Nyár a Zselic alattA nyugdíjas kovácsmester és a felesége a kapuban várakozott. A vonat már zihálva eltűnt a völgyben, s a füstje, mint valami nagy rongyos kabát, a falu fölé terült a levegőben. – Az is lehet, hogy nem jönnek – vélekedett a kovácsmester. – Jönnek… Sárika azt írta, hogy ma biztosan megérkeznek – mondta Örzse néni, s bizonyságul előrelépdelt, át a patak hídján, egészen az országút széléig. Gyenis János háza a falu szélén állt. A kert nekifeküdt az erdőnek, s a szélső fák elvadultak. Pontosan nem is lehetett tudni, hogy meddig tart a kert és hol kezdődik az erdő. Az utolsó szilvafák közé sombokrok vegyültek, s fagyal is jócskán. A ház elejét az Almás patak szelíd vize választotta el az országúttól. A ház kapuja előtt fahíd vezetett át a patakon. Örzse néni felkiáltott: – Jönnek, János… És tényleg… Néhány pillanat múlva már Gyenis János is látta az unokáját, ahogy a vőlegényével kézen fogva előbukkan a kanyarból. – Hát anyád, nem kísért el benneteket?! – sopánkodott Örzse néni. – Nem engedték szegény anyut… Tudod, nagymama, mindenki szabadságon van most az anyu vállalatánál… A lány hangja átkelt a patakon. Tiszta volt, vidám, csilingelő. Gyenis János elmozdult a kaputól, de mire rászánta volna magát a komolyabb előrehaladásra, a fiatalok már át is keltek a patak keskeny hídján. – Jaj, Sárikám… Hát te ilyen sovány vagy… Hát ez borzalom… Persze, az érettségi… Belesoványodtál az érettségibe… Gyenis Sára maga elé tuszkolta a vőlegényét. Szőke, hunyorgó szemű fiú volt. Meghajolt, előrenyújtotta a kezét: – Dancs Imre… Kezit csókolom… Dancs Imre… – Isten hozta nálunk… Most legalább meglátja, hol gyerekeskedett a Sárika… Nem volt ám mindig pesti lány… De nem ám… Itt laktak azelőtt mivelünk… Itt voltunk mi együtt, az egész család – mondta a kovácsmester. – Kerüljünk beljebb… – vezényelt Örzse néni. Beljebb kerültek. Mire kezet mostak, s elhelyezkedtek a földes szoba közepére húzott asztal mellett, besötétedett. Gyenis János megemelte a poharát: – Hát, öcsém, isten hozott nálunk… Koccintottak, ittak. Kacsasült került az asztalra, dinsztelt káposztával, aztán rétes. Káposztás rétes, túrós rétes, puszta rétes. Az ötödik pohár bor után felcsillant az idős kovácsmester szeme: – Tudod, fiam, a Sárika is megszerezte a mesterlevelet minálunk… Fogott egy százas szöget, és bele akarta verni egy darab fába. Felemelte a kalapácsot, s bal kézzel elengedte a szöget. A szög persze eldőlt. Mondom neki, te Sári, ne engesd el a szöget. Bal kézzel fogd, úgy üss rá a fejére. Fogta, megemelte a kalapácsot, aztán a kezére vágott. Azt mondja: „A hencségit ennek a szögnek…” Ötéves volt… Ez éppen ötvenhétben történt… – Remélem, itt töltitek a nyarat, Sárikám… – szólalt meg Örzse néni. – Nem lehet, nagymama… Imre csak egy hét szabadságot kapott… De így is nagyon jó lesz. Kifújjuk magunkat, sétálunk nagyokat, beszélgetünk… Olyan jó hűvös itt a szoba. – Csak nem fázol… Van itt egy rékli… – Nem… Nem fázom, nagymama… De Pesten olyan tikkasztó volt a levegő… Itt meg olyan friss… – Nagyon jó itt a levegő – szólalt meg Dancs Imre is, aztán beleharapott egy újabb rétesbe. – A levegő, fiam, itt mindig nagyon jó – szögezte le az idős kovácsmester. – Nyáron hűsítik a levegőt az erdők. A telünk elég enyhe. Itt vagyunk a Zselicség alatt… A dombok jó hatással vannak a levegőnkre. Megkeverik a szelet… A tél persze elég kutya… Még mostanában is… Nincs nagy hideg, mínusz tíz-tizenöt fokig ha lemegy, de hó az annyi esik… De annyi… Eltemeti a házat… Tavaly is eltemette. Úgy ástuk ki magunkat. Először csak alagutakat ástam az ólakig, aztán a kapuig… – A rókákat meséld, János… – Az ám… A rókák… Hát azok miatt meg téglából kellett építeni az ólakat… A tapasztott ólat kikaparták, és lenyakazták a baromfiakat… A téli éjszakákon csak beosonnak a kertbe, észre sem veszi az ember, hogy itt járnak. Reggelre az összes baromfi dög… Hát most már az ólak mind téglából vannak, csak a műhely és a ház van vályogból tapasztva… De én ma is azt mondom, jobb a vályog. Hűvösebb, csendesebb a ház… Puhábbak a neszek… A téglaházban csak úgy kong-bong a szó. Mintha mindenki a bolondját járná… Most már megleszünk mi ebben a házban… Szép nyugdíjat kapok, a kukoricánk megterem, hízónk megvan… – Csak ez a drágaság ne lenne… – sóhajtott fel Örzse néni. – Na, Örzse, nincs azért olyan nagy drágaság… – És a szegfűszeg meg a fahéj… Egy forint hatvan volt, most meg kilenc… Csak szólj a télen, hogy forralt bort innál… Nem tudom, mit mondok… Van szemük kilenc forintot elkérni azért a semmi kis fűszerért… – Hát kérem… Jól megvagyunk azért… Az ipart nem folytatom, de ha valamilyen kényesebb munkával felkeresnek, megcsinálom. Vannak, ugye, kényesebb munkák, amihez jó kéz kell… Kovácsmester most nincs a faluban… Ámbár a téesz fenntart egy kis műhelyt, de csak a saját gépeit, saját jószágát gondozza… Van úgy, hogy a harmadik faluból érkezik valaki. Eltörik valamijük a szekéren, vagy meg kell élesíteni egy lapos vasat. Megcsinálom. Jól megvagyunk, fiam. S itt ez a gazdag kert, a sok jó gyümölcs… Lekvárt főzünk, főleg szilvalekvárt… Jól tele az összes csuprokat. Jöhet a tél. – Szép itt az élet – mondta Dancs Imre, és belekortyolt a poharába. – És te, öcsém… Milyen területen dolgozol? – Az Imre műszerész – szólt közbe Gyenis Sára. – Műszerész…? Az aztán szakma… Hát nem mondom, a kakukkos órát én is megjavítom, de a rádióba már nem merek belenyúlni. Amibe villany van, abba én nem nyúlok… A gépet szeretem, akár ha motor hergeli is, de a villanyt nem szívlelem. Nem értem. Kitt-katt, és bent van az áram. Honnan jön? Kérdem én, honnan jön az az áram? – Jaj, nagypapa, hát nem mindegy magának, honnan jön az az áram? – Nem, kislányom… Nekem nem mindegy… Álljon ide az az ember, aki tudja, és mondja meg. – Jaj, nagypapa, hát bent van a drótban… – Van úgy, hogy bent van, van úgy, hogy nincs bent. Ezt mondja meg nekem valaki. Szeretném én azt az embert látni, aki ezt megmagyarázza. – Az Imre mechanikus. – Az a szép. Az egy tiszta szakma. És mennyit lehet megkeresni, fiam? – Kétezer mindig megvan… Már volt úgy, hogy kétezer-ötszázat kerestem, de aztán a művezetőm megirigyelte. Elvette tőlem a jó munkákat. Most a legrosszabb munkát kapom én… Amíg hagyom… Mindenütt kell a műszerész… Egy szép napon majd fogom a kalapomat, aztán jó napot… Szalóky akkor aztán megeheti az üzemet… – Micsoda emberek vannak – sóhajtott fel Örzse néni. – Ez a Szalóky egy nagy piszok. – Az ember azt gondolná, hogy a fővárosban csupa finom emberek laknak… – Jaj, Örzse… De keveset tudsz a világról… De keveset… Éppen hogy városon él az alja… – mondta Gyenis János. – Ez a Szalóky persze nem volt ám mindig ilyen nagy hangon – szólalt meg újra Dancs Imre, és hunyorított egyet. – Ugye, fiam, nem? – Meghiszem azt… Ötvenhatban lapított, ne féljenek… Gyenis János meghökkent. Összerezzent, a hangja rekedtté vált: – Ötvenhatban, úgy gondolom… – Amikor a munkások bezörgettek az ablakán, és előcibálták, nem volt ilyen nagy legény… Mesélik a régiek… Amikor megkapta az első pofont, tele lett a gatya… – De miért?… Hát… – Mert piszok volt… Akkor az ilyen alakokkal nem kukoricáztak… Mesélik az üzemben a régiek… Gyenis Sára szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. Válla megrángott, hangja elcsuklott. Leborult az asztalra. – Sára… Sára… Mi bajod? – szólalt meg Dancs Imre. Kezét a lány hajára tette és megsimogatta. Gyenis Sára megrázta a fejét, aztán felugrott, és kirohant a házból. – Bocsánat… Én… A nyugdíjas kovácsmester s a felesége mozdulatlanul ült az asztal mellett. Arcuk kővé dermedt, szemük hidegen csillogott. – Nem tudom, mivel… Én… – szólalt meg újra Dancs Imre. Gyenis János sokáig nézte az unokája vőlegényét. A pillantása elnehezedett. Rekedt hangon buktak ki belőle a szavak: – A Sári apját úgy hívták, hogy Gyenis Nándor… Amíg élt… Ő volt itt a Zselic lábánál a kerületi vadőr. Egészen 1955-ig. Akkor megválasztották tanácselnöknek. 1956 novemberében aztán idegyűltek a falusiak az ablak alá. Élükön azok az orvvadászok, akiket az én szegény fiam vadőr korában elfogott. Errefelé vadhúson élnek az emberek. Ha disznót vág a gazda, vaddisznóhús kerül a kolbászba. Ez itt a rend. Már a gróf idejében is így volt. Így maradt. – A patakon túl ordítottak az emberek: „Gyere ki, Gyenis Nándor, számadásunk van veled.” Felöltözött a fiam. Készülődött, hogy kimegy, szót ért velük. Éppen a kulcsot akarta elfordítani a zárban, amikor belőttek az ablakon. Az öreg sörét bezúzta a szekrényajtót. Ott a fejed felett. Fordulj csak hátra, nézd meg jól… Na látod… Ez valójában nem is sörét, hanem posta. Őzre szoktak ezzel menni az orvvadászok. Amint a fiam látta, hogy nem lehet szót érteni, az udvari ablakhoz húzódott. Kinyitotta, kiugrott a fák közé. Az erdő felé irányozott. A falusiak észrevették. Úgy lövöldöztek rá, mint vadra az erdőn. El is találták. Súlyos sebekből vérezve menekült föl a gyertyánosba. Három napig kerestem. Negyednap találtam meg egy dércsípte kökénybokor alatt. Elvérzett. Sárika négyéves volt akkor. Itt zokogott velünk a szobában. Hónapokig nem mert kimenni az utcára. 1957-ben aztán az édesanyjával Budapestre költöztek. Azt mondta a menyem, hogy ebben a faluban nem tud tovább élni. Megértettük. Mi itt maradtunk. Itt is maradunk. Ez a mi vidékünk… Ez az erdő, ez a vidék nekünk az egész életen át kenyeret adott. – Nem tudtam… A Sárika soha nem említette… – szólalt meg Dancs Imre. – Gyenis Nándor volt a neve… Amíg élt… A dér már megcsípte azt a kökénybokrot… Olyan volt, mintha porcukrot hintettek volna rá éjszaka. De azért kék is volt, sötétkék. Kora reggel volt, talán nyolc óra. Lehajoltam hozzá. Azonnal láttam… – A Sárika nem említette… Azt hittem, valamilyen betegségben… Ha említette volna… És ez más eset… Ez az eset… – Bejöttem a faluba kocsiért… Kimentünk, feltettük… Friss szalmát gyűrtünk alája… Fényes maradt alatta a szalma… Nem volt már vére… Az erdőben minden csepp vére elfolyt. Itthon az asztal tetejére fektettük… – Én semmiről sem tudtam… Ha én ezt tudom… De higgyék el, kérem… – Kicsit kinőtt a szakálla… Nézzük itt az asztal tetején… Hófehér volt a szakálla, és hófehér a haja… Azon az éjszakán, amikor menekült a falusiak elől, teljesen megőszült. Mintha csak dér lepte volna el a fejét, arcát, nyakát… Az én szegény fiam úgy halt meg, mint az őzek itt a Zselicség alatt… Mint a vadak… Elvérzett az erdőn… – Ha a Sárika említette volna… De semmit sem szólt… Ne haragudjanak, kérem… – Váratlanul érte… Este még nyugodtan levetkőzött és lefeküdt a családjával… Nem értette, hogy mit akarnak tőle… Igazságos ember volt, mindig megpártolta a népeket… Úgy halt meg, mint egy hajszolt vad… Elvérzett… Az arca akkor már szürke volt… Kopogtak az ajtón. Falusi asszony lépett a szobába. – Jó estét, Örzse néni… Az állomásról jövök. Sárika megkért, hogy nézzek be. Azt üzeni, ne tessék izgulni, idejében kiért, éppen elérte a vonatot. – A vonatot? – kérdezte Dancs Imre, s elképedve felállt. – Idejében… Azt üzente – bólintott a falusi asszony, aztán jóéjszakát kívánt és elment. Dancs Imre zavartan kilépett az udvarra. Jobbra fordult, balra fordult. Arra gondolt, hogy legjobb lenne nekivágni a országútnak. Menni, menni egészen reggelig. De az út az erdőn át vezetett a város felé. Nézte az erdőt, s a háta borzongva összerándult. Nem mert elindulni. Csak állt, állt az udvaron, és bámulta a fekete tájat. |