VendéglőbenA szélben lobogtak a fák. A leszakadt gallyak és levélcsomók sercegve csúsztak, hengergőztek a kavicsos sétányon. A hadnagy és az alacsony, barna lány összefogózva lépdeltek a parton. Lehullott körülöttük néhány kövér esőcsepp… – Nem is örülsz nekem, hogy eljöttem hozzád – szólalt meg a lány, s a száját csücsörítve felágaskodott. A hadnagy lehajolt hozzá, aztán amikor levegőhöz jutott, megrázta a fejét: – Dehogynem… Örülök… – Anyu szerint te sohasem veszel engem feleségül… Anyuék nem is bánnák… Évekig azt hitték, hogy orvos leszel, aztán… – Ha egy katona megnősül… – Szóval nem…? – Nem mondtam, hogy nem. De ha a helyőrségekre gondolok… Kisvárosok, tiszti házak, tiszti gyerekek… A kocsma favázas, bizonytalan nagyságú épület volt. A táncplaccot sövény védte az utca felől. A terasz már kiürült, a vendégek a belső terembe húzódtak a vihar elől. Az abroszok lobogtak a szélben, néhány már tányérral, eszcájggal együtt a földre zuhant. Az egyik védettebb asztalon borzas, fekete macska állt, és sietve rágcsált valamit egy tányérból. Az oldalajtón jutottak az étterembe. A hadnagy megállt az ajtón belül, és körülnézett. Nagy terem volt. A végében, félig nyitott csapóajtó mögött működött a söntés. A söntéstől balra lépcsők vezettek egy függöny mögé, valószínűleg az emeletre, lakószobákhoz, mosdókhoz vagy irodákhoz. Mindössze néhány asztal volt még üres. A foglalt asztaloknál nagy társaságok zsúfolódtak össze, és hangzavar kavargott a fejük felett. A teremben nem volt zenekar, mégis hallatszott, hol erősödve, hol halkulva valamilyen furcsa, kifakult dzsessz. A hadnagynak úgy tűnt, hogy a söntésben vagy a konyhában rádió szól, s amikor nyílik az ajtó, a zene az éttermet is elönti. A zene persze egy szomszédos mulatóból is kiszűrődhetett, aztán a szél átpréselte a fák között. – Parancsolnak…? Szép arcú nő állt előttük. Barna, molett, nagy mellű, ködösre sírt szemekkel. Rövid, jelvényszerű kötény lógott a szoknyája elé. – Enni szeretnénk valamit… És hát inni is – mondta a hadnagy, aztán elindult a lánnyal a nő után. A terem közepe felé, az egyik fal melletti asztalnál kaptak helyet. Az ajtó közelében egy férfi felemelte a kezét, és intett a hadnagynak. Az visszaintett, aztán várakozva a molett vendéglősnére nézett. – Ottó…! – kiáltott az asszony. Fiatal pincér érkezett. – Sülteket szeretnénk enni… Leves helyett talán inkább vörös bort… Este van – mondta a hadnagy. – Mindenki dicséri a rostélyosunkat – szólalt meg a vendéglősné. A hadnagy a lányra nézett, aztán a vendéglősnéhez fordult: – Jöhet a rostélyos. – Igen, borok és rostélyos – mondta a fiatal pincér, és elsietett. A vendéglősné odacsapott az üres asztalra a hangedlival, mintha ott morzsák, hamu vagy a fene tudja, mi lett volna. De az asztal frissen terített és tiszta volt. – Micsoda nyár… Nem volt egy rendes hetünk… Így még nem fizettünk rá üzletre, mint az idén… – mondta a vendéglősné. – Szeszélyes nyarunk van – bólintott a hadnagy. Amikor a vendéglősné elsietett, a lány hirtelen megszólalt: – Gyula, az a nő ott, aki a bőrmellényes pasas mellett ül, állandóan téged néz. – A második éve szolgálok ebben a helységben. – És ez a nő, ez…? – Nem tudom… Újra felbukkant a vendéglősné, és bizonytalanul megállt az asztal mellett. – Nem akarom magukat zavarni, de itt valaki azt mondja, hogy maguk pécsiek… A lány magába roskadtan ült a hadnaggyal szemben, és tűnődött. Az első pillanatban észre sem vette a vendéglősnét. A hadnagy a szép arcú vendéglősnére pillantott, aztán az asztalon nyugvó kezére bámult. – Így van. Pécsiek vagyunk. – Ne haragudjanak… Nem ismerik véletlenül Klauzál professzort? – Tulajdonképpen… – Ismeri?… – Távolról… Valamikor bent laktam a klinikán apám barátjánál. Apám körzeti orvos volt Baranyában, szerette volna, ha én is az leszek. De aztán nem vettek fel. – Ó… Hát ez… A pincér megérkezett a vörös borral. – Vigye vissza. A pincében van három üveg jugoszláv vörös bor. Azokat hozza – mondta a ködös szemű, molett nő, aztán a hadnagyhoz fordult: – Ha megengedik, szólok a férjemnek… Elsietett. – Mit akar tőled ez a… tehén? – kérdezte a lány, és az arcvonásain látszott, hogy rosszul érzi magát. – Nem tudom… Talán rokona a professzor… A söntés lengőajtaja mögül előbukkant egy kézzel hajtható rokkantkocsi. Gipszbe csavart, kövérkés férfi ült bent, és érdeklődve körülnézett. Mellig gipszben volt, csak a két karja mozoghatott szabadon. Bal kezében égő szivart tartott, jobb kézzel lassan hajtotta a kocsit. Talán négy-öt méter választotta el a hadnagy asztalától, amikor a söntésből előbukkanó vendéglősné utolérte. – Kozma… A jobb ötös… A tolókocsi megállt a hadnagy asztala mellett. A gipszkötésbe merevített férfi meghajtotta a fejét: – Ritt Kozma vagyok. – A férjem… – mondta a molett vendéglősné. – Nagyon örülünk – mondta a hadnagy, és felállt. Ritt Kozmán látszott, hogy részeg. A kötés felett verejtékezett a nyaka, s a hadnagynak úgy tűnt, hogy az egész férfit a gipsz tartja össze. A pincér megérkezett a jugoszláv borokkal, és valamennyit az asztalra rakta. – Tessék helyet foglalni – mondta a hadnagy. A vendéglősné leült a hadnagy mellé. – Micsoda véletlen – mondta, aztán a férjéhez fordult. – Az elvtárs személyes ismerőse Klauzál professzornak… A bőrmellényes férfi mellől ekkor felemelkedett egy fiatal lány, és az asztalhoz lépett. A gipszkötéses férfi feje felett halkan megszólalt: – Gyula… Mondanom kell majd valamit… Nagyon fontos… – Később – mondta a hadnagy. A nő mosolyogva megfordult, a másik lányról, a gipszkötéses férfiről és feleségéről nem vett tudomást. A lány leplezetlen ellenszenvvel figyelte a távozó nőt, aztán a vendéglősnére pillantott, mintha összehasonlítaná őket. – Ha megkérnénk, nem telefonálna Klauzál professzornak? A pincér a sültet furcsa, lapos mozdulattal helyezte a lány és a hadnagy elé. Aztán salátát, kenyeret és fűszereket rakott az asztalra. – Minket nagy csapás ért… Tessék csak enni… Ne haragudjanak… A hadnagy és a lány belevágtak a rostélyosba. – Tetszik tudni – szólalt meg sírásba hajló hangon a vendéglősné – nekünk nehezen lett gyerekünk… Évekig vártunk rá… Aztán ő jelentett nekünk mindent… Május 11-én volt hatéves. Azt tetszett volna látni, ahogy piros szalaggal a hajában lejött az üzletbe, és meghajolt… Agyoncsókolták a pincérek, az öreg szakácsnő pedig nekiajándékozta a skapuláréját… És most két napja megbicsaklott a lába, összeesett. – A kislány?… – kérdezte a hadnagy, és evőszerszámaival mozdulatlanná merevedett a tányér felett. – Valószínűleg agydaganat. Mentővel vittük Pécsre… Nem maradhattam mellette, itt az üzlet… És a legrosszabb szezon. A hadnagy letette az evőeszközöket. – Kérem, nem telefonálna a professzornak? – Lehet, hogy nem is emlékszik rám. – Tegye meg a kedvünkért – mondta a vendéglősné, és elsírta magát. – Persze… Megpróbálom. A gipszbe csavart ember megemelte a poharát: – Egészségünkre! – mondta, és egy furcsa félkört írt le a poharával. Valamennyien ittak, aztán a hadnagy felállt: – Hát… Telefonáljunk. A lány a hadnagyra nézett, de nem találkozott a pillantásuk. A molett vendéglősné és a hadnagy végigmentek a termen, aztán a söntés előtt balra fordultak, és eltűntek a függöny mögött. A lépcső egy szokatlanul szűk folyosóra vezetett, melyet szinte eltorlaszoltak a használaton kívüli szekrények, törött székek és más bútormaradványok. Villany csak a lépcsőtorkolatnál égett, a folyosó vége homályba veszett. Balra ajtók nyílottak ismeretlen rendeltetésű helyiségekbe. A vendéglősné az utolsó ajtó előtt állt meg, melyen üvegtábla fénylett, de a homályban nem lehetett elolvasni a felírását. Megforgatta a kulcsot a zárban, aztán belépett, és pillanatokig motozott a sötétben. – Tessék – mondta a vendéglősné, amikor világos lett. Az ajtó mellett barna íróasztal állt, odább szekrény, és egy kockás pléddel letakart heverő. A rádió keskeny virágállványon ült, s úgy tűnt, bármelyik pillanatban lezuhanhat. A vendéglősné felemelte a telefont. – Jó estét, Matildkám, Rittné vagyok… A pécsi klinikával szeretnék beszélni… Hozza be nekem… Igen, a kislány… Igen… Talán nem kell… Nem is tudom… Köszönöm, Matildkám… Letette a hallgatót, aztán a hadnagyhoz fordult: – Legalább fél óra… – Addig visszamehetünk… – mondta a hadnagy, és a kilincsre tette a kezét. A vendéglősné megnyomta az asztali lámpa gombját, s ahogy az ajtó felé mozdult, a hadnagyhoz préselődött duzzadt, erőteljes melleivel. A hadnagy összerezzent, és ideges melegség öntötte el homlokától a bokájáig. Szótlanul mentek végig a folyosón, és ereszkedtek le a lépcsőkön a zajos vendéglőbe. A hadnagy úgy érezte, hogy a kapcsolatukba valami megengedhetetlen vegyült. De aztán az asszony csípőjére pillantott, s annak lágy, ritmikus hullámzása hirtelen jókedvre hangolta, szinte öröme telt benne, hogy az asszony előtte lépked. Mosolyogva állt meg az asztal mellett: – Legalább fél óra… – mondta, és leült. A lány kedvetlenül ült az asztal másik oldalán, és hol a hadnagyra, hol az asszonyra pillantott. – Főnökasszony, a séf már várja – állt meg az asztal mellett egy pincér. – Ja igen… Az étlap… Jó lenne, ha befejeznéd – fordult a férjéhez. – Az orvos megmondta, hogy nem szabad innod… De te… – mondta, aztán felállt, és elment a pincér után. A gipszbe csavart férfi a hadnagyra kacsintott, felemelte a poharát: – Egészségünkre – mondta. – Az asszony nem szereti, ha iszom… De hát mit szeretnek az asszonyok…? A hadnagy végigmustrálta a gipszkötést. – Alapos munka volt… Tulajdonképpen mit csinált…? – Az asszony nem szereti, ha a vendégekkel iszom… Rám zárta az ajtót… Kiléptem az első emeletről… Nem nagy ügy… – mondta a férfi, és furcsán, visszhangosan nevetett. A hadnagy teleöntötte a poharakat, koccintott a lánnyal és a tolószékben izzadó férfival is. – Nem lehetett valami kényelmes… A gipszbe merevített férfi újra felnevetett. – Kényelmes…? Jó… Lényegesen kényelmesebb volt, mint egy égő repülőgépből kilépni… Uram, én kétszer ugrottam zuhanó repülőgépből. – Pilóta volt?… Nem gondoltam… – Pilóta?… Fenét… Fegyverbombás… Annak idején… – Fegyverbombás? – Bombakioldó… Amikor a gép lecsapott a célra, a megfelelő pillanatban én eresztettem neki a bombákat… A robbanásokba finoman beleremegett a gép… És akkor jöttek a vadászgépek… – Féltek?… – Nem tudom… Az overallunkon négy zseb volt, és minden zsebben egy laposüveg. Amikor felszállt a gép, kiittuk az elsőt. Útközben egyet, a cél előtt egyet, hazafelé egyet… Józanul nem lehetett kibírni… A légiharcok, uram, a légiharcok… Nem tudják elképzelni, hogy mi volt a levegőben… A lány a gipszkötésbe merevített férfit nézte, aztán megszólalt: – Szóval, maga dobálta a bombákat…? – Én – mondta a fegyverbombás, és érdesen nevetett. Az asztalhoz visszaérkezett a vendéglősné, s miközben a székre ereszkedett, a lányhoz fordult: – Látja, minden gond a nyakamba szakadt… – Sok itt a munka – mondta a lány, de az arcán látszott, hogy nem szereti a vendéglősnét. A hadnagy megemelte a poharát, aztán a lányra, a fegyverbombásra, majd a vendéglősnére nézett. – Egészségünkre – mondta a fegyverbombás. Felhajtották a poharakat. – Azt hiszem, most már minden pillanatban jelentkezhet a kórház… Fel kellene menni a telefonhoz… – Igen – mondta a hadnagy, és felállt. – Gyula, igyekezz vissza. Jó?! – szólalt meg a lány, és újra a hadnagy pillantását kereste, de az már ködös volt a sok ivástól. Felállt a vendéglősné is, s újra végigmentek a termen, aztán eltűntek a függöny mögött, és útjuk a rosszul megvilágított, homályos folyosón végződött. A nő most kitárta az ajtót, és a sötét szobába előre engedte a hadnagyot. Amikor kigyulladt a villany, a hadnagy látta, hogy a sötétben túljutott a rádión, közvetlenül a dívány előtt áll. – Ó, istenem… – mondta a nő, aztán felemelte a telefonkagylót. Szomorú volt a hangja: – Rittné vagyok, Matildkám… Még semmi…? Igen… Várunk, Matildkám… Visszatette a hallgatót. A szekrényhez lépett, s egy üveg konyakot és két vizespoharat tett az asztalra. – Tönkre vannak az idegeim… Muszáj innom valamit, mert összeesem… Félig öntötte a két poharat, aztán csak úgy, az asztalon odakoccintotta a poharát a hadnagyéhoz. Kiitta mind, és felsóhajtott: – Ó… Uram, az élet… Az élet… – aztán kicsordultak a könnyei. – Jobbra fordul majd minden – mondta a hadnagy, és közelebb lépett a nőhöz. – Nehezen született ez a kislány… Meddig vártuk, istenem, meddig vártuk…? – mondta a nő, és sírva fakadt. – Ne sírjon… Nem kell sírni… – mondta a hadnagy, és suta, bizonytalan mozdulattal megérintette a nő karját. Az közelebb húzódott hozzá, és a vállára borult zokogva. A hadnagy a zubbonyán át is érezte a nő lágy melleit, és érezte, hogy forró combjai nekifeszülnek. Átölelte. A nő fél kézzel hátranyúlt, és eloltotta a villanyt. Amikor az ajtó kinyílott, a hadnagy és az asszony még a heverőn feküdtek. A hadnagy felült. Érezte, hogy hűvös levegő áramlik az arcába. – Ki az…? – kérdezte, de nem érkezett válasz, s azt sem hallotta, hogy az ajtó csukódott volna. Leszállt a díványról, és óvatosan az ajtóhoz lépkedett. Az ajtó csukva volt. Állt egy kicsit előtte, aztán visszament a díványhoz. – Mi történt? – kérdezte az asszony. – Valaki benyitott… – Képzelődsz… – A huzatot is éreztem az arcomon. Megcsörrent a telefon. Az asszony leszállt az ágyról, s az asztalhoz ment. – Halló… Igen, Rittné – mondta, aztán hátraszólt a hadnagynak. – Itt van Pécs. A hadnagy az asztalhoz lépett, és átvette a kagylót. – Halló… A professzor úrral szeretnék beszélni… Entz Gyula… Jó estét kívánok, professzor úr, Entz Gyula vagyok… Nem tudom, tetszik-e rám… Igen, bent laktam a klinikán… Itt vagyok a Balaton mellett, és megkért a házigazdám, hogy beszéljek a professzor úrral a kislánya… Ritt Kozma lánya, hatéves… Igen… Értem… Köszönöm, professzor úr… Jó éjszakát kívánok… Az asszony mozdulatlanul állt a szoba bizonytalan kiterjedésű árnyai között. A hadnagy letette a kagylót, aztán felsóhajtott. A telefon még egy rövidet csörrent, aztán mély csend ereszkedett a szobára. – Azt mondja a professzor, hogy tíz perc múlva lumbálják… Már műtőben van a kislány… – Igen… – hallatszott az asszony fakó hangja. – Azt mondja a professzor, hogy a víz eltávolítása után átmenetileg jobban lesz majd a kislány, de semmi biztosat nem mondhat… – Igen… – hallatszott újra az asszony hangja, aztán csend lett. Az asszony egy idő után a heverőhöz lépett, és leült a szélére. Mozdulatlanul bámult a sötétségbe. A hadnagy is hallgatott. Végül óvatos, lassú mozdulatokkal megkereste a ruháit, és felöltözött. Néhány percig tanácstalanul állt az ajtó és a dívány között, aztán lassú, nesztelen mozdulattal lenyomta a kilincset, és átlépte a magas küszöböt. Rossz lelkiismerettel lépkedett a folyosón. Megállt, hallgatózott, a lába előtt a semmibe nézett. Cigarettára gyújtott, és lassan, fokról fokra leereszkedett a lépcsőkön. Széthajtotta a függönyt és körülnézett. Asztala gazdátlan volt, a lány eltűnt. Mozdulatlanul állt az utolsó lépcsőfokon, idegeiben rossz előérzetek feszültek. Végighordozta a pillantását a termen, de a lányt nem látta. Megfogyatkoztak a vendégek, a hangzavar is elcsendesedett. Csak a távoli, fakó dzsessz szűrődött be valahonnan a terembe. A fegyverbombás gipszpólyás alakja az étterem végében fehérlett. Négy-öt vízhatlan ruhás, fiatal férfi könyökölt az utolsó asztalnál. Egyikük tenyerébe hajtotta a fejét, s szinte az asztalon feküdt. Csak a szőke, kócos haja sárgállott elő a poharak és üvegek közül. A hadnagy végigment az asztalok között, és megállt a gipszkötésbe merevített férfi előtt. – Felborult egy vitorlás – mondta a fegyverbombás, és a fejével az üvegek között hasaló férfi felé intett. – A lány… Akivel jöttem… – szólalt meg a hadnagy. – Felállt és elment… Azt hittem először, hogy a mosdóba megy, de nem jött vissza. A hadnagy értetlenül bámulta a fegyverbombást, aztán beharapta a száját, és megfordult. Benézett a söntésbe, a söntésbe nyíló konyhába, de a lányt nem találta. Az eső már elállt, de a szél kitartóan zúgott, és a víz morajlása a kocsmáig hallatszott. A fák alatt elindult a vasút felé. A vasúti váróteremben öt hosszú hajú legény aludt a padokon. A hadnagy egyenként megnézte őket, aztán elbizonytalanodott. – „Úgy látszik, elutazott” – gondolta, de a bizonytalansága nem múlott el. Lebotorkált a partra. A kikötőben tántorogtak a hajók, a tocsogó acélbójákon sorra megtörtek a hullámok. Tűnődve a móló végéig lépkedett. Belebámult az éjszakába. A sötét vízről szakadozott ködrongyokat hozott a szél. |