A Channel legendaA Balaton legnagyobb kikötőjében kilenc évvel ezelőtt megjelent egy idegen hajó. A helyi vitorlás klub tagjai, a szerelvénymester, a hajóácsok és a mólóőr gyanakvó arccal tanakodtak a klubház előtt és vonogatták a vállukat… Hajók állandóan érkeztek a kikötőbe, és a nyár általában megtízszerezte az öböl forgalmát. A viharosabb éjszakák után tucatjával horgonyoztak az idegen hajók a nádas mentén, és ezt mindenki természetesnek tartotta. Amikor az ötvenes túracirkáló árbocán megcsillant a kora reggeli napfény, az emberek mégis megdöbbentek. A cirkálót előző este senki nem látta a vízen közeledni, és a mólóőr állítása szerint még éjfélkor sem volt a kikötőben. A szélcsendes éjszaka után mégis az öbölben állt, méghozzá nem is horgonyon, hanem bóján. A szerelvénymester beült egy csónakba, és odaevezett a cirkálóhoz. Amikor visszaérkezett, jelentette, hogy a hajónak Channel a neve, s a jelek szerint a saját bójáján áll, mivel azon is a Channel név olvasható. A klubtagok ingatták a fejüket, és kijelentették, hogy ilyen nevű hajóval még soha nem találkoztak a vízen… A cirkálóból déltájban aztán előmászott egy rövid hajú, szeplős öregember, és a bocival kievezett a partra. A magános öregember felbukkanása tovább fokozta az idegen hajó titokzatosságát. Az emberek tudták, hogy egy ötvenes cirkálót nem lehet egyedül elvezetni, de az öregemberen kívül soha nem láttak mást a hajón. A Channel megjelenése után néhány héttel egy ötven év körüli hölgy ment keresztül a vitorlásklub udvarán. Magabiztosan kerülgette a parton száradó hajókat, így senki nem merte megállítani. A hölgy zavartalanul eljutott a sólya betonperemére, tölcsért formált a tenyeréből, és kiáltozni kezdett – Joe…! Joe bácsi! A Channel kajütjéből előbukkant a rövid hajú, szeplős öregember, beszállt a bociba, és a sólya közelébe evezett. – Hát ez igazán nagyszerű, Joe, a vendégek már alig várják, hogy a vitorláson legyenek… Egy német hölgy is érkezett… – Örülök, Krisztina, hogy látlak… Mi újság? – mondta az öregember, és a sólya peremétől néhány méterre lefékezte a csónakját. – Engem legjobb, ha mindjárt beviszel, úgysem férünk egyszerre a csónakba… Gyere közelebb… Az öregember megrázta a fejét: – Nem tehetem… – Nem tudsz bevinni a hajóra? – A Channel bizonyos értelemben nem is hajó… – mondta az öregember, és lassan, szinte észrevétlenül távolodni kezdett a csónakjával. Az idős hölgy ekkor, amit a világról tudott, egyetlen mondatba sűrítette: – Joe kedves, nem teheted ezt velem… A csónak közben egyre távolodott, aztán váratlanul a cirkáló mögé csúszott. A rövid hajú, szeplős öregember szótlanul felkapaszkodott a hajójára, és eltűnt a kajütben. Az idős hölgy mellett ekkor megállt a szerelvénymester, és megszólította: – Kije magának a Channel gazdája? – A testvérem – mondta az idős hölgy, aztán mérgesen hátat fordított a víznek, és gyors léptekkel elhagyta a klubház udvarát. Az emberek nem hitték el, hogy az idős hölgy testvére Joe bácsinak, de ettől kezdve nem gyanakodtak az idegen cirkálóra. A helyzetet az is javította, hogy Joe bácsit többen látták az orvossal és a hajógyár főmérnökével beszélgetni, mi több, egyesek azt állították, hogy Joe bácsi a hajógyár üzemi orvosa… A Channel mindezek ellenére titokzatos maradt. Joe bácsi soha nem húzta fel a vitorlákat az árbocra, s a cirkáló különös megjelenése óta egyetlenegyszer sem futott ki az öbölből. A hajó fedélzetére még Krisztina sem tudott feljutni, bár ezt hetenként legalább egyszer megkísérelte. Többnyire vendégekkel érkezett, és lelkes kiáltásokkal csalta elő Joe bácsit a cirkáló titokzatos belsejéből. Joe bácsi azonban soha nem közelítette meg egészen a partot, és senki nem emlékezett rá, hogy Krisztinának az elmúlt kilenc esztendő alatt akár egyszer is sikerült volna feljutni a Channel fedélzetére. Krisztina ennek ellenére rendszeres időközökben kiállt a sólya betonperemére, és kiáltozni kezdett… A kikötőben élő emberek idővel megszokták az idős hölgyet, és pontosan tudták, hogy a „Joe… Joe bácsi” kiáltásra a szeplős öregember mennyi idő múlva és milyen arckifejezéssel jelenik meg a kajüt ajtajában, hogyan pillant a part felé, és száll csónakba… Azt is tudták, hogy a „hát ez igazán nagyszerű, Joe…” után mindig az „örülök, Krisztina, hogy látlak…” következik, s azt is tudták, hogy Krisztina egyike azon embertípusoknak, akik soha nem léphetnek a Channel fedélzetére. A kikötő szokványos Krisztina jelenete az idegeneknek teljesen új volt, így izgatottan figyelték, hogy az egyes felvonások hogyan követik egymást. Az olajzöld szemű Schweitzer Mariann, szokása szerint, négy-öt hamvatlanodó tinédzser társaságában hevert a móló oldalának dőlve, és egy rágott végű fekete szemöldökkihúzóval rajzolgatott Fesszer Öcsi gipszkötésére… Fesszer Öcsi az iskolaév utolsó kosárlabdameccsén törte el a jobb karját, így karika alakúra feszített gipszkötéssel díszeleghetett a parton. Megérkezése után néhány nappal elhelyezkedett Schweitzer Mariann szexes lábainak dőlve a kikötőn, és cinikus megjegyzéseket tett a vízre, a felnőttekre, saját magára és a mentős gyerekre, aki már a legelső napon csatlakozott hozzájuk, mivel Fesszer Öcsinek gitárja is volt. Schweitzer Mariann különösen a leukoplaszttal leragasztott részeket kedvelte Fesszer Öcsi gipszkötésén, ezeket mind ellátta feliratokkal: „Ne tedd!” „Ma nekem, holnap neked.” „Na és, mi van abban?… Megesik…” „Hogy oda ne rohanjak”… „Megint akarsz?”… „Vegyenek tengeralattjárót!” Éppen egy krokodilt igyekezett a „Megint akarsz” alá rajzolni, amikor Krisztina hangja felcsendült a kikötőben: – Joe… Joe bácsi!… A mentős gyerek elnevette magát: – Hogy ez a spiné mit strapálja magát…? Mariann félbehagyta a krokodilt, megtekintette a kiabáló hölgyet, aztán a mentős gyerekre nézett. – Miért…? – Úgysem engedi fel az öreg a hajóra… – Miért nem engedi…? – Mert az öreg a Channelra még soha senkit nem engedett fel. – Mi az a Channel? – Az a cirkáló ott, ahol előbukkant az a rövid hajú öregember… – De mi az, hogy Channel? – Nem tudom, egyszerűen csak Channel. – Channel – mondta Mariann, aztán felállt, és figyelte, hogy Joe bácsi hogyan száll csónakba, evez a sólya felé, hogyan fékezi le a bocit, és kiált át a hölgynek a víz felett. – Örülök, Krisztina, hogy látlak – hallatszott a mentős gyerek halk hangja, aztán azonnal Joe bácsié: – Örülök, Krisztina, hogy látlak… Mi újság? Mariann mérgesen hátrafordult: – Menj a… – Képzeld, Joe, ma felkeresett két férfi, és azt mondták, hogy a Channelt szeretnék megvenni… – Felhőket vegyenek… – mondta Joe bácsi, és hirtelen távolodni kezdett a parttól. – De Joe kedves, nem teheted ezt velem… A csónak elérte a cirkálót, aztán eltűnt mögötte. Schweitzer Mariann fejjel előre beugrott a vízbe, és gyors karcsapásokkal közeledett a cirkálóhoz. Amikor a Channel mellé érkezett, már füttyögetett egy rendőr a kikötőn, és integetett, hogy Mariann azonnal forduljon vissza. A kiabálásra előbukkant a rövid hajú, szeplős öregember, és az olajzöld szemű lányra pillantott. – Klassz fejed van, bácsika – lihegte Mariann, aztán megfordult, és kiúszott a mólóra. – A kikötő területén tilos fürödni, száz forint a bírság – mondta a rendőr, és egy csekket nyújtott át a vizes lánynak. Mariann odaszólt a mentős gyereknek: – Tibike, ott a retikülöm, kotorj bele, és adj ennek az elvtársnak egy százast. Amíg a mentős gyerek a ruhák között kotorászott, a lány a cirkálót nézte. Az öregember még mindig a kajüt ajtajában állt és bámult Schweitzer Mariann után. – Tényleg Channel a neve… Jó kis hajó… Mariann a nap hátralevő óráiban ímmel-ámmal befejezte a megkezdett krokodilt, de a fiúkkal alig beszélt. Vacsora után olajzöld szemeit az apjára emelte, és megszólalt: – Mondd, atyám! Mi az, hogy Channel? – Mit szemtelenkedsz örökké apáddal?! – csattant fel azonnal az anyja, de eredménytelenül. Mariann nagy, csodálkozó szemeket csinált magának, és beléjük csempészett egy kevés szomorúságot is. A leghíresebb szexbombák átlagára igyekezett hasonlítani, s duzzadt, érzéki ajkait kicsit szétnyitotta. – A Channel egy csatorna… Pontosabban a La Manche-csatorna… Az Északi-tengert köti össze az Atlanti-óceánnal, de úgy is lehetne mondani, hogy Angliát elválasztja Európától – mondta az apja, s ezzel a nap véget ért. A Schweitzer villa teraszán másnap reggel tízkor Mariann bugyiban és kombinétan ült a reggelizőasztalhoz, így óriási sikert aratott az anyjánál. – Mondd, Mariann, nem szégyenled magad? – De miért, anya? – Bugyogóban ülsz le reggelizni, hát akárki jöhet, te meg itt ülsz meztelenül, ilyen ruhadarabokban… – Ó, anya, hát te anya vagy? Ilyen egy anya?! – sóhajtott fel Mariann, aztán kéjesen nyújtózkodott, ásított, és fokozatosan nekilátott az evésnek. – Ma gyalog kell lemenned a partra, mert apa elvitte a kocsit… – Hogyan tehetett ilyent? – Úgy, fiam, hogy telefonáltak neki Pestről, fel kellett ugrania… Egyébként is jobb lenne, ha itthon maradnál, vagy elmennél végre teniszezni… Ezt a fesszeröcsizést úgyis be kell fejezni! Nem is tudom, mit képzel az a taknyos?… Bede majd váratlanul megjelenik itt, és együtt lát azzal a taknyossal… – Hát anya vagy te…? Bede Rómában van, Fesszer meg itt… És egyébként is osztályelső volt, a KISZ jutalomutazásra viszi, ha összegyógyul a keze… – Elég volt a fesszeröcsizésből! Bede még a nyáron hazajön… Amikor apád kint volt a konzervek miatt, Bede panaszkodott neki, hogy vacak, felületes leveleket írsz hozzá, mintha, mintha nem is tudom… Schweitzer Mariann ezen a délelőttön megkérte Fesszer Öcsit, hogy a gitárján pengesse le neki az Egzodus dallamát. Fesszer fél kézzel nyúzta a gitárt, gyakran melléfogott, de azért így is összeverődött mögöttük egy csomó ember, és sikerült összehozni egy közepes botrányt. Különösen a Feszszer gipszkötésén tündöklő feliratok arattak elismerést. Mariann a hangversenyezést addig nyújtotta, amíg a rendőr fel nem bukkant a kikötőben. Ekkor Mariann felemelkedett a forró betonról, és odaszólt a mentős gyereknek: – A szoknyám zsebében van pénz… Megkérlek, hogy majd fizesd ki a zsernyákot… Ezek után beugrott a vízbe, és a rendőr sípolása, a tinédzserek röhögése közepette úszott a Channel felé. A zajra ezen a napon is előbújt a rövid hajú, szeplős öregember. Mariann megkapaszkodott a boci kötelében, és a parti zajra ügyet sem vetve megszólította az öregembert: – Mondja, ez a Channel eredetileg nem tengeri hajó? Joe bácsi a parton füttyögő rendőrre nézett, aztán a lányra, és halkan megszólalt: – Miért úszott ide? – Mert olyan cuki dumája van magának… „Örülök, Krisztina, hogy látlak…” Meg kell dögleni… Az én nevem Mariann… Azt hiszem, egyszer eljövök, és beadok a nyugalmának… Mondja, egyébként maga nem azonos Beerings Joe-val? Beeringsről sokat hallottam… – Nem, magammal vagyok azonos… – Na, ennek örülök, az a Beerings tulajdonképpen egy szar pasas volt… Hát én most elúszom, öregember, itthagylak… – mondta Mariann, és visszatempózott a mólóra. A rendőr vörös arccal fogadta: – Miért ugrott be megint a vízbe? – Társalogni akartam Joe bácsival… – Mit képzel maga?! Ez kikötő, itt nem lehet társalogni! Este Mariann szórakozottan turkált a tányérjában, aztán az apjához fordult: – Mondd, apa, van annak valamilyen jelentősége, ha egy hajónak Channel a neve? – Mindennek van jelentősége… A Channel tengert köt össze óceánnal… Mariann egyre titokzatosabb arccal járkált a kikötő és a Schweitzer villa között, aztán egyik reggel földöntúli mosollyal ereszkedett le az átforrósodott betonra Fesszer Öcsi mellé. – Az este meglátogattam a Channelt… – mondta, és nosztalgikusan az öbölben ringatózó hajóra bámult. – Mese… – mondta a mentős gyerek, és elnézett valahová oldalt, hogy a kijelentésének hangsúlyt adjon. – Nagyon kedvesen fogadott Joe bácsi… És a hajója… Hát az nem is igaz, ilyen klasszat még nem láttam. Konyhája is van, a szobában pedig, de ezt nem mondhatom meg… Ez már titok… Fesszer idegesen a lányra nézett, és megszólalt: – Azt mondják, soha senkit nem engedett fel a cirkálóra… – Ezután sem enged fel senkit… Csak engem… Fesszer Öcsi összeroppant: – Megtömött, mi…? Megtömött a vén csirkefogó? – Ne mondj ilyeneket róla… Joe bácsi különös ember… Tengerész… Egy angol tengerjárón volt orvos… És versenyeket is nyert… – Persze hogy megtömött, a vén dög… El ne ájulj a boldogságtól… – Milyen versenyeket? – kérdezte a mentős gyerek. – Nem tudom, milyen versenyeket, de nagyon nagy versenyeket nyerhetett – Ilyen egy hülye libát… Lefekszik egy bolond öregembernek… – Szűnj meg, Fesszer, nem gondolod, hogy ez a szöveg undorító? Schweitzer Mariann nem szerette volna Fesszer Öcsit megbántani. Engesztelésül meztelen kokottokat rajzolt a gipszkötésére. A nap ennek ellenére feszült légkörben telt. Feszszer Öcsi állandóan arra gondolt, hogy a rövid hajú, szeplős öregember a karcsú, barna testű Schweitzer Mariannt behurcolta a kabinjába… A mentős gyerek gyanakodva bámulta a Channelt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy arra élő embert felengedjenek, de érezte, hogy a kikötő rendje megingott. Mariann arcán látszott, hogy a rajz nem érdekli, és valami egészen másra készül… A rendőr állandóan öt-hat méterre sétált tőlük, és figyelte, hogy a lány mikor emelkedik fel, és ugrik a vízbe. Különösen akkor vált idegessé, amikor Fesszer belekotort a gitár húrjaiba. Schweitzer Mariann gondosan befejezte Fesszer gipszén a kokottokat, és nem vetette magát a vízbe. Kiábrándító nap volt. Fesszer, miközben a gitárján matatott, megfogadta, hogy soha többet nem jön le a kikötőbe, köp az egészre. Másnap reggel mégis lement a vízpartra. A mentős gyerek értetlenül lóbázta a lábát a vízben, és az öböl tükrére bámult. A vitorlás klub előtt tanácstalan emberek ácsorogtak, s időnként elbizonytalanodó kezekkel az öbölre mutattak. – Hogy vagy, Tibike? – szólalt meg Fesszer a kikötőn, aztán mindjárt le is ereszkedett a cementre. Mentős Tibi az öböl távoli pontjára mutatott. – Mi van ott? – kérdezte Fesszer. – A Channel eltűnt… – A Channel? – Éjfélkor még látta a mólóőr, ott állt a nádas közelében, mint mindig… Reggelre aztán… Fesszer nekidőlt egy betoncölöpnek, s úgy látszott, piszokul érzi magát. Tíz óra tájban megszólította a mentős gyereket: – Mit gondolsz, Schweitzer Mariann lejön még ebéd előtt…? Mentős Tibi sajnálkozva rápillantott, aztán szótlanul elfordította a fejét. Az öbölben csobogó hajókat nézte, s azt a halványzöld, elmosódó vonalat, ami a kikötő öböl és a nyílt víz határvonalát jelezte. Schweitzer Mariann nem érkezett meg ebéd előtt, és másnap, harmadnap sem. Örökre nyoma veszett, akár a cirkálónak. A vízirendőrség parancsnoka Schweitzer György elé kiterítette a hajókról készült összes kimutatást. – Nem értem – mondta végül Schweitzer György, és felállt. – Ahogy mondtam, kérem… Channel nevű hajó soha nem volt a Balatonon… – Mindenki azt mondja, hogy állt egy Channel nevű hajó a kikötőben, s ezen a kritikus éjszakán eltűnt onnan… – Valóban… Joe bácsi ott tanyázott a kikötőben. De a Channel csak bizonyos értelemben volt hajó, ezt Joe bácsi is mondta valakinek. Csak az az építmény számít hajónak, amivel részt vesznek a víziutak forgalmában. A Channel kilenc év alatt egyetlenegyszer sem futott ki az öbölből, soha nem húzták fel a vitorláit… – Most viszont eltűnt… – Ezt magam sem értem… De be kell látnia, Channel nevű hajó nem létezik. Ha létezne, valaki biztosan látta volna, amikor felszedte a horgonyát és útra kelt… Vagy azóta találkoztak volna vele a járőreink a vízen… Schweitzer György kezet fogott a parancsnokkal, és elindult az olajos padlójú irodában, a zászlókkal díszített folyosókon át a kijárat felé. Július végén egy Lancia fékezett a kikötő előtt. Elegáns, kifinomodott arcú férfi szállt ki a volán mögül, és kisétált a kikötőre. Amikor Fesszer Öcsi a zavart tekintetű, elegáns férfit észrevette, gyorsan feltápászkodott a betonról. – Helló, Bede! hazajöttél Rómából? – Szevasz, Öcsi, összetörted magad? – Kicsit… Látom, te még egyben vagy. – Élek – mondta az elegáns férfi, s értetlenül bámulta közben az öböl sárgászölden foszforeszkáló vizét. – Ismered a Channel legendát? – szólalt meg újra Fesszer Öcsi, és Bede arcát fürkészte. Az elegáns, kifinomodott arcú férfi nem válaszolt. Néhány pillanatig bámulta még az öböl vizét, melyet a Nápolyi-öbölhöz és más tengeri öblökhöz viszonyítva, valószínűleg nagyon kicsinek talált, aztán megfordult, és visszament a kocsijához. Fesszer állt a mólón, és nézte a hirtelen megugró és elrohanó Lanciát. Ekkor teljesen egyedül maradt, a Channel legenda véglegesnek látszott. |