Zuhanás

Ihász őrnagy lepecsételt fehér borítékot tartott a kezében. A repülőgép hideg fémtestében öten várakoztak. Félhomály volt, alig látták egymást. Ihász Gyula rossz sejtelmekkel küszködött. Gondolatai még lent bukdácsoltak a földön, falak, díszpárnák, arcok kísérték. Nem akart az arcokra gondolni, a falakra sem, a küszöbre sem, melyen átlépni mindig kínlódás volt. Lehunyta a szemét. Igyekezett a parancsra összpontosítani, melynek ekkor még csak egyetlen elemét ismerte. A zuhanásra gondolt, a levegő dermesztő suhogására.

Amikor a repülőgép elérte a kettőezer méteres magasságot, a kabintetőn felvillant egy zöld lámpa, aztán kialudt. Ihász őrnagy ekkor a borítékra meredt, majd felszakította. Zseblámpája fénykévéjében kétszer elolvasta a parancsot, aztán átnyújtotta a mellette várakozó fiatal tiszteknek.

A repülőgép tovább emelkedett. Ihász az ablakon át a földet kémlelte. Derengő, fátyolfelhős éjszaka volt. Tíz perc múlva a sötétség mélyén megpillantott egy tűzbóját. A repülőgép keringve szállt egy ideig, aztán a zöld lámpa újabb felvillanása jelezte, hogy elérték a négyezer méteres magasságot, s a célterület felett repülnek.

Felkészültek az ugrásra. A kezek még egyszer ellenőrizték a hevedereket, igazítottak a tőrön, deszantgéppisztolyon.

– Hatvannégy másodperc zuhanás – mondta Ihász őrnagy, aztán fejjel előre elsőnek hagyta el a repülőgépet.

Dermesztő hideg vágott az arcába. Mínusz tíz-tizenegy fok lehetett. A légritka térben szíve erősen feldobogott. Tizennégy másodperccel az ugrás után érezte, hogy elérte a maximális zuhanási sebességet. Felhőkön süvöltött át, aztán a tenyere már támaszkodott a megsűrűsödött levegőben. Egyensúlyban tartotta a testét, és a földet nézte. A tűzbóját kereste, melytől keletre egy pataknak kellett kanyarognia, északnyugatra pedig a parancsban meghatározott útjelző tábla rejtőzködött a sötét erdei utak egyikén. Az utasítás szerint a patakra támaszkodva kellett előrehaladni egészen egy fahídig, aztán nyugatra fordulni. Beszélni nem szabadott sem egymással, sem civilekkel. A civileknek látni sem szabadott őket, még csak sejteni sem. Ihász őrnagy tudta, hogy kis időkülönbséggel, több ejtőernyős osztagot is ledobnak a célterület felett, s a második, harmadik hullámban érkezőket közelebb dobják le az útjelző táblához. A tábla a helyes utat mutatja, de az elsőnek érkező csoport elforgatja, így a később érkezők helytelen irányban folytatják útjukat. Az utasítás értelmében minden csoportnak el kellett forgatni a táblát. Ihász őrnagy érezte, hogy legjobb lenne elsőnek érkezni, de hiába meregette a szemét, a tűzbóját képtelen volt felfedezni. A horizont csak sejlett, a falvak fényét beitta a föld. Órájának világító számlapján látta, hogy harminc másodperce úszik a levegőben. Tudta, hogy az első tizennégy másodpercben megközelítőleg ötszáz métert zuhant, aztán minden további másodpercben ötvenkilenc métert. Körülbelül kettőezer-ötszáz méterre volt a földtől, amikor a fátyolfelhők közül kibukkanva megpillantotta az erdők sötét foltját, s az erdőségtől jobbra a patak bizonytalan csillogását. Tejútszerű pára lebegett a víz felett. A tűzbójának nyoma veszett. A levegő fokozatosan felmelegedett körülötte, tagjaiban erősödött a vérkeringés. – „Még húsz másodperc” – gondolta, s hirtelen hatalmába kerítette a bizonytalanság. Rossz sejtelmek kísértették ismét, mint a repülőgépben, csak most tárgytalanul, konkrét képek és félelmek nélkül. Meredten bámult a földre, aztán kézfejét a kioldógyűrű felé mozdította. Keze dermedt volt, alig engedelmeskedett. Tétova mozdulatával még el sem érte a gyűrűt, amikor az egész teste megrándult. Azonnal tudta, hogy elkésett, s ernyőjét a négyszáz méterre beállított automata berendezés nyitotta. Felpillantott, s látta, hogy a kupola megtelt levegővel. Kilengett, majd vissza. Gyorsan süllyedt. Stopperóráján megnyomta a gombot, a mutató megállt. Összezárta a lábát, és felkészült a földet érésre. Alig fejezte be a mozdulatot, talpa toccsanva levágódott. Mély fekvésű, savanyú réten ért földet, körül fűzbokrok árnyai sejlettek, négy-ötszáz méternyire pedig az erdő sötét foltja. Állva maradt, sietve behúzta az ernyőt, aztán leoldotta magáról a hevedereket. Nem sokat tétovázott, elrejtette a legközelebbi fűzbokorba, aztán körülpillantott. Háromszáz méternyire keskeny árny imbolygott a levegőben, majd egybeolvadt a mezőséggel. Bagolyhuhogás hallatszott… Válaszolt a jelre. Az iránytűjén látta, hogy arccal délnek fordulva áll. A patak tőlük keletre húzódott. Elindult a patak felé. A berekfák árnyéka két helyen megmozdult. Néhány perc múlva találkoztak, és együtt folytatták útjukat a vízpart felé. Az osztagból ketten még hiányoztak… Ihász néhányszor megismételte a jelet. Válasz is érkezett, de úgy tűnt, hogy a patakon túlról. Némán meneteltek. Tizennégy perc múlva elérték a patakot. Elég széles volt. A folyással szemben a parton lépkedtek. A fátyolfelhők mögül előbukkant a hold, s megvilágította a tájat. A patak másik oldalán ekkor megpillantották a hiányzó ejtőernyősöket. Nem keltek át, párhuzamosan haladtak a túlparti bokrok között.

A patakhoz őz- és vaddisznócsapások vezettek. A közeli erdőben öblös hangú szarvasok bőgtek. Két féltékeny bika felelgetett egymásnak a völgyek sűrű mélyén. Szeptember volt. Ihász őrnagy az órájára pillantott. Elmúlt éjfél. A magasban halkan zúgott egy repülőgép.

A tűzbója eltűnése nyugtalanította. – „Ha a fahídtól északra értünk földet, akkor éppen ellenkező irányban haladunk” – gondolta. – Aztán eszébe jutott, hogy az ugrás előtt két perccel még látta a tűzbóját, s a repülőgép akkor már keringett. Ez megnyugtatta.

Az erdő és a patak között fokozatosan elfogyott a berek. A fűzfák a partra szorultak, s az erdő szélső fái már csak húsz méternyire voltak a víztől. A patak felett ködszerű pára lebegett, s jótékonyan eltakarta a mozgó árnyakat.

Éjfél után húsz perccel az erdőben eldördült egy puska. Ihász őrnagy megállt, és a mögötte lépkedő tisztekre nézett. Csaknem megszólalt, de aztán eszébe jutott a parancs. Közben újabb lövések dördültek, az erdőben valóságos háború kezdődött. A bőgő szarvasbikák elnémultak.

Gyanakodva folytatták útjukat. Száz méterenként megálltak, és belefüleltek az éjszakába. Az erdőben ágak roppantak. Fél egykor közvetlenül előttük szekérzörgés hallatszott. Néhány pillanat múlva a víz is megcsobbant. Lehasaltak a fűbe, és vártak. A patak felett gomolygó ködből saját tisztjeik bukkantak elő. Az egyik hadnagy mozdulatokkal jelezte, hogy a fahíd ötven méternyire van tőlük, a hídon kocsi áll egy lóval, s a lóra egy öregasszony vigyáz.

A bokrok takarásában megközelítették a hidat.

Az öregasszony fehér üveget emelt ki az ülés alól, és beleivott. Ihász őrnagy a holdfényben jól látta az üveget, s az öregasszony sovány arcát. Talán öt méternyire feküdtek a hídtól, s hatra a kocsitól. Az öregasszony cuppantott, aztán elrejtette az üveget.

Az erdő felől árnyak közelegtek. Nehézkesen mozogtak, nyögtek, krákogtak. Két férfi volt. A szarvasbikát rúdra akasztva vitték. A kocsi mellett letették, és az üvegért nyúltak az ülés alá. Kortyoltak belőle, aztán az egyik megszólalt:

– Nem látott senkit…?

– Nem…

– A piszok Jóskát sem…?

– Kerülővel jöttem…

– Jobb kerülni…

– Jól fent van a hold, induljunk… – mondta az öregasszony.

– Van még egy…

– Bika?

– Bika… Nagyobb, mint ez…

– Lehajtok akkor a rétbe…

– Nem kell… Kihozzuk azt is egykettőre. A puskák is ott maradtak.

A férfiak nem tették fel a szarvast a kocsira. Elrejtették a híd mellett, a szélső bokrok alá. Ihász őrnagy moccanatlanul nézte az orvvadászokat. Érezte a dohány és a pálinka nehéz szagát, s a vérszagot is, ami a szarvas sebéből párállott elő. Csaknem a kezére léptek a rapsicok. – Amikor elmentek, felült és intett az embereinek. A patakba ereszkedtek, s lassan átlépkedtek a híd alatt. A híd túloldalán az erdei út árkában kúszva, majd előre görnyedve mentek tovább. A fák között allé derengett, s az alléba utak torkolltak. Ihász őrnagy megnézte az iránytűjét. Az egyik út északra, a másik csaknem északnyugatra vezetett. Az utóbbit választották.

Az erdő sűrűsödött, s az út meredeken kanyargott valahová a sötétlő éjszakában. A hold fénye alig szűrődött be a fák közé, az árnyékok összeolvadtak. Három kilométeres kapaszkodás után, messze előttük megroppant egy ág. Megálltak. – A hadnagy kézzel jelezte, hogy szarvas. Ihász megcsóválta a fejét. Az útról a fák közé húzódtak, és óvatosabban lépkedtek. Öt perc múlva megpillantották az első mozgó árnyat, majd még egyet, s még ötöt. Ejtőernyősök voltak.

Némán követték az árnyakat.

Az árnyak tíz perc múlva megálltak. Az út erdei tisztáson vezetett keresztül, a tisztás szélén tábla állt. Az egyik szellemalak száznyolcvan fokos szögben elforgatta a táblát. A jel így éppen a híd felé mutatott. Az árnyak belevesztek az erdei út ködébe.

Ihász őrnagy a táblához lépett és visszafordította. „Hülye játék ez, hülye gyerekeknek” – gondolta. A táblára bámult: „Mélyvölgy 6 Km. Csak az erdészet járműveinek.” Megkerülte a táblát. A szöveg a másik oldalon ismétlődött. – „Ha ideérkezik a következő csoport, nekik most éppen jó irányba mutat a tábla. Továbbhaladnak helyes irányban… Persze ők ismét ellenkező irányba fordítják a táblát… Hacsak… Igen… Azt a látszatot kell keltenünk, hogy ez a rossz irány, tehát egy osztag már járt itt.” – Övéből kiemelte a tőrt, és az út közepére dobta, aztán néhány szál gyufát a tábla tövében is elejtett. Az osztaghoz tartozó tisztek vigyorogtak.

Ihász őrnagy a fák közé lépett, s az utat elhagyva a völgy felé tartott. Úgy gondolta, hogy a közút a völgyben kanyarog, s az erdei út megfelelő ügyességgel lerövidíthető. Négyötszáz méteres botorkálás után elérte a lejtőt. A fák megritkultak, az irtás helyén térdig érő bokrok váltakoztak, sarjadékerdőkkel. Futásnak eredt. A csoportja mögötte csörtetett. Tíz perc múlva elérték a közutat. Elhanyagolt, több számjegyű útvonalra bukkantak. Tábla sehol, csak további bizonytalanság. Az úton északi irányban mentek tovább. Ihász határozottan emlékezett rá, hogy a repülőgép délre-délkeletre tartott. Biccentett emberei felé. Kettő óra tíz perckor dzsipekre bukkantak az út szélén. Vezető egyikben sem ült. Beszálltak az utolsóba. A fiatal hadnagy rövidre zárta a gyújtáskapcsolót, aztán elhajtottak. Az első útkereszteződésnél felütötték az atlaszt. A falvak nevéből kiderült, hogy hatvan kilométerre vannak még a repülőtértől.

A dzsip porfelhőt kavart a rossz utakon Ihász őrnagynak úgy tűnt, hogy elsőnek szálltak kocsiba, örömöt mégsem érzett… Hátradőlt az ülésen, s igyekezett a jelentésre gondolni, melyben mindennek szerepelni kellett, amit láttak, hallottak vagy átéltek. Előhúzta a noteszét, és feljegyzéseket készített. A szabályok értelmében a kocsiban sem szabadott beszélni, mégis megszólalt:

– Hány lövést hallottunk?

– Hatot – mondta a fiatal hadnagy a volán felett oldalra pillantva.

– Hozzávetőlegesen milyen kaliberből…?

A hadnagy néma maradt, de mögötte megszólalt egy százados:

– Kilenc és feles fűrészelt csövű, a negyedik és a hatodik lövés pedig héthatvankettes szabályos mannlicher…

– Tréfál…?

– A nagyapám erdész volt. Tizenkét évig laktam náluk.

– Ezek…? Orvvadászok voltak?

– Igen… Bejegyzett orvvadászok…

– Nem értem…

– Bejegyzett… Csak nem gondolja, hogy a kerületvezető vadőr nem tudja, hogy kinek van a környező falvakban fegyvere, s évente ki, hány vadat emel ki a fák közül? Falusi kolbász vaddisznó nélkül ritkaság…

– Ez elég furcsa…

– Dehogy… Rend van… Mindenki tudja, mihez tartsa magát…

– Írja be, hogy az öregasszony törkölyt ivott… – szólalt meg egy másik tiszt a ponyva alatt.

– Törkölyt?

– Törkölyt.

– Lehetséges… Én egyszer már ittam gabonapálinkát is… Egészen jó…

– Az… Coca-Colával…

– Ezt is beírjam?

– Nyugodtan.

– Éppen beleugrottunk a szarvasbőgésbe… Valamelyik buzgó tanácselnök legközelebb belénk ereszt egy testesebb golyót…

– Dehogy… Legfeljebb a rapsicok… A tanácselnökök nagyon okos fiúk… Kimondottan okos fiúk… Nem lövöldöznek a vakvilágba – mondta a százados.

Az őrnagy felírta, hogy a szekér oldalán Uz Vendel név szerepelt, s a helységnevet már elmosta az idő. Jellemezte a hidat, az erdei utak állapotát, majd a saját csoportjáról is feljegyzett néhány adatot.

– Mit írjak még fel? – fordult a tisztekhez.

– Öntudatosan és fegyelmezetten… – mondta a százados.

– Persze, ez a bekezdések eleje és vége.

– Jók voltunk, nem…?

– Kiderül… Még tíz perc…

Amikor az erdei úton át berohantak a repülőtéri hangárok elé, úgy tűnt, csak az őrség van ébren, a tisztek, parancsnokok mind alszanak. De aztán a hangárokból előbújt vagy harminc ember. Ihász jelentett. Az egység parancsnoka az őrnagyhoz fordult:

– Tizenegy harminckor ugrottak ki a gépből, és most kettő óra negyven van. Három óra tíz perc alatt befutottak, gratulálok. Írják meg a jelentésüket.

– Kik vannak előttünk?

– Senki… Maguk érkeztek elsőnek…

Ihász őrnagy bement az irodába, és sietve legépelte a jelentését. Amikor felállt az írógéptől, befutott a második csoport is, s húsz percen belül még öt csoport. Két csoport eltévedt, azokért elküldtek egy őrmestert teherautóval.

Ihász őrnagy kedvetlenül állt a hangár előtt. A fiatal hadnagy jelentőségteljesen közölte, hogy vasárnap van, s a kantint négy óráig tartják nyitva. Az osztag a sikeres ugrás örömére inni akart egy kortyot.

Ihász őrnagy nyers egérszar illatot érzett a falak közelében. Felállt, és körüljárta a hangárt. Hideg verejték borította a homlokát. Szaglászott, hallgatózott.

– Konyakot igyunk – mondta a százados.

– A pálinka a legjobb – bizonykodott a hadnagy. – Ősszel a pálinka…

Ihász rájuk nézett:

– Egérszag… Az ernyők…?

A kantinban nagy volt a füst. A vendégek már megfogyatkoztak.

– Innánk valamit – fordult a hadnagy a kantinosnőhöz.

– Van itt egy üveg Sétáló Jancsi – mondta a nő, és bárgyún mosolygott. Részeg volt. A fiatal hadnagy kicsit felizgatta.

– Ötöt kérünk – könyökölt a hadnagy a hűtőpult szélére.

Ihász őrnagy megfordult, és szótlanul elhagyta a kantint. A hold még világított a fák között.

A tisztiházak szürke tömbjei az erdőben álltak. Családok laktak az ablakok mögött, asszonyok és gyerekek, s férfiak is, ha éppen nem voltak szolgálatban. A környéket sorkatonák parkosították, így aztán minden kaszárnyajellegűvé változott itt is. Az utakat fehérre meszelt drótok foglalták keretbe, a fű zöld bokraiból évszámok álltak össze és jelvények. A szép fogalmát általában egy helyi őrmester határozta meg, így a laktanyák s a repülőterek környéke sok helyen olyanná vált, mint egy hatalmas falvédő. A katonák persze nem sokat láttak a falvédőből. Ha gyakorlatoztak, semmi másra nem tudtak gondolni, csak a fegyverükre, gépeikre… Ha befejeződött a gyakorlat, fáradtan hevertek az ágyban, vagy egy másik, képzeletbeli világban éltek. Többnyire kis falvakban, szérűskertekben vagy patakok partján andalogtak a szeretőjükkel, feleségükkel, ismerős lányokkal, akiket a valóságban soha nem kaphattak meg. Álmodoztak, s a tökük megfájdult. A takarodó előtt húsz perccel levelet írtak az édesanyjuknak vagy valakinek egy városba, hogy történjen azért valami, mielőtt elalszanak.

Ihász őrnagy háromezer méterrel a föld felett élt, kékarany ragyogásban. Zuhant a fénylő végtelenben, s ha felhőkbe süppedt, a pára a szemöldökére rakódott. Dermedten, hideg homlokával a föld felé fordulva zuhant hosszú évek óta. Repülőgépek szárnyán mászott imbolyogva, kabinokban várakozott, műszerekre meredt… És egyre magasabbra emelkedtek vele a gépek… Mínusz tizenegy fok, mínusz tizenhét, mínusz húsz… Fehérlő dérvirág a sapkán s az arc szőrös szigetein. Csontig maró fagy… Zuhanás… Zuhanás… Ismeretlen erdőkbe, rothadó avarba… Folyóvizekbe… Derékig érő hóba… Zuhanni éjjel és nappal… Zuhanni hajnalban, zuhanni szürkületben. Ünnepeken… Karácsony éjszaka… Vágyakozás fel… Fel, háromezer méterre, ötezerre, nyolcezerre… Vágyakozás a parancsra… Az engedélyre… Emelkedni és zuhanni… Érezni kettőezer méteren, ahogy hirtelen felmelegszik a levegő, s lágyan körülnyalja a testet. A föld mint hatalmas zöld piskóta puhán várja a csizmákat… Félni… Félni, ahogy rohan a föld az ég felé. Szakadt ernyő csattogását hallani, hasernyőn imbolyogni… Kórházban feküdni, s az ablakon át nézni az őszi eget. A kék, végtelen tengert, s az ájulás pillanatában érezni, ahogy a vaságy megleng, kicsúszik az ablakon, és száll a fák között, majd forogva emelkedik a hideg fényű, őszi napkorong felé… Oxigénbelégzés… Kábultság… Örökké tartó kábultság… Rossz álmok és jó álmok… Lengő faágak, melyekről nem lehet szabadulni, és lent kutyák, farkasok, krokodil… Éhség… Éhség éjszaka… Régi éhségek… Az idegek túlfeszülnek néha… Pihenés… Katonaorvosok, ápolónők, és a feleség, és a feleség…

A kulcsot a zárba illesztette. A lakás ásítva várta. Bereteszelte az ajtót, villanyt gyújtott. Előszoba, szoba, hálófülke, teakonyha, fürdőszoba, kamra, újra a szoba, hálófülke. Az ágy fel sincs bontva, a díszpárnák puhán hevernek a karfáknak dőlve. A felesége sehol…

Elképedve megállt a szoba közepén, valami elfogadható magyarázatot keresett, kis jeladást, mentséget, levelet, üzenetet… De sehol semmi… Csak a tárgyak, típusbútor, típusvázák, típushamutartók… Minden hamutartó üres… – „Jutka nagy dohányos… Jutka nagy dohányos…”

Jutka sehol. Jelet nem hagyott maga után, csak eltűnt, mint a nyár, mint az évszakok.

Ihász az órájára pillantott. Három óra elmúlt. Tudta jól, hogy a felesége ebben az órában… Tudta jól, hogy ezt már nem lehet megmagyarázni. Leroskadt az egyik típusfotelba, és a falra meredt, Európa hegy- és vízrajzi térképére. Bámulta a hegyeket, alföldeket, a folyók útját. Igyekezett belelátni egy országot a közepe táján, de zavarták a hegyvonulatok, így aztán elfordította a fejét. Pontosan tudta, hogy reggel nyolckor majd megszólal a telefon: – „Ihász lakás… Jaj, Ihászkám maga az?… Milyen szerencse, hogy már hazaért. Képzelje, szegény Jutka lekéste az autóbuszt… Nálam aludt… Most mondja… Milyen szerencse, hogy a maguk Icája a városban lakik… Jutkát nem akarom felkölteni, még alszik… Együtt kimegyünk, jó?… Remélem, hagyja ma azt a csúnya szolit… Mindig csak az a csúnya szoli… Egyszer még lepottyan, meglátja… Csók… Csók… Ihászkám…”

– A maguk Icája… A maguk Icája egy büdös kurva – mondta Ihász őrnagy hangosan, és felállt a fotelból. Számolt. – „Igen – gondolta –, ez a harmadik eset… Presszó… Kultúrpalik… Vagy kicsodák?… El kell válnunk… Így nem lehet élni… Ha beállít, kirúgom… Holnapután behívatnak a személyzeti osztályra… Akkor is kirúgom… Be sem engedem az ajtón… A büdös kurva… Nem bírja ki, amíg hazaérek… Város… A város… Az ajtót sem nyitom ki. Mehet, amerre lát. Gyerekünk nincs, csak cuccaink vannak… Sok cuccunk van… Mindenféle cucc… Édes, milyen cuccot hozol Moszkvából?… Az Ica volt férje tudod, miket hozott onnan, amikor kiküldték?… Felírom… A cuccok… A cuccok… Beteg is lehet… Elesett a parketton, és bevitték a mentők a kórházba… Fenét… A program… Ica telefonált: – Mi a programod, édes?… Nincs programod?… Neked?… Még harminc sem vagy… Megőrültél? Ott ülsz egyedül… Te megőrültél… Azonnal indulj el… Csinálunk közös programot…”

Ihász az összes lemezt ismerte. Icu és Jutka összes lemezét. Öt-hat évnyi messzeségből a saját hangját vélte hallani: „Jutka, én nagyon szeretlek, de katona vagyok… A katona a hivatásának él… Nekem nincs foglalkozásom, nekem hivatásom van… Ezt neked meg kell érteni… Az asszony, ha támogatja a férjét… És meglátod, itt a telepen a tiszti feleségek mind, és lesz majd két szép gyermekünk, és…” – De nem lett. – „Jutka akkor, akkor kreol bőrével nekem jött… Az arcomnak… Te kis butus… Ezt mondta… Kétségtelen… Pontosan ezt… Uram isten, hogyan örültem akkor…”

Ihász kiment a fürdőszobába, és megállt a tükör előtt.

– Te butus… – mondta, és nézte magát. – Téves… Te kis butus… Kis… Kis… Aztán az Ihászkám…

Visszament a szobába, és a fotelba ereszkedett. Elhatározta, hogy józan lesz, megfontolt, tárgyilagos. Jövő héten keres egy alkalmas ügyvédet, és beadja a válást. Jobb lesz elválni. Nem nősül meg többet… Jutka emlékét megőrzi… Képzeletben szereti majd, mint régen, az Ica előtti időkben… Néha talán ír neki két-három sort… Karácsonyra, húsvétra… Ünnepeken ír majd néhány sort, s Jutka akkor elgondolkodhat… Bánja majd, szomorú lesz…

Cipők koppantak a lépcsőházban… Lassan emelkedett a nesz a fordulókban, fel az emeletekre. Ihász fülelt… Majd az ajtóhoz lépett… – „Jutka… Jutka jön… Talán átment Lukin főhadnagyékhoz… Lukinné is egyedül volt… Persze, csak Lukinékhoz ment, és most Lukin hazaért a kantinból… Persze, most aztán Jutka már tudja, hogy itthon vagyok, és siet haza… Most… Még tíz lépcső…”

A lépések zaja elfogyott… Egy ajtóval odább vagy egy emelettel lejjebb… Ihász sóhajtott, elszakadt az ajtótól.

– Nem jön ez haza… Hülye vagyok… – mondta hangosan, aztán visszament a szobába, és a térkép elé ült. Bámulta a folyókat, a mezőségeket s az erdők sejthető foltjait. Érezte, hogy kiszabadul a szobából, s messze jár. Fent, négyezer méter magasan, fényben, hevederek közé szorítva, fagyra, süvöltésre szomjasan. Aztán zuhan, zuhan, felhők kavarognak a csizmája mögött, s az arca belevésődik a sötétkék, ritka levegőbe. Megtapogatta az arcát. Ujjával érzékelte a ráncokat, csontokat. Nagyon szomorú volt és nagyon boldog. Szeretett volna sírni. De nem sírt, csak ült, és nézte a térképet, a mezők és hegyek váltakozását. Zuhant, zuhant, tél volt, hó volt, karácsony volt, és zuhant, zuhant.