Történet egy kulcsról

Nem is tudom, hogy ez a történet kiről szól… Lehet, hogy Fischer Béláról, aki a babaarcú, gömbölykés férfiak közé tartozik. Nős, egy gyermek apja. Foglalkozására nézve adjunktus egy intézetben, s fehér egerekkel kísérletezik. Pontosabban bizonyos baktériumtörzseket igyekszik elkülöníteni a baktériumbandák dzsungelétől.

Vagy talán Laca Sándorról szól, aki valahonnan az Alföldről keveredett fel a székesfővárosba. Már öregecske, sovány, vörhenyes bajszú. Nehezen artikulál, délre pedig már csak höbög, labog… Laca Sándor a félig kész és befejezett házakban kulcsos. Ha minden lakó beköltözik, áthelyezik egy újabb házba. Így egy-egy épületben két-három hónapra is tanyát ver. Az üres lakásokban vándorol emeletről emeletre, konyháról konyhára, míg csak a lakók ki nem szorítják az épületből. Egyébként a munkásszálláson lakik. Hét végén hazautazik, mint a többiek, s hétfőn délben vissza. A száz kilométernyi magyar messzeségben bizonyára háza van, felesége, felnőtt gyermekei s más egyebe. „Laca” néven persze maga az Úr Jézus sem találná meg a lépcsőházak útvesztőjében. A kőmívesek, asztalosok, mázolók, központifűtés-, víz-, gáz- és villanyszerelők csak a „Jóféle Sanyi bácsi” néven ismerik. Hogy miért jóféle, az ebből a történetből valószínűleg kiderül.

Az is lehet, hogy egy kulcsról, egy négy centiméter hosszú, nikkelezetten is vézna kulcsocskáról szól ez az egész történet. Vagy másról szól? Egészen másról szólna?

Fischer adjunktus úr mindig a legmegbízhatóbb, legpontosabb kutatók közé tartozott az intézetben. Fizetése a kívánatosnál ma is kevesebb, s a felesége ezt a rokonok előtt mindig szóvá teszi. A gömbölykés Fischer persze ezt nem érzékeli, nem is érti. Számára a világ tulajdonképpen az egér orránál kezdődik és az egér farkánál végződik. Az egyetemen kötelezően vizsgázott marxizmusból, de a társadalomtudományoknak még a körvonalait sem sejtette meg. Az autóbusz számára egy természetes jármű, s az embertársai, akik ott letiporják, megizzasztják nap mint nap, csak dolgozók, minden jelző és minőség nélkül. A népet mind ez ideig Lajos bácsi, az intézeti portás, és Lujza néni, a takarítónő jelentette a számára. Így aztán úgy vélte, hogy a nép kedves, mosolygós, jól idomított, elégedett, szolgálatkész. Havonta egyszer, ha intézeti kollégáinál levizitelt, vagy azok viziteltek nála, intézeti szeszből készült konyakot ittak, intézeti problémákról beszélgettek, kötelező sakk- vagy lórumpartik unalmába fúlva. Nyaralás persze a Balatonnál, magánháznál, rossz ágy, rossz koszt, rossz kabin. Agyonégve, korábban vissza, mert mindig elfogyott a nyaralópénz.

Nemrég a gömbölykés Fischerrel csoda történt. Az egyszobás félkomfortos odú helyett, az intézet révén, kapott egy kétszobás, összkomfortos panel lakást. Az asszony új pongyolát vett, a gyerek az új iskolában selypítve ejti a Fischert. Az első két hétben túlestek a nagyobb csőrepedéseken. Egyszer az előszobát, kétszer a konyhát, egyszer a szobákat öntötte el a víz. Két eset délelőtt, kettő éjszaka történt. A négy csőrepedés közül csak egyszer törött el a szennyvízcső, így háromszor a levegő azért lakható maradt. Fischer vett egy könyvet a modern építőanyagokról, amit a felesége aztán négy nap múlva Zilahira cserélt az antikváriumban. Múltak a hetek. Harmincas a vizeseknek, hogy felszereljék a tust, negyvenes a gázosoknak, plusz húsz a külön gázosnak. Ötven a villanyosoknak, hogy a körtéket be lehessen csavarni a foglalatba. Az asszony nyugágyat vett, s a pongyolában, nyugágyban az erkélyen megkezdte… Szemben is voltak már házak… Jóféle Sanyi bácsival, pontosabban mondva a Jóféle Sanya Bá’-val már a beköltözés előtt három héttel megismerkedtek. Sanya Bá’-nak kellett a rendre ügyelni. Lakó csak szerdán délután nézhet lakást öt és hét között. Egyébként levágandó a nemi szerve. A kövérkés Fischer először feleségestől, gyerekestől jelent meg. Sanya Bá’ átvette a papírt, aztán a pénzt. Megnézték… Négy nap múlva az asszonynak eszébe jutott, hogy nem emlékszik már a csapra. Van csap, vagy nincs csap? A gömbölyded Fischer este hatkor kapta magát, és jelentkezett Sanya Bá’ irodájában. Harmincas. A következő héten az asszony nem emlékezett, hogy tapéta van, vagy az az „izé” festék volt. A gömbölykés Fischer kapta magát, jelentkezett, harmincas, megnézte. A következő héten az asszonynak eszébe jutott, hogy… stb. Harmincas, hatvanas, kilencvenes… Végre beköltöztek. Fischer négy-öt hibát követett el az első napon. A legsúlyosabb azóta is kíséri. Merő tudatlanságból a gondnok urat házfelügyelő úrnak szólította. Ilyesmit, ugye, nem lehet. Ha valaki fehér egereket, még akkor sem…

Aztán kiderült, hogy a levélszekrényhez nem kaptak kulcsot. A gondnok azt mondta, hogy a kulcsostól kérjék. Sanya Bá’ már labogott… Félórás nyelvtörés közepette megérttette a gömbölyded Fischerrel, hogy nála nincsenek kulcsok. Másnap reggel azt mondta, hogy vannak, de még nem érkezett el az átadás ideje. Négy nap múlva aztán Fischer megtudta, hogy a kulcsokat átadták. Rohant Sanya Bá’-hoz. Késő délután volt. Kopogott az első emeleti lakás ajtaján. Léptek hallatszottak, majd suttogás. – „Ki az?” – kérdezte egy rekedt férfihang. Sanya Bá’ hátraszólt: „Csak egy lakó.” Egyúttal az ajtót is kinyitotta. Az átadásra váró lakás konyhájában öten szorongtak. Gyanakodva meredtek Fischerre, egyikük aztán előrenyújtotta a poharát, és megszólalt:

– Aggyon még egyet, Sanya Bá’…

Az öregember megemelt egy műanyag kannát, s az előrenyújtott poharakat sorra töltötte.

– Maga nem kér? – fordult az adjunktushoz.

– Nem… Köszönöm… Én a kulcsok miatt jöttem. Úgy hallom, hogy a levélszekrény kulcsát már…

– Pedig ez jóféle pálinka… Ilyen kisüstit még nem ivott. Három forint egy féldeci… Hol kap ennyiért pálinkát? Na? Hol kap? Ha ízlik, hozhatok magának külön egy litert… Vagy kettőt. Két litert hozok magának. Jó lesz a lakásünnepségre. Csak megünneplik, nem?… Jönnek a haverok…

– Nagyon kedves, de én a levélszekrény kulcsáért jöttem…

– Már ki van osztva…

– Igen, de még a mi kulcsunk… Ötödik emelet harmincas… Fischer…

A vörhenyes bajszú öregember egy pakundeklire pillantott, melyet nagy ákombákom betűk és számok díszítettek.

– A maguké már ki van adva… – mondta megfellebbezhetetlenül.

– De kérem, mi nem kaptunk kulcsot… Meghálálnám, ha…

– Ami kulcs itt volt, azt én kiosztottam… Akinek jutott, jutott, akinek nem, annak nem… Mi vagyok én, kulcsgyáros? Amit ideadtak, azt én kiosztottam. Ilyenkor figyelni kell, ha valamit osztanak…

– Minden levélszekrényhez jár két kulcs… Nemdebár?

– Habár, ugyebár, nemdebár, nekem adtak negyvenhárom kulcsot… Én ezt kiosztottam…

– De kérem, ebben a lépcsőházban hatvan lakás van…

– Annyi itt a lakó, hogy az borzalom… Ne is törődjön vele. Igyon inkább egy felet. Ilyen jófélét még nem ivott, igaz-e, szaktárs? – félfordulattal a poharazó munkások felé intett. Egyikük éppen a műanyag padlóra dobta a cigarettacsikket, és elővigyázatosan rálépett, nehogy kigyulladjon Sanya Bá’ pálinkaraktára. A gömbölyded Fischernek kerekre tágult a szeme. Hirtelen megértette, hogy a saját konyhájában azok a körömnyi fekete lyukak honnan származnak. Megadóan lehajtotta a fejét, és alázatosan megszólalt:

– Hát adjon, kérem, egy felet…

Gömbölyded Fischer nem értett az italokhoz. Hallott ugyan már valami „Old Taylor”-t és „Kentucky Tavern”-t emlegetni, de inni még csak az intézeti szeszből készített konyakot ivott. Sanya Bá’ készítménye nem sokban különbözött az intézeti szesztől. Így aztán elkortyolgatta, és többször így szólt:

– No csak…

Sanya Bá’ bezsebelte a három forintot, és megenyhült a kulcskövetelő lakó iránt.

– Ide figyeljen – kezét atyaian az adjunktus vállára tette –, én most felírom, hogy magának nincs kulcsa. Aztán majd az okosok intézkednek… Holnap benézhet…

Fischer benézett… Benézegetett. A kulcs azonban késett. Sanya Bá’ széttárta a karját, és szidta az okosokat. A kacskaringós mondatok végére mindig odaillesztette a „jófélét” is.

– Ha már idefáradt, ne sajnáljon magától egy kis jófélét.

Gömbölyded Fischer nem szeretett vitatkozni, ellenkezni, így aztán, hogy a vörhenyes bajszú kulcsost elhallgattassa, s érdemeket is szerezzen nála, mindig lehajtott egy felet. A torka fokozatosan megszokta a karcos, mérgező italt, aztán rákapott a második pohárkára, majd egy harmadikra is. Egyik délután könnyed tempóban dolgozgatott, s nyitva felejtette a fehér egerek ketrecének az ajtaját. Az egerek falkába verődve szaladgáltak a laborban. Elképedt. Az egerek után vetette magát, és feldöntött egy kisebb asztalt, lombikokkal. Ilyesmi korábban soha nem történt vele. A laborban minden mozdulata pontos, kiszámított pályán mozgott, soha, semmiről nem felejtkezett meg. Mi történt hát? Leült egy székre, és bánatosan nézte a rohangáló egereket. Hirtelen eszébe jutott Sanya Bá’… Bólogatott… Bizony, délben összetalálkozott Sanya Bá’-val, és lehajtott egy felet a jóféléből… Vagy kettőt? – „Soha többet… Soha többet” – fogadkozott, és szigorúan, csikorgósan összekoccintotta a fogsorát.

Este ismerős munkásokba ütközött a folyosón. Sanya Bá’ törzsvendégei egész napon át jöttek-mentek. Volt, aki munka előtt és munka után vette be a magáét, volt, aki napközben is átjárogatott, s olyanok is voltak, akik csak este nyeltek egyet-kettőt.

– Megszomjaztunk… Megszomjaztunk? – kedélyeskedett Sanya Bá’.

– Kérem, én a kulcsok ügyét most már szeretném tisztázni… Mégiscsak tarthatatlan állapot ez… – kezdte Fischer.

– Igaza van ám magának. Mikor szóltam én már a kulcsok végett… De az okosok, csak a prémiumot rakják zsebre. Kulcs az nincs. Na, igyon egy pohárka jófélét, aztán kitalálunk valamit…

Gömbölyded Fischer zavartan átvette a poharat, és köhintett. Fogalma sem volt arról, hogy Sanya Bá’ miféle ember… Nem talált hozzá hangot, utat… Erőtlenül próbálkozott a közismert szavakkal:

– A feleségem is türelmetlen már…

– Ha őnagysága türelmetlen, akkor nagyon is igaza van… Hát lehet ilyent csinálni? Ideköltöztetnek ennyi lakót, és kulcs az csak negyvenhárom… Igaza van őnagyságának, de majd kitalálunk valamit… Na még egyet ebből a jóféléből, ha már idefáradt…

Amikor gömbölyded Fischer lehajtotta a második pohár jófélét is, Sanya Bá’ rákacsintott:

– Hát én mondok magának valamit… A zár hátulján van egy szám… Azt a számot kellene valahogyan megtudni. Ha megvan a szám, akkor a kulcskirálynál vehet bele kulcsot is… Költség, nem mondom, de másként ez már aligha megy.

Fischer este tíz óráig küszködött a postaládával. Először csak kitapogatta az ujja hegyével a zár hátát, aztán kölcsön kérte a gyerek gyurmáját, s azt igyekezett odaszorítani. Vonalzóval kezdte, aztán hajtűvel, görbített szöggel, majd egy kötőtűvel folytatta. Végül előkerült valahonnan egy vékony húsú törött zsanér. Ezt aztán derékszögbe hajtva sikerült beerőltetnie a levélszekrény keskeny nyílásán. A gyurmát cérnával kötözte a zsanérhoz. Este tízre megszületett az eredmény. A gyurma jól mutatta a számot. Hetes volt.

– Hetes az átkozott – jelentette gömbölyded Fischer a feleségének. Az asszony lebiggyesztette az ajkát. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire biggyeszt. Az új lakásban egyébként az első naptól kezdve biggyesztett. Úgy érezte, hogy valamilyen nemességre tett szert, vagy ki tudja…

A kulcskirálynál másnap kiderült, hogy kulcsot csak zárral együtt adnak. Fischer megvette az egész zárat. Ragyogott az arca, amikor betolatott a lépcsőház üvegajtaján. A ragyogás aztán hirtelen megroggyant a szája körül. A levélszekrények dzsungelében két szerelő tevékenykedett.

– Mit csinálnak? – kérdezte rosszat sejtve.

– Amelyikhez hiányzik a kulcs, azt kicseréljük – mondták az overallosok, és kelletlenül végigmérték a gömbölyded jövevényt.

– A mienket is…? Fischer, ötödik emelet…

– Azt már kicseréltük… Felszereltünk egy tizenegyes zárat…

– Tizenegyes zárat…? És ahhoz van kulcs?

– Most még nincs, de ehhez inkább szokott lenni, mint a heteshez…

– Inkább szokott lenni…? És ki adja, és mikor, és egyáltalán…?

– Majd a kulcsos… Vele tessék, kérem, ingerkedni – mondták a szerelők megbántottan, és hátat fordítottak a gömbölyded Fischernek.

Sanya Bá’ csodálkozva fogadta:

– Átszerelték volna…?

– Át. Adjon magyarázatot – tüzeskedett Fischer.

– A lakó, ugye, reklamált, hogy nincs kulcs. Be lett adva a lista. Hát intézkedtek. Van itt magyarázat. Ha szerelik a zárat, jön majd a kulcs is… Ne mérgelődjön, igyon inkább egy pohárka jófélét. Úgysem leszek itt sokáig. Már rebesgetik, hogy áttesznek egy másik házra. Itt már nagyjából beköltöztek. Na, fogja már, mit tartatja itt velem.

Fischer remegő kézzel átvette a poharat. A hóna alól kicsúszott az aktatáska, és fémesen csattant a padlón. Pálinkája félig kilöttyent.

– Ne lötyögtesse, kár minden cseppért – morgott Sanya Bá’.

Gömbölyded Fischer megitta a maradékot, aztán lehajolt az aktatáskájáért. A feje még a padló közelében imbolygott, amikor a házak között felsüvöltött a sziréna. Valamennyien kipillantottak az ablakon. A mentőkocsi kis port kavart. Az egyik épülő ház előtt szürkén, bizonytalanul csoportosultak az emberek. Valamit körülálltak. A szomszédos szobában is poharaztak néhányan. A vijjogó hangra kihasaltak az ablakon. Egyikük ismerősre lelt a mélyben, és kérdően lefelé intett. A hang kóvályogva emelkedett a magasba. Éppen csak érintette az ablakpárkányt:

– A Pinka Jaani leezuhant a teetőőrőől…

A gömbölyded Fischer és a munkások némán bámulták az orvost. Térdre ereszkedett, matatott egy keveset az embergyűrűben, aztán felállt, és visszament a kocsihoz. Azt a valamit pedig, ami az embergyűrű közepén hevert, letakarták néhány papírzsákkal.

– Miért nem teszik be a kocsiba…? – kérdezte valaki türelmetlenül.

– Mert… Mert halottakat nem szállíthat a mentő – hallatszott egy rekedt, vastag hang. Fischer oldalra pillantott. A munkások már elmozdultak az ablaktól, Sanya Bá’ arcát mustrálgatták.

– Micsoda emberek vannak… Micsoda emberek… Aki szédülős, nem tudom, minek megy föl a tetőre… – motyorgott a vörhenyes bajszú öregember.

Az egyik vastag nyakú munkás szótlanul kiment az ajtón. Aztán követte a másik, majd a harmadik is. Az ajtót nyitva hagyták. Amikor a huzat a nyakszirtjét érintgette, a gömbölyded Fischer is elindult. A lépcsőfordulóban még látta az overallosok süllyedő, nehéz árnyait.