A Francia útÁcs István valójában nem szerette a Soós-féle műhelyt… Az autókat nyaranta belepte a por, télen a hó. A javításra várakozva mindig csapdában érezte magát. A Francia útnak csak az egyik oldalán sorakoztak házak, üzemi telephelyek, a másikon magas vasúti töltés húzódott, melyen örökké vonatok imbolyogtak. Kormos vicinálisok és nemzetközi motorvonatok váltották egymást tíz-tizenöt percenként. A vonatok ablakából nők csodálkoztak a mélybe, pillantásuk végigmotozott az autók között. Ács István idegesen toporgott a kocsija mellett és cigarettázott. Utálta magát, hogy ismét a Soós-féle bütykölő műhelybe szorult, s a műhelyt saját magánál is jobban, mivel a főnök mindent elvállalt, s a lerohadt autók így hetekig dermedeztek a hóban. Az órájára pillantott. Tíz óra elmúlt. – Igyekezhetne egy kicsit, Mikó úr, a harmincasát már előkészítettem – mondta fakó, kedvetlen hangon. Az öregember, akire a Soós-féle műhelyben a futó javításokat bízták, a kocsi alatt feküdt egy olajfoltos farostlemezen. A cserébe felszerelt indítómotor alsó csavarját igyekezett meghúzni, s közben keservesen nyögött. – Hová indult, Ács úr? – Jánosházára… Kivettem egy nap szabadságot… Az anyám, tudja, a nénjével ott őrzi a régi házat. Viszek nekik valamit karácsonyra. Ha nem robban le ez a tragacs, már ott vagyok… – Meglátja, bent ragad majd a hóban… – A nyolcason már nincsenek torlaszok. Az este azt mondta a rádió, hogy… – A rádió… – Mikó lesajnálóan nyögött a kocsi alatt. A töltésen ismét vonat robogott. Az első kocsi oldalán piros betűk színesedtek: „Curtici KEI.” Ács István hátat fordított a vasúti töltésnek. 1943-ban Tyim fölött egy vasúti töltés oldalában sebesült meg. Leguggolt, és beszólt az öregembernek a kocsi alá: – Mennyit fizet magának a Soós? – Tizenkét forintot… – Nem fizet rosszul. Óránként tizenkettőért nálunk az üzemben már kalapot emelnek. Sikerült…? – Még kettőt húzok rajt… Aztán rákötöm… De ez sem lesz ám jó… Meg kellene fordítani a fogaskoszorút… Az olajfoltos úton egy sántító gyerek érkezett. Benyitott a szűk műhelybe, aztán a mély hóban a kocsihoz botorkált. – A Mikó bácsi hol van? – kérdezte. Az öregember előbújt a kocsi alól, és felállt. Nyögött, görnyedve masszírozta a derekát. – Mit akarsz? – fordult aztán a gyerekhez. – A házmesterné azt izente, hogy tessék hazajönni… – A Horváthné…? Mit akar? – Látogatója érkezett a Mikó bácsinak. Azt mondta a Horváth néni, hogy azonnal tessék hazajönni… – Nem megyek… Mondd meg, fiam a Horváthnénak, hogy nekem ne üzengessen… A sántító gyerek elindult a Francia út távoli vége felé, az öregember pedig a motor fölé görnyedt szerszámaival. Ács figyelte, hogyan állít az automatika tengelyén, s babrál a stifttel öt percig, tíz percig, húsz percig… Fent a töltésen ismét vonat robogott. Ács István megfordult, és nézte az ablakokat. – Meggémberedett a kezem – mondta az öregember. – Hideg van – bólintott rá Ács István, de közben arra gondolt, hogy az öregember nagyon lassan dolgozik. Éppen sürgetni akarta, amikor a Francia út mocskos haván ismét felbukkant valaki. Az öregember kipillantott a motorház mögül, és méltatlankodott: – Ez meg a Horváthné… Nem tudom, mit akarnak ezek… Talán csőrepedés van… A kövér asszonyság utat tört magának a hóban és fújtatva megállt: – Jó napot, Mikó úr… Az előbb már elküldtem magáért egy gyereket… – Kár volt, Horváthné… A munkáját nem hagyhatja ott az ember, akár a vizesek jöttek, akár a gázosok, akár… – Mikó úr, nagyon kérem, hagyja most ezeket a vasakat… Jöjjön szépen haza… – Horváthné… Maga… Maga… Én nem is tudom, mit gondol? Ez egy műhely. A tulajdonos ott van bent… Én itt… Az öregember a motor fölé hajolt, igazított a vezetékeken, aztán a karosszéria, dinamó, levegőszűrő széles fedezékéből Ács István felé mormogott: – Ha megkérnek, segítek mindenkinek. Akár vízcsap, akár olajkályha… De csak vasárnap vagy esténként… A házmesterné tanácstalanul tipródott a hóban, majd közelebb húzódott a motorhoz, és újra megszólalt. Halkan, zavartan ejtette ki a szavakat: – Mikó úr… Megjött a felesége… Az öregember leejtett egy villáskulcsot. A krómvanádium tompán csörrent, aztán belesüppedt a hóba. – Nincs nekem feleségem – hallatszott az öregember hangja a motorházból, aztán csend lett. Fent a vasúti töltésen himbálózva elrobogott egy vonat. A kövér házmesterné a megfeketedett kocsikra bámult, aztán újra megszólalt: – A Margit… Visszajött… Ott ül nálunk a konyhában… Azt mondja, itt tölti az ünnepeket, aztán majd meglátja… Finom cigarettákat szív… Gázöngyújtót hozott az uramnak… Magának meg… Azt mondja, hogy… – Nekem nincs feleségem – szólalt meg újra az öregember, és felegyenesedett. – A Margit azt mondja, hogy… – A Margit elvált tőlem. Nekem nem feleségem. Ha szeret maguknál üldögélni, Horváthné, akkor csak üldögéljen ott, ameddig akar – mondta az öregember, aztán négykézlábra állt, és bemászott a kocsi alá a villáskulcsért. – Én most akkor hazamegyek, Mikó úr… – Menjen csak, Horváthné… – Én most hazamegyek, Mikó úr, de a Margitnak nem szólok ezekről… A Margit… – Menjen csak, Horváthné… A Margit meg csak üldögéljen ott… A házmesterné lassan távolodott a kocsitól. A műhely ajtajában megállt, és szóba elegyedett az egyik segéddel. A segéd a töltésre pillantott, aztán az autókra, az öregre, és vállat vont. A házmesterné megfogta a segéd overallját, s miközben magyarázkodott, egy pántot igazgatott a gyűrődések között. A segéd bólogatott, majd bement a műhelybe. A házmesterné a hóbuckák tetején megnőtt, aztán fogyott, és beleveszett az utca ködös, szennyes bizonytalanságába. – Végre elment ez a Horváthné – mondta az öregember, és a kulccsal ismét a motor fölé hajolt. – Látom, magának is van baja elég – csóválta a fejét Ács István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán előszivárgott. Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és miközben a havas földhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száznyolcvan kilométer. Ha sikerülne kihozni a hetvenes átlagot, akkor kettő és fél, három óra alatt biztosan megérkezne… Ha… Ha… Megfordult, ingerülten az öregemberre meredt: – Mikor készülünk el, Mikó úr? – Késznek látom… Szólok a főnöknek, aztán mehet… Az öregember a hűtő tetejére rakta a szerszámait, és elindult a műhely felé. Kifelé dülöngélő, roncsolt bakancsnyomokat hagyott a hóban. Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán az idős embert, ahogy megállt a műhely ajtajában, és bekukkantott a fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a villany. Mikó úr lassan elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult valamerre. Nem szólt a főnöknek, be sem ment a műhelybe. Ács István nézte az öregember meggörnyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hószürke szomorúságában. Várt néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember visszatér, csak illendőségből várt. Csend volt, és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pelyhekben szállingózott, bizonytalankodva, kis reményeket hagyva, sejtetve. Ács István az égre nézett, aztán beült a kocsijába. Hiába indítózott, a motor meg sem nyekkent. Négyszer-ötször próbálkozott, s amikor felnézett, már ott állt az egyik segéd a kocsija mellett. – Az öreg elment? – El – mondta Ács István. – Gondoltam, hogy elmegy… A Horváthné szerint megjött a felesége – mondta a segéd, aztán az autó fölé könyökölt, és nézte az indítómotort. Néhány pillanat múlva újra megszólalt: – Szegény öreg, fordítva kötötte be a vezetékeket. Lassú is… A főnök lehet, hogy elküldi elsején… A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat, felcserélte a vezetékeket, majd ismét rögzítette a csavarokat. – Indítozzon – mondta. Ács István bekapcsolta a gyújtást. A motor egyre indult. Leállította, aztán újra indítózott… A motor újra és újra felduruzsolt… A segéd odaállt melléje, és a műszerfalra bámult. – Tudja, az öregnek fiatalabb volt a felesége… Azt hiszem, most sem lehet több negyvenötnél… Nagyon szerette az öreg… Itt laktak a Francia út végén. Az asszony egész nap az ablakban könyökölt egy díszpárnán, és a vonatokat nézte. Az ablakokban, ugye, sok volt a puccos ember, mert aki utazik, felránt magára valami rendesebb rongyot… Nem tudom, hány évig nézte az asszony ezeket a rohadt vonatokat… De aztán lelépett… Akkoriban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdonyvezetővel vagy kalauzzal szökött meg… Bécsben lakott. Ennek a Horváthnénak szokott írni… Most aztán hazajött… Nem tudom, mihez kezd az öreg… Ha én vagyok a helyében… – Azt soha nem lehet tudni – mondta Ács István. – Hát nem. Ez igaz. Ha ugye, hazajön valaki… Mert nem úgy van, hogy Piliscsabáról tér vissza… Honvágya is lehetett… Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget. Nyáron gyorsabban dolgozik ám, de ilyenkor meggémberedik a keze… Elindul? – El kell indulnom. Itt vannak az anyám ajándékai… Egyedül van, és a nénje… Ács István bement a műhelybe, és kifizette a javítást. Mire visszaérkezett a kocsihoz, a segéd már összeszedte a szerszámokat. – Az öregnek szántam, osszák el – mondta, és a harmincast a segéd zsebébe gyűrte. – Odaadom majd az öregnek – mondta a segéd. Ács István hátratolatott, aztán elindult a Francia út mocskos haván a Thököly út felé. Puhán, kavarogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta. |