Reggel a fehér teraszonVida Jenő felpillantott a Motor Boating legújabb számából, s ahogy az eltolható üvegajtón át a teraszra nézett, olyan érzése támadt, mintha ragadna rajt az ing, vagy kint a fallal lenne valami. Elszürkült a kőporos vakolat. A kiszűrődő fény csak bizonytalanul világította meg a teraszt. A pillantása a falról továbbsiklott a völgybe, s néhány percig a villasor alatt surranó autók aranyló fénycsóváit követte. A reflektorok kis tünékeny darabkákat metszettek ki a júniusi estéből. A fényben megcsillant néhány nyárfa, a nádkaréj s a Balaton vize is. Kicsit életre kelt a táj, aztán ahogy az autók továbbrohantak, puhán elalélt. Vida Jenő újra a falra nézett, s a képzeletében igyekezett felidézni a dalmát tengerpart vakítóan fehér házfalait, melyek a villa építésénél ihlették. Ez a képzeletbeli összehasonlítás sokat ártott a háznak. A gyér fényben nem lehetett jól látni, de érezte, hogy a villa fehérsége már nem a régi. Elszürkültek a falak. A szobában felnevetett a felesége. Az asszony egy puha, modern szőnyegen ült, és a televíziót nézte. A „Mikádó”-t játszották. Vidát nem érdekelték a japán trónörökös kalandjai. Általában nem érdekelte a színház. Valójában kevés dolog érdekelte. Életét kitöltötte a hajszás, zaklatott munka. Sokat gürizett, de úgy érezte, hogy kárpótolja érte az élet. Belső világában kialakult egy olyan érzés, hogy aki meg tudja keresni a pénzt, annak mindenből a legjobb jár, a legjobbat, legszebbet meg kell kapnia, így igazságos. Jelmondatot is készített magának, melyet aztán, ha az ismerősök, barátok irigykedve dicsérgették a villáját, motorcsónakját, autóját, nevetve ismételgetett: „Télen güri, nyáron szüzi.” Továbblapozott a Motor Boating-ban, aztán a feleségéhez fordult: – Figyelj csak, Évike… Az asszony kelletlenül Vidára pillantott: – Mi van…? – Broadwaterék négy új motorcsónakot hirdetnek. Egy Tilghman 5,995 dollárba kerül. – Sok az? – Százezer körül… Várj csak… Százharminchétezer… Persze egy emeletes Explorer már 10,995 dollár. – A mienk mennyibe került? – Az nem reális. Ajándékozás, vám… Hát ezek kérlek szépen érdekesen kalkulálnak. Figyelj csak… – Figyelek – mondta az asszony, de nem figyelt, már újra a tévét nézte. – A Tilghman 5,995, a 30-as Express 9,995, az Explorer pedig 10,995 dollár. Négy hajóból háromnak 995-re hozzák ki az árát. Nem figyelsz…? – De, csak nézem közben a tévét… – Mi ez? – A Mikádó… Gyere, ülj ide mellém… – Még mindig a Mikádó? Mi lett azzal a japán kölyökkel? – De Jenő… Ez a császár fia… – És aztán…? – Álruhát öltött, és megszökött a menyasszonya elől. – Én ezt nem nézem. Lefekszem inkább. Vége a tilalomnak. Hajnalban kimegyek pontyozni – mondta Vida, s ahogy a feleségére nézett, újra elfogta az a furcsa érzés, mint előbb, amikor az üvegajtón át kipillantott a teraszra. Az ingjéhez nyúlt, aztán alatta a saját bőrét is megtapogatta. Úgy érezte, mintha gyűrött, átizzadt lenne az inge, s a bőre nyirkos. De nem volt nyirkos, az ing száraz volt a testén. Becsukta a Motor Boating-ot, s fel akart állni. De nem állt fel, mert közben a felesége arcán felfedezett egy ráncot. Még nem volt igazi ránc, inkább csak örökölt családi karakter. De ahogy Mercz Éva nevetgélt, a száj és az orr között, oldalt, félkörívesen elmélyült, feltorlódott ez a vonal, és sejtette a későbbi szakadékot. – Igen – mondta hangosan. – Szóltál? – Nem, semmi – mondta Vida, s aggodalom szállta meg. Rettegett az öregedéstől. A saját fiatalságát, ami már elmúlt, Mercz Éva üdesége által vélte megőrizni. – „Mennyire szerettem ezt a lányt” – tűnődött Vida. – „Az üde kreol bőrét, testének fiatal illatát… Hogyan történhetett ez?… Hiszen még csak húsz… Mennyi is?… Igen, 1950-ben született, 1970-ben volt húszéves, és most huszonnégy…” – Lassan számolt magában, s közben nézte az asszony arcát. Úgy találta, hogy szép még az arca, de a hamvas üdeség már eltűnt róla. Hirtelen eszébe jutott Bajor Ferenc, akit 1962-ben, amikor még az üzemi pártbizottság tagja volt, magához rendelt. Bajor Ferencre panaszt tettek a technikus lányok, mert azt mondogatta az üzemben, hogy húsz év felett már minden nőnek hullaszaga van. Próbálta felidézni a technikus lányok, majd Bajor Ferenc arcát, de valamennyien belemosódtak az időbe. A Motor Boating címlapjára pillantott, aztán a magazint kedvetlenül a szőnyegre dobta. Felállt, a feleségéhez lépett, és megsimogatta az arcát. A bőr üdeségét kémlelte ujjaival. – Lefekszel? – kérdezte az asszony. – Gyere te is. Zárd el ezt a hülyeséget. – Menj csak, majd én is… Fél tízre vége lesz. Kíváncsi vagyok a végére. Vida lehajolt, és megcsókolta a feleségét. Reggel fél négykor kelt. Beült a kocsiba, és a falun át elindult a vízhez. – „Jó lett volna egy pohár jeges whisky” – gondolta, de aztán eszébe jutott a három évvel korábbi kalandja, amikor Siófokon megszondázták… Ingerült lett. Arra gondolt, hogy rossz helyen van a háza. Messze van a víztől. Hirtelen elhatározta, hogy eladja, s közvetlenül a vízparton épít egy újat, hogy reggel ne kelljen kocsiba ülni. Számolni kezdett. „Ha megvennék háromszáz négyszögölet a parton 1200-ért, az 360 ezer… Nyolcvan négyzetmétert lehet beépíteni… Ha a négyzetmétere kijön háromezerből, az 240 ezer… Az összesen hatszázezer… Nem is sok. Persze előbb el kellene adni ezt a házat, s az már bonyolult…” Az egyik nádfedeles falusi ház felett megpillantotta a napot. Vörösen kibukkant az alacsony felhők közül, s fényével elárasztotta a partot. Vida a napba nézett, aztán gyorsította a kocsi futását. Mire a stéghez érkezett, már elfelejtette az esti rosszkedvét, s hirtelen támadt építkezési tervéről is megfelejtkezett. Nagy lélegzetet vett a parton, s elégedetten pakolta át drága horgászbotjait a kocsiból a csónakba. Ahogy a dán botokat s az első osztályú japán orsókat simogatták az ujjai, az elégedettség szétáradt bensőjében. „Sikeres ember vagyok, s a kezem szerencsés” – gondolta. Lassan evezett befelé. Néhány falusi horgász már a nádas mellett kuporgott. Szurkozott fenekű, avétt csónakokban ültek. Köszöngettek Vida Jenőnek. Vida mindenkinek visszaköszönt, s egy-egy pillanatra bizonytalan közösségi érzés fogta el, mint hajdan, a gyárban, amikor még az alapkutatások is érdekelték, s az új konstrukciókon hajnalig dolgozott a fiatal technikusokkal. – A karókhoz kötötte csónakját, távcsalit cseppentett a főtt kukoricára, aztán beetetett. A horgát pontosan a szűk nádöböl közepére dobta. Bent, a tó közepe táján kis fodrozódás támadt a vízen, s lassan terjedt kifelé. Amikor elérte a horgászhelyeket, megmozdultak a csónakok, s zizegő neszek támadtak a nádasban. Vida többször kiemelte a horgát, igazított a csalin és a pótán, aztán újra bedobta. Észrevétlenül múlott az idő. A pillantása közben elkalandozott, mert vonzotta a felkelő nap fénye, s a vízi szárnyasok nehézkes, hangtalan repülését is szerette nézni. Már elmúlhatott öt óra, amikor a pótája eltűnt. Először azt hitte, hogy a szeme káprázik, de aztán gyorsan rántott egyet a boton. A zsinór megfeszült, a bot hajlott. Beletelt jó öt perc, mire megszákolta a halat. Szép tőponty volt, legalább kétkilós. Több halat nem fogott ezen a reggelen, hét óra tájban mégis nagyon elégedetten kormányozta csónakját a kikötő stég mellé. Felállt, kitette a botjait, s amikor lehajolt, hogy a szákot is kiemelje, elvesztette az egyensúlyát, és a vízbe zuhant. A víz térdig sem ért, így azonnal felállhatott volna, de nem bírt. Furcsa opálos köd vibrált, derengett a szeme előtt. A ködön túl sütött a nap, de a fény csak szűrten, bizonytalanul érkezett. A helybeli vasutas és a paraszthorgászok húzták ki a vízből. Ahogy emelték, érezte, hogy a teste nagyon nehéz, kövér. A bal karját nem tudta mozdítani. Nem volt bent erő, mintha megbénult volna. Az egyik szabadnapos vasutas, aki időnként Vida kertjében is dolgozgatott, mellette maradt. A horgászszerszámokat bepakolta a kocsiba, s Vidát is besegítette a volán mögé. Vida Jenő jobb kézzel fogta a kormányt, s félve az újabb ájulástól, lépésben vezetett. A falu alatt megpróbált sebességet váltani, de a vasutas rászólt: – Csak lassan, mérnök úr, lassan… Mercz Éva a teraszon ült és a 74-es Summer Values-t lapozgatta. Amikor a vasutas feltámogatta Vidát a lépcsőn, megijedt. – Mi történt, drágám? – Semmi, semmi sem történt – mondta Vida, és lerogyott az egyik fonott karosszékbe. – A mérnök úr elvesztette az eszméletét. A karja megbénult. Orvost kell hívni – mondta a vasutas. – Azonnal megyek az orvosért… Jenő, ez szörnyű… – Maradjon mellette mérnökné asszony, én elmegyek az orvosért – mondta a vasutas. – Siessen, Bogdán, nagyon siessen. A vasutas elment. Mercz Éva whiskyt öntött egy magas pohárba, jeget dobott bele, és Vida elé tette az asztal sarkára. – Igyál egy kis whiskyt, Jenő, jobban leszel. – Már semmi baj, csak a kezemben nincs erő – mondta Vida, és a poharat nézte. Nem ivott, csak nézte a poharat és gondolkodott. Tíz éve szorongató időzavarban élt. Akkor vette meg az első kocsiját, s hogy a részleteket fizetni tudja, a rendes mérnöki állása mellé másodállást is vállalt. Nyáron elutaztak a dalmát tengerpartra. Splitben elhatározta, hogy épít a Balaton-parton egy fehér homlokzatú villát. Amikor az ötletét a tengerparti vendéglő teraszán elmesélte a családnak, valamennyien nagyon lelkesedtek. A fiúk tapsoltak, a felesége pedig áthajolt az asztal felett, és megcsókolta. Splitben még a régi feleségével járt. Válás után a lakásban az asszony maradt a gyerekekkel, ő pedig megkapta a balatoni villát. 68-ban a kisebbik fiú is gimnáziumba került, így újabb másodállást vállalt. Maszekoknak csak 1970-ben kezdett dolgozni, amikor Mercz Évát feleségül vette. Napi tizenkét órát dolgozott, egyik állásból rohant a másikba, elvállalt minden szakértői megbízatást. Télen vasárnaponként is az asztalnál ült, és reggeltől estig számolt, rajzolt és cigarettázott. A whiskys pohár mellett az asztal sarkán megpillantott egy levelet. Öt darab háromszögletű bélyeg volt rajta, mind az ötön vadkacsák, vadlibák úsztak, álltak, tollászkodtak. – Milyen levél ez? – kérdezte Vida. – Ja, ez még tegnap jött, de olyan kapkodásban voltunk Pesten, hogy elfelejtettem odaadni. A Halász írta Mongóliából – mondta az asszony, aztán kihúzott a hajából egy csatot, s felnyitotta vele a levelet. Vida átvette, lassan, tűnődve olvasott. Felvillant egy-egy mondat: „A kutatómunkával lassan haladunk… A klíma, a rettenetes távolságok, az útnélküliség pontos tervezést kívánna, és pontos kivitelezést. Tervezni lehet, de kivitelezni nehéz. A táborba a benzint 220 km-ről hozzuk hetente egyszer, a vizet 20 km-ről, minden jurtára 40 liter jut naponta. A konyhához a tüzelőt 550 km-ről hozzák havonta egyszer. A hat munkahely a tábortól 30–60 km-re van…” Vida mondatról mondatra, lassan előrehaladt a levélben. Aztán az asszony hangja kizökkentette. – Nahát … Már 3 dollár 99 centért lehet kapni egy justaucorps-t… – Mi az a justaucorps? – kérdezte Vida, és a feleségére nézett. Mercz Éva az asztal túloldalán a nyugágyban feküdt, s már újra a Summer Values-t lapozgatta. – Blúznadrág… Tudod, amit a télen hoztál nekem Münchenből… Vida Jenő Mercz Éva arcát nézte. Úgy találta, hogy a felesége nagyon fiatal. Szép az arca, s a bőre a kora reggeli napfényben harmatosan üde. Bizonyára bekente valamivel. Kinyújtotta a jobb kezét, és megmarkolta a poharat. Lassú kortyokban kiitta a whiskyt. A terasz, akár a dalmát házak, fehéren ragyogott a napfényben. Ültek az asztal mellett, és várták az orvost. A magazin lapjai zizegve forogtak Mercz Éva szép kezében. |