Téglák legendájaDencs Imre izzadtan görnyedezett a falon. Emelgette a kalapácsát, a résekbe akasztotta, s a téglákat sorra kimozdította a helyükből. Omlások támadtak, s a por makacs felhői eltakarták az eget, az utcát, s a túloldal új betonházait is. Tizedik napja tartott a bontás, s a régi épületből már csak közfalak álltak. A kőpor égette a tüdejét, marta a szemét, de nem törődött vele. Kicsit szédült a falon, s a lezúduló téglákkal együtt maga is megingott néha, de makacsul dolgozott tovább. Egyre csak az anyag járt az eszében, ami még menthető, a vastag, régi gerendák, az ajtótokok, a tégla… A gerendákat már az üzemi teherautó átvitte a telekre, de az anyag java még szállításra várt. Keveset pihent, éppen csak néhány lélegzetvételnyit. Nagyon igyekezett, mert a zuglói házat még az év végéig szerette volna tető alá hozni. Érezte, hogy minden mozdulat, minden kalapácsütés számít. Csak felemeli a kalapácsot, s máris közelebb kerül a szép zuglói házhoz. Csak tenni kell, cselekedni percről percre, pillanatról pillanatra. Először szoba-konyhás kicsi épületre gondolt, de amikor hozzájutott a bontási anyaghoz, azonnal elhatározta, hogy kétszoba-összkomfortos háznál nem adja alább. Két gyerekkel, asszonnyal az egy szoba kevés lenne. Tódozni-fótozni pedig nem érdemes. Az első öt napban az üzemiek is segítettek Dencs Imrének, s hat napon át a felesége is. A hetedik napon aztán teljesen egyedül maradt. Az üzemiek öt nap alatt eléggé kitettek magukért, s az asszony is látástól vakulásig dolgozott, amíg a gyerekeket vállalták a szomszédok. A negyedik napja dolgozott teljesen egyedül. A bontókalapács megállt a kezében. Lihegett, végigtörölt a homlokán. – „Jó lenne egy üveg sör” – gondolta. Gyorsan megrázta a fejét, s a kalapácsot is megemelte. – „Négy forintért négy téglát adnak, négy téglát vagy egy vasalást az ajtóra, ablakra…” – tűnődött, mérlegelt. A lebontott ház udvarán fehér és rózsaszín virágban álltak a gyümölcsfák. Dencs a fákra bámult, aztán megköszörülte a torkát. A párás oldalú sörösüveg kísértete semmivé vált. Képzelete már a zuglói ház udvarán motozott újra. – „Fákat is kell majd ültetni. Négy barackfát, négy szilvafát és négy cseresznyefát… És szelencét… A kerítés mellé szelencét ültetek végestelen-végig. Csak ülök majd a verandámon, és fröccsözgetek esténként… A tervben nincs is veranda… Veranda pedig kell… Hol ülünk akkor, ha nem lesz veranda?” Összerezzent. Érezte, hogy valaki nézi. Leeresztette a kalapácsot, s óvatosan az utca felé fordult. A járdán egy sovány öregember állt. A falakat nézte. Dencs Imre emlékezett az öregemberre… A túloldalon szokott megállni, mintha csak cigarettára gyújtana vagy megpihenne egy kicsit. Nem értette, hogy mit akar az öregember… – „Mindent szabályosan csinálunk” – gondolta. Az öregember mégis idegesítette. Egymásra néztek. – Ez volt a konyha – szólalt meg az öregember, s a meggyfa szipkát kivette a szájából. Dencs Imre szótlanul nézte az öregembert. – A tányérok helye is látszik a falon… Nézze csak, ahol világosabb… Ott volt a sublót, ott egy piros huzatú dívány, felette kakukkos óra. Most is megvan, csak a kakukk már nem jön ki. – Itt lakott maga? – szólalt meg Dencs Imre. – Ez az én házam… Ez itt az én kertem… Ezek a fák… – Mi az államtól kaptuk meg a bontást. Papír van róla. Minden szabályos. – Tudom. Szabályos. – Hát akkor, mit akar? – Szegény feleségem, mennyire szerette ezt a konyhát… Faragott fűszertartói voltak. Mindenféle fűszert tartott. Volt itt bors, tárkony, babérlevél, majoranna, szerecsendió, koriander mag, gyömbér… Akkoriban még divatban volt nálunk a gyömbér sör. Sört is tudott főzni – mondta az öregember, és közelebb lépett a falakhoz. Dencs Imre kényelmetlenül fészkelődött a fal tetején. Nem értette az öregembert. Ráadásul a sör emlegetése újabb vágyakozást keltett benne az ital után. Az öregember lehajolt, és megtapogatta a konyha kövezetét. – Ezt is felszedi? – Fel. – Szegény feleségem, mennyit mosta ezt a kövezetet. Olyan volt a mi konyhánk, mint a ragyogó sakktábla. Nem lehetett ám ide sáros lábbal bejönni, hajaj… S itt… Nézze csak, itt állt a sporhelt. A szélét mindennap kiszidolozta. Úgy értett a ragyogtatáshoz, de úgy… Minden fémtárgyat ragyogtatott… Szegény… – Meghalt? – Még ötvenben… Szépen elment, itthagyta a sok fűszert, a szidolt… Egyedül maradtam… Dencs Imre úgy érezte, érti már az öregembert. Megkönnyebbült. – Hát egyedül, bizony nehéz… Az ember csak az emlékeinek él – mondta. – Én jobban szeretek egyedül lenni. A nyugalom, ugye, az első… És a kényelem… – De az emlékek… – Az emlékek nem okoznak semmi kellemetlenséget. Ha akar az ember, emlékezik, ha nem akar, akkor nem emlékezik. Amíg élt szegény, soha nem engedett a lakásban pipára gyújtani, mert azt hitte, a dohányfüst beleeszi magát a falakba. Télen, nyáron, hóban, esőben kint kellett pipáznom az udvaron. Most már csak felet szívok, szipkából… Ezt sem szabadna… Amikor aztán a lányomék ideköltöztek hozzám ötvenegyben, újra kezdődött minden… De amikor a lányom rákezdett, hogy „igazán, papa, ezzel a büdös pipával” … – úgy pofon vágtam, de úgy… Nem volt itt nyugalom… Gondoltam, ha nyerek a lottón, veszek magamnak egy háromszobás lakást a Rózsadombon… Egyedül költözöm oda, egyiket sem viszem… De aztán jött az állam, adott ezért a házért két lakást, egyet a lányoméknak, egyet nekem, s még adott nyolcvanezer forintot. A lányoméknak adtam húszezret, hatvanat megtartottam magamnak. – Saját házban azért mégiscsak más lehetett… – Más, persze más… De nem cserélnék most senkivel. – Nem sajnálja a házát? – Nem én… Mit sajnáljak rajta – mondta az öregember, aztán kettétört egy cigarettát, és a meggyfa szipkába illesztette a kisebbik darabot. – Nem sajnálja? Hát akkor mit akar itt? – kérdezte Dencs Imre. – Negyvenötben kecskét is tartottunk. Borbála volt a neve… Annyi tejet adott, hogy meg sem tudtuk inni. Csak az volt a baj vele, hogy nekiment a bokroknak… Hiába hoztam neki lucernát, sóskát, annak csak a bokrok kellettek. Még a fákra is felágaskodott… Nagyon jó szilvafák voltak ezek… Szegény jó feleségem minden évben befőzött egy egész üst szilvalekvárt… Egész nap rotyogtatta itt az udvaron… Mondja, nem talált egy ilyen nyakörvet? – Nyakörvet? – csodálkozott Dencs Imre. – A kecske nyakörvét én ide csaptam fel valahová az ágak közé. Alighanem ide a körtefa alsó ágára. Eladtuk tudja, s azt a bőr nyakravalót sajnáltam vele adni. Rézzel volt kiverve, s valamikor a kutyánk nyakravalója volt, még a háború előtt. Ide tettem a körtefára, de aztán megfelejtkeztünk róla. Az éjszaka jutott eszembe. Föl is keltem mindjárt. Megnéztem az összes bőröndöt, ládát, de nem találtam meg. Ennek a nyakörvnek itt kellett maradnia. – Mikor adták el azt a kecskét? – Mikor? Hát még akkoriban… Megvolt egy darabig a háború után, aztán eladtuk. A nyakravalóját pedig felcsaptam ide a körtefa alsó ágára. Jó esperes körte terem ezen… Nem tudja, mi lesz ezekkel a gyümölcsfákkal? – Nem tudom. Mi a bontásra megkaptuk a szabályos engedélyt. Meg is nézheti, magammal hordom. Mindent szabályosan csináltunk. – Szabályosan, látom én… – Hát akkor, mit akar itt? – Vasárnap délután kitettük az asztalt a fák alá, és ejtőztünk. Én pipáztam, a feleségem meg pasziánszt rakott. Nagyon szeretett pasziánszozni. Kintről csak a kintornázás hallatszott be vagy az énekszó. Jó bástyánk volt, vastag és erős. Fehér kőből rakattam még az első világháború után. A bástya hová lett? Lebontották? – A bástya? Nem volt itt már bástya, amikor nekiálltunk… – Vadszőlő volt a tetején… Kilenc tőkét ültettem a bástya alá… Szép zöldre befutotta a vadszőlő… – mondta az öregember, aztán lehajolt, és a földet tapogatta. Motozott, hajlongott a törmelékdombok között. – Mit csinál? – szólalt meg Dencs Imre szánakozva. – Kilenc tövet ültettem. Az indák megkapaszkodtak a kövek között. Zöld volt az egész bástya… Mint egy vár… Biztos, ledönthetetlen. Maga épít majd bástyát? – Lehet, hogy építek. Előbb a házat csináljuk, aztán a többit. – Ne építsen bástyát, most már nem divat… Szép vaskerítés illik a maga házához, díszbokrokkal… – Szelencét gondoltunk az asszonnyal. – Az is jó. Ültessen virginiai borókát, az tíz méter magasra is megnől vagy tujafát… – A szelence az asszony legkedvesebb virága… – Szelence is jó… Verandát csináltat? – Nincs bent a tervben, de… – Fák legyenek. Fák és veranda. Hová ülnek ki ebéd után? Nyáron késő estig el lehet üldögélni a verandán. Nekem most nincsen verandám. Tudja, a nyolcadik emeleten lakom. Ott, ugye, nincsenek fák, bokrok, nincsen veranda… – Mégiscsak sajnálja maga a házát… – Mit sajnálnék rajta? Csak a gond volt vele. Olyan lakást adott az állam, hogy fűteni sem kell bent. Egyik csövön bejön a meleg, másikon a gáz, harmadikon a víz. Teljes a kényelem. Az ablakból fákat is látok. Van itt egy tér a közelünkben. Három fa van azon a téren. Föntről persze kicsinek látszanak azok a fák, de nem vagyok hülye, láttam már őket közelről is, tudom, mekkorák. Mondja, biztos, hogy nem látta azt a nyakörvet? Ide csaptam fel a körtefára. Sajnáltam a kecskével adni, és most tessék… – Nem értem, mit akar maga? – Nem érti? Maguk semmit sem értenek… Megkínálhatom egy cigarettával? – Köszönöm, nem dohányzom… – Na egy ilyen ember kellett volna szegény feleségemnek… Furcsa ez a konyha így, tető nélkül… Mi? Magának nem furcsa? A festés még egészen jó volt. Kibírt volna még négy évet festés nélkül. Maga milyenre tervezi a konyhát, kicsire? – Nem kicsire… Akkorára, hogy enni is lehessen benne… – Ez az okos beszéd… Ezek az új konyhák, tudja… Egy bemegy, kettő kijön… Jó anyagot hagytam magának. Jó téglákat, jó ajtókat… Nem panaszkodhat, megbecsültem a házamat. Látom, a zsindelyt már elvitték… Finom hódfarkú cserepeim voltak. A tartalék a padláson volt, megtalálta? – Meg… Negyven darabot találtunk a gerendák között… – Az volt a tartalék. Mi régen mindenre gondoltunk… Az a fontos tudja, hogy a törött cserép helyére nyomban felkerüljön az új. Akkor megóvja a házát egészen bontásig. Hová épül? – Zuglóba… – Az is jó hely. Nem örökös persze. Egyszer, húsz év múlva arra is kimondják az áment. – Nem hiszem én azt. – Ilyen nagy házakat építenek mindenhová. Ezek is kicsinek számítanak majd. Nem is lehet ez kifizetődő. Amerikában negyvenemeletes házakat építenek… Hány szobája lesz magának? Kettő, három? – Kettő. – Éppen futja az anyag. Akkor csak meszet, homokot és cementet kell majd venni. Ezeket a fákat sajnálom csak. Maga is ültet gyümölcsfákat? – Ültetünk, amennyit csak elbír a telek… – Fák nélkül semmit sem ér… Nézze meg az én gyümölcsfáimat, micsoda virágzás… Ezek a besztercei szilvák, s az a körte… Mondja, tényleg nem látta azt a nyakörvet? Ide csaptam én fel a körtefára… Dencs Imre a fákra pillantott. Sorba vette mindegyiket, aztán a létrához húzódott, és lemászott a falról. Átbotorkált a törmeléken, ki a kertbe. Végigment a fák alatt, aztán megállt egy vastag törzsű cseresznyefánál. Elkapta az alsó ágat, felhúzódzkodott, aztán lerántott valamit a földre. Az öregember a szélső fák alatt állt, és a falakat nézte. – Ez volt az? – kérdezte Dencs Imre, s egy darab napszítta, megrepedezett bőrt tartott eléje. – Ez… – mondta a sovány öregember és megmarkolta. – Úgy látszik, a cseresznyefára tette… – Látja, itt a rézveret. Vörösréz… Megfeketedett, de szidollal ez tíz perc alatt lejön. Nagyon jó még ez a nyakörv. Ha lenne kutyám… De a nyolcadik emeleten… Magának adom. Biztosan szereznek kutyát… – Nekünk nem kell. – A verete vörösréz… – Nem kell – mondta Dencs Imre, aztán a rozoga létrán felmászott a falra. Felemelte a kalapácsot, és lesújtott. Kis porfelhő támadt. Egy tégla lezuhant a földre. A gyümölcsfák talpig virágban álltak az öregember körül. Az öregember a nyakörvet tapogatta és várt valamire. |