A lányőrzőAz eső már másfél órája zuhogott, amikor a tizedes bekopogott a lánnyal. Vargyasné éppen a konyha kövén térdelt, és csalánt metélt a kacsáinak. Sietve felállt, kezét köténybe rejtve törölgette. – Tessék csak… Erre tessék… – mondta, s a szűk folyosón át a kisebbik szobába kalauzolta a menetet. A nyitott ablakon át bevert az eső, s a ligeten túlról a hullámverés zaja is behallatszott. Vargyasné becsukta az ablaktáblákat, aztán a lányhoz fordult mosolyogva: – Ej, galambom, de összeáztál… A lány a kötényét gyűrögető idős asszony mögött az ablakot nézte, melyen rozsdás vasrács feszült. – Ez is megéri a pénzét, Vargyasné… Még tizennégy éves sincs, s a csőszkunyhóban hált a huligánokkal… Olyanok voltak, mint a haramiák… De most kiöntötte őket a víz – mondta a tizedes, aztán tintaceruzát szegezett jegyzettömbjének, és a lányhoz fordult: – Neve…? A lány pillantása elszakadt az ablakrácstól. Csapzott, rövid haja barnára sült homlokához tapadt. Hajából s csíkos frottírruhájából, mely éppen csak eltakarta az ágyékát, csepegett a víz. Öltözéke s minden ingósága a frottírruhából s egy vietnami strandpapucsból állt, melyről újra és újra a padlóra csúszott a lába. A lány a rendőrre nézett, és lassan szétnyílt az ajka: – Ez börtön…? – Nem, ez a Vargyasné háza. Majd itt meglesz addig, amíg eljönnek magáért a szülei – mondta a rendőr, és türelmetlenül várakozott a tintaceruzájával. – Én nem csináltam semmit… – Nincs vád alatt, de ha nagyon borzolódik itt, azért egy kis csavargást, üzletszerű kéjelgést be tudnánk bizonyítani… Úgyhogy… A lány szétnyitotta a markát, és a rendőr elé tartotta: – Nézze, kilencven fillérem van… Azoknak sem volt pénze… Tegnap este óta már nem is ettünk… – Szép vircsaft… Ott gyömöszölődnek abba a bóhás csőszkunyhóba, aztán még egy szelet kenyerük sincs… Minek gyütt maga ide…? – Hát… Csak… – Csak… Csak… Mindenre ezt mondják maguk… Oka mindennek van… Mi a neve? Diktálja fel az adatait, nem érek én rá erre a holdkórosságra… – mondta a rendőr rosszallóan, és a tintaceruzát lebökte a papírra. – Amál… – Milyen Amál? – Kovács Amál… – Hol laknak a szülei? – Pesten… Hatodik kerület… Harminc… Harmincöt… Bajcsy utca… – Telefonjuk van? – Van… Háromtizennyolc-kettőharminchat… – Otthon vannak? – Otthon szoktak lenni, csak apu nem, az a raktárban. Ott van az is nem messze, ott dolgozik. A tizedes becsukta a noteszát, és felsóhajtott: – Na, jól van… Majd mi értesítjük a szüleit… Addig maga itt marad. A Vargyasné ad magának enni, itt megalhat… A lány talpa alatt megcuppant az átázott strandpapucs. Az ágyakra bámult és a falvédőkre. Amikor elment a rendőr, Vargyasné intett a lánynak: – Na, gyere, kapsz enni, aztán a sporhelt mellett megszárítkozhatsz. A lány mohón kanalazta a levest, s közben laposakat pislantott Vargyasné felé, aki a véndőből kiemelt egy szelet sült húst és serpenyőbe tette, hogy leolvassza róla a zsírt. A lány megette a főzeléket, a húst, aztán felállt, és a tűzhely mellé ódalgott. – Jött ez a rohadt eső… – mondta, s szörcsögő orrát a keze szárába törölte. Vargyasné rábámult, és megingatta a fejét: – Kellett ez, galambom… A szárazság már csaknem kiölte a veteményt… Lánykoromban ajaj… Még körmenetet is tartottunk esőért könyörögve… Ajaj, az esőnek örülni kell… – Letérdelt, rövid, nehéz bárdjával sietve befejezte a csalánvágást, aztán a folyosón át kiviharzott az udvarra. A lány az ablakon át látta az öregasszony kontyos fejét, ahogy a lugas négyszögében imbolygott. A hangja is behallatszott, amint a kacsáit hívta: „Buricám… Buricám…” A lány a vastűzhely résein át a lángokat bámulta. Ruhája lassan szikkadt, száradozott. Amikor Vargyasné visszaérkezett az udvarról, a lány rábámult. Nem értette, miért olyan vidám az öregasszony. – Maga egyedül lakik itt? – Nem, galambom… Itt lakik az én nővérem, a Naca is. – És a férje? – Az én drága jó uram, bizony ott maradt a háborúban… Özvegységre jutottam… – Milyen háborúban? – Hát a háborúban. A nagy háborúban – mondta Vargyasné, s a tányérokat, lábasokat sietve beledobálta a mosogatódézsába, s forró vizet öntött föléjük. Térült, fordult, s a keze állandóan tett-vett. – És a néni nővére hol van? – Dolgozik, galambom… A munkánk után élünk… A Naca okosabb teremtés, mint én vagyok… Jól számol, ért a könyveléshez… Nyaranta az Arany Csillagban kisegítő. – Ott én is jártam… Az öregasszony kezében megállt egy tányér, a mosogatólé visszacsorgott a dézsába. – Stoppal jöttem – szólalt meg újra a lány magyarázólag. – Az az úr aztán Fehérvár után benyúlt a szoknyám alá. Ott aludtam vele az első éjszaka a Csillagban. Vacsoráztunk is… – És az a fiú, akivel megtalált a rendőr, az…? – Az…? – Nem voltál abba szerelmes? Azt hittem, hogy az… – Akkor még nem is ismertem azokat a fiúkat… – Ej, galambom, de buta kislány vagy… Minek jöttél te akkor ide?… Azt hittem, szerelmes voltál abba a fiúba, akivel ott találtak, és utána jöttél… – mondta az öregasszony, és a tányért visszanyomta a dézsába. – Én csak úgy jöttem… – Gondoltam, tiltanak attól a fiútól, és… – Ez egy későbbi fiú… – Későbbi fiú…? Hümmm… Későbbi… Tudod, galambom, én kertészlány voltam ennyi idős koromban Dombón… Egy gróf kastélyában voltam kertészlány… Megkerestem a ruhámat, ételemet, stafírungot is gyűjtöttem. Volt ott rokka, szövőgép… Magunk fontuk, szőttük a ruhánk anyagát, magunk is varrtuk téli estéken… Szép, nagy park volt ott. Nyaranta mindig érkezett oda három grófkisasszony. A gróf úr ausztriai rokonságába tartoztak. Azok, galambom, reggel hatkor szoktak kilovagolni. Végignyargaltak a virágágyások között, s a lovaglóostorral sorra lefejezték a virágokat. Kacagtak közben, csilingelve, mint az angyalok. Tíz óráig nekünk mindennap új virágokat kellett a pusztítás helyére ültetnünk, mert tíz órakor az öreg grófné megtekintette a kertet. Mennyit sírtam, istenem… De erőt adott a szerelem. Akkor már jegyben jártam a falusi szíjártósegéddel, aki aztán az én hites uram lett. Gürcöltünk, kuporgattuk a fillért. – Aztán mire ment vele? – szólalt meg a lány. – Összekerültünk, kiváltottuk az ipart az egyik Dráva menti faluba. Nagyon szépen éltünk… De aztán a háború elvitte szegény jó uramat… Semmink sem maradt, csak a szorgalmunk meg a törekvő természetünk… A nővérem is ilyen, mint én vagyok, csak okosabb… Vargyasné az asztal szélére borogatta az edényeket, és törölgetésbe fogott. A lány megtapogatta a ruháját, aztán az öregasszonyra sandított – A szökött lányokat mind ide hozzák? – Az apróbbakat, galambom… A Balaton innenső partjáról idehozogatják… De csak azokat, akik nagyobb bűnbe még nem keveredtek… – Micsoda maga, rendőr…? – Hogy lennék én rendőr, galambom…? Én vagyok a Vargyasné… Mindenki ismer… Két éve vállaltuk el ezt a lányőrzést, de most már látszik, hogy bolond dolog volt… Olyan semmilyenek a mai lányok… Olyan csapdafejűek… Csak egy irányba működik az eszük, mindig csak egy irányba… Pontosan olyanok, mint a csapda, amit felhúznak, aztán megbillentenek, és üresen lecsapódik a vasa. Nagy csatt, aztán semmi. Csapdafejűek. A csapda sem akar semmit. Csak lecsapódik a vasa, és úgy marad. Ha aztán jön valaki, és felhúzza a rugóját, újra csattant egyet… – Ha ezt a Pirinek mondaná, az kikaparná a szemét… – Ki az a Piri, galambom…? – Egy lány. – Na, ezt mindjárt gondoltam. Te is csapdafejű vagy. – Nem. – Lehet, hogy nem… De akkor mondd meg nekem, galambom, mennyibe kerül egy kiló zsír? – Azt nem tudom: – Hát akkor azt mondd meg, mennyi súlya van egy sovány, és mennyi egy hízott kacsának? – Ilyeneket én nem tudok… Én olyan mai dolgokat tudok. – Mondj, galambom egy mai dolgot… – Mit? – Ami eszedbe jut… Nekem mindegy, mondj akármit… – Nem jut eszembe most… – Hagyjuk, galambom… Nem mondom, hogy csapdafejű vagy, de… Tudod mit, énekeljünk: „Akkor szép az erdő, mikor zöld, Mikor a vadgalamb benne költ…” – Ezt én nem tudom. – Hát azt csak tudod, hogy: „Sej, haj, gyöngyvirág, teljes szegfű szarkaláb, bimbós majoránna… Ha kertedbe mehetnék, ha ott kertész lehetnék, mindjárt meggyógyulnék…” Vargyasné törölgetőronggyal a kezében, csengő, szép hangon énekelt. A szárítkozó leányka nézte, és hallgatott. Nem értette az öregasszonyt. Amikor megszáradt a ruhája, mégis megszólalt: – Álmos vagyok… – Feküdj le, galambom… Alhatol itt eleget – mondta Vargyasné, s vendégét a szobába kísérte. A lányka elaludt, az öregasszony visszament a konyhába, s énekelgetve szolgálta a rend-eszményt, tisztaság-eszményt és más emberi isteneket. Este bevitte a szobába a kislány vacsoráját, aztán tíz óráig elbeszélgetett a nővérével. A lányról mesélt neki, aki átázva, éhesen érkezett, aztán a gácsérokról, majd Petrőcnéről, aki a harmadik szomszédban lakott. A nővére eközben cigarettázott, és a falon fényesedő öreg rézedényeket bámulta. Vargyasné reggel éppen a kacsákat etette, amikor megjelent a tizedes. A törvény embere mérgesen köszönt, aztán megcsóválta a fejét: – Hajja, Vargyasné, nekem ebből elegem van… Hazudott ez a lány… Azon a telefonon semmiféle Kovácsék nem laknak… Amál nevű lányról nem is hallottak… És a raktárról sem, és semmiről… – Nahát… Talán árva szegénykém – mondta Vargyasné, és a tizedestől kísérve benyitott a szobába. Az ágy üres volt, és a szoba is üres. A frottírruhás leányka eltűnt. A rendőr az ablakhoz lépett, és kiszimatolt az utcára. A liget fái enyhén borzolódtak a reggeli fényben. A fákon túl hajókürt szólt, s madarak kiáltoztak. – Na, Vargyasné… Ez megszökött – mondta a tizedes. Az öregasszony is kipillantott a fákra, a vízhez vezető napfényes sétautakra. Eszébe jutott, hogy a nővére hajnalban felkelt, és sokáig motozott a folyosón. – „Nahát ez a Naca” – tűnődött. – „Nekiengedte a lányt?” – vállat vont. Szép, nyári reggel volt. Üde, harmatos, tele az élet ezer és ezer ígéretével. |