, és este bemehettem a könyvtárba és olvashattam. Este bementem, és mászkáltam ott a könyvek között. Az ember éjnek évadján fent áll a polcok között a létrán, és ott elkezd olvasni. A világ urának éreztem magamat. Ez nem így fogalmazódott meg bennem, de szabadnak, erősnek, bölcsnek, bátornak éreztem magamat. Nem tudom, nem az volt-e az életemben a legkellemesebb érzés. Az volt a baj, hogy a könyveket csak olvasni lehetett, enni nem. Akkor a Helikon könyvtárnak csak a falai lennének meg. Ez egy meghatározó élmény és lehetőség volt a számomra. – Édesanyám 1945-ben meghalt. Cukorbaja volt, és nem volt inzulin. Úgy emlékszem, négy kilogramm zsírért lehetett Pesten megszerezni egy ampullával. Szoktunk disznót vágni. Volt akkor negyven kilogramm zsírunk. Az elment inzulinra. Elfogyott a zsír és az inzulin is. Aki kórházban feküdt, kaphatott inzulint. Az akadémia épületében volt akkor az ideiglenes kórház. Anyám odakerült. De ott össze-vissza adták az inzulint. Hideg volt, megfázott. Tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, meghalt. Halála a háborúval áll összefüggésben.

– Mire emlékszel még a Sopron utcai időkből?

– Nyulakat tartottunk. Németh Lacival mentünk lucernát lopni. A parkban kutyatejet szedtünk, focizni is lehetett ott. – Anyám egyszer, még közvetlenül a háború előtt bezárt a fáskamrába. Vészterhes időket éltünk, s az óvodában nekem szavalnom kellett március 15-én. Minden gyerek kapott egy magyar zászlót. Én egy rossz, lekonyult zászlót kaptam. Megsértődtem és levágtam…

– Mire emlékszel még?

– Szentgály Árpád nyugalmazott első világháborús tiszt volt a házigazdánk. Nagyon rendes ember volt. Vett nekem egy korcsolyát. 1944 végén a kastély körül, a befagyott árokban korcsolyáztunk. Akkor már Szentgyörgy és Marcali körül húzódott a front. Egyszer csak jön két nyilas, szánkót húznak. A szánkón egy agyonlőtt zsidó feküdt. Olyanforma, mint környékünkön a Frank volt. A kezét néztük. Fehér volt, mintha csipkekesztyű lenne rajta. – Később, már gimnáziumba jártunk, amikor pék lettem. Két nyáron dolgoztam a pékségben. Éjjel kettőkor kezdtem. Négy szénkosár. – Ki kellett szednem a parazsat. Volt úgy, hogy negyven mázsa kenyeret sütöttünk, azt kétszer meg kellett emelni, majd délután négykor újra megrakni a szénkosarakat. Lefogytam tíz kilót, pedig mindennap megettem egy kenyeret. Egyik osztálytársunkat este tanítottam. Kilenckor jutottam ágyba. Azóta semmit sem nőttem, 168 centi maradtam. Apám két éve, egy májusi napon meghalt. Egyik húgom a Mátravidéki Erőműnél dolgozik, a másik Keszthelyen.

– Úgy tűnik, mintha párttag lettél volna már a gimnáziumban…

– Mintha, ez a helyes kifejezés. Pártmunkát végeztem, békekölcsönt jegyeztettem, termelőszövetkezeteket szerveztem… Nem voltam az, bár beadtam a jelentkezési kérelmet, de tizennyolc éven aluliakat valamilyen határozat értelmében nem vettek fel. Nem tudom, emlékszel vagy nem, az igazgató egyszer kihívott, és néhányadmagammal egy katonai vipponnal elküldtek gabonát begyűjteni. Este hétkor indultunk vissza, és kétszáz méter után az autó bedöglött. Működött az osztályellenség. Keszthelyről kellett segítséget kérni. Volt úgy, hogy falujárásra mentünk. A kulákokkal szemben volt bennem egy erős idegenkedés. Emlékszem, békekölcsönjegyzés ügyében járkáltunk és búcsú volt. Négy hízott liba az asztalon. Én éhesen néztem őket. Nem szerettem, hogy a kulák közben tépdesi az ingét. 1956. október 23-án a közbejött események miatt nem vettek fel a pártba. Előzőleg többször jelentkeztem. 1957. január 7-én vettek fel. Kommunistának éreztem magamat, mint ahogy ma is annak érzem. Osztályszempontok alapján kell nézni a dolgokat. Azért tartom fontosnak a marxizmus elsajátítását, mert az az érzésem, hogy a marxizmust mostanában sokan szeretik valami önmagában való tudománynak tekinteni, figyelmen kívül hagyva, hogy a marxizmusnak osztályszempontjai vannak.

– Az ötvenes évek hogyan befolyásolták és alakították életedet, szellemi magatartásodat?

– Igyekeztem aktívan részt venni a társadalom átalakításában. Ez néha abból állt, hogy békekölcsönt jegyeztettem, máskor termelőszövetkezetet szerveztem. Amit én mint diák tehettem, azt igyekeztem megtenni. Az ellenforradalom után – október 23-án este nyolc óra tájban számomra már nem volt kétséges, hogy itt lényegében ellenforradalom van – azokhoz csatlakoztam, akik a szocialista társadalom alapjait akarták helyreállítani.

– Írói körökben időnként úgy emlegetnek, mint szektás kommunistát.

– Aki a marxista meggyőződést szektariánizmusnak tartja, annak az vagyok és az is maradok, mivel megítélésem szerint a marxizmus nem avult el, sőt egyre időszerűbb.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Kamaszkoromban égő erdőkben vonultam autóval, próbáltam kihajtani, de égő fatörzsek zuhantak az útra. Később visszatérően azt álmodtam, hogy partizán vagyok, és a németek ellen harcolok. Ez azért különös, mert amikor a németek itt voltak, gyerek voltam. Néha repülök álmomban. Magamhoz szorítom a két könyökömet, nagy levegőt veszek és felemelkedek. Kétségbeejtő helyzetekben álmomban mindig tudom, hogy álmodok. Amikor apám meghalt, azt álmodtam, hogy van egy kis teherautóm, de rozoga. Apám kocsirudat szerelt rá, felült a sofőrfülke tetejére, és úgy hajtott végig a városon az emberek legnagyobb megbotránkozására. Három nap múlva telefonáltak, hogy apám meghalt. És van még egy érdekes dolog, pár hónappal ezelőtt álmodtam. Apám havas, jeges hegyoldalon hajtott le egy tó vagy folyó befagyott jegére, ami beszakadt alatta és elmerült. Apámat egyébként soha nem láttam az életben lovakat hajtani.

– Mikor sírtál utoljára?

– Tekintsük ezt magánügynek.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Gondolkodom… Talán azt mondhatnám, szívemhez legközelebb május elseje áll. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy egyesülnek-e a világ proletárjai; és mikor? Ezen kívül a karácsonyt szoktam ünnepszámba venni. Amíg apám élt, és ott volt a nevelőanyám és a húgom, évi rendes szabadságomat két részletben szoktam kivenni, egyszer nyáron, egyszer karácsonykor. Utána jobban tudok dolgozni. Keszthely még mindig jó hely. Látok egy nagy lapulevelet, odút, amin belül él valami… Ki szoktam menni a mezőre, ami nagy feltöltődést jelent nekem. Karácsonykor az a különbség, hogy nem én főzök. Bár én is jól főzök, de az anyám még jobban főz.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Kedvenc ételem a vadas marha vesepecsenye.

– Mást nem tudnál mondani?

– A hal… Keszthelyen, egy évben egyszer. Anyám csinálja. A töltött paprika is kedvenc ételem. A passzírozott sárgaborsó- és salátafőzelék kivételével mindent szeretek, ami jól van elkészítve. Általában magam főzök. Könnyűeket főzök, két-három szelet húst megsütök hirtelen, és valamilyen főzelékkel megeszem. Reggel, este limlomokat eszem.

– Ital?

– Közölheted az olvasókkal, hogy reggel megittam néhány csepp konyakot, amíg nem szedtem Seduxent. Délben és este egy pohár vörösbort. Ha azt kérdezed, miért szedek Seduxent, azt mondom, a vegetatív neurózisom miatt. Mondhatjuk azt is, hogy kissé ideges vagyok, de nem kívül, hanem belül.

– Van valamilyen babonád?

– Nem szeretem, ha fekete macska megy át előttem az úton. Azért nem szeretem, mert egy időben azt hittem, nem vagyok babonás, és Keszthelyen, amikor a pékségben árukihordó voltam, egy fekete macska futott át előttem reggel, amikor mentem be. Nem vagyok babonás, gondoltam. Aztán kiesett a kocsi kereke és másfél mázsa kenyér a sárba. Azóta, ha fekete macskával találkozom, óvakodom attól, hogy kenyeret hordjak ki.

– Mi a passziód, mit csinálsz, ha nem írsz és készülsz valamire?

– Nincs semmi. Gondolom, a gatyamosást nem lehet passziónak tekinteni. Időnként gondolkodom, de ez luxus, elismerem.

– Diákkorunkban gyakran felbukkantál a vízen egy Argó nevű vitorlással. Ez a hajó a postáé volt?

– Nem, ez az Ejury nevű gyógyszerész hajója volt, aki hajdan megnyerte a Balaton-átúszó bajnokságot. Osztályon kívüli hajó volt az Argó, kicsit bárka jellegű. Hajóssegéd voltam Ejury gyógyszerész mellett, de ha nem volt ott, egyedül is járhattam a hajóval.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Erre csak a következőket tudom mondani: jó néhány évvel ezelőtt ajánlottak egy nőt, akinek volt másfél millió forintja meg egy kocsija és villája. A nő kilencven kiló volt. De ennek nincs is jelentősége. Akkor azt mondtam, ennyiért nem vagyok eladó, én legalább harminc-negyven millióra értékelem magamat. De azóta emelkedtek az árak… Ami azt illeti, havonta négy-ötezer forintra van szükségem jelenleg. Hogy jövőre mennyire, azt nem tudom…

– Negyvenen túl már csak férfikorról lehet beszélni. Hogyan viseled el a fiatal évek elmúlását?

– Rosszul. Nem azt, hogy elmúltak, mert a dolgok elmúlnak, hanem azt, hogy nem elég hasznosan múltak el. Úgy érzem, hogy többet kellett volna tennem annak az ügynek az érdekében, aminek elköteleztem magamat. Érezheted, mit akarok mondani. Költőileg most próbálom megérlelni a dolgokat és megfogalmazni.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Szorongunk. Ez egy olyan ház, amiben szorong az ember. Elkezdték ezt az aluljárót építeni, és csak 82-re lesz kész a Kálvin tér. Ugyanattól szorongok egyébként, amitől te. Mondjam el?

– Ne mondd… Voltál életveszélyben?

– Ki nem volt életveszélyben, aki él?

– Magányosan élsz. Hasznos, alkotó magányosság ez, vagy az egyedülség csak rád nehezedik?

– Mindkettő. Ahhoz, hogy dolgozni tudjak, nagy egyedüllétigényem van. De nyomaszt is néha. Vagy túljutok rajta, vagy addig nyomaszt, míg nekiállok dolgozni.

– Vannak barátaid?

– Kérlek szépen, van néhány barátom. Nagyon fontos dolognak tartom a barátságot. Az élet dolgai között ha lehet rangsorolni, első a munka, második a barátság. Barátaim egyszersmind az elvtársaim is.

– Vannak ellenségeid?

– Ellenségeim nincsenek.

– Biztos?

– Nem hiszem, hogy személyes ellenségeim volnának. Az az ellenségesség, amire utalsz, elvi fenntartásokból fakadhat.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Többeket. Nem sorolhatom fel őket.

– Nincs időnként olyan érzésed, hogy valamit elrontottál az életben?

– Nincs. Kisebb-nagyobb dolgot biztosan elrontottam, de egészében a dolgokat úgy vállalom, ahogy volt.

– Hová tudsz hazamenni mostanában?

– Hát, Keszthelyre. Keszthely, ahol él a nevelőanyám, a húgom. És Keszthely önmagában otthon nekem. Nem mint lokálpatrióta mondom. Láttam ott kis fákat, amíg megnőttek és nagy fák lettek. Kicsi embereket, akik megnőttek. Meg azért azt is észreveszem, ha a parkban hiányzik egy fa, ami megöregedett és ki kellett vágni. – Keszthelyről hazatérve próbálom visszatartani a lélegzetemet, ott is sokat romlott a levegő, de a Kecskeméti utcához képest Keszthely jó levegőjű vidék. Ha otthon vagyok néhány napig, úgy érzem, mintha valamilyen nagy felelősségtől szabadultam volna meg. Néhány nap múlva meg úgy érzem, talán valami baj származik abból, hogy nem vagyok itt Pesten.

– Külföldön időzve éreztél honvágyat?

– Utoljára Havannában voltam. Hogy őszinte legyek, külföldön nem szoktam jól érezni magamat. Nem vagyok turista típus, zavar az is, hogy legfeljebb oroszul tudom magamat megértetni, rosszul. És „anarchista” természetemből kifolyólag elég rosszul tűröm azt is, ha néhány napot, hetet más írókkal, kötött programokkal kell eltöltenem.

– Mondd, Magyarországon milyen embercsoporthoz sorolod magad?

– Nehéz kérdés… Ezen még nem gondolkodtam…

– A huszadik század második felében szerinted mi az emberiség alapvető problémája?

– A kenyér. Úgy értem, hogy az emberiség nagyobbik része manapság tartósan éhezik, vagy éhen hal, vagy elégtelenül táplálkozik. Gondolj az úgynevezett harmadik világ országaira. Ez nem Európára vonatkozik, de az emberiség nem Európa és Észak-Amerika. Egyébként ott is 15–20 millióan rosszul tápláltak.

– És mi a magyar nép alapvető problémája?

– Szerintem a szocialista tudat alacsony szintje. Amikor ez a kérdés szóba kerül, akkor mindig figyelembe vesszük azt a már közhelyszerű igazságot, hogy a tudat elmarad az alapok mögött. De ebbe nem lehet beletörődni. Azt hiszem, a következő évek egyik legfontosabb tennivalója az lenne, hogy a szocialista építéssel párhuzamosan, az embereket tömegméretekben a homo politikusz, vagyis a teljes ember szintjére neveljük. Hosszú időn keresztül végül is tarthatatlan az a helyzet, hogy vannak közemberek és magánemberek, szakemberek és politikus emberek, ennek a két félnek eggyé kell olvadnia, mert a szocialista építésben nem elegendő, ha valaki nem lépi túl a termeléshez szükséges tudati színvonalat. Az emberi tényezőt nem lehet mellékesnek tekinteni ebben az építésben. Azt gondolom, hogy mindenekelőtt a munkásosztály tudatának kell arra a szintre emelkednie, amely alkalmassá teszi saját történelmi szerepének betöltésére. Erre a tömegméretű tudatnevelésre már csak azért is szükség van, mert a tudat visszahat az alapokra. Elismerem, hogy ez így túl szárazon hangzik, de a lényeg mégiscsak az, hogy másként dolgozik és él az, aki tudja mit és miért csinál, mint aki egyébbel nem törődve, csak a havi fizetéséhez akar egy munkahelyen munkával vagy a nélkül hozzájutni.

– Sokszor arra gondolok, írónak nem szabad megnősülni. Mégis úgy tűnik…

– Én a nők iránt általában vonzalmat érzek. Igen rosszul kell magamat érezni ahhoz, hogy ne forduljak meg az utcán, ha csinos nőt látok. Voltam szerelmes többször is, szerettek többször is, voltam nős is. Jelenleg az a benyomásom, hogy az írói életforma vagy az én életformám, az, hogy én éjszaka dolgozom, nem kedvez a házasságnak. Vagy a házasság mint életforma nem kedvez az irodalomnak. Úgy érzem, tulajdonképpen az olyanforma kapcsolat látszik ideálisnak, mint Sartre és Beauvoir kapcsolata. De ilyen inkább alkotó emberek között létezik. Azt gondolom, a házasság intézménye előbb vagy utóbb átalakul. Középkori termék. Azt gondolom, hogy valamikor, nem mostanában, a házasság két ember önkéntes szövetsége lesz. Ez majd akkor következik be, amikor az anyagi és a tulajdonviszonyok ezt lehetővé teszik.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem tartom lehetetlennek, hogy más bolygókon is értelmes lények élnek, de ez nem oldja meg a mi problémáinkat. A tudományos fantasztikus irodalmat nem szeretem.

Györével két napig ültünk az asztal mellett, mire az interjú végre elkészült. A munka előrehaladását Keszthely lassította, továbbá a gimnázium, az osztálytársak, a régi pékek, a régi hajók, a régi magunk és a bor, amit Györe az asztalra tett. Az eretnekekről közben egyetlen szót sem váltottunk. Vagy váltottunk?

 

Hernádi Gyula

Nagyon valószínűtlen élőlény az ember. Számomra minden találkozás meglepetés. Nem az ember belső jellemvonásaira gondolok, különös tulajdonságaira, hajlamaira, rögeszméire, hanem térbeli, fizikai megjelenésére, ahogy mozog, néz, nyel, artikulál, növeszti szőrzetét. Saját magammal is így vagyok, mindig megdöbbenek, amikor megpillantom a fejemet egy tükörben. Különös kinövések… Még nagyobb a csodálkozásom, amikor természetellenesen két lábon megyek, és nem vesztem el az egyensúlyomat. A zöld gyík nem csinál ilyet, a zöld gyík fizikai megjelenése nagyon valószerű és esztétikus. És az emberi fejek sokfélesége… Az arcok, ahogy előrenyomulnak az utcán, termekben puhán, fényesen. A hús bősége, a nyerslila és vörös halmok, mindig zavarba hoznak.

Hernádiról valami lényegesebbet akarok mondani, de ez a húsügy azért nem kerülhető ki. Emberhúsra gondolok, nyers emberhúsra. Hernádi ma persze más ember, legalábbis másnak tűnik, mint az ötvenes évek végén. Néhányszor, talán Tüskés Tibor társaságában, együtt ültünk Pécsen a Nádor kávéházban. Hernádi akkor a föld közelségében élő emberek természetességével és bizonyos szakértelemmel beszélt az emberi húsról. Szanitéc volt a fogolytáborban. Talán egy német orvosról beszélt, aki a szikével belevágott a húsba, kivágott egy megállt szívet, tette a dolgát, vagy szabálytalanul végezte. Mindez már homályba vész, de az emberi húsra emlékszem, s Hernádi tárgyilagos hangjára is, ahogy kimondta a szavakat. Egyszer később, ugyanilyen tárgyilagossággal beszélt arról, hogy a világban már létrejöttek azok a szervezetek, testületek, melyek az atomháború után működésbe lépnek, és összegyűjtik, szortírozzák mindazt, ami az emberekből és alkotásaikból megmaradt. A tárgyilagos hangban akkor komor feszültséget éreztem, emberi aggodalmat.

Hernádi a nagy intézmények megbízható hivatalnokainak kifogástalan öltözékét viselte, vasalt öltönyt, fehér inget, nyakkendőt. Mostanában is úgy öltözik fel reggel, hogy napközben bárhová bemehet, bárhol megjelenhet. Nem tudom, miért tűnt fel nekem, egy író esetében ez lenne a természetes. Talán az arca miatt. Ahogy beszélt, a fehér ingből előbukkanó nyakat és arcot néztem, mely szabályos építménynek látszott, de volt rajta valami időtlenség vagy idegenség, tudása valamilyen szörnyűségnek. Ahogy néztem az arcát, olyan érzésem támadt, hogy Hernádinak nem volt gyermekkora. Felnőttként született. Nem is született, csak megjelent köztünk érett, tapasztalt arccal. Cselekedett, mozdult, gondolt és érzett valamit, de ezeknek a gondolatoknak és érzelmeknek nem volt előzménye. Mozdulataiból, érzelmeiből hiányzott a gyermekkor.

Később a könyveit olvasva megerősödött bennem ez az érzés, s volt idő, amikor magam előtt láttam Hernádit, ahogy a reggeli órákban megjelenik a városban. Idegenül, látszólag minden cél nélkül lépdel az emberek között, s délig, estig nem érkezik meg sehová, csak jelen van. Csak évek múlva derül ki, hogy ez volt a cél, a jelenlét és semmi más.

Egy hajó is foglalkoztatott valamikor, amivel Hernádi megérkezhetett a városba. Egy Baltimore Clipper látszott valószínűnek, ami az angol–amerikai háború után alakult ki, s elég gyors volt ahhoz, hogy a bálnavadászok is használhassák. Hernádi arcában, hosszúra hagyott oldalszakállában felderengett néha egy ír hajóskapitány karaktere. Távolságok vannak az arca mögött, bizonytalan, idegen tengerek. A város, ahová Hernádi a kora reggeli órákban megérkezik a hajójával, nem lenne feltétlenül Budapest. Meghatározatlan arculatú, kisebb várost képzelnék ehhez a jelenethez, ami nagyon messze lenne a tengertől, s az emberek, akik nehezen érthető tájszólással beszélnék az angolt, esetleg a norvégot, nem értenék, hogyan jutott el a város határáig a Baltimore Clipper.

Később a Hernádi-alkotások körül zajló viták, majd a Jancsó-korszak filmsikerei elmosták bennem ezt a Hernádi-képet. A sikerek nyomán nagyon is valóságos lett a személyisége, s másfajta külsőséges legendák új Hernádi-karaktert szuggeráltak a közönségnek. Olaszországban beült egy taxiba Jancsóval, és azt mondta a sofőrnek, hogy Párizs. A sofőr a biztonság kedvéért rákérdezett az úticélra, aztán bólintott, és elindította a kocsit. Nem tudom, hogy ebből mi igaz, mi nem, de itthon nagyon tetszett az embereknek. Közben a Hernádi-művek sejtelmes, visszafogott címei hangosodtak, olyanok is akadnak most már, mint a zászlók, szinte lobognak a szélben. Ezek a mélyvörös címszavak tele vannak progresszív tartalommal, tudatosan vállalt elméleti indulattal. Az elmúlt két évtizedben nagyon sokat írt. Művei: Deszkakolostor (novellák, 1959); A péntek lépcsőin (kisregény, 1959); Folyosók (regény, 1966); Száraz barokk (elbeszélések, 1967); Szegénylegények (irodalmi forgatókönyv Jancsó Miklóssal, 1968); Sirokkó (regény, 1969); Az erőd (regény, 1971); Logikai kapuk (novellák és dráma, 1974); Vörös rekviem (életrajzi regény Sallai Imréről, 1975); Fivérem a holnap (drámák, 1976); Az ég bútorai (válogatott elbeszélések, 1976); Jézus Krisztus horoszkópja (elbeszélések, 1977). Drámái: Falanszter (Pécs, 1971); Fényes szelek (25. Színház, 1971); Antikrisztus (Pécs, 1972); Vörös zsoltár (25. Színház, 1973); Utópia (25. Színház, 1974); Vérkeresztség (Pécs, 1975); Csillagszóró (Kecskemét, 1976); Királyi vadászat (Pesti Színház, 1976); A tolmács (Pécs, 1976); Miksa (Gyulai Várszínház, 1977); Bajcsy-Zsilinszky Endre (Pécs, 1977). Filmjei Jancsó Miklós rendezésében: Oldás és kötés (1963); Így jöttem (1964); Szegénylegények (1965); Csillagosok, katonák (1967); Csend és kiáltás (1968); Fényes szelek (1968); Sirokkó (1969); Égi bárány (1970); Még kér a nép (1972); Szerelmem, Elektra (Gyurkó Lászlóval, 1973). Rényi Tamás rendezésében: A völgy (1967). Mészáros Márta rendezésében: Örökbefogadás (1975); Kilenc hónap (1976). Grunwalsky Ferenc rendezésében: Vörös rekviem (1976). Szinetár Miklós rendezésében: Az elnökasszony (tv-film, 1977). Hernádi Gyulát írói munkásságáért 1976-ban József Attila-díjjal tüntették ki.

A nyárba illő tavaszi délutánon izzadtan nézzük egymást a levegőtlen, forró lakásban. Hernádi feleségével és két egyetemista lányával lakik egy kétszobás, ötven négyzetméteres, ötödik emeleti lakásban. Hernádi szobája, mely a jelek szerint csak a fele részben az övé, kicsit zsúfolt. Két ajtó nyílik a szobába, így a falak mentén kevés maradt a hely. A bejárati ajtó mindkét oldalán szekrény áll. A kisebbik tetején zöld növények, réztárgyak, gyertyatartó, rézkutya, réz képkeret üresen, kép nélkül és egy fából faragott kereszt. A magasabbik szekrény tetején könyvek, előtte televízió. Odább, a másik ajtón túl könyvespolc, sok könyvel, az ablak alatt is polc, könyvekkel zsúfolva. A könyvespolc alatt miniatűr íróasztal, prózaírásra alkalmatlan. A sarokban rádió. Van még a szobában két heverő, színes párnákkal telerakva, a szoba közepén kis asztal ülőgarnitúrával. A falon Hornyánszky Gyula képei függnek. Az ablak előtt félig elhúzott narancssárga függöny. Az ablakon át messzire látni, szinte Csepelig. Kinyitni nem lehet. Ha kinyitjuk, akkor abba kell hagyni a beszélgetést, mert a Petőfi-hídról lezúduló teherautók zajától nem értjük egymás szavát. Otthon érzem magamat, a zaj pontosan olyan zsongító, mint Óbudán.

Hernádi fegyelmezetten ül a fotelban, fehéringesen, zakósan. Vörösborral kínál, de ő maga nem iszik, nem cigarettázik, csak vár. Tönkrement epével ül a pálya csúcsán. Valamennyien így járunk. Az író, mire viszi valamire, általában megkopnak a szervei. De vannak szerencsétlenebbek is, akiknek már félúton tönkremegy a májuk, szívük, idegrendszerük. Hernádi bizonyos fölénnyel viseli testi bajait, derűsen beszél róla, mintha csak valamilyen elméletről lenne szó. Kicsit emlékeztet a régi Hernádira, aki a nyers emberi húsról megnyerő tárgyilagossággal értekezett. A szobában nagy a meleg, így bizonyos idő elteltével mégis kénytelen levetni a zakóját. Megvárom, míg leteszi, aztán megszólalok.

– Olyan érzésem van néha, hogy tengeri kalózok, híres rablók, gyarmati tisztviselők voltak az őseid között.

– Nem tudok felmutatni különösebben érdekes ősöket. Anyai ágon a nagyapám orvos volt, annak szülei parasztok. Apám apja híres, nevezetes órás Sopronban. Sajnos mind a két nagyszülőm megbolondult, és a bolondokházában halt meg. Nem szeretek dicsekedni, de ez valamit elárul a metaforaképzés genetikai kulisszatitkaiból. Apám középosztálybeli kistisztviselő, jegyző volt.

– A lexikon szerint Oroszváron születtél, de ilyen nevű helységet nem találok a térképen.

– Oroszvár az én sorsomat példázza. Egyike annak a három falunak, amit a második békeszerződés értelmében Csehszlovákiához csatoltak. Horvátjárfalu, Dunacsúny és Oroszvár. Ennek neve most Ruzovce. Oroszváron állt a Lónyai herceg kastélya. A Lónyai herceg felesége Stefánia, a belga király lánya volt, Rudolf trónörökös özvegye. Náluk volt a nagyapám háziorvos. Néha bevitt magával a kastélyba.

– Hol laktatok később, milyen volt nálatok az élet? Mire emlékszel?

– Apám Pannonhalmán volt jegyző, előtte Bezenyén. A pannonhalmi bencés kolostor félmilliós könyvtárával és az egyházi szellem kisugárzásával érdekes dolog volt. Én Pannonhalmáról jártam a győri bencés gimnáziumba. Az emeletes községházán laktunk, négy szobában, nagyon szép környezetben. Fiatalon, tizenhat éves koromban a szerelem eredeti élményén keresztül s ami ezt kísérte, politikai problémákat is kezdtem megérezni. De nem voltam sem ellenálló, sem kommunista. Szélsőjobboldali környezetben nőttem fel, ami sokszor irritált.

– Testvéreid vannak?

– Egy bátyám van, aki ludovikás tiszt volt. Most osztályvezető egy vállalatnál, nagyon rendes ember, nagyon szeretem.

– Mi történt veled harminchárom éves korodig? Úgy tudom, akkor jelent meg első könyved, a Deszkakolostor.

– 1944-ben érettségiztem. Akkor Pestre kerültem, beiratkoztam az egyetemre orvostanhallgatónak. Közben visszamentem Pannonhalmára. Onnan leventeként nyugatra vittek volna bennünket, de meg akartunk szökni, és közben a szovjetek elfogtak bennünket. Nem hitték el, hogy tizennyolc éves vagyok, így a Krím-félszigetre kerültem, három évre. Kint megtanultam oroszul, szanitécként dolgoztam orvosok mellett. Sok betegségem volt, vérhas, tífusz, májgyulladás, láz… Hazajöttem, újra beiratkoztam az egyetemre. Négy egyetemen jártam tíz évet, három évig voltam orvostanhallgató, két évig vegyész, három évig közgazdász, két évig az idegen nyelvek főiskoláján német–orosz szakra jártam. Közben általában állásban voltam. Tizenöt állásom volt idáig. Voltam tervfőosztály-vezető, göngyölegraktáros, hajózásnál tervosztályvezető, a Tervhivatalban is dolgoztam a beruházási főosztályon, aztán a Közlekedési Minisztériumban, végül a Várostervező Intézetben. Közben megnősültem, lett két gyerekem. Két nagy találkozás történt ebben az időszakban, Fodor Andrással és Jancsó Miklóssal. Fodor az, aki tulajdonképpen behozott az irodalomba. Ha van ilyen, hogy barát, akkor ő az, akiben ez megtestesül. Másik a Jancsó Miklós, harmadik Czímer József, aki bevitt a drámaírásba.

– Nálad mikor kezdődik egy nap, és mikor ér véget?

– Tíz óra tájban kelek föl, délig olvasgatok. Aztán beügetek a városba, és attól függően dolgozgatok, hogy találkozom valakivel vagy sem. Tíz-tizenegy óra tájban jövök haza. Még itthon is fent vagyok a családdal. Éjféltájban szoktam lefeküdni, a gyerekek ilyenkor már alszanak, egyetemisták.

– Mikor írsz? Hol?

– Délután írok, kivéve, amikor nagyon benne vagyok, akkor már reggel elmegyek dolgozni. Leírom kézzel, aztán kijavítom. Amikor minden elkészült, odaadom a gépírónőnek, aki legépeli négy-öt példányban. A Gellért-ben, Astoriá-ban, Intercontinentál-ban írok. Ez az a pár szálloda, ami létezik, és ahol tisztaság honol. A Hilton-t még nem próbáltam ki. Eddig megfelelt a kávéház, mindig van valami mozgás, a pincértől lehet kérni valamit. De jön az öregedés. Lehet, hogy el kell cserélni ezt a lakást nagyobbra, ahol írni is tudok.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Öt-hat órát. És vannak a különböző találkozások, megbeszélések. Ha Jancsó itthon van, vagy hasonlók.

– Úgy tűnik, többnyire nem a natúr, hanem a szellemi élmények indítanak írásra. Így van ez?

– Az az érdekes, hogy ez egy fejlődés eredménye. Absztrahálódik az ember művészete. Tizenöt munkahelyemen sok élményben volt részem. Az absztrahálódásban az általános élményt igyekszem kifejezni. Az alkotáslélektan még nem tudja, hogyan jut eszedbe egy téma. Évek óta problémám az érthetőség kategóriája, amivel állandóan találkozom az író-olvasó találkozókon. Az én elméletem szerint a mű két tartalmi elemből, a gondolatból és a sztoriból épül és két formai elemből, a stílusból, nyelvi közegből, valamint az irodalmi alkotás dramaturgiájából. Az ember minden új alkotással új információkat szeretne továbbadni. Ha a mű mind a négy eleme új, nagyon nehéz appercipiálni. Valószínű meg kell találni a négyből az olvasó számára elfogadható optimumot. Az az érzésem, néha elgaloppírozom magamat. Frappáns szerkezetet keresek, új gondolatot, nagyon frappáns formát. Én ugyan élvezem, de az olvasó nem. Az erőd című regényemnek a nyelvi struktúrája hagyományos. A Vörös rekviem-ben a nyelvi közeg van megkeverve. A drámákban már az ember kényszerítve van bizonyos fokú aszkézisre. Nagy példa Shakespeare, aki minden rétegnek megadta, amit várt. Krimiréteget, ontológiát, történetet. Formai ügyekkel nagyon előreszaladni nem lehet. Azt az előreugrást kell megtalálni, amit a néző is át tud venni. Jancsóval is sokat beszélünk erről. Számomra az intellektuális élmény valóságos élményként jelentkezik. Az az élmény, ami írásra indít, úgy jelentkezik mint valóságos élmény. Számomra egy science fiction olyan élmény, ami lehet, hogy nem valóság, de olyan, mintha átéltem volna.

– Mi az, ami a világ mai jelenségei közül leginkább izgat, amit meg akarsz ragadni, kifejezni?

– Azt hiszem, hogy elég széles spektrumban gondolkodom, nem egyetlen fogalom körül, de ha meg kell határozni, akkor az emberi szabadság és az egyenlőség. Most egy drámát írok, Babeufről, aki az egyenlők összeesküvésében vesztette el a fejét. Az egyenlőség és a szabadság az a két kategória, ami az emberiségnek mindig a legaktuálisabb problémája volt. Azt szeretném, ha minden írásom erről szólna. De ez nem így van, kitérek minden piszlicsáré dologra. A szabadság foglalkoztat mint az idő- és térbeli kötöttségek leküzdésének a lehetősége, társadalmi, politikai, gazdasági formációk körüljárása. Vagy a szabadság–egyenlőség hiány leleplezése. Az egyenlőség-magatartások hiánya, definiálása, anyagba formálása. A politikai szabadság egyik alapfeltétele az összes többinek, és mivel egy-egy politikai rendszer krízisének állomásai a forradalmak, ezért a forradalom mindig nagyon érdekelt. Jancsóval együtt is gondolkoztunk ezen. Nagyon sok vitakérdés adódik az utópisztikus ügyektől az ellenforradalmi regresszióig, irracionalizmusig. Különböző besurranó formákig, melyek az ember agyában jelen vannak. Közhelynek látszik, de az ember életében ezek a leglényegesebb ügyek. A cél a minél magasabb szabadságszint. Látszólag egészen távoli dolgok hozzátartoznak. Irracionális, őrült dolgok. Az Antikrisztus című darabom szerint, ha dogmatikusan vagy racionalista, tulajdonképpen irracionalista vagy. A szabadság egy olyan mágnes, amely mindent maga köré vonz. Kezdve az erotikus ügyektől a szerelemig. Ez is szabadságkérdés. Börtönügyek, orvos-páciens viszony, az ember saját magához való viszonya. Ez mind-mind ennek a mágnesnek a sugarában értékelhető.

– Sok forgatókönyvet írtál. Mit jelent írói pályádon a filmezés?

– Te, azt hiszem, azért kapott ilyen fő helyet az életemben, mert a Jancsó Miklóssal való találkozás tulajdonképpen egy nagyon fontos meghatározottsággá tette ezt a viszonyt. Nem egyszerű forgatókönyvírásról van szó, hanem valamilyen célképzet elérésére történő szövetkezésről, mely szimbiózisban, tökéletes együttműködésben valósul meg, majdnem húsz éve. Ez nagyon hasznosnak bizonyult más műfajokban is. A filmtől az írás nagyon sokat tanulhat, ennek a közös munkának az a szellemeskedő eredménye: ha én vagyok Jancsó filmjeinek a forgatókönyvírója, ő viszont az én regényeimnek a forgatókönyvírója. Mi egymás számára mindig egy ilyen intellektuális, művészi erősítőként, amplifikátorként működtünk.

– Sokat utaztál. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nagyon furcsa dolog. Van Nyugat-Európa, úgy értem, Olaszország, Franciaország, északiak, van Amerika, van a mi világunk, és a szegény világ. Elég sokat voltam Rómában, Párizsban is. Dolgoztunk ott. Sokat foglalkoztatott a probléma, hogy az amerikai szabadságminta, ami véleményem szerint illúzió, hogy tudja a világot úgy behálózni, ahogy behálózta. Miért van az, hogy ezekben az országokban büszkén interiorizálták magukba az amerikai szabadságtudatot. Az úgynevezett amerikai szabadság, ami a konzumtársadalmakban jelen van, óriási hazugság. Tudniillik ez a szabadság illúzió, lényegében csak a gazdagoknak ad konkrét tartalmat. Azon gondolkodtam, hogy mi ennek az oka, azon kívül, hogy a világ gazdagsága oda koncentrálódik, a harmadik világból is, és a saját munkásaiknak csurrantanak, cseppentenek belőle. Egyvalamit találtak ki, amit Jancsóval így fogalmaztunk meg: a konzumálást találták ki. Az egycélú tárgyból a sokfélét. Autómárkától a sapkáig, töltőtolltól a kurváig. A sokféleség kelti a választási lehetőséget az emberben, még a szegényben is, aki odaáll a kirakat elé, és azt mondja, hogy ennyiféle nagyon olcsó saját cipő közül választhatok. De ez a variabilitás-lehetőség elfedi az igazi viszonyokat, és ezért az emberekben egy egész társadalmi szabadságillúzió van jelen. Nálunk sokszor a fordítottja tapasztalható, amikor a szükséges választék sincs jelen. Nyugaton megteremtették azt a mítoszt, hogy itt én sokféléből, szabadon választhatok, szabad vagyok. A másik probléma: nálunk mindig a múltunkhoz képest alakítjuk, képezzük a szabadság fogalmát. Az amerikaiaknak lényegében nincs múltjuk. Rómában megállsz egy üzlet előtt, amelyben egy kabát hét-nyolc millió lírába, egy villamoskalauz fizetésének hatvanszorosába kerül, aztán elmész egy igen gazdagnak a villájába, ahol húsz fürdőszoba van, körülötte harmincholdas park, pisztrángos patak, három teniszpálya és amit akarsz, akkor megérted a rettenetes egyenlőtlenséget és széthúzottságot. Ha ezeket látod, akkor tulajdonképpen kezded itthon jól érezni magadat. Sok helyen azért nem jártam. A franciákat, olaszokat ismerem elsősorban. Mindenütt azt éreztem, hogy a franciák merev, rátarti nacionalizmusával, a németek nyárspolgár-buzgóságával, az olaszok felületességével és rászedni akarásával szemben, a magyarok nacionalizmusa van ugyan, de gyorsan olvadó, felengedő. A német nyárspolgár buzgóságának, az olasz játékosabb fellépésének a magyarok lelkiismeretes káromkodása felel meg. – Az amerikaiak egyébként a történelmükben egész Vietnamig mindig győztek. Vietnam volt az első vereségük. Ez is interiorizálódott bennük, hogy mindig győznek az „úgynevezett” progresszió jegyében.

– Párizsban időzve eljutottál a Trianon-palotába?

– Igen, jártam ott.

– És Potsdamban, a Cecilienhofban megfordultál? Láttad az angol és amerikai határrendezési terv térképeit?

– Igen, ott is voltam. Láttam a térképeket.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek? Hogyan hatnak rád?

– Minden érdekel. Sok művemben ez jelen van, hiszen a Falanszter-ben a Fourier-féle utópisztikus mozgalom egyik amerikai fő telepét mutatom be. A Még kér a nép című filmben a múlt századi agrármozgalmakról beszélünk Jancsóval. A Vérkeresztség-ben az 1912-es budapesti véres csütörtök van megírva. Bajcsy-Zsilinszky Endre életútjában az egész magyar huszadik század első felének történetét ábrázolom. A Tolmács című darabomban a német parasztháborút, a Vörös rekviem-ben Sallai Imre és 19 történetét írom. A Királyi vadászat-ban IV. Károly restaurációs kísérletét. Mindig is érdekeltek a politikai mozgalmak, mert a politikai mozgalmak, forradalmak, ellenforradalmak rugói, mozgatói a társadalmi szabadság kivívásának.

– Életedben a háború, gondolom, meghatározó volt. Vagy tévedek?

– Nagyon meghatározó volt a második világháború. Tulajdonképpen diák voltam. De a végén szerencsétlen véletlen folytán hadifogságba kerültem. Ez sok mindenre megtanított. Ha a fiatal ember eredendő érzékenységével belezuhan egy ilyen kiélezett határhelyzetbe, borzasztó érzékenységgel veszi tudomásul és analizálja a dolgokat. Mivel a hadifogság minden ember számára határhelyzet, a határhelyzetek szorításából az emberi élet sok határhelyzete jött ki: barátság, szolidaritás, a nyelvi problémák áthidalási kényszere, az otthon mítosza, az idegen tájnak a furcsasága, különlegessége. Például egyszer egy ötvenezer holdas rózsaligetben dolgoztam. Ez maga a költészet. De hadifogságban ez a költészet megtermi a maga keserű felhangjait is. Betegség, a halál közelsége, a halállal való találkozás bajtársak elvesztésekor, őrök és őrzöttek viszonya. Mindez az érzékenység által felszított személyiségtalajba hullva, egész furcsa tanulságokat hord. Lehet, hogy a látásmódom extrémitásai innét erednek, nem tudom. Számomra a hadifogság mint a háború egyetlen nagy élménye, meghatározó. Irtó furcsa megfigyelni az ember egyensúlyra beálló törekvését, a pszichés homöosztázist. Sok szörnyű élmény is elveszti személyes oldalát, és furcsa, távoli lírában oldódik fel. Hol szomorú, hol elnéző lírában. Valószínűleg ilyen lelki képesség nélkül nem is lehetne élni. Annyira lelassult az idő és felgyorsult az ember személyiségfejlődése, hogy ez végül évtizedeket jelentett.

– Voltál életveszélyben?

– Betegségeim voltak. 69-ben volt egy nagyon súlyos vesekőműtétem. Másfajta életveszélyben nem voltam. – A Szegénylegények forgatásánál egy fal tövében ültem. Jancsó elhívott a géphez, kettőt léptem, s három lámpa a sámlira hullott, amin ültem. Ilyenek voltak.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Igen, elég gyakran. A szorongás kibernetikailag megfogalmazva a tisztázatlan helyzetekből következő tudati, érzelmi állapot. Nagyon nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket, amíg nem tudom megoldani, addig szorongok. Egy a szerencse, nagyon agresszíven próbálom megoldani a tisztázatlan helyzeteket.

– Hogyan éltél az ötvenes években?

– Rosszul, szorongtam, mert az egész helyzet tisztázatlan volt. És mivel az egész helyzet volt tisztázatlan, az én személyes helyzetem is tisztázatlan volt, és ez egy permanens szorongást okozott, ami tudvalevőleg nem a legjobb.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nem nagyon szoktam álmodni, illetve nagyon gyorsan elfelejtem, amit álmodok. Egy visszatérő álmom van évek óta. Egy beatzenekar fegyverrel elfoglal egy termet. Nem ejtenek túszt, csak elfoglalják. Én is köztük vagyok, de nem fegyverrel. Aztán eljövök onnét, és lemegyek az alsó, óriási terembe. Egyszer csak az óriási nagy teremnek a mennyezetén kirajzolódik egy nagy négyzet, ez az elfoglalt teremnek a padlója. És az egész felső terem lezuhan a nagy alsó terem közepére, bútorostól, beatzenészekkel együtt, és már csak azt látom, hogy a vérző embereket kiemelik a romok alól. És állandóan azt érzem, egy perce még ott voltam köztük. Miért jöttem el onnét, és ők miért foglalták el a termet?

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– A napfényes nappalokat. Főleg a száraz, középmeleg, kissé szeles nappalokat, amikor erősen süt a nap és nagyon kék az ég. A szabadságfogalmamnak ez egyik képi összetevője.

– Mikor sírtál utoljára?

– Elég ritkán sírok, utoljára anyám halálakor.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Nem szeretem az ünnepeket, zavarják a munkát, annál is inkább, mert nyilvánosak a munkahelyeim. Olyankor mozdulatlan a város is, kihalt, üres.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Nagyon szeretek enni. Hol itthon, hol vendéglőben, szállodák éttermében. Sajnos, az igazi vad és jó ételeket nem bírja az epém, de azért így is eltüntetek egy-két marhaszeletet. Mivel nem iszom és nem dohányzom, egyetlen drogom az édesség. Mindenféle süteményt, csokoládét szeretek.

– Mi a passziód, mit csinálsz pihenőidődben?

– Olvasok. Nagyon erős az információéhségem. Leginkább folyóiratokat, könyveket. Könyvek közül is elsősorban azt a manapság divatos műfajt, a félig tudomány-, félig dokumentum-, félig fikcióirodalmat. (Däniken új német nyelvű könyvét leemeli a polcról és felmutatja.)

– Van valamilyen babonád?

– Kozmikus babonám nincs. Az egész kozmológia egy babona. Annyira sokféle elmélet van. A világ öröktől fogva van. A nagy robbanás tizenkét milliárd ével ezelőtt történt. Tágulás. Számtalan élő sziget. Van olyan elmélet, hogy mi vagyunk az egyetlen élő sziget. Van olyan nézet, hogy a darwinizmus nem is olyan biztos.

– Milyen a közérzeted?

– Az mindig a helyzettől függ. Idegállapotomtól, szerveim állapotától. Tulajdonképpen optimista alkat vagyok, minden ellenkező híresztelés ellenére. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy minden írásom optimista a szó jó értelmében.

– Mitől vagy ideges, ha vagy?

– Attól vagyok ideges, ha nem megy a munka. Az idegességnek az az oka, hogy beláthatatlan a következő másodperc. Minden műalkotásban a következő másodperc, a továbbalkotás lehetősége kétséges. Szorongás, hogy nem tudod a következő mondatot kitalálni. Ilyenkor ideges vagyok.

– Vannak ellenségeid?

– Én nem nagyon foglalkozom ezzel a kérdéssel. Néha tapasztalok ellenséges megnyilvánulást, de azt apró üzemi balesetnek fogom fel. Bízom a dolgok megfordíthatóságában.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen, főleg fiatalabb koromban. Szerelmi csalódások, baráti konfliktusok, hatalmi konfliktusok. De általában nem tartott sokáig. Nem tudok haragot tartani.

– Hiszel a barátságban?

– Nagyon. Azt hiszem, az élethez nagyon erősen hozzátartozó érzelmi szféra a barátság. Méghozzá az egyik legezoterikusabb kapcsolat. Mentes mindenfajta biológiai és más primer érdektől. Abszolút önérték.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Három és fél millió forint. Azért mondom ezt az összeget, mert ez Magyarországon ha nagyon ritkán is, de elérhető. Igaz, a sors játékos jószántából. És ez az az összeg, amelyikkel egy ember gyökeresen meg tudja változtatni az életformáját, aki valamiért korábban rossz helyre került az életben. Rossz hivatásstruktúrába épült bele, ki tudja magát abból szakítani, és meg tudja magát valósítani lényegében. Ez nem azt jelenti, hogy csak ilyen úton valósíthatja meg magát valaki, de egy önhibáján kívül félrecsúszott vagy más szférába került embert csak ilyen radikálisan nagy összeg tud egészen másfelé tolni. Egyébként a társadalomnak kell olyanná válni előbb-utóbb, hogy mindenkinek kivétel nélkül meglegyen a három és fél milliós váltási lehetősége.

– A nők mit jelentenek az életedben?

– A nő – princípium az emberi életben, nemcsak a biologikum rafinériája, hogy variábilisabb utódok jöjjenek létre. Tehát nemcsak a természet fantáziájának szimptómája, hanem azt hiszem, a férfi fantáziájának a takarékbetéte. Méghozzá egy olyan, amelyből ki lehet venni, és akkor is kamatozik, amikor azt hiszed, hogy már nincs betét. Nő nélkül csak az isten bírja ki. Bár szerintem ő is csak letagadja.

– Szerinted merre halad az emberiség, mit hoz jövő?

– Az emberiség végső soron szabadon dönt a sorsáról. Nincs se isten, se szülő, se tanító, se bármilyen hatalmasság, aki helyette döntene. Az ember meghódította magának a racionalizmus lehetőségét, a racionalizmus a gyerekkor végleges elhagyása. Ha hóbortos is, ha elmebajra hajlamos is az emberiség, de felnőtt. Pontosan tudja, mik azok a halálos veszélyek, amelyek rá leselkednek: atomháború, túlnépesedés, éhség, környezetszennyezés. Ezeket a veszélyeket el lehet hárítani. Ha el tudja hárítani, akkor egy magasabb szabadságfokú posztindusztriális társadalomé, tehát a szocializmusé lehet a jövő, ha nem tudja elhárítani, akkor az életnek, ennek az egyelőre meglehetősen szegényesen definiált valaminek újra kell kezdődnie.

– Véleményed szerint az esetleges atomháború túlélhető?

– Hát nézd, valószínűleg lenne, aki túléli, erre tényleg csak szakemberek tudnának válaszolni vagy azok se. Vannak elég cinikus válaszok, Herbert Kahn politológus, futurológus szerint úgy 3–400 millió ember halna meg, és húsz év múlva minden a régiben folytatódna. Szerintem ez hazugság. Mert az atomháború olyan mértékben károsítaná a legfontosabb biológiai, tudományos és információs centrumokat, hogy azok rekonstrukciója elvileg lehetetlen, belátható időn belül.

– Az Esti Hírlap-ban most egy sorozat olvasható arról, hogyan védekezhet a lakosság egy atomháború esetén.

Hernádi nevet.

– Ha lesz még annyi időnk, megijedünk.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Ez a kérdés most újra kezd vitathatóvá válni. Én inkább szegény Giordano Bruno véleményét osztom, de ma nagyon sokan azt állítják, nagyon könnyen elképzelhető, hogy csak a mi bolygónkon van élet. Én ezt a véleményt kicsit nagyképűnek tartom, és nem egyértelműen materialistának.

Az utolsó kérdés után Hernádi azonnal feláll, veszi a kabátját. Jancsó itthon van és telefonált. Együtt ereszkedünk le az utcára, és szállunk autóbuszra. Meleg tavaszi este van, fiatalok ölelkeznek a peronon. Minden olyan, mintha béke lenne. Ha olyan, nyilván az is van.

 

Hubay Miklós

Hubay reggel kilenckor fent a magasban eszik. A háztetők között, a nagy ablakon betör a fény, és a rend, a kiegyensúlyozottság érzetét kelti. Kockás pulóverben, kék kordbársony nadrágban ül a rézpánttal díszített kerek asztal mögött, mely félig sincs megterítve, de a fehér mezőben így is elfér a tányér, az evőeszközök, a nagy tálca, melyen az olasz szalámi mellett lángolt karaj kínálja magát s negyedkilónyi vaj, paradicsom és paprika. Az abrosz szélén ezüsttál kenyérszeletekkel. Kicsit odább zöld üveg, melyből az író időnként fehérbort töltöget a poharába, s egy harmatos oldalú palackból ásványvizet löttyint hozzá. Eszik, kortyolgat. Engem is kínál, a bort elfogadom. Időnként megszólal:

– Itt csak a szőnyeg az enyém… Gyere el tíz nap múlva a József Attila utcába, ott van egy tizennégy méter hosszú dolgozószobám, csak nem dolgozom benne. Azért lett volna jó, ha eljössz Firenzébe, akkor láthattad volna a harmadik lakást is. A József Attila utca a megálmodott lakás, de úgy jártam vele, mint a drámáimmal, túlméreteztem.

Nagy fekete légy döng a szobában. A fejünk felett kering, majd az ablaknak vágódik. Agyon kellene csapni, gondolom, de nem az én legyem.

Az ablak mellett egy régimódi szekrény áll, vastag húsú növényekkel tetején. Zöld nyugalom árad belőlük. Valószínűleg ezt a nyugalmat ellenpontozza Hubay Miklós tárt ajtajú szobája, mert ahol most ülünk, azt Hubay csak használja, de nem az övé. A másik szoba sem az övé, csak bérli. Albérlő a lakásban, félig-meddig baráti, szívességi alapon. De a doktornő, a lakás főbérlője vagy tulajdonosa, nem vonta meg szigorúan a bérlemény határait. A nyitva hagyott ajtón át látom, hogy Hubay valóságos szobájában anarchikusabb a helyzet, a parketton egy félig ki- vagy becsomagolt bőrönd áll, mellette sámfák, apró tárgyak, iratcsomók, a heverőn Illés Endre legújabb könyve, a borítójáról ismerem meg. A reggelizőszobában a rézpántos asztal terítetlen felén is könyvek és jegyzethalmok fekszenek, balra a padon ugyancsak jegyzetek, precízen csoportosítva. Hubay követi a pillantásomat, és a padra mutat:

– Jegyzetek Sarkadiról, mai drámákról, a magyar irodalom külföldi jelenlétéről. Most keresgéltem ezeket elő, soha nem tudom, hogy a három lakásban hol, mit hagytam.

Ahogy eszik a reggeli fényben, halovány irigység fészkel a szívembe. A sors kegyeltjével ülök szemközt, a művelt, sikeres drámaíróval, kulturális diplomatával, aki könnyedén, bizonyos diákos egyszerűséggel utazgat Róma és Budapest között. Ez az érzés már akkor megkísértett, amikor egyik reggel a telefonhoz ültem, és feltárcsáztam firenzei lakását. Kettőt vagy hármat csörrent a készülék, és az ezer kilométernél hosszabb drót túlsó végéről máris megérkezett Hubay álmos hangja: Pronto! Két ország és három lakás között vándorol. Sokkal nagyobb a mozgástere, mint az enyém, szabadabb ember. – De azért furcsa, ahogy eszik. Élvezni szeretné ezt a napfényes magyarországi reggelt, mégis kapkod. Megzavartam a reggelijét? Talán nem, barátsággal fogadott. Valamilyen furcsa védtelenség van az arcán. Amit én szabadságnak vélek, lehet, hogy nem más, mint egyedül-hagyottság, kirekesztettség. Három lakása van, de nincs otthona. A válás óta útközben él, vonatokon, repülőgépeken, alszik egy kicsit Firenzében, néha Rómában, alkalmilag a József Attila utcában hagyott családnál s napokat, heteket, két utazás között a Váci utcai albérletben. Hubay életformája a megkövült átmenetiség. Aligha tévedek, egy magányos férfi reggelijét látom, valahol a második felvonás vége felé. Körülötte a tárgyak már elvesztették valódiságukat, bár az ezüsttálban igazi kenyérszeletek vannak, s az asztalt valódi rézpánt szorítja össze. A tárgyaknak a hosszabb személyes kapcsolat híján kellékjellege van. Az az érzésem, hogy a reggeli után bejönnek majd a munkások, és átrendezik a színt. Érthető, következik a harmadik felvonás. Hubay szemében is ott ül még az éjszakai rémület, a harmadik felvonás elkerülhetetlen bizonyossága. Ezt negyven felett már tudja az ember, ha nem is gondol rá állandóan. Az emberi szemekből a hajnali félhomály képeit, képzeteit csak két-három óra alatt tudja kimosni a fény.

A reggeli végén Hubay újra bort önt a poharakba. Ekkor kiderül, hogy a nagy fekete légy, ami a fejünk felett keringett, beleölte magát a zöld boros üvegbe. Kis zavar támad. Hubay úgy emlékszik, hogy a kamrában van még egy üveg vörösbor. Kimegy, tárgyalásokba bocsátkozik egy idős asszonnyal, aki az előszobát takarítja.

Hubay Miklós Nagyváradon született 1918-ban, tanulmányait Budapesten és Genfben végezte. 1941-ben a Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztőségi titkára lett, később, 1944-ben ő szervezte újjá a folyóiratot Genfben. A háborút követően egy ideig a magyar kulturális ügyek genfi intézője, hazatérése után a Színművészeti Főiskola tanára és a Nemzeti Színház dramaturgja lett. Egyik legtermékenyebb magyar drámaíró. Művei: Európa elrablása (dráma, 1939); Nemzeti színjátszás – drámai magyarság (tanulmány, 1940); Hősök nélkül (dráma, 1942); Egy magyar nyár (dráma, 1954); István napja (dráma, 1955); Egyik Európa (dráma, 1957); Késdobálók (dráma, 1957, bemutató 1963); C’est la guerre (dráma, Petrovics Emil zenéjével, Bartók Terem, 1959, könyv: 1962); Egy szerelem három éjszakája (Vas Istvánnal és Ránki Györgygyel, 1961, film: 1967); Ők tudják, mi a szerelem (dráma, 1961); Csend az ajtó mögött (dráma, 1963); Római karnevál (dráma, 1967); Néró játszik (dráma, 1968); Hősökkel és hősök nélkül (tragédiák: Hősök nélkül, Késdobálók, C’est la guerre, Ők tudják, mi a szerelem, Szüless újra, kedves!, Csend az ajtó mögött, 1964); A megváltó mutatvány (írások a magyar dráma ügyében, 1965); Játékok életre-halálra (drámák: Néró játszik, Premierajándék, A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől, Római karnevál, Fiatal nők kékben és pirosban, Mint a gyümölcs a fán, A bál után, A zsenik iskolája, 1968); Úton és itthon. Naplók, találkozások (útijegyzetek, 1970); Tüzet viszek (drámák: Analízis, Háromszoros halállal, Idézés, ítélet, Magnifitat, avagy a hősiesség iskolája, Tüzet viszek, Antipygmalion, avagy a szobrász álma, Lélegzetvisszafojtva, Finish, 1971); Álomfejtés (dráma, 1971, Madách Színház); Aranykor (tanulmányok, 1972); Színház a cethal hátán (tragédiák: Színház a cethal hátán, két adaptáció: Csak tréfa és Ravelszki, Párkák, Kalóz, Te Imre, itt valami ketyeg, 1974); Istenkísértő (tragédia, csak folyóiratban, 1976). Forgatókönyveket is írt (Bakaruhában, Angyalok földje), volt, amelyik megmaradt filmregénynek (Cédrusok árverésen, Gyászgondola). Írói munkásságáért 1955-ben, 1966-ban és 1976-ban József Attila-díjjal tüntették ki, 1973-ban a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkapta.

Vörösbor mellett folytatjuk a beszélgetést.

– Tulajdonképpen mit csinálsz Firenzében?

– Egyetemi tanár vagyok. Magyar irodalmat tanítok, és általában drámaelemzést is csinálok. Meghívott rendkívüli professzor a címem.

– Hányan tanulnak magyar irodalmat?

– Most kezdenek az újak jönni. Azok mellett, akiket örököltem, hat kezdő diákom van, tehetségesek. Mind a hatan készülnek a debreceni nyári egyetemre is. A fiatalok februárban elfoglalták az egyetemet, mi nem járhattunk be. Feliratokkal kidekorálták az összes folyosót, falat, padot. Az egyetem lemeszeltette azokat a feliratokat, amelyek egy-egy tanárt sértettek. De ott volt Paul Valéry-nek egy sora: „Felkel a szél, próbáljunk meg élni…” A több ezer felirat között két Ady Endre-idézet is volt, egyik a dékáni hivatallal szemben, magyarul: „Vagyok mint minden ember fenség…” Egy másik sora is felkerült a falra olaszul, E nagy tivornyán című verséből: „…Eljött az álmodt minden-mindegy, Esküdjünk a mindent-szabadnak…” Úgy látszik, illett a mozgalmukhoz. Adyt a háborús versein át próbáltam megközelíttetni. Azon a gondolatán át, hogy a világháború elővágás volt a „forradalmas bús népekkel” szemben. Ennek a gondolatnak a fényében az egész huszadik század tisztábban látható. S vele együtt Ady költői világa is. Ady alternatívái ma is izgalmasak a fiatalok számára, mindenütt. Az én diákjaim a nyelvtant is belőle tanulják, a linguaphonjuk: Latinovits Ady-nagylemeze.

– Firenzében hol élsz, milyen lakásban?

– Bútorozott lakást bérelek egy nagy-nagy kertben. Öt szobám van. A fizetésem felét fizetem érte.

– Hogyan telik el egy napod?

– Mint írónak, elvész. Mondhatom ezt napokról, hónapokról és évekről. Három éve elvész. Hetenként háromszor tartok két órát. Nincs meg az a nyugalmam és biztonságom, hogy leüljek és írjak. Az utolsó biztatást az adta, hogy a Boboli-kerttel szemben egy házon táblát találtam: itt írta Dosztojevszkij a Félkegyelmű-t. Azt hittem, akkor én is tudok itt közép-európai drámát írni. Tévedtem. Az emigrációba került írók példája mutatja, hogy idegenben nem lehet írni. Ez a nagy kockázat és veszteség, de Firenzében mégiscsak kaptam egzisztenciát, amit itthon nem, és mégiscsak van valamilyen eredménye a munkámnak. Így alakult, nem biztos, hogy jó vásárt csináltam. De itthon elvesztettem a főiskolai tanári állásomat, és a nemzeti színházi dramaturgságot. Nem játsszák a darabjaimat.

– Megfelel ez az életforma neked?

– Igen… Én tizennyolc éves koromtól drámaírónak tekintettem magamat. Mindennél jobban érdekelt ez a műfaj. Ha tanulmányt írtam, az is e körül pörgött. 1956 utántól kezdve úgy éreztem, egy új korszakom kezdődött, a Késdobálók-tól és a többiektől a Párkák-ig, az Istenkísértő-ig. Ugyanebben az időszakban (húsz év alatt harminc drámát írtam) kitettek a Nemzeti Színház-ból, a Színművészeti Főiskolá-ról, és megszűnt a színházi világgal majd minden kapcsolatom. Ebben az öt kötetben csak két darab van, amit megrendeltek, a többit esetleg előadták. Érezhettem a színház figyelmét, amikor az Egy szerelem három éjszakájá-t írtam és a Major Tamásét a Színház a cethal hátán időszakában. A többit magamnak írtam, magamban írtam. Afféle törvénytelen gyerekek. Egyszer azt kérdezte a háziasszonyom: hogy van az, hogy magát annyian keresik telefonon, de színház sohasem. Ha randevút próbálok csinálni egy színházigazgatóval, az volt, hogy két évbe került, mire sikerült. De nemcsak én vagyok így, kevés kivétellel mások is. Különben semmi bajom, enyém a világ, utazhatok, kereshetek, csak éppen nincs otthonom, nincs munkahelyem, ahol hasznosíthatom vagy átadhatom, amit tudok, és nincs Magyarországon színház, ahol a kiskapun ha bemennék, a portás ne azt kérdezné: az elvtárs honnan jön és kit keres?

Hubay nagy köteg lapot mutat. Április 13-án egyik darabját bemutatták Rómában. Ott minden lap írt róla, nálunk egy se.

– Milyen volt gyermekkorodban Nagyvárad, a szülői ház, az élet?

– Apám táblabíró volt, születésem után egy évre elvitte a spanyoljárvány. Ugyanakkor bejöttek a románok. Anyám ottmaradt nagy szegénységben nénémmel és velem. Nagy ínségekre emlékszem, elrekvirált lakásra, román ezredesekre. Ez körülbelül tízéves koromig tartott, akkor anyám hozzáment apám kollégájához, Domokos Lászlóhoz, aki Domokos Matyi nagyapja volt. Domokos Mátyás humorát és bölcsességét ezért is kedvelem, mert a nevelőapámét idézi. Nagyváradon a Rákóczi út 37/c-ben laktunk, ugyanott, ahol korábban Palotai Boris és Erzsi. Hivatalosan ez Ferdinánd király útja lett. Palotai Erzsinek olvastam egy novelláját, abból ismertem rá az udvarra, a fára, amin az anyámasszony-taknya termett, és a lila vízre, ami a festékgyárból folyt át a kerten. Amikor mostohaapámhoz költöztünk, a szőlők felé, a Kórház utcai földszintes házba, ott már igazi kert is volt. Szemben a kórház kerítése mögött ravatalozó állt, minden délután temettek. A vasút és a szőlők alatt el lehetett menni a Körösig. Most Firenzében az Arno szagában néha érzem a Körös illatát. Az Arno is a hegyekből ér ott a lapályra. Már Gulácsy Lajos is rájött, hogy Várad és Firenze hogy hasonlít. – Középiskoláimat Nagyváradon kezdtem, végül Gyulán érettségiztem. Aztán feljöttem Pestre. Itt megismertem a rokonokat, az akkori magyar társadalmi hierarchia legkülönbözőbb fokain. Én azzal a szándékkal jöttem fel, hogy író leszek, pláne: drámaíró. Hála isten, a drámaírás szabályai szerint kellett így végiggondolnom a családi és egyéb viszonyokat. Radikális módszer. Részvéttel és könyörtelenséggel teljes. A vadászgató nagybácsik, a megvesztegethetetlen erkölcsű bírák, az első világháborúban kidekorált katonatisztek, a falusi református papok, a nyilasvezérek és a nemes, konzervatív miniszteri tisztviselők: amilyen közel álltak, annyival inkább felvetették a drámai konfliktusok – az én és az ország drámai konfliktusainak a lehetőségét. A Hősök nélkül című drámámban csináltam végig az elszakadást. A személyes sorsomat, az országét egy színpadra vitt családon belül. A Hősök nélkül szinte felvonásról felvonásra mutatja ezt a folyamatot. Amikor 1956 szeptemberében a Madách Színház fel akarta újítani Urayval, Pártos rendezte volna, azt kérték, szelídítsek a társadalomkritikáján, mert elképzelhetetlen volt, hogy ez 1942-ben elhangozhatott a Nemzeti Színház-ban. Pedig elhangzott.

– Miért éppen Genfben fejezted be az egyetemet?

– Elég hamar, a drámaírás mellett egy véletlen eredményeképpen állást kaptam a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly közös szerkesztőségében, az utóbbi Boldizsár mostani New Quarterly-jének az elődje volt. Ott dolgozott Illyés Gyula, Gyergyai Albert, Rajcsányi Károly; Balogh József volt a főszerkesztő. A lap jó viszonyban volt azokkal a magyar gazdasági és politikai körökkel, akik a háborúból való kiugrás politikáját folytatták. Mivel a lapnál dolgoztam, lehetővé vált, hogy ezekkel a körökkel ismeretségbe kerüljek. Egész fiatalon eléggé ismertté is lettem a nemzeti színházi bemutató alapján. A lap elintézte, hogy kapjak egy svájci ösztöndíjat. Szívesen adták, hogy a semleges országban legyenek olyan fiatalok, akikre később lehet számítani. Én sem akartam a háborúba menni. Kimentem, és másfél év múlva bejöttek a németek. Baloghot megtalálták és kivégezték. Én pedig 1944. március 30-ra megcsináltam a Nouvelle Revue új számát, és két évig szerkesztettem kint. Ez akkor a független Magyarországnak az egyetlen idegen nyelvű folyóirata volt. Támaszkodtam a diplomata-disszidenciára, akik a Sztójay-kormánytól elszakadt magyar diplomatákat jelentették, másfelől a magyar nemzeti függetlenségi frontra, ami valójában Svájcban megalakult illegális kommunista szervezet volt. Mint később megtudtam, Szőnyi Tibor, akit én személyesen nem ismertem, volt a vezetőjük. Az itthoni eseményeknek megfelelően az én folyóiratom egyre balrább tolódott, aminek az lett a következménye, hogy a diplomata-disszidencia, látva, hogy nem tudják befolyásolni, egy nagyon sötét akcióval, 1946-ban véget vetett a folyóiratnak. Ellopták az előfizetők névjegyzékét, és szétküldtek egy levelet, melyben közölték, hogy megszűnt a folyóirat. Utána megpróbáltam csak a politikai baloldalra támaszkodni. Kissé megváltoztatott címmel, mint az Új Magyarország Szemléje, még egy szép vastag szám megjelent. Az új kormány kultuszminisztere engem bízott meg a magyar kultúra svájci képviseletével. A genfi Magyar Intézetnek lettem az igazgatója, egyúttal a Genfben székelő nemzetközi nevelésügyi intézet (UNESCO elődje) magyar delegátusa. Ezt csináltam 1948 végéig, akkor a nyugati magyar intézeteket megszüntették, vagy takaréklángra állították. Genfben is írtam egy színdarabot, Kakast áldozzatok címmel, magyarul nem jelent meg, csak franciául, Párizsban.

– Genf fontos város az életedben. Milyen jellegű város, milyenek a falak, a lányok, van ott piac?

– Számomra elviselhetetlen. Csak azért viseltem el, mert magyar dolgokkal tudtam foglalkozni. Ott még franciául sem tanultam meg, csak itthon, miután hazajöttem. Piac? Bankok vannak minden utcasarkon.

– Útközben élsz, sok mindent ismerve Európában, milyen embercsoporthoz sorolod magad?

– A szociológia kategóriáit nem tudom magamra alkalmazni. Kívülről lehet, de belülről nem tudom alkalmazni. Az entellektüel kategóriáját sem szívesen vállalnám, mert eléggé visszataszítónak, szomorúnak érzem az értelmiségi létet világszerte. Akkor mi marad? Végső soron marad egy-két rögeszme, melyeknek szolgálatában töltöm az életemet. Az egyik egy irodalmi műfaj, a dráma, ami Magyarországon és a világon elég csehül áll, de úgy gondolom, a görögök óta hozzátartozik a társadalom higiéniájához. Éppen úgy szükség van rá, mint a matematikára vagy a zenére. Volt egy görög költő, Aiszkhülosz. Katonaként győzött Szalamisznál, büszke volt rá, ünnepelték. Írt egy tragédiát, ami arról szólt, hogy milyen szörnyű volt a legyőzött perzsák számára Szalamisz. Érted ezt? Éljük át az ellenfelünket is, a legyőzötteket is. A dráma jelenti a tendenciák alján meghúzódó nem lebecsülendő ellentendenciákat. Athén fénykorában írták a világ legmegrendítőbb szomorújátékait. A dráma ezen funkcióját felejtik nálunk. Nálunk is. Pedig nem árt tudni, mi van az uralkodó tendenciák mélyén. Ez az én egyik rögeszmém, de nem tudtam érvényesíteni úgy, ahogy szerettem volna a színházak táján. Illés Endre kiadja a drámáimat olyan bizalommal, mintha színigazgató volna. Sajnos, nem az, jó volna. Nekem, aki olyan közel érzem magamhoz a múltnak azokat a drámaíróit, akiket korukban nem vagy alig játszottak, vagy ha revelálódott az igazi tehetségük: elejtettek (Bornemisza Péter, Csokonai, Katona, Móricz, Tamási, Barta, Károlyi Mihály, Sarkadi), ezeknek az elődöknek az ismeretében nem lehet panaszom, érezhetem, hogy bent vagyok valamilyen folyamatosságban. Átkozott folyamatosságban, ami pedig sohasem volt szükségszerű. A másik dolog, a magyar irodalom külföldi szolgálata. Én ezt egy kicsit másként látom, mint akik hivatalból csinálják, ezt a cikkeimben megírom. A nyugati világ válságban van, Olaszországban én igazán láthatom ezt, a fiatalok is tudják. Lehet, hogy tíz év múlva olyan lesz a helyzet sok más országban is, mint ma Olaszországban. Egy nép irodalma, most a mi irodalmunkról szólva, híradás egyfajta tradícióról, humanitásról, a társadalmi formák új kísérleteiről. Nem magamutogatásból kell terjeszteni az irodalmunkat, hanem azért, mert lehet, éppen jól jön más népeknek. Ha nem jön a hidegháború, József Attila nagy európai géniuszként érvényesülhetett volna. Egy új korszak szellemiségének egyik törvényhozója! A hidegháború többet pusztított, mint a világháború. Behozta a pragmatizmust, a manipulációt. A harmadik nagy rögeszmém Az ember tragédiájá-nak különös aktualitása ma. Újrakezdő ádámi módon a folyamatot meg tudja érteni az ember, és képes újrakezdeni. Európa is.

Délben abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert Hubay Miklós a délutáni géppel Rómába repült. Előtte még bankba kellett rohannia valutáért, csomagolni, telefonálni, intézni sok félbemaradt ügyet. Tíz nap múlva, az egyetemi vizsgaidőszak előtt néhány nappal a József Attila utcában találkoztunk újra. Kialvatlan, vidám, üvegesen törékeny az arca. Korábban érkezem, Hubayné Keresztes Irén a lakószobává alakított hallban ültet le. Hubay lendületesen, kis, irattáskával és két üveg tihanyi vörösborral érkezik, amit a barátok hajdani szőlőjének a helyén termelnek. Jó bor.

Hubay dolgozószobája meghökkentően tágas, királyi audienciát lehetne benn tartani. Kallódnak benn a nagy testű bútorok. Reneszánsz szekrény, intarziás asztal, kényelmes székek, fotelok. A falon Czóbel-rajz és Ferenczy Béni. Keresztben hatalmas reneszánsz láda, színes berakással az oldalán.

– Ez romja egy régi lakásnak, romja egy régi házasságnak. Tíz éve váltunk el – mondja Hubay.

A terem végében színpadszerű emelvényen áll Hubay hatalmas, elhagyatott íróasztala. Az asztalon fatál, cinkorsó, mézeskalácsos öntőforma és egy különös alakzatú szaharai kőrózsa. Az íróasztal mögött félkörben magas könyvespolc-rendszer sok könyvvel, legfelül színes kancsók, cserepek. Oldalt, a könyvespolc alatt egy heverő áll. Valaha talán Hubay ágya. Ez is a színpadon.

– Már arra is gondoltam, hogy a meg nem valósított drámáimat ezen a színpadon eljátszatom színész barátaimmal.

Lehajolok a ládához, megtapogatom. Különös darab.

– Oláh Miklós esztergomi érsek ládája ez, aki Mária királyné kancellárja is volt Belgiumban. Hunyady Ferenctől vettem a hatvanas években. A Bornemisza-darabomban szerepel, ott van szó Oláh Miklós ládájáról. Most ebben gyűjtöm a naplóimat. – Hubay hangja diadalmas. Érthető, ilyen szép ládát én sem láttam még. Felegyenesedek, szórakozottan kipillantok az ablakon. Az utca túloldalán a Belügyminisztérium kapujára és ablakaira látok.

Visszavonulunk a félhomályos hallba. A nyitott ablakon át kellemes hűvösség árad be a gangról. Neszek is hallatszanak, valaki virágot öntöz, asszonyok beszélgetnek. Hubay teleönti a poharakat, koccintunk a tihanyi barátok borával. Bent telefon cseng, Hubayné elmegy, majd újra és újra felbukkan, híreket hoz, üzeneteket. Mi folytatjuk a tíz nappal korábban abbamaradt beszélgetést.

– Hallom, Kairóban jártál.

– A modern magyar drámáról tartottam franciául előadást a kairói magyar intézetben, ami kitűnően működik. Tíz évvel ezelőtt is tartottam már ott előadást, akkor a színművészeti főiskolán.

– Honvágyat nem érzel külföldön?

– Honvágyat nem, de ami súlyosabb, az emberi élet reménytelenségét külföldön jobban érzi az ember. Nem az első héten, de amikor a honvágy beállna, akkor. Nem a szép magyar tájak, a Dunántúl, a budapesti utcák utáni vágyakozás ez. Negatív formája a honvágynak. Ezért szeretek vonattal hazajönni. Kilométerről kilométerre: visszafogad az ország. Át a Dráván, a dunántúli tájak, Balaton, Keleti pályaudvar, mindenki magyarul beszél. Hazajönni mindig nagy öröm, de el kell menni, hogy az ember hazajöhessen.

– Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Nem tudom összevetni, mert magyar vagyok, azt tudom inkább, hogy mások milyennek látnak minket. Érzik azt, hogy valamilyen választott nép vagyunk, mások vagyunk. Persze mindenki más. Szívesen jönnek ide, jól érzik magukat, ha vendégünk van, mi is kiteszünk magunkért. Tegnapelőtt, amikor lekászálódtam a római gyorsról, nem volt hordár. Leugrott két szomáli fiatalember, és a bőröndjeimet kihozták a taxihoz. Moszkvában tanulnak, lementek Rómába egy hétre, most jöttek vissza. Öt órát állt itt a vonatjuk. Levittem őket taxival a Duna-partig, nem hittek a szemüknek, hogy milyen szép minden. Persze, sütött a nap, szép délután volt. A magyar az mindig más volt, abban a szép, nagy osztrák–magyar monarchiában is, mint a többiek. Hülyén is más volt. A világháborúban a többi náció mind megadta magát. A magyar bakák elvéreztek Gradiscánál, Doberdónál, amikor már senki nem halt meg IV. Károly királyért. Ady írja a Mezőhegyesi háború című versében: „S tízenként hullnak, síri, hideg földre, örvendő halál-sóhajjal a fiúk…” Freud később megcsinálta a háború halálösztön-elméletét, de Ady előbb megírta ezt.

– Mi a mi bajunk?

– Ezt a kérdést már Mikszáth Kálmán idejében is feltették. A Sipsiricá-ban folyton azt hajtogatják, hogy nem kellett volna megölni Kuten királyt, azért van minden baj. Tatárjárás és a többi. Azóta mindig arról van szó, hogy miért nem ugrott II. Lajos király lova öt centivel hosszabbat. Azért válaszolok viccesen, mert egyébként azt kellene mondanom, hogy szükségszerű. De utólag nem lehet az ilyent elfogadni. Nekem mindig az jár a fejemben, hogy másképp is lehetett volna. Sem az isteni gondviselés, sem a mohamedanizmus, sem a marxista determinálás nem tudja előttem indokolni, hogy csakis úgy lehetett, ahogy lett. Miért verette meg Tomori a dobot, ha tudta, hogy az erőviszonyok mások? A török megjelenése Európában sem volt törvényszerű. Igaza van Kossuthnak a Fáklyaláng-ban, miért éppen Budáig ért el a török.

– Genfben mit láttál a háborúból?

– A háborúból semmit. Éjszakánként elsötétítés volt. De csak azért, hogy az egyetlen világos Svájccal ne adjanak tájékozódási pontot a bombázógépeknek. Szolidaritásból az észak-olasz városokkal. Az angolok mindig Svájc felett repültek el Milánót bombázni. A svájciak számára a háború nagy alkalom volt arra, hogy mérhetetlen jólétüket háborús böjtöléssel próbálják a saját képmutató lelkiismeretük előtt menteni. Bevezették a jegyrendszert, és lelkesen ügyeltek arra, hogy csak annyi tejszínt, kakaót, csokoládét egyenek, amennyit a jegy szerint lehet. A háborúra való tekintettel telepakolták az élelmiszerkamrákat töméntelen konzervvel. Mindez arra volt jó, hogy bizonyítsák, ők is a háborús Európában élnek, és szenvednek, nélkülöznek, mint a többi népek. És aztán a közeli francia határról, Annemasse-ból éjszakánként áthallatszottak a sortüzek, amikor kivégezték az ellenállókat. Különben persze kellett jegyrendszer, mert mindent elszállítottak a németeknek. Svájc ezzel vásárolta meg a függetlenségét.

– Voltál életveszélyben?

– Hacsak azt nem számítom, hogy a genfi kedvesem apja, egy olasz ezredes, amikor a háború végén jelentkeztem nála Rómában, hogy a lányát el akarom venni feleségül, le akart lőni. Csak az zavart, hogy Radocsay Dénes barátom, akkor ösztöndíjas volt Rómában, fehér ingje volt rajtam, monogrammal. Ha az ezredes lelő, kihívják a rendőrséget, és kiderül, hogy még egy saját ingem sem volt. Amikor mutatta az íróasztalára készített pisztolyt, arra gondoltam, jobb lett volna mégis saját ingben jönni, de nekem csak színes ingem volt.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Volt egy-két hosszú évem, amikor éreztem szorongást. Túljutottam rajta.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek? Hogyan hatnak rád?

– Az az érzésem, hogy nem nagyon, ha igen, nagyon rövid időre, és utána röstelkedem, hogyan is tudtak elkapni.

– Hogyan éltél az ötvenes években?

– 48 karácsonyán jöttem haza Svájcból, nagyjából pontosan tudva, hogy akkor a politikában beláthatatlan változás, fordulat következik be. Hét év után boldogan jöttem haza. Emelt fővel, mert mielőtt elmentem, itthon már drámaíró voltam, publikáltam, megtaláltam a baráti körömet, mert annak, amit a háború alatt odakint csináltam, értelme volt, s amit utána, az is eredményesnek látszott. Aztán elkezdődtek az ötvenes évek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy akik szintén hazajöttek Svájcból, s kint kommunisták voltak, majd itthon is, börtönbe kerültek. Volt köztük olyan, akit kivégeztek. Én a Színművészeti Főiskolá-n tanítottam, és boldog voltam, ott találtam a feleségem, ott kezdtem a drámaelemzéseket, a görög drámákét. Ezt azóta is csináltam, sajnos, fiatal hallgatóság nélkül, de egy annál figyelmesebb barátnak.

Könyvet tesz elém: Színházi interpretálások Aiszkhülosztól Arisztophaneszig. Umberto Albini könyve, s a könyv dedikációja: A Miklós Hubay.

– A szellemi megnyugvást húsz éven át abban találtam meg, hogy egy-egy hetet eltölthettem Umberto Albinivel. Felteszi nekem a kérdéseket, egy filológus kérdéseit, s én megpróbálok felelni rájuk mint drámaíró. Egy görög drámát végigelemzünk egy héten át, hajnaltól estig. A főiskolán tanultam bele. A főiskolán ez volt a nagy örömöm, és borzasztó hiányérzetet keltett bennem, amikor onnan kikerültem. 1954–55-ben a Madách Színház kezdte bemutatni új darabjaimat, és 56-ban készült, hogy felújítja a Hősök nélkül-t. Somlay régi szerepét Uray játszotta volna, de ez már nem valósulhatott meg. A Madách Színház-nak akkor olyan dramaturgjai voltak, mint Sarkadi Imre és Mészöly Dezső, őket aztán 57 elején szintén elbocsátották. Egyszóval az ötvenes években tanítottam, megnősültem, gyermekeim születtek, s elkezdtem újra drámát írni. Politikában nem vettem részt, párttag nem voltam. Úgy éreztem, hogy megbecsülnek, 55-ben a Nemzeti Színház-nak is a dramaturgja lettem a főiskola mellett. Voltak nagy ünnepi pillanatai az életemnek, amikor megvettem az egész Nyugat-sorozatot a Magyar Csillag-gal együtt, megvolt az 1944 áprilisi száma is, amit a németek március végén elkoboztak, melyben Ottlik kezdte közölni a Hajnali háztetők-et. Elkezdtünk berendezkedni, aztán jöttek a lakáscserék. A szép Naphegy utcai lakás.

– Az író, szerinted, befolyásolhatja egy közösség tudatát?

– Szerencsés esetben biztosan. Van, aki egész biztosan. Három-négy év alatt Petőfi óriási módon hozzájárult a magyar társadalom szellemi szintjének a megemeléséhez, ahhoz, hogy 1848–49-et olyan szépen csináltuk. Ugyancsak biztos vagyok benne, hogy a vele egy csillag alatt született Madách Imre százhúsz év alatt egész mélyen befolyásolta a magyar nép tudatát. Kétféleképpen lehet befolyásolni: négy év alatt és százhúsz év alatt. De hogy mi tudjuk azt, mély közép-európai bölcsességgel, hogy a történelem mozgalmait egyszerre kívülről és belülről szemlélve kell végigcsinálni, talán Madách tanított bennünket. Tudom, hogy utána más, ellentétes tartalmú mozgalom jön vagy jöhet, és a kettőben lesz kerek a világ. Vagy majd a harmadikkal… Petőfi viszont forradalmian rövid idő alatt sugárzó erővel meg tudta változtatni egy nép gondolkodásmódját. Megjegyzem, hogy Illyés a maga lankadatlan tevékenységével, egyre nagyobb verseivel, cikkeivel épp változtat minket, nagyon érezhető mindnyájunkon a hatása.

– Álmodni szoktál, vannak visszatérő álmaid?

– Sokat. Visszatérő álmaim mostanában nincsenek, de nagyon sok álmot leírok. Majd a személyes naplókkal együtt egyszer közlöm az álmaimat is, szépen belesimulnak a napló eseményei közé.

– Az éjszaka mit álmodtál?

– Nem emlékszem. Csak egy éjszakai felriadásra. Ez mindig megtörténik, amikor hosszabb távollét után itthon vagyok. Felébredek, és nem tudom, hol vagyok. Melyik országban? Melyik városban? Miféle szobában? Nem tudom azt se, hogy merre keressem a villany kapcsolóját. Csak tűnődöm rajta, hogy hol is lehetek, pedig éppen itthon vagyok. Érted? Bárhol ébredjék fel éjszaka, bármilyen távoli hotelszobákban, mindig pontosan tudok tájékozódni, mindig tudom, hogy a villany jobbra vagy balra van. Mert az idegenben figyelni kell. Álmomban is. Az idegenben készenlétben vagyok. Hazaérkezem, és itthon az első éjszaka kikapcsolok. Hát ennyit a mai éjszakáról.

– Szereted az éjszakákat, vagy nappali ember vagy inkább?

– Nappali, de kora reggeli. Korán kelek, öt óra körül. Nagyon szeretem a tavaszt, a nyarat, amikor jó felkelni. Igazi nagy örömöm mégis a decemberi reggelek, régen, gyerekkoromban is mindig frissen ébredtem arra, hogy az ablak alatt hajnalban mentek az emberek az adventi misére. Akkor tudok legjobban dolgozni, amikor elkezdődik az élet, tulajdonképpen csak akkor tudok. Persze, lehetséges, hogy nem vagyok hajnali ember, hanem éjszakai, csak erőt vettem a természetemen, ezt nem lehet tudni. Az első fekete, utána a munka, és előttem egy végeláthatatlan nap.

– Ezek szerint korán fekszel le.

– Sajnos nem, de tizenegy és tizenkettő között mindenképp. Lehet, hogy mindennek az az oka, hogy soha nem voltak jó lámpáim. Az igazi, jól berendezett otthon akkor tökéletes, ha van fény. Itt kiégnek a körték, elköltöztem, gondolják, minek arra a kis időre, amíg ide jövök.

– Mikor sírtál utoljára?

– Nevetni fogsz, nemrégen. Véletlen dolgok összejöttek. Manapság már nem olyan az ember, mint egy antik görög, aki bármikor kifejezhette érzelmeit. A Késdobálók előpremierjén voltam Pietrasantában, Carrara alatt van. Michelangelo sokat élt itt, ide jött márványtömböket kifejteni. Szép román kori város. A színészek ide vonultak el próbálni, és itt tartották az előpremiert. Odajött a próbára a magyar intézet igazgatója, Kiss Aladár, és vacsoránál mondta, hogy elkezdte lefordítani Ady Esze Tamás komája versét. Fel is olvasta, ami megvolt. Későn ért véget az előadás. Másnapra nekem Velencében kellett lennem az Európai Kultúra Társasága újjáalakítási bizottsága ülésén. Éjszaka volt egy vonatom. Egész éjszaka utaztam a Liguri-tenger partjától az Adriai-tenger partjáig. Kilencórás út. Egész éjjel azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam fejben magyarul összerakni Ady Esze Tamás komájá-t. Ha az ember fáradt és kialvatlan, főpróba után éjjel egy vonatban magányosan Olaszországon át, és Ady-verset próbál összerakni egy újság szélére írva, olyan állapotba kerül hajnalra, hogy a szellemi fogékonysága fokozódik, a vers átélése a részegséghez hasonlít. Hajnali részegség. Mire megálltunk Padovánál, addigra megvolt a vers. Egyetlenegy szava sem hiányzott már, és egyszeriben annyira megértettem, mit jelent az, ha egy férfi panaszkodik egy másik férfinak, nem akar panaszkodni, de mégis elmondja minden bánatát, ott, a vonaton elkezdtem sírni. Nem én kezdtem, Esze Tamás komája kezdte, ő is sír.

Hátradől a heverőn, és a verset szavalja:

– „Gábor fiam Bécsé, Oda is van nőve. Örzse lyányom a Krisztusé, Papok szeretője. Morva grófé földem, Asszonyom a sírban, Menjünk, menjünk Munkács felé, Már eleget sírtam.”

– Hogyan viseled el a magányt?

– Óhajtom, ha nem vagyok egyedül, mert annál kívánatosabb nincs, mint a magány. De hát sajnos, a magány olyan, mint Kosztolányi versében: „Óh nő, te tündökletes alak, magányomban börtönfalak éjére festelek.” Ez egy olyan Esti Kornél-féle tréfa, de azt hiszem, jól jellemzi egyes emberek magányát. Persze, a magány abban a pillanatban más minőségű lesz, ha az ember dolgozik. Ez a magány nagy jutalom, de írói munkánk rémes ára, mert magányosan lehet csak igazán írói munkát végezni.

– Nem vágyódsz régi nagy ünnepek után?

– Hangulatában legtöbbet jelentett nekem Nagyváradon a júniusi úrnapja, mert akkor a kanonoksort fellombozták, zöld sátrakat állítottak. A cserfa levele egy nap múlva még zöld, de már zörög a szélben. Ez a ropogás, az erdők szaga, ahogy a püspök végigment a baldachinok alatt és a kanonokok… A menetben mást énekeltek az elején, mint a végén. Nekem a templom is több volt, mint valójában, mert sok mindent mögötte tudtam, Szent Lászlóig.

Hubay feláll, átinvitál a dolgozószobába. Két metszetet mutat Váradról. Egyik a török idők előtt ábrázolja a templomot Szent László-szoborral, a bástyákat, palotákat és környékét, a másik az újjáépített Nagyváradot a püspöki palotával, kanonoksorral. Elréved, aztán folytatja:

– A másik a karácsony előtti várakozás, az advent. Én nem jártam misére, de felébredtem arra, hogy ropog a hó a misére menők lába alatt. Ezek a hajnalok és a karácsonyvárás egy gyereknek mindig sokat jelentettek. Ezek mellett semmit sem érnek azok a nagy, felfújt látványosságok, mint Rómában egy húsvéti mise napjainkban. Nagycsütörtökön délután mindig elmentem a székesegyházba, mert rájöttem, hogy ott zsolozsmáznak a kanonokok. Rajtam kívül egy lélek sem volt ott. A Jeremiás siralmaiból megragadott egyetlenegy dallam. Óriási élmény volt. Hogy azt halljam, visszajártam évekig oda, mint egy jó kútra. Délután bejöttek a kanonokok, és olyan volt minden, mintha csak nekem énekelték volna a Jeruzsálem siratását. Az a furcsa gregorián dallam úgy vonzott, hogy mindig vártam húsvétot.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Sehol tulajdonképpen. Ahol megéhezem, és ami akad. Imádok jól enni. Anyám nagyon jól főzött az élete végéig, amíg bírta magát. Május 26-ra elő vagyok jegyezve Vargha Balázséknál zöldborsólevesre, amit ezelőtt egy hónappal megbeszéltünk. Vendéglőben csak konzervből készítik. Körülöttem nem főznek, én sem főzök, Olaszországban ilyent nem lehet enni. Mit lehet tenni? Májusban hazajövök zöldborsólevest enni egy barátomhoz. És aztán eszem azt, amit és ahol adnak. Ma nem ebédeltem, nem is reggeliztem, de nem zavar.

– Ital?

– Este elkezdem lecsillapítani a napot. Étkezéshez bort iszom, ami Olaszországban népszokás. Bevezettem a magyar fröccsöt, amit ők megbotránkozva néznek, mivel úgyis olyan könnyűek a borok. Késő este whiskyt vagy vörösbort iszom.

– Mi a passziód? Mit csinálsz pihenőidődben?

– Nincs szabad időm, azt hiszem. Nyaralni? Évtizedek óta azt sem tudom, micsoda. Szigligetre mindig elfelejtek bejelentkezni, nem tudom megtanulni, hogy fél ével előbb kell feliratkozni nyaralásra. És mindig annyi dologgal vagyok hátralékban, hogy ezek nem engednek lélegzetet. A hátralék nemcsak másokkal, hanem a magammal szemben vállalt kötelezettséget is jelenti.

– Van valamilyen babonád?

– Nincs semmi, de megszoktam, hogy Olaszországban megveszem a kitűnően szerkesztett római lapot, a Messagerót, és megnézem benn az aznapi horoszkópot, aminek semmi értelme sincs, mert ilyenek vannak benn: a mai napon legyen körültekintő, s ne feledkezzen meg a barátairól.

– Milyen a közérzeted a mai napon?

– Jó. Itthon vagyok és felengedek, amíg felengedek, odakint élni mindig egyfajta feszültséget, felkészültséget jelent. Idegen nyelven kell beszélni, ügyelni a látszatokra. Itt az vagyok, aki vagyok.

– Mitől vagy ideges, ha vagy?

– Azt hiszem, megtanultam már a keresztényi türelmet vagy a Jób türelmét. A válás óta nem vagyok ideges.

Belép a felesége, mosolyog:

– Én irritáltam. A világ legszelídebb nője irritálta.

Hubay is mosolyog.

– Vannak ellenségeid?

– Egész biztosan.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Egész biztos, hogy igen, de nem tarthatott hosszú ideig. Nem vagyok gyűlölettartó. Indulataim nagyon hamar elmúlnak, de újra provokálhatók. Egyik oka, hogy külföldre mentem, nem akartam méregduda lenni itthon. A színháztól való elválasztottság sértődötté teszi az embert. Ha nem vagyok jelen, nem töltődik fel az ember mindenféle dühökkel.

– Hiszel a barátságban?

– Nagyon nagy példáit láttam már a barátságnak, és mindig zavarban vagyok, hogy nem tudom viszonozni.

– Szenvedélyeid vannak?

– Azt hiszem, úgy vagyok a szenvedélyekkel, hogy hiányzanak belőlem, vagy távol járok az oxigénnel dúsított helyektől, ahol fel tudnék lobogni. Lehet, hogy óvatosságból, kirekesztettségből. De most, hogy Olaszországban alkalmam volt együtt lenni azokkal a színészekkel, színésznőkkel, rendezőkkel, akik a darabomat színpadra viszik, vitatkozni velük, azt hittem, nem ismerek magamra. Vitatkozni, kiabálni velük egy hangsúlyért, aztán kibékülni… Ha megérzem az ózondús levegőt, akár a hamvadó poraimból is fel tudok lobogni. De ez attól függ, mennyi oxigént kap az ember.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Nem tudom. Mennyi most az ötös jutalom? Ha emelkedőben van, vegyük azt. Ami talán az én plafonom. Ami azon túl van, nem érdekel. Mi kisemberek nagyjából ebben gondolkodunk. Olaszországban a sok nulla megzavar, ott nem tudom, hogy mennyi kéne. Itthon ennyi elég volna.

– Mit vennél?

– Erre nem válaszolok, mert olyan elemi dolgokat vennék, amit az ember röstell bevallani, hogy nincs meg neki ötvenkilenc éves korában.

– Életedben mit jelentenek a nők, a család?

– Nézd, mostanában mindenfelé sok a kérdőjel. Kérdéseket sorolnak fel, hogy jó-e ez a család? A családi forma a legideálisabb? Vagy csak a legkevésbé rossz az együttélés elemi sejtjeként? De egy biztos, nagyon vastag kérdőjeleket lehet felrakni, hogy az író számára a család, a család számára az író mint apa, férj, elviselhető-e? Nem a magam életére gondolok, általánosítva merül fel. Menthetetlen úgy érzik a családtagok, hogy az író-apa őket is írószemmel nézi vagy nézheti, ami kellemetlen. A becsvágy, ami hajtja az embert, fiatalon és későbbi éveiben is, szomorú látvány lehet családon belül. A családtagok számára az apuka sikerei és kudarcai egyszerűen megalázóak. Ha akarod, úgy mondom mint személyes tapasztalatot, de úgy is mondhatom mint általános tapasztalatot. Valamelyik bemutatott színdarabom után gúnyos levágás a Népszabadság-ban. Az első gondolatom az volt, mennyire fogják szégyellni ezt a gyerekeim az iskolában. Egyébként nem érdekelt. Amit az író az asztalnál kitalál, visszasüt a családra Szophoklésztől Tolsztojig, Németh Lászlóig. Visszaüt a családra, és mérgezi szegényeket. Nem költészetről, prózáról, csak drámaírásról beszélek. Az erős kontraszthatások, amit a drámába belesűrít, kisugárzik a védtelen családtagokra. Sugármérgezést kaphatnak a közelükben születő írói műtől. Erre én akkor jöttem rá, amikor Szophoklész életében egyszer csak érzem a következő dolgot: megírja az Oidipusz király-t, a híres példadarabot. A világtörténelem úgy megy előre, hogy a fiú átgázol az apján, és erre harminc év múlva a saját fia feljelenti Szophoklészt, sikerei világcsúcsán: gondnokság alá kell helyezni a tatát, mert elmebeteg. Mi volt ez számára? Csak szégyen? Vagy dicsőség is, hogy amit kitalált, megvalósult a saját, legszűkebb életében is? – Egyáltalán, hogy jövök ahhoz, hogy őket ilyen helyzetbe hozzam? Egy tapsra hajlongó apa sem lehet valami lélekemelő látvány a gyerek számára, ahogy színészekkel összefogózva kilejt a függöny elé.

– Mi a véleményed a háború és a béke esélyeiről? A háború elkerülhető?

– Nézd, Claudelnek van egy mondása: a legrosszabb azért még nem mindig a legbiztosabb. Nekem az nem vigasztalás, hogy én a magam életében megúszom, s vigyorogva, ágyban, párnák közt halok meg, de a háború utoléri a gyerekeimet és az unokáimat. Ha jön, jöjjön még az én életemben. Az a gondolat, hogy én ágyban halok meg, és ez a sok kedves fiatal, akikre ráhagytunk politikai rendszereket, találmányokat, már rég nem is olyan jelentős ideológiai ellentéteket, és ők egyszer csak felnőnek, és ott találják magukat egyedül abban a világban, amit mi abszurdnak becéztünk, de ez most már nem egy színpadi sikerdarab, hanem egy világ-Hiroshima. Nem, nekem nem vigasztalás, hogy nekem sikerült korábban kihalnom belőle. Addig kell valamit csinálni, amíg élünk. Az államok s emberiségintézményei nem tudtak úgy megváltozni, ahogy megváltozott a fizika az atomhasadás felfedezése óta. Ha ilyen mértékben nem tud megváltozni, akkor a helyzet menthetetlen.

– A környezetszennyezés, terrorizmus korszakában milyenek az ember esélyei?

– Megijedünk attól, hogy ilyen mértékben fokozódnak a veszélyek. De nem tudnak olyan mértékben szaporodni a veszélyek, hogy ez az őrült fehérje, amiből vagyunk, ne tudna alkalmazkodni. Ha Arany Toldija gyönyörű egészségével idejönne most közénk, meghalna, mert nem szokott hozzá ehhez a levegőhöz. Az Akropolisz szobrairól lehullanak a fülek, orrok a benzingőztől, Velence márványpalotái porlanak szét a vaporettók szagától, de a velenceiek alkalmazkodtak hozzá. Az ember minden veszélyhelyzetet még megúszott.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Élőlényeket el tudok képzelni, de magamat nem tudom elképzelni egy másik bolygó lakosaként. Objektíven el tudom fogadni, de itt belül, a szívemben nem. Madách utolsó eszkimóját el tudom fogadni, mintha én lennék. Minden földi, emberi lényt magamként át tudok élni. Ádámtól kezdve a végső eszkimóig. Azokat, akik más bolygón élnek, esetleg televíziós látványként el tudom fogadni, de nem tudom elhinni nekik, hogy szerelmi bánatukban gyufát isznak.

Hubay elfáradt és megéhezett. Lementünk a Dunakorzóba vacsorázni. A tanítványairól beszélt, akiket két nap múlva vizsgáztatnia kell. Tört üvegarcán látszott, hogy nincs kedve repülőgépre ülni.

 

Kardos G. György

Két napja görnyedek az íróasztalom mellett, és egyre dühösebben káromkodom. Útszéli megnyilvánulásaimnak egy író az oka, akit Kardos G. Györgynek hívnak. Azért ültem bele az írógépbe, hogy néhány mondattal felvázoljam az arcát, alakját, személyiségét, s így emberségében is közelebb hozzam az olvasóhoz. Vállalkozásom könnyűnek ígérkezett, mivel úgy éreztem, tudok róla valamit, valami lényegeset, ami érthetővé teszi életét, személyiségét, regényeinek különös világát. De kiderült, hogy az a valami, amit én Kardosról tudni vélek, az nincs, ha valaha létezett, akkor most semmivé vált, vagy már a tudatalatti világomban bebizonyosodott, hogy megfogalmazhatatlan. Nem tudok róla írni, pedig magam előtt látom, ahogy a harmadik konyak után villan a szeme, ahogy dühöng a szerkesztőségben, ahogy megsértődik, ahogy menetel a körúton. Ha megpillantom, mindig az az érzésem, hogy előtte tíz-húsz vagy száz méterre egy menetoszlop vonul, deportált zsidók, fáradt hadifoglyok, győztes katonák, s Kardos éppen elszakad az utolsó sortól, csak imitálja a menetelést, elveszni igyekszik, minél jobban lemaradni, eltűnni egy kapu alatt. Ha ezt a céltudatos tétovaságot meg lehetne fogalmazni, megírni a sorból kilépő, lemaradozó katonák filozófiáját, könnyebb dolgom lenne. De nem ismerem a lemaradozó katonák filozófiáját, csak megérzéseim vannak. – Legjobb lenne, ha az első találkozásunkat írnám le. Nem is találkozás volt ez, inkább csak véletlen összesodródás egy kávéházi asztal mellett. Kardos nem is emlékszik rá. A régi Hungária kávéház körúti oldalán, tenyérnyi asztal mellett beszélgettünk néhányan. Közelről csak egyetlen írót ismertem, a többieket felületesen vagy egyáltalán nem. Ült ott egy prózaíró, aki a barátaim barátja volt, és szép, meseszerű novellákat írt. Később Kossuth-díjat kapott valami egészen másért. Boldogan, a jövő zálogát a hóna alatt szorongatva érkezett Kardos. A kiadótól jött, és az Avraham Bogatir… korrektúráját tette az asztalra. – „Milyen boldog szegény” – gondoltam akkor a háromkönyves írók belső fölényével, ami az irodalmi élet akkori küzdelmei között nagyon természetes volt. Mi novelláról novellára harcoltuk ki magunknak azt a semmi kis helyet, ahol éppen állunk. Kardos viszont minden előzmény nélkül lépett az irodalomba, boldog reményekkel a szívében, és isten megpártolta. Az Avraham Bogatir hét napja négy kiadást ért meg idáig magyarul, de kiadták Amerikában, a Német Szövetségi Köztársaságban, Franciaországban, Hollandiában, Svédországban, Jugoszláviában. A Hová tűntek a katonák? című regényét a magyar után kiadták Németországban és Svédországban is. Harmadik regénye, A történet vége a közeli napokban jelenik meg. Az Avraham Bogatir… sikeréről 1967-ben nem is álmodtunk. Nagyobb sikert, azt hiszem, csak Markovits Rodion Szibériai garnizon című regénye ért meg, amit az összes nyugati nyelvre lefordítottak. 1967-ben Kardos nem adta ki a kezéből a korrektúrát. Izgatta, állandóan matatott rajta a keze, de belenézni még későbbi Kossuth-díjas írónkat sem engedte. Mondott is az valamit ott, ami baráti volt, de sebzett. Kis csend támadt a nyomában. Hamar fizettünk, hazamentünk. A későbbi Kossuth-díjasról most inkább tudnék írni, mint Kardosról. Nem is értem, miért nem róla írok. Bár… Sejtem. Amikor az üzletekben még lehetett pálinkát kapni, válogattam. Ha volt két hasonló márka, és az egyikre azt írták, hogy „valódi körtepálinka”, és a másikra csak azt, hogy „körtepálinka”, én az utóbbit vettem meg. Ugyanúgy voltam a kékfestőkkel is a pécsi vásárban. Több helyen kiírták, hogy „valódi indigófestés”, ott vettem egy kötényrevalót, ahová semmit sem írtak ki. Minden kékfestő tudja, hogy Magyarországon a vásznat, pamutszövetet már nem a növényi eredetű indigócsávában festik, hanem szintetikus anyaggal, amit Bayer állított elő naftalinból, de az anilin is megfelelő. Aki kiírja, hogy valódi, az a vásárló figyelmét el akarja terelni valamiről. Nem tesz bele valamit az oldatba, elspórolja, meggyorsítja a folyamatot, és mosás után foltosodik a vászon. Egy percig sem gondolok arra, hogy a Kossuth-díjas író kispórol valamit az írásaiból. Nem, mindent beletesz, amije van. Én mégis inkább Kardosnál vásárolok, mert nincs kiírva, hogy „valódi”. Semmi sincs kiírva. Megveszi az ember, elolvassa, és azt kapja, amire számított. Megbízható mondatokat, valódi emberekkel. Van ennél több?

Kardos G. György tehetséges író. Amikor az Avraham Bogatir… korrektúrájával a hóna alatt megpillantottam, arckifejezése még nem volt végleges. Ma sem az, de közben nyomokat hagyott rajta a szenvedés. Nem tudom, mi történhetett vele az utolsó tíz évben. A logikus az lenne, ha arcvonásai a Borban, majd később az egyiptomi fronton átélt eseményeket őriznék. Ezek a mosolyba rejtőző kemény, keserű vonások, úgy tűnik, később jelentek meg az arcán. Nem mondhatnám, hogy Kardos kimondottan európai jelenség, inkább asszír, babilóniai. Kreol, rejtelmes, amíg meg nem szólal. Attól kezdve magyar.

Kardos G. György Budapesten született 1925-ben. A felszabadulás után Izraelben élt, 1951-ben tért haza Magyarországra. Dolgozott a Kisalföld szerkesztőségében, dramaturg volt a Bábszínháznál, lektor a rádiónál, s legutóbb az Élet és Irodalom kritikai rovatát vezette. Kitüntetésben, díjban nem részesült.

A Gellérthegyen fogadott, vadonatúj, egyszobás öröklakásában. Mint mindig, most is garbót, farmernadrágot és valamilyen szürke réklit viselt. Azt hiszem, más ruhája nincs is. A lakás tágassága ellenére is nagyon barátságos, otthonos. A szoba közepét teljesen elfoglalja a kettős heverő, a hangulatos szürke ülőgarnitúra, mely néhány meglepően sárga, felfújható fotellal is kiegészült. Az ajtó mellett nagy fakereszt áll, csaknem a mennyezetig ér, rajt’ korpusz, egy gyerek teste. Melocco Miklós alkotása, címe: Agnus Dei. A hátsó falon Koffán Károly fiatalkori festménye függ, falu, fák, ősz. Odább falikerámia, majd középkori képek égetett zománcon. A két ajtó között sublót, rajt’ virág, apró fontos tárgyak, az ajtó mellé beszorítva egy haldokló pálma. Az erkélyajtó mögött pirosra festett fonott asztal, lemezek, a hosszú fal mentén modern könyvespolc. Mi van még Kardos szobájában? Televízió, rádió, szőnyegek és sok apró, finom tárgy: amit valószínűleg Anikó, Kardos felesége helyezett el a polcokon.

Kardos Unicumot iszik, engem vörösborral kínál. Ideges, hajszolt. Mosolyogni próbál, de nem tud. Móser fényképezi. Felteszem első kérdésemet.

– Milyen volt a gyermekkorod? Hol laktatok, mit csináltak a szüleid? Mire emlékszel?

– A legrosszabb fajta zsidó, félproli családba születtem bele. Nagyapámék évszázadokon keresztül cserzővargák voltak. Dédnagyapám a szabadságharcban megsebesült, búsmagyar lett, fiai jószágigazgatók lettek különböző birtokokon, kivéve a nagyapámat, aki vegyeskereskedést nyitott Óbudán, ami elég hamar tönkrement. Nagyanyám meghalt, egyedül maradt hat gyerekkel. Hirdetések útján feleségül vett egy pancsovai pravoszláv asszonyt, egy vengerkát. Új nagyanyám rosszul beszélt magyarul, de beszélt szerbül, románul, németül. Szerbül énekelt, ezért gondolom, hogy inkább szerb volt. Nagyapám anyanyelve valószínűleg német volt, mert nem beszélt jól magyarul. De nagyapám nagy magyar volt, legitimista. Károly király képe ott lógott a falon. Folyton árvereztek nálunk, de a magyarságára adott. Vett egyszer egy hatkötetes Magyar Honvéd-sorozatot, bőrkötésben. Nagyanyám oroszországi történetei csodálatosak voltak, forradalmakról mesélt, s elmondta, hogy száz szál tearózsát kapott egy nagyhercegtől. Ott minden gyönyörű volt, kánkánt táncolt és orosz táncokat járt. Ezekről mesélt. Nagyon hatott rám. Így az egész kommün egy mese volt nekem. Nagyanyám gyöngyöket hozott haza a nyakán egy kis zacskóban. Ennek árából a Széchenyi fürdőben béreltek egy büfét. Mágnások jártak oda… A kommün alatt persze pangott. Nagyapám a gázgyárban volt kis írnok. Az emberek beválasztották bizalminak. A fehérek erre aztán kirúgták. A nagybátyáim később mind szervezett munkások voltak. A nagyanyámnak mindenki szép ember volt, Cserny Jóska szép ember volt, Prónay szép ember volt, Tisza szép ember volt, az egész akkori történelem csak így jelent meg előtte. A kommün mégis rettenetesen élt nálunk a családban. Van egy nagynéném, aki mindig cseléd volt, de a kommün alatt egyszer gyerekeket vitt valahová nyaralni. – A zsidóságból semmi sem jutott el hozzánk, bár a család zsidó volt. Nagyapám arra volt büszke, hogy Sipnecky nyugállományú tábornok a barátja. Azt szokta mondani nekem: „Huszár leszel, fiam!” Édesapám jó nevű újságíró volt az Esti Kurir-nál, színházi kritikus, anyám gépírónő egy ügyvédi irodában. Elvette feleségül anyámat, és nevet adott nekem, de nem élt velünk. Rettenetes szegénységben éltünk. Nagybátyáim mind iparosok voltak, nyomdász, aranyműves, szűcs. Találkozgattam apámmal, de nem tudtam mit kezdeni vele. A Király utcában születtem, a nagyon szegény zsidónegyedben, nem az új Lipótvárosban. Ott, ha valaki elkiáltotta magát, hogy Weisz!, a fél utca visszafordult.

– Hogyan telnek mostanában a napjaid?

– Depressziósan. Fél hétkor kelek, ami azt jelenti, hogy már fél kilenckor el tudok kezdeni dolgozni. Utált bérmunkát végzek, úgy kettőig mondjuk. Ez a lakástörlesztés. Kettőtől fél hatig a dolgaimat intézem, társadalmi életet élek, ha nincs más dolgom. Fél hatkor jön a feleségem. Rendszerint itthon ülünk, nem megyünk sehová. Ide jönnek barátok, de egyre kevesebben. Pedig vannak emberek, akikre szeretek ránézni, mindegy, hogy a barátaim-e. Csak úgy vibrál a lelkem, ha olyan embereket látok, mint a Faragó meg a Gáll Pista vagy Réz Pali, Csurka. Elfelejtem, hogy én is író vagyok, és tisztelettel nézek rájuk. Nem tudom elhinni, hogy író lettem. Olyan ez, mint amikor egy bakából tiszt lesz, de ha a régi rendszer magas rangú tisztjével találkozik, tiszteleg. Szeretem az írókat, örülök, ha jót írnak. Az olyan, mintha én írtam volna, sokszor még jobb. Ide vagy jön valaki, vagy nem. Ritkán megyünk el hazulról. Színházban nem tudom, mikor voltam utoljára… Csurka-premieren meg a sajátomén.

– Mikor írsz? Hol?

– Itt hasalok az ágyon. Régebben mindig tele volt a lepedő tintafoltokkal. Most már leveszem a lepedőt.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nagyon nehezen, rettenetes nehezen. Gyötrődés. Írás közben ami előre-hátra eszembe jut, gyorsan felírom. Csak akkor kezdek írni, ha a teljes koncepció él bennem. Ilyenkor azt gondolom, könnyű lesz, de soha nem könnyű. Minden jelzővel harcban áll az ember. Szörnyen is néznek ki a kézirataim. Gépeltetés közben is gondolkodom, és átírom a szövegeimet. Nem akarok sokat írni. Egy regényt szeretnék még írni és novellákat.

– A prózán belül is egyműfajú író vagy, csak regényt írsz. Miért?

– Talán csak egy novellám volt. Azt sem novellának szántam. Bulgária felszabadulási évfordulójára írtam, és egy novella jött ki belőle: „Szeretni kell Théophile Gautier-t.” Tulajdonképpen a regényeim is novellákból állnak, figurák, sorsok, de mindez novellafüzér tulajdonképpen. Nincs fantáziám hozzá, hogy átugorjam az időt, szépen sorban leírom, hogy egy nap alatt mi történt, legfeljebb visszajátszom a múlt történeteit hozzá. Nem tudom alkalmazni az epikus technikát, hogy éveket átugorjak. Ez olyasmi, mint amikor valaki remek festő, de nem tud rajzolni, és ebből elméletet csinál, mint Kandinszkij. A művészet mindig a fogyatékosságból állt össze, attól egyéni. Joseph Conrad (lengyel származású volt) nem tudott jól angolul, ezért vigyázott rá, hogy pontosan írjon. Ebből lett egy stílus.

– Kivel érzel az elődök közül írói, szellemi rokonságot?

– Amit érzek, arra nem tudom azt mondani, hogy rokonság. Vannak könyvek, amiket szeretek olvasni, ilyen Hemingway első regénye, a Fiesta és a Búcsú a fegyverektől. Ilyen Nagy Lajos Kiskunhalom és Martin du Gard Vén Európa című könyve, Bálint György tárcái. Ha elakadok írás közben, ezek mindig átsegítenek, ha ezekből olvasok, el tudok kezdeni egy mondatot. Reggelente úgy ébredek, hogy nem tudom, hogyan kell elkezdeni a mondatokat. Hogyan lehet életre kelteni a jelentéktelen mozgásokat, hogy valaki kiment, bejött. Nyilván ismered ezt a gondot. Hogyan lehet úgy fogalmazni egy mondatot, még a nyelvtan kárára is, hogy a szórend megváltoztatásával megfelelő hangulata legyen. A szavaknak szerintem hőfoka van. El tudok mondani egy csomó szót, aminek semmi köze sincs ahhoz, hogy meleg van, de ha ezeket a szavakat leírom, érezni lehet, hogy meleg van. Keresgélem a szavakat. Ahogy Nagy Lajos a legyekről és a porról ír, abból mindent érzek. Jókai egyetlen sora az akkori világot érzékelteti. Mint író, soha nem tudom, milyen politikai, társadalmi megoldás kínálkozik. Az író valójában egy komputerbe pontos jeleket táplál. Az a dolga, hogy pontos jeleket tápláljon be, és nem a megoldás.

– Ma Magyarországon milyen embercsoporthoz sorolod magad? Társadalmi helyzeted, szereped szerinted milyen?

– Egy Dos Passos-könyv mottójában két amerikai katonáról olvashatunk, akik egy francia kantinban hullarészegen ülnek. Az egyik katona kérdez: Szereted az amerikaiakat? – Nem. – A franciákat szereted? – Nem. – Németeket? – Nem. – Akkor kit szeretsz? – A barátomat. – Én is csak ezt tudom mondani. Barátaimon kívül azokat szeretem, akik ebben a társadalomban nem hazudnak, nem lopnak. Nem azért mondom, mert nagy bolsevista vagyok, de akik ebben a társadalomban hamisan játszanak, etikailag leprások a számomra. Már orvos barátaim sincsenek, már senkit sem tudok elviselni, akiknek a zsebébe pénzt lehet dugdosni. Ez nem érdem, betegség nálam. Irtózom minden nem etikus megnyilvánulástól.

– Regényeidet olvasva, úgy tűnik, hosszú ideig éltél Izraelben. Hogyan kerültél oda, mit csináltál ott?

– 1944-ben kerültem Izraelbe. 1944 nyarán felszabadítottak engem a jugoszláv partizánok Borban. Bor környékén meneteltünk egy országúton, onnan loptak el bennünket. Még ugyanazon év őszén a Vörös Hadsereg által felszabadított Bulgáriába mentem át. Plovdivból kalandvágyból minden papír nélkül 1944 októberében átmentem Törökországba. Ott nem tudtunk megmaradni, mert a törökök internálták a menekülteket. Kilencen voltunk, mi akkor már irtóztunk minden tábortól. Magyarország felé nem lehetett jönni, mert ott Szálasi-rendszer volt. A nemzetközi menekültügyi szervek szereztek nekünk beutazási engedélyt Palesztinába. Ez borzasztó nehéz volt, a beutazási kvóta miatt. Aki illegálisan ment, azt az angolok internálták.

– Nyelveket tudtál ebben az időben?

– A gimnáziumi németből és franciából éltem, amit aztán jól megtanultam később. Én már itthon verseket írtam, publikáltam is. Kint soha többé nem foglalkoztam vele. Hosszú lenne felsorolni, hogy mit csináltam kint. Sokat voltam katona, az angol zsoldban is. Szolgáltam az angol csendőrségnél. Két és fél évig szolgáltam az izraeli hadseregben. Még nem is volt izraeli állam, de egy csomó fiatalt, aki már valamilyen hadseregben ki volt képezve, behívtak. Ez 1947-ben volt. És csak 1948 májusában alakult meg az izraeli állam. A hadseregben őrmester voltam.

– Ez az élményi alapja a regényeidnek?

– Nem ez. A borzasztó emberi kavarodásban annyiféle országból jött emberrel, sorssal ismerkedtem meg, hogy kialakult bennem a szánalom szemlélete. A világ minden részéről a nyomor hírnökei futottak be. És nem egy etnikailag egységes közösségbe kerültem, az európai zsidóságon kívül voltak ott afrikai zsidók, tripoliszi, tuniszi, görög zsidók, dél-arábiai, ádeni zsidók. Mindenki magával hozta a hazai szokásait. Csak le kellett ülnöm a tábortűznél a szakaszommal, és egy egész világ vett körül. Hozták magukkal a világ nyomorúságát. Ezek a zsidók alakították ki az embercentrikus szemléletemet.

– Odakint éreztél honvágyat?

– Rettenetesen… Mindig haza akartam jönni. De húzódott. Úgy volt, hogy a háború végéig maradok, de aztán húzódott tovább. Szereztem egy állampolgári igazolást, hogy haza tudjak jönni. De hiába. Angol rendőr voltam, nem tudtam leszerelni, amíg működött a menekültügyi bizottság. Ez nem jelenti azt, hogy ott nem akklimatizálódtam. Nem is éltem magyarok között, héberül beszéltem, amikor hazajöttem, héberül álmodtam. Izraelben tanultam meg héberül.

– Hogyan kerültél haza?

– 1950-ben létesítettek először magyar követséget Izraelben, ahová rögtön beadtam a kérelmemet, és 1951-re elintéződött. 1951-ben hazajöttem. Román hajóval jöttünk Haifából Constanţáig. Már behajóztak bennünket, és várakoztunk. Az volt a legrohadtabb. Haza akartunk jönni, de elfogott a kétség. Néztem Haifa fényeit. Constanţából vonattal jöttünk, négyen hazatérők, ezen kívül izraeli kommunisták, akik mentek Berlinbe a VIT-re, arab és zsidó fiatalok. Pravoszláv parasztokra is emlékszem, egy fiatal fiúra, lányra, akik tele voltak nosztalgiával, hittel, és mentek haza a Szovjetunióba. A nagyapjuk vándorolt ki, ők már kint születtek Izraelben. Én arra vágytam, hogy magyar málnaszörpöt igyak. Útitársaimnak meséltem a csodálatos gyermekkori ízekről. Lökösházán aztán rendeltem öt málnaszörpöt. Iszonyatosan kátrányízű volt. Egyébként álomszerű, valóságos csoda volt az egész út. Itthon mindenkit elegánsnak láttam. Úgy látszik, 1944-ben, amikor elmentem, nagyon kopott volt a világ. Még a házakat is megcsodáltam. Ha észrevettem egy feliratot, hogy: „Ezt a házat a lakók szocialista megőrzésre átvették” – csodálkoztam és örültem. 1944-ben a Keletiben váltam el anyámtól, most ott találkoztunk újra. Nem ismert meg, átnézett a fejem felett. Ott keringtem körülötte, mint egy rossz kurva. Nehezen találtunk egymásra. A lakás ki volt dekorálva. Lenin-szobor gipszből, Sztálin-kép kínai selyemből és Rákosi Mátyás a búzában. Anyám olyan fenntartással beszélt a polgárokról, mintha nem tudom, mik lettek volna. Mi kint nem ismertük ezt a kifejezést. Elvitt magával a Külker-üdülőbe nyaralni, Siófokra. Akkor nyaraltam életemben először. Minden gyönyörű volt, „így él a szabad nép” – gondoltam. Nem vettem észre, hogy az itthoniak már nem hisznek mindenben, de nem mernek előttem beszélni.

– Most, hogy itthon élsz, nincs nosztalgiád a tenger és a bibliai táj után?

– Szeretnék elutazni oda, és megebédelni. Héberül kérni egy ebédet, megmutatni a feleségemnek a városokat. Nosztalgiám nincs. Talán azért nincs, mert kiírtam magamból. Nagyon nem szerettem azt a szociálfasiszta világot, azt a munkáspárti fasizmust. Mindenféle nacionalizmustól viszket a bőröm, különösen attól, ami ott volt.

– Sokfelé jártál, van összehasonlítási alapod. Milyennek találod a magyar népet?

– Nem tudom, tudok-e rá válaszolni… Itt tudok élni. Nincs bennem semmiféle elfogultság, még a németek iránt sincs. Itt tudok élni… Lehet, hogy ez a nép nem tökéletes, de itt tudok élni. A mentalitását ismerem. Tudok viselkedni, jelen lenni. Másutt nem. A magyart egyébként elég hitetlen népnek érzem. Ez sok mindent megnehezít. Emberi és társadalmi hitetlenségről van szó. Azt már nem is merem mondani, hogy olyanfajta események idején, amelyek árulóvá tehetnek, könnyen megvehetők az emberek. Történelméből eredően, politikailag eléggé éretlen nép a magyar. Az állampolgári felelősség hiányzik nálunk, ami vérében van egy franciának és angolnak. Az nem létezik, hogy az angol egy telefonfülkét megrongáljon. Nálunk teljesen hiányzik a köztulajdon iránti érzék.

– Életkorodból eredően nyilvánvaló, hogy elég sokszor voltál életveszélyben. Mit éreztél? Mire gondoltál?

– Hiányzott belőlem a veszélyhelyzetek érzékelése, nem féltem. Előfordult, hogy Izraelben egy védtelen terepen állomásoztam, amit belőttek, és állandóan estek el körülöttem az emberek, de én nem féltem. Borban sem féltem. Mi nem tettük meg azt a halálmenetet, amit Radnótiék megtettek. Egyébként ez volt életem felejthetetlen élménye… Egy szerpentinen meneteltünk, két tigristank biztosította az utat, minket őrök kísértek. Én a menet végén voltam, mert lemaradtam marharépát lopni. Agyonáztunk, rongyosak voltunk, ziláltak, fáradtak. Amikor felnéztem, felettem állt az országút túloldalán egy férfi. Szerb tiszti egyenruhát viselt, a sapkáján vörös csillag volt. „Tamo druzse” – mondta. Ködös, esős nap volt, előző nap is esett, ronggyá voltunk ázva. Ahogy odább pillantottam, láttam, hogy őreink már eldobálták a fegyvereiket, mindenütt vidám, glaszécsizmás partizántisztek álltak, zömében angol egyenruhában, de szerb sapkát hordtak hozzá. Mindez a német megszállás kellős közepén. Ezerkétszázan voltunk az úton, erőltetett menetben. Az egész hegyoldalt megszállták a partizánok. Ekkor ért először a szocializmus szele. Letértünk az útról, a hegyek között elértünk egy tisztásra, ahol egy politikai tiszt másfél órás beszédet tartott nekünk szerbül, amit nem értettünk. Mintha csak azért szabadítottak volna fel bennünket, hogy ezt a beszédet meghallgassuk. Mi közben tüzet raktunk, és a lábunkat melengettük. Este egy Pleszkovác nevű partizánfaluba értünk, ahol kórházszállás is volt. Mi a parancs szerint nem állhattunk meg, tovább kellett mennünk. De a faluban éppen gulyáslevest osztottak, szólt a szerb citera és táncoltak. Nem állhattunk meg, de én ott maradtam. Találkoztam egy kislánnyal, aki elvezetett az olasz partizánok szállására. Sok furcsa kép fogadott ebben a faluban. A házak tele voltak partizánnak öltözött úrifiúkkal, s a német bányászok mint tottista, fasiszta foglyok ültek távolabb. Ezek valaha szociáldemokraták voltak, de ekkor horogkereszt díszlett a karjukon. A komisszárok között sok jómódú belgrádi úrifiú volt és újvidéki zsidógyerekek. Engem innen reggel továbbzavartak. – Még Borban volt egy másik furcsa élményem. Hajnalban mentünk a bányába a hegyek közé, ahol állandó partizánveszély volt. Egyszer csak öblös, szláv nyelven felhangzott egy ének, az „Amuri partizánok” dallamára. Mindenki összerezzent. Aztán észrevettük, hogy az egyik őrzőnk énekel, egy vlaszovista katona, német egyenruhában. A bori táborban egyébként tizenkétezer olasz volt, akik Badoglióra felesküdtek, aztán letették a fegyvert, de Mussolini parancsára nem vették fel. Ezeket hazaárulónak nevezték, Montenegróban fogták el őket a németek. Volt ott hatezer magyar zsidó, persze kárpátaljai és szlovák is. A németek részéről a bosnyák handzsárdivízió, német egyenruhában, de piros, halálfejes fezzel. Aztán usztasák, ezek voltak a legrohadtabbak.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Csak azt ismerem mostanában. Sok mindenért. Úgy érzem, fáradt vagyok, az időm végén járok, és amit el szeretnék mondani, annak az elején tartok. Ötvenkét éves vagyok. Egyszobás lakásban ténfergek, s ha a feleségem beteg, újra presszóban írok. Két évig csak ezért a lakásért dolgoztam, az irodalom legperiférikusabb, legalantasabb műfajaiban, hogy az adósságot ki tudjam fizetni. Sajnálatos, hogy csak az ilyen írói munkát fizetik meg. Szorongok, mert nem tudom, mi jön ki az életünkből ilyen etikai körülmények között. A szocializmus etikai kérdés. Óriási lehetőséget kaptak az emberek. A társadalom sokat adott, de az emberek nem sugározzák azt vissza. Az állampolgári tudatot kellene visszaállítani. Valamilyen állampolgári játékszabályra lenne szükség, amit mindenki betart.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek?

– Politika nélkül egyetlen sort sem lehet leírni. Én mindig társadalmi problémákat érintek. Bennem teljesen különválik az értelem és az érzelem. Érzelemben még mindig kommunista vagyok, mint ifjú koromban. Akkor házasodtam össze vele, amikor még szép volt és fiatal. Most már nem válok el, bár egyszerűbb lenne nem hinni.

– Véleményed szerint az író befolyásolhatja az ország tudatát, szellemi közéletét?

– Persze, ugyanúgy, mint minden ember, aki tisztességes vagy nem tisztességes. Egyébként azt szoktam mondani a fiataloknak, akik nem tudják, hogyan legyenek lázadók, hogy éljenek teljes tisztességgel. Semmi sem olyan felháborító, mint ha valaki keményen, tisztességesen él.

– Van valamilyen állásod?

– Nincs állásom.

Elém teszi a munkakönyvét. Belepillantok, szakképzettsége: kőműves.

– Kint Palesztinában tanultam a kőművességet. Amikor rendőr voltam. Huszonnégy óra szolgálatunk volt egész héten. Úgy osztottuk be egymás között, hogy egybe lement, és öt napot dolgoztunk a civil életben.

– Most ez az állástalanság nem jelent létbizonytalanságot?

– Hát… Olyan magasak az ember kiadásai, hogy az állás nem fedezné, de mellette nem tudnék dolgozni. Idegesítők ezek a sine cura állások. Mindennap be kell menni, ott ül az ember, és nem csinál semmit. Ez is demoralizál.

– Nincs időnként olyan érzésed, hogy elrontottál valamit az életedben?

– Ilyen értelemben az élettel könnyelműen bánok. Valószínű, több mindent elrontottam… De az élet azért van, hogy rontsuk. Mindenki rontja. Olyan ez, mint egy házasság. Vagy úgy rontod el, hogy maradsz a rossz házasságban, vagy úgy, hogy elválsz. Az ember folyton változtat az életén, jól vagy rosszul.

– Milyen a közérzeted?

– Szeretnék nyugodtan dolgozni, és nem végezni piszkos munkát. Nehéz ezt elmondani. Az élet anyagi feltételeiről van szó. Irtózatosan sokat köszönhetek Kardosnak, a Magvető igazgatójának, aki rossz lektori vélemények után adta ki a könyvemet. Kardos úgy viselkedik, mint egy kiadó, aki hisz benne, hogy könyveket ad ki. Kiadta Mándy, Ottlik, Fejes, Konrád könyvét. Legfeljebb azt mondja, hogy ezzel vagy azzal nem ért egyet, de kiadja. Ez ad az embernek biztonságérzetet.

– Mitől vagy ideges, ha vagy?

– Ha ideges akarok lenni, mindentől. Ideges vagyok ettől a pletykatársadalomtól, ami mindent továbbad, de rosszul, és szétbomlasztja a kapcsolatokat. Ideges vagyok, mert amit mondani akarok, nem mondhatom el, mert kifacsarják. Valami belém szorul, nem tudom kimondani. Iszonyatosan idegesít minden taktika és diplomácia.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Nyáron evezni szoktam, van egy kielbootom a Rómain. De tavaly alig eveztem. Milyen passzióm van még? Régen fényképeztem, laboratóriumom volt… Ezért az egyszobás lakásért való harcban tíz évet öregedtem, pedig csak kétszázezret kellett befizetni.

– Szenvedélyeid vannak?

– Az élet… Nem tudom. Igazából a nők voltak, de hát… Szeretnék utazni, de soha nem utazom mostanában. Azt most is megcsinálom, hogy a Hungarhotelsnél lefoglalok egy szobát két-három napra Kecskeméten vagy Sopronban, és elutazunk oda. Főzni is szeretek, rengeteg szakácskönyvem van. Magyar, külföldi. Gyűjtöttem valamikor. Szeretek főzni, enni már kevésbé.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Szoktam álmodni, de inkább csak félálomban. Ha fölriadok, és nem tudok elaludni, arra gondolok, hogy kézigránátot biztosítok ki, és eldobom. Akkor el tudok aludni. Nem tudom, milyen szadista indulatból ered ez, talán abból, hogy katonakoromban mindig álmos voltam. Egyébként is aknáról álmodom, robbanásokról. Félálomban is erre gondolok. Mi angol kézigránátot használtunk, ami kétszeresen volt biztosítva. Gyakorlatokon ki kellett biztosítani, és gránáttal a kézben szaladgálni. Négyig számoltunk, hétre robbant.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat?

– Most már teljesen nappali ember vagyok. Régen szerettem az éjszakákat. Estére elfáradok. Maga az írás adminisztrációja jobban elfáraszt, mint az írás.

– Mikor sírtál utoljára?

– Szoktam sírni… Könyveken, novellákon mindig tudok sírni, moziban is. Anyám halálakor is sírtam.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Nincs ünnepem, nem ünnepelek semmit. Zavar az ünnep, mert kínlódás nekem. Egész évben ünnepeljenek az emberek. Minden doktrinerség, szabály ingerel. A haszid-mozgalom idején kitiltották a rabbikat a városokból, azok a falvakat járták, és egyszerű meséket mondtak: „Ne magyarázd a tant, de magad legyél az.” Aztán a híres mese: a cár egyszer meglátogatott egy hadgyakorlatot, amit az a tábornok irányított, aki valamikor osztálytársa volt. A cár megszólította a tábornokot: – Na, öreg, lángol még a véred? – A tábornok így válaszolt: – Felség, a vér nem lángol, a szolgálat lángol. – És még egy: egy ember híres rabbihoz küldte a fiát, hogy ott tanuljon. Amikor hazajött, megkérdezte: – Mit tanultál a rabbinál? – Megtanultam, hogy van isten. – Öt évig tanultad ezt? – Az apa behívatta szolgáit, és megkérdezte őket: – Van isten? – Van isten – válaszolták. Apa a fiúhoz: – Ezek nem tanulták, mégis tudják, látod? – Fiú: – Ők mondják, de én megtanultam.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Bent a városban, vendéglőben. Vasárnap otthon főzök. Keleti ételeket, szerb scsevapcsicsát, ami tulajdonképpen kebab. Salátákat. Szeretem a marhabélszínt, csak nem lehet kapni és drága.

– Írónak ital is kell.

– Töményet iszom, a legegyszerűbbet. Leginkább erős pálinkákat, törkölyt, cseresznyét. Kár belém az olyan előkelő ital, mint a whisky. Valamikor bort ittam, de újabban nincs időm kivárni, mire hat. Inkább pálinkára sört iszom, hogy meggyorsítsam a folyamatot.

– Van valamilyen babonád?

– Magam csinálok magamnak babonát. Van egy nyilazójáték az erkélyen. Arra gondolok, ha száz pontot elérek, sikerül valami. Kinyilazok magamnak valamit. Így vagyok babonás. De ha kéményseprőt látok, nem fogom meg a gombomat.

– Vannak ellenségeid?

– Biztosan vannak. Én mindig azt hiszem, hogy nincsenek, de aztán kiderül, hogy vannak. Nem hiszem, hogy halálos ellenségeim volnának, inkább irigyeim vannak, mint ellenségeim.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Most hirtelen nem emlékszem rá. Nyilván sok eset nem lehetett, mert akkor emlékeznék. Azt hiszem, egy embert gyűlöltem, de azt szívből.

– Hiszel a barátságban?

– Hiszek benne. Vágyódom a barátságra, de ez egyre nehezebb. Mindig volt egy olyan álmom, hogy egy házban együtt lakom olyan emberekkel, akik szeretik egymást. De én egy olyan házban lakom, ahol reggel a kukából felbontatlan albumokat húzok ki. Még azt a fáradságot sem veszik, hogy a könyvet bevigyék az antikváriumba. Én aztán ezekről a könyvekről a dinnyelevet és a magot lemosom.

– Írói életedben mennyit jelentenek a nők?

– A legtöbbet jelentették. A világra a nőkön keresztül figyel oda az ember. Ők hozták be a világot, amire oda kell figyelni. Négy éve élek a feleségemmel úgy, hogy kapcsolatunk egyetlen pillanatra sem kopott meg érzelmileg.

– Mondj egy pénzösszeget, amelyik szerinted összeg.

– Félmillió forint. Ebből a következőkre telne: lakás berendezéssel, kocsi és egy motorcsónak.

– Szerinted merre halad az emberiség?

– Úgy vélem, reneszánsza lesz a tizenkilencedik századi tiszta eszményeknek és a hitnek. Nyugaton is belefáradnak az emberrablásokba. Belefáradtak a pornóba, hippiségbe, beatbe, figyeld meg, a dallamok is visszajönnek. Ha eljön egy kor, amikor a gyermekeknek nem fognak hazudni, és ezáltal nem bírják őket lázadásra, nemcsak mi, hanem az egész társadalom megszelídül. Ha én most gyerek lennék, én is állandóan lázadnék.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– El. Szeretnék hinni benne. Én nagyon szeretem ezt a tudományos fikciót.

– Szerinted a harmadik világháború elkerülhető?

– Szerintem elkerülhető, de ha nem kerülhető el, akkor több háború már nem lesz. Habár kérdéses szó ez a világháború. A második világháború még nem szűnt meg. Csak mi azokat a háborúkat, amelyek nem érintik Európát, nem tekintjük világháborúnak.

Beszélgetésünk végére már nyoma sincs Kardos szép babilóniai arcának. Csak egy fáradt magyar, mint a többi, aki lakásra, kocsira, életre gürizik. Kardos is egy güriző ember. Csak közben álmodik, gondolkodik, ír.

 

Karinthy Ferenc

Az ötvenes években történt… Az írószövetség egyik vezető funkcionáriusának a lakásán késő este megcsörrent a telefon. Akkoriban ez nem tartozott az élet kellemes dolgai közé. Gyanakodva felemelte a kagylót. Üde női hang jelentkezett: „Hallói Hegyeshalom keresi az elvtársat… Kapcsolom a határőrséget…” A funkcionárius író várt. Ismerős hang szólalt meg a drót másik végén: „Szervusz, Füst Milán vagyok… Kérlek szépen, a határőrök leszállítottak a vonatról… Van egy hipotetikus ideájuk, de nem lehet érteni… Csináljatok valamit…” – „Hová akartál utazni?” – kérdezte az író-funkcionárius. – „Svájcba” – mondta Füst Milán. – „Svájcba? Minek?” – csodálkozott az író-funkcionárius. „Kérlek szépen, te kérdezed, hogy minek? Hát jóváhagytátok…” – Ezek után az író-funkcionárius felajánlotta, hogy Füst Milán érdekében beszél a határőrség egyik tisztjével. Füst Milán átadta a kagylót egy határőr századosnak, aki nagyon szigorúnak bizonyult, s csak jó félórás vita után egyezett bele, hogy Füst Milán továbbutazhat a következő vonattal. Az író-funkcionárius letette a telefonkagylót, letörölte a homlokáról a verítéket, és fellélegzett. Másnap aztán hallotta, hogy Füst Milán nem indult el, még Budapesten van, s az egész telefoncirkuszt Karinthy Cini csinálta. A Belváros vihogott, amennyire akkoriban vihogni lehetett. A jóindulatú író-funkcionárius megsértődött. Egy hét múlva aztán este későn újra megszólalt a lakásán a telefon. Üde női hang bejelentette, hogy kapcsolja Biharkeresztest. Biharkeresztesről Gergely Sándor jelentkezett, s a következőket mondta: „Kérlek szépen, nem tudom, mi történt, de a határőrök leszedtek a vonatról. Bukarestbe megyek. Csináljatok valamit…” A jóindulatú író-funkcionáriust elöntötte a düh, és így szólt: „Elegem van ebből! Cini, megismerem a hangodat!” – Ezek után levágta a kagylót, s bizonyos elégtétellel járt-kelt a lakásban. Másnap aztán kiderült, hogy Gergely Sándor tényleg útnak indult, s a határőrök valamilyen félreértés folytán leszedték a vonatról. Gergely Sándor szorult helyzetében mit tehetett, telefonált az írószövetség egyik vezetőjének.

Ez a történet, pontosabban legenda, ami Pesten és Budán szájról szájra járt, a Ménesi úton, Karinthy Cini lakásának előszobájában jut az eszembe. Kényelmesen kunkorodó falépcsőn jutunk fel a félemeletre. Elénk szalad egy dakszli, ugat egy kicsit, de látszik, csak falból, a gazdájának akarja bizonyítani. Karinthy nyugtázza az igyekezetet:

– Jól van, Zsiga, őrzöd a házat…

Karinthy zöld melegítőben fogad és tornacipőben.

A falépcsőről előcsarnokba jutunk, ahonnan szobák és mellékhelyiségek nyílnak. Karinthy Cini dolgozó- és alvószobája hatalmas. Ablakai előtt téli fák ágboga imbolyog. Mennyezetig érő könyvespolcok keretezik a szobát és íróportrék. A könyvespolc fájába vert szegeken lógnak. Amint belépek, kikérdez:

– Na, kik ezek?

Sorolom az írókat:

– Krúdy Gyula, Ady Endre, Kosztolányi, apád, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi fenő, József Attila, Somlyó Zoltán, Devecseri Gábor… – elakadok. Segít.

– Kellér Andor, Gombocz Zoltán professzor.

Gombocz Zoltán arcképe, akiről a közelben utcát is elneveztek, közvetlenül Karinthy nagy, vaskos íróasztala felett függ. Van még a szobában néhány kényelmes fotel, egy heverő, szőnyegek és hát a könyvek, falon, asztalon, mindenütt. Tizenkétezer kötet. Így, ilyen környezetben lakik egy író.

Állok, bizonytalankodom a szobában, ami valójában nem is egy szoba, hanem kettő, hiszen a feleségének a lakrésze csak egy térelemmel van elválasztva. Karinthy Cini a polchoz lép, és leemel néhány kötetet. Dedikált József Attila, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál, Arthur Miller, Graves, Steinbeck. Aztán medvefogakat, furcsa hajómodellt és rénszarvasszánt mutat, melyeket nemrég a voguloktól és osztjákoktól kapott.

Leülünk. Vörösbort, pálinkát és whiskyt tesz az asztalra. Csak belekóstol a pohárba, de nem iszik. Így aztán én sem. Ahogy végigfut a pillantásom az íróportrékon, s egy pillanatra megállapodik Kellér Andornál, azonnal megszólal:

– Kellér Andornak különleges helye van az életemben.

Közben észreveszi, hogy a kutya megkörnyékez, és elhelyezkedik a lábamnál. Rászól, kikergeti.

– Gyerekkoromtól ismertem, de az nem érdekes… A mi barátságunk 53 és 55 között mélyült el. Eleinte bizonyos gyanakvás volt közöttünk. Gyanakodott Karinthy Frigyes fiára, aki a Szabad Nép-be írt riportokat. Én meg… Mit akar ez a polgári újságíró? Később összebarátkoztunk, és minden írásomat elvittem Kellér Bandinak. Ragyogó érzékkel tudott szerkeszteni. Megvolt benne a hozzáértés, a rendkívüli szeretet, ügybuzgalom, és éjjel háromkor is fel lehetett hívni. Ilyenkor is tudott az én fejemmel gondolkodni. Korábban a Szellemidézés-t eléggé megzavarta egy íróbarátom tanácsa, később az új kiadásnál úgy kellett szétfejteni és visszavarrni. Az irodalomban nincs szervátültetés. Amit Kellér tanácsolt, tökéletes volt. Nemcsak hogy segített, de olyan normákat is kidolgozott, melyek halála után is hatnak. Az írói alkotásban ne szerepeljen kétszer egy szólás, egy lapon kétszer ugyanaz a szó. Én tudom, hogy soha senki nem veszi észre, és mégis mániákusan vigyázok erre, mert ez a műgond az, ami megfeszíti a szöveget. Ez a belső kényszerű műgond vállalja és teremti a szépprózát. Azért hangsúlyozom a „szép” szót, mert mostanában eszményképpé vált a csúnya. Nekem erre nagyon kell vigyáznom, bár tudom, soha senki nem veszi észre, és nem fogja megérteni.

Furcsa horkantások hallatszanak a szobában. Mintha valaki aludna valahol… Ahogy elhallgat Karinthy, körülpillantok. A hangok a fotelom alól törnek elő. Előrehajolok… A kutya. Miközben beszélgettünk, visszaódalgott a szobába, és elaludt a fotelom alatt. Jóízűen horkol. A horkolásából érzem, hogy szeret minket.

Karinthy Ferencnek a Baumgarten-díjat még Schöpflin adta át. Azóta kétszeres József Attila-díjas, s a Kossuth-díjat is megkapta. Tekintélyes, sikeres író. Művei: Don Juan éjszakája (regény, 1943); Szellemidézés (regény, 1946); Kentaur (regény, 1947); Olasz jövevényszavak (nyelvészeti tanulmány, 1947); Szép élet (elbeszélések, 1949) Útközben (riportok, 1950); Kőművesek (regény, 1950); Budapesti tavasz (regény, 1953); Hazai tudósítások (irodalmi riportok, 1954); Ezer év (dráma, 1956); Irodalmi történetek (elbeszélések, 1956); Szellemidézés (dráma, 1957); Ferencvárosi szív (elbeszélések, 1959); Kék-zöld Florida (elbeszélések, 1962); Téli fürdő (rajzok, riportok, 1964); Nyelvelés (nyelvészeti írások, 1964); Hátország (novellák, 1965); Ez-az, avagy a bicikliző tigris (karcolatok, 1965); Víz fölött, víz alatt (összegyűjtött elbeszélések, 1966); Négykezes (színművek, 1967); Hét játék (drámák, 1969); Gellérthegyi álmok (dráma, 1970); Epepe (regény, 1970); Három huszár (elbeszélések, 1971); Ősbemutató (regények, 1972); Pesten és Budán (színművek, 1972); Leányfalu és vidéke (karcolatok, 1973).

Karinthy észreveszi a kutyáját. Nevet, megcsóválja a fejét.

– Szegény Zsiga, tizenhárom éves… Nem hall, és alig lát… A nyáron tolvaj járt nálunk Leányfalun. A kabátom zsebéből elvitte a pénzt, s a hűtőszekrényből a gint. Mire felébredtem, a tolvaj elmenekült. Zsiga jóízűen aludt…

Leányfalu… Tenyérnyi telek a 11-es út és a Duna között. Karinthy háza mélyebben fekszik, mint az országút, így az ember a teraszon üldögélve folyton úgy érzi, hogy egyszer csak egy autó bezuhan az udvarra. Az udvar zöld, fák és buja élősövény feledteti az országutat. A fák alatt tisztára mosott mahagóniszínű kajak várakozik. Itt találkoztam először Karinthyval. Jovánovics Miklóssal és Gáll Istvánnal autóztunk ki hozzá, hogy az Új Írás-nak kéziratot kérjünk. Személyisége akkor meglepett.

Karinthy Cini figurára, természetre határozottan legendaképes. És erre a legendaképességre nagyon tehetségesen rálapátolt az elmúlt évtizedekben. Telefonviccek, beugratások, különös névjegyek… De nemcsak itthon. Amerre megy. Mesélik, hogy néhány éve Finnországban az írókongresszuson megmentett egy lányt. Valamilyen tó partján táboroztak a szellem gyermekei, s az egyik sátor közelében, az esti órákban sírt egy lány. Cini megkérdezte, hogy mi a baj. Kiderült, hogy a fiúja egy másik lányt vitt a sátrába. Cini előhalászta a sátorból a részeg fiút, s ékes angolsággal közölte vele, hogy ő a Nemzetközi Alkoholellenes Liga elnöke, s nem tűri el a bűnt. Azonnal bocsássa el az idegen lányt, és fogadja be a sírót. A részeg fiatal megszeppent és engedelmeskedett. A táborban aztán híre ment, hogy egy őrült amerikai érkezett, aki mindent felülvizsgál. Mondom, Leányfalun találkoztunk először, és meglepett. Vidámabb, nevetősebb, könnyedébb figurát vártam. Karinthy Ferenc viszont súlyos egyéniségnek bizonyult. Nevetett, persze, de én éreztem, hogy ez a nevetés olyan súlyos és fekete, mint a halál. Tudtam, hogy világjárt ember, magas az intelligenciahányadosa, művelt, ismeri a világot, többnyire be is járta. Mégis meglepett az egész, mert a közvélemény többnyire csak a tréfacsináló, vidám, sportoló Karinthyt emlegeti. Holott Karinthy komoly, meditáló ember. Nagy műgonddal, tehetségesen, művészi és emberi felelősséggel ír, tudatosan vállalva a realista látásmódot és prózát.

A Ménesi úton lassan bealkonyul, villanyt kell gyújtani. A kutya még mindig alszik.

– Gyere, főzünk egy kávét – mondja Karinthy.

Követem a konyhába, s amikor a gépbe beleönti a vizet, megszólalok:

– Mondd, hogyan történt az a Füst Milán-telefon?

– Régi ügy… Tudtam, hogy Milán Svájcba készül. Dérynél voltunk akkor este. Kiosztottuk a szerepeket. Zelk akkori felesége volt a telefonközpontos. Örkény a határőr százados, én pedig Füst Milán. Déry és Sándor Kálmán a kibic. Én tökéletesen tudtam utánozni Füst Milánt. A Gellért és Móricz gyerekek is, az összes Nyugat-gyerek tudott Füst Milánul… Jól sikerült… Nem tudtuk, hogy a felhívott funkcionárius felesége beteg. Amikor megtudtam, bántott a dolog.

– Mindenki Cininek hív. Hogyan született ez a név?

– Mindig az voltam. Vékony, csúnya gyerek voltam, cini-cini muzsika, talán innen. A gyermekkori becenevek etimológiailag majdnem megfejthetetlenek. Azt hiszem nem volt idő, hogy ne lettem volna Cini, és nem is lesz idő.

Tejet önt a kávéba, lassan kortyol belőle. Visszamegyünk a szobába. Az ablak elé ül, kinyújtja a lábát.

– Egyedül vagy itthon?

– Az anyósom is itthon van. Ági nincs, kint van Párizsban. Egy hét múlva én is utazom. Az oklahomai egyetem hívott meg az „International Books Abroad” díjának zsűrijébe. Kétszer voltam Amerikában egyetemi és színházi meghívásra.

– Van olyan szó, íz, illat, régi esemény, ami nosztalgiát kelt benned?

– Maga a víz. A víz iránti vonzódás a génjeimben van. Nemcsak a vízipóló izgatott. A vizek, tengerek, folyók nagyon fontos szerepet töltöttek be az életemben. A vizet minden halmazállapotában szeretem, hó, jég, gőz. Például ha a munkámban megakadok, esetleg harag van bennem, akkor elmegyek biciklizni, vagy kajakozni. Megkerülöm a szigetet, a túloldalon kiszállok, megfürdöm. Nem mindig, de ez általában megindítja az agyamat. Nemrég meg elmentem a Gellért gőzfürdőbe, mert megfogadtam, hogy kilencvenkilencszer megcsókolom a vizet, ha az segít. A fürdőmester észrevette és odajött: „Mi baj, Karinthy úr?” A víz szeretete igen korai dolog nálam, a Lágymányosi tónál kezdődött. Nem véletlen, hogy azt az igen pici telket vettük meg Leányfalun. Az udvarról a Dunába lépek. Hallatlanul nagy élmény volt számomra az Ob és az Irtis. Írói módszert is jelent ez, ahogy kanyarog a folyó, aztán egyesül. Olvastam egy könyvet: „A meztelen majom”. Egy angol biológus írta. A legtöbb szárazföldi emlős teste szőrrel van fedve, az emberé nem. Ez is azt mutatja, hogy a vízből jöttünk. A delfineket nagyon szeretem. Amerikában láttam ilyen delfinshow-kat. Sokkal erősebb rokonságot érzek velük, mint a majmokkal.

– Ha nem Budapesten élnél, hol tudnál még élni a földön?

– Nem tudok mit mondani, de felsorolom a helyeket, ahol lehetne élni: San Francisco, Dover, valamelyik kicsi görög sziget, Mikonosz, vagy valamelyik polinéziai korallzátony. Érdekes, hogy San Franciscón kívül csupa kicsi, elhagyott hely. Ezek persze csak múló hangulatok. Könnyen tanulok nyelveket, hívtak már külföldre, de nagyon belegyökereztem ebbe, ami itt van. Anyám hívott Amerikába 1939-ben, s tudtam, hogy itt mi lesz, mégsem mentem el.

Az íróportrékra mutat és a könyvespolcra:

– Ezek mind személyes ismerősök voltak. Azt mondják, konzervatív vagyok, lehet. De nem lehet úgy haladni, hogy mindig letöröljük a táblát. Ez a könyvtár velem lélegzik, lüktet. Ez legalább annyira ideköt, mint a tájélmény és a nyelv. Számomra nagyon fontos azoknak az embereknek a véleménye, akik még ismerték apámat. Nagyon büszke voltam Schöpflin és Füst Milán jó véleményére. Hatvany, Fenyő Miksa, Bródy Pál a Centrál körből, Komlós Aladár. Ezeknek az embereknek a véleménye nagyon fontos. Lukács nem, az nem az én világom, tökéletesen idegen tőlem. A fejlődés szerves. Az irodalomban szerves élet van. Olyan nincs, hogy itt egy folyó végetér, és harminc kilométer után folytatódik.

– Nemrég elutaztál a manysik földjére. Mi inspirált erre az utazásra?

– Gyerekkorom óta inspirál erre a nyelvészet. Beiratkoztam magyar–olasz szakra. A nyelvészetet a hallgatók többsége nagyon unta. Én ezzel másként voltam, rájöttem, hogy a nyelvészetet nekem nem kell tanulnom. Egyszer elolvastam valamit, mondjuk egy etimológiát, és a fejembe ragadt. Azt tudod, hogy az obi ugorok három népcsoportból álltak, vogulok, osztjákok, magyarok. 2500 évvel ezelőtt… Egy Juliánus barát-szerű kaland mindig nagyon izgatott, pedig az én őseim nem Vereckénél jöttek be. A manysik nagyon izgalmas kicsi nép. Pici nép, de nagy vadászok és költők. Egyrészt hallatlanul primitívek, másrészt a legcsodálatosabb költészetet teremtették meg. A Jugan folyócska mellett az ősvadon közelében van egy falu, Ugut. Szurgutól egészen kicsi repülővel jutottunk el oda. Amikor megszólaltak, meglepve vettük észre, hogy a kézre, szemre, szájra és sok másra ugyanaz a szavuk van. Én ezt tudtam könyvekből, nem akarok magyarkodni, de ez nagyon megható volt.

– Hosszabb utazásaid alatt éreztél honvágyat?

– Sose volt vitás a hazatérésem, így nyitott vagyok a világban. Magányérzet és keserűség fog el, ha egyedül baktatok Párizsban, de hamar tudok kapcsolatot teremteni. Bárhol vagyok, egy hét múlva már van társaságom, meghívnak. De az ember egy óra alatt is tud magányos lenni. Sok barátom van a világon. Ha tíz-húsz év múlva visszamegyek valahová, tudom, hogy ott nekem helyem lesz.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Egyre ritkábban. Furcsákat álmodok. Én Freudon nőttem fel, anyám pszichoanalitikus orvosnő volt. Apám hitt is ebben, meg nem is. Aki Freud Álomfejtését olvasta, az másként álmodik. Te Bulcsu, nekem nagyon jó az életem. Azért vagyok boldog, mert azt csinálom amit akarok, szabad vagyok. Ma is örülök, hogy nem kell iskolába mennem, korán felkelni. Rendben van az egészségem, sokat sportolok ma is. Én szerencsésebb vagyok körülményeimben, mint apám. Jó a vegetációm, és azt csinálom, azt írom, amihez kedvem van.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat?

– Ez változó. Pesten inkább éjszakai ember vagyok. Késő estig dolgozom és nem kelek korán. New Yorkban, Párizsban nagyon éjszakai vagyok. Leányfalun viszont teljesen paraszt. Korán kelek, ötkor, és dolgozom. Pesten este színház, hangverseny, opera, utána összeülés. Szeretem Londont, Rómát, New Yorkot, az éjszakát, a nappalt, és a kedvenc évszakom a tavasz, nyár, ősz és a tél.

– Mikor írsz? Rendszeresen? Reggel vagy este?

– Nagyon keserű időszakban jött ez a kérdés, másfél hónapja nem írtam semmit. Leányfalun korán reggel és este dolgozom. Napközben olvasás, sport, kert, barátok, Pesten ez másként van. Minden délelőtt sportolok valamit, vagy teniszezek, vagy lábteniszezek a Sportkórházban. Albert Flórival, Sákoviccsal, Baranyi Szabolccsal és másokkal. Háry, Somogyi. Esetleg elmegyek fürdőbe. Itt inkább a délután az írásé. Nagyon rossz hatásfokkal dolgozom. Sokat ülök a papír mellett, jó, ha egy nap egy oldalt megírok. Prózát lassabban, színdarabot gyorsabban. Ebből az is kiderül, hogy melyik a nemesebb műfaj. Azért vagyok produktív, mert mindennap írok, dühösen, konokul. A sport is ennek a folyománya. Erős versenykedvem van, kedv a kihívások elfogadására. Engem soha senki nem ellenőriz, talán ezért van bennem ez a rendkívüli fegyelem.

– Hol dolgozol általában? A Gellérthegyen vagy Leányfalun?

– Mindig mindenütt, külföldön nehezebben. Még az Obon is írtam, ott fejeztem be a Vaskor című novellámat.

– Mennyit dolgozol egyfolytában?

– Leányfalun öt-hat órát, Budapesten többet ülök az asztalnál, de kevesebb születik. Ha lehet, nyáron nem utazom el, Leányfalu miatt, hogy a fák, füvek növését lássam.

– Elégedett vagy írói pályáddal?

– Nem tudok erre válaszolni.

– Min dolgozol most?

– Semmin. Nem megy a munka. Tavaly jó évem volt, írtam egy kötetre való novellát, egy színdarabot. Most hülye vagyok, apadt. Ilyenkor minden fáj, szúr, itt, ott, rossz az idő. Bennem van egy ilyen sámánhit, hogy én tudok valamit, és azt el kell mondanom. Jól írni nem tudok, csak akkor, ha meg vagyok győződve arról, hogy nekem is, a világnak is nagyon fontos, amit elmondok. Úgy látszik, mostanában nincs ilyen mondanivalóm.

Egészen előrecsúszik a fotelban, hátrahajtja a fejét, és a mennyezetet nézi. Sokára szólal meg:

– A vogul sámánok közel állnak hozzám… Engem nem érdekel, hogy szórakoztassam az embereket. Vagy nagyon fontos közölnivalóim vannak, vagy egyáltalán nincsenek. Ezek nem mindig filozófiák, hanem érzelmi ügyek. Később esetleg kiderül, hogy nem volt olyan fontos elmondani, de amíg írja az ember, mindig a fő művét írja.

– Miközben az írók többsége világszerte modernkedik, te kitartasz a realista próza mellett. Mi a véleményed a prózaírás kísérletező, új útjairól, s szerinted mi a realizmus jövője?

– A modernkedés vagy divat, vagy nem. Az a kérdés, hogy hol. Az amerikai irodalmat, annak fő vonulatát jóformán meg sem érintette ez, amiről beszélsz. Új nép, még mindig nem fedezték fel teljesen az országukat. A kísérletező modernkedés jellemző a francia, de nem az amerikai irodalomra. Az amerikai irodalomnak kevés a kísérletező kedve, de sokkal több az eredmény. Hozzám közelebb áll az amerikai próza. Magyarországon jelenleg túl sok szó esik a formai részről, és túl kevés a lényegről. Attól még egy könyv nem lesz modern, hogy időjáték van benne vagy belső monológ, kontrapunkt, ilyesmi. Legmodernebb formai jegyekkel is lehet avatag ócskaság és közhely, de kifejezhetnek ezek a formák modern tartalmat is. Kérdés, mennyiben fejezik ki a modern ember problémáit. Minden formának szabadságot adnék, de én ezen belül a realista prózát kívánom művelni. Amerikai tárgyú novelláimat a legracionálisabb formában írtam, de a modern ember szorongásait, problémáit igyekeztem ábrázolni. Egy színdarab attól még nem modern, hogy a végén kezdődik, vagy a nézőket felültetik a színpadra. Ilyesmiket nagyon könnyű kitalálni. Sokkal nehezebb a döntő koráramokra rátalálni. Beszéltem neked a hagyományok szerepéről, de hihetetlenül érdekel a jövő, ezért utaztam Amerikába és Japánba. Kíváncsi voltam, milyen egy technokrata társadalomban az élet. Én nem a formabontás és a formák feloldása ellen vagyok, de ha a Hamletet farmernadrágban játsszák, attól még nem modern. Galgóczi írásait nagyon szeretem. Hagyományosan ír, de az új faluról olyan új dolgokat mond el, ami azelőtt a faluban nem volt. Lázasan olvasom, mert megtudok valamit, informál. Így értem én a modernséget… Nagyon érdekel, hogyan fognak élni a fiaink. Nyitottnak kell maradni, és nem szabad eltorlaszolni az utakat azzal, hogy trükköket alkalmazunk. A világnak így éppen a bonyolultsága vész el. Én a szabad élet megragadása miatt vagyok óvatos, a formai megoldásokkal, mert inkább elvonják, mintsem felkeltik a figyelmet. Ez a megfogalmazás persze csak rám érvényes, így tudom legjobban elmondani, amit nekem kell. Tudom, ezek nem „divatos” nézetek, de a divatok gyorsan változnak.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

– Nem jut semmi az eszembe erről.

– Milyen a közérzeted?

– Jó.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc időtöltésed?

– Mindennap sportolok. Nagyon sokat olvasok, de rosszul, összevissza. Pánikszerűen, ez az öregedés jele. Kapdosok, természettudományok, földrajz, történelem, szépirodalom. Belekapok, de nem olvasom végig. Tizenkét és huszonnégy éves korom között nagyjából elolvastam mindent, amit egy úrifiúnak illett. A zenét nagyon szeretem, nézd meg, mennyi itt a lemez. Szerencsés vagyok, harmincegy éve élek együtt a feleségemmel. Szerencsés vagyok abban is, hogy nagyobbrészt egy nyugodt, békés korban élek, huszonöt éve súlyosabb anyagi gondok nélkül. Ez nem érdem… Nagyon szeretjük a zenét, operát, koncertzenét. Szebb estét nem is tudok elképzelni, én írok az asztalnál, Ági korrigál, szól a zene, a kutya itt fekszik… Egy kis vodkát vagy konyakot iszom, nem sokat.

A szomszéd szobában megcsörren a telefon. Átmegy, felveszi. Iszom egy kis whiskyt, várok. Közben hallom Karinthy Cini válaszait. Ebből egy perc alatt kitalálom, hogy kivel beszél, s azt is, hogy miről. Nívódíjat kapott. Csak azt nem tudom megállapítani, hogy mennyit. Visszajön, önt magának néhány korty whiskyt, megissza, leül, aztán várakozva rám néz.

– Mit jelentett és jelent életedben a sport?

– Ugyanolyan hajlam, mint a nyelvészet. Érdekelt a labda… Elsőosztályú vízilabdázó voltam a Fradiban, aztán sportvezető. Most is sokféle sportot űzök. Télen sízem, lábteniszezem, nyáron teniszezem, úszom, kajakozom, biciklizem, Leányfalun nagy fejelő- és egyérintőpartik is vannak. Én hízásra hajló ember vagyok, ha nem sportolnék, és annyit ennék, amennyit tudok, percek alatt húsz-harminc kilót híznék, de ez csak az egyik okom. A sportban nagyon izgat a küzdés és a siker, talán ezért nincs bennem semmiféle hatalmi vágy társadalmi síkon, mert ki tudom így élni. Nagyon fontos nekem a küzdés a sportban. Pingpongban a leányfalui körben még mindig a legjobb vagyok. Nem a technikám a legjobb, de küzdőképes vagyok. Nekem a sport csak kisebbik részben egészség, fogyás: ennél sokkal jobban érdekel a teljesítmény, a küzdelem, a győzelem vagy a vereség, úgy is mint nézőt, úgy is mint sportolót.

– Nagy utazó vagy. Messzire szoktál utazni. Miért utazol, mit jelent neked az utazás?

– Négy világrészt bejártam, tavasszal utazom az ötödikre, Ausztráliába. Beutaztam Európát, jártam nagyon sokfelé Amerikában, Afrikában csak Egyiptomban, aztán Ázsiában többfelé. Japánban is, ott könyvem is jelent meg. Hogyan és miből utazom? Részben a színdarabjaim nyomán. Meghívnak, és én szívesen elmegyek akár Amerikába vagy Japánba, ez nekem alkalom az utazásra. Most azonban már kezdek fáradni. Ha már Ausztráliában is voltam, szeretnék megnyugodni, itthon lecsücsülni.

– Életednek volt valamilyen nagyobb fordulata?

– Igen, a háború. Egészen más körülmények között talált a háború eleje, mint a vége. Budapest ostroma nagyon erős cezúra az életemben. Ez írásaimban is tükröződik. Fiatalon, huszonhárom éves fejjel kényszerített rá, hogy felnőtt legyek.

– Voltál életveszélyben?

– Persze, többször.

– A halálfélelmet ismered?

– Nem nagyon foglalkoztat. Amitől félek, az a fájdalom, és nem a halál. Voltam életveszélyben nem is egyszer. Amikor baj volt, féltem, és amikor nem volt baj, nem féltem. Amikor a nyilasok bevittek, féltem, amikor kiengedtek, örültem. Ilyen furcsa ember vagyok.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Ötszázezer dollár.

– Van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nem érdekel… Az öltözködés sem érdekel. Van egy Volkswagenünk. Elég ez nekem. Lakásunk és Leányfalu megfelelő. Sokkal szerényebb körülmények között is meg tudnék lenni.

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– A nehéz ételeket szeretem, húsokat, töltött káposztát, bablevest, disznótorost, halászlét, sóletet, vadasokat, őz, vaddisznó sok fűszerrel… Nagy húsleveseket. Italban? Nem nagyon vagyok borivó. Jégbe hűtött kristályvíz, narancslé, este egy kis tömény, vodka, konyak, barack.

– Hiszel a barátságban?

– Persze, van néhány nagyon jó barátom.

– Vannak ellenségeid?

– Vannak hál’ istennek. Ez a „hál’ istennek” nem vicc. Ellenségeim inkább azokból kerülnek ki, akiket sohasem bántottam. Akiket életem során megbántottam, igyekeztem megengesztelni. Sokszor erre húsz-harminc évig is kellett várnom. De ebben is szerencsés vagyok, mindegyiket sikerült életében megengesztelnem. Ellenségeim azonban nem ezek közül kerülnek ki, sokkal súlyosabb bűneimmel bántottam meg őket. Nevezetesen, hogy ezzel a nagyon nagy tehertételű névvel élni és dolgozni merek, s a világban jól érzem magam. Ha valakit megbántottam, meg tudja bocsátani, de ha az ő élete rossz, szerencsétlen, azt nem bocsátja meg nekem. Lehet abban valami vérforraló, hogy van egy ember, akinek nincsenek megoldhatatlan anyagi igényei, azt írja, amit akar, és nagyjából az emésztése is rendben van. S hozzá még Karinthynak is hívják. Ez megbocsáthatatlan.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Igen.

– Mikor sírtál utoljára?

– Gyászmise című novellám írása közben. Miközben írtam, elsirattam azt a régi úri világot, amihez nekem semmi közöm nem volt, részese, haszonélvezője nem voltam, és szükségszerűen el kellett tűnnie. De az irodalom mindig a megalázottaké és megszomorítottaké vagy azoké is. Az ember sirathatja a semmit, a másét is.

– Szenvedélyeid vannak?

– A dohányzásról harminc év után le tudtam szokni. Este egy kicsit iszom, de ez nem szenvedélyem.

– Ha előfordul, hogy ideges vagy, mi váltja ki?

– Közélet, időzavar, apróságok. A kocsi hibái. Apró bosszúságok. Lényeges helyzetekben elég nyugodt vagyok. Apróságoktól kiborulok, s utólag nagyon szégyellem magamat.

– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az emberiség jövőjére?

– Természetemtől fogva optimista alkatú ember vagyok, ezért is írok. Noha sok háború folyik ma is a világon, elsősorban mégsem a harmadik világháborútól félek. Sokkal jobban félek olyasmiktől, melyeknek válságjelei már erősen érezhetők. A brutalitásoktól, a szadizmustól, az öncélú kegyetlenkedéstől, a túszszedésektől. A privát és kollektív neurózisoktól. Gond a túlnépesedés és az ezzel együtt járó elmagányosodás, elszigetelődés. Az uniformizálódás, mind az establishmentben, mind a lázadásban. Ez és még sok minden nagyon aggaszt. Félelemben élünk, mindenki fél valamitől, és én félek ettől a félelemtől. Az elhülyüléstől. Nem szeretnék a huszonegyedik században élni. Szerencsére nem is fogok.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Párhuzamos dolog… A jó is, a rossz is halad. Soha olyan tömegpusztítások nem voltak, mint a huszadik században. A technika szörnyű fegyvereket és jólétet is képes létrehozni. Nem dőlt el a meccs. Nem szeretnék a huszonegyedik században élni.

– Mit jelentettek életedben a nők?

– Ebben is szerencsés vagyok… Ágival harmincegy éve élünk együtt. És hálásan gondolok azokra a nőkre, akik a múltban a közelemben voltak. Érzelmes és érzéki természet vagyok, életemnek, írásaimnak nagyon jelentős témáit adták a nők… Nekem többnyire szép emlékeim vannak… Akik közel álltak hozzám, egyikben sem csalódtam, a múltam úszik velem az időben. Nincs rossz szájízem. A nőkben is mindig az egész ember érdekelt.

Becsukom a noteszomat. Hallgatunk. Iszunk egy kicsit. Egy kortyot. Aztán megkérem, hívjon nekem egy taxit. Mellette állok. „Karinthy Ferenc lakására” – mondja. Hallom a telefonosnő hangját. Nincs taxi, de szerez…

 

Kormos István

Kormos István a nyerő vesztes. Születése pillanatától vesztésre áll, és veszít. Nagy tételekben veszít. Mindent, szülőket, családot, biztonságot, pénzt, könyvet, lakást, munkakedvet. Most, hogy elmúlt ötvenéves, már ünnepelhetnénk is, mint a legnagyobb vesztőt, ha nem állna közben nyerésre. Mindig veszített, most mégis nyerésben van. Úgy vesztett, hogy nyert. Az oltalomban felnőtt szerencsés vetélytársak közül sokan eltávoztak már, megölték magukat, vagy belehaltak valamibe. Kormosnak viszont komoly tartalékai vannak. Tehetséges, ír, humora van, belső békéje, élvezi a játékot, az italt, a szerelmet is.

Szerkesztőségi folyosókon szoktunk találkozni, futólag a kávéházban, irodalmi matinékon. Soha nem tartoztam Kormos baráti köréhez, nem is tartozhattam. Ha most behunyom a szememet, egy szürke pulóveros, mosolygós férfit látok magam előtt, aki talán szégyelli az elesettségét. Ironizál, anekdotákat mesél három barátjának, akik gondterhelten állnak körülötte, úgy tesznek, mintha figyelnének, de közben lázasan törik a fejüket, hol lehetne albérletet szerezni Kormosnak, mivel ismét nincs lakása. Napok óta állva alszik a Blaha Lujza téren, arccal a lebontott Nemzeti Színház felé fordulva. Mindenki szereti, elfogadja, örül, ha találkozik vele. Mesélnek róla: „Találkoztam Kormos Pistával, állt ott szegény… Kormos is mondja: … Épp Kormos mesélte tegnap… Szegény Kormosnak megint nincs lakása… Réz Pali mondja, hogy Kormos… Képzeld, Kormos írt egy verset…”

Kormos nekem nem ilyen. Kormos számomra udvari ember. Nem úgy értem, hogy bejáratos az udvarhoz, inkább úgy mondanám, nélkülözhetetlen az udvarnál. Ott a helye. Nem kell feltétlenül királyi udvarra gondolnunk, lehet az egy távoli fejedelemség vagy egy kopott körúti szerkesztőség is. De aulák, termek, előcsarnokok, folyosók feltétlenül kellenek hozzá. És titkárok, titkárnők, hercegek, udvarmesterek, lovagok, szóval emberek. Kormos áll köztük, beszélget velük, és ezáltal hitelessé teszi őket. Mindez nem kerül nagy erőfeszítésébe, nem is tudja, hogy mit csinál. Megy a folyosón, cigarettázik, és ettől a kívülálló szemében a szerkesztőség valódi, hiteles szerkesztőség lesz. Sokadmagával áll a fenséges Tükör-teremben, s a hercegek, grófok, méltóságos udvari emberek között a király belépésére várakozik. Kormos nélkül a látvány megrendezett is lehetne, akár egy beállított filmjelenet, de ahogy a kamaráshoz fordul, s tünékeny mosollyal a szája körül újra és újra a királyi lakosztályból nyíló aranyozott ajtó felé tekintve mesél valamit, nyilvánvaló, hogy pillanatok múlva belép a király, tehát Versailles-ban vagyunk, valódi a palota, a főurak, a kor és a király. Kormos lenyűgözően tud hitelesíteni egy helyzetet, kort, közeget, személyiséget vagy hatalmat. Észrevétlenül, önkéntelenül, de ez nem azt jelenti, hogy a hercegek között untermann. Észre sem veszi a király, hogy az udvarban van, mivel annyira természetes a jelenléte, mint a falaké, bútoroké. De ha egyszer mégis megkérdi a véleményét valamilyen államügyben, a beszélgetés nyomán néhány hitványabb hercegi fej porba hull. Hamarosan a király bizalmasa lesz, s amikor XIV. Lajosnak megtetszik egy Susanne nevű szolgálólány, aki az éjjeliedényeket szokta a hálótermekből kihordani, Kormos adja kölcsön a szenespince kulcsát. Két csalánzsákot is terít a szénre, nehogy a felség bekoszolja a térdét. Mindezt könnyedén, mellékesen, mintha Csurkáról lenne szó. Ezt nem lehet megtanulni, ez képesség, a személyiség kisugárzása.

Kormos jó költő, és azok közé tartozik, akik a forrásból vagy közvetlenül a forrás közelében merítettek a csermely vizéből, és kulacsokban magukkal vitték hosszú vándorútjukra. Így szerencsésebb a lapályon és a deltavidéken élő társaknál, akik tiszta forrásvizet soha nem kortyolhattak. Kormos István Mosonszentmiklóson született 1923. október 28-án. Művei: Az égigérő fa (verses mesék, 1946); Dülöngélünk (versek, 1947); A tréfás mackók (verses mesék, 1954); Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (1956); A repülő kastély (verses mesék, 1957); A muzsikás kismalac (verses mesék, 1960); Vackor világot lát (1961); Szegény Yorick (versek, 1971); Ejhaj, csibekas (verses mesék, 1973); Fehér mágia (válogatott versfordítások, 1974); N. N. bolyongásai (versek, 1975). Sokat fordított, többek között Chaucer, Burns, Puskin, Tu Fu, Max Jacob, André Frénaud, Vuorela verseiből. Kétszer, 1955-ben és 1972-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Jelenleg a Móra Ferenc Könyvkiadó főszerkesztője.

Kormos István egy 2,20-szor 4,60-as csőben lakik az Üllői úton. Az ablakon vasrács. A rácson át az Egyetemes Evangélikus Egyház imatermére látni. Az udvaron Luther-szobor áll. A körfolyosón cserfes, evangélikus szomszédasszonyok sietnek ide-oda. A rácson át megvillan színes ruhájuk. Az ablak nyitva, így a szélesebb mozdulatok nyomán bizonyos illatfelhők is bekeverednek a szobába. A cső valamikor a lakás leválasztása előtt talán folyosó volt. Kormos családtag az evangélikus házban. Az ajtón túl vannak még szobák, de ott a megértő szülők engedelmével inkább Luca lánya és Márta asszony rendezkedett be. Kormos Pista világa a cső. A cső tele van Kormos kincseivel. Ágya van, íróasztala, sok szép könyve, franciák is, képei, egy zöld árnyalatú Bálint Endre, Gross Arnold, Nagy István gyönyörű szénrajza a falujáról. Fajó János kompozíció és egy Hantai Simon. A heverő és az íróasztal felett metszetek, Párizs és környéke a XVIII. század elején, Magyarország térképe ugyancsak a XVIII. századból. A polcon cseréptál, a földön torontáli szőnyeg. A könyvespolc oldalán József Attila-vers függ bekeretezve. Eredeti, saját kézzel írt vers, még a nyomdai jelek is rajt vannak. A Lassan, tűnődve feledhetetlen sorai. Már sárga a papír. Összeszorul a szívem.

Amikor érkeztem, Kormos kint állt a gangon. Piros-fehér kockás inget és szürke nadrágot viselt. Integetett. Néztem őket, Luthert és Kormost. Én is integettem. Bent a lakásban olyan érzésem támadt, mintha rokonokhoz érkeztem volna. Márta asszony azonnal bort ígért, Luca, Kormos Pista hároméves kislánya elmesélte, hogy az almásrétesből nem engedett a nagypapának enni, mert azt nekem kell majd felfalnom. Megérkezett a bor, egy üveg Beaujolais, COQ Rouge. Kormos kibontotta, közben halkan beszélt:

– Ez a nagy francia forradalmat idézi, de ne írd meg, mert ilyet ittál Illés Endrénél, s most úgy érzem, hogy egy fontos tanulmányát loptam el Bandinak.

– Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak?

– Írd azt, hogy Pusztamérgesi kadarkával kínáltalak, az Ilia Miska kedvenc bora, mindig azzal kínált, ha Szegeden jártam. És csak miatta mentem mindig Szegedre. Ő szerkesztette a legjobb lapot, ami az utolsó tíz évben megjelent; a Tiszatáj-ból remek lapot faragott, csodákra volt képes. Nemcsak a teljes magyar irodalmat aktivizálta, beleértve a legfiatalabb erdélyi költőket is, hanem a szomszéd népek és a rokon nyelvűek irodalmát is. Lengyel és finn számot csinált, ő ismertetett meg, legalábbis engem, a kolozsvári Szilágyi Domokossal és a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpáddal, ő hívta fel a figyelmet Sütő Andrásra…

Belekortyolok a Pusztamérgesivé változott Beaujolais-ba, aztán Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben.

– Evangélikus vagy?

– Nem, katolikus. De a katolicizmus egész életemben csak mint emberi produktum érdekelt.

– Szereted a franciákat?

– Kamaszkorom óta, mióta Villon és Rimbaud verseit olvastam. Aztán úgy adódott, hogy 63-ban egy évre kimentem Párizsba. Visszajöttem néhány hónapra, majd újra kimentem két évre.

– Hivatalosan?

– Nem, egy szerelem miatt. De az a francia lány nem akart Pestre települni velem. Azt mondta, hogy akár az Északi-sarkon is élne velem, de itt nem. Csakhogy egy magyar költő nem élheti le az életét se Párizsban, se az Északi-sarkon, akármilyen nyavalyás az élete és a műve, itthon a helye.

– Miből éltél?

– Szerencséből. Gara Laci összeismerkedtetett néhány francia költővel, akik az ő magyar antológiájába fordítottak. Jean Rousselot-val, aki a Halotti beszéd-től Csoóri Sándorig sok költőnket lefordította, engem is, sőt Az ember tragédiájá-t is, Pierre Emmanuellel, André Frénaud-val, aki igen jó barátom lett. A költők barátsága biztosította párizsi éveimet, mert az ő révükön lektorálhattam a Seuil és a Gallimard kiadóknak. Persze, nem szakadtam bele a munkába, úgy emlékszem párizsi éveimre, mint hosszú láblógatásra. Még pókereztem is, kemény valutában.

Valahonnan előkerül egy üveg whisky. Kormos töltöget magának. Én vörösbort iszom.

– Beszélgetésünk ügyében elég késői órában hívtalak. Nem voltál itthon. Éjszakázó életformád van?

– Nem vagyok éjszakázó. De éppen tegnap éjjel is kártyáztam Csukás Pistáéknál, Csukással és Réz Palival…

– Meddig?

– Háromig. De reggel fél hétkor keltem. Nem bánnám, ha ebből a kártyázásból kiderülne, hogy semmiféle értelemben nem vagyok példakép. De kinek is lehetnék példaképe?

– Keveset írtál.

– Nem az egyéb szenvedélyek miatt, mert azért az írás a legnagyobb szenvedélyem. Egyszer ugyan Párizsban együtt ültem Frénaud-val és Nemes Nagy Ágnessel, arról volt szó, hogy kinek-kinek hány verse van a társaságban. Frénaud azt mondta, kétszázötven. Ágnes százat mondott, nekem csak öt versem volt még abban az időben, legalábbis annyit tartottam versnek az addig írtakból.

– Jól érzed magad ebben az élet formában, vagy nosztalgiád van egy másik után?

– Nézd, az én életformám sokaké. Szeretek játszani, tulajdonképpen csak játékon vesztem össze emberekkel. Majdnem minden sport érdekel. De huszonöt éve múlt, hogy ugyanaz a munkahelyem, a Móra kiadó. Volt olyan évem, hogy tíz különféle albérletben is laktam, emiatt kellett a személyi igazolványomat kicseréltetnem, mivel betelt a lakcímváltozásoknak fenntartott rovat, a munkaviszonyom 1950 óta változatlan. Az általános bizalmatlanság éveiben se rúgtak ki, s nem volt fegyelmi ügyem, bár voltak idők, amikor kifogásolható lehetett a munkamorálom.

– Az írói munkában nem zavaró kötöttség ez?

– Nem. Lehet, hogy kiröhögsz, de nekem kell a kötöttség.

– És az ötvenes évek kötöttségei?

– Az irodalmi kötöttségekre gondolsz? Jobb elfelejteni. Hamar kívül kerültem az ún. irodalmi ajtókon, nem fogott rajtam a jó tanács, amikor hamis énekre biztattak. Nekem ott volt várnak a kiadóm, mások rosszabbul jártak. Jékelyt például kizárták az írószövetségből, csak tudnám, hogy miért. Hányan nem jelenhettek meg?! Olyan névsort mondhatnék, hogy szörnyethalnál, ha végighallgatnád. Nemes Nagy Ágnesnek azt mondta valaki, és nem is akárki, hogy legjobb lenne, ha felkötné magát. Hála isten, nem kötötte fel magát. Nem hiányzana most és később Nemes Nagy Ágnes műve? Weöresé, Ottliké, Mándyé és sorolhatnám. Nem hiszem, hogy ilyen kis nép kultúrája megengedheti magának azt az oktalan fényűzést, hogy költők felkössék magukat, gázt nyissanak ki, vagy a vonat elé ugorjanak. Akiknek pedig ilyen remek elképzeléseik voltak, hiánytalanul megvannak; mi elfelejtettük az ellenséges öklöket, de nekünk is megbocsáthatnának a semmi bűnért, amit nem követtünk el. De ez hitbuzgalmi felszólításnak hangzik, hagyjuk inkább…

– Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők, testvérek?

– Semmink nem volt, a Héderváry-birtokon éltünk, s nemcsak a szülőfalumban, hanem az egyrakáson élő szigetközi falvakban vagy majorokban. Csodálatos szép vidék! De anyám a születésemkor meghalt, nagyszüleim neveltek. Családfámat csak anyai ágon tudom visszavezetni, nagyanyámig és nagyapámig. A bennem kialakult morált nagyanyám mércéjétől kaptam, akinek utolsó iskolai bizonyítványa az első elemi volt. Utolsó olvasmánya Shaw. Többször leírták verseimmel kapcsolatban, hogy milyen kedves színfolt vagyok én új költészetünkben, különösen a nagyanyám iránti hűségemmel. Ez furcsán érint. Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között. Költészetünkben sok színfolt van, az enyém is egy lehet. Én ugyan sokszor megbántam, hogy írni-olvasni is megtanultam, hát még a versírást! Temetőcsősz is lehettem volna, üstfoltozó is szívesen lettem volna. Az üstfoltozó nekem nemcsak üstfoltozót jelent, hanem mindent. Szeretek gyalogolni. Ma is elég erős lábaim vannak, felfelé is gyalogolok. Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalogolok egyelőre.

– Sok szerelmes verset írtál. Kulcsa ez költői világodnak?

– Nem irigylek senkit ez ügyben. Volt részem nőkben. Igaz, a nők sokszor gödörbe löktek, de mindig nők húztak ki a gödörből. Engem hétéves koromban csábítottak el. Emlékeimben se hiszem, hogy az sikeres kísérlet volt, de mindenesetre tizenötéves korom előtt megismertem a valóságos szerelmet. Tudod, ez falun természetes. Életem folyamán mindig szerettem valakit, néha egyszerre többeket, és biztos, hogy mindig szépet szerettem, abszolút mértékkel mérve is. Benyhe János a rádióban egyszer kikürtölte, hogy én nem is a szerelem, hanem a titkos szerelem költője vagyok. Talán azért mondta ezt, mert egyszer azt írtam, hogy „szívem titokban hűségeskedik”. Pedig abban az esetben nem nőkre gondoltam, hanem éppenséggel a szocializmusra. Mert annyian szeretik nyíltan, titokban jobb ez a szeretet. Különben erről a versről Mezei Andris az ÉS-ben beszélni akart velem, mivel ott jelent meg, de megmondtam neki, hogy mire gondolok. Annyi költői hűségnyilatkozat van a nép nevében, aminek az érvényességét kétségbe vonom, különösen ha hiteltelen szájból hallom. Én például azt se tudom versben leírni, hogy magyar, annyian leírták, akiknek nem kellett volna. Persze, most nem a jókra, a nagyokra gondolok. Ez a szép szó sokszor úgy kong, mint egy fadarabbal kongatott üres vödör. Igaz, Illyés Koszorú-ját másképp nem lehetett volna megírni, neki elhiszem, hogy mire gondol s hogy miért, de a mi nemzedékünkben nehéz ez. Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rájöttem, hogy nekem megmaradtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is. A hallgatás éveiben ugyan deformálódott a mondanivalóm, sőt nemcsak hogy nem jelentem meg, de nem is írtam, aztán hogy újrakezdtem, már csak jóformán a magánügyeimet fogalmazgatom. De emlékezetem szerint Nagy Lászlónál sincs leírva ez, hogy magyar nép, Nagy László mégis a legszélesebb rétegekhez szól, ugyanúgy, mint Bartók. Ha olvastad Szegény Yorick és N. N. kötetemet, csüggedten láthattad, hogy sok a magánügy az elég kevés vers között is. Én úgy gondolom, egy ember vagyok, aki saját magából akar közölni valamit, de elképzelhető, hogy az én saját ügyem még valakinek a saját ügye. Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szerencsém, hogy én meg tudom fogalmazni. Ha rögzítek egy nyavalyát, már nem olyan elviselhetetlen.

– Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból?

– Volt idő a pályám kezdetén, amikor az általánosabbat akartam kifejezni. 1970-ben, amikor már régóta nem jelentem meg, Pándi Pál a Népszabadság-ba többször kért verset tőlem. A kiadóban gyülekeztek a megválaszolatlan levelek, és egyik szerkesztőtársam úgy vélte, ez ellenállás Pándival és a Népszabadság-gal szemben. De nem így volt. 1947 óta barátomnak tudtam Pándit, legalábbis nem tettünk keresztbe egymás útjába szalmaszálat. Pándit azért szerettem, mert az apját, Kardos Lászlót úgy szerettem, mintha az apám lett volna. Egyik levelére aztán legépeltem egy százsoros verset, azzal a tudattal, hogy ez aztán nem kell a Népszabadság-nak. Csütörtökön elküldtem, és vasárnap megjelent. Sok-sok év után ez volt az első publikációm. A megjelenés után Pándi mesélte, hogy a Népszabadság szerkesztői értekezletén ez volt az első alkalom, hogy versről beszéltek. Akkor elmondtam Pándinak, örülök, hogy feltámadt a versem, amit húsz évvel ezelőtt írtam, de akkor kidobtak vele a Csillag-tól. Ez az Óda a kukoricához a gyermekkoromról szólt, de a megírt szegénység nemcsak engem érintett, hanem még hárommilliót. – Rövid idő alatt legalább húsz versem jelent meg a Népszabadság-ban. Még egy öregkori felfedezőmet is megemlítenék, Nemes Györgyöt. Teljesen ismeretlenül állítottam be az Élet és Irodalom-hoz, akkor, amikor régóta tetszhalottnak látszottam. Nemes is, Pándihoz hasonlóan, minden versemet közölte, amit a lapjának adtam. Attól kaptam vérszemet az ÉS-nél, hogy láttam a nyitottságát, azaz Kálnoky, Nemes Nagy, Weöres, Pilinszky, Lator László verseit a hasábjain.

– Írtál közéleti verset?

– Elég ritkán. Kevés ilyet írtam, legalábbis közéletinek minősíthetőt, jóformán csak a Katalánok tartozik ide, mert Muhi puszta, Mohács, Don kanyar, Széchenyi, Petőfi, Radnóti neve fordul elő benne, azaz Széchenyi, Petőfi és Radnóti csak célzásként. A már említett okok miatt írtam magyarok helyett katalánokat. Különben a költészet a legindiszkrétebb műfaj, a magyar különösen az, s nem csak a szerelmi lírára gondolok. A magyar költészet minden sora nyilvános vetkőzés, s közéletinek mondható ágán sok veszélyes dokumentumot ismerünk, különféle korokból. Hacsak az élő társakra gondolok: Jékely Apotheozis-a, amit majdnem gyerekfejjel írt, az olasz–abesszin háború idején, természetesen az abesszinok oldalán, fölrúgva latinos kultúrélményét, amit Itália földjéről szippantott magába, de mondhatom Juhász Himnusztöredék-ét, Nagy László Gyöngyszoknyá-ját, Csorba Győző, Takáts Gyula verseit, Fodor András Hűség-ét, Illyés Hiány a kéziratban című nagy versét, Vas István Kakasszó-ját, ami bibliai versnek látszik, pedig másról van szó benne. Ilyen példák után mit mondhatok magamról? Semmit…

Kormos jókedvűen beszél, beszél, amiről éppen kedve tartja, de gondoskodó házigazda. A süteményekre mutat:

– Enned kellene.

A tányérról leemelek egy teasüteményt, és bekapom. Rágok, fülelek közben, mert valahol a közelben kalapálnak valamit. Talán egy lemezt. Iparszerűen, talán egy műhely van valahol. Asszonyok beszélgetnek a folyosón, nem látom őket, csak hallom a hangjukat. Lenyelem a sós teasüteményt, és megszólalok:

– Mit jelent számodra a szülőföld, hová tudsz hazamenni mostanában?

– Tájat, ami rég nem az enyém. Ez a gyerekkorom tája. Hazamegyek, és számomra ismeretlen emberekkel találkozom; akik egycsapásra barátaim lesznek. Győr volt az első város életemben. Kicsi koromban egy vasárnap reggel a nagyszüleim bevittek Győrbe. Nem is tudom, hogyan jutottunk oda, talán vonattal. A teherpályaudvarnak olajos faszaga volt. A platnik nem olajosak, csak a szaguk olajos. Zaj nem volt, csak olajos faszag. A Széchenyi téren búcsúra készülődtek. A körhinta még nem ment, de a hangszórója már működött. Nekem így az első zenei élményem nem népdal volt. „Haudujudu, Miszter Braun” – harsogta a hangszóró. Később is csak gyenge népdalokat hallottam: „A fickói szeszgyárkémény azért nem lett kész, mert a főnök megnősült és szabadságot kért.” Nem tudom, hogy Lickón azóta elkészült-e az a kémény, de nem hiszem. A másik így hangzott: „Amerikában most van az aratás, a nyekli zsidó az első kaszás.” Ennek a népdalnak tudtam a valóságalapját is: vidékünkön élt egy bérlő, aki a harmincas években kivándorolt Amerikába. A nyekli csúfjelzőt jelentett, a nyekli nem volt alkalmas a kaszálásra. Ezt a két úgynevezett népdalt hallottam kiskoromban.

– Mikor írsz és hol? Milyen módszerrel dolgozol?

– Túl rendezett az életem ahhoz, hogy leülhessek délelőtt írni. A prózaíró élete munkából áll, a költőé szerencse dolga. Mindig csodálkozom, amikor egy költő azt mondja: ezen dolgozom, azon dolgozom. A költészethez legalább annyi szerencse kell, mint tehetség. Legjobban szeretett versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Rengeteg öregasszony állt körülöttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meg először a Radnóti Összes, a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gondolkodtam, és szinte önkívületbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam, és úgy éreztem, hogy utolsó verseiben, 1944-ben a magyar költészet becsületét egy sárga csillagos munkaszolgálatos mentette meg.

Feláll, járkál, szaval:

– „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” – Elképzeltem ott sorban állás közben a versemet, a Fehér virág címűt, amiben Radnóti neve elő sem fordul. Sokan szerelmes versnek hiszik. Memorizáltam, s amikor megkaptam a hagymát, siettem haza leírni. Azóta is úgy tudok dolgozni, ha egyedül vagyok egy szobában, vagy ezer ember van jelen. A Nyugati pályaudvaron és az utcán. Párizsban is írtam az utcán verseket, például hazajövetelem előtt. Randevúm volt Ottlik Gézával. Végigmentem a Rivoli utcán és a Champs-Élysées-n. Esett az eső, és megírtam fejben leendő hazautazásomat. Mentem az aszfalton, és elképzeltem, hogy a repülőgépen mit fogok látni. Ez a Voyage. – Elmondhatom, hogy szabad ember vagyok. Sok barátom van, ez természetszerűen hozza magával, hogy ellenségeim is vannak. Az ellenségeimet nem szántszándékkal keresem, de vannak. Mivel költő vagyok, sok a költőbarátom.

– Hogyan születnek a gyermekversek?

– Nem versek azok, hanem verses mesék. Amikor elkezdtem hajdanán, önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok. A saját gyerekem jelenléte is inspirált. Amikor aztán könyv alakban láttam viszont ezeket a penzummeséket, magam is meglepődtem az eredményen és a mesék sikerén. A legjobb költők tanítottak rá, hogy milyen felelősség gyerekeknek írni, hogy a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni. Mert vannak hazug mesék és vannak igaz mesék. Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud gyerekekhez szólni. Számomra ez azért is fontos, mert a Mórá-nál a gyerekirodalom alakítása, színvonalbeli ügye hivatali munkám. Micsoda szerencséje például a gyerekeinknek, hogy van egy Weöres Sándorunk! Zelk, Tamkó Sirató, Nemes Nagy Ágnes után már fiatal költőink is szólni akarnak a mai kicsikhez, Kiss Anna, Veress Miklós, Szepesi Attila és mások.

– A magyar költészetben mely sorokat tartod a legfontosabbaknak?

– Sok ilyen sor van, persze, de mind közt a „Nyújts feléje védő kart”.

– Szerinted az írónak mi a dolga a világon?

– Maradjunk a költőnél. Nagy közhelyet mondhatok csak: önmagát megfogalmazni és kifejezni. Vannak, akik mindenkihez szóló általánosat tudnak szépen és erősen kifejezni, de nagy költő lehet az is, aki magáról beszél csak, de mások sorsára is érvényesen. Ilyen volt például Nadányi Zoltán, a halála óta eltelt két évtized megmutatta, hogy milyen nagy költő volt. Huszadik századi trubadúr. De természetesen költészetünkben nagy helye van a közéleti költészetnek. Ezt ugyan mindenki elismeri, jó lenne azonban, ha egy Nadányi, Szép Ernő, Csorba Győző, Lator László és sorolhatnám, olyan helyet kaphatna, amilyent különleges tehetségük megérdemel.

– Ha nem írsz, mit csinálsz?

– Mivel főleg nem írok, élek. Még szabályos időközökben veszem a levegőt.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét életünkben?

– Kivételezetteknek látom az írókat, általában a művészeket. Sokszor indokoltnak érzem a társadalmi elismerést, sokszor csüggesztő neveket és figurákat látok kulcspozíciókban, olyan helyen, ahol művekről és sorsokról döntenek. Nagyobb körültekintést kívánnék azoktól, akik embereket fontos posztokra állítanak. Értem én, hogy Déry Tibor egy elég gyötrött élet után olyan helyzetben érezheti magát, amilyenben érzi, de a fiataloknak több jó lehetőséget kívánnék, nemcsak beszédeket a lehetőségekről. A szocializmus harminc éve után is nehéz pályát kezdeni nálunk, irodalomban, gyalupad mellett egyaránt. A pénztelenség sok hitet tud összetörni, szerelmeket, fiatalok házasságát, mindent.

– Hiszel a barátságban?

– Hiszek, csak nem tudom kézzelfoghatóan kinyilvánítani. Férfiak szemérmesen gondolnak erre a fogalomra, mivel komolyabb tartalma van, mint bármilyen emberi kapcsolatnak, kivéve a szerelmet.

– Vannak ellenségeid?

– Remélem, hogy vannak, mert ellenségekre ugyanúgy szükségünk van, mint barátokra. Nem értek mindig egyet a barátaimmal, s az ellenségeim pozitívumai mindig imponálnak nekem. De ez nem hangzik valóságnak, mivel aktív ellenségeimről nem tudok.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Persze hogy gyűlöltem, mert a katekizmust nem tartom máig érvényesnek. De a gyűlölködés nem tartozik a jó érzéseim közé.

– Voltál már életveszélyben?

– Akkor is lehetünk életveszélyben, amikor nem tudunk róla, de persze voltak tudott veszélypillanataim is, mint mindenkinek.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Sokszor álmodom olyan párizsi utcákról, ahol sose jártam. Párizsban vagyok, és a következő napon vagy aznap vissza kell utaznom Pestre, de valakit még nem látogattam meg. Ezt a valakit olyan utcában keresem, ahol soha nem jártam. Valamit várok tőle, amit nem kaptam meg, vagy újra meg akarom kapni. Várok valamit, de nem pénzt, autót, hanem valami olyant, amit ébren is várhatnék. Ébren még sincs hiányérzetem, mert úgy érzem, mindenem megvan.

– Mikor sírtál utoljára?

– Az értelmetlen halálokat siratom meg. Juhász Erzsike és Simon Pista temetésén sírtam. De én állandó síró vagyok, majdnem mint a régi cselédlányok, még a moziban is. A hét mesterlövész című westernen is sírtam, a Pál utcai fiúk-on is, felnőtt fejjel.

– Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg.

– Ki fogsz röhögni, de nekem csak egy célra kellene pénz. Elmúltam ötvenéves, és lakásra lenne szükségem. Egy lakás ötszázezer forint. Ezt én nem nagyon fogom megkeresni. Ha váratlanul kapnék egy névtelen feladótól ötszázezer forintot, tudnám mire költeni, és mivel hálátlan szívű vagyok, nem keresném a feladót. Senki ne értse ezt félre, kisebb összeget ne küldjenek a címemre, különben sincs címem. Minden másra van pénzem. Sokat voltam szegény életemben, ifjúságom állandó bizonytalanságban telt, nem ötszázezer, hanem húsz pengők miatt. De helyesbítek, mert nekem egymillióra lenne szükségem. Biztosan könnyen megtalálnám azt az embert, akinek a felét névtelenül tovább kellene küldenem. Remélem, annak nem egymillióra van szüksége.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen? Mi a kedvenc italod?

– Enni nem túlzottan szeretek, eszem, mint más. De nem misztifikálom az evést. Azt mondják, aki gyerekkorában sok főtt tésztát evett, egész életében szereti a főtt tésztát. Fölséges étel, még a születésnapomra is káposztás tésztát kérek. Engem a húsárak szerencsétlen változása nem érint, meg tudok lenni hús nélkül. Az ital fontosabb, a jó italt szeretem. Kedves italom a whisky. Ifjabb koromban ugyan nem kergettek az asztal körül, ha nem ittam whiskyt. Most történetietlent mondok: de azt hiszem, az angol világuralomnak nagyon fontos alkotóeleme volt a whisky. Képzelj el egy gyarmati tisztviselőt. Néhány pohár után felsőbbrendű embernek érezte magát. Akkor kezdett vége lenni az angol világuralomnak, amikor a gyarmati népek is rászoktak a whiskyre. Ilyen italból többet meg tudok inni, mint borból.

– Szenvedélyeid vannak?

– Számomra minden szenvedély. Például megtalálni az abszolút körteízt. Egyszer már majdnem megtaláltam. Ha meglelném, akkor az abszolút körteszagot és körteformát is megtalálnám, és akkor még mindig hátra lenne az abszolút körteszín. Mindenben legalább három-négy abszolút van. Nem igaz ám, hogy minden nő egyforma. Ha veszel két grafitceruzát, az se azonos. Talán a fa rostja, de ugyanazzal a ceruzával le tudod írni, hogy szeretlek, s hogy gyűlöllek. Ezek nem végletek, egymás mellett vannak.

– A szerelmes versekről már beszéltünk. A nőkről is kellene valamit mondanod. Legalábbis a szép nőkről.

– Jóformán minden szerelmes vers, amit írtam. Férfiak vagyunk, és elismerhetjük, hogy a szerelemben elég sok marhaságot csináltunk az életben… Valakit szerettem egyszer, és zavarta, hogy nézem a szép idegen nőket az utcán. Talán az volt a viselkedésemben gyanús, hogy észrevétlenül néztem őket. Amikor ezt kifogásolta, felháborodtam, mivel a fiút is néztem, aki a lánnyal volt. Ha nincs jogom a szépséget észrevenni, akkor eláshatom magam.

– Van valamilyén babonád?

– Minden babonám a nőkhöz visz, ebbe jobb nem belemenni.

– Mondj egy ünnepet, ami számodra fontos.

– Nekem minden nap ünnep. Ez így van. Eretnekül hangzik esetleg neked, de én nem tudok különbséget tenni a napok között. Gyerekkoromban nagymama nekem az egész évből karácsonyt csinált. Nem volt mindennap kalács az asztalon, de mindennap egyforma volt, és most is az. Ez szörnyű banális optimizmusnak látszik, de én így élek.

– Ma Magyarországon vagy Európában melyik embercsoporthoz tartozónak érzed magad? Társadalmi szereped, helyzeted, szerinted milyen?

– Meg kell próbálni megértetni magunkat. Az önzés sokféleképpen megnyilvánul és sokféleképpen legyőzhető. Sokan akarjuk, hogy egy húszéves fiú ne nézzen ki a távolsági busz ablakán, ha gyerekkel száll fel egy apa vagy anya. Ha mégis helyet ad, köszönje meg, aki megkapta. Tudom, sokan akadnak, akik ezt teszik. De nem elméletileg kell ezt megvalósítani, hanem a gyakorlatban. Sok elméleti ember nem akarja a gyakorlatban megvalósítani, amit hirdet. Az elv és a gyakorlat ellentétét én nem hazugságnak érzem, hanem rossz reflexiónak. Elég sok embert ismerek, akik a jót akarják.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Nem foglalkozom tudományos fantasztikummal. Harmincéves koromig nem olvastam detektívregényt, akkor talán hatvanéves koromig sem olvasok tudományos fantasztikus irodalmat. Az előbbit sajnálom, az utóbbit nem biztos, hogy végrehajtom, ha netán megérem a hatvanadik évet. Hatvanéves koromban is inkább a nőkre gondolok majd, mint a tudományos fantasztikumra.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Nehéz kérdés ez. Az emberiség története tele van gyalázattal, nemcsak a múlt, hanem a jelen is. Nemcsak Dél-Afrikában és Rhodéziában, hanem itt, ezen a kis országon belül is annyi bajt látok, amire legjobb nem gondolni. De ha én nem gondolok rá, akkor is van ez. A tiszteletlenség az értékek iránt, a minimális tiszteletadás hiánya a másik ember iránt, mindenütt tapasztalható. Harminc éve beszélünk a kulturális fölemelkedésről, de zöld utat kap minden talmi. Gondolnak-e arra a felelősök, hogy megromlott a viszony ember és ember között? Miért vagyok ellensége a bolti eladónak, ha inget kérek? Miért kell ácsorogni fiatal költőknek szerkesztői előszobákban? Alig néhány évvel idősebb a versrovatvezető, de érezteti, hogy az asztal másik oldalán ül, azon az oldalon „nem”-re igazodik a reflex. Drága albérletekben laknak a fiatal költők és a fiatal marósok. Megmérgezi az életüket a napi gond. Nekem van pénzem, ha ötszázezer forintom nincs is. Gondolnom kell rájuk…

Hat és fél óra múlva, mélyen bent az éjszakában üres üvegek között ülünk, és almás rétest eszünk. Elégedetten gondolok Kormos Lucára: jó, hogy nem engedte megenni a rétest a nagypapának. Kormos Pista végül az asztalhoz ül, dedikálja nekem a Szegény Yorick-ot és az N. N. bolyongásai-t. Nézem az arcát, amíg ír. Van a vonásaiban bizonyos arisztokratikus finomság. De nekem a személyiségét kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mozdulattal hihetővé, valóságossá tesz egy királyságot.

 

Lovász Pál

Ha arra gondolok, hogy Balassi Bálint elcsábította Ungnád Kristóf egri kapitány és horvát bán feleségét, Losonczy Annát, hadakozott a szomszédokkal, a törökkel, s Dobó Krisztina vélt járandóságai fejében erőszakosan elfoglalt egy várat; Petőfi forradalmat szított Pesten, s a csatatéren halt meg; Ady és József Attila nyíltan lázított az elavult, reakciós társadalmi berendezkedés ellen: Lovász Pál kétségtelenül szelíd költő. Tisztességes, etikus ember, finom, halk szavú lény, aki talán soha nem sértett meg senkit, nem okozott fájdalmat vagy gyötrődést sem embernek, sem állatnak. Lovász Pál kedves, finom ember, aki lelkiismeretesen elvégezte a munkáját hivatalában, s a közjó érdekében sok mindent tett. Szinte magam előtt látom, ahogy feleségével karonfogva, lassú, pontos léptekkel végighalad a Király utcán, hogy részt vegyen az irodalmi társaság egyik felolvasásán. A lába alig érinti a járdát. Az előcsarnokban ott áll a polgármester, int neki, odamegy, mögöttük főorvosok beszélgetnek, az egyetem néhány tanára is megjelenik. S akkor megpillantja a fiatal költőt. A költő sovány és részeg. Egy kurva támogatja a ruhatár mellett. A költő újra és újra benyúl a lány szoknyája alá, s ilyenkor elővillannak hófehér combjai. Védekezik, és támogatja a költőt. Lovász Pál megértő, szereti a fiatal költőt, s úgy helyezkedik, hogy a polgármester semmit se vegyen észre. Lovász Pál a nem túlzottan magas, hóbortosan kulturált fiatalemberben megsejtette a jövő nagy költőjét. Sejtése boldoggá tette. Pécsen Janus Pannonius óta így megy ez. Vannak kurvák, és vannak költők. A költők mögött mecénások állnak. A mecénások a szép verseket szeretik és a tisztességet. Csakhogy a költőknek gyomra, torka és nemi szerve van. Ebből minden korban sok bonyodalom származott. Lovász Pál és a nők?… Azt hiszem, nem szabadna erre gondolnom. El lehetne képzelni, hogy az OTI igazgatója az egyik kereskedő fekete hajú feleségével, aki délről származik… Vagy egy cseléd… Egy fiatal cseléd, ahogy kihajol az ablakon és kirázza a porrongyot… Én nyilván a kezemet legalább kinyújtanám… De Lovász Pál szigorúan etikus ember volt fiatalabb korában is. Család, családi hagyományok, a szeretve tisztelt feleség, az érzések tisztasága megtartotta Lovász Pált a tisztesség korlátain belül. Biztonságos hely. Nagy erőt ad az embernek a teljes erkölcsi felemelkedéshez.

Az élmény sokszor szellemi. A szellemi érzékelés és gyönyörűség élményéből a világirodalomban nagyon szép költemények születtek. Vannak szép versek, és vannak olyanok, melyeket nem lehet minősíteni, de feldühítik az embert, elkeserítik, kést vagy taplót adnak a kezébe, rádöbbentik valamire, tönkreteszik a nyugalmát vagy az életét, elkábítják, mint a bor, vagy megmérgezik, mint az arzén. Lovász Pál szép verseket ír, gyönyörűséggel írja, s érzelmei, ahogy a szavak elrendeződnek, egyre nemesebbé válnak. Finom és nemes érzések veszik körül az esti lámpafénynél, sokszor éjszaka, sokszor talán még hajnali órában is. Lovász Pálnak boldogságot okoznak az alkotás feszült, különös órái. A szépség megszállottjai sokat tettek hajdan a magyar írásbeliség terjedéséért, később az egész hazai kultúráért. Szépanyám földjén című költeményének második versszaka így hangzik:

 

Templomkilincs fényén tenyere parázslik harangszó hangjában imája hintázik Mecseki sziklán fönn, vadrózsabokorban tündöklő arcának igézete lobban…

 

Nagyon szép. Nekem tetszik, megnyugtat, érzek valami nagy, nagy emóciót. Érzem, hogy Lovász Pál mit érzett, amikor írta. A hétköznapi olvasó lehet, hogy nem azt érzi, amit Lovász Pál, hanem amit saját maga.

Lovász Pál 1896. május 28-án született Bácsföldváron. 1923-ban jogi doktorátust szerzett Szegeden. Utána a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, majd 1928-tól az OTI igazgatója Pécsen. A Mecsek alján bekapcsolódott az irodalmi életbe, a Janus Pannonius Társaság titkára, majd főtitkára lett. 1941-től 1942-ig a Sorsunk társszerkesztője. Művei: Tiszamentén (versek, Óbecse, 1922); Vándorút (versek, Pécs, 1942); A Janus Pannonius Társaság tíz esztendeje 1931–41 (1941).

Elég régen, tizennyolc esztendeje ismerem Lovász Pált. Kellemesebb emberrel még nem találkoztam. Most, hogy írnom kell róla, mégis nyugtalanság fog el. Szederkényi a Jelenkor-nál azt mondja, hogy az Irányi Dániel téren lakik. Hol lehet ez az Irányi Dániel tér? Soha nem hallottam róla. Galambosi Laci, aki megrendítő verseket írt a sörényes, lángoló érzelmekről, s vesebaja van, elkísér. Jól odatalál, mivel nagyon sokat járt Lovász Pali bácsinál. Hajdan neki mutatta meg a verseit. Lovász Pál szerette, és bizonyára még mindig szereti a fiatalokat, szívesen ízlelgeti a szép, harmonikus szókapcsolatokat, jelzőket. Galambosi dünnyögve beszél. Mondatai burokba születnek. Kívül panasz, belül óvatos elégedettség. Beteg, de autója van. Pici autó, de szőlője is van. Nem ihat.

Amikor odaérünk, meglepetten látom, hogy Lovász Pál a Búza téren lakik, közel az egyetemhez, postához. Minek kell Magyarországon minden teret, utcát ötévenként átkeresztelni?

Ahogy belépek a lépcsőházba, megcsap a művelt középosztály szaga. Kellemes. Ahogy megyek fölfelé a lépcsőn, két érzés között vívódom: szeretnék vadászkutya lenni vagy kérő. Jó lehet egy ilyen házba bejönni, és megkérni egy lányt. Gondozott lányok, tiszta bugyi, a fejekben semmi zűrzavar. A lányok természetesen minden etázson zongoráznak.

Megállok, s ahogy tapogatok a csengő után, elhatározom, hogy jól megnézem Lovász Pál zongoráját. Régen a zongora volt a státusszimbólum, most a kutya. Ma két öreg Bösendorferért adnak egy ír szettert. Persze az ősök, az ősök sokat számítanak kutyaországban.

Fiatalabb Lovász Pálra emlékeztem. Ha valaki a múlt században született, 1975-ben nem lehet túlzottan fiatal. Pizsamakabátot visel, pantallót, fekete cipőt. Bevezet, érzem a hangján, hogy szeret. Lábadozik valamiből. Betegség. A szobában nagy a zűrzavar. Tataroznak… Ablakok, ajtók áthelyezve, festés, a födém… A bútorok összevissza, rajtuk ruhák, képek, könyvek, irattartók. A vitrin fénytelen. De az asztalok… Több asztal van a szobában… Íróasztal, kerekasztal… Távolról hangok… Pali bácsi néhány szóval jelzi, hogy egy szobát kiadnak, s most, amíg az ügyek rendeződnek, itt él a menye is.

Milyen ez a lakás? Nem tudom. Áttekinthetetlen. Minden egymás hegyén-hátán. Valamin a fal közelében zöld növények állnak, kaktusz, filodendron. S ott egy vitrin… A vitrinben picike tárgyak… Lovász Pál egy asztal felé terel… Vánkosok is vannak… Valamin vánkosok, hímzések…

Az asztalon sok üveg. Konyak, pálinka, bor, poharak.

Leülünk.

– Két éve tatarozzák a házunkat… Senki sem volt itt családtag, így minden összekeveredett. Vízvári Mariska szakácskönyve mellett találtam meg Surányi Miklós elnöki megnyitóját…

Lovász Pál lehajol, s valami mögül felemel egy tablót:

– A Janus Pannonius-fal…

Régi fényképek, Surányi Miklós, Csorba Győző, Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Erdélyi József, s ha jól látom, Babits.

– Rendeznem kellene a Janus Pannonius Társaság iratait is. Hárs Éva, a múzeum igazgatója felkért. Negyven gyűjtőt már beadtam a múzeumnak, Horváth Csilla kezébe. Még úgy harminc gyűjtő van vissza. Sok ezer levélből kell kiválogatni az összezilálódott anyagot, igen nehéz munka. (Felemel egy dossziét.) Például itt van ez… Annak idején egy sorozatban adtuk ki a Janus Pannonius Társaság könyvtárát. Fiatalokat hoztunk ki. Huszonhat kiadványt sikerült napvilágra hozni, aztán jöttek a változó idők, és a kiadás lehetősége is megszűnt.

Lovász Pál leteszi a gyűjtőt, aztán végtagjait tapogatva keserűen rám mosolyog:

– Az ember nem hiszi, hogy ez bekövetkezhet. Ez az én kezem, az én lábam. Mekkora erő kell hozzá, hogy az ember elfogadja… A mosolygó öregek makacssága. Önts magadnak konyakot…

– Ez jugoszláv konyak?

– Igen. Most kaptam… A jugoszláv kapcsolatok úgy jöttek, hogy én bácskai vagyok. Jóleső érzés, hogy a szülőföld így utánam jön. Eljöttek hozzám a Svetozar Markovič iskola irodalmi szakkörének a tagjai és a vezetőjük. Többször voltak itt.

– Bácsföldváron születtél…

– Igen, Bácsföldváron. Zenta alatt, a Tisza mellett van mindjárt. Alatta fekszik Titel és egész közel Újvidék. Háromezer magyar és háromezer szerb lakta a települést. Ott születtem, és ott tanultam meg édesanyámtól és apámtól, hogy egyformán kell szeretni a magyarokat és a szerbeket. Egyformán voltak magyar és szerb barátaim. Ha magyar ház előtt mentünk el, magyarul, ha szerb ház előtt, akkor szerbül köszöntünk.

– Szép környéken születtél. Milyen volt ott az élet? Édesapád mivel foglalkozott?

Lovász Pál körülnéz, lehajol, aztán a bútorok közül felemel egy nagy, bekeretezett képet. Régivágású, határozott pillantású férfi néz rám a képről.

– Az édesapám… Itt találtam minden limlom között. A keret eltöredezett. Bácsföldváron évtizedekig ő volt a falu jegyzője. Voltak gondolatai… Artézi kutat fúratott. Édesapám terve alapján gázfűtést és világítást csináltak nálunk. Parkosították. Szőlőt telepített a Tisza volt árterületén, ahol kitűnő borok teremtek. Mielőtt szabályozták a Tiszát, minden tavasszal a faluig terjedt, és hömpölygött az áradat.

– Mi vonzott az irodalomhoz, hogyan kezdődött?

– Hogy az irodalomhoz kapcsolódtam, az a családtól öröklött hajlam következménye. Édesanyám lelki alkata nagyon hatott rám, meghatározó volt. Rendkívül érzékeny lélek volt, tele lelki finomsággal, félelemmel.

– Földetek is volt Bácsföldváron?

– Nem volt, csak néhány hold szőlőnk… (Elméláz.) Hihetetlen jó modora volt a szerb parasztnak. Ez az élmény egy életre kiható embertiszteletnek alapja lett.

– A lelkek mélyén azonban valami készülődött már, nem? A történelem nagy fordulataiból megérzett valamit az értelmiség és a művelt középosztály? Mire számítottatok ott?

– Szellemi igény volt fölfelé és lefelé nézni… De ne felejtsük el, hogy Bácskában voltam, s ott aránylag nagy volt a jómód. A kisparasztokban megvolt a tisztelettudat, de ott a parasztság iránt is élt a tisztelet. Jöttek hozzánk parasztemberek… Kuruc Jánosnak olyan viselkedése volt, mint egy angol lordnak. Amikor elmentek, édesanyám azt mondta, hogy ezek nagyon tisztelettudó és tiszteletet kiváltó emberek.

– Gondolom, azért agrárproletárok is laktak ott…

– Voltak szegény emberek, de kevesen. Amerikába senki nem vándorolt ki. Jómód volt. Bácskában voltunk. Ezért nem is nagyon kereste az értelmiség, hogy mit hoz a jövő. Háborúra egy pillanatig sem gondoltunk. Amikor egy nyári délutánon habos lovon megérkezett egy rendőr, döbbenetes volt. Óbecséről jött, édesapámat, a jegyző urat kereste, és átadta a mozgósítási parancsot. Gonosz álom volt. A háborúra senki sem gondolt, és senki nem hitte, hogy lehet háború. A háborús propaganda aztán megrontotta a lelkeket, a magyarok és a szerbek viszonyát is. Amikor a háború aztán kitört, felheccelt fiatalok járták az utcákat, furkósbottal verték a járdát és kiabáltak „Vesszen kutya Szerbia.”

– Merre vezetett a te utad?

– 1922-ben végleg elköltöztem Bácsföldvárról. Temesvárra mentem, ott próbáltam állást keresni, de akkor volt az állástalan diplomások korszaka. Budapestre kerültem, ott a Népjóléti Minisztériumban kaptam egy kezdő állást. Onnan az OTI központjába kerültem, és 1928-ban költöztem Pécsre. Az OTI itteni vezetője voltam, és mindvégig megtartottam ezt a posztot, a felszabadulás után is. 1951-ben nyugdíjba mentem.

– Ha elölről lehetne kezdeni az életet?

– Akkor újra az OTI-ba mennék. Amikor én átvettem, még Országos Munkásbiztosító Pénztár volt a neve.

– Ne értsd félre kíváncsiságomat… Te úriember voltál. Hogyan érezted magad az írók között, akik bármennyire tehetségesek és műveltek is, viselkedésükkel, életmódjukkal, véleményeikkel sokszor meghökkentik az embereket?

– Nálam az úriember erkölcsi kategória. Kifogástalan, humanisztikus, cselekvő emberbarát. Semmiképpen sem azt jelenti, hogy az illető társadalmilag hol áll. Egy somogyi dzsentrit, akinek nyolcvan-száz holdja volt, mulatott, pezsgőzött, én régen sem tartottam úriembernek. Az édesanyám megindítóan mesélt el egy-egy betegséget, gyerekhalált. Elsiratta az alvégen meghalt gyerekeket, lányokat. Láttam, hogy a baj nem válogat. Egyformák vagyunk, és segítenünk kell egymást. Ez erősödött meg bennem. Először nem is tudtam, hogy milyen jó helyet találtam a munkásbiztosítónál. Az értelmiség körében soha annyi megható megnyilatkozást nem kaptam, mint egy-egy munkástól, proletártól. Soha nem volt fogadóórám, mindenkit fogadtam. Néha robbant az ajtó, és mérges ember állt előttem: „Maga az igazgató?” – Leültettem, megkínáltam cigarettával, megkérdeztem, mi történt. 1928-tól 1951-ig a szobámból elégedetlen hangú ember nem távozott.

– A hivatal sok időt elvett tőled. Mikor áldoztál az irodalomnak?

– Éjjel, ezért is szoktam rá az altatók szedésére.

– Írói életutaddal elégedett vagy?

Lovász Pál a Janus Pannonius Társaság tablójára mutat:

– Ez egy nagy öröm számomra. Pécsen a legkiválóbb költők megjelentek. Egyáltalán, ugye, régen Janus Pannoniusról mit gondoltunk? Egy verseket író papi ember… És most kérlek, Pécsen van Janus Pannonius utca, gimnázium, múzeum és mindenféle. Ez megnyugvást kelt bennem. A társaság kivirágzott, betöltötte hivatását, aztán befejezte működését.

– Miért gondoztad olyan odaadóan a Janus Pannonius Társaság ügyeit?

– Amikor ide kerültem, biztosra vettem, hogy van itt egy irodalmi társaság. Meglepetéssel láttam, hogy nincs. Természetesen láttam már, ahol van, ott virul az irodalmi élet, bátorítást ad az íróknak. Így én nagy örömmel vettem, hogy itt van a tudományegyetem bölcsészeti kara, és olyan emberek, mint Tolnai Vilmos, Várkonyi Nándor, Birkás Géza, Halasi Nagy József, Thienemann Tivadar. Ekkor, kérlek, Tolnai Vilmoshoz fordultam, hogy vállalja el az elnökséget. Ő rendkívül udvariasan az elnökséget elhárította, de támogatta a társaságot. Tanácsolta, hogy Surányi Miklóshoz forduljak, Így utaztam fel Budapestre, és kértem fel Surányi Miklóst. Surányi nagy örömmel vállalta, leutazott, haláláig minden ülésen részt vett, és mindent megtett a társaságért.

– Közben te is írtál…

– Az első versem tizenhat éves koromban jelent meg a temesvári újságban. Aztán majdnem minden otthoni hangulatból, képből vers született. Ezek a bácskai, bánáti és erdélyi lapokban jelentek meg. Így jelent meg Tiszamentén című kötetem, 1922-ben Óbecsén.

– Mi sikerült, mi nem?

– Azt szeretném, hogy amit eddig megírtam, ne vesszen el, fórumot kapjon, kötetben lásson napvilágot. Minden versemet felelősséggel írtam meg, úgy, hogy valamit használni tudjak, legyen hatásuk. Nem anyagi, hanem erkölcsi értelemben egy-egy lépés a jobb felé. Úgy érzem, minden versemet ezzel a gondolattal írtam meg. Úgy érzem, aki kézbe veszi, annak tudok használni. Gonddal, lelkesültséggel írtam meg minden versemet.

– Milyen lehetőségei vannak egy ilyen válogatott kötetnek?

– Említették, hogy egy válogatott kötet készül majd… Ez kis része csak az én verseimnek, de nagyon megnyugtatna, ha ez kijönne. És akkor még, azt gondolom, rendezném a többit, az összes verseimet. Legépelem és odaadom Weissenbeck József tanárnak, aki szülőföldemen az irodalmi élet egyik vezetője, és elhelyezi ott… A gyermekverseimet is szeretném összegyűjteni, de legelső dolgom a Janus Pannonius Társaság iratanyagának rendezése a múzeum számára.

– A Tisza partján születtél, hogyan szoktad meg Pécset?

– Megszerettem Pécset. Itt a Balokányba jártunk el, és igen sok gyönyörű élményt szerzett nekem a Janus Pannonius Társaság. Többször hívtak vissza Pestre, elő is léptettek volna, de Pécs mellett kitartottam. Nagyon sok gyönyörű élményem volt az OTI-ban is. Egy hivatalban keveset ad az ember, de ezért a kevésért olyat kap, amit nem is várt. Amikor nyugdíjaztak, a Szkókó körül sétáltam. Találkoztam egy munkással, odakiabált: „Lovász igazgató… Küldték, vagy ment? Mert ha nem magától ment, gyalog elmegyünk Rákosihoz…”

– Mióta laktok ebben a lakásban?

– Negyvennégy éve, akkor itt az ablakom alatt még piac volt, sátrak, kofák, részegek, vidám zsivaj.

Lovász Pál tűnődve áll a bútorokkal, tárgyakkal zsúfolt szobában. Pillantása megállapodik egy-egy képen, könyvön, párnán, aztán kipillant az ablakon a térre, mintha keresne valamit. Elköszönök.

Kint a tér szélén, a hajdani szekerek, zsákhalmok, lacikonyhák nyomát kutatom, mert nemcsak negyvennégy éve volt itt piac, hanem az én időmben is. De a hajdani búzapiac nyomtalanul eltűnt, csak az emlékeinkben él, mint annyi más dolog. A hajdani Király utca végén jut eszembe, hogy semmit sem tudtam meg Lovász Pál zongorájáról. Talán nem is volt zongorájuk.

 

Örkény István

Örkény István olyan, mint az angolkeserű. Ital, ami édes és kesernyés, így nem mindenki számára élvezhető. Drogot is tartalmaz, az étvágygerjesztő angelikagyökér és a keserű nedvű kvassziaforgács különös illata egyaránt körüllengi. Beszélhetnénk még a tárnicsgyökér, kálmosgyökér és a szegfűszeg fontosságáról, de jobb, ha bevallom, Örkényről keveset tudok. Tetszik nekem, ha tanítvány lehetnék, követném is, de nem tudom, hová kellene Örkényt követni. Harminc napja gondolkodom egy kijelentő mondaton, amiben Örkényről egyértelműen, világosan közölhetném a lényeget. Nem találtam ilyen mondatot. Ekkor eszembe jutott, hogy régen a vidéki gyógyszertárakban drogot tartalmazó töményszeszt is lehetett kapni. Volt, ahol kupicaszám kimérték, és meggazdagodtak belőle. Soha nem hallottam, hogy angolkeserűt árultak volna gyógyszertárban. Az angolkeserű, azt hiszem, valami szellemibb, tettenérhetetlenebb nedvesség. Az angelikagyökér vagy a szegfűszeg miatt? Nem tudom. De ne felejtkezzünk meg a Kínából és Indiából származó galangagyökérről sem, mely égetően csípős ízével megnemesíti ezt az italt, és izgatóvá teszi. Gondoljunk Örkény prózájára.

Örkény István 1912. április 5-én született Budapesten. A Műegyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzett, íróként a Szép Szó körében indult, de később a Magyar Csillag, Ellenzék, Csillag, Magyarok és az Újhold című folyóiratok hasábjain is szerepelt. A világháború kisodorta a szovjet frontra, ahonnan drámai és groteszk katona- és hadifogolyélményekkel tért haza, évekkel a békekötés után. Művei: Tengertánc (elbeszélések, 1941); Amíg ide jutottunk (Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban…, 1946); Lágerek népe (hadifogságának élményei, 1974); Zsugori (színdarab, Molière-átdolgozás, 1947); Budai böjt (elbeszélések, 1948); Voronyezs (színmű, 1948); Idegen föld (novellák, 1949); Koránkelő emberek (riportok, elbeszélések, 1952); Házastársak (regény, 1952); Hóviharban (válogatott elbeszélések, 1954); Ezüstpisztráng (karcolatok, 1956); Nehéz napok (kisregény, 1957); Jeruzsálem hercegnője (elbeszélések, 1966); Macskajáték (kisregény, 1966); Nászutasok a légypapíron (novellák, kisregény, 1967); Tóték (tragikomédia, 1967); Egyperces novellák (1968, bővített kiadások: 1969, 1974); Időrendben (válogatott novellák, 1971); Időrendben (regények: Glória, Macskajáték, Tóték, 1972); Időrendben (színművek, 1972); Időrendben. Arcképek, korképek (válogatott írások, 1973); Glória, Macskajáték, Tóték (kisregények, 1974); Vérrokonok (dráma, 1974); Kulcskeresők (dráma, 1975); Meddig él egy fa (válogatott novellák, 1976). Kétszer, 1953-ban és 1963-ban József Attila-díjat kapott, 1972-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Közben 1970-ben a Tóték-kal a Fekete Humor nagydíját is elnyerte Franciaországban. Örkény István jó író, sikeres, tehetséges, akit az érdeklődő olvasók és nézők seregén túl a baráti, irigy, rokoni, gyűlölködő szakma is szeret, ha nem, elfogad, tiszteletben tart.

Délután látogattam meg pasaréti otthonában. Kint hőség, bent hűvös nyugalom. Fák, bokrok veszik körül a házat, a nagy, kényelmes terasz belesüllyed a zöld kertbe. Az ablak előtt öreg cseresznyefa, odább vadgesztenyék. Az udvaron kutya fogad, német juhásznak látszik, de olyan hosszúak a lábai, mint egy agárnak, s nagy, barna szemében egy fiatal őz álmodozó szelídsége ül. Az összevissza kutyaszerelmek eredménye szegény, tele érzelemmel. Ilyenforma lesz az emberiség kétszáz év múlva. Az arcok, kezek, lábak, érzelmek diszharmóniája meghökkenti majd a hibernációból ébredőket, a bőr egyöntetű tejeskávészíne viszont megnyugtatja. – Morog, megugat. Ugatásában nincs nagy meggyőződés. Csodálkozva állok előtte, ugatni is tud… Félek továbblépni, mégiscsak kutya, ha ennek nincs is tudatában. Egy asszony lép az udvarra a szomszédos lakásból, aztán Örkény is előkerül. Baráti, kedves mozdulatokkal vezényel befelé. A különös kutya is hozzánk szegődik.

– Ez a te kutyád? – kérdem.

– Közös, a ház kutyája.

– Mi a neve?

– Jötti, mert úgy jött. Hozzánk szegődött. Elveszett, vagy valaki kidobta: Nagyon szelíd, barátságos kutya.

Jötti felugrik a rekamiéra, és elfekszik ott.

A szokott tapintatosságommal igyekszem áttekinteni a lakást. Járkálok, benyitok ajtókon. Örkény követ, segít, magyaráz, de elég visszafogottan. Amikor az arcára nézek, látom, még gondolkodik, mennyire engedjen magához közel. A teraszon felesége, Radnóti Zsuzsa napozik. Megzavarjuk, de nem veszi rossz néven. Van az egyéniségében valamilyen különös egyensúlyteremtő erő. A szobákban a sötét tónus az uralkodó, a diófapác és a fekete között. Ez a szín és hangulati hatás főleg a sötétre pácolt vagy festett könyvespolcokból árad, melyek meghatározzák a két szoba elrendezését és karakterét. A szemet képek, szobrok, tárgyak vonzzák mindenütt. Azt sem tudom, hová nézzek. Nagy állóóra, Kass János szoborfeje műanyagból, arcképek, fotók, a könyvespolc szélére akasztva Vörösmarty, József Attila, a fiatal Kafka keménykalapban, Nagy Lajos egyik utolsó fényképe, amit Örkény készített, az ajtó közelében újabb furcsa fénykép, két fiatal lányt és egy kisfiút ábrázol a vurstliban. Körben aláírások, ismert színészek kézjegye és Kazimiré.

– Mi ez? – fordulok Örkényhez.

– Mostanában került elő. Kiderült, hogy a hajdani dadám most öltöztetőnő a Tháliában. A vurstliban készült a kép, ez a dadám, ez a barátnője, ez pedig én vagyok. A Tóték bemutatója után az összes szereplők aláírták.

A nyitott üvegajtó egyetlen nagy térré egyesíti a két szobát. A tér egyik végében Varga Imre Radnóti-szobra áll, a Semmibesüllyedés, a másikon egy letört kezű fekete Krisztus. Csak a megcsonkított korpusz függ a falon, a kereszt nélkül. Ez a lakástengely döbbenetes. Felsorolhatnám még a bútorokat (régi stílbútor, egy elsüllyedt életforma maradékai, kedves, szeretett darabokkal), a sarokban rokka, odább kis íróasztal. Az ülőgarnitúra központja egy mozaikberakású asztal, üveglap védi. Itt leülünk. Örkény italt hoz, gint. Csak én iszom egy kortyot, ő nem. Néz rám, eltökélte, hogy dolgozik, pontos lesz. Gesztusaiban a könnyed elegancia keveredik a vagánysággal s a katonák, foglyok naturális egyszerűségével. Feje, arckaraktere a kifinomult intellektuelé, de időnként, váratlanul elődereng belőle egy előember arca, mintha kihunyó tűz mellett ülne, az utolsó hasábfa melegénél a halálra várva. Mit hordoz magában Örkény? Nem tudom…

– Hogyan telnek mostanában a napjaid?

– Nézd, én azt hiszem, hogy az író és mindazok, akik a sors kegyelméből valamivel hivatásszerűen foglalkoznak, azok napjait, heteit, hónapjait az szabja meg, amit a munka rájuk parancsol. Az írót én egy fejlett organizmusnak tartom, aki a művére járulékosan ránől, mint fagyöngy a fára, szimbiózisban él vele, de a hangsúly a művön van. Mindig reggel és délelőtt tudtam csak dolgozni, mikor az élet engedte. Délután azt végeztem, ami velejárója az ilyen munkának, kevésbé fontos írások, barátok kéziratainak olvasása. Az este a barátoké. Sok barátom van és barátnőm. Eleven társas életet élek, mind a ketten kívánjuk. Úgy érzem jól magamat, ha emberközelben vagyok. Nincs vekkerem, nincs is rá szükségem, mivel rossz alvó vagyok.

– És húsz évvel ezelőtt?

– Voltaképpen mindig így éltem, amikor az élet engedte. De gyakran sodródtam olyan helyzetekbe, amikor nem lehetett. Sokszor erőszakoltak ki abból a rendből, ami megteremti az alkotást. A Horthy-korszakban rengeteget voltam katona, amikor lehetett, behívtak. A zászlósságig vittem. Fél év front, négy és fél év hadifogság. Ott azért tudtam dolgozni. A hadifogság külön életforma, ahol mesésen tudnak alakulni a dolgok. A világban már béke volt, mi pedig foglyok voltunk. Így került két-három könyvem a bibliográfiába, amit csomagolópapírra írtam. Aztán megint jött öt év, amikor nem voltam a magam ura. Nem publikálhattam 1957-től. Vegyészmérnökként dolgoztam egy gyógyszergyárban. Akkor csak este tudtam írni, mert a gyár korán kezdett… Talán még érdekes, hogy az írói munka nagyon precízen mérhető mint szellemi erőfeszítés és annak a hatásfoka. Ennyi gyakorlattal a háta mögött, ami nekem van, tudja az ember, hogy amit leírt, meddig fogadható el, és mikor kezd mállékonnyá válni, nem igazivá. Simone de Beauvoire-nak van egy nagyon szép könyve az öregségről, ebben leírja, hogy az emberi agy milyen mértékben romlik az agysejtek pusztulása révén, amikor túljutunk az élet delén, de azt írja, hogy bizonyos begyakorlott és beidegzett szellemi funkciók a legkésőbbi öregkorig eleven működésben maradnak. Amit mi szinte csodálattal le tudtunk mérni Lukács Györgynél, most Illyésnél és Dérynél. De magamon lemérhettem azt is, hogy az órák száma, amíg jó hatásfokkal dolgozni tudok, alászáll. Valamikor hat-hét órát, ma három-négy órát dolgozom intenzíven. Paradoxona a létnek, hogy amikor többet tud az ember, voltaképpen kevesebb hasznát veszi.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Mindenki, aki ír, tanúsíthatja, hogy bár a tankönyvek szerint a világ legnagyobb kalóriafogyasztói a kanadai favágók, mindjárt őutánuk mi következünk. Írni az egyik legnagyobb erőmutatvány a világon. Nálunk nincs vasárnap, nincsenek piros betűs ünnepek, sem karácsony, sem húsvét, ezt a lantot nem lehet munkavégzéskor letenni, mert ha egy munkának vége van, akkor sóhajtásnyi szünet után újra beindul a motor, forognak a golyós csapágyak és nincs pillanatnyi megállásunk sem. Így élek ifjúkorom óta, és nagy érdeklődéssel várom, hogyan fog működni ez a szerkezet, ha majd végképp szenilis leszek.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik alatt a legfogékonyabb éveikben, húsz és harminc között érezhetően megrendült a föld. Nekem még Ascher Oszkár szavalt Adyt, Török Erzsi énekelt népdalt, Bartók játszott Bartókot, és József Attila mondta el felejthetetlenül a maga verseit. Nekünk azt éreznünk kellett, hogy valami lezárult mögöttünk, és ami lesz, az másként lesz, mint ahogy volt. Én ezt az évszázadot az emberi történelem legmegrendítőbb századának vélem. Egyszerre, majdnem egy időben eresztették ki a bennünk lapuló szörnyeteget, minden aljassággal együtt, és a bennünk rejlő képességeket a ma már szinte beláthatatlan perspektívájukkal. Ebben a században értek bennünket végül is a nagy forradalmi mozgalmak, Freud, Einstein, Proust, Joyce és Kafka, másfelől Hitler, Vietnam és Chile. Én nem állítom azt, hogy jobb írók vagyunk, mint a múlt században élt mesterek, de a modellünkről, az emberről sokkal többet tudunk, mint ők, jót is meg rosszat is. Egyszerre változott meg az író és az olvasó, a befogadó. Másról kellett beszélni és másképpen, ha azokhoz akartunk szólni, akiknek írtunk, mert ők is megváltoztak, mint mi magunk. A regény csak egy tünet a sok közül. A változást csak egy külsődleges példával jelzem: térfogatában is meg kellett változni a regénynek. Író és olvasó viszonya más az idővel. Az időt értve klasszikusan is mint tartamot és fizikailag is mint a negyedik dimenziót. Másként idomultunk az idő fogalmához, mint elődeink. Ez nem akarja azt jelenteni, hogy a nagyregény helyett egyre több a kisregény, hanem minden regény és novella kísérlet arra, hogy a tér mellett az időben is látni tudjon, mégpedig hitelesen látni. Erre például a polgári nagyregénynek még nem volt gondja, elfogadta a kronologikus, lineáris időt, teljesen közös ritmusban az olvasóval. Mai életünk új időképzetre épül, ösztönösen azzal a képzettel írunk, hogy van perc, ami hatvan másodperc és van perc, ami másfél óra vagy másfél év. Ez persze csak alapműveleti fokon jelzi azt a problémát, amivel a huszadik század valamennyi művészete vívódik, ha az idő kérdését feszegetjük. Szinte végszóra belelépett ebbe a problémába a film. A távolból majd azt fogják mondani, más volt a regény a film feltalálása előtt, más utána.

– A nyájas olvasó tehát a múlté. Hogyan lehet megközelíteni korunk új olvasóját?

– Az új olvasó nem olyan hajlékony, kellemes partner, mint amilyen a múlt századbeli nagyregények olvasói lehettek. Amennyire a magam tapasztalatából meg tudom ítélni, beférkőzni csak erős eszközökkel lehet. Ezt próbáltam megtenni én is a magam képességeivel és a magam módján. Felkészültem rá, hogy olvasóim magányosak, közönyösek, munkától fáradtak, információk tömegével feltöltődtek, és ezért sokszor, amit leírok, hatástalan. Megszűnt például a fogékonyság a szépség iránt, ami az én ifjúkoromban még általános jelenség volt. Rendkívül nehéz katartikus hatást elérni, amikor az olvasó vagy a néző tompultan fogad minden külső behatást. Ebbe belenyugodni azt jelentené, hogy lemondunk a művészetről és lemondunk a művészettel elérhető hatásról. Író ilyent nem tehet. Mindenki a maga módján harcol tovább a létért, a művészet fennmaradásért, ami az emberformálásnak egyik legfontosabb eszköze, sőt egyetlen eszköze, ha felnőttekről van szó. Amit írtam, soha nem spekulatív alapon írtam, de mindig a maximális hatásra törekedtem. Egy műalkotás hatáserejét mindig annak a legelső olvasóján lehet legjobban lemérni, aki nem más, mint maga az író. Én vagyok tehát a magam első számú olvasója, és ami reám nem hat, hogyan tehetne hatást másra. Ezen a módon jöttek létre azok az írásaim, amelyek az én megítélésem szerint hatást tudnak elérni. Hogy ezek jók-e vagy rosszak, annak elbírálása másra tartozik. Erőmből erre telt. Így születtek meg a régebben írt novellákból a későbben írt egyperces novellák vagy az ugyancsak régebben írt novellákból a későbbi színdarabok. Drasztikus eszközökkel éltem, de drasztikusan bántam önmagammal is. Drasztikusan húztam, a színpadon drasztikus helyzeteket teremtettem, ha kellett, drasztikus szavakat használtam, nem tehettem másként. Vannak koponyák és egyre több ilyen van, melyekbe csak lékeléssel lehet behatolni. Nagyon kevés írásomat tartom sikerült írásnak, de sikerültnek csak azt, amelyikben ez a repesztő, robbantó hatás mérhető módon érvényesül.

– Ma Magyarországon vagy Európában milyen embercsoporthoz sorolod magad? Kikhez tartozol? Társadalmi helyzeted, szereped, szerinted milyen?

– Nézd, amióta én írok, soha másról nem írtam, mint a mi népünk sorsáról, és arról is csak jelen időben. Azt hiszem, az öt ujjamon meg tudom számolni azt a pár írást, ami valamilyen párizsi emléket elevenít fel, vagy a szovjet földön játszódik, mert ott voltam, de ott is magyarok között. Nagyon bonyolult szituáció magyar írónak lenni. Olyan nép fia vagyok, melynek csak kétharmada él a határaink között. Budapest után a legnagyobb magyar lakta városok sorrendje a következő: New York, Cleveland, Bukarest, Szeged. Ez sok mindent hoz magával, elsősorban azt, hogy a mi határaink nyelvileg csak jelképesek, amit írok, annak kint is van értelme, a változó körülmények között vett értelemben. A határainkon túl, az ottani adottságokhoz mérten másként és másként fejlődnek az ottani sporidák. Két példa: Újvidéken és Szabadkán magyar színház működik, pedig amíg Magyarországhoz tartoztak, soha nem volt ott színház. Vagy Amerika. Én most Amerikában jártam, a Tóték washingtoni bemutatója után, és találkoztam a mi nagykövetünkkel, Esztergályos Károllyal. Ő például azt mondta el, hogy a magyarság első generációja általánosságban igyekszik elfelejteni a hazáját, de még magyarul beszél. A második generáció többnyire nem tud magyarul, és amerikainak érzi magát. A harmadik nemzedék, amelyik egyáltalán nem tud magyarul, a népek kohójában különös nosztalgiával kezd vágyódni a nagyszülők hazája iránt, mert valamihez tartozni kell. Én is találkoztam magyar családokkal, akik különböző generációkhoz tartoztak, és elárasztottak kérdéseikkel. Én szívvel-lélekkel helyeslem az irodalompolitikának azt a gesztusát, hogy nemcsak elismeri, hanem megismertetni is igyekszik a határainkon kívül rekedt irodalmat, még az emigrációs irodalmat is. Ebben a kérdésben az a megrázó, ha például csak magamat nézem, hogy tőlem az emigrációban született, a francia vagy az angol irodalom árnyékában felnőtt írótársak művészete, habár magyarul írnak, voltaképpen messzebb van, mint egy kortárs lengyel vagy jugoszláv író. Amikor külföldi irodalomról van szó, én mindig ezzel a kelet-közép-európai irodalommal érzem a legnagyobb sorsközösséget. Hogy konkrét legyek: drámaírók közül Beckett, Ionesco, Dürrenmatt, de közel érzem magamhoz Mrožeket, a cseh Havelt, a román Sorescut. Talán az volna a jó, ha egyszer az írók ülnének le a tárgyalóasztalhoz, mi talán megértenénk egymást, és sok minden megváltozna Kelet-Közép-Európában.

– Sokat jártál külföldön?

– Mindig sokat jártam külföldön. A háború előtt a családom jómódjából azt az egyetlen lehetőséget élveztem, hogy utazhattam. Amikor újra utaznom lehetett, akkor utaztam a magam örömére, vagy ha érdekesnek ígérkezett valamelyik darabom bemutatója. Sokat csatangoltam, két évig Franciaországban éltem, egy évig Angliában.

– Külföldön időzve éreztél honvágyat?

– Ez született adottságom, bárhol vagyok, három hét múlva beüt a honvágy. Olyan ez nálam, mint a nőknek a havi tisztulása. Mindig boldogság fog el, amikor hazafelé átlépem a határt, ez is mutatja, szentimentális lény vagyok.

– Ismersz franciákat, angolokat, lengyeleket. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Egészen sajátos a mi szituációnk, mert igaz, hogy lengyelek is, olaszok is milliószámra élnek a határaikon kívül, de mégis megmaradtak belül olyan lélekszámú népnek, ami biztosítja a nemzetnek, hogy ne legyen bennük kisebbrendűségi érzés. Ha a te kérdésedre röviden kellene felelni, azt mondanám, magyarnak lenni voltaképpen egy hiányérzet. Örök keresésben élünk. Leginkább persze a megmaradást keresve vagy a hozzánk hasonló sorsúakat, akikről szintén volt szó. Valami hiba van minálunk az emberi méretekkel, mert a svájciak kevesebben vannak, ráadásul három-négy nyelven beszélnek, még sincsenek létproblémáik. Mi azonban olyan tehetségeket termelünk, és néha akkora lángész szakad fel a mi sorainkból, hogy úgy érezzük, sokkal több magyarnak kellene lenni, hogy fel bírja szívni, használni ezeket a hatásokat. Egy Petőfit, Adyt, József Attilát nem elég tisztelni, hanem valahogyan fel is kellene szívni, beépíteni, ahogy a cukrot dolgozza fel a szervezet. Emellett az is valamilyen szorongató érzéssel tölt el minket, hogy nem bírunk mit kezdeni a tehetségeinkkel, és azt látjuk, karnyújtásnyira tőlünk befulladnak óriási ígéretek. Egy példát mondok. Muzsikus barátaimtól tudom, hogy annyi instrumentális tehetség terem közöttünk, hogy csak egy tört részüket tudjuk néha idehaza, és ritkábban külföldön dobogóra juttatni. Az embernek örömében is könnybe lábad a szeme, ha külföldön cselleng, és csaknem minden városban egy magyar név üti meg a szemét. Most Amerikában is látnom kellett, hogy az ottani képzőművészetben mennyi a magyar név. Alig láttam színházat, ahol ilyen vagy olyan minőségben meg ne akadt volna a szemem egy magyar néven. Talán könnyebb lenne a tehetségtelenséget elviselni, mint megbékélni azzal, hogy pazarlóan bánunk a tehetségekkel.

– Szülőfalud Budapest… Hogyan éltetek itt? Milyen volt a gyermekkorod? Mondj valamit szüleidről, testvéreidről.

– Ez tévedés. Szülőfalum Budapest, de ifjúságom jó részét falun töltöttem, anyai nagyapámnak ecetgyára volt Verebélyen, amit most Vráble néven találunk. Nyitrától van húsz kilométerre. Itt töltöttem gyerekkorom minden vakációját, a nyarakat. Még arra is emlékszem, hogy Érsekújváron át kellett szállni a gyorsról, és ott volt nagyapámnak a plakátja: „Három régi szó, Pető ecet jó.” Ahogy Proustnak egy teasüteményről jutott eszébe az ifjúsága, nekem, ha ecetszagot érzek, akkor rémlik fel húszéves koromig minden nyár, emberek, egy félig magyar, félig szlovák kisközség. Hozzá kell tennem, hogy ez a Verebély, amikor én oda jártam, már Csehszlovákiához tartozott, és az akkori Magyarországról nézve, ez egy sokkal szabadabb és demokratikusabb világ volt. Mérhető azzal, amit akkor persze nem tudtam, mindvégig legalitásban volt a kommunista párt, de én mérhettem azzal, amit tudtam, hogy parasztgyerekekkel játszhattam, meg is maradt közülük néhány mindmáig barátomnak, ami a család társadalmi helyzetét tekintve az akkori Magyarországon elképzelhetetlen lett volna. Gyáron ne képzelj valami óriási ipartelepet, ennek a régi Pető-féle ecetgyárnak mindössze három munkása volt. Bár az is igaz, hogy az ecet nem túlságosan munkaigényes termék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gondolkodásomra a falusi élet vált jellemzővé, városi ember lettem, de a legérzékenyebb húsz évem szabad idejét töltöttem falun, és ez kitörölhetetlen az ember lelkéből. Egyébként gyógyszerész családból származom, Pesten éltünk. Van egy húgom, aki a háború után a férjével együtt még Csehszlovákiából kivándorolt Argentínába, ott él ma is, de sűrűn hazajár. Nekem is van két gyerekem, fiam és lányom. A fiam egyetemi hallgató, a lányom vágóasszisztens a televízióban. Bár író vagyok, mindig megpróbáltam úgy élni, és olyan légkört teremteni magam körül, mintha nem volnék művész, hanem egyszerű dolgozó ember. A gyermekeim is úgy nőttek fel, hogy nem szenvedték meg a művészkörnyezet kivételezettségét, ami egyszerre áldás tud lenni meg átok is. Ennek következtében egészséges emberek.

– Budapest mégiscsak a szülőfalud…

– Lelkes, hivő és meggyőződéses budapesti vagyok. Azt hiszem, hogy ez a város nagyon sok szempontból egyedülálló a földtekén, elsősorban a szépsége miatt. Ezt így volna helyes mondani: Isten mindent megtett, hogy ez legyen a világ legszebb városa, mi, emberek is mindent elkövettünk, hogy elcsúfítsuk, de ez nem sikerült egészen. Sokfelé jártam, de azt hiszem, hogy ez a város alkatában, szellemében egyedülálló. Van benne valami drámai. Az, hogy Buda hegyekre épült, Pest pedig lapály. A kettő között, mintha egy lángelme tervezte volna, egy szépet és merészet kanyarodik a Duna. Ha a Halászbástyán állsz, mintha egy nápolyi magaslatról néznéd a Földközi-tengert. Ha Pesten sétálsz a Duna felé, mintha hajóval érkeznél egy nagy kikötőbe. A természet nem adhatott többet. Mi azonban, akik itt lakunk, mindent megtettünk, hogy elrontsuk a természetnek ezt az ajándékát. A budai hegyeknek az előőrsét, a Gellért-hegyet, a Várdombot meg a Rózsadombot egy kivétellel elcsúfítottuk. A Gellérthegy még hagyján, azt még legalább csak egy erődítmény romjai koszorúzzák, de a szomszédját már agyonnyomja a vár, a Rózsadombot pedig egy odarondított szakszervezeti üdülő. Ez a kettő többet kapott, mint amennyit elbír. A józan ész azt sugallja, hogy a Duna két partján lehetőleg hátrább szorítsuk az épületeket, és oda fákat, sétányt telepítsünk, ehelyett szállodát rakunk a pesti partra, ami Budáról úgy hat, mintha egy részeg ember akarna belemenni a vízbe. Módszeresen pusztítunk el minden talpalatnyi zöld helyet a városban, mintha ma is a telekspekuláció és nem a városrendezés elve lenne az uralkodó. Emiatt mindig szomorú leszek. Egyetlen vigasztalásom a város szelleme, amely túlélt minden ostromot és pusztulást, mely pezsgő és eleven, sohasem halt ki belőle a teremtő erő. Magamat is e város szerény szellemi örökösének tartom. Azt hiszem, minden írásomat az a sajátos budapesti jelleg hatja át, amiért ide örökre visszavágyom.

– Életednek, gondolom, a háború volt a nagy fordulata. Vagy tévedek?

– Sokat vagyok együtt fiatal írókkal, egyszer azt mondta nekem valamelyikük „Könnyű maguknak, maguknak ott a háború.” Ebben a megjegyzésben bármilyen groteszkül hangzik, van némi igazság. Hemingway írta az Afrikai vadásznapló-jában, amit most pontatlanul, emlékezetből idézek: Nem nevezheti boldognak magát az az író, akinek ne lett volna háborúban része. Persze, az ilyen írói téziseket nem szabad túl komolyan venni, mert az igazságok többnyire saját kalapméretre készülnek. De az is igaz, hogy a háború az irodalom őskezdetei óta vissza-visszatérő írói tárgy. Ha most felidézem, mi él bennem még ma is a háborús emlékeim közül, akkor az nem a borzalmak sorozata, az állandó halálveszély, hanem az, hogy soha ilyen közelségben és ilyen polarizált feszültségben nem láttam egymás mellett az ember képességét a jóra meg a rosszra. Ez abból fakad, hogy a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet, azzal a különbséggel, hogy a háború vérre megy. Azt megélni volt a nagy élmény, hogy végre fölmérhettem, ami tőlünk kitelik, és azóta nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy egy ember jó-e vagy rossz. Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja. Mindezt lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem az epikusból drámai alkat. Biztosan nem véletlen, hogy az első drámámat, a Voronyezs-t, ha még oly gyenge mű is, a háború friss élményi hatására írtam. Azóta azt vallom, az író és vele minden más ember, mindig a gyengék és elesettek oldalán kell hogy álljon, de azért nem szabad lebecsülni az erőt sem. A világ javait és az emberiség fejlődését végül is az erő hozta létre, bár sokszor a testileg gyengék voltak a legnagyobb erő hordozói.

– Milyen a hadifogság pszichózisa? A fogolytáborban hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok, milyen gondolatok dominálnak?

– A hadifogság rettenetes gyámoltalan állapot, de akik átélték, azt hiszem, nem rossz iskolát jártak benne végig. Össze voltunk zárva mi magyarok sokezred magunkkal annyiféle nációval, ahányat csak Hitler mozgósítani tudott a bolsevizmus elleni vesztes hadjáratában. Tehát voltak velünk németek, románok, olaszok, franciák, csehek, osztrákok, japánok, és bár minden nemzetiségnek külön barakkjai voltak, mégiscsak kialakult valamilyen közösségi élet a különféle nemzetek között. Közülünk a legtöbben parasztgyerekek voltak, akik soha nem láttak még franciát, még kevésbé néger franciát, mert ilyenek is voltak. Az együttélésben kialakult valamilyen sorsközösség. Eleinte csak egymás mellett éltünk, aztán mindinkább egymással. Együtt jártunk ki munkára a táborból, és később, ahogy lassanként civilizálódtak a körülmények, könyvekhez jutottunk, színházat építettünk, és ettől még jobban összeolvadt ez a tömeg. A hadifogság a sok ráérő időből eredően a nagy mesélések korszaka. Én magam is annyiféle emberrel, sorssal ismerkedtem meg, kerültem szorosabb kapcsolatba, mint soha azelőtt. Én egy jó polgári család fiaként kerültem ide közéjük, és voltaképpen csak felületes emberi kapcsolataim voltak. Itt aztán nagyon mélyről nyíltak meg a lelkek előttem, itt vált bennem életemben először tudatossá, hogy „ami tömegnek látszik”, az sorsokat rejt magában, a legszürkébb, legszűkszavúbb ember is emlékeket, vágyakat, indulatokat, szenvedélyeket hordoz. Kialakult tehát itt egy felszínes közösségi élet, ami csak abból állt, hogy legyen már vége a háborúnak, és kerüljünk haza. De ahogy múltak az évek, ráébredtünk egy sokkal mélyebb közösségi tudatra, én például arra, hogy mi értelmiségiek, munkások és parasztok legbelsőbb, titkolt életünkben mennyire hasonlatosak vagyunk. Mintha odáig bekötött szemmel éltem volna, és most egyszerre látnom engedett a sors, néha tragikus, néha vidám, de mindig nosztalgikus lelki profilokat. Töméntelen sok emberrel kerültem össze öt év alatt, azóta ezerfelé vetett bennünket a sors, de a szálak nem szakadtak szét, akik ott együtt voltunk, nem hagytuk el egymást. Azóta érzem úgy, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre a szóra épül, és ez a kulcsszava az én írói munkásságomnak is. Ennek köszönhetem, hogy bár jól ismerem a nyugat írói mozgalmait, módszerekben sokat tanultam tőlük, de filozófiájukban sohasem azonosultam velük. Hiszem például, hogy abban az információözönben, szózuhatagban, amiben élünk, a közlés értéke devalválódott, de nem hiszem és sohasem fogom hinni, hogy ember és ember közt valaha is megszüntethető a kommunikáció. Most már öregségemre van néhány íróbarátom Franciaországban, az Egyesült Államokban is, de erről beszélve, mintha egy folyó két partjáról kiáltoznánk, annyira nem tudjuk egymást megérteni. Ott a táborban mindannyian sebzett lények voltunk. Én magam fizikailag is sebesült, de lelki értelemben kivétel nélkül mindenki. Ha volt valaha abszurd helyzet, a miénk az volt. Foglyai voltunk egy olyan országnak, melyre fegyverrel támadtunk, holott az soha semmiben sem vétett ellenünk. Mégis emberségesen bántak velünk, legfeljebb káromkodni hallottam az őreinket, de négy és fél év alatt nem láttam azt, hogy valaki megütött volna egy foglyot. Itt éltünk mi rossz lelkiismerettel, tudva, hogy amit tettünk, azért a történelemtől soha nem kapunk majd feloldozást. Ebben a zaklatott, felsebzett állapotban néha két-három jó szóval segíteni tudtunk egymáson. Egy jókor kimondott biztatás csodát tudott tenni. Így hát én csak a vállamat rándítom, ha valaki azt mondja, hogy ember és ember között megszűnt a kommunikáció. Nem ragadt rám a pesszimizmus sem a nyugati, sem néhány itthoni barátról. Csak az mondhatja, hogy nem lehet rajtunk segíteni, aki vagy nagyon messziről, vagy nagyon száraz szemmel nézi embertársait. Én magam is, hogy most itt ülhetek és teveled beszélgethetek, azt kizárólag embereknek köszönhetem, olyan embernek, aki egy rossz percben mellém állt, vagy olyannak, aki sebesülten az életemet mentette meg. Annak a szónak, hogy „ha”, sem a világtörténelemben, sem egy ember életrajzában nincs semmi értelme. Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha valami másként történik, de azt hiszem, az a „ha” mégiscsak jogosult. Ha nem járom meg a háborút és a hadifogság iskoláját, akkor ma talán Beckett filozófiájának lennék én is egyik támasza. Így csak azt tudom hajtogatni, igaz, néha józan érvek nélkül, hogy az emberiség nem menthetetlen, amíg egy ember a másiknak megmentője lehet.

Örkény az órájára pillant.

– Meccs van a tévében, nem nézünk bele? – kérdi.

Félbehagyjuk a munkát, átmegyünk a másik szobába. Az utánpótlás-válogatott játszik valakivel. Radnóti Zsuzsa felvágottat, sonkát, újhagymát, zöldpaprikát tesz az asztalra. Falatozunk, nézzük a focistákat. Örkényt csak félig érdekli a mérkőzés, Radnóti Zsuzsát egyáltalán nem, de azért néha a képernyőre pillant. Érdekes asszony. Tudjuk róla, hogy a Vígszínház kitűnő dramaturgja, de úgy látszik, ennél is több. Van valamilyen jótékony kisugárzása, belső fénye. Ellenpontozza Örkény komorabb, sebzettebb világát. Néha úgy érzem, Örkénnyel keserves dolgok történhettek, de nem beszél róla, mert fegyelmezett. Ahogy uzsonnázás és futballnézés közben az arcára pillantok, egy régi Vas megyei éjszaka jut az eszembe. Késő este érkeztem nagyanyám falujába, ettem valamit, aztán belefeküdtem a szalmazsákos régi ágyba. Még nem volt villany, petróleumlámpa bűzölgött az éjjeliszekrényen. A fiókban találtam néhány háború előtt kiadott forhant ponyvát. Olvasásba merültem. Fokozatosan felkeltette az érdeklődésemet a történet. Ki kicsodát? Honnan, mikor, miért, mennyit? Amikor a történet feléhez értem, hiányzott tíz oldal. Átugrottam, olvastam tovább, de hiába. Attól kezdve csak félig értettem az eseményeket. Történt valami azon a tíz oldalon. Látszólag talán lényegtelen, de ismerete nélkül a történet minősége megváltozott. Így vagyok Örkénnyel is. Az én példányomból hiányzik tíz oldal. Valahonnan. Lehet, hogy az elejéből vagy a közepéből, nem tudom. – Amikor visszatérünk a mozaikberakású asztalhoz, felteszem a következő kérdésemet:

– A szorongást mint konkrét érzést ismered?

– Nincsenek szorongásaim, kérlek. Amitől szubjektíve legjobban szoronghatnék, a halál, abból annyit láttam és olyan sokféleképpen, olyan irtózatos variánsokban, hogy ami rám vár, azt szerényen és megbékélve várom.

– Hogyan éltél az ötvenes években? Mi történt veled akkoriban?

– Az ötvenes években én is, mint annyian mások, skizofrén állapotban éltem, valami jót akartam a világra hozni, s az a kevés, ami a sokból megvalósult, jó is lett. De én viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy a szép szavak mögött nemcsak jó szándék, hanem becsapás is van. Mai szemmel nehéz azt a konstellációt elképzelni, hogy egy ember egyszerre kormánypárti és ellenzéki legyen, de én jó néhány évig éltem ebben az abszurd szituációban. Ez persze az írásaimon is meglátszott. Nem is voltam soha kedvenc, nem is szerettem volna azzá válni. Jól emlékszem arra az estére, amikor hirtelen megvilágosult előttem minden. Ez a Rajk-tárgyalás napja volt, amikor Déry Tibor engedélyt kapott, hogy meghallgassa. Este felmentem hozzá, és ő azt mondta: betanult szöveget mond, egy szó sem igaz az egészből. Hát ez volt az az elektrosokk, ami engem kigyógyított a skizofréniából. Attól kezdve már meg tudtam különböztetni az igazságot a hamisságtól. Őszintén szólva ma sem tudom, kinek az érdekét szolgálta, és mire volt jó az a csalás, ami aztán annyi vérbe és szenvedésbe került. Ezt a témát gondosan kerülgetjük, pedig nyilván páncélszekrénybe zárva megvannak a róluk szóló dokumentumok, de lehet, hogy ezek is húszéves késedelemmel kerülnek majd napvilágra, mint a Kennedy-gyilkosság titkolt ügyiratai. Nem okvetlenül szükséges, hogy én erről az igazságot tudjam, fontosabb, hogy a tanulságot ne felejtsem el sem én, sem azok, akik most a hatalom birtokosai. Igaz ugyan, hogy mindig voltak és lesznek is államtitkok, enélkül a hatalmat nem lehet megtartani, de minél jobban kizárják a nyilvánosságot a hatalomból, annál jobban elszigetelődik a hatalom. A végén, mint Rákosié is, csak névlegessé válik. Eleget tiltakoztam életemben ahhoz, hogy kimondhassam, most ésszerű és jóra törekvő vezetés alatt élünk, de még ez is húzódozik a nyilvánosságtól, illetve a nyilvános vitáktól. Napról napra kötünk kereskedelmi szerződéseket, de csak azt tudatják, hogy kik írták alá, hogy mit adtunk, vettünk, azt már nem. Elvárják, hogy ne csak a családi háztartásban, hanem az ország életében is jól gazdálkodjunk. De miként tehetnénk ezt, ha soha nem tudjuk, mi a tét?

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek, hatnak rád?

– Kezdő író korom óta politikus írónak vallom magam. Beismerem, hogy néha rosszul politizáltam, és csak az szolgál mentségemül, hogy soha életemben semmiféle hatalom nem volt a kezemben.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nagyon sokszor álmodom. Freud óta tudjuk, milyen célzattal, szorgalmasan mindig elfelejtem. Hamarabb megy ki a szememből az álom, mint tudatomból az álmaim emléke. A Tóték című kisregényt például elejétől végéig megálmodtam, és szerencsére volt erőm mindjárt lejegyezni a történetet. Ez csak egyszer fordult velem elő. Minden balsikeremért azzal vigasztalom magamat, hogy legalább álmaimban zseniális író vagyok.

– Mikor sírtál utoljára?

– Hát kérlek, sírni ritkán sírtam életemben, nem vagyok rá hajlamos. Alkatomnál fogva inkább értelmi, mint érzelmi hatásokra vagyok fogékony. Apámon és anyámon kívül nem sirattam meg senkit. Legutoljára egy fél percig álltam a sírás határán, ez Los Angelesben történt, ahol vendéglátóim kocsijukkal kivittek a tengerpartra. Ezt a várost mérhetetlen számú autósztráda szeli keresztül-kasul. Hat sáv ide, hat sáv oda, özönlik az autófolyam. Itt láttam egy vak embert egyedül állni, át akart kelni a túlsó oldalra. Állt, és botjával ütögette az aszfaltot, segítségre várva, de órák hosszat mehet az ember az utakon, míg egy gyalogost lát. Nem tudom, mióta állt ott az a vak, és nem tudom, meddig állt még, csak azt tudom, hogy hiába várt, mert ezeken a sztrádákon megállni nem lehet. A huszadik század csapdája volt ez, amitől könnybe lábadt a szemem.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Előbb azt kérdezted, szoktam-e szorongni, azt mondtam, nem. Most, hogy az ünnepek kerültek szóba, eszembe jut, egyvalamitől mégis szorongok, ez a karácsony ünnepe. Nem tudom, miért van ez így, a legtöbb karácsonyunk szép volt, de úgy látszik, ilyenkor érezzük az idő múlását, éveink fogyatkozását. Úgy látszik, én is, mint Faust, szeretném megállítani az időt. Majdnem mindig álmatlanul virrad rám a szenteste utáni reggel.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Itthon étkezem, a magyar kosztot szeretem és a halat. Dunai halat, balatoni halat, tengeri halat. Én magam is tudok főzni, mert aki ilyen sokat volt katona, ez elkerülhetetlen. Úgy főzök, ahogy csak férfiak tudnak főzni. Szerencsére nem gyakorlom. De néha nem tudok ellenállni… Te is tudod, hogyan van ez, néha minden ürügy jó, hogy elmeneküljünk az írás elől. Most, hogy itt van az új krumpli évadja, már érzem, egyszer csak lemegyek a piacra, és írás helyett megfőzöm egyik remeklésemet, az új krumpliból készített tejfeles paprikást. Az a titka, hogy újhagymát kell alá vágni.

– Mi a passziód, mit csinálsz pihenőidődben?

– Két nagy passzióm volt, amikor kitellett a szabad időmből: a síelés és a vitorlázás. A síelés, azt hiszem, a modern ember utolsó menekülése a természetbe, a magányba, aminek mégis megvan az a varázsa, hogy közben élvezhetjük századunk nagy vívmányát, a sebesség mámorát. A síelést néhány éve abbahagytam, vitorlázni pedig, amióta szegény Sarkadi Imre elhagyott minket, csak ritkán tudok, mert nem jutok hajóhoz.

– Van valamilyen babonád?

– Babonám nincs.

– Milyen a közérzeted?

– Alapjában elégedett ember vagyok, ami személyes sorsomat és helyzetemet illeti. Ezt mindenekelőtt a feleségemnek köszönhetem, akivel tizenöt év óta életteljes harmóniában élek, mert megteremtette nekem azt a lelki csöndet, amiben dolgozni tudok. Engem a külső zaj nem zavar, hallod, ott robognak el az autóbuszok az ablak előtt, de a belső diszharmóniától munkaképtelenné válok. Éltem amúgy is eleget, hogy áldani tudjam azt a percet, amikor a feleségemet megismertem.

– Vannak ellenségeid?

– Hát persze hogy vannak ellenségeim. Inkább az a baj, hogy nem tudom, kik azok. Időnként a barátaim közlik, hogy megvédtek, innen tudom, hogy vannak. Azért a tanulság kedvéért el kell mondanom, hogy régebben nemigen volt ellenségem, de amióta színpadi művekkel kísérletezem, megszaporodtak. Az okot a színház varázslatában látom, mert kétségtelenül van benne valami különös, a versengésnek és hiúságnak rejtett tartalékait szabadítja fel. Bevallom, ennek nem tudom a magyarázatát, mert én, ha valamelyik írónknak színpadi sikere van, vele örülök. Úgy látszik, ez nem általánosítható.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Sokszor, de itt is érvényben van, amit beszélgetésünk elején az írói mesterségről mondtam. Hiúság, pénzkérdés, sértés soha gyűlöletet nem ébresztett bennem, de ha valaki írói munkámban megakasztott, arra mindig gyűlölettel reagáltam. Van valami megszállottság mibennünk, írókban, s ez a hatás eredője. Valamit, amit itt magunkban fontosnak érzünk, azt másokra is rá akarjuk kényszeríteni. Ami ennek az exhibicionista ösztönünknek útját állja, arra belőlünk ugyancsak az ösztönvilág reagál, mégpedig ilyen primitív érzelemmel, mint a gyűlölet.

– Hiszel a barátságban?

– Abban alapvetően hiszek. Életem egyik legnagyobb büszkesége és vívmánya, hogy ifjúkorom óta úgyszólván minden barátomat meg tudtam tartani.

– Szenvedélyeid vannak?

– Dohányzom, pedig el vagyok tiltva. Nem szívok sokat, de minden rágyújtásnál szégyellem magam, mert az öngyújtó fénye mint egy reflektor világítja meg gyöngeségemet.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Tízezer forint. Azt nagy pénznek tartom. Mellesleg minden pénzt nagy összegnek tartok, amit írásaimért kapok, én ugyanis abban a groteszk helyzetben érzem magam, hogy megfizetnek engem egy olyan működésért, amelyet hogy kifejthessek, én is minden pénzt megadnék. Ilyenkor csodálom a társadalom nagylelkűségét. Remélem, ezt a kiadóim nem olvassák.

– A természeti környezet pusztulása, az oktalan terrorizmus, az érthetetlen emberrablások láttán felmerül a kérdés: merre halad az emberiség? Szerinted merre halad? Mit hoz a jövő?

– Az én műveltségem és szemléletem alapvetően természettudományos megalapozottságú. Én nem filosz voltam, hanem a vegyészmérnöki fakultást végeztem el a Műegyetemen amellett, hogy gyógyszerész oklevelet is szereztem. A másik tudomány, amibe némiképp belepillanthattam, az a modern lélektan, tehát Freudnak, az ő követőinek, eretnekeinek, tagadóinak munkássága. Ha a világot ebből a szemszögből nézed, akkor nem ijedsz meg attól, amit a természet pusztulásának és az embernek ember által való pusztításának nevezel. Mindezek olyan dolgok, amiknek a tudományban nevük van. Tudjuk, hogy ami a vizet fertőzi, az a foszfor, ami a levegőt szennyezi, az a kén, ami az emberi lélekből a kegyetlenséget kiváltja, annak neve lehet kisebbrendűségi érzés vagy ennek opponense, a hatalmi vágy. Minden, aminek neve van, ami definiálható, előbb analizálható, aztán szintetizálható és ennek révén az emberiség hatalmi szférájába kerül, tehát orvosolható. Ma még riasztóan hangzik ez a szó, hogy rák, de valamikor ugyanilyen rémítő volt a tüdővész, kolera, veszettség, szifilisz. Manapság, ha ezek előfordulnak, már kuriózumok. A mi irodalmunknak gyengesége, hogy természettudományos és lélektani ismeretei sose voltak és most sincsenek a kor színvonalán. Hogy ez kioktatásképpen ne hangozzék, hozzá kell tennem, hogy az én fizikai ismereteim is csak egy negyedik gimnazista színvonalán állnak, és analizálásból is megbuknék egy hozzáértő bizottság előtt. De annyit mégis megtanultam Freudtól, hogy amit sikerül tudatossá tenni, az gyógyíthatóvá válik. Az, hogy a levegő kéntartalmát csökkenthessük, ma már nem tudományos probléma, csak pénzkérdés. Az persze, hogy a bennünk lappangó fenevadat megfékezzük, sokkal bonyolultabb feladat, és ebben az irodalomnak döntő szava és befolyása lehet. Itt nemcsak józan észre, hanem fanatizmusra is szükségünk van. Számolnunk kell azzal, hogy a huszadik század egy új embertípust teremtett, aki az atomizált családból kilökődve, akár egy magányra ítélt elektron, egyre nehezebben megközelíthető.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– E kérdésben perben állok a tudománnyal. A valószínűség-számítás törvényei szerint ugyanis az univerzumban léteznie kell még olyan bolygónak, ahol szerves élet kialakulására lehetőség van. Engem azonban a szerves életből kizárólag az ember érdekel. Az ember a természetnek nem célszerű alkotása, hanem e bolygón véletlenek beláthatatlan hosszú sorozata hozta létre. Olyan véletlenek azonban még egyszer nem találkozhatnak, amelyeknek a végén olyan nevek állnak, mint Csontváry Kosztka Tivadar. Ehhez már nem elég a flóra és a fauna, az éghajlat és a légnyomás, ehhez már egy olyan tünemény is kellett, amit mi Magyarországnak hívunk.

Csend lesz köztünk. Örkény hallgat, merően rám néz. Kérdéseim elfogytak. Nagyon fáradt, az arcából egy másik Örkény néz rám, egy örök hadifogoly. Érthető, a hadifogság valójában belső állapot. Búcsúzom. Közben befutott Dobai Péter. Darabot ír a Vígszínháznak, és Radnóti Zsuzsa dramaturgiai segédletével dolgozik. Örkényék szellemi műhelyében minden olyan szép, nyugodt, hűvös, az ülőgarnitúrák, a falak, kint a fák s körben az utcák, az egész Pasarét. Csak hát Örkény még mindig hadifogoly.

 

Várkonyi Nándor

Várkonyi Nándorral nagyon nehéz interjút készíteni. Nehéz, mert meglehetősen öreg fiú, még a tizenkilencedik században született… Aztán, ugye, művelt, konok, okos és titokzatos. Nehéz vele interjút csinálni, mert nagyothall. Pontosabban süket. Nehéz vele interjút csinálni, mert erre a vállalkozásra Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője is elkísért, aki, ugye, gyanakvó embertípus, s miközben én Várkonyi Nándort figyelem, ő engem figyel. Szederkényi azt hitte, hogy valamilyen látványosságban lesz része, vagy az isten tudja… Tény az, hogy tél van, ülünk a Nándor bácsi szűkös uránvárosi lakásában, és közelítgetjük egymást. Ez abból áll, hogy Szederkényi és Várkonyi mosolyognak, én pedig megiszom a lakásban található összes pálinkát, mind a két decit. Várkonyi nem iszik, mert beteg, Szederkényi sem, mert éppen kocsizik, csak én, mert az orvosok szerint jót tesz a májnak.

Az olvasó bizonyára tudja, hogy Várkonyi Nándor 1896-ban született Pécsett. Várkonyi civilben a pécsi egyetem könyvtárosa és magántanára volt, de a hírnevét mint irodalomtörténész s mint a Sorsunk főszerkesztője szerezte. Művei: A francia szellem (Pécs, 1925); Claudel (Pécs, 1926); A modern magyar irodalom 1880–1920 (Pécs, 1928); A pécsi Szt. Mór Kollégium könyvtára (Pécs, 1931); Pécs és Baranya a szépirodalomban (Pécs, 1931); Elmék, eszmék (Pécs, 1937); Verhaeren (Pécs, 1939); Sziriát oszlopai (Elsüllyedt kultúrák, 1940); Petőfi arca (Pécs, 1940); A dunántúli költészet (Szombathely, 1940); Magyar katonaköltők (Pécs, 1940); A Dunántúl történeti hivatása (Pécs, 1941); Az újabb magyar irodalom 1880–1940 (Szeged, 1942); A paraszt a magyar irodalomban (Pécs, 1942); Kodolányi János (Pécs, 1942); Az írás története (1943); Magyar Dunántúl (1944); Az üstökös csóvája (Pécs, 1957); Várkonyi Nándort a közelmúltban kitüntették a Munkaérdemrend ezüst fokozatával, s az Elnöki Tanácstól megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet is.

A sarokgarnitúra, mely mellett üldögélünk, a harmincas évek modern stílusában készült, s furcsán hat a hetvenes években épült lakásban. Az építészet diadalmaskodik az élet felett. Ezt úgy kell érteni, hogy megfojtja. Várkonyi Nándor ebben a lakásban a harmincas évek modern bútoraival anakronizmus. Ki kellene nyitni az ablakot, de tél van. Az életet egyébként az is bonyolítja, hogy a szobában nemcsak ez a sarokgarnitúra áll, hanem egy peremes íróasztal is, mellette kisebb asztalka villanyírógéppel, s körben a falak mentén alacsony polcok, sok könyvvel. A polcok tetején porcelánok (kicsi Eiffel-torony), vázában virág (őszirózsák), a váza mellett meghitt közelségben egy vérnyomásmérő. Ez a legkiemelkedőbb tárgy a szobában. Csak az első pillanatban hat orvosi műszernek… Ha újra és újra odapillantunk, elveszti kórházi jellegét, szoborszerű látványossággá változik, s a piros gumigömbök jól ellenpontozzák az őszirózsák temetőre emlékeztető fehérségét. Be kell számolnom még a falakról. A falak színére nem emlékszem. Ez elég furcsa. A figyelem eltereléséért valószínűleg Van Gogh, Velazquez és Gauguin felelős, kik képeik másolatát felaggatták a falra. Figyelemre méltó még két dolog: Nofretete színes, gyönyörű képmása és a túlsó falon Kőrösi Csoma Sándor szürke, kopott arcképe. Hogy mi, hogyan függ itt össze, azt csak az isten tudja meg Várkonyi Nándor. Miközben szemlélődöm (leltárt készítek a tárgyakról), Nándor bácsi Szederkényinek magyaráz. Ezt hallom:

– Fogcsikorgatva dolgozom… Küzdelem a testtel, ez az életem… És most pláne magamról kell írnom, magammal küszködnöm, egocentrikusnak lennem. Eddig másról írtam, de mindig írtam, tanulmányoztam, amikor csak a test engedte…

Várkonyi Nándor hetvennyolc éves. Sokat gondolkodott, kutatott, rendszerezett, írt. Várkonyinak köszönhetjük az egyik legjobb modern irodalomtörténetet, a Petőfi dagerrotípia bemutatását és magyarázatát és sok téves nézet szétoszlatását a költő körül. Várkonyi kitűnő irodalomtörténész és esszéista volt, de ha most rápillantok, nekem mégis egy másik Várkonyi jelenik meg, a legendák Nándor bácsija. Várkonyi elég hosszú ideig visszavonultan élt, és visszhangtalanul dolgozott. Így aztán legendák születtek róla és műhelyéről. „Valahol a Kürt utcában él egy öregember, aki a letűnt korok, kultúrák értője, s a Sziriát oszlopai-nak az első kötete után megírta a második, harmadik és negyedik kötetét is. Több ezer oldalt írt, csak úgy, magának…” – Ez, ugye, gyanús dolog és meglehetősen ellenőrizhetetlen. Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránitelőfordulás kétóra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda.

Soha nem felejtem el azokat az aranyló, napfénybe hulló, tespedt vasárnap délelőttöket a pécsi sétatéren. A KIOSZK sörkertben üldögéltünk hárman, négyen, öten írók, álmodozók, művészfélék. A székesegyházból közben a térre ömlött a szagosmise egész közönsége. A misét celebráló kanonokok már rég hazaértek, de a nép nem fogyott. A pécsi nők szagosan, mosdottan ott riszáltak a vadgesztenyesor alatt, s oldalt pillantgatva felmérték a sörkert egész közönségét. Bejöttek… Persze, kísérettel. A szentelt ostyára megettek egy-egy zónát, sós kiflit, s ittak. Jó hideg volt ott a sör és olcsó. Mi is söröztünk. Ilyenkor szokott megszólalni a sovány, tüdőbajos könyvkereskedő, aki egyébként tehetséges, gondolatgazdag tanulmányokat írt a helyi folyóiratba: – „Voltam a Nándornál… A Kürt utcában…”

Várkonyi Nándor ugyanis hosszú ideig a Szigeti külváros és a Dózsa laktanya között lakott egy emeletes, kertes házban. Aztán nemrég beköltözött a modern, szűkös Uránvárosba. Akkoriban én csak látásból vagy futólag ismertem Várkonyi Nándort, és kíváncsian füleltem. A tüdőbajos könyvkereskedő kortyolt a söréből, aztán rezignált mosollyal folytatta: – „Elkészült újabb kétszáz oldallal… Ezzel együtt már készen áll a Sziriát-ból 1580 oldal…”

Szörnyülködtünk: – „1580 oldal… Hogyan bír ennyit írni?”

A könyvkereskedő így folytatta: – „A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit kiadnak…” – Aztán elővette a felesége levelét, aki 1956-ban Angliába disszidált, és felolvasta. Az asszony nagyon tehetséges leveleket írt Angliából, hétről hétre izgatottan vártuk a híradásait. Aztán egyszer csak hazajött, és elrontotta ezzel az egészet. Mi ugyanis ott a sörkertben, nem a való világban éltünk, hanem mesékben, történetekben, hírekben. Lebegtünk a vasárnap délelőttök aranyló ködében. Sörözgetve, sós kiflit rágva ízlelgettük Angliát. „Anglia” – mondtuk, és a söröspohár felett a semmibe meredtünk. Ebben az aluszékony, félig álom, félig vasárnap délelőtti világban terebélyesedett ki a Várkonyi-legenda. „A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit kiadnak…” – visszhangzott bennem, s izgatott a dolog. A harmadik világháború azóta sem tört ki, de Várkonyi könyvét, a Sziriát oszlopai-t kiadta a Magvető.

Ülünk hát a szűkös uránvárosi lakásban, és fokozatosan kialakítjuk a társalgás módozatait. A legendák hőse nagy köteg tiszta papírt tesz az asztalra és egy tollat. Felírom a kérdéseimet, és sorra, rendre eléje csúsztatom. Várkonyi jókedvűen, néha túlzott hangerővel válaszolgat. A papírhalom tetejére legelőször egy nevet írok:

– Kőrösi Csoma Sándort?

Várkonyi az arcképre pillant, aztán nosztalgikusan megszólal:

– Volt egy eszméje a magyarok őshazájáról, és elgyalogolt ötezer kilométerre. Az én természetjáró vágyamat valósította meg, de közben egyesítette a tudománnyal. Azt hiszem, beavatott volt. A tibeti útját másként nem tudta volna megcsinálni. Negyvenezer szót másként nem lehet összegyűjteni. Láma volt, egy alacsony fokon. Aztán beteljesedett a sorsa. Darjeeling előtt átment a Terrai mocsarán és maláriát kapott. Orvosságot nem fogadott el, csak szokott gyógyszerét, a rebarbarát szedte. Campbell, a darjeelingi angol ügyvivő volt utolsó napjainak társa és tanúja. A betegség gyorsan végzett vele, mintha…

– Arra gondolsz, hogy mégiscsak megmérgezték?

– Ezt nem mondom, de gyanús körülmények között halt meg. A malária sokáig lappang, és lassan öl.

Várkonyi tűnődve, mereven nézi az íróasztala felett függő képet. Én közben felírom a következő kérdésemet:

– Milyen volt a régi Pécs? Mire emlékszel gyermekkorodból?

– 1889-ben, hároméves koromban elkerültem Pécsről Nyitrára. Így csak emlékfoszlányok maradtak. Egy nagy szobára emlékszem a Petrezselyem utcában, az ebédlőasztalra, a kertre, ahogy áskálunk a bátyámmal. Kiásott egy óriási gilisztát, ott állt egy kutya, és nézte. Pécsen nem volt gyermekkorom.

– Mekkora volt a Várkonyi család? Miből éltetek?

– Apám kataszteri mérnök volt. Hét gyerek volt nálunk, de családi élet nem alakult ki.

– Melyik hát az igazi szülőfölded, és mi köt hozzá?

– Szülőföldről az én esetemben nemigen lehet beszélni. Gyermekkorban a föld az, ami az embert az élethez köti s persze ezernyi szál, részletezni nem lehet. Ha elkerül onnan, az emlékek, a régi események. Az embert alkata és a gyermekkori, ifjúkori élmények determinálják. Az új tapasztalatok is a régi élmények fényében dolgozódnak fel.

– Magyarországon és Pécsen kívül hol tudnád még elképzelni az otthonodat?

– Az ember minden életszakaszában másként gondolkodik. Fiatal korban nem tudtam egy helyben maradni. Vágyódtam valahová. Az volt a vágyam, hogy utazó legyek. A földrajzi hely és a rajta élő emberek viszonya érdekelt, minél régibb, annál jobban. Nem mondom, hogy a görög klasszicizmus nem érdekelt, de Görögország nekem nagyon új. A régebbi vonzott, ahol a fennmaradt dolgoknak nincs magyarázata. Húsvét-sziget, Peru, Bolívia határa, Titicaca… Az érdekelt, hogyan alakítja az embert a táj, a tájat az ember. Később, amikor megsiketültem, sok más mellett erről is le kellett mondanom.

– Tizennyolc éves voltál, amikor kitört az első világháború. Befolyásolta ez az életutadat?

– Drasztikusan befolyásolta, de nemcsak a harctéri helyzet. Drasztikusan… A K. u. K. hadseregben képzelj el engem. Nem mondom, hogy aranykor volt, de a zene, tánc, a hivatal, a nyugodt, biztos élet megszokott dolog volt. Képzeld el, mit jelentett a kivattázott középosztálybeli életből a lakkcipős, selyem nyakkendős úrifiúnak belezuhanni a sáros lövészárokba. Nagyobb zuhanás volt, mint a második világháború. Kulturálisan, társadalmilag katasztrofálisabb volt, mint a második világháború, bár az sokkal több áldozatot követelt. Személy szerint nekem a süketség volt az esemény. 1921-ben váltam véglegesen süketté, a fronton szerzett betegség következtében. Tüdőgyulladás, vérhas, középfülgyulladás. Csatákban nem vettem részt. Megfogadtam akkor, hogy többet nem megyek a frontra. Nem gyávaságból, de megutáltam akkor a háború emberietlenségét, emberen kívüliségét. A süketség megbénította a pályámat. Muzeológus, művészettörténész akartam lenni, de erről le kellett mondanom. Fölcsaptam könyvtárosnak, ahol helybe hozták nekem a világot.

– És hogyan érintett a második világháború?

– Dühbe hozott. Elkeserített, hogy egy őrült és a brigádja rászabadult a világra, és ilyen emberen túli katasztrófát okozott. Dühbe hozott, hogy az emberek beleálltak ebbe. Nagy probléma volt nekem Hitler. Hasonló szabású akciókat csak Napóleon vitt véghez, de az tehetséges ember volt. Hitler mihez értett, s hogyan halt meg? Megmérgezte magát, s felfordult, mint egy kutya. A pártba mint besúgó lépett be, s bizonyos idő múlva vezető lett. Hogyan volt ez lehetséges, hiszen semmi iskolát nem végzett, tanulatlan, tudatlan naplopó volt. Úgy volt lehetséges, hogy müncheni fogságában megismerkedett három különös emberrel; az egyik Dietrich Eckart volt, költő és a nagynémet és antiszemita „eszmék” híve; a másik rabtársa volt: Rudolf Hess, Egyiptomban született és nőtt fel, ismerte az ottani okkult tanokat; a harmadik szintén rabtársa: Alfred Rosenberg, Tallinnban született, Petrográdban végezte az egyetemet, s ott az orosz miszticizmussal került érintkezésbe. Ezek körükbe vonták Karl Haushofert, a geopolitika tudományának megalapítóját, egyetemi tanárt, később vezérkari tábornokot, aki több nagy utazást tett Kelet-Ázsiában, ahol beavatták a kínai és japáni okkultizmus tanaiba. Ezek mind a Thule nevű titkos társaság tagjai voltak, mely nem kevesebbet akart, mint okkult módszerekkel kinevelni egy új emberfajtát, afféle nietzschei Herrenmenschet, amely majd a világ ura lesz. Eckart és Hess fölfedezték, hogy Hitler kitűnő médium, szuggerálható, alkalmas eszköz terveik megvalósítására, amellett ösztönösen ért a tömeglélektanhoz. Kioktatták, és megírták, illetve tollba mondták neki a Mein Kampf-ot. Így jött létre Hitler, az a történelmi figura, aki fölfordította a világot. Egy idegbeteg pszichopata, kísérteteket látott, rohamai voltak. Mondom, dühbe hozott, és próbáltam megérteni, hogyan volt mindez lehetséges. A német nép önhittségét használta ki, magasabbrendűséget hirdetett, ezért vele mentek. Ebben a történelmi időszakban mindenütt megutáltatták magukat, még a gyarmatokon is. Amit a gyarmatokon műveltek, az komikus. Nem tudták felfogni, ha a néger nem éhes, nem dolgozik. Minket is be akart kebelezni, ez is feldühített.

– Ha mégis kitörne egy újabb világháború, mit gondolsz, milyen mértékben semmisítené meg jelenlegi kultúránkat? Milyen nyomok maradnának meg az utókor számára?

– Nem lehet tudni, hogyan végződne a harmadik világháború. Az eszközök megvannak hozzá, hogy a földgolyóból pusztaságot csináljunk. Egy ládányi magbombában, ebben az új frigyládában elegendő energia van ehhez. Az ember egyelőre berondította a tengert. Az a kérdés, hogy az emberiség el tudja-e szánni magát ekkora ostobaságra. Félek, hogy adott esetben az ember képes lenne rá. De milyen cél igazolná ezt a felelősök szemében? A földgolyón nem érdemes úrrá lenni, ha minden elpusztul. Mi maradna a kultúrából? Mi maradt a vízözön után? Minden romba dőlne, amit a technika létrehozott. Ha arra gondolok, milyen műveket tudott létrehozni az ember, megborzadok. Baalbek, Palmyra… Mi maradt belőlük? Baglyok, rókák és beduinok tanyáznak a romok között. És a babiloni piramisok? Régen századok alatt ment végbe a romlás, most egy pillanat alatt. Minden atomrobbantás után mérgezett tejet adnak Svédországban a tehenek. Huxley Majom és Lényeg című könyvében leírja, hogy a kultúra elpusztul, és majomlény mászik elő.

– Rendszeresen dolgozol?

– Fészkes fenét. Amikor az állapotom engedi, s amennyit tudok. Néha stagnálok; gyomorgörcs, idegroham. Néhány éve beteges vagyok. Most is szédülök, de leküzdöm. Ha egy kicsit tűrhetőbben érzem magam, akkor négy-öt órát dolgozom, persze ha nem szúr semmi, és nem szédülök. Régen tizenkét órát dolgoztam naponta.

– Mikor írsz és hol?

– Amikor lehet. Itt vannak a könyvek. (Várkonyi a polcokra mutat.) Forrásmunkák. Állandóan nem lehet mindent evidenciában tartani, de tudom, hogy hol keressem.

– A kultúrtörténész rengeteg adattal, forrásmunkával dolgozik. Hogyan szervezed meg a munkádat a gyakorlatban? Mi a módszered?

– Az embernek bizonyos memóriával kell rendelkeznie. Ha nem találja meg, amit keres, tudni kell, hogy más adatokból hogyan konstruálhatja meg a választ. Én úgy olvasok, hogy mindjárt megjelölöm a fontos részeket, és a belső borítóra feljegyzem a lapszámot. Ha tudni akarom, mondjuk a spanyolországi ládasírnak a helyét, ami átmenetet jelent a francia és a máltai kultúra között, akkor tudnom kell, hogy hol keressem. Nagy forrásismerettel kell rendelkezni. Életemben csak egyszer írtam olyan könyvet, amit a magam jószántából írtam, egyébként rendelésre dolgoztam. Hatvanéves koromban kezdtem neki a saját munkámnak, ez a Sziriát…, négyrészes könyv. Lényege: az emberi művelődés történetének új koncepciója. Ennek az alapvető mozzanata, képletesen szólva kissé az emberiségnek az a felismerése, hogy kozmikus lény, tehát alkalmazkodnia kell a környezetéhez, beleértve a kozmikus környezetet is. Az emberiség bűnbe esik, s ami utána történik, az az elveszett paradicsom visszavárásának története. Időszámításunk előtt ötödik-hatodik századig az evilágról való szemlélet mitikus volt. Képekben fejezte ki a szemléletét. Akkor aztán egyszerre lépnek fel: Laoce, Kungce, Buddha, Zarathustra, a zsidó próféták és Hérakleitosz. Ezek mind reformerek. Nem teremtenek újat, hanem a régit új eszközökkel. Ezek már az ész emberei, racionális emberek. A régi szemlélet a mitikus harmónián alapul, és az elveszett paradicsom visszaszerzésére törekedett, utána az újabb gondolkodók szemlélete racionális volt, egzakt magyarázatra törekedtek, és a „paradicsom” jelképes fogalommá vált. Ennek vezetője az európai ember. A történelmet lehet átértékelni, újraértékelni. Ha ezt az elméletet elfogadom, akkor ebből a távlatból ez a kettőezer-ötszáz év másfajta ítéletet nyer. (Hirtelen elneveti magát, s félig komolyan, félig évődve folytatja.) Az asztrológusok szerint 1952-ben beléptünk a Vízöntő korába. Ebben a korban kell eljönni a hatodik embernek, az újabb típusú embernek, amelyik lemond az erőszakról, és békés eszközökkel teremt harmóniát. Ez az űrhajósok kora.

– A Sziriát oszlopai-nak csak az első kötetét ismerjük, hány kötetből áll a teljes mű?

– Négy kötetből. A Sziriát oszlopai-nak első kötete az Elsüllyedt kultúrák, a további kötetei pedig: Elveszett paradicsom, Varázstudomány, Ötödik ember.

– Feltételezem, hogy kapcsolatban állsz a világ sok tudósával. Hány országgal levelezel?

– Nem mondhatnám, hogy kapcsolatban állok, inkább csak érdeklődőkkel. Az embereket a talányok érdeklik. Nem törekszem a céhbeli tudós címére, mert így sokkal szabadabban mozoghatok.

– Min dolgozol most?

– A Dunántúl című könyvem új kiadásának előkészítését most fejeztem be. A Pergő évek című önéletrajzi írásomnak a vége felé járok. Ebben az évben szeretném befejezni.

– Ha nem írsz vagy kutatsz, mivel foglalkozol?

– Ugyanazzal, amivel amikor írok és kutatok. Ez az életformám. Sajnos, hallásom már nincs. Valaha jártam az erdőket, az országot, most ide köt a betegségem a szobába, de ez nem keserít el. Belenyugodtam, ahogy a süketségbe. Néha azt mondom magamnak: „Ülj le, te büdös, és írj, mert ha örökké járod a Mecseket, semmivel sem készülsz el!”

– A magányt, gondolom, jól ismered.

– Minden embernek vannak olyan belső ügyei, amiket nemigen lehet közölni. Nem áll elő vele, mert nincs belsőleg elintézve. De süketség ide vagy oda, szívesen vagyok társaságban. Utána aztán a magányt úgy megkívánom néha, mint a levegőt.

– A pécsi magány használt alkotókedvednek vagy ártott?

– Nemigen beszélhetek pécsi magányról. Közösségben éltem, írófélékkel, részt vettem az irodalmi életben, az utolsó a Sorsunk volt, amit csináltam. Később a Jelenkor szerkesztői és mások is sokat segítettek.

– Úgy tűnik, az ötvenes évek táján kívülrekedtél a nyilvános szellemi életen. Min dolgoztál ezekben az években, és hogyan érintett a visszhangtalanság?

– Igen, akkor engem reakciósnak bélyegeztek. Sokan voltak így… A fő ok az volt, hogy mertem szerepelni, amikor itt a jobboldali reakció dúlt, míg sokakat elnémítottak, mások emigrációba kényszerültek. Ellenségek is akadtak. Három-négy embert támadtak akkor erősen, Németh Lászlót, Sinkát, Kodolányit és engem. Örültem, hogy 1948-ban meg kellett szüntetni a Sorsunk-at. Szívesen vonultam vissza a szereplések elől. Azt csináltam, ami adódott. Nem nagyon írtam. Csak egy szál Petőfi-könyvet, inkább álmodtam. Összemelegedtem Kodolányival, megmutattam neki a Sziriát-ot, akkor kapott ő kedvet az ókori regényeihez. Csak magamnak dolgoztam abban az időben.

– Nem érezted annak hátrányát, hogy Pécsen maradtál?

– Eleve azzal a tudattal jöttem ide, hogy vidéki írónak lenni hátránnyal jár. Hiányzik az információ, az asztaltársaságok, viták, veszekedések. Ezt a hátrányt önként vállaltam, mert nem akartam egyik klikkbe sem kerülni. A munkám természete megkívánta a függetlenséget. Ma már ez a hátrány szűkült, elmosódott, de ma is megvan. Közel lenni a forráshoz, ahonnan az üdvösség árad, előnyösebb.

– Van valamilyen vagyonod?

– Csakis ingóság, az is sokszor eladódott, emlékké finomult. A könyvek egy részét sikerült megmenteni, főleg azért, mert ezek senkinek sem kellettek.

– Elég pénzed van mostanában?

– Amióta Ervin és Sík Csaba a hónom alá nyúltak és mások, azóta, hála isten, anyagi gondjaim nincsenek. A Sziriát… szép summát hozott. Elég pénzem van, először életemben.

– Vannak beteljesületlen vágyaid, terveid?

– A Sziriát… életem főműve, vágyódom rá, hogy még életemben végső formában lássam. Ezen kívül családi vágyaim vannak, az unokáimat szeretném egyenesben látni.

– Ha megengeded, visszakanyarodnék újra a második világháborúhoz. Konkrétan mit csináltál a háború alatt?

– Amit Sieyés abbé a forradalomban j’ai vécu, átéltem. Volt hivatalom, szerkesztettem a folyóiratot. Kaptam ezeket a háború ellen tiltakozó iratokat, amiket aztán terjesztettem. 1944 májusában, amikor a németek bejöttek, jelent meg a Magyar Dunántúl című könyvem. A németek be akarták kebelezni Dunántúlt. Erre volt ez a könyv válasz. Ki tudtam játszani a cenzúrát. Hadicselekményekben nem vettem részt, csak ellenálló munkát fejtettem ki, és eltitkolt dolgokról szereztem értesüléseket.

– Voltál életveszélyben?

– A mostani háborúban nem voltam. Pécs átvészelte, ide két árva kis bombát ejtettek le. Életveszély Pécsett nem volt. A múlt háborúban esetleg lelőhettek volna. A belső halálveszély keserű lelkiállapotát azonban 1923-ban átéltem. Volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, meg fogok dögölni, pardon, halni. Erdőben voltam, az egész testem fájt. Sírtam, átöleltem egy fát, és azt mondtam: istenem, istenem, miért hagytál el engem.

– Hiszel a barátságban?

– Természetesen, ez olyan emberi kapcsolat, ami etikailag majdnem azonos értékű a vérségi kapcsolatokkal. A sorban az első a szülő, testvér, második a házastárs, harmadik a barát. Aki ettől megfosztja magát, szegényebbé válik az élete. Akinek nincs barátja, az túlságosan önző. Hogy az ember aztán csalódik a barátságban, más kérdés. Jó barátom volt Hotu Matua (Weöres Sándor) és Uszirszafi (Oszarsziphosz-Kodolányi). Amikor Kodolányi írta a Mózest, bajban volt, hogy mit csináljon Uszirszafival. Segítettem neki, innen a név.

Várkonyi Nándor hirtelen hátradől a széken, és elhallgat. Arca fehér, szikár, fáradt.

– Rosszul vagy?

– Szédülök.

Várkonyit a beszélgetés bizony már kimerítette. Rossz lelkiismerettel teszem fel az újabb kérdéseket.

– Ellenségeid vannak?

– Mostanában nem tudok róluk. Egészen személyesek és irodalmiak is voltak.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Egészen biztosan, de az az érzésem, hogy csak pillanatokig, és csak azokat, akiket nagyon szerettem. De csak pillanatokig, ha tovább tart, ha véglegesül, akkor végem van. (Eltűnődik, majd megszólal.) Nem felejtek el semmit, a fene egye meg…

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami neked a legkedvesebb.

– Volt sok olyan nap, amikor rendkívüli öröm ért, öröm, amit nem is vártam. Ünnep, de nem kalendáriumi értelemben, nem kronológiai értelemben, ezek olyan napok, melyekre visszagondolva ünnepet érzek. Ünnep, ha az ember megházasodik, a nász, a gyerekek születése, ezeket mindenki átéli, ha nem érzéketlen. Az unokáim születése nagy esemény volt, nagyobb, mint a gyerekeimé.

– A politika érdekel, foglalkoztat?

– Persze hogy foglalkoztat, hiszen mindnyájunk napi életébe belevág. Aktuálisan is érdekel. De nem hiszem, hogy politikus természet vagyok. Hol dühöngök, hol örülök, de ez nem jelenti azt, hogy politikus természet lennék.

– A Szíriát oszlopai-ban írod, hogy a perui Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránitelőfordulás kétórai járásra van, s a várat egy húsz méter széles rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle. Óriásokról beszélsz. Valóban arra gondolsz, hogy óriás emberek éltek akkor a földön? Vagy létezett egy magas fejlettségű technikai civilizáció, ami aztán elpusztult?

– Nem én, egy utazó írja, akit idézek. Természetesnek látszott egy bizonyos tudományos felkészültség, tudomány, amit már nem ismerünk, mert feleslegessé vált. Az emberiség évezredeken át kőben gondolkodott. Aki azon a szinten van, mint mi, az másként gondolkodik. A régi ember éppen olyan tehetségesen fejlesztette ki a kő tudományát, mint mi a villamosság és a gőz tudományát. Olyan technikát tudtak kifejleszteni évezredeken át, amiről nekünk már sejtelmünk sincs. Hallatlanul leleményesek voltak. Követ úgy repesztettek, hogy lyukat fúrtak bele, ezekbe fát vertek, majd megöntözték. A fa megduzzadt, és elrepesztte a követ. A kő tudományát jobban ismerték, mint mi, kőben gondolkodtak. Ha ki akarnánk fejleszteni ezt a tudományt, ugyanannyi időre lenne szükségünk hozzá mint nekik, és elfelejtenünk minden más technikát.

– Mivel magyarázható vajon, hogy ez a magasrendű hajdani civilizáció nem használt olyan modern építőanyagokat, mint a beton és az üveg?

– Ezek használatához bizonyos vegyi ismeretekre volt szükség, ami akkor még nem létezett. Tulajdonképpen betont használtak, csak nem olyan összeállításban, mint mi. Például Babilonban. Tudták az anyagot úgy használni, hogy négy-ötezer évet kibírt. Bár cement nélkül is megvoltak. Üveget már elég régen használtak. Történet előtti időkben nem tudok üvegről, de a történet elején megjelenik, vegyészek olvasztották. Ha kő-civilizációról beszélünk, az bizonyos fokon megáll. Finomra lehet csiszolni, akár borotvát lehet belőle csinálni, de ami ezen túl van… Kő a kövön nagyszerűen dolgozik, de aztán megáll. Az igazi fejlődést a fémek hozták meg, mert velük könnyebb feldolgozni a puha anyagokat.

– Piri Reis térképeiről, melyek az Atlanti-óceán amerikai, európai, északi- és déli-sarki partvidékeit ábrázolják, és állítólag 1513-ból származnak, mi a véleményed? Elképzelhető, hogy ezek a pontos térképek légifelvétel útján készültek?

– Ezek a térképek előbb születtek, Jézus Krisztus idejében. Az biztos, hogy ezek a kétezer éves térképek úgy ábrázolják a földgolyót, ahogy csak magasból lehet fényképezni. Erre nincs magyarázat. Elképzelhetetlen, hogy akkor olyan magasra felszálltak, mint egy mai rakéta.

– És Däniken elméletei?

Várkonyi felrikkant:

– Däniken infantilis. Däniken igazához az kellene, hogy a másik fejlettebb bolygón minden azonosan peregjen le, úgy, mint a földön, milliárd éveken át. De állítom, hogy nincs két egyforma elektron a világegyetemben.

– Szovjet tudósok Szamuil Kaplan professzor vezetésével az utóbbi hónapokban kozmoszból érkező rádiójelzéseket figyeltek meg és rögzítettek a Volga-parti Gorkij városban. Elképzelhetőnek tartod, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Ami a rádiójelzéseket illeti, azokkal még várjunk. Ha rendszeresen érkeznek is, az eddigi tapasztalatok szerint csupán asztrofizikai jelenségről van szó. Hogy elképzelhető-e más bolygón is élet? Törvényszerűnek látszik, hogy az anyag működése közben naprendszerek alakulnak ki. A csillagászok, okkal tételezik fel, hogy az űrben hasonló naprendszerek léteznek, de tapasztalati tény még nincs. Hogy a Földhöz hasonló élet lenne? Hogy nem olyan az élet, mint a Földön, az biztos. Nincs két egyforma elektron, nincs két egyforma élővilág. Elképzelhető, hogy van a földi élethez hasonló szerves élet a tejútrendszerben. De távolabb, olyam messze, hogy az nekünk már mindegy.

– Az ipari társadalmak fokozatosan tönkreteszik a természeti környezetet. Szennyezettek a folyók, tengerek, sok helyen kipusztult a növényzet, az állatok is. Milyennek látod ilyen körülmények között az emberiség jövőjét?

– Hát olyannak, mint egy beteget. Ha nem gondolunk a gyógyításra, beledöglik ebbe az állapotba. Sok tény mutatja, hogy gyalázatos, kártékony és ostoba az ember, holott nagy tettekre képes. Ahogy mondtam, az ember talán képes arra is, hogy elpusztítsa magát. Az eszközöket hozzá máris megszerezte. Mindazonáltal optimista vagyok, s hiszem, hogy az emberiség a saját maga által okozott katasztrófát is túlélné. Jósolni azonban nem szeretek, az soha nem vált be.

Várkonyi Nándor fáradtan elhallgat, s csak akkor élénkül fel újra, amikor Szederkényi Kőrösi Csoma Sándorra tereli a szót. Maláriát kapott vagy megmérgezték? Tényleg beavatott volt? Mi volt a szerepe Puntszog lámának? S képzeletben már mind a hárman az ősi Tibet útjain járunk, lámakolostorok udvarán bámészkodunk, s keressük a titkot. Ezen a képzeletbeli utazáson Várkonyi Nándor érzi magát a legjobban. Várkonyi örökké úton van.