A Teimel villa

A Teimel villa

Compó Jani leesett az ágyról. Nyöszörögve összegömbölyödött a hideg kövezeten, aztán felült. Sötét volt. Remegett a föld. Páncélgránátok robbantak a kertben. A fák suhogtak, mint az ostor. A tó másik partjáról áthallatszott a Sztálin-orgonák vijjogó acsarkodása. – Visszamászott az apja ágyába, és betakarózott. Kezét összekulcsolta a feje alatt, és egy tehervonatra figyelt, ami álmában rohant, de már nem tudta, hová, s arra sem emlékezett, hogy mi dolga volt a vonattal… – Kellemes, széles fekvés esett az ágyban… Két éve, amikor megjött az értesítés, hogy az apja eltűnt, nagyon megijedt. Teimel úr magához rendelte, és megkérdezte, hogy hány éves. Vacogva nézett Teimel úrra, és azt hazudta, hogy tizennégy. Teimel úr szigorúan ingatta a fejét, de végül mégis megengedte, hogy az apja kamrájában maradjon. Amennyire bírta, átvállalta apja munkáit is. Télen fűtött, nyáron a kertet gondozta. Megszolgálta az ételét, ruháját, szállását. – Nyitott szemmel feküdt az ágyon, és az ágyúdörejre figyelt. A robbanások, süvöltések szüneteiben autók, páncélos járművek nehéz morajlását vélte hallani. A lizoform bűze közben az orrát facsarta, és könnyeket csalt a szemébe. Amióta a kötszermosoda a Teimel villa alagsorába költözött, klór, jód és lizoform szaga párállott elő a falakból, vascsövekből, betonajtókból. A takarója is bűzlött, mert amíg fát hasogatott az udvaron, a katonák az ágyában disznólkodtak a mosónőkkel s a lányokkal, akik a kötszerért jöttek. Ha szólt nekik, pofon vágták, a nagy seggű mosónők pedig röhögve falhoz szorították. A jód bűzét a macskák is gyűlölték. Sorra otthagyták a meleg kazánokat. A hóban s lent a csónakházban vernyákoltak egész télen. Az alagsorban elszaporodtak az egerek.

Compó Jani fejére húzta a takarót, és elszenderült.

Fakó pincefény derengett már a falakon, amikor felriadt. Csend volt mindenütt, időtlen, ernyesztő mozdulatlanság. Fülelt, aztán sovány, kifényesedett lába szárára felrántotta a nadrágot. Kapcát tekert, beleugrott a bakancsába. Remegett. Évek óta nem fordult elő vele ilyesmi. Mindig hajnalban ébredt, sötétben ráncigálta magára a gúnyáját.

Feltépte a kamra ajtaját, s az alagsor csővezetékei alatt sietve elindult. Kongtak-bongtak a bakancsai. Sehol egy ember, egy katona, egy őr. Eltűntek a mosóasszonyok, az altisztek és a sofőrök. Felnyargalt az udvari lépcsőn, s látta, hogy az ólakból eltűntek a kutyák, a fészerből a fekete BMW, a kertből a kétéltűek, a kapu elől a boforcok. Az udvar napfényben úszott, mindenütt apró vízerek csordogáltak, s körülfolyták az almafákat, bokrokat, a sziklakert szétdúlt rózsatöveit. Compó Jani lihegve állt a fényben, és várakozott. Nem tudta, mire vár, mit akar…

A Teimel villa ajtaja tárva-nyitva állt. Az ajtóhoz lépett, megállt, kopogott, fülelt. Mindhiába. Csend volt a házban s a ház előtt a pergola alatt s a szobákban, a zugokban, a szilánk ütötte repedésekben. Falépcső vezetett az emeletre. Megindult rajta a magasba. Nyikorogtak és döngtek a száraz lépcsők. Compó Jani riadtan megállt a kanyarban. Soha életében nem járt még a villa emeletén. Eszébe jutott Teimel úr, Teimel úr szemüvege, s a méltóságos asszony ezüstrókája, a róka figyelő üvegszeme. A földszinti szobák felé pislogott, szeretett volna baj nélkül visszajutni az előszobába s az előszobából az udvarra. „Halkan, óvatosan visszamegyek… Bezárkózom a kamrámba…” – gondolta. Mégis felfelé lépdelt a nyikorgó falépcsőkön. Emelte valami a lábait, valami ismeretlen, idegen erő. S a lábai fokról fokra hágtak, mintha maguk parancsolnának maguknak, s a gazdájuk nem is Compó Jani lenne. Tágas szobában találta magát. A szobából fülkék nyíltak mindkét oldalon, vagy talán újabb szobák. A törött üvegajtót nem kellett már nyitni, kitárni. Az ablakkereten át egyenesen a teraszra léphetett. A roskadt nádszékeken macskák aludtak. Napfény aranylott szőrükön.

– Cic… Cic… – suttogott Compó Jani.

Az egyik cirmos bundájú macska leugrott a terasz mozaikpadlójára. Compó Janihoz dörzsölte fejét, oldalát, és dorombolva megkerülte a lábát.

– Dóra… Cirmos Dóra… – mondta Compó Jani, aztán a terasz fénylő magasságából a Balaton tükrére bámult. Soha nem látta még a tó vizét ilyen magasról. A repülőgép, amit a boforcok az elmúlt ősszel lelőttek, már kiolvadt a jégből. Lomha ezüst testét zölden nyaldosták a hullámok. A víz alatti részei is előfénylettek, mint öreg ékszerek, melyekről régóta már csak mesélnek… A farok táján az áramlás valami zsákszerű kelléket duzzasztott. Lottyadtan elapadt, aztán duzzadt fehérséggé változott, majd ismét elapadt… „Mi lehet ott? Gumicsónak? Nincs is messze. Talán száz méterre van, vagy százötven méterre. Százra a nádas szélétől” – tűnődött Compó Jani, aztán az öblöt vette szemügyre s a partot, ahol összetorlódott az olvadó, hullám szaggatta jég. Az öböl mélyén két elsüllyedt hajó pihent. A magasból halványan sejlett az árbocuk s a fémrészek fáradt aranylása. A nádasban kilőtt kétéltűek sötétlettek, a kertek és gyümölcsösök aljában pedig elhagyott lövészárkok. Pillantása az árok cikcakkját követte, amikor észrevett egy embert. Soványnak látszott. Hajladozott, keresgélt valamit a bokrok alatt. Aztán felegyenesedett, és a Teimel villára bámult. Compó Jani arca felderült. A félcigány Kordély Ferenc álldogált a bokrok között. Compó kihajolt az erkélyen, és intett neki.

Kordély gyanakodva közelítgette a Teimel villát. Amikor a napfényes, idegen szobába lépett, megvonaglott a szemöldöke:

– A bankárék is elmentek?

– A bankárék már februárban. Azóta csak a németek voltak itt és a mosodások – mondta Compó Jani, aztán összerezzent. Hátranézett.

– Mi az? – kérdezte a félcigány, és oldalazva a lépcső felé húzódott.

– Nem tudom. A németek mind elmentek?

– Mind. Még az éjjel. Itt már csak oroszok vannak.

– Hol vannak hát?

– Itt vannak valahol. Megkerülték a vizet. A kertek mind tele vannak röpcédulával. Nézd e, miket írnak.

Compó Jani egy sárgás, koszos cédula böngészésébe kezdett. Hangosan szótagolta a szöveget: „Ha… él… ni a… karsz köl… tözz fel a pin… cé… ből, mosa… kodj, taka… ríts… dol… gozz! Ma… gyar Ko… mo… nista Párt…”

– Ezt nézd e, ez nagyobb – nyújtott át Kordély Ferkó egy piros cédulát.

– „El kell ko… boz… ni a haza… árulók, nyi… las ve… zetők, Volk… sbund tagok, hábo… rús bűnösök föld… birtokait! Ne kímél…jétek a haza…áru…lókat!” – szótagolta Compó.

– Meglásd, Jani, nekünk is osztanak valamit…

– Mit osztanának?

– Fődet meg pénzt. A te gazdád, ez a Teimel, ez is valami ilyenféle.

– A Teimel úr?

– Ilyen ez, meglátod… Foglaljuk le magunknak a kertet… Az oroszok aztán majd jóváírják…

– Aztán ha visszajönnek Teimel úrék?

– Ide? Itt most már kommunizmus lesz. Az urakat mind fölakasztják. A dógaikat meg odaadják nekünk. Mink most azt csinálunk, amit akarunk. Aki akar, fődet kap, aki akar, elmehet tűzóttónak. Az anyját, de éhes vagyok. Nincs itt valami konzerv?

A félcigány kinyitott egy szekrényt, és átkutatta a polcokat. Két doboz szivart talált és egy üveg konyakot.

– A bankárék szivarja e… Meg a rumjuk…

– Ha aztán a Teimel úr nem hazaáruló, még a helyemet is elvesztem.

Kordély diadalittasan nyitálta a gardrób ajtaját:

– Nézd e… Mekkora szekrényeket tartottak. Megalhatna ebben az ember. Csak egy dunyha kellene ide. Meleg, tágas, mint egy fészek. Lehet, hogy ez nem is szekrény. Mi ez itt, Compó?

Compó is benézett a gardrób mélyére, aztán a másik szekrénybe, majd a harmadikba, s csakhamar versenyt nyitálta a fiókokat, ajtókat, zárakat a félcigány legénykével. Néhány magyar és öt darab német konzervre bukkantak a polcok, fiókok mélyén.

– Jó kis katonai konzervek – mondta Kordély. Compó bólogatott. Csámcsogva ettek, s lankadtan pislogtak a terasz felé. A macskák már a lábuknál vernyákoltak.

Kint meggyújtottak egy-egy szivart, aztán elhelyezkedtek a nádszékeken.

– Mekkora egek vannak. Nem is gondolná az ember – álmélkodott Compó Jani.

– Az urak innen jó messzire láttak… Mi az, nem szipákolsz már?

– Büdös ez a szivar.

– Büdös? Az urak szivarja? Büdös ám a valagad. Na, add ide. Majd fölszelem, és pödrök belőle. Van itt papír, jó hétre valót összeszedtem a kertek alatt. Na, add ide azt a szivart. Így, ni… Egész raktáram van már…

– Mi az a sárga?

– Röpcédula. Ez mind röpcédula. És még tele van a futóárok alja és a nádas is. Elóvasod?

Compó Jani hunyorogva mustrálgatta a sárga röpcédulát, majd megfontolt szótagolásba kezdett: „Űzzük ki a néme…teket! Fegyver…re ma… gyar! Be az új Nem… zeti Had… se… regbe!”

– Na, ugye, megmondtam. Katonának is mehetnénk. Azt csinálunk, amit akarunk. Ha beállunk a seregbe, ruhát kapunk, és rendes adagot mindenből. Ha például hónap beállnánk, Szent György-napkor már megtérhetnénk mint tisztek.

– Mink?

– Hát. Tisztek lehetünk most, vagy foglalhatunk fődet. Akár egy egész holdat vagy kettőt, és gazdák leszünk. A faluban már mindenki a fődre fenekedik. Csak azt várják, hogy az oroszok megérkezzenek, aztán már osszák is. De bakternak is elmehetnénk. Ott is jár ruha, meg mind a fődek a tőttés mentén.

– Legjobb lenne beállni a hadseregbe.

– Hát álljunk be. Hónap beállhatunk. Begyalogolunk a városba, és beállunk. Ruhát adnak, rendes adagot mindenből. Géppisztolyunk lesz, és mind a ketten vitézek leszünk. Meghajtjuk a németeket, aztán Szent György-napra hazajövünk a részünkért.

– Itthon is kapunk részt?

– Kapunk hát. Ha beállunk a hadseregbe, nekünk dupla rész jár… Neked meg éppen három rész, mert az apád részét is kiveheted.

– Holnap bemehetnénk a városba.

– Megyünk is. Beállunk tisztnek. Ha reggel elindulunk, délre beérünk. Itt találkozunk a villasori úton. Jó? Ahol a boforcok álltak. Ezt a három konzervet meg ezt a rumot elviszem. Marad itt elég – mondta Kordély Ferenc, aztán szivarját eloltotta a fehér vaskorláton, és zsebre tette.

Compó Jani nem találta a helyét a Teimel villában. Amikor Kordély Ferkó elment, arra gondolt, hogy beveszi magát a kamrájába, és alszik délig vagy még tovább. Le is ment az alagsorba, de hiába dőlt végig a széles, kényelmes ágyon, nem volt maradása. A kéklő, fényes messzeségre gondolt, a nagy, sűrű egekre, melyeket odafentről látott. Visszasomfordált az úri szobákba. Megtapogatta a bútorok kárpitját, a porcelánokat és a festmények borzongató, furcsa rücskeit. Két óra is beletelt, mire a terasz aranyos magasságába érkezett. A székek nádfonata, a korlát s a kövek türkiz kockái mind felragyogtak. Meleg volt odafent és jó levegő. Messzire látott, nagy, kék egek függtek mindenütt. A macskák dölyfösen hevertek a székeken. Hunyorogtak, doromboltak, bajszuk csillogott. Helyet szorított magának a cirmos mellett, és csukott szemmel élvezte a napfényt, a nádasból felszálló tavaszi szagokat. Úgy érezte, álmodik, vagy filmet néz a városi moziban. Megsimogatta a macskát. A szőr sercegett durva ujjai alatt.

A víz felett sirályok keringtek, kiáltoztak, és fehér íveket véstek a mélykék végtelenbe. A repülőgép betükrözött a kerti fák közé. Egészen kiszabadult a jégből, s a hullámok lassan forgatták. A mátyásmadarak kíváncsian kiáltoztak a csónakház tetején. Compó Jani is kíváncsi lett. „Mi lehet a repülőgép belsejében? És mi az a fehér a farka alatt? Ha amerikai gép volt, ebben talán még arany is van. Arany és fegyverek… Szép, fényes pisztolyok. Tiszti fegyverek.” Hunyorogva, tűnődve nézte a gépet, s a gép lassan forgott az áramlásban. A macskák ásítoztak. Unták és élvezték a tavaszt. Úgy hevertek, flegmáskodva a fonott karosszékek öbleiben, mintha a tavasz megszokott macskaügy lenne. Az ég macskakék, a szél macskaszél, s a felizzó, nagy napkorong a megszokott, megunt macskanap lenne. Compó Jani sokáig élvezte a macskafényt. Csaknem elaludt a Teimel villa finom mozaikpadlós teraszán.

Kettő óra lehetett, vagy néhány perccel több, amikor felállt, s az úri szobákon, az úri falépcsőn át leballagott az udvarra. Az alagsorban magához vette a fejszéjét, aztán egykedvűen a csónakházhoz lépkedett. A mátyásmadarak a tető ormán cserregtek, mintha a tavaszi délután megszokott madárdélután volna, az égen madárnap, madárfény szállna, s a madárkék égbolton madárbríz borzolódna. Compó Jani felemelte a fejszéjét, és a lakatra sújtott. A fémzár reccsenve megszakadt, elernyedt.

Bent kiszáradt tavalyi pókok függtek élettelen hálóikon. Festék-, iszap- és terpentinillat vegyült a kinti áramlással. Compó Jani láncon ragadta az egyik könnyű csónakot, s húzta maga után, mint egy engedetlen, buta szobakutyát. Amikor kint az almafák alatt megpihent, látta, hogy a csónakon megdöntött, cirkalmas betűkkel egy név áll: Adrien. A kisasszony csónakja volt. Teimel Adrien két éve Svájcban élt, s a csónakját az elmúlt nyáron már nem tették vízre.

Compó Janit az öböl partjáig követték a mátyásmadarak. A nádas és a kert között letelepedtek egy berekfa ormán, s a megszokott tavaszi madárfényt, madárbrízt élvezve alig figyeltek Teimelék szolgájára.

Compó Jani vízre csúsztatta a kisasszony csónakját, s az egyik fenékdeszkával evezni kezdett. „Ha magammal viszem a tiszti fegyvereket, jobban befogadnak – gondolta. – Az új hadseregben sok fegyver kell nekünk. Nem irgalmazunk. Elkobozzuk az egészet. Fölosztjuk… Az aranyat is… Viszem a fegyvereket és az aranyat… Csak néznek majd, és azonnal kihirdetik… Compó János a vörös aranyakat… Az összes vörös aranyat… A tiszti fegyvereket… Előléptetjük őrmesterré… Az aranyakat leteszem az asztalra. Egyet sem tartok meg… Megmondom nekik, hogy szivar nem köll, rum nem köll… Éljen a nép… Kordélynak is rangot adatok, már holnap délután… Az összes aranyat behoztuk… A fegyvereket. A finom amerikai pisztolyokat is… És a töltényeket… Mi, vörösök, legelsőnek indulunk el… Mi ketten a Kordély néptárssal… Megmondom nekik… Sok arany lehet egy ilyen repülőgépben… Nem… Nem tartok meg az amerikai aranyból egyet sem… Eláshatnám… De nem ásom el… A vízbe is leengedhetném… De nem eregetem le… Beviszem mind. Leteszem a ződ asztalra, és haptákba állok… Kordély majd szalutál: Az urak árulók!… Nagyot kiált…”

Csobogtatta a lakkozott fenékdeszkát. Nekifeszült a türkiz áramlásnak, erőltette a kisasszony csónakját a repülőgép felé. A sirályok halásztak körülötte. Apró, sovány küszökkel emelkedtek a macskanap felé. A mélykék ég végtelenjében megjelent egy parányi felhő. Magányosan sodródott nyugat felé. Compó Jani evezett, megfeszült. Ezüst derengés szívta, vitte. Körülötte csupa kék volt minden, a víz, az ég, a szél. Mosolygott, szája résnyire nyílt. Szeme már a túlpartot kémlelte, a füstszürke, alig kék messzeséget, amikor megakadt a csónakja. Valami ismeretlen erő lazán, rugalmasan megragadta. Nagyot húzott a fenékdeszkával, de hiába. A csónak előrelendült, aztán visszarándult. „A drótakadályok… A németek tüskésdrótot eregettek a vízbe… Megfogott a németek drótja… Amikor az oroszok elérték a túlsó partot, akkor… Drótakadály van itt mindenütt… a víz egyik végétől a másikig… De ez könnyű csónak… Átcsúszhat felette…” – gondolta Compó Jani, s a fenékdeszkával a mélybe böködött, hogy csónakjáról leválassza a karmos drótokat.

A robbanás széttépte a csónakot, Compó Janit, s az örvények megbillentették a vízben lebegő repülőgépet. Az aknazár úszó gyöngysora a Teimel villa alatt elszakadt. A sirályok kiáltozva fúródtak a magasba, s fehéren libegő bizonytalansággá vált a tavaszi délután. A csónak maradványaiból néhány színes deszkát a nádasba hajtottak a hullámok.

A jó idő tartósnak bizonyult. A következő napon is kéklő, aranyló hullámverés áramlott át a tájon. A villasor szabályos törzsű hársfáin madarak cserregtek. Kordély Ferenc szivarozva várakozott a fák alatt. Kilenc óra tájban bemerészkedett a Teimel villa udvarára, és nagyot kiáltott:

– Compó!

Csend volt a házban és a ház körül. Benyitott, sorra járta a szobákat. A teraszon megállt, a vízre, majd a a macskákra pillantott. „Compó, úgy látszik, előrement” – gondolta.

Fütyörészve leereszkedett a falépcsőn, s a kerten, majd a mezőkön át elindult a város felé. Élvezte a tavaszi napfényt és a bizonyosságot, hogy fél nap múlva katona lesz, két hónap múlva tiszt, s később is, ami csak akar.

A suszter délutánja

Czibak Lajos aludttejet evett. A mázatlan cserépfazékból nehéz ezüstkanállal meregette az ételt. A kanál nyelén vésett címerpajzs díszelgett és három kezdőbetű. Czibak Lajos legkedvesebb szerszáma volt ez a kanál. 1946-ban, amikor a kisebbik grófkisasszony cipőjét megtalpalta a kanálért, úgy tervezte, hogy majd villát és kést is szerez hozzá. De aztán a grófékat a faluból is kitelepítették… A kastély messze esett. Czibak Lajos persze akkor sem tette volna oda be a lábát, ha közelebb esik a faluhoz. Más volt a természete. Huszonhárom esztendeje szörcsögtette a kanalát, jóféle gyümölcslevesekbe, gombamártásokba, kolbászos krumplifőzelékekbe meregette nap mint nap. „A kanalam… Hol a kanalam?” – mondogatta minden étkezés előtt. A kanala persze mindig ott volt a tányér vagy a csupor mellett, de azért kereste, hogy megkülönböztesse magát a nekikövéredett feleségétől, aki egész életében bádogkanállal evett.

Czibak Lajos mélázva, lassan kanalazta az aludttejet. Vasárnap délután volt, a tornác döngölt agyagpadlójára már odasütött a nap. Kényelmesen, meztéláb, klottgatyában üldögélt a kecskelábú asztal mellett. Amíg nyelt, a dáliákat nézte, s ha fölgágogtak, néha a libákat is. Negyedórája autó berregett végig az utcán, és felkeverte a port. A szelencebokrok között beszállongott egy kevés benzinszag, s ott ízetlenkedett a levegőben. A konyhából bizonytalan zördülések, lábas- és födőhangok szivárogtak elő, aztán lassacskán az összes zajok elcsendesedtek. Czibak Lajos még mindig evett. Néha elengedte a kanalát, s nézte, hogy a nehéz, hideg fogású ezüst szerszám hogyan süllyed el a maradék aludttejben.

Az utcán ismét felberregett az autó. Hangok szűrődtek be, aztán kinyílt a kertkapu. Haraszti tanító úr vezetésével népes menet közeledett a tornáchoz.

– Aggyisten, Lajos bácsi! Vendégeket hoztam – kiáltott maga elé zavarodottan. Haraszti tanító úr fülei már kivörösödtek. Czibak Lajos a fülek vörösségét rossz jelnek vélte. Még emlékezett azokra az időkre, amikor az iskola katedráján Haraszti tanító úr édesapja trónolt. Az öreg Harasztinak is a füle vörösödött először, aztán az orra, nyaka, mindene.

Czibak Lajos felállt, de a kanalát nem engedte el. Suta kezével törölt egyet a bajszán, aztán krákogott. A tanító az egyik sovány, kedvetlen szemű emberre mutatott:

– Ince elvtárs a járástól… És külföldi elvtársak. Egy híres elvtársnő…

Czibak bekiáltott a konyhába:

– Terka!

A kövér mesterné rendes, vasárnapi öltözékben bukkant fel az ajtó nyílásában, s értetlenül a jövevényekre meredt.

A tanító és a járási elvtárs mögött még ketten álltak. Egy idősebb dáma, szép ruhában, csillogó nyaklánccal, karpereccel, és egy fiatal, fekete hajú úr.

– Tessék befáradni, erre, mindjárt kinyitom a zsalugátert…

– Itt lesz a legjobb – mondta a tanító, és körülnézett a tornácon.

A mesterné székeket hurcolt elő a házból.

– Éppen aludttejet ettem – mondta Czibak Lajos, és meglengette a kanalát.

– Öltözz föl – mondta a mesterné.

– Csak néhány percet időznénk, nem érdemes – mondta a tanító, s közben beigazította a székeket a rosszul gyalult asztal mellé.

Valamennyien leültek. Bor került az asztalra és poharak. A mesterné csakhamar a meggyes rétessel is előrukkolt.

– Czibakné süti a legjobb rétest mifelénk – mondta a tanító, és beleharapott egy jó tömött bélésű tésztába.

Az idős hölgy németül szólalt meg. Kérdezett valamit a járási elvtárstól. A kedvetlen szemű ember odaszólt a suszternak:

– Most már maga is leülhetne.

Czibak leült, kanalát az asztal alá lógatta.

– Messziről jöttek az elvtársak – bólogatott a tanító. Lenyelte a rétest, felemelt egy közeli poharat, és beleivott. A többiek kényszeredetten követték a példáját.

– A tankokra emlékszik-e még, Lajos bácsi? – kérdezte a tanító.

– Milyen tankokra?

A suszternak megrángott a bajsza. Homlokát redőkbe vonta.

– A tankokra, Lajos bácsi… Itt az úton… Arra az öt tankra, amiket kilőttek a németek…

– Emlékszem… Legfeljebb ha négy lehetett… De miért éntőlem kérdik ezt… Mindenki emlékszik azokra a tankokra… Mi dolgom nekem azokkal a tankokkal?

– Semmi… Semmi… Csak az elvtársakat érdekelné az egyik tank… Délután lettek azok kilőve, ugye?…

– Délután? Dehogy lettek délután. Hajnalban. A tanító úr itthon sem volt. Elvitték a leventékkel. Mért mondja akkor, hogy délután?

A járási elvtárs megköszörülte a torkát.

– Kérem, Czipó elvtárs… Félreérti az egészet…

– Czibak vagyok.

– Igen. Czibak elvtárs, itt nincs szó semmi olyanról… Csak a művésznő szeretne megtudni valami részletet.

Az öregedő, szép arcú nő szomorúan nézett a suszterra. Nem szólt semmit. Csak nézte a susztert, aztán a tanítót, majd ismét a susztert. Lassan elővett egy doboz Camelt, és rágyújtott. Tünékeny, kéklő füstbe burkolózott és várt valamire. Egy szóra, jelre, bizonyosságra.

– A nagysága táncosnő volt?

– Színésznő. Híres színésznő. Meghívták Budapestre, és egyúttal… – a járási elvtárs elhallgatott, és a tanítóra nézett.

A fekete hajú idegen türelmetlenül a suszterhoz fordult.

A tanító bólintott, aztán a német szavakat magyarra fordította:

– Hajnalban történt?

– Hajnalban. Már mind elmentek akkorra, csak az utóvéd maradt itt. Talán öten lehettek… A szélső kertekbe ásták be az ágyúkat… Amikor az oroszok átjöttek a folyón, rákezdtek. Négyet mindjárt kilőttek… Később még kettőt az erdő alatt… Délre aztán meghaltak mind az öten… Volt köztük egy kopaszodó, magas fritz. Mindig ugrált az ádámcsutkája. Szomorú ember volt. Félt a haláltól. Ughiékig tudott menekülni. Ott aztán beugrott a vécébe. Mire az ajtót kifeszítették, már belefulladt a pöcegödörbe… Szomorú német volt, sokkal szomorúbb, mint a másik négy… Ha szabad kérdeznem, az urak a németek részéről vannak?…

– Nem – mondta a járási elvtárs.

– Mire én hazakerültem a fogságból, a tankok már nem voltak itt az úton – szólalt meg újra a tanító.

Czibak gyanakodva nézte a tanítót.

– Nem… A tankokat aztán elvitték – mondta tétován.

Az udvaron felgágogtak a libák. A fekete hajú idegen a libákra bámult, aztán félig a suszterhoz, félig a tanítóhoz fordult:

– Hány libája van?

– Negyven.

A feketehajú a dáliák közé pillantott, aztán újra megszólalt:

– Többnek látszik…

A tanító zavartan fordított.

– Van úgy, hogy több van, van úgy, hogy kevesebb… Általában negyven szokott lenni, esetleg ötven…

– Eladják?

– Nem. Megesszük üket… – mondta a suszter.

Az idősödő színésznő újabb cigarettára gyújtott. Czibak nézte a kezét. Fiatal keze volt és öreg arca. A fehér kéz ott repdesett a rétesek és mintás oldalú, olcsó poharak felett.

– Jártam én ott… Hússzor is kint voltam.

Czibak megrettent a saját hangjától. Beleharapott a szájába. Nem akart beszélni. El is határozta azonnal, hogy elhallgat. Mondjon a tanító, amit akar, de ő nem szól többet. A színésznő kezére nézett. Kényes, fehér kéz volt. Hermelinsimaságú, száraz, előkelő… Czibak hirtelen érezte, hogy az ezüstkanalat szorongató keze izzad az asztal alatt. Zavarában újra megszólalt:

– A gumik miatt jártam ki… Az első tankról leégtek a gumik, de a másik három tanknak épen maradtak a kerekei. Csak a hernyótalpat szaggatta le a robbanás… Vasfűrészt és hidegvágót vittem magammal… Sokszor beletelt egy egész nap, mire leszereltem egy kereket… A vas áttüzesedett a naptól… Büdös is volt… A katonák bent égtek a tankokban, de úgy látszik, nem égtek el egészen… Néha felsértettem a kezemet… Na, mondom, most meghalok… Akkoriban sokat hallottunk a hullamérgezésről… Itthon aztán huszonöt centis darabokra vágtam a gumikereket… Készítettem egy vezető satut keményfából. Jól megköszörültem a kenyérvágó kést, és hatmilliméteres szeleteket vágtam a tankgumiból. Olyan jó gumitalppal azóta sem dolgoztam…

Egyenesen a színésznőhöz intézte a szavakat. A járási elvtárs lassan, bicegve fordított. A színésznő arcán kisimultak a ráncok. Sápadt volt. Szívta a cigarettáit, és nézte a susztert.

Czibak Lajosnak újabb és újabb dolgok jutottak az eszébe.

– Egyszer belemászott a Kun gyerek a harmadik tankba. Felrobbant a kezében egy gránát, vagy mi. Meghalt… Egy hétig nem mentem akkor ki, de aztán újra csak odafanyalodtam. Kellett a talp. Az utolsó tank félig a folyóba lógott. Térdig a vízben kellett állnom, ha dolgoztam… Féltem akkor már… De azért még mindig kijártam… Egy pár talpért akkor adtak két libát. Volt, aki egy süldőt. Jó talp volt. Az illető eljárhatott bent négy évig. Ha én szögeltem fel a talpat, többet is kaphattam. Volt, aki pálinkát hozott, volt, aki sajtot, túrót vagy konzervet. Két évig éltünk azokból a tankokból. Még volt fent három ép kerék, amikor elvitték üket… Azok a kerekek belelógtak a folyóba. Nem lehetett rendesen hozzájuk férni…

– Maradt ezekből a kerekekből valami? – szólalt meg a tanító.

– Nem. Nem hinném, hogy maradt… Hacsak a gépben nem… Abban a satugépben mintha maradt volna még talp…

– Megnézhetnénk…

– Jobb, ha nem bolygatjuk… Nagy ott a rendetlenség… Tudja a tanító úr is, hogy mi a helyzet. Ugye, kész cipőben járnak, eldobják aztán. Olyan vacak a felsőrész, hogy nem érdemes talpalni ezeket a cipőket…

– De olcsó cipők.

– Hát olcsók… Dolgozom azért, de egy jobb illető manapság már nem talpaltatja meg a cipőjét. Eldobják, kérem.

– Én is megtalpaltatom.

– A tanító úr az más… A tanító úr régi ember…

– Az, régi ember vagyok – mondta a tanító mérgesen, aztán felállt. – Jöjjön csak, Czibak, nézzünk be abba a műhelybe.

Czibak felállt, ezüstkanalát belesüllyesztette a maradék aludttejbe.

– Rendetlenség van… Röstellem a port, tanító úr… Nem tudom, mit szól ez a finom színészné…

– Menjünk csak, Czibak… A hölgy nem nézi a port…

Czibak leakasztotta a kulcsot az ajtófélfáról, aztán a menet élén elindult a műhelybe. A suszter hosszasan vacakolt a lakattal, keresztvassal. A műhely parányi volt, dohos és csersav-illatú. Az ajtót nyitva hagyták. Czibak a zsalugátert is kinyitotta. A fény meredten zuhant a sok avítt cipőre, polcokra, szerszámokra.

– Azt sem tudom, hol keressem…

– Talán a szekrényben vagy a szekrény tetején – mondta a tanító.

A szekrény tetején is rossz cipők halmozódtak. Gazdátlan, örökre ott felejtett gyerekcipők, félretaposott női szandálok az ötvenes évekből, amikor Czibaknak kis időre abba kellett hagyni a mesterséget, mivel vizsgálat indult ellene. Később a cipők gazdái eljöhettek volna Czibakhoz, elvihették volna az egyforma félcipőket, szandálokat, bakancsokat, de nem vitték el. Soha nem vitték el, nem is emlegették ezeket a lábbeliket. El is felejtették. Újakat vettek, s azóta is állandóan újakat vesznek.

Czibak felállt egy székre, s a szekrény tetején kotorászott. Az avítt lábbelik dombjai alól előcibált egy fából készített szerkezetet. A fakkos felében ott sorakozott még néhány készre vágott, szögletes szélű gumitalp.

– Hát ez lenne az… Ezzel a nagy csavarral szorítottam be, aztán itt az egyenes oldalak mentén nyiszáltam…

– Bitte – mondta a feketehajú, és a prés fakkjából felemelt egy pár gumitalpat, aztán furcsa módon megszagolta.

A tanító is közelebb lépett a szeletelő tákolmányhoz, s a rekeszben maradt három talpat kiemelte. Forgatta, tapogatta a talpakat, aztán szomorú, szakértő arckifejezéssel átnyújtotta az idősödő színésznőnek. Sután, bizonytalanul meghajolt. A színésznő elejtette a cigarettáját. Két kézzel fogta a talpakat, retikülje a csuklójára csúszott.

A fekete hajú idegen a tanítóhoz fordult. A tanító fordított:

– Azt kérdi az elvtárs, hogy mennyit kér az öt darab talpért. Megveszik…

Czibak zavartan nézte a színésznő hermelinfehér, szép kezét, és rázta a fejét:

– Semmit sem kérek… Ezeknek a gumitalpaknak már nincs értéke…

A tanító fordított valamit a vendégeknek. Csend lett. A színésznőnek kicsordultak a könnyei. Két kézzel szorongatta a gumitalpakat, és némán, moccanatlanul sírt.

Az autó nekirugaszkodott a falusi utcának. A por felkavarodott, eltakarta a kocsit, aztán az akácfákat és a házakat is. A tanító és a suszter a műhely előtt állt.

– Szép, előkelő keze volt ennek a színésznének – mondta a suszter.

– Kijevből jött… Azt a tankot, amelyik félig a folyóba csúszott, a fia vezette…

Nyár a Zselic alatt

A nyugdíjas kovácsmester és a felesége a kapuban várakozott. A vonat már zihálva eltűnt a völgyben, s a füstje, mint valami nagy rongyos kabát, a falu fölé terült a levegőben.

– Az is lehet, hogy nem jönnek – vélekedett a kovácsmester.

– Jönnek… Sárika azt írta, hogy ma biztosan megérkeznek – mondta Örzse néni, s bizonyságul előrelépdelt, át a patak hídján, egészen az országút széléig.

Gyenis János háza a falu szélén állt. A kert nekifeküdt az erdőnek, s a szélső fák elvadultak. Pontosan nem is lehetett tudni, hogy meddig tart a kert és hol kezdődik az erdő. Az utolsó szilvafák közé sombokrok vegyültek, s fagyal is jócskán. A ház elejét az Almás patak szelíd vize választotta el az országúttól. A ház kapuja előtt fahíd vezetett át a patakon.

Örzse néni felkiáltott:

– Jönnek, János…

És tényleg… Néhány pillanat múlva már Gyenis János is látta az unokáját, ahogy a vőlegényével kézen fogva előbukkan a kanyarból.

– Hát anyád, nem kísért el benneteket?! – sopánkodott Örzse néni.

– Nem engedték szegény anyut… Tudod, nagymama, mindenki szabadságon van most az anyu vállalatánál…

A lány hangja átkelt a patakon. Tiszta volt, vidám, csilingelő. Gyenis János elmozdult a kaputól, de mire rászánta volna magát a komolyabb előrehaladásra, a fiatalok már át is keltek a patak keskeny hídján.

– Jaj, Sárikám… Hát te ilyen sovány vagy… Hát ez borzalom… Persze, az érettségi… Belesoványodtál az érettségibe…

Gyenis Sára maga elé tuszkolta a vőlegényét. Szőke, hunyorgó szemű fiú volt. Meghajolt, előrenyújtotta a kezét:

– Dancs Imre… Kezit csókolom… Dancs Imre…

– Isten hozta nálunk… Most legalább meglátja, hol gyerekeskedett a Sárika… Nem volt ám mindig pesti lány… De nem ám… Itt laktak azelőtt mivelünk… Itt voltunk mi együtt, az egész család – mondta a kovácsmester.

– Kerüljünk beljebb… – vezényelt Örzse néni.

Beljebb kerültek. Mire kezet mostak, s elhelyezkedtek a földes szoba közepére húzott asztal mellett, besötétedett. Gyenis János megemelte a poharát:

– Hát, öcsém, isten hozott nálunk…

Koccintottak, ittak. Kacsasült került az asztalra, dinsztelt káposztával, aztán rétes. Káposztás rétes, túrós rétes, puszta rétes. Az ötödik pohár bor után felcsillant az idős kovácsmester szeme:

– Tudod, fiam, a Sárika is megszerezte a mesterlevelet minálunk… Fogott egy százas szöget, és bele akarta verni egy darab fába. Felemelte a kalapácsot, s bal kézzel elengedte a szöget. A szög persze eldőlt. Mondom neki, te Sári, ne engesd el a szöget. Bal kézzel fogd, úgy üss rá a fejére. Fogta, megemelte a kalapácsot, aztán a kezére vágott. Azt mondja: „A hencségit ennek a szögnek…” Ötéves volt… Ez éppen ötvenhétben történt…

– Remélem, itt töltitek a nyarat, Sárikám… – szólalt meg Örzse néni.

– Nem lehet, nagymama… Imre csak egy hét szabadságot kapott… De így is nagyon jó lesz. Kifújjuk magunkat, sétálunk nagyokat, beszélgetünk… Olyan jó hűvös itt a szoba.

– Csak nem fázol… Van itt egy rékli…

– Nem… Nem fázom, nagymama… De Pesten olyan tikkasztó volt a levegő… Itt meg olyan friss…

– Nagyon jó itt a levegő – szólalt meg Dancs Imre is, aztán beleharapott egy újabb rétesbe.

– A levegő, fiam, itt mindig nagyon jó – szögezte le az idős kovácsmester. – Nyáron hűsítik a levegőt az erdők. A telünk elég enyhe. Itt vagyunk a Zselicség alatt… A dombok jó hatással vannak a levegőnkre. Megkeverik a szelet… A tél persze elég kutya… Még mostanában is… Nincs nagy hideg, mínusz tíz-tizenöt fokig ha lemegy, de hó az annyi esik… De annyi… Eltemeti a házat… Tavaly is eltemette. Úgy ástuk ki magunkat. Először csak alagutakat ástam az ólakig, aztán a kapuig…

– A rókákat meséld, János…

– Az ám… A rókák… Hát azok miatt meg téglából kellett építeni az ólakat… A tapasztott ólat kikaparták, és lenyakazták a baromfiakat… A téli éjszakákon csak beosonnak a kertbe, észre sem veszi az ember, hogy itt járnak. Reggelre az összes baromfi dög… Hát most már az ólak mind téglából vannak, csak a műhely és a ház van vályogból tapasztva… De én ma is azt mondom, jobb a vályog. Hűvösebb, csendesebb a ház… Puhábbak a neszek… A téglaházban csak úgy kong-bong a szó. Mintha mindenki a bolondját járná… Most már megleszünk mi ebben a házban… Szép nyugdíjat kapok, a kukoricánk megterem, hízónk megvan…

– Csak ez a drágaság ne lenne… – sóhajtott fel Örzse néni.

– Na, Örzse, nincs azért olyan nagy drágaság…

– És a szegfűszeg meg a fahéj… Egy forint hatvan volt, most meg kilenc… Csak szólj a télen, hogy forralt bort innál… Nem tudom, mit mondok… Van szemük kilenc forintot elkérni azért a semmi kis fűszerért…

– Hát kérem… Jól megvagyunk azért… Az ipart nem folytatom, de ha valamilyen kényesebb munkával felkeresnek, megcsinálom. Vannak, ugye, kényesebb munkák, amihez jó kéz kell… Kovácsmester most nincs a faluban… Ámbár a téesz fenntart egy kis műhelyt, de csak a saját gépeit, saját jószágát gondozza… Van úgy, hogy a harmadik faluból érkezik valaki. Eltörik valamijük a szekéren, vagy meg kell élesíteni egy lapos vasat. Megcsinálom. Jól megvagyunk, fiam. S itt ez a gazdag kert, a sok jó gyümölcs… Lekvárt főzünk, főleg szilvalekvárt… Jól tele az összes csuprokat. Jöhet a tél.

– Szép itt az élet – mondta Dancs Imre, és belekortyolt a poharába.

– És te, öcsém… Milyen területen dolgozol?

– Az Imre műszerész – szólt közbe Gyenis Sára.

– Műszerész…? Az aztán szakma… Hát nem mondom, a kakukkos órát én is megjavítom, de a rádióba már nem merek belenyúlni. Amibe villany van, abba én nem nyúlok… A gépet szeretem, akár ha motor hergeli is, de a villanyt nem szívlelem. Nem értem. Kitt-katt, és bent van az áram. Honnan jön? Kérdem én, honnan jön az az áram?

– Jaj, nagypapa, hát nem mindegy magának, honnan jön az az áram?

– Nem, kislányom… Nekem nem mindegy… Álljon ide az az ember, aki tudja, és mondja meg.

– Jaj, nagypapa, hát bent van a drótban…

– Van úgy, hogy bent van, van úgy, hogy nincs bent. Ezt mondja meg nekem valaki. Szeretném én azt az embert látni, aki ezt megmagyarázza.

– Az Imre mechanikus.

– Az a szép. Az egy tiszta szakma. És mennyit lehet megkeresni, fiam?

– Kétezer mindig megvan… Már volt úgy, hogy kétezer-ötszázat kerestem, de aztán a művezetőm megirigyelte. Elvette tőlem a jó munkákat. Most a legrosszabb munkát kapom én… Amíg hagyom… Mindenütt kell a műszerész… Egy szép napon majd fogom a kalapomat, aztán jó napot… Szalóky akkor aztán megeheti az üzemet…

– Micsoda emberek vannak – sóhajtott fel Örzse néni.

– Ez a Szalóky egy nagy piszok.

– Az ember azt gondolná, hogy a fővárosban csupa finom emberek laknak…

– Jaj, Örzse… De keveset tudsz a világról… De keveset… Éppen hogy városon él az alja… – mondta Gyenis János.

– Ez a Szalóky persze nem volt ám mindig ilyen nagy hangon – szólalt meg újra Dancs Imre, és hunyorított egyet.

– Ugye, fiam, nem?

– Meghiszem azt… Ötvenhatban lapított, ne féljenek…

Gyenis János meghökkent. Összerezzent, a hangja rekedtté vált:

– Ötvenhatban, úgy gondolom…

– Amikor a munkások bezörgettek az ablakán, és előcibálták, nem volt ilyen nagy legény… Mesélik a régiek… Amikor megkapta az első pofont, tele lett a gatya…

– De miért?… Hát…

– Mert piszok volt… Akkor az ilyen alakokkal nem kukoricáztak… Mesélik az üzemben a régiek…

Gyenis Sára szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. Válla megrángott, hangja elcsuklott. Leborult az asztalra.

– Sára… Sára… Mi bajod? – szólalt meg Dancs Imre. Kezét a lány hajára tette és megsimogatta. Gyenis Sára megrázta a fejét, aztán felugrott, és kirohant a házból.

– Bocsánat… Én…

A nyugdíjas kovácsmester s a felesége mozdulatlanul ült az asztal mellett. Arcuk kővé dermedt, szemük hidegen csillogott.

– Nem tudom, mivel… Én… – szólalt meg újra Dancs Imre.

Gyenis János sokáig nézte az unokája vőlegényét. A pillantása elnehezedett. Rekedt hangon buktak ki belőle a szavak:

– A Sári apját úgy hívták, hogy Gyenis Nándor… Amíg élt… Ő volt itt a Zselic lábánál a kerületi vadőr. Egészen 1955-ig. Akkor megválasztották tanácselnöknek. 1956 novemberében aztán idegyűltek a falusiak az ablak alá. Élükön azok az orvvadászok, akiket az én szegény fiam vadőr korában elfogott. Errefelé vadhúson élnek az emberek. Ha disznót vág a gazda, vaddisznóhús kerül a kolbászba. Ez itt a rend. Már a gróf idejében is így volt. Így maradt. – A patakon túl ordítottak az emberek: „Gyere ki, Gyenis Nándor, számadásunk van veled.” Felöltözött a fiam. Készülődött, hogy kimegy, szót ért velük. Éppen a kulcsot akarta elfordítani a zárban, amikor belőttek az ablakon. Az öreg sörét bezúzta a szekrényajtót. Ott a fejed felett. Fordulj csak hátra, nézd meg jól… Na látod… Ez valójában nem is sörét, hanem posta. Őzre szoktak ezzel menni az orvvadászok. Amint a fiam látta, hogy nem lehet szót érteni, az udvari ablakhoz húzódott. Kinyitotta, kiugrott a fák közé. Az erdő felé irányozott. A falusiak észrevették. Úgy lövöldöztek rá, mint vadra az erdőn. El is találták. Súlyos sebekből vérezve menekült föl a gyertyánosba. Három napig kerestem. Negyednap találtam meg egy dércsípte kökénybokor alatt. Elvérzett. Sárika négyéves volt akkor. Itt zokogott velünk a szobában. Hónapokig nem mert kimenni az utcára. 1957-ben aztán az édesanyjával Budapestre költöztek. Azt mondta a menyem, hogy ebben a faluban nem tud tovább élni. Megértettük. Mi itt maradtunk. Itt is maradunk. Ez a mi vidékünk… Ez az erdő, ez a vidék nekünk az egész életen át kenyeret adott.

– Nem tudtam… A Sárika soha nem említette… – szólalt meg Dancs Imre.

– Gyenis Nándor volt a neve… Amíg élt… A dér már megcsípte azt a kökénybokrot… Olyan volt, mintha porcukrot hintettek volna rá éjszaka. De azért kék is volt, sötétkék. Kora reggel volt, talán nyolc óra. Lehajoltam hozzá. Azonnal láttam…

– A Sárika nem említette… Azt hittem, valamilyen betegségben… Ha említette volna… És ez más eset… Ez az eset…

– Bejöttem a faluba kocsiért… Kimentünk, feltettük… Friss szalmát gyűrtünk alája… Fényes maradt alatta a szalma… Nem volt már vére… Az erdőben minden csepp vére elfolyt. Itthon az asztal tetejére fektettük…

– Én semmiről sem tudtam… Ha én ezt tudom… De higgyék el, kérem…

– Kicsit kinőtt a szakálla… Nézzük itt az asztal tetején… Hófehér volt a szakálla, és hófehér a haja… Azon az éjszakán, amikor menekült a falusiak elől, teljesen megőszült. Mintha csak dér lepte volna el a fejét, arcát, nyakát… Az én szegény fiam úgy halt meg, mint az őzek itt a Zselicség alatt… Mint a vadak… Elvérzett az erdőn…

– Ha a Sárika említette volna… De semmit sem szólt… Ne haragudjanak, kérem…

– Váratlanul érte… Este még nyugodtan levetkőzött és lefeküdt a családjával… Nem értette, hogy mit akarnak tőle… Igazságos ember volt, mindig megpártolta a népeket… Úgy halt meg, mint egy hajszolt vad… Elvérzett… Az arca akkor már szürke volt…

Kopogtak az ajtón. Falusi asszony lépett a szobába.

– Jó estét, Örzse néni… Az állomásról jövök. Sárika megkért, hogy nézzek be. Azt üzeni, ne tessék izgulni, idejében kiért, éppen elérte a vonatot.

– A vonatot? – kérdezte Dancs Imre, s elképedve felállt.

– Idejében… Azt üzente – bólintott a falusi asszony, aztán jóéjszakát kívánt és elment.

Dancs Imre zavartan kilépett az udvarra. Jobbra fordult, balra fordult. Arra gondolt, hogy legjobb lenne nekivágni a országútnak. Menni, menni egészen reggelig. De az út az erdőn át vezetett a város felé. Nézte az erdőt, s a háta borzongva összerándult. Nem mert elindulni. Csak állt, állt az udvaron, és bámulta a fekete tájat.

Levelek nyugatról

A Francia út

Ács István valójában nem szerette a Soós-féle műhelyt… Az autókat nyaranta belepte a por, télen a hó. A javításra várakozva mindig csapdában érezte magát. A Francia útnak csak az egyik oldalán sorakoztak házak, üzemi telephelyek, a másikon magas vasúti töltés húzódott, melyen örökké vonatok imbolyogtak. Kormos vicinálisok és nemzetközi motorvonatok váltották egymást tíz-tizenöt percenként. A vonatok ablakából nők csodálkoztak a mélybe, pillantásuk végigmotozott az autók között. Ács István idegesen toporgott a kocsija mellett és cigarettázott. Utálta magát, hogy ismét a Soós-féle bütykölő műhelybe szorult, s a műhelyt saját magánál is jobban, mivel a főnök mindent elvállalt, s a lerohadt autók így hetekig dermedeztek a hóban.

Az órájára pillantott. Tíz óra elmúlt.

– Igyekezhetne egy kicsit, Mikó úr, a harmincasát már előkészítettem – mondta fakó, kedvetlen hangon.

Az öregember, akire a Soós-féle műhelyben a futó javításokat bízták, a kocsi alatt feküdt egy olajfoltos farostlemezen. A cserébe felszerelt indítómotor alsó csavarját igyekezett meghúzni, s közben keservesen nyögött.

– Hová indult, Ács úr?

– Jánosházára… Kivettem egy nap szabadságot… Az anyám, tudja, a nénjével ott őrzi a régi házat. Viszek nekik valamit karácsonyra. Ha nem robban le ez a tragacs, már ott vagyok…

– Meglátja, bent ragad majd a hóban…

– A nyolcason már nincsenek torlaszok. Az este azt mondta a rádió, hogy…

– A rádió… – Mikó lesajnálóan nyögött a kocsi alatt.

A töltésen ismét vonat robogott. Az első kocsi oldalán piros betűk színesedtek: „Curtici KEI.” Ács István hátat fordított a vasúti töltésnek. 1943-ban Tyim fölött egy vasúti töltés oldalában sebesült meg. Leguggolt, és beszólt az öregembernek a kocsi alá:

– Mennyit fizet magának a Soós?

– Tizenkét forintot…

– Nem fizet rosszul. Óránként tizenkettőért nálunk az üzemben már kalapot emelnek. Sikerült…?

– Még kettőt húzok rajt… Aztán rákötöm… De ez sem lesz ám jó… Meg kellene fordítani a fogaskoszorút…

Az olajfoltos úton egy sántító gyerek érkezett. Benyitott a szűk műhelybe, aztán a mély hóban a kocsihoz botorkált.

– A Mikó bácsi hol van? – kérdezte.

Az öregember előbújt a kocsi alól, és felállt. Nyögött, görnyedve masszírozta a derekát.

– Mit akarsz? – fordult aztán a gyerekhez.

– A házmesterné azt izente, hogy tessék hazajönni…

– A Horváthné…? Mit akar?

– Látogatója érkezett a Mikó bácsinak. Azt mondta a Horváth néni, hogy azonnal tessék hazajönni…

– Nem megyek… Mondd meg, fiam a Horváthnénak, hogy nekem ne üzengessen…

A sántító gyerek elindult a Francia út távoli vége felé, az öregember pedig a motor fölé görnyedt szerszámaival. Ács figyelte, hogyan állít az automatika tengelyén, s babrál a stifttel öt percig, tíz percig, húsz percig… Fent a töltésen ismét vonat robogott. Ács István megfordult, és nézte az ablakokat.

– Meggémberedett a kezem – mondta az öregember.

– Hideg van – bólintott rá Ács István, de közben arra gondolt, hogy az öregember nagyon lassan dolgozik. Éppen sürgetni akarta, amikor a Francia út mocskos haván ismét felbukkant valaki. Az öregember kipillantott a motorház mögül, és méltatlankodott:

– Ez meg a Horváthné… Nem tudom, mit akarnak ezek… Talán csőrepedés van…

A kövér asszonyság utat tört magának a hóban és fújtatva megállt:

– Jó napot, Mikó úr… Az előbb már elküldtem magáért egy gyereket…

– Kár volt, Horváthné… A munkáját nem hagyhatja ott az ember, akár a vizesek jöttek, akár a gázosok, akár…

– Mikó úr, nagyon kérem, hagyja most ezeket a vasakat… Jöjjön szépen haza…

– Horváthné… Maga… Maga… Én nem is tudom, mit gondol? Ez egy műhely. A tulajdonos ott van bent… Én itt…

Az öregember a motor fölé hajolt, igazított a vezetékeken, aztán a karosszéria, dinamó, levegőszűrő széles fedezékéből Ács István felé mormogott:

– Ha megkérnek, segítek mindenkinek. Akár vízcsap, akár olajkályha… De csak vasárnap vagy esténként…

A házmesterné tanácstalanul tipródott a hóban, majd közelebb húzódott a motorhoz, és újra megszólalt. Halkan, zavartan ejtette ki a szavakat:

– Mikó úr… Megjött a felesége…

Az öregember leejtett egy villáskulcsot. A krómvanádium tompán csörrent, aztán belesüppedt a hóba.

– Nincs nekem feleségem – hallatszott az öregember hangja a motorházból, aztán csend lett.

Fent a vasúti töltésen himbálózva elrobogott egy vonat. A kövér házmesterné a megfeketedett kocsikra bámult, aztán újra megszólalt:

– A Margit… Visszajött… Ott ül nálunk a konyhában… Azt mondja, itt tölti az ünnepeket, aztán majd meglátja… Finom cigarettákat szív… Gázöngyújtót hozott az uramnak… Magának meg… Azt mondja, hogy…

– Nekem nincs feleségem – szólalt meg újra az öregember, és felegyenesedett.

– A Margit azt mondja, hogy…

– A Margit elvált tőlem. Nekem nem feleségem. Ha szeret maguknál üldögélni, Horváthné, akkor csak üldögéljen ott, ameddig akar – mondta az öregember, aztán négykézlábra állt, és bemászott a kocsi alá a villáskulcsért.

– Én most akkor hazamegyek, Mikó úr…

– Menjen csak, Horváthné…

– Én most hazamegyek, Mikó úr, de a Margitnak nem szólok ezekről… A Margit…

– Menjen csak, Horváthné… A Margit meg csak üldögéljen ott…

A házmesterné lassan távolodott a kocsitól. A műhely ajtajában megállt, és szóba elegyedett az egyik segéddel. A segéd a töltésre pillantott, aztán az autókra, az öregre, és vállat vont. A házmesterné megfogta a segéd overallját, s miközben magyarázkodott, egy pántot igazgatott a gyűrődések között. A segéd bólogatott, majd bement a műhelybe. A házmesterné a hóbuckák tetején megnőtt, aztán fogyott, és beleveszett az utca ködös, szennyes bizonytalanságába.

– Végre elment ez a Horváthné – mondta az öregember, és a kulccsal ismét a motor fölé hajolt.

– Látom, magának is van baja elég – csóválta a fejét Ács István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán előszivárgott.

Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és miközben a havas földhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száznyolcvan kilométer. Ha sikerülne kihozni a hetvenes átlagot, akkor kettő és fél, három óra alatt biztosan megérkezne… Ha… Ha… Megfordult, ingerülten az öregemberre meredt:

– Mikor készülünk el, Mikó úr?

– Késznek látom… Szólok a főnöknek, aztán mehet…

Az öregember a hűtő tetejére rakta a szerszámait, és elindult a műhely felé. Kifelé dülöngélő, roncsolt bakancsnyomokat hagyott a hóban. Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán az idős embert, ahogy megállt a műhely ajtajában, és bekukkantott a fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a villany. Mikó úr lassan elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult valamerre. Nem szólt a főnöknek, be sem ment a műhelybe. Ács István nézte az öregember meggörnyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hószürke szomorúságában.

Várt néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember visszatér, csak illendőségből várt. Csend volt, és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pelyhekben szállingózott, bizonytalankodva, kis reményeket hagyva, sejtetve. Ács István az égre nézett, aztán beült a kocsijába. Hiába indítózott, a motor meg sem nyekkent. Négyszer-ötször próbálkozott, s amikor felnézett, már ott állt az egyik segéd a kocsija mellett.

– Az öreg elment?

– El – mondta Ács István.

– Gondoltam, hogy elmegy… A Horváthné szerint megjött a felesége – mondta a segéd, aztán az autó fölé könyökölt, és nézte az indítómotort. Néhány pillanat múlva újra megszólalt: – Szegény öreg, fordítva kötötte be a vezetékeket. Lassú is… A főnök lehet, hogy elküldi elsején…

A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat, felcserélte a vezetékeket, majd ismét rögzítette a csavarokat.

– Indítozzon – mondta.

Ács István bekapcsolta a gyújtást. A motor egyre indult. Leállította, aztán újra indítózott… A motor újra és újra felduruzsolt… A segéd odaállt melléje, és a műszerfalra bámult.

– Tudja, az öregnek fiatalabb volt a felesége… Azt hiszem, most sem lehet több negyvenötnél… Nagyon szerette az öreg… Itt laktak a Francia út végén. Az asszony egész nap az ablakban könyökölt egy díszpárnán, és a vonatokat nézte. Az ablakokban, ugye, sok volt a puccos ember, mert aki utazik, felránt magára valami rendesebb rongyot… Nem tudom, hány évig nézte az asszony ezeket a rohadt vonatokat… De aztán lelépett… Akkoriban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdonyvezetővel vagy kalauzzal szökött meg… Bécsben lakott. Ennek a Horváthnénak szokott írni… Most aztán hazajött… Nem tudom, mihez kezd az öreg… Ha én vagyok a helyében…

– Azt soha nem lehet tudni – mondta Ács István.

– Hát nem. Ez igaz. Ha ugye, hazajön valaki… Mert nem úgy van, hogy Piliscsabáról tér vissza… Honvágya is lehetett… Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget. Nyáron gyorsabban dolgozik ám, de ilyenkor meggémberedik a keze… Elindul?

– El kell indulnom. Itt vannak az anyám ajándékai… Egyedül van, és a nénje…

Ács István bement a műhelybe, és kifizette a javítást. Mire visszaérkezett a kocsihoz, a segéd már összeszedte a szerszámokat.

– Az öregnek szántam, osszák el – mondta, és a harmincast a segéd zsebébe gyűrte.

– Odaadom majd az öregnek – mondta a segéd.

Ács István hátratolatott, aztán elindult a Francia út mocskos haván a Thököly út felé. Puhán, kavarogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta.

Ágyak emeletén

– Te Gács, én itt befordulok – mondta a lány, s az Opel széles, vajszínű orra megbillent. A növendék erdő fái között gondozott betonút ívelt a Duna partjára épült város felé.

Az újságíró meghökkent. Hirtelen a lány térdére tette a kezét, és megszólalt:

– Jutka…

– Megnézzük, hogy miféle város ez?

– És a halászcsárda? Arról volt szó, hogy lemegyünk Dunaföldvárig, s valahol majd a parton…

– Koszos ágyak, bolha, klozett a ház mögött… Nem szeretem.

– És a Duna?… A Duna, ahogy belesüt a hold…

– Itt folyik a város alatt… Majd leugrunk a kocsival. Figyeld az épületeket… Nem tudom, merre lehet itt a szálloda…

Az újságíró tenyere alatt nyirkossá vált a lány meztelen térde. Odapillantott, s a kezét feljebb csúsztatta. A rövid, ágyékig csúszott szoknya semmit sem takart a kreol lábszárakból. Nem tiltakozott tovább a szálloda ellen. Idegesen felpillantott, s a házak homlokzatát fürkészte.

A portás a vállát vonogatta. Fakuló udvariassággal ismételgette mondatait:

– Mondom, kérem, hogy öntödei szimpozion van. Négynapos… A negyedik napon halfogóverseny a holtágban… Minden szobánk foglalt…

Csalódottan szálltak kocsiba. Az újságíró kényelmesen hátradőlt, s élvezni igyekezett az autó fémesen kéklő kárpitját, kényelmét. A lány beindította a motort. Lassan, lépésben gurultak végig a városon. Az újságíró keze, mint valami független élőlény, a lány szőke hajában matatott.

– Nem tudom, mi történt apáddal… Furcsa, hogy kölcsönadta a kocsit…

– Tudod, hogy nem vettek fel egyetemre…

– Na és?… Ha én főorvos lennék, ezért még nem adnám kölcsön a lányomnak a kocsit… Akkor adnám kölcsön, ha jól tanulna a lányom… Ha felvennék az egyetemre… Ha megérdemelné…

– Szegény Gács… – sóhajtott a lány.

– Miattam sóhajtozol?

– Apu megkérdezte felőled a Gauder elvtársat…

– Ezért bement a pártbizottságra?… Mondhatom…

– Nem ment be… Szombaton nálunk volt a bridzs…

– A bridzs?…

– A Gauder azt mondta az apunak, hogy volt már egyszer egy feleséged, de ennek ellenére olyan figura vagy, akiből még minden lehet.

– Mindezt tőlem is megtudhatta volna a kedves család…

– Te Gács… Mi ez a betonfal?

– Ez a Vasmű… Az a pepitára kockázott kémény a kokszoló… Az a másik két kémény az erőműhöz tartozik, az a két furcsa vastorony pedig a kohó…

– Honnan tudod, lehet, hogy az valami lucernaszárító…

– Egyik vasmű olyan, mint a másik, hasonlítanak egymásra. Aki egyszer látott már kohót, felismeri valamennyit…

– És azok a pici házak a kerítésen túl… Azok?…

– Fordulj balra… Kijutunk itt az apostagi útra… Kisapostagon van egy százéves halásztanya – mondta az újságíró.

A lány azonban jobbra fordult. A vajszínű Opellal beúsztak az alacsony házak közé. Percekig himbálóztak a hosszú, makaróniszerű házkígyók között. Eleinte az autóbuszt követték, aztán egy motorkerékpárt. A mellékutcák gödrös háta feketedett a fáradt olajtól. Csak néhány napja öntözhették fel az utcákat olajjal, mert a mélyedésekben még szurokszínű tavak álltak. A lány leállította a motort, aztán megszólalt:

– Miféle barakkok ezek, Gács?

– Ezek?… Ezek nem barakkok. Ez itt a Déli város…

– Uram Jézus… Minden öt lépésre egy ajtó, mint régen a cselédházak oldalán… Csak azok magasabbak voltak…

– Ezek a házak téglából vannak. A munkások laktak itt valamikor, még az ötvenes években, amikor a Vasmű épült…

– És most?… – kérdezte a lány.

Az újságíró kipillantott az autó ablakán, s látta, hogy a küszöbökön asszonyok és férfiak ülnek. A barakkok ablaka alatt parányi zöldségeskertek zöldellnek, rozsdás vashulladékkal körültűzdelve, elkerítve.

– Szálljunk ki – mondta az újságíró.

– Menjünk innen, Gács… Keressük meg azt a halásztanyát Apostagnál…

– Nem, nem… Azt akarom, hogy szálljunk ki – mondta izgatottan az újságíró.

– Elrontod a víkendemet…

– Szálljunk ki… Meg kell nézned ezeket a házakat.

– Azt ígérted, hogy szeretjük egymást…

– Behajtottál ide… Most itt vagyunk, megérkeztünk… – mondta az újságíró, és kilökte a kocsi ajtaját. A lány is kiszállt. Kényszeredetten lépett néhányat az olajtól ragacsos úton, aztán megállt, s a szandálja peremét vizsgálgatta. Az újságíró odaköszönt egy öregasszonynak:

– Jó napot, mama… Hogy vannak?

– Megvagyunk – mondta az öregasszony, és az ölébe ejtette a kézimunkáját. Gyanakodva mustrálgatta Gácsot, aztán a lány parányi szoknyájának s az autónak is szentelt egy pillantást.

– Szobát keresünk – mondta az újságíró. – Nem tud valahol egy kiadó szobát?

– Itt akar szobát kivenni? Szűken vannak itt a népek…

– Csak egy éjszakára kellene…

– Ha megfizetik, egy éjszakára átköltözhetek a lányomékhoz… De előre kell fizetni. Ötven forintot kérek. Jó szoba ez. Jobb, mint a szálloda – mondta az öregasszony, miközben felállt, és befelé mozdult. Az újságíró követte. Kis, méternyi előcsarnokból három, szürke ajtós szoba nyílott. Az öregasszony az ajtókra bökött a hüvelykujjával:

– Ebben Mózerék laknak, ebben a lányomék, ebben meg én…

Amikor az újságíró belépett az öregasszony szobájába, már a lány is mellette állt, s követte, mint az árnyék.

– Ez lenne az… Nagyon kényelmes szoba – mondta az öregasszony.

A szoba kicsi volt. Az egyik fal mellett két vaságy állt. Nem egymás mellett, hanem egymás felett, emeletesen. Az ajtó mögött kis vaskályha, az ablak előtt egy asztal, egy szék. Az ágy és az utcai fal közé keskeny, fehér szekrényt préseltek a barakk lakói. Az asztalon terítő, a falakon semmi. A szoba tisztának látszott és gondozottnak. A cementpadlót kopottas, tarka rongyszőnyeg takarta.

– Itt már minden az enyém, a vaságyak is – mondta az öregasszony.

– A vaságyak is? – kérdezte az újságíró.

– Jó sodronyos ágyak… Amikor elköltöztek a villanyszerelők, megvettük mind a kettőt. A felsőben szegény uram aludt, az alsóban én. Most már egyedül használom az egész szobát. Ötven forintért kiadom maguknak egy éjszakára. Sok az?… Ha sokallják…

– Nem sok – mondta az újságíró, s elszürkült arccal meredt az alsó ágyra. Az ágy rácsozatán ugyanis egy félméteres bádogcsillag lógott. Néhány rozsdás dróthurok tartotta. A csillagot a lány is észrevette. Meg is szólalt:

– Miért lóg ott az a bádogcsillag?

– Itt van ez régóta… Nem árt senkinek. Az uram mindig készült rá, hogy leszereli, de aztán csak maradt. Előttünk szegény Gácsné lakott ebben a szobában, és egy fekete hajú lány. Az is villanyszerelő volt. A lány a felső ágyon aludt, a takarítónő az alsóban.

– Kicsoda?

– Mondom, lelkecském, a Gácsné… Nehéz életű asszony volt. Két fiút nevelt fel egyedül. A nagyobbik akkoriban már keresett, de a kisfiú még csak az alsó osztályokat végezte. A kisfiú csinálta ezt a csillagot. Nagyon szerette az édesanyját, meglepetésnek szánta. Amíg az anyja dolgozott, felszerelte ide az ágy végére. Gácsné ijedtében a szívéhez kapott… Azt hitte szegény, hogy a Gizi marháskodik.

– A Gizi?

– A Gizi, aki a felső ágyban aludt. Mert tudja, lelkecském, a Gizi ide szokta hordani az udvarlóját. Ez még nem lett volna baj, de lusták voltak felmászni az emeleti ágyra. Gácsné pedig nem szerette, hogy az ő ágyában henteregnek. Amint hazaért a munkából, mindjárt az ágyát vizsgálgatta. Volt aztán veszekedés. Sírtak mind a ketten.

– A kisfiú is itt lakott?

– Nem, lelkecském, azt kollégiumban tartották…

Amikor az öregasszony kiment a szobából, a lány az újságíróra pillantott. Vizsgálgatta, mint egy tárgyat, aztán megszólalt:

– Te voltál az a kisfiú?

– Nem… Az öcsém volt…

– Óóóó… Az anyu azt hitte, hogy te…

– Mit hitt?

– Olyan elegánsan eszed a levest, s a kenyeret sem harapod, hanem töröd… Az inged mindig hófehér…

– Hogyan kellene ennem?…

– Jaj, Gács, menjünk innen… Keressünk egy kis halásztanyát, és igyunk valamit. Iszunk egy jót, szeretjük egymást, és reggelre elfelejtjük ezt az intermezzót.

Az újságíró az ablakhoz lépett, és kitárta. Az autót már körülállták a gyerekek és a suhancok. A szemközti fal tövében három férfi üldögélt. Kártyáztak és söröztek. A kiürült üvegeket elfektették a sovány fűcsomók között.

A lány megérintette a vállát. Suttogott:

– Leszerelnek valamit a kocsinkról…

– Ezek? Dehogy szerelnek…

– Tapogatják…

– Hadd tapogassák, tetszik nekik…

– Szörnyű tudsz lenni. Legalább csukd be az ablakot.

Az újságíró behajtotta az ablaktáblákat, aztán kiszólt az előcsarnokba:

– Ivánka néni!

– A nevét is tudod?

– Most jutott eszembe. Hozatok vele sört…

– A kocsiban van egy üveg Johnny Walker. Anyu ajándéka…

– Sört kell innunk. Meleg van… Mindenki sört iszik.

Az öregasszony elégedetten számolgatta a pénzt. Külön rakta a szoba árát és külön a sörökét. Amikor megérkezett az üvegekkel, összeráncolta a homlokát:

– Több ez a pénz…

– Ami maradt, a magáé… Fáradozik velünk… – mondta az újságíró, aztán kinyitott egy üveget, és a szájához emelte.

Amikor az öregasszony elment, csend nehezedett a szobára. Az újságíró a párás falú üvegeket emelgette, és hallgatott. A lány leült a székre, és várakozott. Nem lehetett tudni, hogy mire vár.

– Igyál sört – biztatta Gács.

– Nem szeretem a sört.

Az újságíró lerúgta a cipőjét, és végigdőlt az ágyon. Talpát a horpadt bádogcsillagnak támasztotta. Mélázva bámult a semmibe. Így szokott ledőlni régen is, amíg az anyjára várt. Gyakran elaludt, mivel örökké fáradt volt akkoriban. Eszébe jutott a fekete hajú gyöngyösi lány is. Ahogy betoppant egyszer az udvarlójával, ahogy meghökkent, majd kérlelte, menjen ki az utcára addig. Tél volt, elkormozódott hó, mínusz tíz fok. A házakat keskeny ösvények kötötték össze. Nagyon fázott. Legalább egy óra hosszat toporgott a hóban. Jól emlékezett a piszkos hóra, a lány arcára, szemeire is. S az anyjára, ahogy megérkezett déltájban…

Felriadt… Oldalra kapta a fejét…

– Miért sírsz, Jutka?

– Nem szeretsz. Idegen vagy. Azt sem tudom, mi jár a fejedben.

Az újságíró felkönyökölt az ágyon, és megszólalt:

– A villanyszerelők ömlesztett sajtot kaptak reggelire… Szögletes rudakban érkezett ez a sajt. Az anyámnak odaadták a konyhán a sajtvégeket. Összegyűjtötte. Felét nekem adta, felét az öcsémnek. Szappanízű sajt volt, s mire a hétvégeken én megérkeztem, mindig megkeményedett. Ezeket a sajtvégeket ettem reggelire és vacsorára. Hoztam magammal a szennyest, és vittem a tisztát. Én is munkásszálláson laktam, de bent a városban… Sovány volt az anyám… Sovány, s a bőre szürke a koromtól.

– Az arca?…

– Az arca és a keze… A haja neki is fekete volt…

– És most… Most, ugye, már nem takarít?

– Már nem. Meghalt.

– Óóó… Bocsáss meg…

– Nem kell sírni, Jutka. Töröld meg az arcodat…

– A kisfiú… A kisfiú, aki a bádogcsillagot készítette, az…

– A kisfiú Las Vegasban él. Műszerész. Két évvel ezelőtt írt utoljára.

– Miért vagy ilyen idegen?…

– Nem vagyok idegen. Csak gondolkodom, és iszom ezt a sört.

– Én is iszom, jó?

– Igyál csak, jót tesz…

A lány szájához emelte az egyik bontott üveget, aztán felsóhajtott:

– Így már szeretsz?

– Messze vagy… Gyere ide hozzám…

A lány felállt, kilépett a szandáljából, aztán felmászott az emeleti ágyra. Az újságíró letette a földre a sörösüveget, és utánamászott. Átölelték egymást. A lány arca könnyben ázott. Kint a barakkok között harmonika szólt. Szakadozott dallamok szárnyán megérkezett az alkony.

Napfogyatkozás

Az ablak alatt, négyemeletnyi mélységben új ház épült. A földszinti falak már álltak, s a daru éppen a födém vastag betonrészeit emelgette a helyére. A daru körül s a falakon kék védősisakkal a fejükön emberek álltak. Az újságíró az ablaknak nyomta a homlokát, s a mélyben dolgozó, kék fejű embereket nézte. Szerette ezeket az embereket. Mozgásuk alkalmazkodott a daru mozgásához. Pontosan léptek, cselekedtek. Nem kapkodtak, de mindig csináltak valamit. A daru drótkötelét beakasztották a betonelemek kampóiba, aztán odább húzódtak. A falakon állók már várták a magasba lendülő betontestet. Elkapták, a helyére irányították. Eközben keskeny falrészeken álltak, közvetlenül a mélység felett. Együtt feszültek, cselekedtek a daruval. A daru izmos gémje segített nekik, s a kék fejű emberek is segítettek a darunak. Épült a ház. Már látszott, hogy mettől meddig terjed, s mekkora lesz a bejárata.

Az újságíró pillantása időnként elszakadt az épülő háztól, s az eget kémlelte. A város felett oszladoztak a felhők. A napfény már áttört a ködös, szürke felhőfátylakon.

Elszakadt az ablaktól. Íróasztalához lépett, és meggyújtotta a gyertyát. Tenyérnyi üvegdarabkát tartott a láng fölé. Az üveglap lassan szürkült, kormozódott. Csakhamar olyanná változott, mint a téli égbolt a gyárak felett. Éppen a szeme elé emelte az üveget, amikor megszólalt a csengő. Kiment, ajtót nyitott.

– Képzeld, Gács – toppant a lány az előszobába –, a tantinak Leányfalun is van egy telke… Anyu azt írja, hogy megnézhetnénk… Kocsival húsz perc az egész…

– Most?… – kérdezte az újságíró, s közben lesegítette a lányról a kabátot.

– Szabadságon vagy, nem?

– Szabadságon vagyok, ez igaz…

– Mit csinálsz azzal a gyertyával? – kérdezte a lány, ahogy a szobába lépett.

– Napfogyatkozás lesz. Az orvosok szerint…

– Tudom… Tudom… A kilátás az anyu szerint gyönyörű… A tanti lemondana a javamra a telekről, ha az apu kárpótolná. Csak az illetéket kellene megfizetnünk… Összekormozod a kezedet. Tedd már le azt az üveget.

– Ismét a Merkur. Tíz évvel ezelőtt is a Merkur került a Nap és a Föld közé.

– Indulhatunk?

– Most nem mehetek, Jutka. Meg kell néznem a napfogyatkozást.

– És a telek?

– Hát majd… Majd aztán egyszer a telket is…

– Érdekes vagy. Anyu szerint te engem soha nem veszel feleségül. Anyu szerint te csak egyet akarsz. Ha azt elérted, megmutatod majd az igazi arcodat… Anyu, tudod…

– Nem mondtad meg neki?

– Még nem.

– Mondd meg neki.

– Elájulna. S az apu, amilyen kapkodó. Még bemenne valahová…

– Mondd meg nekik… És mondd meg, hogy huszonegy éves vagy.

– Ha már nem vettek fel az egyetemre, az anyu azt szeretné, ha rendesen férjhez mennék. Mindent megtesznek igazán… Ha neked tetszik ez a telek, az apu két hét alatt elintézi a tantival. Hétvége mégis… S később, ha gyerekünk lesz, az egész nyarat kint tölthetjük. Be is járhatsz onnan… Az anyu szerint neked részletre is adnak kocsit, mert exponált ember vagy.

– Nem adnak.

– Akkor majd az apu azt is elintézi. Olyan hideg tudsz lenni, mindig azt gondolom, hogy anyunak van igaza. Talán már nem is szeretsz. Csak „azt” akartad… Most már unsz, és csak az isten tudja, hogy miket csinálsz…

– Kedves Jutka.

– Na, látod, ezt utálom benned a legjobban, ezt a kedves Jutkát… Ahogyan te énvelem beszélsz… Csókolj meg, most azonnal csókolj meg, és induljunk.

Az újságíró megcsókolta a lányt, aztán a kormos üvegen át az égre pillantott.

– Még várnunk kell – mondta.

– Tényleg nem akarsz jönni? EGY TELKET ADNAK AZ APUÉK! Ordítsak?

– Ne ordíts… 1961-ben is a Merkur került közénk. Nagyon szerettem volna látni a napfogyatkozást. De kora reggel kaptam egy feladatot. Tudósítást kellett írnom a tiltakozó gyűlésekről. Legalább harminc üzemet felhívtam. Sok helyen azt sem tudták, hogy Lumumbát kivégezték. Ahol észbe kapott a párttitkár, ilyeneket mondott: „Igen… Lumumba… Természetesen, elvtárs, éppen most szervezzük a tiltakozó gyűlést… A dolgozók ebédszünetben tiltakoznak nálunk. Nyugodtan beírhatja a riportba. Itt jó nagy tiltakozás lesz…” Nagyon ideges voltam. Fokozatosan elsötétült a szobám, villanyt kellett gyújtanom. Egyik telefon a másik után. S amikor összejött az anyag, géphez ültem. Semmit sem láttam a napfogyatkozásból.

– Szegénykém – mondta a lány, és megsimogatta az újságíró arcát.

– Később aztán szégyelltem magamat. Megtudtuk, hogy Lumumba 1961. január 18-án hajnalban halt meg. De már előzőleg, amikor Kaszavubu elnök Léopoldville-ből elküldte Csombénak, a repülőgépben félholtra verték, s Kasadi kitépte a bajszát és a szakállát. Mulele, Patrice Lumumba közoktatásügyi minisztere még rosszabbul járt. Hamis amnesztiával hazacsalogatták Kinshasába. Egy katona aztán kivágta a szívét, és megette.

– De, Gács…

– Csak a telefon miatt mondom. Ott ültem hatvanegyben a telefon mellett, és állandóan tárcsáztam. Két óra alatt legalább harminc párttitkárral beszéltem. Magam sem értettem, hogy mire megy ki az egész. Persze ismertem Lumumbát, mindenki ismerte akkor…

– Te Gács, ezek négerek voltak?

– Kongóiak. Mulele a szimba törzs varázslója volt…

– És most ezért akarod megnézni a napfogyatkozást?

– Tíz évig kellett várnunk a Merkurra.

– Szörnyű, hogy miket csinálnak ezek a négerek.

– Hárommillió frankot kaptak Belgiumból… Úgysem érted.

A lány szeméhez emelte a kormos üveget, és az égre nézett.

– Te Gács… El sem hiszed… Egy kis cikk hiányzik a Napból! Nahát… Ilyen jópofa dolgot én még soha nem láttam.

– Megnézzük.

– Nahát, Gács… El sem hiszed… Egyre kisebb lesz a Nap. Mit gondolsz, teljesen elfogy?

– Nem fogy el teljesen. Ez csak részleges napfogyatkozás.

– És hatvanegyben, amikor a négernek kitépték a bajszát, akkor teljesen elfogyott?

– Nem tudom… A telefonnál ültem egész idő alatt. Semmit sem láttam a napfogyatkozásból.

– Nahát, Gács, ilyen murisat én még nem láttam. Telefonálni kellene anyuéknak. Amilyen pechesek, semmit sem látnak az egészből. Minden normális dologról lemaradnak. Felhívjam őket? Mit gondolsz, Gács, felhívjam az anyut? Ha felhívom, megijed. Mindig megijed. Azt hiszi, hogy valami baj van. Vagy azt hiszi, megnéztük már a tanti telkét. Elmulasztják, biztosan érzem, hogy elmulasztják. Döntsd el, Gács, hívjuk az anyuékat?

– Nem tudom. Add ide egy kicsit ezt az üveget.

– Persze, mert te anyuval telefonon sem akarsz beszélni…

– Most éppen nincs kedvem telefonálni.

– Ezt gondolhattam volna. Anyu érzi benned ezt a fura görcsöt. Pedig nem eszi meg a fejedet. Juj, egyre kisebb lesz… És közben világos is van, meg olyan derengő is az ég… Nahát, Gács…

– Add ide egy kicsit azt az üveget – szólalt meg az újságíró –, én még nem is láttam.

– Önző vagy…

– Önző? Én nem vagyok önző.

– Nahát, Gács… Ha azt a két kis cikkot nem számítom, akkor a fele hiányzik a Napnak. És a megmaradt fele jobban világít, mint az egész. Csak olyan fehér minden. Mintha neonfény lenne. Te Gács, a Napban van neonfény?

– Add ide egy kicsit az üveget, és megmondom.

– Fogadok, hogy az anyuék semmit sem látnak az egészből… Olyan pechesek, de olyan pechesek mindenben… Te Gács, nem hívnád fel az anyut? Elszalasztják az egészet… Mindent elszalasztanak… Hívod őket?

– Nem hívom.

– Önző vagy… Azt akarod, hogy anyu semmit se lásson a napfogyatkozásból, mert anyu beléd lát.

– Belém?

– Beléd. Azt kell hinnem, hogy beléd lát. Az anyu érzi, hogy önző vagy, és íme, nem hívod fel telefonon…

Az újságíró az ablakpárkányra könyökölt, s letargikusan az épülő házra bámult. A munkások fegyelmezetten álltak a falakon s a daru alatt is, a felhalmozott betonelemek közelében. Végezték dolgukat. Beakasztották a drótkötelet a betonelemek vaskampóiba, azután követték az elemek útját. Megmarkolták, az illesztésekhez segítették, aztán kiakasztották a kampókat. Egyikük sem bámult az égre. A napfogyatkozással nem törődtek, talán azt sem tudták, hogy éppen fogyóban van a Nap. Néha kis felhőfoszlányok úsztak át a párás égen, és beárnyékolták az építkezést. Fordult a daru gémje, s a drótkötél újra leereszkedett a várakozó betonelemek fölé. Két munkás beakasztotta a kampókat, aztán hátrább lépett. Az újságíró a daru feszülésére figyelt, aztán a levegőbe lendülő betontestre. Amikor elszabadult a drótkötél, belemarkolt a párkányba, és görcsösen megkapaszkodott. Jól látta az egészet. A betonelemből kiszakadtak a tartókampók, s a nagy betontest hat méter magasból visszazuhant. Az egyik kék fejű ember véresen elterült a földön. A betonelem egyik vége a földre, másik az egymásba rakott, méternyi magas betonhalomra vágódott. A kék fejű ember lába a lezuhant betonelem árnyékában pihent. Vértócsa keletkezett. A darus kiugrott fülkéjéből, és az emberhez rohant. A kék fejű emberek lemásztak a falról, s a daru tövében riadtan egymásba kapaszkodtak.

– Egy ember… Egy ember – szólalt meg az újságíró.

– A fele már biztosan hiányzik…

– Judit! Egy ember…

A lány kibújt a kormos üveg mögül, és Gácsra pillantott.

– Kiszakadtak a kampók, és egy ember… – szólalt meg újra az újságíró.

A lány a házra pillantott, aztán a darura. Amikor észrevette a vértócsát, elejtette a kormos üvegdarabkát.

– Gács… Az az ember…

– Azt hiszem…

– Nem bírom ezt. Amikor apu Tatabányán volt, néha behoztak éjszaka ilyen véres embereket. Elájultam.

– Ez az ember, azt hiszem…

– Elmegyek, Gács, majd felhívlak – mondta a lány, aztán a kulccsal zörgölődött.

Az újságíró meg sem mozdult. Némán állt az ablaknál, és nézte, hogy a járdán hogyan gyülekeznek az emberek. Tíz perc múlva a mentő is megérkezett. Egy orvos odahajolt a véres, kék fejű emberhez, és megtapogatta a csuklóját. Megcsóválta a fejét, aztán felállt. A mentő gyorsan elment. A kék fejű ember ott maradt a vértócsában. Morajlott, borzongott a tömeg. Már a villamossíneken is álltak. A közlekedés megtorpant. Autók érkeztek. Rendőrök és civilek. Mérőszalagot feszítettek ki a daru gémje s a földön fekvő ember között. Jegyezgettek a hivatalos emberek. A sisakos építőmunkások a fal tövében álltak, és jobbra-balra tekingettek. Nem beszéltek senkivel. Egymással sem beszéltek. Amikor megérkezett a hullaszállító, valaki, talán a pallér, odaszólt nekik. Egyikük megmozdult. Megkerülte a darut, a lezuhant betonelemet, aztán odahajolt a vérben fekvő emberhez. Belenyúlt a zsebébe, és kiemelt onnan egy kulcsot. Felmutatta. A rendőrök átvették, aztán kinyitották az egyik bódé ajtaját. Úgy látszik, átkutatták a szerencsétlenül járt ember utcai ruháját, mert csakhamar az igazolványait lapozgatták a daru alatt.

Amikor a kék fejű véres embert elvitték, két civil lapátot fogott, s homokot szórt a kicsordult vérre.

A munkások ezen a napon nem dolgoztak többet. Csak álltak a daru alatt, és estélig vártak valamire. Nem történt semmi. Bealkonyodott. Az építésvezető intett nekik, hogy menjenek haza.

Másnap reggel a darukezelő érkezett elsőnek. Barna kabátos, gyászkendős asszonyt terelgetett maga előtt. Az asszony megállt a daru alatt, és felpillantott az imbolygó drótkötelekre. Nézte a szélhajtotta köteleket, aztán lehajtotta a fejét. Valószínűleg először látta azt a helyet, ahol a férje megkereste a család kenyerét. Csak néhány percig maradt. Együtt távoztak a darukezelővel.

Harmadnap megeredt a hó. A tél utója hermelin palástot terített a falakra, a földre s a betonszörnyekre is. A darus elsőnek érkezik minden reggel. Letakarítja a gép tetejét, aztán megáll a falak alatt, és vár valamire. Semmi sem történik.

Az újságíró azóta is az ablaknál áll, és nézi a darust, a falakat s a gazdátlan japánert, amit a tetőn felejtettek a kék fejű építőmunkások.

Rablómese

Huszonhatodika volt és péntek. Az újságíró a hűtőpult közelében üldögélt, és a fröccsöspoharát dajkálta. Kétujjnyi lé hintázott még az alján elszíntelenedve. Az arcokat figyelte… Asztala olyan volt, mint egy harcálláspont. Száz forintot akart valakitől kölcsönkérni. Huszonhatodikán este. Száz egész forintot. Hétkor ült le az asztalhoz, s amikor a hűtőpult belsejében megpillantotta a hidegtálakat, azonnal elhatározta, hogy valakitől kölcsönkér húsz forintot. Nem volt nagy étkű, s hízásnak indult teste egyébként is óvatosságra intette… De egy hidegtál este hétkor… Semmi… És mások is vacsoráznak. Feltehetőleg az egész nép vacsorázik… Képzeletében megjelent az egész nép… Csak mint fogalom, aztán a kép csücske is… Nem erőltette tovább. Megrázta a fejét, s arra gondolt, hogy húsz forintot csak a legjobb barátaitól kérhet. Húsz forint annyira bagatell összeg, hogy egy „köszönő klubtag” már félreértené. Még kérdezősködne, vagy valami… Terjesztenék. Úgy döntött, hogy legjobb lesz száz forintot kérni. Az mégis kerek összeg. Eszik egy hidegtálat, és iszik rá valamit. Még egy fröccsöt, vagy kér egy hattyúnyakút, és egészen zárásig marad… A fröccs, amivel beült, valójában már elfogyott, megszűnt. Mint fröccs befejezte a létét. Csak torzó, valami fröccsemlék, lémaradvány lötyögött a poharában. És sehol egyetlen biztató arc… Csupa távoli ember, és csupa tízforintos alak. Kezdett elcsüggedni… Elhatározta, hogy kilencig marad. Kilencig, és egy perccel sem tovább. Az elfogyasztott fröccsöt legfeljebb felíratja a többihez. Egyet még felírhatnak. Úgyis csalnak. Mi az az egy fröccs. És másodikán kifizeti az egészet. – Aztán telefonhoz hívták. Gyanakodott. Elváltoztatta a hangját:

– Halló… Tessék…

– Te vagy az, Gyula?…

– Ki beszél ott?

– Krisztics főhadnagy… Megsüketültél, nem ismered meg a hangomat?

– Szevasz… Honnan dumálsz?

– Bentről. Fogtunk neked egy érdekes ürgét, megírhatod. Ülj taxiba.

Az újságíró körülpillantott a klubban. Attól félt, hogy elszalasztja a százforintos embert. Amikor látta, hogy semmit sem szalaszt el, megszólalt:

– Te… Hát tudod, hogy én már nem vagyok a belpolban… A Reszeli csinálja… Én a kultúrában…

– Reszeli… Nem a Reszeli esete ez… Mondom, hogy egy régi ürge. Ismer téged… Írsz róla valami színeset a másik rovatnak…

– Ki az?

– A Bank Feri bácsi…

– Bank Feri bácsi?… Rég abbahagyta… Az utolsó páncélszekrényt még a Rákosi alatt…

– Nem páncélszekrény, tyúk… Egy zsák tyúkot lopott…

– A Bank Feri bácsi? Hülyéskedsz…

– Nem. Ülj taxiba, mert az öreg már a harmadik szivaromat szívja. Kifogyok.

– Nem, taxiba nem ülhetek…

– Elküldöm érted az URH-t. Rögtön indulnak, jó?…

– Elmennék, csak várok itt valakit. Tartozik valaki egy százassal, és most éppen kellene. Kilencre ígérte…

– Adok én neked addig egy százast, aztán majd másodikán rendezzük, jó? Na végre. Indítom a kocsit.

Az újságíró végigment az ismerős folyosókon, aztán kopogtatás nélkül benyitott a főhadnagy szobájába. Még orrában tétovázott a folyosói szag – a derékszíjak, bakancsok, kincstári ruhák, autógumik, izzadt férfiak, cigaretták, pipák, szivarok, hamutartók, titkárnők és dohosodó akták szaga, egyszóval a rendőrszag –, amikor megszólalt:

– Jó estét…

A titkárnő rákacsintott, Krisztics az egyik székre mutatott.

Nem ült le. Az előállított öregemberre bámult. Az ajtónak és neki háttal ült, karnyújtásnyira Krisztics íróasztalától. Ősz haja volt és kék overallja. Moccanatlanul üldögélt, némán. Az újságíró látta, hogy a jegyzőkönyvet már felvették. Csak úgy általánosságban szemlélte meg az öregembert, mert az orrában még mindig érezte a rendőrszagot. Álmatagon tűnődött egy-két pillanatig, aztán bólintott. A rablószagot is érezte. Megérezte, beszívta, aztán leült. Arra gondolt, hogy a rendőrszaghoz nemcsak a hamutartók, titkárnők és a kincstári holmik illata tartozik, hanem a rablók szaga is. Ez adja valójában a rendőrszag aromáját. „Rablószag nélkül nincsen rendőrszag” – fogalmazta meg magának az elméleti értékű igazságot.

Az öregember megmoccant. Lassan oldalra fordította a fejét, aztán felállt:

– Megismer, szerkesztő úr?

– Meg, Feri bácsi… Üljön le – mondta az újságíró.

Az öregember visszaereszkedett a szék peremére, és köhintett egyet, mielőtt megszólalt:

– Ne haragudjon, szerkesztő úr, hogy idekérettük… Idegenekkel, ugye, nem szívesen…

– Örülök, vén rabló, hogy láthatom. De éppen itt?

– Tolvaj – szólt közbe tárgyilagosan Krisztics főhadnagy.

Az öregember a főhadnagyra pillantott, aztán újra az újságíró felé fordult:

– Tyúkot loptam, szerkesztő úr… Ide jutottam… Bank Feri bácsi tyúkot lopott… A szakmát az utolsó szabadulásom után abbahagytam. Volt egy kis megtakarított pénzem, szerkesztő úr… Még a régi világból, amikor külföldön működtem. Nyugalomba vonultam… Aztán hogyan, hogyan sem… Passzióból egy-két tyúkot a konyhára… Emlékszik még a szerkesztő úr, hogy mennyire szerettem a szárnyasokat. Sütve… Meséltem már a korábbi alkalommal a szerkesztő úrnak… Amikor 27-ben kirámoltam a toulouse-i mackókat, két hónapig dekkoltam, aztán nem bírtam tovább. Lementem Nice-be, s csak a legjobb helyeken ettem, Casino de la Méditerranée, Casino Municipial… Nyár volt, de a tengerparton ennek ellenére is adtak osztrigát. Rozskenyér, muscadet… Tengeri rákok… Elcsemegéztem ott… De aztán az a garçon, aki a Casino de la Méditerranée-ben kiszolgált, egy hét alatt kiismerte az igazi természetemet. Attól kezdve, kérem, én sült csirkét zabáltam kenyér és garnírung nélkül. Sült csirke, pezsgő, vadkacsasült, pezsgő, fácánsült, pezsgő… Aranyos hely volt, drága nők, Gambetta Boulevard, Victor Hugo Boulevard, s a szomszédban minden eshetőségre Monaco. Kérem, én úriember voltam valamikor… Egy nagyobb munka után, ha nem buktam le, két-három évet is pihentem. Utazgattam, ismerkedtem a világgal. Csak aztán jöttek a mázsák, sok mázsa, és a munkaszolgálat. De negyvenötben, kérem, amikor nem tudták kinyitni a legnagyobb bankok páncélszekrényeit, kit hívtak? Engem, szerkesztő úr… A titkomat akkor sem adtam ki. Senkit nem engedtem be a szobába, amikor dolgoztam. Kértem egy kanalat, egy pohár ecetet és három szál gyufát.

– Ezt már megírtam, Feri bácsi…

– Meséltem már?

– A múlt alkalommal.

– Kérem, én Európában az elsők között voltam a szakmában… Engem nemcsak a mackósok csodáltak, hanem az egyszerű rablók is, akiknek aztán műszaki képzettségük egyáltalán nem volt. Emlékeznek még a Hondlerire?

– Ki az a Hondleri?…

– Az első útján kirabolta a bécsi gyorsot. Ékszerre ment. Csupa dámák… Kérem, azt mondta, ha neki olyan feje lenne, mint nekem, akkor átjönne a bankszakmába… És most nézzen meg, szerkesztő úr… Hová jutottam? Lebuktam egy tyúklopáson… Nem lehet összekeverni a dolgokat. Én mindig azt mondtam, hogy idejében döntse el az ember, hogy mit akar… Zsebes lesz, rabló, selyemfiú vagy egyszerű tolvaj? Kérem, én művész voltam a szakmámban, művész.

– Hogyan történt, Feri bácsi?

– Passzióztam, és ment… Gondoltam, mi történne, ha kivinnék egy zsákkal a piacra? Pár darab százas… Gondoltam, veszek öt üveg pezsgőt, és élek egy kicsit… Aztán azon az állomáson odajött egy kis rendőr, valami Csép vagy Falva, vagy mi annak az állomásnak a neve. Tudja, így este ki szoktam ugrani ezekbe a falvakba, amióta passziózom. Annyi tyúk van ott… Észre sem veszik…

– És a rendőr?

– Odajön, tiszteleg… Gondoltam, nincs gyufája, és tüzet akar kérni… De nem… Azt kérdi, hogy mi van a zsákban. Mondom, hogy tyúk… Azt kérdi, honnan. Mondom, felvásároltam. Azt kérdi, minek. Mondom, hogy magamnak és néhányat továbbadok a szomszédoknak. Azt mondja, hogy ez üzérkedés… Két óra múlva itt voltam… Itt már ismernek. Most mondjam azt, hogy a tyúk belerepült a zsákba? Ezek itt szakemberek…

– Hát, Feri bácsi… Jól leadta.

Az öregember lehajtotta a fejét. Szörcsögött. Törölt egy félkezeset az orrán is, szemén is.

– Szerkesztő úr – szólalt meg aztán –, éppen ezt akartam mondani… Ne írja meg, hogy tyúkot loptam… Élnek még a régiek közül… Hogyan nézek a szemükbe, ha kijövök?… Írja azt, hogy Bank Ferenc, a többszörösen büntetett betörő ismét rendőrkézre került. És sorolja fel a régi dolgaimat. Ha akarja, mesélek újakat is… Mesélek jó nőügyeket, és a szerkesztő úr kiszínezheti… Ezt a tyúkot ne írjuk meg… Ez a tyúk nem illik a többi közé… – mondta, aztán félfordulattal Krisztics asztalához billent. – Ha megengedi – nézett bocsánatkérően a főhadnagyra, és magához vett egy szivart.

– Ez a negyedik – mondta Krisztics.

– Gyufám sincs – sóhajtott az öregember.

Krisztics felkattintotta az öngyújtóját, és átnyújtotta az asztal fölött. Az újságíró tömör rablószagot érzett a szobában. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe, és bólogatott. Minden valódi volt. Szép és valódi… Megtelt a szíve nosztalgiával. Arra gondolt, hogy nem írja meg az öreg tyúkjait. Levág majd valami oltári halandzsát a régi mackókról és osztrigákról… Különben sem a reszortja… És egyébként is Krisztics százasát tisztelte meg elsősorban. És magát Kriszticset is jólesett látni… Krisztics arcán, orrcimpáin látta, hogy az is érzi, és élvezi a valódi rablószagot. A szobát bizony Bank Feri bácsi alaposan berablózta. Értett hozzá. Tudta, hogy neki mi jár… Persze bajban volt. Nagyon nagy bajban.

– Mit írjak akkor? – kérdezte az újságíró álnokul.

Az öregember nagyot szippantott a szivarból, aztán a parazsát bámulta.

– Írja meg – szólalt meg nagy sokára –, hogy grófnő szeretőt tartottam…

– Ez már nem hat… Valami jó, stramm ügyet meséljen.

– Miért ne hatna?

– Nem hat. Valódit…

– Egyszer egy cselédlányt elcsábítottam az ablakban… Az anyjával vagy a szomszédasszonnyal beszélgetett, aki az utcán állt. Széles, régimódi ablakpárkány volt… Ott hasalt a cselédlány, és kifelé beszélt az utcára. A függöny éppen a derekára lógott… Úgy látszik, elváltozott az arca, vagy mi, mert azt mondja neki az a másik, hogy „Mi bajod? Rosszul vagy…?” „Nem, csak ez a napfény…”, írja meg ezt…

– Ismerte a cselédlányt?

– Ott laktam…

– Nem ügy… Attól, hogy a párkányon…

– Hát írja azt, hogy Nice-ben történt… Az jó helyszín… És akkor beleveheti a rablást is… Tudja, a 27-es toulouse-i mackót.

– Nem szállodában lakott? Tíz éve azt mondta, hogy Nice-ben szállodában lakott…

– Ez nem Nice-ben történt, hanem Blois mellett egy átmeneti helyen. Kisváros. Ott dekkoltam a munka után.

– Akkor azt írom, hogy Blois…

– Mellette…

– Akkor azt írom, hogy mellette.

– Írjon Nice-t. Jobban hangzik…

– Maga ott tele volt dohánnyal… Osztrigát zabált, meg szárnyasokat, pezsgővel… Hogyan jön ehhez a cselédlány?…

– Miért, egy szép cselédlány? Mondjuk, egy tizennyolc éves, szőke cselédlány…

– Francia és szőke?

– Legyen barna…

– Jó… Egy barna cselédlány Nice-ben… Nem tudom, hogyan veszik ezt az én lapomnál… Látta már a fejlécet, Feri bácsi? Nem?… Vegye szemügyre… Aztán adja hozzá, hogy újabban én a kultúrában dolgozom.

– Írjon Nice-t… Jól kiszínezheti… Ott a tenger, Angyal-öböl… Jachtok… A tyúkokról pedig egy szót sem… Szerkesztő úr, emberek vagyunk… – mondta az öreg könyörgő, sírásba bicsakló hangon.

Az újságíró másnap délelőtt tíz óra tájban befűzte a papírt a gépbe. Felírta a nevét, a dátumot, aztán várt. Valami megható, rendes dolgot akart az öreg mackósról írni… Valami színeset… Ha utált valamit az újságírásban, akkor ez a „színes” volt, különös tekintettel a „kis színesre”. Kezdett elfáradni. Öregedett. Érezte. És a feje is fájt még… Mindössze tíz forintja maradt Krisztics százasából. – Nézte a papírt, és várt, egyre várt valami csodára. Néha felbukkant a képzeletében a francia cselédlány, akit a rabló az ablakpárkányon, de hogy ezt hogyan lehetne megfogalmazni és elfogadtatni, arról halvány sejtelme sem volt.

Tizenegy óra után benyitott hozzá az olvasószerkesztő.

– Hallom, hogy van egy jó riportod.

– Mi?…

– Tényleg tyúkot lopott az öreg?

– Honnan tudod?

– Reszeli már kilenckor panaszra ment… A jó sztorikat elviszed előle… Mennyi lesz?

– Három flekk – mondta az újságíró megadóan, aztán legyintett, és felírta a címet: „Tyúkot lopott a régi mackós.” Megírta a tyúkügyet, s hogy sírt a bankrabló a szégyentől. Nice-t is belevette és az osztrigákat, de a cselédlánynak már nem jutott hely.

Eléggé szégyellte magát. Negyednap engedélyt kért Kriszticstől, hogy bevihessen az öreg rablónak egy üveg pezsgőt. Krisztics elintézte az engedélyt. – Megvette a pezsgőt, és útnak indult. Nem jutott el a rendőrségig. Ismerősökkel találkozott, beugrottak egy-egy konyakra ide is, oda is. Eltelt az idő. Éjjel kettőkor egy ismeretlen téren két ismeretlen nő társaságában aztán elfogyasztotta a pezsgőt.

– Nice… Tudjátok, hogy hol van Nice?… – sóhajtozott.

A nők nem tudták. A tér lassan süllyedt.

Két állomás között

A vonat robog velünk. Alkonyodik. Homlokom néha megérinti a hideg ablaküveget. Borzongásom széttörik a vastestek rángása közben. Ködfátylak ereszkednek a dombok közé. A csalitos földszegélyeken fácánok kakattolnak. Némelyik magasba röppen, mint a kő, aztán ügyetlenül visszazuhan a bokrok közé. A falvak gőzölögnek. Aprócska fények parázslanak a kertek alatt. Mindenütt égetik már a tavalyi gazt, a száraz ágakat, hernyófészkeket s a megbarnult, fanyar illatú levelest. A füst szétterül a terméketlen szilvafák között. A fák alatt fekete alakok mozgolódnak. Ásnak, gereblyéznek. A magot is földbe szórják lassan. Ma vagy holnap. Még hűvösek az esték, s a köd puhán betakarja a falvakat, de a föld már mindenütt tavaszillatú. Mintha összebeszéltek volna a gazégetők. Mindenütt tüzek parázslanak. Nehéz illatú füst úszik a vasútpart mentén. Álmosító az este. Belebámulok a tüzekbe. Alig parázslik a tavalyi avar. Lángtalanul elhamvadnak a tüzek. A gazégetők árnyakká válnak. Felemelkednek a kertek fölé, s a vastag füstben, párában lovakká és lovasokká változnak. Némán ügetnek a ködhegyek között. Vagy repülnek talán? A gazégetők messze a vonat előtt járnak. A vonat ringat, imbolyog. Becsukódik a szemem, elalszom. A vonat nyargal velünk az alkonyatban. Néha megáll, néha füttyent egyet, aztán vágtat tovább a város felé.

Beszélgetésre ébredek. A vonat áll valahol a mezőn, két állomás között. A kupéban ég a villany. Az ablaküveg feketén csillog. Nekifeszül a nyirkosan puha, tavaszi éjszaka. Nem tudom, mikor állt meg a vonat. Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, amikor pillantásom a szemközti ülésre esik. Új utasok. Egy férfi és egy nő. Beszélgetnek.

– Jövőre inkább Franciaországba menjünk – mondja a nő.

– Bitang árak vannak ott… – vélekedik a férfi.

– És itt…? És az ajándékok a testvéreidnek…?

– Az anyádnak is hoztunk ruhaanyagot…

– Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoznak… Különösen a Stefi nővéred… Nahát, ilyen egy maskarát… Miért pösze ez a nő, Feri?

– Pösze? Észre sem vettem.

– Pösze. Kiállhatatlanul pösze. S ahogy vizslatott engem. Azt hiszi, hogy én a menekült táborban akaszkodtam a nyakadba…

– Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején…

– Nem hitték el. Főleg a pösze húzogatta a száját.

– Nem pösze.

– Teljesen pösze. Pösze és irigy. Azt mondja nekem, hogy csinos ez a kis ruhád… Biztosan hoztál néhány kosztümöt még… Azt hitte, majd lerántom magamról és neki adom… Kedvem lett volna megmondani, hogy hány órát dolgozom én naponta… Ezek azt gondolják, hogy Los Angelesben nem kell dolgozni…

– Nem gondolnak semmit…

– Lerángatta volna rólam a ruhámat. Ha én egyszer újra otthon lehetnék Los Angelesben…

– Még két nap Pesten Lajos atyánál. Lajos atya egészen normálisnak látszik. Mikor szedte fel az anyád?

– Nem tudom, Lajos atyát én most láttam először.

– Lajos atyával majd megiszunk néhány üveg whiskyt, aztán jatt a jattban és végeztünk.

Hirtelen a férfira nézek. Fekete, sima hajú úriember. Pontosabban, olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s arra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyakkendőjét persze már megoldotta, s a fehér ingnyak, melyhez, úgy látszik, még utazások alkalmával is ragaszkodik, a hajtásoknál elég szürke. S a nő? Szőke, nagy arcú teremtés. Kihúzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserűség. A száját nem tudja, vagy nem akarta egészen összecsukni. Kis rés mindig tátong az ajkai között. – „Jatt a jattba és végeztünk.” – De ismerős ez a mondat s a hangszín. Ki ez az ember? Találkozhattam én ezzel Magyarországon? Mikor vajon? Budapesten? Vidéken? Csak 1956 előtt találkozhattam vele, nyilván 56-ban disszidáltak. Ki ez az ember?

– Elővehetnél valamit – szólal meg újra a férfi.

– Együk meg a bonbonokat…

– Szegény Stefi azt hiszi, elvisszük a bonbonokat Los Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben, és ha látogatónk érkezik, megmutatjuk az üvegen át. Úgy adta, mintha egy vármegyét adna…

– Utálatos egy nőszemély, annyi biztos – mondja a szőke nő, s a bonbonos dobozról lefejti a celofánt. Amint felszakad a doboz, bekap egyet a csokoládégolyók közül. Szétnyomja a szájában, csámcsog.

– Ehető? – kérdezi a férfi.

– Rumos.

– Rumos? Az egyetlen bonbon, amit szeretek… Nahát, ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem…

A férfi kinyújtja a kezét, és belemarkol a dobozba. Három bonbont erőltet egyszerre a szájába. Rágja a csokoládét, szörcsög. A nyála aztán kifröccsen, rá a fehér ingre. Kis barna folt keletkezik a fehér mezőben, jobbra a nyakkendőtől.

Ekkor megjelenik előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládéfolt szétterül az ingen, már a vakolatlan házakra is emlékszem, s a vasműre is, ahol szolgálatot teljesítettünk. Legfőképpen azonban a szobára, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobában, s egy bádogszekrény, három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk. Seffernek már akkor is volt egy fehér ingje, két nyakkendővel. Az inget hetenként egyszer kimosta, kivasalta. Munka után, vagy a szabadnapokon alvás után mindig magára húzta az inget. Ennek ellenére idegenkedtek tőle a nők. Seffer ugyanis büdös volt. Nem mosakodott. Illetve az arcát naponta megmosta, de a hónalját már nem. Az ingen aztán zsírfoltok, sörfoltok, főzeléknyomok keletkeztek nap mint nap. Seffer mégis azt hitte, hogy fehér ingesen felettünk áll, más anyagból van, mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Aztán letartóztatták egy gumicsizma miatt, amit ellopott és eladott. A gumicsizma sajnálatos módon éppen az enyém volt. – Húsvét táján történt a dolog, éppen kitavaszodott. Az ünnepekre úgy emlékszem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Amikor visszaérkeztem Sztálinvárosba, Seffer részegen feküdt az ágya tetején. Ebben nem találtam semmi különöset. Kinyitottam az ablakot, s a bádogszekrényben elhelyeztem a hazulról hozott tiszta ruhákat. Ahogy ott matattam, hirtelen észrevettem, hogy a szekrényből eltűnt a gumicsizmám. Benéztem az ágyam alá, aztán újra a szekrényt vizsgálgattam. A csizma eltűnt.

Seffer megérezte, hogy nézem. Felébredt, ásított, felült. A fehér ing gyűrötten, foltosan ragadt a testéhez.

– Megjöttél, egykomám…? – kérdezte.

– A szekrényben hagytam a gumicsizmámat. És most nincs ott – mondtam.

– Egykomám, mit jelent nálunk egy gumicsizma?

– Szeretném tudni, hová lett a csizmám?

Seffer felült, jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett, és kiemelt onnan egy nagy üveg rumot. Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott:

– Igyál, egykomám, rumot. Ez a rum jót tesz…

– Szeretném tudni, mi lett a gumicsizmámmal?

– Előbb egy kis rumot javallanék…

Ittam egy kortyot az üvegből, aztán újra megszólaltam:

– Hol van a csizmám?

– Egykomám, jatt a jattba, és végeztünk. Tied lehet ez az egész üveg rum… Én már csak egy kortyot iszom…

– Hol a csizmám?

– Na, egykomám, ne borzolódj! Jatt a jattba, és végeztünk…

– A csizmámat szeretném látni.

– A csizmádról semmit sem tudok. Igyál még rumot…

– Az baj… Egyedül maradtál itt a szálláson…

– Egykomám, jatt a jattba, és végeztünk… Ne hidd, hogy én… Én az egész rumot neked vettem.

– Nem tudom, mit csinálok csizma nélkül. Holnap azt hiszem feljelentést teszek a rendőrségen…

– Ellenem, egykomám…?

– Nem ellened. Ismeretlen tettes ellen.

– Egykomám, nem javallom ezt.

– Miért nem javallod?

– Jatt a jattba. Itt a rum. Neked vettem.

– A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt.

– Egykomám, gondold meg ezt a dolgot, én most lemegyek vacsorázni.

Seffer vigyorogva érkezett haza. Már ágyban voltam. Megállt mellettem, nézegette az arcomat:

– Na, egykomám, meggondoltad?

– A csizmámat vissza akarom kapni.

– Ne akard, komám… Jatt a jattba, és akkor nem bántalak…

Várt, leült az ágya szélére. Hallgattam, és figyeltem, mit csinál. Amikor a zsebébe nyúlt, hirtelen kinyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húztam a bicskámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetlenül az ágyam mellett. Mindegyikünk székre vetkőzött a szálláson. A paplan alatt kinyitottam a bicskát és vártam.

– Mocorogsz? – kérdezte.

Hallgattam. Seffer az arcomat nézte, aztán lassan előhúzott egy kést. Megpróbálta az élét a körmén, vigyorgott.

– Na, egykomám, jatt a jattba, és végeztünk… – szólalt meg halkan.

– A csizmámat vissza akarom kapni – mondtam.

Felállt, lassan közeledett. Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tartottam. Meghökkent, aztán hosszú csend után elnevette magát.

– Tedd el a kést, egykomám. Én csak vicceltem… Minden viccnek bedőlsz…? Egykomám, itt a rum, igyunk egyet inkább. Iszunk, aztán jatt a jattba.

– Nem iszom – mondtam.

Seffer sem ivott. Sokáig üldögélt az ágya szélén, és nézte az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen nézése volt. Tudtam, mire gondol. Eszem ágában sem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már, s nehezen bírok a szempilláimmal. – Éjfélig várt, aztán Seffer is lefeküdt. A villanyt égve hagyta, és az ágyból figyelt felém. Egyikünk sem aludt. Éberek voltunk és idegesek. Ha Seffer alatt megnyikordult a sodrony, azonnal felültem, s a bicskát marokra fogtam a pokróc alatt. Ha én mozdultam, Seffer pattant fel az ágyában. Éjjel kettőkor megszólalt:

– Egykomám, így mi soha többet nem alhatjuk ki magunkat… Bízzunk egymásban, egykomám… Jatt a jattba, és kész…

Nem válaszoltam. Néztem a száját s az arcát, hogyan mozognak a ráncai, izmai. Reggelig virrasztottuk egymást. Akkor aztán elmentem a rendőrségre, és bejelentettem, hogy ellopták a csizmámat. Megkérdezték, hogy kire gyanakodok? Azt mondtam, hogy senkire. Délután a szoba lakói mind visszaérkeztek a falujukból. Nem szóltam nekik semmit, csak arra vigyáztam, hogy Sefferrel soha ne maradjak egyedül. Öt nap múlva letartóztatták Seffert. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat is fosztogatta, s a munkások közül volt, aki kabát, volt, aki ünneplő nélkül maradt.

Meredten nézem. Rág és nyel. Markát újra és újra kinyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan csettintget a nyelvével, aztán megszólal:

– Mondja, jóember, nem látott még idáig csokoládét?

– Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabálnak…

– Ne mondja…? És miért…?

– Mert lezabálják az ingjüket. A fehér ingjüket, Seffer…

Megráng az arca. A szőke nő először a férjét, aztán engem vesz szemügyre.

– Seffert mondott? – kérdi a férfi.

– Seffert.

– Hol találkoztunk…?

– A vasműben…

– Nem emlékszem.

– Az enyém volt az a csizma…

– Nem emlékszem… Mi nagyon régóta kint élünk Los Angelesben. Feltaláló vagyok.

– Mit talált fel?

– Legutóbb egy tejesüvegtartót. Műanyagból készül, és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg.

– Gratulálok, remélem jól jövedelmezett.

– Jól, nem panaszkodhatunk… Odakint mi valakik vagyunk…

– Én ismertem egyszer egy Seffert, aki…

– Régi dolgok… Odakint, tudja…

– Tudom.

Elfordulok. Az ablaknak nyomom a homlokomat. Kibámulok a sötét, áthatolhatatlan éjszakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a szállás, a vaságyak, a bádogszekrény s a bicskám… Mi is lett vele? Elkopott? Elveszett? Mi lett azzal a késsel? Nem emlékszem. Az üveg hűsíti a homlokomat. Az éjszaka, mint egy nagy fekete tömb, mindent eltakar.

A folyónál

A 103-as kilométerkőnél balra befordultak az ártéri erdőbe. Az út itt elkeskenyedett, s lágyan, bizonytalanul kanyargott a fák között. Az autó kerekei kavicsot vertek az alvázhoz, majd néhány mélyebb kátyúból sarat.

– Messze van még a folyó? – kérdezte az asszony, s a férjére nézett. Kollár bizonytalanul ingatta a fejét:

– Nem lehet messze, a térkép szerint ez az út egyenesen a folyópartra vezet.

– Ott egy ember – szólalt meg újra az asszony, s barnára mázolt, hosszú körmével a szélvédőre bökött.

Kollár fékezett, és lehúzta az ablakot. Az út mellett, a szélső fák alatt egy puskás, pufajkás férfi állt.

– Jó napot – szólt ki az ablakon Kollár –, a horgásztanyát keressük…

– Egyenesen a folyóig, aztán balra – mondta a puskás férfi, s a fejével az erdő felé intett.

– Van itt valamilyen út?

– Út nincs, de a töltésen végig lehet menni…

Kollár Béla a folyóig hajtott, aztán visszakapcsolt az első fokozatba, s a Trabantot felkapatta a töltésre. Öt percig himbálóztak a füves, gödrös magaslaton, amikor a fűzfák közül hirtelen előfehérlett a tanya. Behajtottak az udvarra, de nem mertek kiszállni, mert két komondor rohant a kocsira. Vártak. Néhány perc múlva sovány, ötvenes férfi bukkant elő a stégek mentén. A kutyák megszelídültek, Kollár kiszállt.

– Jó napot kívánok… Írtunk egy levelet, Kollár vagyok…

– Megkaptuk…

– Maga a gondnok?

– Nem, én az erdészetnél vagyok. Itt a feleségem a gondnok… Bement a faluba biciklivel… Tudja, délutánra szokott megjönni a kenyér.

– Hát akkor, addig…

– Pakoljanak csak ki. Minden szobánk üres, válogathatnak… Korai még egy kicsit…

– Gondoltuk, a tilalom előtt néhány csukát, süllőt… A városban, tudja, az ember idegei…

– Csuka van. Csukát én mindennap fogok. Az előbb is fogtam egyet, amikor jöttek. Fölraktam rá a szájbilincset, és kikötöttem. Amíg a feleségem visszaérkezik a kenyérrel, maga is megpróbálhatja, adok egy merítő kishalat. Jöjjön csak.

– Villantóval gondoltam.

– Azt is lehet, ha sportolni akar. Mert van, aki halászni gyün, van, aki sportolni.

Kollár elővett egy félkezes botot, s a feleségével kiment a stégre. A folyó sötétzölden kavargott a lábuk előtt. Fújt a szél, s a gyér, kifakult nádas a vízre feküdt.

– Brrr, itt megfagyunk – mondta az asszony.

Kollár felszerelt egy önsúlyos villantót, megigazította az orsót, aztán bedobta a horgot a vízbe. Lassan vontatta a kanalat kifelé, és idegesen figyelte az örvénylő vizet. Aztán újra dobott, és ismét újra. A szél közben nekivadult, s a hullámok taraját felverte a horgászállásra. Kollár se látott, se hallott. Dolgozott a bottal, zsinórral, orsóval. Talán félóra is elmúlt így, amikor fázós hangon megszólalt a felesége:

– Úgy látom, megjött a gondnok.

Kollár hátranézett. A tanya előtt éppen egy testes asszony kászálódott le a bicikliről. Kollár feltekerte a zsinórt, s a keskeny deszkapallón elindult kifelé. A felesége követte.

– Jó napot kívánok, asszonyom – kiáltott maga elé Kollár –, a férje megengedte, hogy addig is, amíg megérkezik, s a formaságokat…

– Tessék, csak tessék, mi itten a horgászokért vagyunk. Be kellett mennem a faluba kenyérért…

– Mondta a férje, hogy itt későn hozzák a kenyeret…

– Későn… Erre tessék, ez az iroda. Itt a konyhaasztalon végzek én mindent, főzést, számadásokat…

Kövérkés, öregedő asszony volt. Fekete hajába sok fehér szál vegyült, s tokája feltüremkedett a gallér szélén. Ötvennek látszott, de nem lehetett annyi.

A konyha tiszta volt, az asztalt mintás viaszosvászon fedte, a fehérre meszelt falakon rézedények függtek. Az asszony kihúzta a fiókot, s két darab színes átírótömböt dobott az asztalra. Kollárra nézett, és megszólalt:

– Kérem a személyi igazolványát.

Kollár megrezzent. Átnyújtotta az igazolványát. A kövérkés asszony belelapozott, aztán felnézett:

– Ön tehát Kollár Béla mérnök.

– A levélben jeleztük, hogy…

– Gondoltam. Hol mérnök maga?

– A Fővárosi Tervező…

Az asszony hátralapozott az igazolványba, és ellenőrizte az adatokat. Kollár felesége ingerült lett, oldalba lökte a férjét. Kollár arca vonaglott, homlokán megfeszültek a ráncok.

– Kérem az állami jegyét és a területi engedélyt – szólalt meg újra a kövérkés asszony.

Kollár mosolyogni próbált. Belekotort a zsebébe, és átnyújtotta az igazolványait. A gondnoknő minden adatot ellenőrzött, aztán leült az asztalhoz, s az átírótömbre hajolt.

– Hány napig akarnak maradni?

– Eredetileg egy hétre gondoltunk.

– Igen… Egy hét… Tehát a neve Kollár Béla…

– Kérem, ha lehet, megnéznénk előbb a szobát – szólalt meg Kollár.

– Minden szobánk üres, de ha akarják…

A kövérkés, fekete asszony sorban feltárta a folyosóra nyíló szobák ajtaját.

– Ez és ez kétágyas, de alhatnak ebben is, az hatágyas, ez pedig a folyosó végén kilencágyas… Nyáron, ha sok a vendég, sátrakat is állítunk fel az udvaron…

A szobák cementpadlóján vaságyak álltak. A szobák hosszabbik falán egy-egy szögön petróleumlámpa függött.

– Nem látok kályhát – szólalt meg Kollár.

– Kályha nincs, fűteni nem lehet. De adhatok maguknak dupla pokrócot vagy még annál is többet…

– Hideg van…

– Isznak este egy kis forralt bort, aztán észre sem veszik…

– A feleségem, tudja, könnyen megfázik…

– Hát ahogy gondolják.

– Azt hiszem, ma nem alszunk itt… Talán majd holnap átjövünk délelőtt… Addigra talán a szél is eláll, és melegebb lesz.

A kövérkés asszony csak a konyhában szólalt meg újra:

– Mindjárt besötétedik, hová akarnak menni ilyenkor?

Kollár az asztalhoz lépett, felmarkolta az igazolványait, aztán az asszonyhoz fordult:

– Bemegyünk a városba.

– Harminchat kilométer…

– Nem baj, holnap délelőtt majd visszajövünk.

A kövérkés asszony kesernyésen elmosolyodott:

– Nem jönnek maguk vissza se holnap, se holnapután.

Kollárék beültek a kocsiba, felduruzsolt a motor. Már megfordultak az udvaron, amikor újra melléjük lépett az asszony:

– Nem akarnak elbúcsúzni a férjemtől?

– Hol van?

– Kiment a folyóra, megnézi a horgait. Két perc múlva itt lesz.

– Majd holnap. Jó éjszakát, asszonyom!

A kutyák felugattak a fűzfák alatt. Kollár az árvízi töltés tetején bekapcsolta a reflektorokat, és meredten figyelte a füzesek, nádasok fekete mélyét. Süvöltött a szél, a könnyű kis autó billegett a viharban. Száraz fűcsomók, nádbugák repültek át a szélvédő előtt. Kollár némán dolgozott a volánnál. Amikor elérte a bekötő utat, cigarettára gyújtott. A fák hajladoztak a szélben, körben morajlott az ártéri erdő. Az út szélén felparázslott egy szempár. Hirtelen őzsuta váltott át az út egyik oldaláról a másikra. – Tíz perc múlva elérték a főútvonalat. Kollár indexelt, aztán kifordult a sima, gondozott betonra.

A kisváros szállodája kongott az ürességtől. Kollárék kitöltötték a bejelentőlapot, aztán felpakoltak az első emeleti szobába. Az asszony megmosta az arcát a csap alatt, aztán bepúderozta. Kicsit, néhány pillanatig nézte magát a tükörben, s közben hátraszólt a férjének:

– Te Kollár! Tulajdonképpen miért hagytuk ott azt a horgásztanyát?

– Majd visszamegyünk holnap… Most azt kell eldönteni, hogy itt vacsorázunk a szobában, vagy lemegyünk az étterembe.

– Menjünk le – javasolta az asszony.

Az étterem is kongott az ürességtől. Három asztalnál ültek összesen. Egyiknél a pincérek, másiknál utasok, a harmadiknál egy állatorvos külsejű férfi és a hozzá tartozó fiatal hölgy.

– Parancsolnak vacsorát? – kérdezte a főpincér gyanakodva.

Kollár hagymás rostélyost rendelt és vörös bort. Később húsos palacsintát, majd legvégül borsos húsgombócokat fokhagymával. Ettek, ittak, aztán odasereglettek a cigányok is. Kollár nem szerette a cigányzenét. Visszaküldte őket. Ivott, és nézte a dohányfüst marta szerpentinek ívét, melyek farsang óta a mennyezet alatt díszelegtek.

– Te Kollár, miért hagytuk ott a horgásztanyát? – kérdezte a felesége.

Kollár sokáig bámult a poharába. Érezhetően semmi kedve sem volt ehhez a beszélgetéshez.

– Mondtam már neked, hogy én hosszú ideig munkás voltam, egy présgépen dolgoztam normában…

– Tudom, szívem. Anyu persze azt hiszi, hogy…

– Persze… Persze…

– Anyuék, tudod…

– Tudom… Amikor behívtak egyetemi felvételire, az üzem nem engedett el. Tervteljesítés: normában dolgoztunk. Ez a kövér, fekete asszony volt nálunk a személyzetin. Akkor még nagyon szép volt. Mennyi lehetett? Harmincéves? Azt beszélték, hogy a…

– A főkönyvelőnek?

– Nem, az igazgatónak… Meglöktem egy kicsit az asztalt, kidőlt a tinta. Kidobtak.

– És nem vettek fel az egyetemre.

– Nem. Csak később.

– Nem értelek, Kollár, most haragszol erre a nőre? Megöregedett, kipasszolták… Vagy félsz tőle?

– Nem… Nem tudom… Csak amikor felismertem, s láttam, hogy már a levélből tudta, ki vagyok… Azért jöttem ide, hogy az intézetet kipihenjem, s akkor minden régi dolog…

– Nem szabadna erre a nőre haragudnod.

– Nem haragszom a nőre, de hogy pont halakkal foglalkozik… Nyolcszáz ember dolgozott nálunk. Képzeld el ezt ott harmincévesen… Most biciklizik a töltésen, hordja a kenyeret a faluból. Nem tudom, milyen lehet itt télen, ha a folyó befagy, s az erdei utakat befújja a hó…

– Szerette volna, ha ott maradunk, és beszélgetünk vele…

– Nem tudom, mit akart…

– Csak beszélgetni.

– Hát éppen erről van szó… Én nem akarok vele beszélgetni. El kellett jönnünk.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte az asszony.

Kollár hallgatott. Először a poharába bámult, aztán a mennyezetre. A piszkosbarna szerpentinek között poros, öreg csillár hintette szét a maradék fényét. Jutott egy kevés az arcokra és az asztalokra. A sarkok s az asztal alatti részek homályban maradtak.

– Lefekszünk, felébredünk, elvégezzük a dolgunkat – mondta Kollár, aztán szájához emelte a poharat. Hosszan, kedvetlenül ivott.

A cigányok abbahagyták a muzsikálást. Leültek a személyzeti asztal mellé, és pörköltet ettek kanállal. A villany hunyorgott. A hirtelen támadt csendben jól lehetett hallani, hogy a szél rázza a megereszkedett ajtókat, ablakokat.

Malomrév

Csiszár alezredes az ablaknál állt, és a víz fölött átvezető, keskeny doronghidat figyelte. A folyó holtága és az ártéri erdők elválasztották a laktanyát az országúttól s a falvaktól is, melyek az út túloldalán messze benyúlottak a szántóföldek közé. A falvakat nem lehetett látni az ablakból, csak az ártéri erdők sötétzöld rengetegét, a holtág széles vizét s a doronghidat, melyen vasárnap délután mindig megélénkült a forgalom. Az alezredes várakozva nézte a hidat, de a híd még üres volt, s a fűzfák közül elősárgálló, homokos út is elhagyatottnak látszott. Semmi sem mozdult a laktanya közelében. Délutáni álmukat aludták a falvak, az utak, az autók s maga a folyó is. A holtág vize szürkéből zöldbe, majd álmosító sárgászöldbe váltott. Mozdulatlan tükrében kirajzolódtak a parton görnyedező kanadai nyárfák, a sűrű, üde füzesek s a fehér tornyokká gyűrődő felhők. Az ártéri erdők zöld végtelenjéből felszállt egy halászsas. Alig mozgatta a szárnyát, mégis emelkedett egyre magasabbra, egyre messzebbre. Úgy tűnt, titkos áramlások emelik a táj fölé, hiszen a laktanya körül szellő sem rebbent. A halászsas sokáig körözött a magasban, aztán szárnyát összekapva lecsapott a holtág vizére.

– Nézze csak, Horváth… Nézze csak… – szólt a háta mögé az alezredes.

A fiatal hadnagy az éjszakai riasztás tervét pontosította a kopott kincstári asztal mellett. Amikor meghallotta az alezredes hangját, azonnal letette a töltőtollát, és felugrott.

– Egy halat visz, alezredes elvtárs… Egy halat – jelentette Horváth izgatottan.

– Egy compót – mondta az alezredes.

A hadnagy mosolyogni próbált, bólogatott. Nyíltan csodálta a parancsnokát. Imponált neki az alezredes. Nem éppen a rangja, életkora, a partizánharcokból ismert neve, hanem inkább a tartása, katonás, férfias viselkedése. Csiszár alezredes megőszült ugyan az elmúlt évtizedekben, arcát régi sebhelyek s az öregség ráncai szabdalták, de nem hízott el. Középtermetű volt és normális testsúlyú. Inkább szikár, mint testes. Napégette bőre s az ősz haja együtt nagyon tekintélyessé tették. Nem kedvelte a díszruhát, a katonai gálaöltözeteket, a pantallót, s az újonnan rendszeresített orkánkabátot sem. Hétköznap-vasárnap nála egyre ment. Lovaglónadrágban, csizmában, egyszerű gyakorlóruhában járt. Pontosan olyan volt, mint egy vidéki körülményekhez szokott katona. Az is volt, vidéki. Mindig vidéken vagy valamilyen isten háta mögötti helyőrségen szolgált. Csak értekezletekre s díszelgésekre járt fel a fővárosba. Főtiszt volt, de megszokta, hogy úgy éljen, mint a legegyszerűbb csapattisztek a nyári gyakorlatok idején. Keveset dohányzott, keveset ivott. Egyetlen szenvedélye volt, a horgászat. Ladikjával mindig a nagy halak vonulását követte, s jó néhány kapitális csukát, harcsát és pontyot kényszerített a partra. A legnagyobb harcsája negyvenkilós volt. Reggelig küszködött vele egyedül. Hívhatott volna segítséget, de nem tette. Mindig egyedül birkózott meg a halaival, s ezért nemcsak a katonák, hanem a környék lakossága is tisztelte a folyó mentén.

– Jó szeme van az alezredes elvtársnak – mondta a fiatal hadnagy, és tisztelettel bámulta a főtiszt megőszült haját.

– Az a sas legalább öt kiló halat megeszik naponta…

– Biztosan fiókái vannak – vélekedett a hadnagy.

– Az lehet, Horváth… Ennek a sasnak fiókái vannak… Az egész családot eteti… Milyen könnyedén viszi azt a nagy halat… Pedig van az egy kiló is, ha nem több…

– Több az, alezredes elvtárs…

– Én is azt hiszem, hogy több… De viszi… Felemeli a felhők közé… Ez a compó sem gondolta, hogy repülni fog…

– Nagyon felhősödik, alezredes elvtárs…

– Felhősödik, Horváth… Mire eljön az este, megered…

– Azt gondolják majd a katonák, hogy direkt az eső miatt riasztunk… Pedig ha tudnák…

– Elkészült már a bontással?

– Még egy óra legalább…

A hadnagy visszaült az asztal mögé. Az iratok közé túrt, és munkához látott. Az alezredes az ablaknál maradt. A sast figyelte. A halászsas már az ártéri erdők felett keringett újra. Lassan süllyedt, ereszkedett lefelé. Amikor eltűnt a zöldellő lombok között, az alezredes a doronghídra, majd a laktanya udvarára pillantott. A híd még mindig üres volt, de a laktanya udvarán már csoportokba verődve várakoztak a katonák. Aztán egyszerre megelevenedett az erdő. A fűzfák között megjelent egy pirosodó folt. Amikor a hídra érkezett, az alezredes megismerte a cigánylányt. Sietve lépdelt. Az alezredes mosolygott. A cigánylány mindig elsőnek érkezett. Eleinte egy pesti vasas gyerekhez járt, de aztán átpártolt egy alföldi kosárfonóhoz. Az új legény csaknem olyan barna volt, mint a cigánylány. Félig talán maga is cigány volt. Nagyon jól megértették egymást. Az alezredes még jól emlékezett a tavaszi ellenőrzésre, amikor együtt érte őket. Az alföldi legény őrt állt a kerítésen belül. Mozdulatlanul állt, odatapadt a kerítéshez. Kint állt a lány. Az is odatapadt a kerítéshez. Amikor odaért az ellenőrzés, szétugrottak. Sötét volt, nem lehetett jól látni, de a helyzet elég félreérthetetlennek mutatkozott. Csiszár alezredes hetekig csóválta a fejét. Megnézte a kerítés vasát, a réseket. Akkoriban tömegesen kaptak a katonák eltávozást, kimenőt, kimaradást.

A cigánylány átkocogott a hídon, a homokos fövenyen bekanyarodott a laktanya elé. A fűzfák között aztán sokszoknyás falusi lányok tűntek fel kettesével, hármasával, régi sokác nótákat dúdolva. Aztán parasztok jöttek pakkokkal, hátizsákkal, szatyrokkal, emberek és asszonyok, hat kilométert gyalogolva a vasútállomástól. Két óra előtt néhány perccel felbukkantak az autók is. Először egy öreg Skoda Spartak zihált át a hídon és egy bontásból összeszedett Warszawa, utánuk egy Moszkvics következett, aztán megjelent a fűzfák között a vajszínű Mercedes is, és bólogatva átringatózott a doronghídon a többi után. Jöttek még autók s motorok is, de Csiszár alezredes csak a Mercedest nézte. Ingerelte ez az autó. Maga sem értette, miért, de nem tartotta illőnek, hogy a sok kopott ember s kopott jármű között egyszer csak beúszik a laktanya elé ez az autó. Hátra is fordult a hadnagyhoz:

– Megint itt van az a vajszínű Mercedes…

– Jókor… – mondta a hadnagy.

– Vasárnap van…

– Alezredes elvtárs, ezeknek a fia…

– Tudom, az a szőke legény…

– Fogdában van… Elaludt őrségben…

– Igen… Igen… Ez lenne az az alvó… Mondják, hogy mindig alszik.

– És levelez… Három-négy levelet is megír naponta.

Kopogtak az ajtón. A napos tiszt belépett és jelentett. Az arca vonaglott.

– Alezredes elvtárs, megint itt van az a gyárigazgató. A Mercedesszel… De a fia fogdában van… Az alvó…

– Tudom…

– A gyárigazgató beszélni akar az alezredes elvtárssal.

– Velem? – az alezredes meghökkent, aztán bólintott. – Jöjjön csak… Engedjék be.

Néhány pillanat múlva a napos tiszt helyén már a gyárigazgató állt és a felesége.

– Enyedi Tibor, igazgató… A feleségem…

– Csiszár – mondta az alezredes, és kezet fogott az igazgatóval.

– A fiam miatt jöttem… Vasárnap van, elfoglalt ember vagyok, de ezen a napon… A népgazdaság érdekei mellett ilyenkor egyetlen napra elszabadulok… De a fiam…

– Fogdában van… Foglaljanak helyet – mondta az alezredes, aztán a zöldes színű típusfotelokra mutatott, melyeknek a lába már átvette a padló olajos színét.

– Csiszár? Jól értettem? – kérdezte a gyárigazgató, s közben a feleségével együtt beleereszkedett egy-egy fotelba.

– Jól értette, Enyedi elvtárs.

– Mondja csak, ha én azt mondom magának, hogy Fácános-puszta vagy Iváncsics-malom, az jelent valamit?

Az alezredes meghökkent. Gyanakodva végigmérte a testes igazgatót, az igazgató galambszürke öltönyét, az igazgató puffadt arcát, majd a feleségét is, aztán bólintott:

– Jelent… Együtt szolgáltam ott egy Enyedi Tibor nevű partizánnal.

– Helyben vagyunk, én vagyok az az Enyedi Tibor.

– Örülök… Nagyon örülök – mondta az alezredes, de látszott az arcán, hogy nem örül.

– Itt kellett találkoznunk, öreg cimbora – váltott át a kedélyesebb hangnemre Enyedi.

– Szétszóródtunk…

– Nevetni fog, én a múlt évben találkoztam Kozmával, aki akkor ugyancsak az én felderítő osztagomban szolgált… Emlékszik még Kozmára?

– Hogyne… Jól úszott…

– El sem hinné, hogy most mi lett belőle… El sem hinné. Tudja, van egy kis gyümölcsösünk Esztergomban… Nem nagy, ezer négyszögöl az egész… Mégis egy kis szabad természet, ahová kijárhatunk… Éveken át elrohadt az összes gyümölcs… Na, tavaly kifőzettem… Megyek a szeszfőzdébe, hát kit látok ott? Kozmát… Kozma Jani lett a földművesszövetkezeti szeszfőzde vezetője… Főzött is olyan kisüstit, hogy még az autót is elhajtja. Be lehet önteni benzin helyett – mondta az igazgató, aztán a feleségéhez fordult: – Anyuci, kiszólhatnál a sofőrnek, hogy hozza fel az üveget, megkóstoltatjuk Csiszár elvtárssal a pálinkánkat… Ilyent úgysem kap errefelé…

Az asszony felállt, mosolygott. Kövér volt, nagy darab, ápolt, illatos, finom bőrű, büszke arcú és egy kicsit bánatos. Egy szocialista nagyságos asszony. Kedves, félművelt, lassú…

Csiszár sietve közbeszólt:

– Tessék csak maradni, asszonyom… Én szolgálatban egyetlen kortyot sem…

– Menj csak, szívem – szólalt meg újra az igazgató –, itt hagyjuk Csiszár elvtársnak az egész korsót…

– Arról aztán szó sem lehet – mondta Csiszár, s barna kézfejét tiltóan felemelte.

– Gondoltam, a Kozma Jani kedvéért… – mosolygott az igazgató.

– Erről szó sem lehet… De nagyon örülök, hogy újra találkoztunk… Mondhatom, nagyon örülök… – bólogatott az alezredes.

– A fiunkról is mondjunk valamit – mosolyodott el az asszony.

– Igen… Igen… Néhány szót azért válthatnánk vele, Csiszár elvtárs engedelmével, s egy kis csomagot… – szólalt meg az igazgató.

– Fogdában van…

– Igen, igen… A napos tiszt is említette… Ez a büdös kölyök… Ez a büdös kölyök… Elkísérne bennünket, Csiszár elvtárs?…

– Mondom, fogdában van.

– Na és? – szólt közbe az asszony.

– Elaludt őrségben.

– El a büdös kölyke – csóválta a fejét az igazgató. – Ráfér ez a kis katonaság… Előfelvételije van. Jövőre már az egyetemen lesz. De ráfér ez a kis katonaság, én mondom…

– A lőszerraktárnál állt őrségben – mondta az alezredes.

– Hát akkor, ha Csiszár elvtárs elkísérne bennünket a fiunkhoz… – szólalt meg újra az asszony.

– Asszonyom, a fia fogdában van súlyos kötelességmulasztásért. Ma nem lehet vele beszélni. Majd egy hét múlva.

– Olyan álomszuszék az aranyom… Nem lehet ilyen kegyetlen az alezredes elvtárs.

– Nem… Nem… Csak betartjuk a szabályokat.

– Na de hát két ilyen régi elvtárs, mint maga meg az uram… Gondolja meg… Egyik elvtárs a másik elvtársnak ennyit megtehet…

– Nem, asszonyom. Félreérti a helyzetet.

– Mi, akik a népgazdaságnak a legtöbbet… Tudja, hogy az uram hány milliót forgalmaz egy évben, és hány ember van a keze alatt?

– Nem tudom, asszonyom, de aki szolgálatban elalszik…

– Ne viccelődjön már ezzel az elalvással… Idejön két ilyen fontos elvtárs, mint az uram meg én, és erre itt maga… Itt maga csinálja a…

– Majd egy hét múlva, asszonyom. Akkor lehet a fiúval beszélni. Ne felejtse el, hogy a fia katona. Az ország védelme a katonákra van bízva. Képzelje el, hogy döntő helyzetben a katona elalszik.

Az igazgató arca ingerülten megrángott. Előrehajolt a fotelból az alezredes felé, és megszólalt:

– A maga helyében én, Csiszár elvtárs, ezzel nem példálóznék…

– Ez nem példálózás, Enyedi elvtárs. Ez egy valóságos helyzet. A fia elaludt őrségben. A legkényesebb helyen állt őrt…

– A legkényesebb helyen már mások is elaludtak az őrségben… Nem emlékszik?

– Nem emlékszem. Nem tudom, mire gondol.

– Fácános-pusztai csata.

– Nem tudom, mit akar ezzel mondani.

– A német rajtaütésről beszélek, az Ipoly jéghideg vizéről. Talán most már emlékszik. Ott is elaludt egy őr, akiben a felderítő osztag parancsnoka egészen odáig megbízott. Az őrt Csiszár Gyulának hívták.

– Igen? És aki nem figyelt a jelre, azt pedig Enyedi Tibornak… Majd én felidézem magának azt a fácános-pusztai éjszakát, Enyedi elvtárs…

– Nekem ne idézzen fel semmit…

– De én felidézem… Az őr a helyén állt, jelzett, tűzharcba keveredett a német járőrrel… Maga csak akkor ugrott fel, amikor a németek géppisztolygolyói beverték az ablakot…

– Na, hagyjuk ezt – szólt közbe Enyedi igazgató –, ezt nem való nők előtt letárgyalni…

– Miért?…

– Na, ne vicceljen! – mondta Enyedi, és felállt.

– Én pontosan elmondom magának, mi történt akkor éjszaka az Iváncsics-malomban. Négyen voltunk. Maga, Natasa, a rádiós lány, Kozma és én…

– Hagyjuk ezt, Csiszár elvtárs… Majd talán egyszer leülünk ebben az ügyben… Ha nem nézhetem meg a fiamat, hát nem nézem meg… Ott állok az egyik legnehezebb poszton, nincsen sem éjjelem, sem nappalom. Idejövök vasárnap. A fiam fogdában. A parancsnok, egy kommunista, megtagadja tőlem a fiam látását. Mit mondjak erre, hogyan dolgozzak tovább? Beletörődöm, így is lehet. Ez a maguk vonala. A legrégibb elvtársak kerülnek egymással szembe… Tudomásul veszem, de megjegyzem magamnak… Gyere, anyuci… Menjünk innen…

– Elmondom magának, mi történt azon az éjszakán az Iváncsics-malomban… – szólalt meg újra az alezredes.

– Ezt én jobban tudom, mint maga… Viszontlátásra – mondta az igazgató, s a feleségét maga után húzva kiment a parancsnoki irodából.

A fiatal hadnagy megütközve bámult a parancsnokára. Letette a tollat, s várt. Várta, hogy Csiszár alezredes megszólal, mond valamit, vagy hirtelen kiad egy szokatlan parancsot. De semmi sem történt. Az ősz hajú, öreg katona sokáig nézte a bevágott ajtót, aztán bizonytalanul az ablakhoz ment. A vajszínű Mercedes éppen fordult a laktanya kapuja előtt. Port kavart, majd a doronghídon megemelkedve beúszott a fűzfák közé.

A riasztás után két órával Csiszár alezredes is kocsiba szállt. Mogorva volt és szótlan. A fiatal hadnagy némán szorongott a háta mögött.

Zuhogott az eső. A parancsnoki kocsi kigördült a folyó partjára, aztán jobbra fordult. Nem mentek át a doronghídon, mint két órával korábban a mozgósított csapatok, hanem a part vonalát követve az erdőben haladtak előre. A felázott homokba mély árkokat vágtak a kerekek. A kocsi billegett, csúszkált. Az eső egyenletesen dobolt a vászontetőn. Az ablaktörlő nyikorogva küszködött a vízzel. A reflektor fénykévéjében néha megcsillant egy-egy sárgászöld szempár. Az erdő állatai behúzódtak a bokrok alá. Elázott, vékony árnyak imbolyogtak a fényben. Félórás autózás után elérték a malomrév magasságát. Az erdei út a partra kanyarodott, és véget ért.

– Idő? – kérdezte Csiszár alezredes.

– Fél három…

– A tervek szerint mikor kezdődik az átkelés?

– Három órakor – mondta a fiatal hadnagy, s feszesen, egyenesen tartotta a fejét, szinte vigyázzban ült a parancsnoka mögött.

– Legfontosabb az átkelés… Az átkelés érdekel az egészből – mondta az alezredes, aztán kiszállt a kocsiból. A fiatal hadnagy követte.

A felázott parton lebotorkáltak a vízig, aztán körülnéztek. A zápor suhogva verte a folyót, az alacsony fűzbokrokat s a sásos, elvadult füvet. A hadnagy felkattintotta a zseblámpáját, és vizsgálódott.

– Itt kellene lenni a motorcsónaknak – mondta, és előbbre lépdelt a sötét parton.

Kis öböl következett, aztán ismét bokrok, majd fák. Csenevész nádas mellett bukkantak a csónakra. Félig a vízbe lógott, félig a parton hevert, mint egy alligátor. A csónak fenekén sátorlapba burkolózott katona kuporgott. Horkolt. Az eső verte a fejét. A hadnagy rávilágított, de a katona csak aludt tovább. Az alezredes odalépett hozzá, és megrázta a vállát. A katona felugrott, és elkiáltotta magát:

– Állj!

– Miért alszik maga riadó alatt?! – kérdezte az alezredes, és kedvetlenül méregette a katonáját.

– Jelentem, parancsba kaptam, hogy ezen a ponton várjam az alezredes elvtársat a csónakkal.

– Miért alszik?

– Jelentem, az nem volt a parancsban… Az volt a parancsban…

– Hogy aludjon? Riadó alatt?

– Jelentem, alezredes elvtárs, észre sem vettem, hogy elaludtam…

– Holnap reggel kihallgatásra jelentkezik. Értette?

– Értettem, alezredes elvtárs…

– Gyújtsa be a motort.

A katona tíz percig vacakolt a motorral, mire az nekibuzdult. Átkeltek a folyó széles vizén, aztán partra léptek. A katona csónakostól behúzódott egy fűzfa alá, és leállította a motort.

Az alezredes toppantott néhányat a parton. Körülnézett. Semmit sem látott. Sötét volt az ég, a víz, a föld, az ártéri erdő. Legsötétebb mégis a hajdani vízimalom volt. Az alezredes a romok felé indult. A hadnagy meggyújtotta a lámpáját, és világított.

– Alszanak… – mordult fel dühösen az alezredes, aztán beállt egy épen maradt bolthajtás alá, és a falnak támaszkodott.

– Alszanak… Látott már ilyent, Horváth?

– Alezredes elvtárs, az a helyzet, hogy ezek még csak tizennyolc évesek múltak…

– Az a helyzet, hogy alszanak… Az alvó nemzedék… Bohóczene, bohóchaj és alvás…

– Alezredes elvtárs, ezek a gyerekek még csak olyanok, mint a fiatal párduc… Játékosak, könnyelműek… Az élet még…

– Párduc? Mit mond? Párduc? Pávián talán. Pávián, nem? Ezek azt hiszik, hogy ez itt játék? Miért hiszik? És ha egyszer történik valami? Ha egyszer harcra kerül sor? Alszanak… Én tizennyolc éves koromban már szervezett munkás voltam. Hajnali négykor keltem, s gyalog mentem át Újpestről Angyalföldre. Nem aludtam… Hogyan lehet ez, Horváth? Miért nem aludtunk mi is, amikor riadó volt? Miért nem aludtunk el, amikor a Bükkben nyomultunk előre?

A romok között megszólalt egy bagoly. Huhogott, verdesett a szárnyával. Az alezredes hirtelen elhallgatott, s a hangok irányába fülelt.

– Csak egy bagoly – szólalt meg a hadnagy.

– Ez volt a jel.

– Jelentem, alezredes elvtárs, nincs megbeszélve ilyen jel. A vezénylő tisztek tudják, hogy végignézzük az átkelést, de nem tudják, hol és hogyan csatlakozunk hozzájuk. Ez itt csak egy madár… Egy bagoly…

– Negyvennégyben, Horváth, ez volt a jel… A jel, amit Enyedi Tibor nem hallott meg…

– Enyedi, a gyárigazgató?

– A gyárigazgató.

– Alezredes elvtárs, én jól láttam, hogy Enyedi zavarba jött… Zavarba jött, és nem akarta…

– Enyedi volt a felderítő szakasz parancsnoka. Négyen mentünk fel akkor az Ipolyig. Enyedi Tibor, Kozma János, én és Natasa, a rádiósunk. A németek helyzetéről kellett az egységet tájékoztatnunk. Valójában egy hidat kerestünk az Ipolyon, egy ép hidat, amit nem őriztek és nem robbantottak fel a németek. Bevettük magunkat az Iváncsics-malomba. A malmot akkoriban egy szlovák öregember bérelte, de már az sem dolgozott, mert nem akadt a környéken őrölnivaló. A malom félig a partra, félig az Ipolyra épült. Átzúgott alatta a víz. A malom előtt volt egy harminc-negyven méteres kocsiforduló, s azon túl mindjárt az erdő kezdődött. Úgy gondoltuk akkor, hogy a malomból napokig szemmel tartjuk majd a németeket, de azok az első éjszaka megérkeztek. Valaki, úgy látszik, észrevett bennünket, de az is lehet, hogy a németek csak járőröztek. A szlovák ember húsz tojást leütött rántottának, s estefelé teát is főzött nekünk. Natasa estig kétszer is kapcsolatba lépett az egységgel, s leadta a híreinket. Este tíztől rám esett a külső őrség. A riadó jel azon az estén a bagolyhang volt. A malom emeletén tanyáztunk mi, partizánok, a földszintjén az öregember. Mivel hidegre fordult az idő, Enyediék tüzet raktak a kályhában. A tűz égett, de az ablakot nyitva hagyták, hogy a jelet időben meghallják. Este tízkor átmentem a kocsifordulón, be az erdő szélébe, és leváltottam Kozma Jánost. Nyugodtnak ígérkezett az éjszaka, mivel úgy tudtuk, hogy húsz kilométeres körzetben egyetlen német katona sincs. Tizenegy óra tájban mégis nyugtalan lettem. Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen feldobogott a szívem, s a kezem is megremegett. Idegesen füleltem, minden árnyat megvizsgáltam, topogtam jobbra-balra. Nem mondhatnám, hogy féltem, de úgy éreztem magamat, mintha minden fa mögött egy német katona állna. Az idegeim megfeszültek, s fájni kezdett a halántékom. Lehet, Horváth, hogy mégiscsak létezik előérzet… Hisz maga az előérzetben, abban, hogy az ember megérzi vagy megálmodja a bajt?

– Tanyáról kerültem iskolába… A tanyákon, alezredes elvtárs, sok mindenben hisznek az emberek…

– Úgy gondolom, Horváth, hogy a rossz előérzet, az valami… Valami érthetetlen dolog… Én akkor ott az Iváncsics-malom közelében úgy éreztem, hogy hirtelen elértéktelenedett az életem… Nem ér már sokat… Valami jóvátehetetlen történt velem vagy körülöttem, s már minden késő… Legszívesebben beszaladtam volna a malomba, hogy szóljak a többieknek… De mit mondhattam volna? Hogy meneküljünk? Nem hagyhattam el az őrhelyemet. Figyeltem hát, füleltem, aggódtam. Éjfélkor aztán meghallottam az autóbúgást. Nagyon messziről hallatszott. Talán a harmadik falu határából. Vártam, hogy megerősödik a búgás, de nem erősödött meg, inkább teljesen megszűnt. Mégis leadtam az első figyelmeztető jelet. Távoli veszély egy huhogás volt, közeledő veszély két huhogás. A hármas bagolyjel közeli veszélyt jelzett. A figyelmeztető jelet többször is leadtam, aztán füleltem tovább. Az erdő széle lassan fehéredett. A száraz fűcsomókon s a bokrok ágain éjfélre kivirágzott a dér. Füleltem, szimatoltam, jobbra-balra néztem… Nyers földszaga volt a tájnak. A rothadó avar, a folyó párás illata összevegyült, s olyanná vált, mint a tavaszi földszag, de azért fanyarabb volt és keserűbb. Éjjel egy is elmúlott, amikor tőlem úgy négy-ötszáz méterre megroppant egy ág. A zaj állattól is eredhetett, én mégis összerezzentem. Úgy éreztem, kezdődik. A szarvasok éjszaka jártak az Ipolyra inni… Mégsem hittem a szarvasokban. Leadtam a közeledő veszély jelét, s amikor a neszek megszaporodtak, a hármas jelet kezdtem huhogni ütemesen, állandóan ismételve. Ekkor már csak kétszáz méter választott el a németektől. Lassan kihátráltam az erdőből, aztán görnyedten átszaladtam a kocsifordulón. A malom ajtajában újra és újra leadtam a jelet, de bent semmi sem történt. Enyediék hallgattak. Nem értettem, hogy mi lehet velük, miért nem bújnak elő. Újra rákezdtem a jelre, de ekkor az erdő szélén torkolattűz villant. A németek géppisztolygolyói csattogtak a falon. Vaktában viszonoztam a tüzet, aztán beugrottam a malomba, és az ajtót elreteszeltem. A szívem a torkomban dobogott. Nem bírtam elképzelni, hogyan is törhetnénk ki a malomból… Felnyargaltam a falépcsőn az emeletre. A bakancsom csattogott. Belöktem Enyediék ajtaját, és felvillantottam a zseblámpámat. Enyedi félmeztelen volt. Éppen az alsónadrágját húzkodta magára. Jó meleg volt az emeleti szobában. Az ablakot becsukták. Enyedi rám ordított:

– Ránk ereszti a németet, ember! Miért nem jelzett?

Döbbenten álltam előttük. Kapkodva öltöztek. Kozma az ablakhoz ugrott, és tüzelni kezdett kifelé. Lent beszakadt a tölgyfa ajtó. A feljáróhoz léptem, s amikor moccanást láttam, tüzet nyitottam lefelé. A németek is lőttek. Olyan volt az egész, mintha borsó pattogna a garatban. Enyedi aztán végre felöltözött. Rohantunk a szomszédos szobába, és egy egész keskeny ablakon át kiugráltunk. Először Enyedi, aztán a rádióslány, majd Kozma s legutoljára én. Az Ipolyba zuhantunk. A jeges víz összecsapott felettünk, és elmerültünk. Amikor a felszínre vergődtem, azonnal hallottam, hogy golyók füttyögnek körülöttem, s a víz is peng, mint a harisnyagumi. Tíz perc múlva kimásztunk a túlsó parton. A németek még mindig tüzeltek. Egy ember hiányzott közülünk. Egy ember… Az orosz rádióslány… Odaveszett a lány s a rádiónk is. Valószínűleg eltalálták, vagy ha nem, szívgörcsöt kapott a jeges vízben. Több mint egy óra hosszat vártunk rá. Kozma János vissza is kúszott a partra, és szólongatta a lányt… A németek ekkor egészen megvadultak. Kozma tűz alatt kúszott vissza. Éjjel két órakor elszakadtunk a parttól, és a kukoricásokon át visszahúzódtunk a mieink felé. Másnap világos nappal kiküldtünk egy járőrt a lány keresésére. Nem találták meg, csak a szlovák öregember hulláját. Ott feküdt a pitvarban vérbe fagyva. A németek, úgy látszik, még virradat előtt odábbálltak.

– És Enyedi… Enyedi?

– Enyedi jelentette az egység parancsnokának, hogy a németek túlerővel rajtunk ütöttek, s a lány elesett… Ott voltam, amikor jelentést tett. A bagolyjel nem került szóba. Én is hallgattam. Háború volt, s mi akkor már állandóan harcban álltunk a németekkel.

– És a lányról később sem hallott az alezredes elvtárs?

– Nem hallottam, Horváth… A lány meghalt az Iváncsics-malomnál. Barna, kedves lány volt… Olyan kellemes vidéki fajta… A bőre fehér, mint a tej, de az orra körül kicsit szeplős. De a szeplők őt nem csúfították el, Natasa csak szebb lett a szeplőitől. Vidéki fajta orosz volt, olyan tejszagú, furcsa, álmodozó. De nagyon jó rádiós volt, az egyik legjobb rádiós a mi egységünknél. A szeplőit soha nem felejtem el, szelíd, barátságos szeplői voltak… S a szája, hát a szája elég vastag volt. Mint nálunk a parasztlányoknak, de azt hiszem, még vastagabb… Akkoriban sovány volt szegény, mert hol ettünk, hol nem, de még soványan is úgy domborodott rajt a zubbony… Furcsa lány volt, nagyon furcsa… Az az érdekes, hogy a szemére egyáltalán nem emlékszem. Kék volt a szeme vagy barna, fekete vagy zöld? Fogalmam sincs róla. Pedig úgy másként minden mozdulatára emlékszem… Milyen lehetett a szeme? Isten tudja… Szép szeme lehetett. S a lehelete, mint egy bárányé… Nem dohányzott… Nem ivott pálinkát… Pedig a lányok nálunk mind ittak és dohányoztak, ha úgy adódott, de ez a lány nem. Nem kívánta a füstöt s a pálinka ízét sem… Nevetett rajtunk, ha ittunk… Nem volt mindennapi lány… Én mondom, hogy nem…

– Bocsásson meg, alezredes elvtárs, a kérdésért…

– Tessék, kérdezzen csak, Horváth… Maguk a régi időkről nem sokat tudnak…

– Az alezredes elvtárs nős?

– Nem… Nem, Horváth, én nem nősültem meg.

A bagoly idegesen huhogott a romok túloldalán. A fiatal hadnagy felkattintotta a zseblámpáját, és az órájára nézett. Három óra öt perc volt.

– Az átkelésnek öt perce meg kellett volna kezdődni – szólalt meg a hadnagy.

– Már közelednek – mondta az alezredes –, figyeljen csak.

A hadnagy belefülelt az éjszakába. Madarak rikácsoltak a messzeségben. Az eső suhogott, verte az ódon falakat. „Hallucinál az alezredes” – gondolta a hadnagy, de aztán hirtelen megérintette a fülét valamilyen távoli, nehézkes moccanás. A romokra, majd a mennyboltra pillantott. Szürkült, derengett az ég.

Téglák legendája

Dencs Imre izzadtan görnyedezett a falon. Emelgette a kalapácsát, a résekbe akasztotta, s a téglákat sorra kimozdította a helyükből. Omlások támadtak, s a por makacs felhői eltakarták az eget, az utcát, s a túloldal új betonházait is. Tizedik napja tartott a bontás, s a régi épületből már csak közfalak álltak. A kőpor égette a tüdejét, marta a szemét, de nem törődött vele. Kicsit szédült a falon, s a lezúduló téglákkal együtt maga is megingott néha, de makacsul dolgozott tovább. Egyre csak az anyag járt az eszében, ami még menthető, a vastag, régi gerendák, az ajtótokok, a tégla… A gerendákat már az üzemi teherautó átvitte a telekre, de az anyag java még szállításra várt. Keveset pihent, éppen csak néhány lélegzetvételnyit. Nagyon igyekezett, mert a zuglói házat még az év végéig szerette volna tető alá hozni. Érezte, hogy minden mozdulat, minden kalapácsütés számít. Csak felemeli a kalapácsot, s máris közelebb kerül a szép zuglói házhoz. Csak tenni kell, cselekedni percről percre, pillanatról pillanatra. Először szoba-konyhás kicsi épületre gondolt, de amikor hozzájutott a bontási anyaghoz, azonnal elhatározta, hogy kétszoba-összkomfortos háznál nem adja alább. Két gyerekkel, asszonnyal az egy szoba kevés lenne. Tódozni-fótozni pedig nem érdemes.

Az első öt napban az üzemiek is segítettek Dencs Imrének, s hat napon át a felesége is. A hetedik napon aztán teljesen egyedül maradt. Az üzemiek öt nap alatt eléggé kitettek magukért, s az asszony is látástól vakulásig dolgozott, amíg a gyerekeket vállalták a szomszédok. A negyedik napja dolgozott teljesen egyedül. A bontókalapács megállt a kezében. Lihegett, végigtörölt a homlokán. – „Jó lenne egy üveg sör” – gondolta. Gyorsan megrázta a fejét, s a kalapácsot is megemelte. – „Négy forintért négy téglát adnak, négy téglát vagy egy vasalást az ajtóra, ablakra…” – tűnődött, mérlegelt. A lebontott ház udvarán fehér és rózsaszín virágban álltak a gyümölcsfák. Dencs a fákra bámult, aztán megköszörülte a torkát. A párás oldalú sörösüveg kísértete semmivé vált. Képzelete már a zuglói ház udvarán motozott újra. – „Fákat is kell majd ültetni. Négy barackfát, négy szilvafát és négy cseresznyefát… És szelencét… A kerítés mellé szelencét ültetek végestelen-végig. Csak ülök majd a verandámon, és fröccsözgetek esténként… A tervben nincs is veranda… Veranda pedig kell… Hol ülünk akkor, ha nem lesz veranda?”

Összerezzent. Érezte, hogy valaki nézi. Leeresztette a kalapácsot, s óvatosan az utca felé fordult. A járdán egy sovány öregember állt. A falakat nézte. Dencs Imre emlékezett az öregemberre… A túloldalon szokott megállni, mintha csak cigarettára gyújtana vagy megpihenne egy kicsit. Nem értette, hogy mit akar az öregember… – „Mindent szabályosan csinálunk” – gondolta. Az öregember mégis idegesítette. Egymásra néztek.

– Ez volt a konyha – szólalt meg az öregember, s a meggyfa szipkát kivette a szájából.

Dencs Imre szótlanul nézte az öregembert.

– A tányérok helye is látszik a falon… Nézze csak, ahol világosabb… Ott volt a sublót, ott egy piros huzatú dívány, felette kakukkos óra. Most is megvan, csak a kakukk már nem jön ki.

– Itt lakott maga? – szólalt meg Dencs Imre.

– Ez az én házam… Ez itt az én kertem… Ezek a fák…

– Mi az államtól kaptuk meg a bontást. Papír van róla. Minden szabályos.

– Tudom. Szabályos.

– Hát akkor, mit akar?

– Szegény feleségem, mennyire szerette ezt a konyhát… Faragott fűszertartói voltak. Mindenféle fűszert tartott. Volt itt bors, tárkony, babérlevél, majoranna, szerecsendió, koriander mag, gyömbér… Akkoriban még divatban volt nálunk a gyömbér sör. Sört is tudott főzni – mondta az öregember, és közelebb lépett a falakhoz.

Dencs Imre kényelmetlenül fészkelődött a fal tetején. Nem értette az öregembert. Ráadásul a sör emlegetése újabb vágyakozást keltett benne az ital után. Az öregember lehajolt, és megtapogatta a konyha kövezetét.

– Ezt is felszedi?

– Fel.

– Szegény feleségem, mennyit mosta ezt a kövezetet. Olyan volt a mi konyhánk, mint a ragyogó sakktábla. Nem lehetett ám ide sáros lábbal bejönni, hajaj… S itt… Nézze csak, itt állt a sporhelt. A szélét mindennap kiszidolozta. Úgy értett a ragyogtatáshoz, de úgy… Minden fémtárgyat ragyogtatott… Szegény…

– Meghalt?

– Még ötvenben… Szépen elment, itthagyta a sok fűszert, a szidolt… Egyedül maradtam…

Dencs Imre úgy érezte, érti már az öregembert. Megkönnyebbült.

– Hát egyedül, bizony nehéz… Az ember csak az emlékeinek él – mondta.

– Én jobban szeretek egyedül lenni. A nyugalom, ugye, az első… És a kényelem…

– De az emlékek…

– Az emlékek nem okoznak semmi kellemetlenséget. Ha akar az ember, emlékezik, ha nem akar, akkor nem emlékezik. Amíg élt szegény, soha nem engedett a lakásban pipára gyújtani, mert azt hitte, a dohányfüst beleeszi magát a falakba. Télen, nyáron, hóban, esőben kint kellett pipáznom az udvaron. Most már csak felet szívok, szipkából… Ezt sem szabadna… Amikor aztán a lányomék ideköltöztek hozzám ötvenegyben, újra kezdődött minden… De amikor a lányom rákezdett, hogy „igazán, papa, ezzel a büdös pipával” … – úgy pofon vágtam, de úgy… Nem volt itt nyugalom… Gondoltam, ha nyerek a lottón, veszek magamnak egy háromszobás lakást a Rózsadombon… Egyedül költözöm oda, egyiket sem viszem… De aztán jött az állam, adott ezért a házért két lakást, egyet a lányoméknak, egyet nekem, s még adott nyolcvanezer forintot. A lányoméknak adtam húszezret, hatvanat megtartottam magamnak.

– Saját házban azért mégiscsak más lehetett…

– Más, persze más… De nem cserélnék most senkivel.

– Nem sajnálja a házát?

– Nem én… Mit sajnáljak rajta – mondta az öregember, aztán kettétört egy cigarettát, és a meggyfa szipkába illesztette a kisebbik darabot.

– Nem sajnálja? Hát akkor mit akar itt? – kérdezte Dencs Imre.

– Negyvenötben kecskét is tartottunk. Borbála volt a neve… Annyi tejet adott, hogy meg sem tudtuk inni. Csak az volt a baj vele, hogy nekiment a bokroknak… Hiába hoztam neki lucernát, sóskát, annak csak a bokrok kellettek. Még a fákra is felágaskodott… Nagyon jó szilvafák voltak ezek… Szegény jó feleségem minden évben befőzött egy egész üst szilvalekvárt… Egész nap rotyogtatta itt az udvaron… Mondja, nem talált egy ilyen nyakörvet?

– Nyakörvet? – csodálkozott Dencs Imre.

– A kecske nyakörvét én ide csaptam fel valahová az ágak közé. Alighanem ide a körtefa alsó ágára. Eladtuk tudja, s azt a bőr nyakravalót sajnáltam vele adni. Rézzel volt kiverve, s valamikor a kutyánk nyakravalója volt, még a háború előtt. Ide tettem a körtefára, de aztán megfelejtkeztünk róla. Az éjszaka jutott eszembe. Föl is keltem mindjárt. Megnéztem az összes bőröndöt, ládát, de nem találtam meg. Ennek a nyakörvnek itt kellett maradnia.

– Mikor adták el azt a kecskét?

– Mikor? Hát még akkoriban… Megvolt egy darabig a háború után, aztán eladtuk. A nyakravalóját pedig felcsaptam ide a körtefa alsó ágára. Jó esperes körte terem ezen… Nem tudja, mi lesz ezekkel a gyümölcsfákkal?

– Nem tudom. Mi a bontásra megkaptuk a szabályos engedélyt. Meg is nézheti, magammal hordom. Mindent szabályosan csináltunk.

– Szabályosan, látom én…

– Hát akkor, mit akar itt?

– Vasárnap délután kitettük az asztalt a fák alá, és ejtőztünk. Én pipáztam, a feleségem meg pasziánszt rakott. Nagyon szeretett pasziánszozni. Kintről csak a kintornázás hallatszott be vagy az énekszó. Jó bástyánk volt, vastag és erős. Fehér kőből rakattam még az első világháború után. A bástya hová lett? Lebontották?

– A bástya? Nem volt itt már bástya, amikor nekiálltunk…

– Vadszőlő volt a tetején… Kilenc tőkét ültettem a bástya alá… Szép zöldre befutotta a vadszőlő… – mondta az öregember, aztán lehajolt, és a földet tapogatta. Motozott, hajlongott a törmelékdombok között.

– Mit csinál? – szólalt meg Dencs Imre szánakozva.

– Kilenc tövet ültettem. Az indák megkapaszkodtak a kövek között. Zöld volt az egész bástya… Mint egy vár… Biztos, ledönthetetlen. Maga épít majd bástyát?

– Lehet, hogy építek. Előbb a házat csináljuk, aztán a többit.

– Ne építsen bástyát, most már nem divat… Szép vaskerítés illik a maga házához, díszbokrokkal…

– Szelencét gondoltunk az asszonnyal.

– Az is jó. Ültessen virginiai borókát, az tíz méter magasra is megnől vagy tujafát…

– A szelence az asszony legkedvesebb virága…

– Szelence is jó… Verandát csináltat?

– Nincs bent a tervben, de…

– Fák legyenek. Fák és veranda. Hová ülnek ki ebéd után? Nyáron késő estig el lehet üldögélni a verandán. Nekem most nincsen verandám. Tudja, a nyolcadik emeleten lakom. Ott, ugye, nincsenek fák, bokrok, nincsen veranda…

– Mégiscsak sajnálja maga a házát…

– Mit sajnálnék rajta? Csak a gond volt vele. Olyan lakást adott az állam, hogy fűteni sem kell bent. Egyik csövön bejön a meleg, másikon a gáz, harmadikon a víz. Teljes a kényelem. Az ablakból fákat is látok. Van itt egy tér a közelünkben. Három fa van azon a téren. Föntről persze kicsinek látszanak azok a fák, de nem vagyok hülye, láttam már őket közelről is, tudom, mekkorák. Mondja, biztos, hogy nem látta azt a nyakörvet? Ide csaptam fel a körtefára. Sajnáltam a kecskével adni, és most tessék…

– Nem értem, mit akar maga?

– Nem érti? Maguk semmit sem értenek… Megkínálhatom egy cigarettával?

– Köszönöm, nem dohányzom…

– Na egy ilyen ember kellett volna szegény feleségemnek… Furcsa ez a konyha így, tető nélkül… Mi? Magának nem furcsa? A festés még egészen jó volt. Kibírt volna még négy évet festés nélkül. Maga milyenre tervezi a konyhát, kicsire?

– Nem kicsire… Akkorára, hogy enni is lehessen benne…

– Ez az okos beszéd… Ezek az új konyhák, tudja… Egy bemegy, kettő kijön… Jó anyagot hagytam magának. Jó téglákat, jó ajtókat… Nem panaszkodhat, megbecsültem a házamat. Látom, a zsindelyt már elvitték… Finom hódfarkú cserepeim voltak. A tartalék a padláson volt, megtalálta?

– Meg… Negyven darabot találtunk a gerendák között…

– Az volt a tartalék. Mi régen mindenre gondoltunk… Az a fontos tudja, hogy a törött cserép helyére nyomban felkerüljön az új. Akkor megóvja a házát egészen bontásig. Hová épül?

– Zuglóba…

– Az is jó hely. Nem örökös persze. Egyszer, húsz év múlva arra is kimondják az áment.

– Nem hiszem én azt.

– Ilyen nagy házakat építenek mindenhová. Ezek is kicsinek számítanak majd. Nem is lehet ez kifizetődő. Amerikában negyvenemeletes házakat építenek… Hány szobája lesz magának? Kettő, három?

– Kettő.

– Éppen futja az anyag. Akkor csak meszet, homokot és cementet kell majd venni. Ezeket a fákat sajnálom csak. Maga is ültet gyümölcsfákat?

– Ültetünk, amennyit csak elbír a telek…

– Fák nélkül semmit sem ér… Nézze meg az én gyümölcsfáimat, micsoda virágzás… Ezek a besztercei szilvák, s az a körte… Mondja, tényleg nem látta azt a nyakörvet? Ide csaptam én fel a körtefára…

Dencs Imre a fákra pillantott. Sorba vette mindegyiket, aztán a létrához húzódott, és lemászott a falról. Átbotorkált a törmeléken, ki a kertbe. Végigment a fák alatt, aztán megállt egy vastag törzsű cseresznyefánál. Elkapta az alsó ágat, felhúzódzkodott, aztán lerántott valamit a földre. Az öregember a szélső fák alatt állt, és a falakat nézte.

– Ez volt az? – kérdezte Dencs Imre, s egy darab napszítta, megrepedezett bőrt tartott eléje.

– Ez… – mondta a sovány öregember és megmarkolta.

– Úgy látszik, a cseresznyefára tette…

– Látja, itt a rézveret. Vörösréz… Megfeketedett, de szidollal ez tíz perc alatt lejön. Nagyon jó még ez a nyakörv. Ha lenne kutyám… De a nyolcadik emeleten… Magának adom. Biztosan szereznek kutyát…

– Nekünk nem kell.

– A verete vörösréz…

– Nem kell – mondta Dencs Imre, aztán a rozoga létrán felmászott a falra. Felemelte a kalapácsot, és lesújtott. Kis porfelhő támadt. Egy tégla lezuhant a földre. A gyümölcsfák talpig virágban álltak az öregember körül. Az öregember a nyakörvet tapogatta és várt valamire.

Az olajzöld teherautó

A textilipar női szállásán karácsony hetében megváltozott az élet. Sokan utazni készültek, s a napokat számlálták, mint a gyerekek, s a forintokat, melyek a nagy ajándékvásárlási láz közepette véletlenül megmaradtak. December huszadikáig a KST-jét szinte mindenki elköltötte, s a szűk vasszekrények megteltek zizegő, ünnepi illatot árasztó csomagokkal. Némelyik férfi kivette már a szabadságát, s esténként a tévészobában várakozott a feleségére. A takarékosabb asszonyok úgy tervezték, hogy nem utaznak haza a falujukba, hanem a férjükkel elüldögélnek a klubban vagy valami kis közeli vendéglőben, s az éjszakát mindegyikük a maga vállalati szállásán tölti, mint rendesen.

Besnyő Mária nem irtózott a munkásszállástól, hiszen olcsó volt, fűtésre, világításra, meleg vízre soha nem fogyott pénze, de a karácsonyt azért máshol kívánta eltölteni. Kis fenyőfát vásárolt, üvegdíszeket, csillagszórót, szaloncukrot, gyertyákat, Gézának nyakkendőt és egy irattárcát. Élelmet is vett, főleg füstölt sonkát, tormát, mert Géza a húsételeket szerette. Esténként a portán didergett, és kitartóan várta Árki Gézát. Az idősebb nők már élcelődtek vele: „A sofőr Géza alighanem talált magának egy melegebb macskát… Hóvihar, miegymás… Átfáznak ám a sofőrök…” Besnyő Mária csak nevetett a megjegyzéseken, belsejét egy novemberi mondatocska melengette. Árki Géza ugyan akkor is sietett valahová, de nevetett, és utánaszólt a teherautó ablakából: „Na, Mari, az idei karácsonyt együtt töltjük…” Árki Géza magas, szőke férfi volt, harmincöt körüli, de néha negyvennek látszott. Az overallját maga vasalta, tiszta, kék munkaruhájában nem is sofőrnek hatott, hanem repülőtisztnek. A beszédje egy kicsit durva volt, de ha némán, mosolyogva megállt, mindenki azt hitte, hogy finom ember, nem is sofőr, hanem művezető vagy mérnökféle. Besnyő Mária öt éve szeretett bele, s azóta nem járt haza a szüleihez a hétvégeken, sokszor még az ünnepeket is Árki Gézával töltötte.

Árki Géza nyolc napja eltűnt. Elnyelték a hófedte utak, a jég alatt szunnyadó, messzi falvak vagy kisvárosok. Besnyő Mária mindennap ötször-hatszor meghallgatta a hójelentést, s csak éjszaka sírt egy keveset a takarója alatt.

December huszonharmadikán délután a gondnoknő bekopogott hozzá:

– Mari!… Itt a sofőr Géza!

Besnyő Mária boldogan felugrott az ágyáról, magára kapta a télikabátját, aztán az óriási sportszatyorral és az aprócska karácsonyfával végigrohant a folyosón.

A teherautó az árkon túl hatalmas, olajzöld várként állt a hóban, és biztonságot, nyugalmat sugárzott maga köré. Árki Géza mellette állt, és éppen az ajtaját készült bezárni.

– Mit izgultam miattad! – kiabálta a lány, aztán a sportszatyrot és a karácsonyfát belökte a teherautó ajtaján.

Árki Géza meghökkent, zavartan bámult a lányra. Besnyő Mária megcsókolta, aztán fejéhez kapott:

– Úristen! A te szobádnak nincs is kéménye – mondta, és visszarohant a munkásszállásra. Néhány pillanat múlva egy hősugárzóval bukkant fel újra, a zsinórt maga után húzta a hóban, és futás közben igyekezett a kezére tekerni.

– Ez a hősugárzó és ez az egész dolog…

– Majd mindent megmagyarázunk a háziasszonyodnak – mondta Besnyő Mária, és beszállt a vezetőfülkébe.

A sofőr is beszállt, bevágta az ajtót, és komoran várakozott.

– Na, indítsd már el… – biztatta a lány.

– Úgy pakolódsz itt… Mintha… Meg kellett volna beszélnünk, hogy…

– Édes Géza, azt mondtad, hogy a karácsonyt együtt töltjük. Ledobjuk nálad a cuccokat, aztán majd megbeszélünk mindent… Ha menned kell még, akkor majd este megbeszéljük…

Árki Géza egy sima mondatot készítgetett a nyelve alatt: „Fuvarban vagyok… Végig fuvarban vagyok, és…” De mást mondott. Amikor megszólalt, maga is meglepődött:

– Mari, én megnősülök…

A lány három percig várt, de lehet, hogy tovább is. Hiába várt. A rövid, kurta mondat után semmi sem következett. Kinyögött ő is valamit:

– Hogyan?… Hát…

– Meg kell értened…

– Nekem?… Kit veszel el?

– Én téged mindig becsültelek, és…

– Becsültél, és?

– A hóban… Most, hogy elakadtam a hóban. Az egyik faluban… Náluk kaptam szállást… Öt napig vártam, hogy a rakományt kiássák… És egyedüli lány… És…

– Megszeretted?

– Nem lehet örökké így élni… Harmincöt elmúltam…

– Nem lehet?… Így? Hogyan? Hát ha nem lehet, akkor miért nem engem veszel feleségül, miért a hóban leső Julcsát?

– Ne beszélj így róla, ő érettségizett, és az apja a téeszben…

– Ne beszéljek így róla?! A szentségit a paraszt kurvájának! És az apja a téeszben! Fogadok, hogy házuk van!… Új házuk, mi? És azt mondta az apja, hogy beszerez a téeszbe, mi?…

– Ezerrel többet kapnék ott, de nem erről van szó… Okosabb is lehetnél…

– Okosabb? Én? Miért nem a Julcsa okosabb? Ott a háza meg a téesz meg a szőlő. A szőlő, mi?

– Nézd, Mari, én számítottam a te megértésedre, mert te okos vagy, és…

– Nem vagyok okos!

– Hát, ha nem vagy okos, nincs miről beszélnünk…

Besnyő Mária a szürkés arcát bizonytalanul megérintette a kezével. A keze remegett.

– Géza… Nem bánom… A te boldogságod nekem fontosabb a magaménál… Csak azt az egyet kérem, hogy a karácsonyt még töltsük együtt… Aztán azt csinálsz, amit akarsz… Ez legyen az én karácsonyom… Összebújunk… Jön az ünnep, sok szép…

– Éppen ezt nem lehet… Náluk kell lennem karácsonykor…

– Táviratozol, hogy valami közbejött… Fuvarod van…

– Nem, ezt nem lehet… A kislány valami rosszra gondolna… Tönkretenném a karácsonyukat…

– És az én karácsonyom?… Az én karácsonyom?… Az neked nem számít?!

– Teveled nem lehet őszintén beszélni… Azt hittem…

– Mit hittél?! Mi a túrót hittél? Nő vagyok! Nő, pont olyan nő! Mit nem hittél?

Árki Géza kipillantott a szélvédőn, és hallgatott. Nézte a havat lapátoló alkalmi munkásokat, a külvárosi utca messzeségében a zöld postaautót, ahogy a csomagokkal esetlenkedett a foghíjas házsorok között. Nem válaszolt a lánynak. Hallgatott, várt, üldögélt.

Besnyő Mária is elhallgatott. Nézte a sofőr arcát, szép overallját, aztán az utca másik oldalán a hókupacokat. A vezetőfülke kihűlt… Csend és hideg ereszkedett közéjük. Besnyő Mária megremegett, aztán mozdult. Szótlanul kinyitotta az ajtót, leereszkedett a hóra, s a szatyrát, a hősugárzót és a karácsonyfát maga után rántotta. Átment a keskeny hídon, aztán be a porta üvegajtaján, és állta a nők kérdő, kárörvendő tekintetét.

A szobájában összeroppant.

– A piszok! A piszok! – sziszegte, és földhöz vágta a szatyrot, a karácsonyfát és a hősugárzót. Sírva leborult a szatyorra, és sóhajtozott:

– Gézám… Elvitt a Julcsa… A Julcsa… A Julcsa…

Felugrott, és belerúgott a szatyorba. Kiborult a szaloncukor, az üvegdíszek szertegurultak. Sikoltott, és ráugrott a díszekre:

– Nesze! Nesze! Nesze béke! Nesze Jézus! Nesze ünnep!

A sonkát felkapta, és kihajította az ablakon. Az üvegtáblák recsegve betörtek, a szilánkok a padlóra és a közeli ágyakra hullottak.

A dúlás és zokogás zajában nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, s egy idősebb, vaskos asszony lépett a szobába.

– Mit csinálsz, Mari?!

– Nesze béke, nesze ünnep! – sikoltozott Besnyő Mária, s a torma és a karácsonyfadíszek egyvelegét igyekezett a padlóba gázolni.

Az idősebb, vaskos asszony odalépett hozzá, és pofon vágta. Besnyő Mária sikított, aztán mereven megállt, és az asszonyra nézett.

– Margit néni…

– Hagyd abba a kergülést, lányom, mert kapsz még egyet… Csupa üvegcserép az ágyam… Ni, a padló meg milyen… Felsúrolhatjuk az egészet…

– Margit néni, a Géza… A Géza elhagyott…

– Na és… Azért kell ilyen felfordulást csinálni? Üj le az ágyadra, amíg szépen beszélek veled…

Besnyő Mária az ágyára borult, és zokogó arcát a pokrócba temette. Az idős asszony talpa alatt csikorogtak az üvegcserepek. Elment, s csakhamar seprűvel, lapáttal tért vissza. Összesöpörte Besnyő Mária karácsonyának romjait, aztán a törött ablak elé pokrócot akasztott. Amikor végzett, felgyújtotta a villanyt, matatott a szekrényében, majd a rezsóval és egy zománcos bögrével zörgölődött. Néhány perc múlva a gőzölgő bögrével a lány mellé ült:

– Ezt most megiszod, Mari…

Besnyő Mária hüppögve felült, és átvette a pettyes bögrét:

– Meghalok, Margit néni… Meghalok… Mi van ebben?

– Forralt rum… Idd meg…

A lány belekortyolt, nyelt belőle, aztán újra elsírta magát:

– Margit néni, a Géza… A Géza összeszedett egy Julcsát, és elveszi…

Az idősödő asszony félbeszakította:

– A gondnoknő férje mindjárt feljön, és beüvegezi az ablakot. A januári fizetésedből levonják… A padlót meg felsúroljuk mi ketten… Mire a többiek hazaérnek, nyoma sem lesz…

– A Gézát becsalták a házukba, és…

– Na, idd meg ezt a rumot, mert kihűl.

Besnyő Mária lehajtotta a maradék rumot, s az arca hirtelen kipirosodott. Zavartan bámult az ajtóra, nem értette egészen, mi is történt vele.

A gondnoknő férje ügyes ember volt, tíz perc alatt méretre vágta az üvegtáblákat, és a keretbe illesztette mindegyiket. Amikor elment, ott gőzölgött már egy vödör forró víz is az ajtó közelében, s az idősödő, vaskos asszony egy súrolókefét nyújtott a lány felé.

– Na, gyerünk, Mari… Felsúroljuk…

Besnyő Mária hajlongva, félig térden állva araszolgatott végig a szobán. Később, amikor a felmosórongyot is kicsavarták, újra megszólalt az idősödő asszony:

– Készülj össze, mert egy óra múlva indulunk. Holnap akartam utazni, de nekieredt a hó… Befújhatja a vasutat, aztán még itt rekedünk…

– Én… Margit néni, én…

– Ne hápogj, megyünk Vörösvárra… A húgom már biztosan befűtött… Holnapra aztán az uram is hazaér, meg a lányom is… Együtt lesz az egész család… Szép karácsonyunk lesz, meglásd…

Besnyő Mária az ablakra pillantott. Kint nagy bagófejekben esett a hó, s a fák és tűzfalak között puhán belepett mindent.

Zuhanás

Ihász őrnagy lepecsételt fehér borítékot tartott a kezében. A repülőgép hideg fémtestében öten várakoztak. Félhomály volt, alig látták egymást. Ihász Gyula rossz sejtelmekkel küszködött. Gondolatai még lent bukdácsoltak a földön, falak, díszpárnák, arcok kísérték. Nem akart az arcokra gondolni, a falakra sem, a küszöbre sem, melyen átlépni mindig kínlódás volt. Lehunyta a szemét. Igyekezett a parancsra összpontosítani, melynek ekkor még csak egyetlen elemét ismerte. A zuhanásra gondolt, a levegő dermesztő suhogására.

Amikor a repülőgép elérte a kettőezer méteres magasságot, a kabintetőn felvillant egy zöld lámpa, aztán kialudt. Ihász őrnagy ekkor a borítékra meredt, majd felszakította. Zseblámpája fénykévéjében kétszer elolvasta a parancsot, aztán átnyújtotta a mellette várakozó fiatal tiszteknek.

A repülőgép tovább emelkedett. Ihász az ablakon át a földet kémlelte. Derengő, fátyolfelhős éjszaka volt. Tíz perc múlva a sötétség mélyén megpillantott egy tűzbóját. A repülőgép keringve szállt egy ideig, aztán a zöld lámpa újabb felvillanása jelezte, hogy elérték a négyezer méteres magasságot, s a célterület felett repülnek.

Felkészültek az ugrásra. A kezek még egyszer ellenőrizték a hevedereket, igazítottak a tőrön, deszantgéppisztolyon.

– Hatvannégy másodperc zuhanás – mondta Ihász őrnagy, aztán fejjel előre elsőnek hagyta el a repülőgépet.

Dermesztő hideg vágott az arcába. Mínusz tíz-tizenegy fok lehetett. A légritka térben szíve erősen feldobogott. Tizennégy másodperccel az ugrás után érezte, hogy elérte a maximális zuhanási sebességet. Felhőkön süvöltött át, aztán a tenyere már támaszkodott a megsűrűsödött levegőben. Egyensúlyban tartotta a testét, és a földet nézte. A tűzbóját kereste, melytől keletre egy pataknak kellett kanyarognia, északnyugatra pedig a parancsban meghatározott útjelző tábla rejtőzködött a sötét erdei utak egyikén. Az utasítás szerint a patakra támaszkodva kellett előrehaladni egészen egy fahídig, aztán nyugatra fordulni. Beszélni nem szabadott sem egymással, sem civilekkel. A civileknek látni sem szabadott őket, még csak sejteni sem. Ihász őrnagy tudta, hogy kis időkülönbséggel, több ejtőernyős osztagot is ledobnak a célterület felett, s a második, harmadik hullámban érkezőket közelebb dobják le az útjelző táblához. A tábla a helyes utat mutatja, de az elsőnek érkező csoport elforgatja, így a később érkezők helytelen irányban folytatják útjukat. Az utasítás értelmében minden csoportnak el kellett forgatni a táblát. Ihász őrnagy érezte, hogy legjobb lenne elsőnek érkezni, de hiába meregette a szemét, a tűzbóját képtelen volt felfedezni. A horizont csak sejlett, a falvak fényét beitta a föld. Órájának világító számlapján látta, hogy harminc másodperce úszik a levegőben. Tudta, hogy az első tizennégy másodpercben megközelítőleg ötszáz métert zuhant, aztán minden további másodpercben ötvenkilenc métert. Körülbelül kettőezer-ötszáz méterre volt a földtől, amikor a fátyolfelhők közül kibukkanva megpillantotta az erdők sötét foltját, s az erdőségtől jobbra a patak bizonytalan csillogását. Tejútszerű pára lebegett a víz felett. A tűzbójának nyoma veszett. A levegő fokozatosan felmelegedett körülötte, tagjaiban erősödött a vérkeringés. – „Még húsz másodperc” – gondolta, s hirtelen hatalmába kerítette a bizonytalanság. Rossz sejtelmek kísértették ismét, mint a repülőgépben, csak most tárgytalanul, konkrét képek és félelmek nélkül. Meredten bámult a földre, aztán kézfejét a kioldógyűrű felé mozdította. Keze dermedt volt, alig engedelmeskedett. Tétova mozdulatával még el sem érte a gyűrűt, amikor az egész teste megrándult. Azonnal tudta, hogy elkésett, s ernyőjét a négyszáz méterre beállított automata berendezés nyitotta. Felpillantott, s látta, hogy a kupola megtelt levegővel. Kilengett, majd vissza. Gyorsan süllyedt. Stopperóráján megnyomta a gombot, a mutató megállt. Összezárta a lábát, és felkészült a földet érésre. Alig fejezte be a mozdulatot, talpa toccsanva levágódott. Mély fekvésű, savanyú réten ért földet, körül fűzbokrok árnyai sejlettek, négy-ötszáz méternyire pedig az erdő sötét foltja. Állva maradt, sietve behúzta az ernyőt, aztán leoldotta magáról a hevedereket. Nem sokat tétovázott, elrejtette a legközelebbi fűzbokorba, aztán körülpillantott. Háromszáz méternyire keskeny árny imbolygott a levegőben, majd egybeolvadt a mezőséggel. Bagolyhuhogás hallatszott… Válaszolt a jelre. Az iránytűjén látta, hogy arccal délnek fordulva áll. A patak tőlük keletre húzódott. Elindult a patak felé. A berekfák árnyéka két helyen megmozdult. Néhány perc múlva találkoztak, és együtt folytatták útjukat a vízpart felé. Az osztagból ketten még hiányoztak… Ihász néhányszor megismételte a jelet. Válasz is érkezett, de úgy tűnt, hogy a patakon túlról. Némán meneteltek. Tizennégy perc múlva elérték a patakot. Elég széles volt. A folyással szemben a parton lépkedtek. A fátyolfelhők mögül előbukkant a hold, s megvilágította a tájat. A patak másik oldalán ekkor megpillantották a hiányzó ejtőernyősöket. Nem keltek át, párhuzamosan haladtak a túlparti bokrok között.

A patakhoz őz- és vaddisznócsapások vezettek. A közeli erdőben öblös hangú szarvasok bőgtek. Két féltékeny bika felelgetett egymásnak a völgyek sűrű mélyén. Szeptember volt. Ihász őrnagy az órájára pillantott. Elmúlt éjfél. A magasban halkan zúgott egy repülőgép.

A tűzbója eltűnése nyugtalanította. – „Ha a fahídtól északra értünk földet, akkor éppen ellenkező irányban haladunk” – gondolta. – Aztán eszébe jutott, hogy az ugrás előtt két perccel még látta a tűzbóját, s a repülőgép akkor már keringett. Ez megnyugtatta.

Az erdő és a patak között fokozatosan elfogyott a berek. A fűzfák a partra szorultak, s az erdő szélső fái már csak húsz méternyire voltak a víztől. A patak felett ködszerű pára lebegett, s jótékonyan eltakarta a mozgó árnyakat.

Éjfél után húsz perccel az erdőben eldördült egy puska. Ihász őrnagy megállt, és a mögötte lépkedő tisztekre nézett. Csaknem megszólalt, de aztán eszébe jutott a parancs. Közben újabb lövések dördültek, az erdőben valóságos háború kezdődött. A bőgő szarvasbikák elnémultak.

Gyanakodva folytatták útjukat. Száz méterenként megálltak, és belefüleltek az éjszakába. Az erdőben ágak roppantak. Fél egykor közvetlenül előttük szekérzörgés hallatszott. Néhány pillanat múlva a víz is megcsobbant. Lehasaltak a fűbe, és vártak. A patak felett gomolygó ködből saját tisztjeik bukkantak elő. Az egyik hadnagy mozdulatokkal jelezte, hogy a fahíd ötven méternyire van tőlük, a hídon kocsi áll egy lóval, s a lóra egy öregasszony vigyáz.

A bokrok takarásában megközelítették a hidat.

Az öregasszony fehér üveget emelt ki az ülés alól, és beleivott. Ihász őrnagy a holdfényben jól látta az üveget, s az öregasszony sovány arcát. Talán öt méternyire feküdtek a hídtól, s hatra a kocsitól. Az öregasszony cuppantott, aztán elrejtette az üveget.

Az erdő felől árnyak közelegtek. Nehézkesen mozogtak, nyögtek, krákogtak. Két férfi volt. A szarvasbikát rúdra akasztva vitték. A kocsi mellett letették, és az üvegért nyúltak az ülés alá. Kortyoltak belőle, aztán az egyik megszólalt:

– Nem látott senkit…?

– Nem…

– A piszok Jóskát sem…?

– Kerülővel jöttem…

– Jobb kerülni…

– Jól fent van a hold, induljunk… – mondta az öregasszony.

– Van még egy…

– Bika?

– Bika… Nagyobb, mint ez…

– Lehajtok akkor a rétbe…

– Nem kell… Kihozzuk azt is egykettőre. A puskák is ott maradtak.

A férfiak nem tették fel a szarvast a kocsira. Elrejtették a híd mellett, a szélső bokrok alá. Ihász őrnagy moccanatlanul nézte az orvvadászokat. Érezte a dohány és a pálinka nehéz szagát, s a vérszagot is, ami a szarvas sebéből párállott elő. Csaknem a kezére léptek a rapsicok. – Amikor elmentek, felült és intett az embereinek. A patakba ereszkedtek, s lassan átlépkedtek a híd alatt. A híd túloldalán az erdei út árkában kúszva, majd előre görnyedve mentek tovább. A fák között allé derengett, s az alléba utak torkolltak. Ihász őrnagy megnézte az iránytűjét. Az egyik út északra, a másik csaknem északnyugatra vezetett. Az utóbbit választották.

Az erdő sűrűsödött, s az út meredeken kanyargott valahová a sötétlő éjszakában. A hold fénye alig szűrődött be a fák közé, az árnyékok összeolvadtak. Három kilométeres kapaszkodás után, messze előttük megroppant egy ág. Megálltak. – A hadnagy kézzel jelezte, hogy szarvas. Ihász megcsóválta a fejét. Az útról a fák közé húzódtak, és óvatosabban lépkedtek. Öt perc múlva megpillantották az első mozgó árnyat, majd még egyet, s még ötöt. Ejtőernyősök voltak.

Némán követték az árnyakat.

Az árnyak tíz perc múlva megálltak. Az út erdei tisztáson vezetett keresztül, a tisztás szélén tábla állt. Az egyik szellemalak száznyolcvan fokos szögben elforgatta a táblát. A jel így éppen a híd felé mutatott. Az árnyak belevesztek az erdei út ködébe.

Ihász őrnagy a táblához lépett és visszafordította. „Hülye játék ez, hülye gyerekeknek” – gondolta. A táblára bámult: „Mélyvölgy 6 Km. Csak az erdészet járműveinek.” Megkerülte a táblát. A szöveg a másik oldalon ismétlődött. – „Ha ideérkezik a következő csoport, nekik most éppen jó irányba mutat a tábla. Továbbhaladnak helyes irányban… Persze ők ismét ellenkező irányba fordítják a táblát… Hacsak… Igen… Azt a látszatot kell keltenünk, hogy ez a rossz irány, tehát egy osztag már járt itt.” – Övéből kiemelte a tőrt, és az út közepére dobta, aztán néhány szál gyufát a tábla tövében is elejtett. Az osztaghoz tartozó tisztek vigyorogtak.

Ihász őrnagy a fák közé lépett, s az utat elhagyva a völgy felé tartott. Úgy gondolta, hogy a közút a völgyben kanyarog, s az erdei út megfelelő ügyességgel lerövidíthető. Négyötszáz méteres botorkálás után elérte a lejtőt. A fák megritkultak, az irtás helyén térdig érő bokrok váltakoztak, sarjadékerdőkkel. Futásnak eredt. A csoportja mögötte csörtetett. Tíz perc múlva elérték a közutat. Elhanyagolt, több számjegyű útvonalra bukkantak. Tábla sehol, csak további bizonytalanság. Az úton északi irányban mentek tovább. Ihász határozottan emlékezett rá, hogy a repülőgép délre-délkeletre tartott. Biccentett emberei felé. Kettő óra tíz perckor dzsipekre bukkantak az út szélén. Vezető egyikben sem ült. Beszálltak az utolsóba. A fiatal hadnagy rövidre zárta a gyújtáskapcsolót, aztán elhajtottak. Az első útkereszteződésnél felütötték az atlaszt. A falvak nevéből kiderült, hogy hatvan kilométerre vannak még a repülőtértől.

A dzsip porfelhőt kavart a rossz utakon Ihász őrnagynak úgy tűnt, hogy elsőnek szálltak kocsiba, örömöt mégsem érzett… Hátradőlt az ülésen, s igyekezett a jelentésre gondolni, melyben mindennek szerepelni kellett, amit láttak, hallottak vagy átéltek. Előhúzta a noteszét, és feljegyzéseket készített. A szabályok értelmében a kocsiban sem szabadott beszélni, mégis megszólalt:

– Hány lövést hallottunk?

– Hatot – mondta a fiatal hadnagy a volán felett oldalra pillantva.

– Hozzávetőlegesen milyen kaliberből…?

A hadnagy néma maradt, de mögötte megszólalt egy százados:

– Kilenc és feles fűrészelt csövű, a negyedik és a hatodik lövés pedig héthatvankettes szabályos mannlicher…

– Tréfál…?

– A nagyapám erdész volt. Tizenkét évig laktam náluk.

– Ezek…? Orvvadászok voltak?

– Igen… Bejegyzett orvvadászok…

– Nem értem…

– Bejegyzett… Csak nem gondolja, hogy a kerületvezető vadőr nem tudja, hogy kinek van a környező falvakban fegyvere, s évente ki, hány vadat emel ki a fák közül? Falusi kolbász vaddisznó nélkül ritkaság…

– Ez elég furcsa…

– Dehogy… Rend van… Mindenki tudja, mihez tartsa magát…

– Írja be, hogy az öregasszony törkölyt ivott… – szólalt meg egy másik tiszt a ponyva alatt.

– Törkölyt?

– Törkölyt.

– Lehetséges… Én egyszer már ittam gabonapálinkát is… Egészen jó…

– Az… Coca-Colával…

– Ezt is beírjam?

– Nyugodtan.

– Éppen beleugrottunk a szarvasbőgésbe… Valamelyik buzgó tanácselnök legközelebb belénk ereszt egy testesebb golyót…

– Dehogy… Legfeljebb a rapsicok… A tanácselnökök nagyon okos fiúk… Kimondottan okos fiúk… Nem lövöldöznek a vakvilágba – mondta a százados.

Az őrnagy felírta, hogy a szekér oldalán Uz Vendel név szerepelt, s a helységnevet már elmosta az idő. Jellemezte a hidat, az erdei utak állapotát, majd a saját csoportjáról is feljegyzett néhány adatot.

– Mit írjak még fel? – fordult a tisztekhez.

– Öntudatosan és fegyelmezetten… – mondta a százados.

– Persze, ez a bekezdések eleje és vége.

– Jók voltunk, nem…?

– Kiderül… Még tíz perc…

Amikor az erdei úton át berohantak a repülőtéri hangárok elé, úgy tűnt, csak az őrség van ébren, a tisztek, parancsnokok mind alszanak. De aztán a hangárokból előbújt vagy harminc ember. Ihász jelentett. Az egység parancsnoka az őrnagyhoz fordult:

– Tizenegy harminckor ugrottak ki a gépből, és most kettő óra negyven van. Három óra tíz perc alatt befutottak, gratulálok. Írják meg a jelentésüket.

– Kik vannak előttünk?

– Senki… Maguk érkeztek elsőnek…

Ihász őrnagy bement az irodába, és sietve legépelte a jelentését. Amikor felállt az írógéptől, befutott a második csoport is, s húsz percen belül még öt csoport. Két csoport eltévedt, azokért elküldtek egy őrmestert teherautóval.

Ihász őrnagy kedvetlenül állt a hangár előtt. A fiatal hadnagy jelentőségteljesen közölte, hogy vasárnap van, s a kantint négy óráig tartják nyitva. Az osztag a sikeres ugrás örömére inni akart egy kortyot.

Ihász őrnagy nyers egérszar illatot érzett a falak közelében. Felállt, és körüljárta a hangárt. Hideg verejték borította a homlokát. Szaglászott, hallgatózott.

– Konyakot igyunk – mondta a százados.

– A pálinka a legjobb – bizonykodott a hadnagy. – Ősszel a pálinka…

Ihász rájuk nézett:

– Egérszag… Az ernyők…?

A kantinban nagy volt a füst. A vendégek már megfogyatkoztak.

– Innánk valamit – fordult a hadnagy a kantinosnőhöz.

– Van itt egy üveg Sétáló Jancsi – mondta a nő, és bárgyún mosolygott. Részeg volt. A fiatal hadnagy kicsit felizgatta.

– Ötöt kérünk – könyökölt a hadnagy a hűtőpult szélére.

Ihász őrnagy megfordult, és szótlanul elhagyta a kantint. A hold még világított a fák között.

A tisztiházak szürke tömbjei az erdőben álltak. Családok laktak az ablakok mögött, asszonyok és gyerekek, s férfiak is, ha éppen nem voltak szolgálatban. A környéket sorkatonák parkosították, így aztán minden kaszárnyajellegűvé változott itt is. Az utakat fehérre meszelt drótok foglalták keretbe, a fű zöld bokraiból évszámok álltak össze és jelvények. A szép fogalmát általában egy helyi őrmester határozta meg, így a laktanyák s a repülőterek környéke sok helyen olyanná vált, mint egy hatalmas falvédő. A katonák persze nem sokat láttak a falvédőből. Ha gyakorlatoztak, semmi másra nem tudtak gondolni, csak a fegyverükre, gépeikre… Ha befejeződött a gyakorlat, fáradtan hevertek az ágyban, vagy egy másik, képzeletbeli világban éltek. Többnyire kis falvakban, szérűskertekben vagy patakok partján andalogtak a szeretőjükkel, feleségükkel, ismerős lányokkal, akiket a valóságban soha nem kaphattak meg. Álmodoztak, s a tökük megfájdult. A takarodó előtt húsz perccel levelet írtak az édesanyjuknak vagy valakinek egy városba, hogy történjen azért valami, mielőtt elalszanak.

Ihász őrnagy háromezer méterrel a föld felett élt, kékarany ragyogásban. Zuhant a fénylő végtelenben, s ha felhőkbe süppedt, a pára a szemöldökére rakódott. Dermedten, hideg homlokával a föld felé fordulva zuhant hosszú évek óta. Repülőgépek szárnyán mászott imbolyogva, kabinokban várakozott, műszerekre meredt… És egyre magasabbra emelkedtek vele a gépek… Mínusz tizenegy fok, mínusz tizenhét, mínusz húsz… Fehérlő dérvirág a sapkán s az arc szőrös szigetein. Csontig maró fagy… Zuhanás… Zuhanás… Ismeretlen erdőkbe, rothadó avarba… Folyóvizekbe… Derékig érő hóba… Zuhanni éjjel és nappal… Zuhanni hajnalban, zuhanni szürkületben. Ünnepeken… Karácsony éjszaka… Vágyakozás fel… Fel, háromezer méterre, ötezerre, nyolcezerre… Vágyakozás a parancsra… Az engedélyre… Emelkedni és zuhanni… Érezni kettőezer méteren, ahogy hirtelen felmelegszik a levegő, s lágyan körülnyalja a testet. A föld mint hatalmas zöld piskóta puhán várja a csizmákat… Félni… Félni, ahogy rohan a föld az ég felé. Szakadt ernyő csattogását hallani, hasernyőn imbolyogni… Kórházban feküdni, s az ablakon át nézni az őszi eget. A kék, végtelen tengert, s az ájulás pillanatában érezni, ahogy a vaságy megleng, kicsúszik az ablakon, és száll a fák között, majd forogva emelkedik a hideg fényű, őszi napkorong felé… Oxigénbelégzés… Kábultság… Örökké tartó kábultság… Rossz álmok és jó álmok… Lengő faágak, melyekről nem lehet szabadulni, és lent kutyák, farkasok, krokodil… Éhség… Éhség éjszaka… Régi éhségek… Az idegek túlfeszülnek néha… Pihenés… Katonaorvosok, ápolónők, és a feleség, és a feleség…

A kulcsot a zárba illesztette. A lakás ásítva várta. Bereteszelte az ajtót, villanyt gyújtott. Előszoba, szoba, hálófülke, teakonyha, fürdőszoba, kamra, újra a szoba, hálófülke. Az ágy fel sincs bontva, a díszpárnák puhán hevernek a karfáknak dőlve. A felesége sehol…

Elképedve megállt a szoba közepén, valami elfogadható magyarázatot keresett, kis jeladást, mentséget, levelet, üzenetet… De sehol semmi… Csak a tárgyak, típusbútor, típusvázák, típushamutartók… Minden hamutartó üres… – „Jutka nagy dohányos… Jutka nagy dohányos…”

Jutka sehol. Jelet nem hagyott maga után, csak eltűnt, mint a nyár, mint az évszakok.

Ihász az órájára pillantott. Három óra elmúlt. Tudta jól, hogy a felesége ebben az órában… Tudta jól, hogy ezt már nem lehet megmagyarázni. Leroskadt az egyik típusfotelba, és a falra meredt, Európa hegy- és vízrajzi térképére. Bámulta a hegyeket, alföldeket, a folyók útját. Igyekezett belelátni egy országot a közepe táján, de zavarták a hegyvonulatok, így aztán elfordította a fejét. Pontosan tudta, hogy reggel nyolckor majd megszólal a telefon: – „Ihász lakás… Jaj, Ihászkám maga az?… Milyen szerencse, hogy már hazaért. Képzelje, szegény Jutka lekéste az autóbuszt… Nálam aludt… Most mondja… Milyen szerencse, hogy a maguk Icája a városban lakik… Jutkát nem akarom felkölteni, még alszik… Együtt kimegyünk, jó?… Remélem, hagyja ma azt a csúnya szolit… Mindig csak az a csúnya szoli… Egyszer még lepottyan, meglátja… Csók… Csók… Ihászkám…”

– A maguk Icája… A maguk Icája egy büdös kurva – mondta Ihász őrnagy hangosan, és felállt a fotelból. Számolt. – „Igen – gondolta –, ez a harmadik eset… Presszó… Kultúrpalik… Vagy kicsodák?… El kell válnunk… Így nem lehet élni… Ha beállít, kirúgom… Holnapután behívatnak a személyzeti osztályra… Akkor is kirúgom… Be sem engedem az ajtón… A büdös kurva… Nem bírja ki, amíg hazaérek… Város… A város… Az ajtót sem nyitom ki. Mehet, amerre lát. Gyerekünk nincs, csak cuccaink vannak… Sok cuccunk van… Mindenféle cucc… Édes, milyen cuccot hozol Moszkvából?… Az Ica volt férje tudod, miket hozott onnan, amikor kiküldték?… Felírom… A cuccok… A cuccok… Beteg is lehet… Elesett a parketton, és bevitték a mentők a kórházba… Fenét… A program… Ica telefonált: – Mi a programod, édes?… Nincs programod?… Neked?… Még harminc sem vagy… Megőrültél? Ott ülsz egyedül… Te megőrültél… Azonnal indulj el… Csinálunk közös programot…”

Ihász az összes lemezt ismerte. Icu és Jutka összes lemezét. Öt-hat évnyi messzeségből a saját hangját vélte hallani: „Jutka, én nagyon szeretlek, de katona vagyok… A katona a hivatásának él… Nekem nincs foglalkozásom, nekem hivatásom van… Ezt neked meg kell érteni… Az asszony, ha támogatja a férjét… És meglátod, itt a telepen a tiszti feleségek mind, és lesz majd két szép gyermekünk, és…” – De nem lett. – „Jutka akkor, akkor kreol bőrével nekem jött… Az arcomnak… Te kis butus… Ezt mondta… Kétségtelen… Pontosan ezt… Uram isten, hogyan örültem akkor…”

Ihász kiment a fürdőszobába, és megállt a tükör előtt.

– Te butus… – mondta, és nézte magát. – Téves… Te kis butus… Kis… Kis… Aztán az Ihászkám…

Visszament a szobába, és a fotelba ereszkedett. Elhatározta, hogy józan lesz, megfontolt, tárgyilagos. Jövő héten keres egy alkalmas ügyvédet, és beadja a válást. Jobb lesz elválni. Nem nősül meg többet… Jutka emlékét megőrzi… Képzeletben szereti majd, mint régen, az Ica előtti időkben… Néha talán ír neki két-három sort… Karácsonyra, húsvétra… Ünnepeken ír majd néhány sort, s Jutka akkor elgondolkodhat… Bánja majd, szomorú lesz…

Cipők koppantak a lépcsőházban… Lassan emelkedett a nesz a fordulókban, fel az emeletekre. Ihász fülelt… Majd az ajtóhoz lépett… – „Jutka… Jutka jön… Talán átment Lukin főhadnagyékhoz… Lukinné is egyedül volt… Persze, csak Lukinékhoz ment, és most Lukin hazaért a kantinból… Persze, most aztán Jutka már tudja, hogy itthon vagyok, és siet haza… Most… Még tíz lépcső…”

A lépések zaja elfogyott… Egy ajtóval odább vagy egy emelettel lejjebb… Ihász sóhajtott, elszakadt az ajtótól.

– Nem jön ez haza… Hülye vagyok… – mondta hangosan, aztán visszament a szobába, és a térkép elé ült. Bámulta a folyókat, a mezőségeket s az erdők sejthető foltjait. Érezte, hogy kiszabadul a szobából, s messze jár. Fent, négyezer méter magasan, fényben, hevederek közé szorítva, fagyra, süvöltésre szomjasan. Aztán zuhan, zuhan, felhők kavarognak a csizmája mögött, s az arca belevésődik a sötétkék, ritka levegőbe. Megtapogatta az arcát. Ujjával érzékelte a ráncokat, csontokat. Nagyon szomorú volt és nagyon boldog. Szeretett volna sírni. De nem sírt, csak ült, és nézte a térképet, a mezők és hegyek váltakozását. Zuhant, zuhant, tél volt, hó volt, karácsony volt, és zuhant, zuhant.

A lányőrző

Az eső már másfél órája zuhogott, amikor a tizedes bekopogott a lánnyal. Vargyasné éppen a konyha kövén térdelt, és csalánt metélt a kacsáinak. Sietve felállt, kezét köténybe rejtve törölgette.

– Tessék csak… Erre tessék… – mondta, s a szűk folyosón át a kisebbik szobába kalauzolta a menetet. A nyitott ablakon át bevert az eső, s a ligeten túlról a hullámverés zaja is behallatszott. Vargyasné becsukta az ablaktáblákat, aztán a lányhoz fordult mosolyogva:

– Ej, galambom, de összeáztál…

A lány a kötényét gyűrögető idős asszony mögött az ablakot nézte, melyen rozsdás vasrács feszült.

– Ez is megéri a pénzét, Vargyasné… Még tizennégy éves sincs, s a csőszkunyhóban hált a huligánokkal… Olyanok voltak, mint a haramiák… De most kiöntötte őket a víz – mondta a tizedes, aztán tintaceruzát szegezett jegyzettömbjének, és a lányhoz fordult:

– Neve…?

A lány pillantása elszakadt az ablakrácstól. Csapzott, rövid haja barnára sült homlokához tapadt. Hajából s csíkos frottírruhájából, mely éppen csak eltakarta az ágyékát, csepegett a víz. Öltözéke s minden ingósága a frottírruhából s egy vietnami strandpapucsból állt, melyről újra és újra a padlóra csúszott a lába. A lány a rendőrre nézett, és lassan szétnyílt az ajka:

– Ez börtön…?

– Nem, ez a Vargyasné háza. Majd itt meglesz addig, amíg eljönnek magáért a szülei – mondta a rendőr, és türelmetlenül várakozott a tintaceruzájával.

– Én nem csináltam semmit…

– Nincs vád alatt, de ha nagyon borzolódik itt, azért egy kis csavargást, üzletszerű kéjelgést be tudnánk bizonyítani… Úgyhogy…

A lány szétnyitotta a markát, és a rendőr elé tartotta:

– Nézze, kilencven fillérem van… Azoknak sem volt pénze… Tegnap este óta már nem is ettünk…

– Szép vircsaft… Ott gyömöszölődnek abba a bóhás csőszkunyhóba, aztán még egy szelet kenyerük sincs… Minek gyütt maga ide…?

– Hát… Csak…

– Csak… Csak… Mindenre ezt mondják maguk… Oka mindennek van… Mi a neve? Diktálja fel az adatait, nem érek én rá erre a holdkórosságra… – mondta a rendőr rosszallóan, és a tintaceruzát lebökte a papírra.

– Amál…

– Milyen Amál?

– Kovács Amál…

– Hol laknak a szülei?

– Pesten… Hatodik kerület… Harminc… Harmincöt… Bajcsy utca…

– Telefonjuk van?

– Van… Háromtizennyolc-kettőharminchat…

– Otthon vannak?

– Otthon szoktak lenni, csak apu nem, az a raktárban. Ott van az is nem messze, ott dolgozik.

A tizedes becsukta a noteszát, és felsóhajtott:

– Na, jól van… Majd mi értesítjük a szüleit… Addig maga itt marad. A Vargyasné ad magának enni, itt megalhat…

A lány talpa alatt megcuppant az átázott strandpapucs. Az ágyakra bámult és a falvédőkre.

Amikor elment a rendőr, Vargyasné intett a lánynak:

– Na, gyere, kapsz enni, aztán a sporhelt mellett megszárítkozhatsz.

A lány mohón kanalazta a levest, s közben laposakat pislantott Vargyasné felé, aki a véndőből kiemelt egy szelet sült húst és serpenyőbe tette, hogy leolvassza róla a zsírt. A lány megette a főzeléket, a húst, aztán felállt, és a tűzhely mellé ódalgott.

– Jött ez a rohadt eső… – mondta, s szörcsögő orrát a keze szárába törölte.

Vargyasné rábámult, és megingatta a fejét:

– Kellett ez, galambom… A szárazság már csaknem kiölte a veteményt… Lánykoromban ajaj… Még körmenetet is tartottunk esőért könyörögve… Ajaj, az esőnek örülni kell… – Letérdelt, rövid, nehéz bárdjával sietve befejezte a csalánvágást, aztán a folyosón át kiviharzott az udvarra. A lány az ablakon át látta az öregasszony kontyos fejét, ahogy a lugas négyszögében imbolygott. A hangja is behallatszott, amint a kacsáit hívta: „Buricám… Buricám…”

A lány a vastűzhely résein át a lángokat bámulta. Ruhája lassan szikkadt, száradozott. Amikor Vargyasné visszaérkezett az udvarról, a lány rábámult. Nem értette, miért olyan vidám az öregasszony.

– Maga egyedül lakik itt?

– Nem, galambom… Itt lakik az én nővérem, a Naca is.

– És a férje?

– Az én drága jó uram, bizony ott maradt a háborúban… Özvegységre jutottam…

– Milyen háborúban?

– Hát a háborúban. A nagy háborúban – mondta Vargyasné, s a tányérokat, lábasokat sietve beledobálta a mosogatódézsába, s forró vizet öntött föléjük. Térült, fordult, s a keze állandóan tett-vett.

– És a néni nővére hol van?

– Dolgozik, galambom… A munkánk után élünk… A Naca okosabb teremtés, mint én vagyok… Jól számol, ért a könyveléshez… Nyaranta az Arany Csillagban kisegítő.

– Ott én is jártam…

Az öregasszony kezében megállt egy tányér, a mosogatólé visszacsorgott a dézsába.

– Stoppal jöttem – szólalt meg újra a lány magyarázólag. – Az az úr aztán Fehérvár után benyúlt a szoknyám alá. Ott aludtam vele az első éjszaka a Csillagban. Vacsoráztunk is…

– És az a fiú, akivel megtalált a rendőr, az…?

– Az…?

– Nem voltál abba szerelmes? Azt hittem, hogy az…

– Akkor még nem is ismertem azokat a fiúkat…

– Ej, galambom, de buta kislány vagy… Minek jöttél te akkor ide?… Azt hittem, szerelmes voltál abba a fiúba, akivel ott találtak, és utána jöttél… – mondta az öregasszony, és a tányért visszanyomta a dézsába.

– Én csak úgy jöttem…

– Gondoltam, tiltanak attól a fiútól, és…

– Ez egy későbbi fiú…

– Későbbi fiú…? Hümmm… Későbbi… Tudod, galambom, én kertészlány voltam ennyi idős koromban Dombón… Egy gróf kastélyában voltam kertészlány… Megkerestem a ruhámat, ételemet, stafírungot is gyűjtöttem. Volt ott rokka, szövőgép… Magunk fontuk, szőttük a ruhánk anyagát, magunk is varrtuk téli estéken… Szép, nagy park volt ott. Nyaranta mindig érkezett oda három grófkisasszony. A gróf úr ausztriai rokonságába tartoztak. Azok, galambom, reggel hatkor szoktak kilovagolni. Végignyargaltak a virágágyások között, s a lovaglóostorral sorra lefejezték a virágokat. Kacagtak közben, csilingelve, mint az angyalok. Tíz óráig nekünk mindennap új virágokat kellett a pusztítás helyére ültetnünk, mert tíz órakor az öreg grófné megtekintette a kertet. Mennyit sírtam, istenem… De erőt adott a szerelem. Akkor már jegyben jártam a falusi szíjártósegéddel, aki aztán az én hites uram lett. Gürcöltünk, kuporgattuk a fillért.

– Aztán mire ment vele? – szólalt meg a lány.

– Összekerültünk, kiváltottuk az ipart az egyik Dráva menti faluba. Nagyon szépen éltünk… De aztán a háború elvitte szegény jó uramat… Semmink sem maradt, csak a szorgalmunk meg a törekvő természetünk… A nővérem is ilyen, mint én vagyok, csak okosabb…

Vargyasné az asztal szélére borogatta az edényeket, és törölgetésbe fogott. A lány megtapogatta a ruháját, aztán az öregasszonyra sandított

– A szökött lányokat mind ide hozzák?

– Az apróbbakat, galambom… A Balaton innenső partjáról idehozogatják… De csak azokat, akik nagyobb bűnbe még nem keveredtek…

– Micsoda maga, rendőr…?

– Hogy lennék én rendőr, galambom…? Én vagyok a Vargyasné… Mindenki ismer… Két éve vállaltuk el ezt a lányőrzést, de most már látszik, hogy bolond dolog volt… Olyan semmilyenek a mai lányok… Olyan csapdafejűek… Csak egy irányba működik az eszük, mindig csak egy irányba… Pontosan olyanok, mint a csapda, amit felhúznak, aztán megbillentenek, és üresen lecsapódik a vasa. Nagy csatt, aztán semmi. Csapdafejűek. A csapda sem akar semmit. Csak lecsapódik a vasa, és úgy marad. Ha aztán jön valaki, és felhúzza a rugóját, újra csattant egyet…

– Ha ezt a Pirinek mondaná, az kikaparná a szemét…

– Ki az a Piri, galambom…?

– Egy lány.

– Na, ezt mindjárt gondoltam. Te is csapdafejű vagy.

– Nem.

– Lehet, hogy nem… De akkor mondd meg nekem, galambom, mennyibe kerül egy kiló zsír?

– Azt nem tudom:

– Hát akkor azt mondd meg, mennyi súlya van egy sovány, és mennyi egy hízott kacsának?

– Ilyeneket én nem tudok… Én olyan mai dolgokat tudok.

– Mondj, galambom egy mai dolgot…

– Mit?

– Ami eszedbe jut… Nekem mindegy, mondj akármit…

– Nem jut eszembe most…

– Hagyjuk, galambom… Nem mondom, hogy csapdafejű vagy, de… Tudod mit, énekeljünk: „Akkor szép az erdő, mikor zöld, Mikor a vadgalamb benne költ…”

– Ezt én nem tudom.

– Hát azt csak tudod, hogy: „Sej, haj, gyöngyvirág, teljes szegfű szarkaláb, bimbós majoránna… Ha kertedbe mehetnék, ha ott kertész lehetnék, mindjárt meggyógyulnék…”

Vargyasné törölgetőronggyal a kezében, csengő, szép hangon énekelt. A szárítkozó leányka nézte, és hallgatott. Nem értette az öregasszonyt. Amikor megszáradt a ruhája, mégis megszólalt:

– Álmos vagyok…

– Feküdj le, galambom… Alhatol itt eleget – mondta Vargyasné, s vendégét a szobába kísérte. A lányka elaludt, az öregasszony visszament a konyhába, s énekelgetve szolgálta a rend-eszményt, tisztaság-eszményt és más emberi isteneket. Este bevitte a szobába a kislány vacsoráját, aztán tíz óráig elbeszélgetett a nővérével. A lányról mesélt neki, aki átázva, éhesen érkezett, aztán a gácsérokról, majd Petrőcnéről, aki a harmadik szomszédban lakott. A nővére eközben cigarettázott, és a falon fényesedő öreg rézedényeket bámulta.

Vargyasné reggel éppen a kacsákat etette, amikor megjelent a tizedes. A törvény embere mérgesen köszönt, aztán megcsóválta a fejét:

– Hajja, Vargyasné, nekem ebből elegem van… Hazudott ez a lány… Azon a telefonon semmiféle Kovácsék nem laknak… Amál nevű lányról nem is hallottak… És a raktárról sem, és semmiről…

– Nahát… Talán árva szegénykém – mondta Vargyasné, és a tizedestől kísérve benyitott a szobába.

Az ágy üres volt, és a szoba is üres. A frottírruhás leányka eltűnt. A rendőr az ablakhoz lépett, és kiszimatolt az utcára. A liget fái enyhén borzolódtak a reggeli fényben. A fákon túl hajókürt szólt, s madarak kiáltoztak.

– Na, Vargyasné… Ez megszökött – mondta a tizedes.

Az öregasszony is kipillantott a fákra, a vízhez vezető napfényes sétautakra. Eszébe jutott, hogy a nővére hajnalban felkelt, és sokáig motozott a folyosón. – „Nahát ez a Naca” – tűnődött. – „Nekiengedte a lányt?” – vállat vont.

Szép, nyári reggel volt. Üde, harmatos, tele az élet ezer és ezer ígéretével.

Rákleves

Gönczöl Pál harminchat éves szerszámkészítő vasárnap délután két órakor beszállt a Helyiérdekű Vasút egyik borsózöld kocsijába. Hitvese, született Deák Mária közvetlenül előtte lépkedett. Amikor letelepedtek az egyik ablak mellé, az asszony halk, ideges hangon megszólalt:

– Hol a szatyor? Nem látom a szatyrot.

– Ide tettem az ülésre.

– Nem szabad letenni, Palkó… Szorítsd a hónod alá.

Gönczöl Pál engedelmesen megemelte a szatyrot, s beszorította a karja alá. Az utasok kíváncsian a szatyorra bámultak, aztán Deák Máriára. A sovány, szigorú asszonyarcon nem akadt néznivaló. Pedig az aranysárga nyári napfény éppen behullott az ablakon, s ott cirmoskodott Deák Mária vékony húsú, vértelen szája körül. Az utasok elfordultak, beszélgetésbe kezdtek, néhányan kártyát vettek elő.

Deák Mária az egyik külvárosi öntöde szürketisztítójában dolgozott hosszú évek óta. Darukezelő volt. A vas már megjelölte. Bőrét fakóra szívta, szívét megkeményítette. Mozdulatai pontosak voltak, óvatosak, rövidek. Szava, álma napokra, hetekre elapadt. A nagy kondulások, a villanymotorok vijjogása, a kolompok, dudák üvöltése között nem maradt tere a szónak. Deák Mária külsőre pontosan olyan volt, mint a legtöbb munkatársa. Belsőre azonban sokuktól különbözött. Mindig tudta, hogy mit akar. S amit nagyon akart, azt rendszerint el is érte.

– Látod, Palkó, gyorsan megy ez a vonat… Most rugaszkodott neki, s máris Aquincumnál vagyunk – szólalt meg az asszony.

– Sajnálom a Trabantot.

– Ne sajnáld, Palkó… Kellett a pénz… A kétszázötvenezerhez így is hiányzik még húsz. Gondolj arra, hogy a magunkéba leszünk… Kerted lesz, Palkó, saját kerted, saját eged… Nagy, kék ég lesz a fejünk felett. Az úton túl pedig ott lesz a Duna. Halászol majd. Fogsz majd jászt meg csukát. Én pedig megsütöm.

– Aztán ha nem adják oda?

– Hozzuk a foglalót. Majd megmondom én a Dexlernének… Letörlesztjük egy év alatt. Megmutatom neki a betétkönyvet. Abban látni, hogy minden évben pontosan harminchatezret gyűjtöttünk össze.

– Ez, látod, igaz… Fizetési igazolást is hozhatunk. Négyezret keresünk ketten… Erre hitelezhetnek egy esztendőt.

– Kutyát is tarthatunk majd, Palkó.

– Szerzünk egy fekete pulit. Ugat majd, őrzi a házat.

– Nagyobb kutya kell nekünk, Palkó… Egy nagy, fehér kutyát szeretnék.

– Kuvaszt?

– Nagy, fehér kutya kell oda, Palkó. Hogy aztán kuvasz vagy másféle…

– Nehéz elhinni, hogy egyszer a magunkéba kerülünk… Ha elköltözünk, anyád is fellélegzik…

– Szorosan voltunk, Palkó. Meg lehet érteni anyámat is. Istenem… Öt éve nem voltunk moziban… Öt éve nem ettem meg egy krémest… Pedig mennyire szerettem kislány koromban… Istenem, mennyire szerettem én a krémest… S a mozit is és minden látványosságot. Sokszor csak járkáltam az utcán, és néztem a többi embert… Mennyit nevetgéltem én, istenem… S most olyan fáradt vagyok, de olyan fáradt…

– Öt éve nem voltunk szabadságon.

– Nem baj, Palkó, megérte… Saját kerted lesz, saját eged. Saját gyümölcsfáid. A Dexlerné azt mondta, hogy ők tudományosan ültették a fákat. Meggyből is például háromféle van. Mire az egyik leérik, már pirosodik a másik. S azok a körték, Palkó… Micsoda körték vannak ott, s az eper…

– A kutya majd összemászkálja nekünk a kertet.

– Megkötjük.

– Sajnálnám megkötni.

– Ne sajnáld, Palkó, a kutyát. Te dolgoztál a kertért, nem a kutya. Te mondtál le a vasárnapi sörről, nem az a büdös kutya.

– Ez igaz… Öt éve nem ittam sört, de még bort sem.

– Naaa… Palkó… Karácsonykor is, szilveszterkor is megittunk két üveg bort.

– Tényleg, karácsonykor bort ittunk… Egészen elfelejtettem. Már azt sem tudom, milyen a bor íze.

– Megérte, Palkó. A magunkéba megyünk. Szépen élünk majd… Gyerekünk is lesz. Amint letelik az adósság, lesz egy gyerekünk. Vagy akár kettő. Ott a sok gyümölcs, ott a jó levegő. Az kell ám a gyereknek. Vasárnap pedig kimegyünk a Dunára, és fürdőzünk, süttetjük magunkat, mint a nyaralók. Egyik vasárnap úgy, mint a másikon. Vége nem lesz.

– Most kellene a Trabant. Idáig nem kellett. Alig mentünk vele.

– Ne sajnáld, Palkó… Megérte… Saját kerted lesz és saját eged… Ez a gyorsvasút bevisz minket a városba télen, nyáron.

– Jó kis vasút ez…

– Jó vasút ez, Palkó… Mások is erre támaszkodnak. Nézd meg ezt a sok embert itt a vagonban. Ezek mindennap megteszik az utat oda-vissza. A magunkéban élünk, az a fontos.

Az utazás hirtelen véget ért. Ahogy közeledtek a cél felé, Gönczöl Pál egyre jobban elbizonytalanodott. Megállt a betonút szélén, és a feleségére nézett:

– Nyárfa utca? – kérdezte.

– Menj csak, Palkó, mindjárt odaérünk.

Gönczöl Pál szorosabbra fogta a szatyor fülét. Lépett néhányat, aztán újra csak megállt:

– Hiányzik húszezer… Ha azt mondják, hogy részlet pedig nincs… Akkor…

– Menj csak, Palkó… Majd én beszélek velük. Én jól megértem magamat Dexlernével. Semmi ez, Palkó… Csak a pénzre vigyázz… Ha meglátják az előleget, ne félj, megnyugodnak – mondta Deák Mária, s gyengéden előremozdította a férjét.

A betonútról befordultak egy keskeny földútra. Gönczöl Pál egyre kisebbeket lépett. A házakat s a kerteket bámulta. Új, nagy verandás házak sorakoztak jobbról-balról. A kertekben fiatal, gondozott gyümölcsfák álltak hadirendben. Sorban, körben, félkörben, ahogy a gazdák kitalálták. A házak előtt mindenütt gyep zöldellt. Néhol a házak is zöldbe váltottak már, mert az ereszig befutotta a falaikat a repkény. A lugasokban nyugágyak álltak. Vásznuk csíkosan libegett a délutáni szélben. Legtöbb gazdátlanul maradt. Az emberek a kertjükben hajladoztak, gyümölcsöt szedtek, gyepet öntöztek, kocsit mostak.

– Még két ház – szólalt meg Deák Mária.

Gönczöl Pál megtorpant az út közepén. Meredten bámult maga elé.

– Mi baj van, Palkó, rosszul vagy?

– Egy autó áll az udvaron…

– Autó?… Hadd álljon…

– Egy fehér Mercedes… Dexleréknek nem volt autójuk.

– Vasárnap van, Palkó… Látogatók érkeztek Dexlerékhez…

– De bent áll az udvaron…

Percekig bámulták a fehér Mercedest, aztán hirtelen elindultak a ház felé. Deák Mária a kapu kilincsére tette a kezét, s közben hátraszólt a férjének:

– Át kell majd festenünk ezt a kaput, csupa rozsda…

A kapu csikordult, beléptek a kertbe. Ekkor a lugasból előbukkant egy kövér férfi.

– Mit, óhajtanak?! – kérdezte.

– Dexleréket keressük – szólalt meg Deák Mária.

– Dexlerék már nem laknak itt. Beköltöztek a városba.

– Lehetetlen… Megbeszéltük, hogy…

– Mit beszéltek meg?

– Mi vagyunk a vevők. Elhoztuk az előleget, s holnap akár az egészet…

– Vevők? Milyen vevők?

– Megvesszük a házat.

– A házat? – a kövér férfi hirtelen elnevette magát. – A házat már én megvettem. Ez most az én házam, és én nem akarom eladni. Érthető?

Egy női hang tört elő a házból:

– Jött valaki, Jenő?

A kövér férfi a házra pillantott.

– Nem jött senki – kiáltotta vissza.

– Mennyiért vette meg a házat? – szólalt meg Gönczöl Pál.

– Kétszázötvenezerért. Nem titok… Nem tagadjuk le… Az illetéket is befizettük rendesen… Itt, kérem, minden tiszta…

Gönczöl Pál a férfi kezére bámult.

– Mit tart a kezében?

– PVC lánc. Nápolyból hoztam. Nagyon praktikus. Ezzel kötözzük a szőlőt. Nem kell eldobni. Csak bekapcsolja az ember, és kész. Csiki-csuki…

– Miért nem rafiával kötöz?

– Mert ez praktikusabb… Nézze csak, így áthurkolom a láncon a szőlőt, és csiki-csuki… Nem látott még ilyent?

– Nem láttam… Olyan, mint a bilincs.

– Praktikus… Egyszer megveszi az ember, és öt évig jó. El lehet vele játszani.

– Ügyes… Mi akartuk megvenni ezt a házat…

– Elkéstek.

– Elkéstünk. A Merci is a magáé?

– Az enyém. Nagyon jó kocsi. Ha az ember kocsit vesz, jól nézze meg, hogy mibe fekteti a pénzét… Csak jót mondhatok róla.

– Gondolom… De nem is zavarjuk tovább… Viszontlátásra – mondta Gönczöl Pál, aztán megfordult, és kiballagott az utcára. A felesége némán követte. Gönczöl Pál lazított a szatyor fogásán, aztán meglóbálta.

– Jaj, Palkó… – kiáltott fel az asszony.

Gönczöl Pál elnevette magát, aztán hangosan fütyörészni kezdett.

– Mit fütyülsz, Palkó?

– Nem ismered? „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát átalszorítja: Száját csókra igazítja.”

– Ezt fütyülöd?

– Ezt… Énekeljem inkább?

– Jaj, Palkó, mi van veled? Ne lóbáld azt a pénzt… Leszakad a füle a szatyornak, aztán elröpül az egész.

– „Répa Rozi Billegében…”

– Palkó! Néznek bennünket az emberek… Még, azt gondolják, hogy részeg vagy… Gyere, inkább menjünk át Leányfalura… Nézzük meg azt a Tomcsányi-féle házat… Azt háromszázra mondták telefonon, de az is lehet, hogy engednek belőle.

Gönczöl Pál dudorászott:

– „Répa Rozi Billegében…”

– Palkó! Merre mész?

– Gyere csak… Azt mondja, hogy: „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében…”

– Haza akarsz menni? Palkó! Ha már itt vagyunk, nézzük meg azt a Tomcsányi-féle házat… Hallod? Mondj valamit, az istenfádat!

– Mondok: „Répa Rozi Billegében…”

– Palkó! Kedvesem… Mi történt veled? Hová megyünk erre?

– Gyere csak… Jófelé megyünk.

– Jól van, Palkó, jövök, de, ugye, a vonatban nem énekelsz?

– Nem. A vonatban fütyülök.

Fütyült. A Császárfürdőnél átszálltak a villamosra, s Gönczöl Pál fütyült tovább. Aztán a villamosról is leszálltak, s gyalog bolyongtak egészen alkonyatig.

– Menjünk haza az anyuékhoz – kérlelte Deák Mária a férjét, de eredménytelenül.

Amikor besötétedett, Gönczöl Pál rábökött az egyik első osztályú vendéglőre:

– Ide bemegyünk.

– Inkább vigyünk haza egy kis bort… Palkó, kedvesem, jobb lesz úgy… Na, vigyünk haza egy kis bort…

– Gyere csak – mondta Gönczöl Pál, aztán kézen fogta a feleségét, és bevonszolta a vendéglőbe.

– Hát egy pohár sört, nem bánom – mondta Deák Mária, és elhelyezkedett a szék külső szélén.

A pincér a szatyorra bámult, aztán a vendég kezére, majd legvégül a vendég arcára. Gönczöl Pál mosolyogva állta az első osztályú mustrát, aztán megszólalt:

– Először talán hozzon kettő száraz Martinit…

– Igen, kettő száraz Martini – mondta a pincér, és oldalt lépett. Kicsit eltávolodott az asztaltól, aztán nehézkesen visszatért.

– Kérem, nálunk nyolcvanhét forint egy Martini… Gondolom, jobb, ha előre tetszik tudni… Ugye…

Gönczöl Pál érdeklődve a pincérre nézett. Várt. A pincér aztán elvörösödött, meghajolt, elment.

– Palkó… Megőrültél? – sóhajtott fel az asszony.

– Ittál már száraz Martinit?

– Palkó, kedvesem… Miért kell ilyeneket csinálni? Olyan jól megvoltunk mi ketten…

– Itt az étlap. Mari, válassz…

– Nem, Palkó! Azt már nem. Enni aztán nem fogunk. Van otthon jó kis körözött.

– Vasárnapra körözött?

– Palkó, az istenfádat! Mi történt veled?

Megérkezett a pincér, a Martinit az asztalra tette, aztán gyanakodva Gönczöl Pálra nézett:

– Vacsora is lesz?

– Leginkább vacsora lesz – mondta Gönczöl Pál, aztán maga elé húzta az étlapot.

– Tessék csak nyugodtan kiválasztani… – mondta a pincér, és menni készült.

– Várjon – intette le Gönczöl Pál.

– Ajánlhatnék egy jó fatányérost?

– Nem, nem… Azt mondja, előétel… Kaviár, vajjal, citrommal… Ez máris jöhet… Valamilyen sózott halat is rakhatnának melléje…

– Két adag?

– Igen, mindenből kettő.

– Én nem vagyok éhes – szólalt meg Deák Mária.

– Mindenből kettő. A hölgy olyan éhes, csaknem felfordul – mondta Gönczöl Pál.

– Palkó!

– Igenis, mindenből kettő.

– Várjon csak… Utána ráklevest kérek… Ráklevest, aztán a többit majd meglátjuk.

A pincér elviharzott. Kezdte élvezni a helyzetet.

– Palkó! Mi lesz velünk? Ha az anyu ezt megtudja! – sóhajtott fel Deák Mária.

– Ismered azt a nótát, hogy „Répa Rozi Billegében…”

– Jaj, édes Palkó, nem mondok semmit, csak ne énekelj. Ezt az egyet nem élném túl…

– Miért? Mérgező a hangom?

– Palkó, édes… Ne tedd ezt velem…

Az előétel megérkezett. Gönczöl Pál megszagolta a kaviárt, aztán beletunkolta a kenyerét. Jóízűen falatozott. Deák Mária hosszú ideig megvetően nézte, aztán elrágcsált egy szelet kenyeret üresen. Gönczöl Pál időnként megszólalt:

– Mari drága, legalább sózd meg…

Deák Mária csak a rákleves végéig bírta. Amikor Gönczöl Pál nekilátott a libamájnak, előrekönyökölt, megfeszítette az arcát, és megszólalt:

– Szégyelld magadat, Gönczöl Pál! Azt hiszed, libamájat eszel, de téglát eszel, a házunk oldalát, a házunk lépcsőjét eszed…

– Ízletes – szólalt meg Gönczöl Pál.

– Most eszed az ablakokat, az üveg felhasogatja a gyomrodat. Meghalsz… Aki megeszi a jövőjét, az meghal…

Gönczöl Pál jóízűen csettintett a nyelvével, aztán roston sült fogast rendelt, vörös bort ivott, s a pincért figyelmeztette, hogy ideje lesz behűteni a pezsgőt.

Az egybesütött fogas kecses ívben állt az asztalon. Deák Máriát ez a végsőkig bőszítette. Újra és újra támadásba lendült:

– Vasbetont rágsz… Ez a födém… Megeszed a háztetőt, a cserepeket, megeszed az egész jövőnket. Legalább a gyerekünkre gondolhatnál.

Ennél a mondatnál Gönczöl Pál is felneszelt:

– A gyerekünkre? Nekünk, Mari, nincs gyerekünk… Van kétszázharmincezer forintunk, de gyerekünk, az nincs…

– Majd lesz… Lenne… Ha a felelőtlen apa…

– Hagyd el, Mari, egyél inkább a fogasból. Ez a halak királya.

– Ez nem hal. Ez a ház teteje…

Gönczöl Pál megsimogatta a felesége kezét, aztán felbontatta az első üveg pezsgőt.

Éjfélig tartott a vacsora. Deák Mária sírt, a pincér taxiért rohant. Gönczöl Pál halkan dúdolt egy régi éneket: „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében…”

Fuchs úr szeme fénye

Fuchs úr lenyelte az utolsó falat pörköltet, aztán a feleségéhez fordult:

– Rozál! Van még pörkölt?

– Csak a Julika része – válaszolta az asszony, és felállt a konyhaasztaltól.

– De szaft csak maradt? – hitetlenkedett Fuchs.

Az asszony belenézett a lábasba, aztán a merőkanálért nyúlt. Fuchs elégedett morgással fogadta a szaftpótlékot. Kenyeret szelt bele, s addig tunkolta, nyaggatta a kenyérdarabkákat, mígnem szétmálltak a zsíros, hagymás lében. Fuchs úr hosszan töltekezett a szaftos élelemmel, aztán megivott egy könnyű spriccert. Nehezen állt fel az asztaltól. Öt-hat percig szuszogott, piszkálta a fogát, s csak ímmel-ámmal törődött bele, hogy a vacsorával a nap tulajdonképpen véget ért. A szobában megpróbálkozott még a Népsport esti kiadásával, de az olvasáshoz már nem sok kedve maradt. Zörgette azért az újságlapokat, s bágyadt tekintettel hírek, ismeretlen események után kutatott a betűrengetegben. Néha megállapodott egy-egy névnél, sornál, és megcsóválta a fejét. A felesége közben végzett a konyhában, s rányitotta az ajtót.

– Fél tíz – mondta az asszony.

Fuchs felnézett az újságból:

– Feküdjek le?

– Fél tíz, és a Julika még nincs itthon – szólalt meg újra az asszony ingerülten.

– Hát nincs, ez igaz… Hány órára ígérte?

– Hány órára? Hány órára? Nincs itthon, ez a lényeg. Nincs, és nem is tudjuk, hogy merre jár. Tegnap reggel elment, és még mindig nincs itthon…

– Te engedted el, Rozál…

– Én… Mert az én szívem nincs vasból. És miért ne mehetne le a Balatonra egy lány? Itt kuksoljon velünk? Szórakozzon egy kicsit. Utóvégre már nagy lány. Negyedikbe megy az ősszel, s ha a jó isten megsegít bennünket, jövőre már egyetemista lesz…

– Akkor jól van – mondta Fuchs, és visszazökkent az újságjába.

Az asszony keskeny bádogkannával járkált a szobában. Öntözött. Sorban odalépett az összes fikuszhoz, filodendronhoz, kaktuszhoz, pálmához, és mindet meglocsolta. Fuchs olvasott. Az asszony közben teleengedte a kannáját a konyhai csap alatt, és újrakezdte a körútját. Fuchs hasára ejtette az újságot, és a feleségére meredt:

– Reggel már megöntözted ezeket.

– Ebben a hőségben sokat kell öntözni.

– A bankban mi hetenként egyszer öntözünk.

– Képzelem.

– Mit képzelsz? Olyan szép kaktuszok sehol sincsenek, mint a pénztárban. Odajárnak hozzám csodálkozni. A főkönyvelő tőlem kért bujtást. Nem lehet agyonöntözni a növényeket. Ez már nem föld, amiben ezek vannak, ez már iszapfürdő, mocsár.

– Istenem…

– Mi az, hogy istenem? Ez már mocsár.

– Nem tudom, hogy a Julika merre járhat.

– Hagyd már abba az öntözést.

– Megállt egy autó, nem?… – mondta az asszony, és az ablak felé fülelt.

– Na és ha megállt? Julika nem autóval ment.

– Nem autóval. A barátnőjével… De esetleg…

– Nahát, Rozál… Összebeszélsz minden marhaságot.

Az asszony letette a kannát, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Hosszan bámulta az utca sötét mélységét.

– Na? – kérdezte Fuchs.

– A ZÖLDÉRT-es Lévai jött – mondta az asszony, és otthagyta az ablakot.

– Nevetséges – jelentette ki Fuchs, és felkelt a karosszékből.

– Mindenkinek van autója, csak nekünk nincs. A Lévainak két éve még semmije sem volt. Most meg parádéznak.

– Jövőre megkapjuk a Trabantot, és akkor te is parádézhatsz. Csapkodhatod az ajtót, moshatod, fizetheted a drága benzint. Vége lesz a jó pörkölteknek, vége lesz a nyugalomnak.

Az asszony mereven a férjére pillantott:

– Fuchs, jobb, ha lefekszel aludni. Pihenned kell. A végén még elszámolod magad a pénztárban, és nem sikerül megtakarítanod a mankópénzt.

Fuchs megszemlélte a feleségét. Tűnődött egy keveset, hogy vajon komolyan beszél, vagy csak sértegetni akarja. Nem tudta, hogy mit akar a felesége. Így aztán kibámult az ablakon, és ásított egy nagyot. Eseménytelennek mutatkozott az este. Tíz óráig mocorgott a karosszék és az ablak között, de tovább nem várt. Lefeküdt. El is aludt mindjárt, jóízűen, mélyen, hangosan.

– Istenem, ez a férjem – sóhajtott Fuchsné, aztán kihúzódott a konyhába. Elmosogatott, az edényeket egyenként a helyére rakta, aztán pedig csak ült a viaszosvászonnal letakart asztal mellett, és fülelt. A neszek önálló életre keltek a házban. Csupa motozás, koccanás, zuhanás, csikordulás volt az este. Zenéltek a vízvezetékcsövek, szörcsögtek, cuppogtak az önzárós tartályok, a lift dorombolt, nyögött, gyüszmékelt, s egy férfiszínész az utca túloldalán, valamelyik sötét, kitárt ablak mögött, szerelmet vallott. Fuchsné fáradt szeme a képernyő fényét is megsejtette az utca tízméteres messzeségében, de azt, hogy ki üldögél vagy alszik a színész ládája előtt, már nem tudta megállapítani. A lift nyögve lefékezett, Fuchsné visszatartotta a lélegzetét, és várt. A színész is nyögött a tévéládában: „Szerelmet mondtál…?” A léptek belevesztek a lépcsőház penészomlásaiba, s a színész nyögésébe: „Szerelmet mondtál mégis?” Az utcán csörömpölve összetörött valami. A csörömpölés lomha szárnyakon emelkedett a háztetők között. Fuchsné arcán megrángott egy fáradt izom. A rángástól megijedt. Összerezzent, felállt. A falról leemelt egy régi rézedényt, amiben valamikor habot szoktak verni. Rongyot fogott és szidolt. Ledörzsölte a zöldes rézoxidot, aztán kifényesítette. Amikor végzett az edénnyel, sorra vette a kilincseket is. Tizenegyig fényesítette az ajtók szerkezeteit. Tizenegy órára minden fényesítenivaló elfogyott. Ragyogtak a kilincsek, pántok, fáradt, régi fémek. Visszaült a konyhaasztal mellé, és fülelt. A házban mindenütt danoltak a csövek. Fújtak, brummogtak, zümmögtek, felelgettek egymásnak, jeleket adtak, jeleket továbbítottak pincétől a padlásig. Szétáradtak a házban, mint az erek, száz ágon, szálon kanyarogtak, s behatoltak minden titkos zugba. Összetartották a házat és a lakókat, hangokkal szaladtak egyik emeletről a másikra, lakásról lakásra, konyhából fürdőszobába, s a vízcseppek pengtek, csorogtak a rossz lefolyókon. Fuchsné hallgatta a csövek énekét, brummogását, és ijedten várakozott. A viaszosvászon kopott mintáit bámulta, s valami bizonyosságot keresgélt a seszínű kacskaringók között. A mintázat nagyon elvásott, a virágok szára már a semmibe oldódott, s néhol a vászon barnállott elő. Megtapogatta a viaszosvásznat. Zsíros tapintású volt. Átjárták a konyhai párák, a konyha illata, az olvadó, vastag zsírszagok.

– Istenem… Milyen szerencsétlen vagyok – mondta hangosan.

Ujja a viaszosvászon síkján matatott. Keresgélt valamit. Elmélázott. Fájt a háta.

A csöngetésre összerezzent. Éjfél már elmúlt.

Kiment, ajtót nyitott.

– Nahát… Julika… – mondta, és megcsókolta a lányát.

– Csókolom, anyu, apu már alszik? – lépett a lány az előszobába.

– Most aludt el szegény apád… Nagyon ideges volt miattad. Tudod, hogy te vagy a szeme fénye… Retteg miattad…

– Ó, az apu… – mondta a lány, s a fürdőszoba felé hátrált.

– Gyere, egyél… Jó kis pörköltet főztem. Kovászos uborka is van…

– Ó, anyu… Megyek is már, csak megmosom a kezemet. Olyan koszos vagyok. A szél hordja a port – mondta a lány, és hirtelen beugrott a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.

Fuchsné megállt a fürdőszoba előtt, és megcsóválta a fejét:

– Szél… Milyen szélről beszélsz? Nem volt szél…

A lány hangja a vízcsobogáson át, halkan érkezett:

– Volt egy kis szél, anyu. Szél, jégeső, aztán meg köd. Majd mesélek, csak melegítsd meg a pörköltet.

– Nyáron köd? Ki hallott ilyent – mondta Fuchsné, aztán bement a konyhába, és munkához látott.

A pörkölt gyorsan megmelegedett. Kiöntötte egy cseréptányérra, aztán evőeszközt, kenyeret s a kovászos uborkát is odakészítette az asztalra. Leült az egyik székre, és várakozott. A fürdőszobában még javában csobogott a víz. A pörkölt felett párafelhő lebegett. Oszloposan a mennyezetig emelkedett, aztán szétterült a régi gőznyomok térképvonalán. Fuchsné maga elé bámult, s egyszer csak látta, hogy a pörkölt már nem gőzölög. Kihűlt. Felállt, és kiszólt a folyosóra:

– Julika! Kihűl a pörkölt…

– Megyek már, anyu – mondta a lány, de meg sem mozdult.

Fuchsné gyanúsnak találta az ügyet, és bekopogott az ajtón:

– Julika, mi az ördögöt csinálsz?

– Jaj, semmit, anyu, de nem tudnál beadni egy pongyolát? Vagy az iskolaköpenyemet… Ott lóg a szekrény oldalán… Úgy beleizzadtam ebbe a ruhába, nincs kedvem visszahúzni.

Fuchsné bement a szobába, s néhány pillanat múlva már hozta is Julika iskolaköpenyét. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt.

– Dugd be, anyu…

– Nyisd ki rendesen. Így nem tudom begyöszmékelni ezt a köpenyt.

– Dehogynem, anyu… Olyan ügyes vagy te…

Fuchsné türelme elfogyott. Belökte az ajtót. Lánya a kádhoz tántorodott. Teljesen meztelen volt. Szőke haja a vállára lógott. Fuchsnét boldog, elégedett érzés környékezte: „Milyen szép ez a lány.” De aztán hirtelen elkomorodott. A lány vállán egy fogsor kékeslila nyoma éktelenkedett.

– Mi az ott a válladon? – csattant az asszony hangja.

– Az Ica olyan marha. Lehúztam róla a takarót, és belém harapott – mondta a lány sírós, bizonytalan hangon, s a két karját szorosabbra zárta a melle előtt.

– Az Ica?…

– Igen, anyu.

– Az Icának mióta vannak ilyen lófogai? Ezek lófogak.

– Pedig az Ica volt…

Fuchsné inas, fáradt keze meglendült. A pofon nagyot csattant. A lány nekiesett a fürdőszobapolcnak, s ledöntötte a kölnisüveget és a fogmosópoharakat. A csörömpölésben alig hallatszott a lány vinnyogása:

– Igazán… Anyu…

– Mit állsz itt meztelenül? Hol a nadrágod?!

– Elszakadt… Az Ica azt mondta, hogy másszunk fel a fára barackért, és elszakadt. Ott is maradt… De úgyis van itthon elég, gondoltam.

Fuchsné tenyere ismét lesújtott. Dühösen, rémülten verte a lányát. Minden ütés után felnyögött, mintha neki jobban fájna a verés.

– Te disznó… Te utolsó… Erre neveltünk téged?! Nesze, te utolsó… Megmondod végre az igazat?! Vagy azt hiszed, vak vagyok? Kivel henteregtél, te utolsó?!

– Jaj, anyu… Ne, anyu… – sírdogált a lány, s az ütések elől ügyetlenül kapkodta a fejét a szűk helyen.

Fuchsné abbahagyta a lánya ütlegelését. Rámeredt, s látta, hogy nemcsak a vállán vannak fognyomok.

– Ó, egek… Én téged már hiába verlek… Ugye, hiába, lányom?

– Nem tudom, anyu.

– Megtörtént, aminek nem szabadott volna. Egy diáklánnyal. Belehalok a szégyenbe.

– Igen, anyu – szepegte a lány.

– Ó, egek, mi lesz most? Férjhez kell menned. Nyilatkozott legalább? Hozzád beszélek! Nyilatkozott, vagy nem?

– Kicsoda, anyu?

– Az illető…

– Azt mondta, ha akarom, feljárhatok az irodájába…

– Az irodájába? Hát irodája van már? Hány éves?

– Talán mint apu…

– Micsoda? Mint apád? Öregemberekkel henteregsz? Te lány, én azonnal megőrülök. Megőrülök…

– Az Ica az eső után mindjárt kapott kocsit, én meg nem… Ott álltam Fűzfőnél a mezőn. Sötét volt, a köd is leereszkedett. Ez jött. Ez az illető. De én nem akartam… Erőszakkal vitt be Velencére, mert ott is van neki víkendháza, meg a Balatonon is.

– Megőrülök – nyögte Fuchsné.

– Ó, anyu… Ne légy ennyire maradi…

Fuchsné elvesztette az önuralmát. Ököllel csapott le a lányra. Ököllel, tenyérrel, újra és újra. A lány aztán hirtelen elkapta a fejét, s Fuchsné keze nekiütközött az üvegpolcnak. A polc eltörött. Fuchsné kezéből ömlött a vér. A lány zokogva szaladt a folyosóra. A csörömpölésre Fuchs is felébredt a szobában. Nyögött egy nagyot, aztán felült. Percekig nem tudta eldönteni, hogy amit hall, az sírás, vagy csak a vízvezetékcsövek énekelnek a falakban.

Történet egy kulcsról

Nem is tudom, hogy ez a történet kiről szól… Lehet, hogy Fischer Béláról, aki a babaarcú, gömbölykés férfiak közé tartozik. Nős, egy gyermek apja. Foglalkozására nézve adjunktus egy intézetben, s fehér egerekkel kísérletezik. Pontosabban bizonyos baktériumtörzseket igyekszik elkülöníteni a baktériumbandák dzsungelétől.

Vagy talán Laca Sándorról szól, aki valahonnan az Alföldről keveredett fel a székesfővárosba. Már öregecske, sovány, vörhenyes bajszú. Nehezen artikulál, délre pedig már csak höbög, labog… Laca Sándor a félig kész és befejezett házakban kulcsos. Ha minden lakó beköltözik, áthelyezik egy újabb házba. Így egy-egy épületben két-három hónapra is tanyát ver. Az üres lakásokban vándorol emeletről emeletre, konyháról konyhára, míg csak a lakók ki nem szorítják az épületből. Egyébként a munkásszálláson lakik. Hét végén hazautazik, mint a többiek, s hétfőn délben vissza. A száz kilométernyi magyar messzeségben bizonyára háza van, felesége, felnőtt gyermekei s más egyebe. „Laca” néven persze maga az Úr Jézus sem találná meg a lépcsőházak útvesztőjében. A kőmívesek, asztalosok, mázolók, központifűtés-, víz-, gáz- és villanyszerelők csak a „Jóféle Sanyi bácsi” néven ismerik. Hogy miért jóféle, az ebből a történetből valószínűleg kiderül.

Az is lehet, hogy egy kulcsról, egy négy centiméter hosszú, nikkelezetten is vézna kulcsocskáról szól ez az egész történet. Vagy másról szól? Egészen másról szólna?

Fischer adjunktus úr mindig a legmegbízhatóbb, legpontosabb kutatók közé tartozott az intézetben. Fizetése a kívánatosnál ma is kevesebb, s a felesége ezt a rokonok előtt mindig szóvá teszi. A gömbölykés Fischer persze ezt nem érzékeli, nem is érti. Számára a világ tulajdonképpen az egér orránál kezdődik és az egér farkánál végződik. Az egyetemen kötelezően vizsgázott marxizmusból, de a társadalomtudományoknak még a körvonalait sem sejtette meg. Az autóbusz számára egy természetes jármű, s az embertársai, akik ott letiporják, megizzasztják nap mint nap, csak dolgozók, minden jelző és minőség nélkül. A népet mind ez ideig Lajos bácsi, az intézeti portás, és Lujza néni, a takarítónő jelentette a számára. Így aztán úgy vélte, hogy a nép kedves, mosolygós, jól idomított, elégedett, szolgálatkész. Havonta egyszer, ha intézeti kollégáinál levizitelt, vagy azok viziteltek nála, intézeti szeszből készült konyakot ittak, intézeti problémákról beszélgettek, kötelező sakk- vagy lórumpartik unalmába fúlva. Nyaralás persze a Balatonnál, magánháznál, rossz ágy, rossz koszt, rossz kabin. Agyonégve, korábban vissza, mert mindig elfogyott a nyaralópénz.

Nemrég a gömbölykés Fischerrel csoda történt. Az egyszobás félkomfortos odú helyett, az intézet révén, kapott egy kétszobás, összkomfortos panel lakást. Az asszony új pongyolát vett, a gyerek az új iskolában selypítve ejti a Fischert. Az első két hétben túlestek a nagyobb csőrepedéseken. Egyszer az előszobát, kétszer a konyhát, egyszer a szobákat öntötte el a víz. Két eset délelőtt, kettő éjszaka történt. A négy csőrepedés közül csak egyszer törött el a szennyvízcső, így háromszor a levegő azért lakható maradt. Fischer vett egy könyvet a modern építőanyagokról, amit a felesége aztán négy nap múlva Zilahira cserélt az antikváriumban. Múltak a hetek. Harmincas a vizeseknek, hogy felszereljék a tust, negyvenes a gázosoknak, plusz húsz a külön gázosnak. Ötven a villanyosoknak, hogy a körtéket be lehessen csavarni a foglalatba. Az asszony nyugágyat vett, s a pongyolában, nyugágyban az erkélyen megkezdte… Szemben is voltak már házak… Jóféle Sanyi bácsival, pontosabban mondva a Jóféle Sanya Bá’-val már a beköltözés előtt három héttel megismerkedtek. Sanya Bá’-nak kellett a rendre ügyelni. Lakó csak szerdán délután nézhet lakást öt és hét között. Egyébként levágandó a nemi szerve. A kövérkés Fischer először feleségestől, gyerekestől jelent meg. Sanya Bá’ átvette a papírt, aztán a pénzt. Megnézték… Négy nap múlva az asszonynak eszébe jutott, hogy nem emlékszik már a csapra. Van csap, vagy nincs csap? A gömbölyded Fischer este hatkor kapta magát, és jelentkezett Sanya Bá’ irodájában. Harmincas. A következő héten az asszony nem emlékezett, hogy tapéta van, vagy az az „izé” festék volt. A gömbölykés Fischer kapta magát, jelentkezett, harmincas, megnézte. A következő héten az asszonynak eszébe jutott, hogy… stb. Harmincas, hatvanas, kilencvenes… Végre beköltöztek. Fischer négy-öt hibát követett el az első napon. A legsúlyosabb azóta is kíséri. Merő tudatlanságból a gondnok urat házfelügyelő úrnak szólította. Ilyesmit, ugye, nem lehet. Ha valaki fehér egereket, még akkor sem…

Aztán kiderült, hogy a levélszekrényhez nem kaptak kulcsot. A gondnok azt mondta, hogy a kulcsostól kérjék. Sanya Bá’ már labogott… Félórás nyelvtörés közepette megérttette a gömbölyded Fischerrel, hogy nála nincsenek kulcsok. Másnap reggel azt mondta, hogy vannak, de még nem érkezett el az átadás ideje. Négy nap múlva aztán Fischer megtudta, hogy a kulcsokat átadták. Rohant Sanya Bá’-hoz. Késő délután volt. Kopogott az első emeleti lakás ajtaján. Léptek hallatszottak, majd suttogás. – „Ki az?” – kérdezte egy rekedt férfihang. Sanya Bá’ hátraszólt: „Csak egy lakó.” Egyúttal az ajtót is kinyitotta. Az átadásra váró lakás konyhájában öten szorongtak. Gyanakodva meredtek Fischerre, egyikük aztán előrenyújtotta a poharát, és megszólalt:

– Aggyon még egyet, Sanya Bá’…

Az öregember megemelt egy műanyag kannát, s az előrenyújtott poharakat sorra töltötte.

– Maga nem kér? – fordult az adjunktushoz.

– Nem… Köszönöm… Én a kulcsok miatt jöttem. Úgy hallom, hogy a levélszekrény kulcsát már…

– Pedig ez jóféle pálinka… Ilyen kisüstit még nem ivott. Három forint egy féldeci… Hol kap ennyiért pálinkát? Na? Hol kap? Ha ízlik, hozhatok magának külön egy litert… Vagy kettőt. Két litert hozok magának. Jó lesz a lakásünnepségre. Csak megünneplik, nem?… Jönnek a haverok…

– Nagyon kedves, de én a levélszekrény kulcsáért jöttem…

– Már ki van osztva…

– Igen, de még a mi kulcsunk… Ötödik emelet harmincas… Fischer…

A vörhenyes bajszú öregember egy pakundeklire pillantott, melyet nagy ákombákom betűk és számok díszítettek.

– A maguké már ki van adva… – mondta megfellebbezhetetlenül.

– De kérem, mi nem kaptunk kulcsot… Meghálálnám, ha…

– Ami kulcs itt volt, azt én kiosztottam… Akinek jutott, jutott, akinek nem, annak nem… Mi vagyok én, kulcsgyáros? Amit ideadtak, azt én kiosztottam. Ilyenkor figyelni kell, ha valamit osztanak…

– Minden levélszekrényhez jár két kulcs… Nemdebár?

– Habár, ugyebár, nemdebár, nekem adtak negyvenhárom kulcsot… Én ezt kiosztottam…

– De kérem, ebben a lépcsőházban hatvan lakás van…

– Annyi itt a lakó, hogy az borzalom… Ne is törődjön vele. Igyon inkább egy felet. Ilyen jófélét még nem ivott, igaz-e, szaktárs? – félfordulattal a poharazó munkások felé intett. Egyikük éppen a műanyag padlóra dobta a cigarettacsikket, és elővigyázatosan rálépett, nehogy kigyulladjon Sanya Bá’ pálinkaraktára. A gömbölyded Fischernek kerekre tágult a szeme. Hirtelen megértette, hogy a saját konyhájában azok a körömnyi fekete lyukak honnan származnak. Megadóan lehajtotta a fejét, és alázatosan megszólalt:

– Hát adjon, kérem, egy felet…

Gömbölyded Fischer nem értett az italokhoz. Hallott ugyan már valami „Old Taylor”-t és „Kentucky Tavern”-t emlegetni, de inni még csak az intézeti szeszből készített konyakot ivott. Sanya Bá’ készítménye nem sokban különbözött az intézeti szesztől. Így aztán elkortyolgatta, és többször így szólt:

– No csak…

Sanya Bá’ bezsebelte a három forintot, és megenyhült a kulcskövetelő lakó iránt.

– Ide figyeljen – kezét atyaian az adjunktus vállára tette –, én most felírom, hogy magának nincs kulcsa. Aztán majd az okosok intézkednek… Holnap benézhet…

Fischer benézett… Benézegetett. A kulcs azonban késett. Sanya Bá’ széttárta a karját, és szidta az okosokat. A kacskaringós mondatok végére mindig odaillesztette a „jófélét” is.

– Ha már idefáradt, ne sajnáljon magától egy kis jófélét.

Gömbölyded Fischer nem szeretett vitatkozni, ellenkezni, így aztán, hogy a vörhenyes bajszú kulcsost elhallgattassa, s érdemeket is szerezzen nála, mindig lehajtott egy felet. A torka fokozatosan megszokta a karcos, mérgező italt, aztán rákapott a második pohárkára, majd egy harmadikra is. Egyik délután könnyed tempóban dolgozgatott, s nyitva felejtette a fehér egerek ketrecének az ajtaját. Az egerek falkába verődve szaladgáltak a laborban. Elképedt. Az egerek után vetette magát, és feldöntött egy kisebb asztalt, lombikokkal. Ilyesmi korábban soha nem történt vele. A laborban minden mozdulata pontos, kiszámított pályán mozgott, soha, semmiről nem felejtkezett meg. Mi történt hát? Leült egy székre, és bánatosan nézte a rohangáló egereket. Hirtelen eszébe jutott Sanya Bá’… Bólogatott… Bizony, délben összetalálkozott Sanya Bá’-val, és lehajtott egy felet a jóféléből… Vagy kettőt? – „Soha többet… Soha többet” – fogadkozott, és szigorúan, csikorgósan összekoccintotta a fogsorát.

Este ismerős munkásokba ütközött a folyosón. Sanya Bá’ törzsvendégei egész napon át jöttek-mentek. Volt, aki munka előtt és munka után vette be a magáét, volt, aki napközben is átjárogatott, s olyanok is voltak, akik csak este nyeltek egyet-kettőt.

– Megszomjaztunk… Megszomjaztunk? – kedélyeskedett Sanya Bá’.

– Kérem, én a kulcsok ügyét most már szeretném tisztázni… Mégiscsak tarthatatlan állapot ez… – kezdte Fischer.

– Igaza van ám magának. Mikor szóltam én már a kulcsok végett… De az okosok, csak a prémiumot rakják zsebre. Kulcs az nincs. Na, igyon egy pohárka jófélét, aztán kitalálunk valamit…

Gömbölyded Fischer zavartan átvette a poharat, és köhintett. Fogalma sem volt arról, hogy Sanya Bá’ miféle ember… Nem talált hozzá hangot, utat… Erőtlenül próbálkozott a közismert szavakkal:

– A feleségem is türelmetlen már…

– Ha őnagysága türelmetlen, akkor nagyon is igaza van… Hát lehet ilyent csinálni? Ideköltöztetnek ennyi lakót, és kulcs az csak negyvenhárom… Igaza van őnagyságának, de majd kitalálunk valamit… Na még egyet ebből a jóféléből, ha már idefáradt…

Amikor gömbölyded Fischer lehajtotta a második pohár jófélét is, Sanya Bá’ rákacsintott:

– Hát én mondok magának valamit… A zár hátulján van egy szám… Azt a számot kellene valahogyan megtudni. Ha megvan a szám, akkor a kulcskirálynál vehet bele kulcsot is… Költség, nem mondom, de másként ez már aligha megy.

Fischer este tíz óráig küszködött a postaládával. Először csak kitapogatta az ujja hegyével a zár hátát, aztán kölcsön kérte a gyerek gyurmáját, s azt igyekezett odaszorítani. Vonalzóval kezdte, aztán hajtűvel, görbített szöggel, majd egy kötőtűvel folytatta. Végül előkerült valahonnan egy vékony húsú törött zsanér. Ezt aztán derékszögbe hajtva sikerült beerőltetnie a levélszekrény keskeny nyílásán. A gyurmát cérnával kötözte a zsanérhoz. Este tízre megszületett az eredmény. A gyurma jól mutatta a számot. Hetes volt.

– Hetes az átkozott – jelentette gömbölyded Fischer a feleségének. Az asszony lebiggyesztette az ajkát. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire biggyeszt. Az új lakásban egyébként az első naptól kezdve biggyesztett. Úgy érezte, hogy valamilyen nemességre tett szert, vagy ki tudja…

A kulcskirálynál másnap kiderült, hogy kulcsot csak zárral együtt adnak. Fischer megvette az egész zárat. Ragyogott az arca, amikor betolatott a lépcsőház üvegajtaján. A ragyogás aztán hirtelen megroggyant a szája körül. A levélszekrények dzsungelében két szerelő tevékenykedett.

– Mit csinálnak? – kérdezte rosszat sejtve.

– Amelyikhez hiányzik a kulcs, azt kicseréljük – mondták az overallosok, és kelletlenül végigmérték a gömbölyded jövevényt.

– A mienket is…? Fischer, ötödik emelet…

– Azt már kicseréltük… Felszereltünk egy tizenegyes zárat…

– Tizenegyes zárat…? És ahhoz van kulcs?

– Most még nincs, de ehhez inkább szokott lenni, mint a heteshez…

– Inkább szokott lenni…? És ki adja, és mikor, és egyáltalán…?

– Majd a kulcsos… Vele tessék, kérem, ingerkedni – mondták a szerelők megbántottan, és hátat fordítottak a gömbölyded Fischernek.

Sanya Bá’ csodálkozva fogadta:

– Átszerelték volna…?

– Át. Adjon magyarázatot – tüzeskedett Fischer.

– A lakó, ugye, reklamált, hogy nincs kulcs. Be lett adva a lista. Hát intézkedtek. Van itt magyarázat. Ha szerelik a zárat, jön majd a kulcs is… Ne mérgelődjön, igyon inkább egy pohárka jófélét. Úgysem leszek itt sokáig. Már rebesgetik, hogy áttesznek egy másik házra. Itt már nagyjából beköltöztek. Na, fogja már, mit tartatja itt velem.

Fischer remegő kézzel átvette a poharat. A hóna alól kicsúszott az aktatáska, és fémesen csattant a padlón. Pálinkája félig kilöttyent.

– Ne lötyögtesse, kár minden cseppért – morgott Sanya Bá’.

Gömbölyded Fischer megitta a maradékot, aztán lehajolt az aktatáskájáért. A feje még a padló közelében imbolygott, amikor a házak között felsüvöltött a sziréna. Valamennyien kipillantottak az ablakon. A mentőkocsi kis port kavart. Az egyik épülő ház előtt szürkén, bizonytalanul csoportosultak az emberek. Valamit körülálltak. A szomszédos szobában is poharaztak néhányan. A vijjogó hangra kihasaltak az ablakon. Egyikük ismerősre lelt a mélyben, és kérdően lefelé intett. A hang kóvályogva emelkedett a magasba. Éppen csak érintette az ablakpárkányt:

– A Pinka Jaani leezuhant a teetőőrőől…

A gömbölyded Fischer és a munkások némán bámulták az orvost. Térdre ereszkedett, matatott egy keveset az embergyűrűben, aztán felállt, és visszament a kocsihoz. Azt a valamit pedig, ami az embergyűrű közepén hevert, letakarták néhány papírzsákkal.

– Miért nem teszik be a kocsiba…? – kérdezte valaki türelmetlenül.

– Mert… Mert halottakat nem szállíthat a mentő – hallatszott egy rekedt, vastag hang. Fischer oldalra pillantott. A munkások már elmozdultak az ablaktól, Sanya Bá’ arcát mustrálgatták.

– Micsoda emberek vannak… Micsoda emberek… Aki szédülős, nem tudom, minek megy föl a tetőre… – motyorgott a vörhenyes bajszú öregember.

Az egyik vastag nyakú munkás szótlanul kiment az ajtón. Aztán követte a másik, majd a harmadik is. Az ajtót nyitva hagyták. Amikor a huzat a nyakszirtjét érintgette, a gömbölyded Fischer is elindult. A lépcsőfordulóban még látta az overallosok süllyedő, nehéz árnyait.

Vendéglőben

A szélben lobogtak a fák. A leszakadt gallyak és levélcsomók sercegve csúsztak, hengergőztek a kavicsos sétányon. A hadnagy és az alacsony, barna lány összefogózva lépdeltek a parton. Lehullott körülöttük néhány kövér esőcsepp…

– Nem is örülsz nekem, hogy eljöttem hozzád – szólalt meg a lány, s a száját csücsörítve felágaskodott.

A hadnagy lehajolt hozzá, aztán amikor levegőhöz jutott, megrázta a fejét:

– Dehogynem… Örülök…

– Anyu szerint te sohasem veszel engem feleségül… Anyuék nem is bánnák… Évekig azt hitték, hogy orvos leszel, aztán…

– Ha egy katona megnősül…

– Szóval nem…?

– Nem mondtam, hogy nem. De ha a helyőrségekre gondolok… Kisvárosok, tiszti házak, tiszti gyerekek…

A kocsma favázas, bizonytalan nagyságú épület volt. A táncplaccot sövény védte az utca felől. A terasz már kiürült, a vendégek a belső terembe húzódtak a vihar elől. Az abroszok lobogtak a szélben, néhány már tányérral, eszcájggal együtt a földre zuhant. Az egyik védettebb asztalon borzas, fekete macska állt, és sietve rágcsált valamit egy tányérból. Az oldalajtón jutottak az étterembe. A hadnagy megállt az ajtón belül, és körülnézett. Nagy terem volt. A végében, félig nyitott csapóajtó mögött működött a söntés. A söntéstől balra lépcsők vezettek egy függöny mögé, valószínűleg az emeletre, lakószobákhoz, mosdókhoz vagy irodákhoz.

Mindössze néhány asztal volt még üres. A foglalt asztaloknál nagy társaságok zsúfolódtak össze, és hangzavar kavargott a fejük felett. A teremben nem volt zenekar, mégis hallatszott, hol erősödve, hol halkulva valamilyen furcsa, kifakult dzsessz. A hadnagynak úgy tűnt, hogy a söntésben vagy a konyhában rádió szól, s amikor nyílik az ajtó, a zene az éttermet is elönti. A zene persze egy szomszédos mulatóból is kiszűrődhetett, aztán a szél átpréselte a fák között.

– Parancsolnak…?

Szép arcú nő állt előttük. Barna, molett, nagy mellű, ködösre sírt szemekkel. Rövid, jelvényszerű kötény lógott a szoknyája elé.

– Enni szeretnénk valamit… És hát inni is – mondta a hadnagy, aztán elindult a lánnyal a nő után.

A terem közepe felé, az egyik fal melletti asztalnál kaptak helyet. Az ajtó közelében egy férfi felemelte a kezét, és intett a hadnagynak. Az visszaintett, aztán várakozva a molett vendéglősnére nézett.

– Ottó…! – kiáltott az asszony.

Fiatal pincér érkezett.

– Sülteket szeretnénk enni… Leves helyett talán inkább vörös bort… Este van – mondta a hadnagy.

– Mindenki dicséri a rostélyosunkat – szólalt meg a vendéglősné.

A hadnagy a lányra nézett, aztán a vendéglősnéhez fordult:

– Jöhet a rostélyos.

– Igen, borok és rostélyos – mondta a fiatal pincér, és elsietett.

A vendéglősné odacsapott az üres asztalra a hangedlival, mintha ott morzsák, hamu vagy a fene tudja, mi lett volna. De az asztal frissen terített és tiszta volt.

– Micsoda nyár… Nem volt egy rendes hetünk… Így még nem fizettünk rá üzletre, mint az idén… – mondta a vendéglősné.

– Szeszélyes nyarunk van – bólintott a hadnagy.

Amikor a vendéglősné elsietett, a lány hirtelen megszólalt:

– Gyula, az a nő ott, aki a bőrmellényes pasas mellett ül, állandóan téged néz.

– A második éve szolgálok ebben a helységben.

– És ez a nő, ez…?

– Nem tudom…

Újra felbukkant a vendéglősné, és bizonytalanul megállt az asztal mellett.

– Nem akarom magukat zavarni, de itt valaki azt mondja, hogy maguk pécsiek…

A lány magába roskadtan ült a hadnaggyal szemben, és tűnődött. Az első pillanatban észre sem vette a vendéglősnét. A hadnagy a szép arcú vendéglősnére pillantott, aztán az asztalon nyugvó kezére bámult.

– Így van. Pécsiek vagyunk.

– Ne haragudjanak… Nem ismerik véletlenül Klauzál professzort?

– Tulajdonképpen…

– Ismeri?…

– Távolról… Valamikor bent laktam a klinikán apám barátjánál. Apám körzeti orvos volt Baranyában, szerette volna, ha én is az leszek. De aztán nem vettek fel.

– Ó… Hát ez…

A pincér megérkezett a vörös borral.

– Vigye vissza. A pincében van három üveg jugoszláv vörös bor. Azokat hozza – mondta a ködös szemű, molett nő, aztán a hadnagyhoz fordult:

– Ha megengedik, szólok a férjemnek…

Elsietett.

– Mit akar tőled ez a… tehén? – kérdezte a lány, és az arcvonásain látszott, hogy rosszul érzi magát.

– Nem tudom… Talán rokona a professzor…

A söntés lengőajtaja mögül előbukkant egy kézzel hajtható rokkantkocsi. Gipszbe csavart, kövérkés férfi ült bent, és érdeklődve körülnézett. Mellig gipszben volt, csak a két karja mozoghatott szabadon. Bal kezében égő szivart tartott, jobb kézzel lassan hajtotta a kocsit. Talán négy-öt méter választotta el a hadnagy asztalától, amikor a söntésből előbukkanó vendéglősné utolérte.

– Kozma… A jobb ötös…

A tolókocsi megállt a hadnagy asztala mellett. A gipszkötésbe merevített férfi meghajtotta a fejét:

– Ritt Kozma vagyok.

– A férjem… – mondta a molett vendéglősné.

– Nagyon örülünk – mondta a hadnagy, és felállt.

Ritt Kozmán látszott, hogy részeg. A kötés felett verejtékezett a nyaka, s a hadnagynak úgy tűnt, hogy az egész férfit a gipsz tartja össze.

A pincér megérkezett a jugoszláv borokkal, és valamennyit az asztalra rakta.

– Tessék helyet foglalni – mondta a hadnagy.

A vendéglősné leült a hadnagy mellé.

– Micsoda véletlen – mondta, aztán a férjéhez fordult. – Az elvtárs személyes ismerőse Klauzál professzornak…

A bőrmellényes férfi mellől ekkor felemelkedett egy fiatal lány, és az asztalhoz lépett. A gipszkötéses férfi feje felett halkan megszólalt:

– Gyula… Mondanom kell majd valamit… Nagyon fontos…

– Később – mondta a hadnagy.

A nő mosolyogva megfordult, a másik lányról, a gipszkötéses férfiről és feleségéről nem vett tudomást.

A lány leplezetlen ellenszenvvel figyelte a távozó nőt, aztán a vendéglősnére pillantott, mintha összehasonlítaná őket.

– Ha megkérnénk, nem telefonálna Klauzál professzornak?

A pincér a sültet furcsa, lapos mozdulattal helyezte a lány és a hadnagy elé. Aztán salátát, kenyeret és fűszereket rakott az asztalra.

– Minket nagy csapás ért… Tessék csak enni… Ne haragudjanak…

A hadnagy és a lány belevágtak a rostélyosba.

– Tetszik tudni – szólalt meg sírásba hajló hangon a vendéglősné – nekünk nehezen lett gyerekünk… Évekig vártunk rá… Aztán ő jelentett nekünk mindent… Május 11-én volt hatéves. Azt tetszett volna látni, ahogy piros szalaggal a hajában lejött az üzletbe, és meghajolt… Agyoncsókolták a pincérek, az öreg szakácsnő pedig nekiajándékozta a skapuláréját… És most két napja megbicsaklott a lába, összeesett.

– A kislány?… – kérdezte a hadnagy, és evőszerszámaival mozdulatlanná merevedett a tányér felett.

– Valószínűleg agydaganat. Mentővel vittük Pécsre… Nem maradhattam mellette, itt az üzlet… És a legrosszabb szezon.

A hadnagy letette az evőeszközöket.

– Kérem, nem telefonálna a professzornak?

– Lehet, hogy nem is emlékszik rám.

– Tegye meg a kedvünkért – mondta a vendéglősné, és elsírta magát.

– Persze… Megpróbálom.

A gipszbe csavart ember megemelte a poharát:

– Egészségünkre! – mondta, és egy furcsa félkört írt le a poharával. Valamennyien ittak, aztán a hadnagy felállt:

– Hát… Telefonáljunk.

A lány a hadnagyra nézett, de nem találkozott a pillantásuk. A molett vendéglősné és a hadnagy végigmentek a termen, aztán a söntés előtt balra fordultak, és eltűntek a függöny mögött.

A lépcső egy szokatlanul szűk folyosóra vezetett, melyet szinte eltorlaszoltak a használaton kívüli szekrények, törött székek és más bútormaradványok. Villany csak a lépcsőtorkolatnál égett, a folyosó vége homályba veszett. Balra ajtók nyílottak ismeretlen rendeltetésű helyiségekbe. A vendéglősné az utolsó ajtó előtt állt meg, melyen üvegtábla fénylett, de a homályban nem lehetett elolvasni a felírását. Megforgatta a kulcsot a zárban, aztán belépett, és pillanatokig motozott a sötétben.

– Tessék – mondta a vendéglősné, amikor világos lett.

Az ajtó mellett barna íróasztal állt, odább szekrény, és egy kockás pléddel letakart heverő. A rádió keskeny virágállványon ült, s úgy tűnt, bármelyik pillanatban lezuhanhat.

A vendéglősné felemelte a telefont.

– Jó estét, Matildkám, Rittné vagyok… A pécsi klinikával szeretnék beszélni… Hozza be nekem… Igen, a kislány… Igen… Talán nem kell… Nem is tudom… Köszönöm, Matildkám…

Letette a hallgatót, aztán a hadnagyhoz fordult:

– Legalább fél óra…

– Addig visszamehetünk… – mondta a hadnagy, és a kilincsre tette a kezét. A vendéglősné megnyomta az asztali lámpa gombját, s ahogy az ajtó felé mozdult, a hadnagyhoz préselődött duzzadt, erőteljes melleivel. A hadnagy összerezzent, és ideges melegség öntötte el homlokától a bokájáig. Szótlanul mentek végig a folyosón, és ereszkedtek le a lépcsőkön a zajos vendéglőbe. A hadnagy úgy érezte, hogy a kapcsolatukba valami megengedhetetlen vegyült. De aztán az asszony csípőjére pillantott, s annak lágy, ritmikus hullámzása hirtelen jókedvre hangolta, szinte öröme telt benne, hogy az asszony előtte lépked. Mosolyogva állt meg az asztal mellett:

– Legalább fél óra… – mondta, és leült.

A lány kedvetlenül ült az asztal másik oldalán, és hol a hadnagyra, hol az asszonyra pillantott.

– Főnökasszony, a séf már várja – állt meg az asztal mellett egy pincér.

– Ja igen… Az étlap… Jó lenne, ha befejeznéd – fordult a férjéhez. – Az orvos megmondta, hogy nem szabad innod… De te… – mondta, aztán felállt, és elment a pincér után.

A gipszbe csavart férfi a hadnagyra kacsintott, felemelte a poharát:

– Egészségünkre – mondta. – Az asszony nem szereti, ha iszom… De hát mit szeretnek az asszonyok…?

A hadnagy végigmustrálta a gipszkötést.

– Alapos munka volt… Tulajdonképpen mit csinált…?

– Az asszony nem szereti, ha a vendégekkel iszom… Rám zárta az ajtót… Kiléptem az első emeletről… Nem nagy ügy… – mondta a férfi, és furcsán, visszhangosan nevetett.

A hadnagy teleöntötte a poharakat, koccintott a lánnyal és a tolószékben izzadó férfival is.

– Nem lehetett valami kényelmes…

A gipszbe merevített férfi újra felnevetett.

– Kényelmes…? Jó… Lényegesen kényelmesebb volt, mint egy égő repülőgépből kilépni… Uram, én kétszer ugrottam zuhanó repülőgépből.

– Pilóta volt?… Nem gondoltam…

– Pilóta?… Fenét… Fegyverbombás… Annak idején…

– Fegyverbombás?

– Bombakioldó… Amikor a gép lecsapott a célra, a megfelelő pillanatban én eresztettem neki a bombákat… A robbanásokba finoman beleremegett a gép… És akkor jöttek a vadászgépek…

– Féltek?…

– Nem tudom… Az overallunkon négy zseb volt, és minden zsebben egy laposüveg. Amikor felszállt a gép, kiittuk az elsőt. Útközben egyet, a cél előtt egyet, hazafelé egyet… Józanul nem lehetett kibírni… A légiharcok, uram, a légiharcok… Nem tudják elképzelni, hogy mi volt a levegőben…

A lány a gipszkötésbe merevített férfit nézte, aztán megszólalt:

– Szóval, maga dobálta a bombákat…?

– Én – mondta a fegyverbombás, és érdesen nevetett.

Az asztalhoz visszaérkezett a vendéglősné, s miközben a székre ereszkedett, a lányhoz fordult:

– Látja, minden gond a nyakamba szakadt…

– Sok itt a munka – mondta a lány, de az arcán látszott, hogy nem szereti a vendéglősnét.

A hadnagy megemelte a poharát, aztán a lányra, a fegyverbombásra, majd a vendéglősnére nézett.

– Egészségünkre – mondta a fegyverbombás. Felhajtották a poharakat.

– Azt hiszem, most már minden pillanatban jelentkezhet a kórház… Fel kellene menni a telefonhoz…

– Igen – mondta a hadnagy, és felállt.

– Gyula, igyekezz vissza. Jó?! – szólalt meg a lány, és újra a hadnagy pillantását kereste, de az már ködös volt a sok ivástól.

Felállt a vendéglősné is, s újra végigmentek a termen, aztán eltűntek a függöny mögött, és útjuk a rosszul megvilágított, homályos folyosón végződött. A nő most kitárta az ajtót, és a sötét szobába előre engedte a hadnagyot. Amikor kigyulladt a villany, a hadnagy látta, hogy a sötétben túljutott a rádión, közvetlenül a dívány előtt áll.

– Ó, istenem… – mondta a nő, aztán felemelte a telefonkagylót. Szomorú volt a hangja:

– Rittné vagyok, Matildkám… Még semmi…? Igen… Várunk, Matildkám…

Visszatette a hallgatót. A szekrényhez lépett, s egy üveg konyakot és két vizespoharat tett az asztalra.

– Tönkre vannak az idegeim… Muszáj innom valamit, mert összeesem…

Félig öntötte a két poharat, aztán csak úgy, az asztalon odakoccintotta a poharát a hadnagyéhoz. Kiitta mind, és felsóhajtott:

– Ó… Uram, az élet… Az élet… – aztán kicsordultak a könnyei.

– Jobbra fordul majd minden – mondta a hadnagy, és közelebb lépett a nőhöz.

– Nehezen született ez a kislány… Meddig vártuk, istenem, meddig vártuk…? – mondta a nő, és sírva fakadt.

– Ne sírjon… Nem kell sírni… – mondta a hadnagy, és suta, bizonytalan mozdulattal megérintette a nő karját. Az közelebb húzódott hozzá, és a vállára borult zokogva. A hadnagy a zubbonyán át is érezte a nő lágy melleit, és érezte, hogy forró combjai nekifeszülnek. Átölelte.

A nő fél kézzel hátranyúlt, és eloltotta a villanyt.

Amikor az ajtó kinyílott, a hadnagy és az asszony még a heverőn feküdtek. A hadnagy felült. Érezte, hogy hűvös levegő áramlik az arcába.

– Ki az…? – kérdezte, de nem érkezett válasz, s azt sem hallotta, hogy az ajtó csukódott volna. Leszállt a díványról, és óvatosan az ajtóhoz lépkedett. Az ajtó csukva volt. Állt egy kicsit előtte, aztán visszament a díványhoz.

– Mi történt? – kérdezte az asszony.

– Valaki benyitott…

– Képzelődsz…

– A huzatot is éreztem az arcomon.

Megcsörrent a telefon. Az asszony leszállt az ágyról, s az asztalhoz ment.

– Halló… Igen, Rittné – mondta, aztán hátraszólt a hadnagynak. – Itt van Pécs.

A hadnagy az asztalhoz lépett, és átvette a kagylót.

– Halló… A professzor úrral szeretnék beszélni… Entz Gyula… Jó estét kívánok, professzor úr, Entz Gyula vagyok… Nem tudom, tetszik-e rám… Igen, bent laktam a klinikán… Itt vagyok a Balaton mellett, és megkért a házigazdám, hogy beszéljek a professzor úrral a kislánya… Ritt Kozma lánya, hatéves… Igen… Értem… Köszönöm, professzor úr… Jó éjszakát kívánok…

Az asszony mozdulatlanul állt a szoba bizonytalan kiterjedésű árnyai között. A hadnagy letette a kagylót, aztán felsóhajtott. A telefon még egy rövidet csörrent, aztán mély csend ereszkedett a szobára.

– Azt mondja a professzor, hogy tíz perc múlva lumbálják… Már műtőben van a kislány…

– Igen… – hallatszott az asszony fakó hangja.

– Azt mondja a professzor, hogy a víz eltávolítása után átmenetileg jobban lesz majd a kislány, de semmi biztosat nem mondhat…

– Igen… – hallatszott újra az asszony hangja, aztán csend lett. Az asszony egy idő után a heverőhöz lépett, és leült a szélére. Mozdulatlanul bámult a sötétségbe. A hadnagy is hallgatott. Végül óvatos, lassú mozdulatokkal megkereste a ruháit, és felöltözött. Néhány percig tanácstalanul állt az ajtó és a dívány között, aztán lassú, nesztelen mozdulattal lenyomta a kilincset, és átlépte a magas küszöböt. Rossz lelkiismerettel lépkedett a folyosón. Megállt, hallgatózott, a lába előtt a semmibe nézett. Cigarettára gyújtott, és lassan, fokról fokra leereszkedett a lépcsőkön. Széthajtotta a függönyt és körülnézett. Asztala gazdátlan volt, a lány eltűnt. Mozdulatlanul állt az utolsó lépcsőfokon, idegeiben rossz előérzetek feszültek. Végighordozta a pillantását a termen, de a lányt nem látta. Megfogyatkoztak a vendégek, a hangzavar is elcsendesedett. Csak a távoli, fakó dzsessz szűrődött be valahonnan a terembe. A fegyverbombás gipszpólyás alakja az étterem végében fehérlett. Négy-öt vízhatlan ruhás, fiatal férfi könyökölt az utolsó asztalnál. Egyikük tenyerébe hajtotta a fejét, s szinte az asztalon feküdt. Csak a szőke, kócos haja sárgállott elő a poharak és üvegek közül.

A hadnagy végigment az asztalok között, és megállt a gipszkötésbe merevített férfi előtt.

– Felborult egy vitorlás – mondta a fegyverbombás, és a fejével az üvegek között hasaló férfi felé intett.

– A lány… Akivel jöttem… – szólalt meg a hadnagy.

– Felállt és elment… Azt hittem először, hogy a mosdóba megy, de nem jött vissza.

A hadnagy értetlenül bámulta a fegyverbombást, aztán beharapta a száját, és megfordult. Benézett a söntésbe, a söntésbe nyíló konyhába, de a lányt nem találta.

Az eső már elállt, de a szél kitartóan zúgott, és a víz morajlása a kocsmáig hallatszott. A fák alatt elindult a vasút felé. A vasúti váróteremben öt hosszú hajú legény aludt a padokon. A hadnagy egyenként megnézte őket, aztán elbizonytalanodott. – „Úgy látszik, elutazott” – gondolta, de a bizonytalansága nem múlott el. Lebotorkált a partra. A kikötőben tántorogtak a hajók, a tocsogó acélbójákon sorra megtörtek a hullámok. Tűnődve a móló végéig lépkedett. Belebámult az éjszakába. A sötét vízről szakadozott ködrongyokat hozott a szél.

Kőarc

A sötétkamra, melyben naponta órákat töltök, valójában jelképes is lehetne. Zug, melyben összpontosít az ember, s a lényeg egyetlen kis részletét igyekszik a szépség segítségével elfogadhatóvá tenni. A világ persze drótokon, réseken át ide is beszivárog, és megzavarja a munkát. A kép, melyet most a hívóban áztatok, csak a kontúrokat jelzi, s az árnyalatok, ha elősötétlenek is, nem harmonikusak az egésszel. Talán a papír kemény, talán a vegyszerek összetétele hibás… Bárki megkérdezhetné, hogy mi szükség van ilyen keresgélésre, s miért éppen képekkel vacakolok. Aligha tudnék válaszolni, de nem kérdezik meg. Aztán ha jól belegondolunk az egészbe, akkor az sem biztos, hogy tevékenységemet fotomunkának nevezhetjük, hiszen a valóság belsőbb megismerésére és ábrázolására törekszem. De ez most nem is lényeges. Nyár van, kora délután. Laboratóriumom kilencvenszer egy-tízes helyiség, mely a szomszédos lakásokban mindenütt élelmiszerkamraként szolgál. Mi soha nem tartottunk bent élelmiszert. Pontosabban egyik évben őrizgettünk a felső polcon félkilónyi tarka babot. A feleségem a Bosnyák téri piacon vette, mivel megtetszettek neki az óriási babszemek. Úgy terveztük, hogy telket vásárolunk a Balaton mellett, és a kerítés mellé elültetjük a babot. De felmentek a telekárak, s pénzünk egyébként sem volt. Főzelékké változott a díszbab, karácsony hetében ettük meg, ecetes hagymasalátával. – A ház, melyben lakunk, négyemeletes, két kapuja van, a kapukon s a nyitott körfolyosókon át százharminchat lakásba lehet eljutni. Mind a százharminchat lakás egyszobás. A körfolyosótól mindössze egy három milliméter vastag ablak választja el műhelyemet, és a fekete elsötétítő papír.

Valahol egy asszony mosogat. Lábasok, evőeszközök csengnek. Rádió szól, beszélgetnek is. A folyosó örökké tele van hangokkal.

Szomszédságunkban egy éjjeliőr lakik, nyög és höbög. Most is kint ül a körfolyosón, s az udvaron hancúrozó gyerekekre és kutyákra kiabál:

– Csönd legyen! Nem értitek? Csönd legyen, a konyhában alszanak…

Heten laknak a szomszédunkban. Az Öreg, a felesége, az idősebb lányuk és annak kisfia, valamint a fiatalabb lányuk a férjével és kislányával. Az Öreg igazságtalan. Fiatalabb lányának a férje meglehetősen barnás árnyalatú. Cigány vagy félig cigány. Ruganyos járású, derűs legény. Vásárolt egy táskarádiót, s az Öreg elvette tőle. Ha éppen senki sem alszik a konyhában, az Öreg órákon át a folyosón ordíttatja a rádiót, nem törődve a szomszédokkal, más alvókkal és kábultakkal. A folyosónkon pedig jócskán akadnak még fáradt emberek. Az Öreg szomszédságában egy munkás lakik sánta feleségével, lányával, fiával és a kutyájával, akit Ritznek neveznek.

Az idén az alacsony, borostás arcú munkást nélkülöznünk kell, mivel lecsukták. Senki nem tudja, miért. A házban úgy vélekednek az emberek, hogy lényegében valami félreértésről van szó, semmi esetre sem igazi bűnügyről. A fiát felvették helyette a kazánokhoz. Az üzemben tartják a helyét, visszavárják. A gyerek most az apja kerékpárjával jár át Kőbányára, s általában este érkezik haza. Néha azonban délelőtt is felbukkan a folyosón. Ilyenkor ököllel veri az ajtajukat, és szitkozódik. Hiába. A húga nem nyit ajtót. Kövérkés leány, tizennégy esztendős.

Ritzéken túl egy rendőr őrmester lakik négy gyermekével, asszony nélkül. A legidősebb lány vezeti a háztartást. A rendőr szomszédjáról már semmit sem tudunk, érthető, messze esik tőlünk az ajtajuk.

– Négy embernek kényelmes, de hétnek már kicsi…

Azt hiszem, a postásnak magyaráz. Tegezi a postást, a handlét, a házmestert… Ilyen éjjeliőrt én még nem láttam. Februárban ing nélkül, félmeztelenül mászkál a folyosón, és rendezkedik. Ha módja nyílik rá, mindig a növendék lányokat rendezgeti. Közben beteg. Azt hiszem, cukorbajos. Esténként áthallatszanak a nyögései. Nyög vagy ordít:

– Te Bözsi, hová tetted az üvegcsét! Hun az üvegcse, Bözsi?! Add elő az üvegcsét, Bözsi, mert megváglak!

Bent a szobában cseng a telefon. Hirtelen leöblítem a képet, és belenyomom a fixírbe. Úgyis rossz. Egy író telefonál. Azt kérdi, hallgattam-e a rádiót, mert bemondták, hogy a Holdon hagyott szeizmográf atombombányi rengéseket jelez. Mi az én véleményem? Mitől reng a Hold?… Amióta az amerikaiak leszálltak a Holdra, most telefonál negyedszer.

Kék, ernyőzött kriptont gyújtok a laborban. Bámulom a képet. A kontúrok jók, de felismerhetetlen, hogy a fogaskerekekben végződő gúlákat honnan éri a fény. És persze a népi szőttes mintái sem látszanak, mely a háttért adja jellegzetes formáival, kicsit az időtlenségbe mosva az egész kompozíciót. – A folyosón höbög az Öreg. Éjjeliőrt még nem untam ennyire, mint ezt.

– Ha nyerek a totón, itt hagyom az egész bandát. Veszek magamnak egy egy szoba komfortos lakást, és csak heverek. Nem hagyom magamat ingerelni. Az orvos is azt mondta, ne hagyjam magamat ingerelni…

– Nem nyer – hallatszik a postás hangja, vagy a handléé, vagy valaki másé.

– Mondom, ha nyerek… Egyet sem viszek magammal, még az öregasszonyt sem. Elég volt nekem ebből a bandából. Csak heverek majd.

Új papírt kaparok elő a fiókból, és a gép alá igazítom. A fejemben tél van. Gumitalpú félcipőm csúszkál a hóban. A körzeti orvos rendelőjében harmincan szörcsögnek. Az öregasszony is, a Bözsi. Mellém húzódik, sóhajt. „Most megkérdem tőle, hová az istenbe rakja el örökké azt az üvegcsét…” De megelőz:

– Jaj, istenem… Meghal az Öreg…

– Talán csak hűlés…

– Meghal… Hujjogat álmában… Mi lesz itt énvelem?

– Erős embernek látszik.

– Mi lesz itt énvelem?… Az Öreg nélkül fél évig sem bírom… Az Öreg nekem az egyetlen támaszom…

– Ott vannak a gyerekek… És az ijedség mindig nagyobb, mint a…

– Szegény Öreg, elmegy előttem… Helyet csinál…

Három nap múlva az Öreg halk, erőszakos hangja szűrődött be a fagyottan pendülő ablakon:

– Hadd lám, milyen bugyigód van… Na, hadd lám?…

– Menjen már… Mit gondol maga? – ernyedten tiltakozott a Ritz lány. Szinte magam előtt láttam kiguvadt szemét, hepehupás kövérségét s a porrongyot, mellyel valószínűleg az ajtóban tétovázott.

– Na, gyerejde, mutasd meg a bugyigódat.

– Miket gondol maga?…

– A Jóskának bezzeg odatartod… Meg annak a Feri gyereknek is…

– Nem is igaz…

– Ne beszélj! Mindent látok. Anyád alighogy kihúzza a lábát, ezek már itt koslatnak a folyosón… Azokkal, azt hiszed, jobb?…

– Takarítanom kell.

– Na, gyere be… Senki sincs idehaza, csak én… Adok egy tízest, ha bejössz…

– Tízest?… Mit kapni azért?

– Majd összegyűjtöd.

– Nem.

– Na, gyere be… Ha begyüssz, nem mondlak meg… Anyád már a múlt héten is kérdezett felőled…

– Az anyu?…

– Ha apád kiszabadul, agyonver téged. De nem is lehetne csodálni…

– Bemond neki?…

– Ha begyüssz, nem szólok semmit.

Csend lett, becsukódtak az ajtók. Félóra múlva a lány hangja ismét kiszivárgott a folyosóra:

– Nem mond meg?…

– Nem… De azzal a Ferkóval nem ám, hogy összeadod magad? Elégedj meg a Jóskával. Ha a Ferkót is beengeded, bemondlak.

– Vén disznó… Eresszen már.

– Na, hadd lám, milyen most… Na, hadd lám?…

– Azt ígérte, nem mond be.

– Nem hát… De azt a Ferkó gyereket nem akarom látni a folyosónkon, megértetted?

A Ritz lány halk pityergését beszippantották az ajtók és ablakok. Este aztán elölről kezdődött minden. Az Öreg nyögött és ordított: „Bözsi!… Hová tetted az üvegcsét?…”

Ez már lágyabb papír. A gyér, kék fényben is látszik, ahogy a hívó előcsalja a formákat. A fogaskerékben végződő gúlák, mint a szörnyek, hatalmassá növekednek az ernyedt papíron. Először azt a címet akartam adni a képnek, hogy „Kompozíció”. De meggondoltam. Sokkal többet mond az új címe: „Tértanulmány, 1969”. Két hete megvan már ez a címem. A feleségem szerint minden bent van ebben a címben, bár a képet még nem látta. Olyanok ezek itt, mint a szörnyek… De milyen tértanulmány az, ahol a tárgyak egymás árnyékába olvadnak? Hol itt a háttér? És a közeg? Egymáshoz viszonyítva hol helyezkednek el ezek a fogaskerekek? Képtelenség az egész… Mindig tudtam, hogy lágy papíron nem lehet dolgozni… Persze a kemény sem jó… Az elnyeli az árnyalatokat. Semmi nincs a gúlák között, csak a natura.

– Mit csináltok azzal a kutyával, te?

– A Ritzzel?…

– Egész éjjel vonyít. Azt mondja a vejem, nem tudnak tőle aludni.

– A Ritz vonyít?… – kételkedik a lány, és valamilyen nedves rongyot csapdos a korláthoz.

Szép, kerek már a hasa, az iskolából is kitiltották. A nyolcadik általánost majd a levelezőn fejezi be. Legalábbis ez a terv. A koslató legények elmaradtak, az Öreg hangja is rekedtes, ingerült:

– Veritek azt a kutyát?…

– A Ritzet?… Nem…

– Akkor rosszat érez ez a kutya. Egész éjjel vonyított.

– A Ritz semmit sem szokott érezni… Süket.

– Attól még érezhet… Ok nélkül egy kutya sem vonyít…

– Mi nem hallottuk… A Ritz ugatni sem tud… Hogyan vonyítana?

A szobában ismét megcsörren a telefon. Egbert Iván beszél a drót másik végén. Azt mondja, hogy vasárnap vitorlásverseny lesz. Levinne magával Füredre. Nekem sem árt egy kis napfény, s merő passzióból készíthetnék róla néhány felvételt. Természetesen a hajón, verseny közben. Azt mondja, előfordulhat, hogy nem lesz első, csak helyezett, s akkor a hivatalos riporterek őt nem fotózzák. Neki viszont nagyon kellenek a képek, mert a Hans G. Strepp már megírta róla a riportot a Die Yacht számára, s ott képek nélkül nem jelenhet meg anyag. Vannak ugyan régi fotói, de a Die Yacht csak friss, konkrét anyaggal szeret dolgozni.

– Jól van. Idejössz értem?… – hallom a saját hangomat, de a gondolataim már a bútorok mélyén matatnak. „Hol lehet az én fürdőnadrágom?… Az idén még nem fürödtem a Balatonban, de tavaly… Vagy tavalyelőtt volt az?… Lehet, hogy nincs is fürdőnadrágom… Talán a szekrényben… Még a színére is emlékszem… Igen, valami kékes vászon… Vagy talán zöldes inkább…”

– Igen, pénteken… De minek olyan korán lemenni?… Edzés?… Valóban, erről megfeledkeztem… Pénteken…

A hívóban megfeketedett a „Tértanulmány, 1969”. Semmi nem látszik rajt, csak sötétség. A hívóban nem lehet képet hagyni… „Ha nem kerül elő a fürdőnadrágom, legfeljebb veszek egyet… Mennyibe kerülhet egy fürdőnadrág, ötven forint?… Ha szabad árformába tartozik, akkor száz is lehet… Úgy kell kérni, hogy úszónadrág, akkor olcsóbb… Majd hullámvölgyben készítem el Egbertről az egyik felvételt… Akkor úgy jön ki, mintha a víz felette lenne… És ami adódik, vitorlákkal, zászlós bójákkal a háttérben… Lehetne egy tanulmányt is készíteni a bójákról. Biztosan csíkosak a bóják… Ha összemontíroznék két képet? Mondjuk, egy márványasztal felülete, melyben bent úsznak a bóják… Viszek színest… Vagy az Egbert Ivánt a márványba… Egbertnek csak a feje látszik ki a márvány síkjából, s körülötte óriási zászlós bóják úsznak. A bóják közül egyetlenegy csíkos lesz, a többi dominószerű vágással…”

– Jó napot! – nyers, nehéz hang ütődik a falnak.

Kint az Öreg rekedten csodálkozik:

– Hát maga megszökött?

– Harmadoltak… Itthon van a család?

Ajtó nyikordul. Alighanem a Ritz lány kiállt a küszöbre. Riadt a hangja:

– Aptya… Csókolom…

Csend, majd a kiszabadult munkás nehéz hangja:

– Meghasasodtál!?

Az Öreg alatt nyikordul a szék. A lány hallgat.

– Meghasasodtál, az anyád hétszentségit! Agyonváglak, te ringyó… Téged is meg aztat is… Akármelyik volt!… Na! Nyögd ki!…

Falnak koccan az ajtó, majd becsapódik. Már bent a kis lakás előszobájában harsog a vastag, nehéz hang:

– Kitől van? Beszélj, mert kitaposom a beledet!

– Aptya, én soha többet…

Pofon csattan, zuhanás döng a folyosón. Az alsóbb emeleteken ajtók csikorognak. Hallgatózik a ház.

– Kitől van?!

– Aptya, drága aptya… – zokog a lány.

Ütések csattannak. A lány sikogat, üvölt.

Az Öreg némán üldögél a folyosón. Vagy talán már felállt, odament, és…

Ordítás, zuhanások. Csörömpölve beszakad egy ajtó. Hirtelen csend lesz. Talán az Öreg felugrott, és…

Nagy a csend. Mindenütt. Az egész ház mozdulatlan.

Mi van itt?… Kilépek az ajtó elé.

Az Öreg egykedvűen üldögél a széken, és a galambokat nézi. Cigarettázik. A galambok az udvar mélyében köröznek a félkopasz fák felett.

Nem tudom, hogyan került kezembe a gép. Felemelem, s az Öreg fejét pontosan elhelyezem a keresőben. Kattan a kioldó. Az Öreg nézi a galambokat. Meg sem rezzent.

Feltárul Ritzék ajtaja. A munkás sápadtan áll a körfolyosón.

– Vérzik a lány – mondja, és néz ránk dermedt rémülettel.

Ázik a film, aztán a papír. Az arc gödrei, mint a kráterek. Soha nem tűnt fel, hogy bajsza van. A rozsdás sörték alatt félig tátva a száj. Sötét üreg. A szemek táskásak, kőszemek. Kőarc, kőszemek, kőbajusz. Zsírkő, százéves berágódásokkal. „Mi lenne, ha az Öreg arcát beépíteném a tértanulmányomba? Előtérben a fogaskerékben végződő gúlák, a horizonton pedig félbalra ez az arc, kőszemekkel. Vagy csak a kőarc, háttérben a horizonttal. Aláírás: Tértanulmány, 1969… Keményebb papíron, jól fakítva… Vagy csak: Tértanulmány? Vagy: Az arc… Ez nem jó. A zsüri portrénak vélné, és az általános emberit keresné a zsírkő türemléseiben… Igen, így a legjobb, a horizont és az arc együtt… Kőfej, kőarc, kőszemek…”

A Channel legenda

A Balaton legnagyobb kikötőjében kilenc évvel ezelőtt megjelent egy idegen hajó. A helyi vitorlás klub tagjai, a szerelvénymester, a hajóácsok és a mólóőr gyanakvó arccal tanakodtak a klubház előtt és vonogatták a vállukat… Hajók állandóan érkeztek a kikötőbe, és a nyár általában megtízszerezte az öböl forgalmát. A viharosabb éjszakák után tucatjával horgonyoztak az idegen hajók a nádas mentén, és ezt mindenki természetesnek tartotta.

Amikor az ötvenes túracirkáló árbocán megcsillant a kora reggeli napfény, az emberek mégis megdöbbentek.

A cirkálót előző este senki nem látta a vízen közeledni, és a mólóőr állítása szerint még éjfélkor sem volt a kikötőben. A szélcsendes éjszaka után mégis az öbölben állt, méghozzá nem is horgonyon, hanem bóján. A szerelvénymester beült egy csónakba, és odaevezett a cirkálóhoz. Amikor visszaérkezett, jelentette, hogy a hajónak Channel a neve, s a jelek szerint a saját bójáján áll, mivel azon is a Channel név olvasható. A klubtagok ingatták a fejüket, és kijelentették, hogy ilyen nevű hajóval még soha nem találkoztak a vízen… A cirkálóból déltájban aztán előmászott egy rövid hajú, szeplős öregember, és a bocival kievezett a partra. A magános öregember felbukkanása tovább fokozta az idegen hajó titokzatosságát. Az emberek tudták, hogy egy ötvenes cirkálót nem lehet egyedül elvezetni, de az öregemberen kívül soha nem láttak mást a hajón.

A Channel megjelenése után néhány héttel egy ötven év körüli hölgy ment keresztül a vitorlásklub udvarán. Magabiztosan kerülgette a parton száradó hajókat, így senki nem merte megállítani. A hölgy zavartalanul eljutott a sólya betonperemére, tölcsért formált a tenyeréből, és kiáltozni kezdett

– Joe…! Joe bácsi!

A Channel kajütjéből előbukkant a rövid hajú, szeplős öregember, beszállt a bociba, és a sólya közelébe evezett.

– Hát ez igazán nagyszerű, Joe, a vendégek már alig várják, hogy a vitorláson legyenek… Egy német hölgy is érkezett…

– Örülök, Krisztina, hogy látlak… Mi újság? – mondta az öregember, és a sólya peremétől néhány méterre lefékezte a csónakját.

– Engem legjobb, ha mindjárt beviszel, úgysem férünk egyszerre a csónakba… Gyere közelebb…

Az öregember megrázta a fejét:

– Nem tehetem…

– Nem tudsz bevinni a hajóra?

– A Channel bizonyos értelemben nem is hajó… – mondta az öregember, és lassan, szinte észrevétlenül távolodni kezdett a csónakjával. Az idős hölgy ekkor, amit a világról tudott, egyetlen mondatba sűrítette:

– Joe kedves, nem teheted ezt velem…

A csónak közben egyre távolodott, aztán váratlanul a cirkáló mögé csúszott. A rövid hajú, szeplős öregember szótlanul felkapaszkodott a hajójára, és eltűnt a kajütben.

Az idős hölgy mellett ekkor megállt a szerelvénymester, és megszólította:

– Kije magának a Channel gazdája?

– A testvérem – mondta az idős hölgy, aztán mérgesen hátat fordított a víznek, és gyors léptekkel elhagyta a klubház udvarát.

Az emberek nem hitték el, hogy az idős hölgy testvére Joe bácsinak, de ettől kezdve nem gyanakodtak az idegen cirkálóra. A helyzetet az is javította, hogy Joe bácsit többen látták az orvossal és a hajógyár főmérnökével beszélgetni, mi több, egyesek azt állították, hogy Joe bácsi a hajógyár üzemi orvosa… A Channel mindezek ellenére titokzatos maradt. Joe bácsi soha nem húzta fel a vitorlákat az árbocra, s a cirkáló különös megjelenése óta egyetlenegyszer sem futott ki az öbölből. A hajó fedélzetére még Krisztina sem tudott feljutni, bár ezt hetenként legalább egyszer megkísérelte. Többnyire vendégekkel érkezett, és lelkes kiáltásokkal csalta elő Joe bácsit a cirkáló titokzatos belsejéből. Joe bácsi azonban soha nem közelítette meg egészen a partot, és senki nem emlékezett rá, hogy Krisztinának az elmúlt kilenc esztendő alatt akár egyszer is sikerült volna feljutni a Channel fedélzetére. Krisztina ennek ellenére rendszeres időközökben kiállt a sólya betonperemére, és kiáltozni kezdett… A kikötőben élő emberek idővel megszokták az idős hölgyet, és pontosan tudták, hogy a „Joe… Joe bácsi” kiáltásra a szeplős öregember mennyi idő múlva és milyen arckifejezéssel jelenik meg a kajüt ajtajában, hogyan pillant a part felé, és száll csónakba… Azt is tudták, hogy a „hát ez igazán nagyszerű, Joe…” után mindig az „örülök, Krisztina, hogy látlak…” következik, s azt is tudták, hogy Krisztina egyike azon embertípusoknak, akik soha nem léphetnek a Channel fedélzetére. A kikötő szokványos Krisztina jelenete az idegeneknek teljesen új volt, így izgatottan figyelték, hogy az egyes felvonások hogyan követik egymást.

Az olajzöld szemű Schweitzer Mariann, szokása szerint, négy-öt hamvatlanodó tinédzser társaságában hevert a móló oldalának dőlve, és egy rágott végű fekete szemöldökkihúzóval rajzolgatott Fesszer Öcsi gipszkötésére… Fesszer Öcsi az iskolaév utolsó kosárlabdameccsén törte el a jobb karját, így karika alakúra feszített gipszkötéssel díszeleghetett a parton. Megérkezése után néhány nappal elhelyezkedett Schweitzer Mariann szexes lábainak dőlve a kikötőn, és cinikus megjegyzéseket tett a vízre, a felnőttekre, saját magára és a mentős gyerekre, aki már a legelső napon csatlakozott hozzájuk, mivel Fesszer Öcsinek gitárja is volt. Schweitzer Mariann különösen a leukoplaszttal leragasztott részeket kedvelte Fesszer Öcsi gipszkötésén, ezeket mind ellátta feliratokkal: „Ne tedd!” „Ma nekem, holnap neked.” „Na és, mi van abban?… Megesik…” „Hogy oda ne rohanjak”… „Megint akarsz?”… „Vegyenek tengeralattjárót!” Éppen egy krokodilt igyekezett a „Megint akarsz” alá rajzolni, amikor Krisztina hangja felcsendült a kikötőben:

– Joe… Joe bácsi!…

A mentős gyerek elnevette magát:

– Hogy ez a spiné mit strapálja magát…?

Mariann félbehagyta a krokodilt, megtekintette a kiabáló hölgyet, aztán a mentős gyerekre nézett.

– Miért…?

– Úgysem engedi fel az öreg a hajóra…

– Miért nem engedi…?

– Mert az öreg a Channelra még soha senkit nem engedett fel.

– Mi az a Channel?

– Az a cirkáló ott, ahol előbukkant az a rövid hajú öregember…

– De mi az, hogy Channel?

– Nem tudom, egyszerűen csak Channel.

– Channel – mondta Mariann, aztán felállt, és figyelte, hogy Joe bácsi hogyan száll csónakba, evez a sólya felé, hogyan fékezi le a bocit, és kiált át a hölgynek a víz felett.

– Örülök, Krisztina, hogy látlak – hallatszott a mentős gyerek halk hangja, aztán azonnal Joe bácsié:

– Örülök, Krisztina, hogy látlak… Mi újság?

Mariann mérgesen hátrafordult:

– Menj a…

– Képzeld, Joe, ma felkeresett két férfi, és azt mondták, hogy a Channelt szeretnék megvenni…

– Felhőket vegyenek… – mondta Joe bácsi, és hirtelen távolodni kezdett a parttól.

– De Joe kedves, nem teheted ezt velem…

A csónak elérte a cirkálót, aztán eltűnt mögötte.

Schweitzer Mariann fejjel előre beugrott a vízbe, és gyors karcsapásokkal közeledett a cirkálóhoz. Amikor a Channel mellé érkezett, már füttyögetett egy rendőr a kikötőn, és integetett, hogy Mariann azonnal forduljon vissza. A kiabálásra előbukkant a rövid hajú, szeplős öregember, és az olajzöld szemű lányra pillantott.

– Klassz fejed van, bácsika – lihegte Mariann, aztán megfordult, és kiúszott a mólóra.

– A kikötő területén tilos fürödni, száz forint a bírság – mondta a rendőr, és egy csekket nyújtott át a vizes lánynak.

Mariann odaszólt a mentős gyereknek:

– Tibike, ott a retikülöm, kotorj bele, és adj ennek az elvtársnak egy százast.

Amíg a mentős gyerek a ruhák között kotorászott, a lány a cirkálót nézte. Az öregember még mindig a kajüt ajtajában állt és bámult Schweitzer Mariann után.

– Tényleg Channel a neve… Jó kis hajó…

Mariann a nap hátralevő óráiban ímmel-ámmal befejezte a megkezdett krokodilt, de a fiúkkal alig beszélt. Vacsora után olajzöld szemeit az apjára emelte, és megszólalt:

– Mondd, atyám! Mi az, hogy Channel?

– Mit szemtelenkedsz örökké apáddal?! – csattant fel azonnal az anyja, de eredménytelenül.

Mariann nagy, csodálkozó szemeket csinált magának, és beléjük csempészett egy kevés szomorúságot is. A leghíresebb szexbombák átlagára igyekezett hasonlítani, s duzzadt, érzéki ajkait kicsit szétnyitotta.

– A Channel egy csatorna… Pontosabban a La Manche-csatorna… Az Északi-tengert köti össze az Atlanti-óceánnal, de úgy is lehetne mondani, hogy Angliát elválasztja Európától – mondta az apja, s ezzel a nap véget ért.

A Schweitzer villa teraszán másnap reggel tízkor Mariann bugyiban és kombinétan ült a reggelizőasztalhoz, így óriási sikert aratott az anyjánál.

– Mondd, Mariann, nem szégyenled magad?

– De miért, anya?

– Bugyogóban ülsz le reggelizni, hát akárki jöhet, te meg itt ülsz meztelenül, ilyen ruhadarabokban…

– Ó, anya, hát te anya vagy? Ilyen egy anya?! – sóhajtott fel Mariann, aztán kéjesen nyújtózkodott, ásított, és fokozatosan nekilátott az evésnek.

– Ma gyalog kell lemenned a partra, mert apa elvitte a kocsit…

– Hogyan tehetett ilyent?

– Úgy, fiam, hogy telefonáltak neki Pestről, fel kellett ugrania… Egyébként is jobb lenne, ha itthon maradnál, vagy elmennél végre teniszezni… Ezt a fesszeröcsizést úgyis be kell fejezni! Nem is tudom, mit képzel az a taknyos?… Bede majd váratlanul megjelenik itt, és együtt lát azzal a taknyossal…

– Hát anya vagy te…? Bede Rómában van, Fesszer meg itt… És egyébként is osztályelső volt, a KISZ jutalomutazásra viszi, ha összegyógyul a keze…

– Elég volt a fesszeröcsizésből! Bede még a nyáron hazajön… Amikor apád kint volt a konzervek miatt, Bede panaszkodott neki, hogy vacak, felületes leveleket írsz hozzá, mintha, mintha nem is tudom…

Schweitzer Mariann ezen a délelőttön megkérte Fesszer Öcsit, hogy a gitárján pengesse le neki az Egzodus dallamát. Fesszer fél kézzel nyúzta a gitárt, gyakran melléfogott, de azért így is összeverődött mögöttük egy csomó ember, és sikerült összehozni egy közepes botrányt. Különösen a Feszszer gipszkötésén tündöklő feliratok arattak elismerést. Mariann a hangversenyezést addig nyújtotta, amíg a rendőr fel nem bukkant a kikötőben. Ekkor Mariann felemelkedett a forró betonról, és odaszólt a mentős gyereknek:

– A szoknyám zsebében van pénz… Megkérlek, hogy majd fizesd ki a zsernyákot…

Ezek után beugrott a vízbe, és a rendőr sípolása, a tinédzserek röhögése közepette úszott a Channel felé. A zajra ezen a napon is előbújt a rövid hajú, szeplős öregember. Mariann megkapaszkodott a boci kötelében, és a parti zajra ügyet sem vetve megszólította az öregembert:

– Mondja, ez a Channel eredetileg nem tengeri hajó?

Joe bácsi a parton füttyögő rendőrre nézett, aztán a lányra, és halkan megszólalt:

– Miért úszott ide?

– Mert olyan cuki dumája van magának… „Örülök, Krisztina, hogy látlak…” Meg kell dögleni… Az én nevem Mariann… Azt hiszem, egyszer eljövök, és beadok a nyugalmának… Mondja, egyébként maga nem azonos Beerings Joe-val? Beeringsről sokat hallottam…

– Nem, magammal vagyok azonos…

– Na, ennek örülök, az a Beerings tulajdonképpen egy szar pasas volt… Hát én most elúszom, öregember, itthagylak… – mondta Mariann, és visszatempózott a mólóra.

A rendőr vörös arccal fogadta:

– Miért ugrott be megint a vízbe?

– Társalogni akartam Joe bácsival…

– Mit képzel maga?! Ez kikötő, itt nem lehet társalogni!

Este Mariann szórakozottan turkált a tányérjában, aztán az apjához fordult:

– Mondd, apa, van annak valamilyen jelentősége, ha egy hajónak Channel a neve?

– Mindennek van jelentősége… A Channel tengert köt össze óceánnal…

Mariann egyre titokzatosabb arccal járkált a kikötő és a Schweitzer villa között, aztán egyik reggel földöntúli mosollyal ereszkedett le az átforrósodott betonra Fesszer Öcsi mellé.

– Az este meglátogattam a Channelt… – mondta, és nosztalgikusan az öbölben ringatózó hajóra bámult.

– Mese… – mondta a mentős gyerek, és elnézett valahová oldalt, hogy a kijelentésének hangsúlyt adjon.

– Nagyon kedvesen fogadott Joe bácsi… És a hajója… Hát az nem is igaz, ilyen klasszat még nem láttam. Konyhája is van, a szobában pedig, de ezt nem mondhatom meg… Ez már titok…

Fesszer idegesen a lányra nézett, és megszólalt:

– Azt mondják, soha senkit nem engedett fel a cirkálóra…

– Ezután sem enged fel senkit… Csak engem…

Fesszer Öcsi összeroppant:

– Megtömött, mi…? Megtömött a vén csirkefogó?

– Ne mondj ilyeneket róla… Joe bácsi különös ember… Tengerész… Egy angol tengerjárón volt orvos… És versenyeket is nyert…

– Persze hogy megtömött, a vén dög… El ne ájulj a boldogságtól…

– Milyen versenyeket? – kérdezte a mentős gyerek.

– Nem tudom, milyen versenyeket, de nagyon nagy versenyeket nyerhetett

– Ilyen egy hülye libát… Lefekszik egy bolond öregembernek…

– Szűnj meg, Fesszer, nem gondolod, hogy ez a szöveg undorító?

Schweitzer Mariann nem szerette volna Fesszer Öcsit megbántani. Engesztelésül meztelen kokottokat rajzolt a gipszkötésére. A nap ennek ellenére feszült légkörben telt. Feszszer Öcsi állandóan arra gondolt, hogy a rövid hajú, szeplős öregember a karcsú, barna testű Schweitzer Mariannt behurcolta a kabinjába… A mentős gyerek gyanakodva bámulta a Channelt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy arra élő embert felengedjenek, de érezte, hogy a kikötő rendje megingott. Mariann arcán látszott, hogy a rajz nem érdekli, és valami egészen másra készül… A rendőr állandóan öt-hat méterre sétált tőlük, és figyelte, hogy a lány mikor emelkedik fel, és ugrik a vízbe. Különösen akkor vált idegessé, amikor Fesszer belekotort a gitár húrjaiba. Schweitzer Mariann gondosan befejezte Fesszer gipszén a kokottokat, és nem vetette magát a vízbe. Kiábrándító nap volt. Fesszer, miközben a gitárján matatott, megfogadta, hogy soha többet nem jön le a kikötőbe, köp az egészre.

Másnap reggel mégis lement a vízpartra. A mentős gyerek értetlenül lóbázta a lábát a vízben, és az öböl tükrére bámult. A vitorlás klub előtt tanácstalan emberek ácsorogtak, s időnként elbizonytalanodó kezekkel az öbölre mutattak.

– Hogy vagy, Tibike? – szólalt meg Fesszer a kikötőn, aztán mindjárt le is ereszkedett a cementre. Mentős Tibi az öböl távoli pontjára mutatott.

– Mi van ott? – kérdezte Fesszer.

– A Channel eltűnt…

– A Channel?

– Éjfélkor még látta a mólóőr, ott állt a nádas közelében, mint mindig… Reggelre aztán…

Fesszer nekidőlt egy betoncölöpnek, s úgy látszott, piszokul érzi magát.

Tíz óra tájban megszólította a mentős gyereket:

– Mit gondolsz, Schweitzer Mariann lejön még ebéd előtt…?

Mentős Tibi sajnálkozva rápillantott, aztán szótlanul elfordította a fejét. Az öbölben csobogó hajókat nézte, s azt a halványzöld, elmosódó vonalat, ami a kikötő öböl és a nyílt víz határvonalát jelezte.

Schweitzer Mariann nem érkezett meg ebéd előtt, és másnap, harmadnap sem. Örökre nyoma veszett, akár a cirkálónak.

A vízirendőrség parancsnoka Schweitzer György elé kiterítette a hajókról készült összes kimutatást.

– Nem értem – mondta végül Schweitzer György, és felállt.

– Ahogy mondtam, kérem… Channel nevű hajó soha nem volt a Balatonon…

– Mindenki azt mondja, hogy állt egy Channel nevű hajó a kikötőben, s ezen a kritikus éjszakán eltűnt onnan…

– Valóban… Joe bácsi ott tanyázott a kikötőben. De a Channel csak bizonyos értelemben volt hajó, ezt Joe bácsi is mondta valakinek. Csak az az építmény számít hajónak, amivel részt vesznek a víziutak forgalmában. A Channel kilenc év alatt egyetlenegyszer sem futott ki az öbölből, soha nem húzták fel a vitorláit…

– Most viszont eltűnt…

– Ezt magam sem értem… De be kell látnia, Channel nevű hajó nem létezik. Ha létezne, valaki biztosan látta volna, amikor felszedte a horgonyát és útra kelt… Vagy azóta találkoztak volna vele a járőreink a vízen…

Schweitzer György kezet fogott a parancsnokkal, és elindult az olajos padlójú irodában, a zászlókkal díszített folyosókon át a kijárat felé.

Július végén egy Lancia fékezett a kikötő előtt. Elegáns, kifinomodott arcú férfi szállt ki a volán mögül, és kisétált a kikötőre.

Amikor Fesszer Öcsi a zavart tekintetű, elegáns férfit észrevette, gyorsan feltápászkodott a betonról.

– Helló, Bede! hazajöttél Rómából?

– Szevasz, Öcsi, összetörted magad?

– Kicsit… Látom, te még egyben vagy.

– Élek – mondta az elegáns férfi, s értetlenül bámulta közben az öböl sárgászölden foszforeszkáló vizét.

– Ismered a Channel legendát? – szólalt meg újra Fesszer Öcsi, és Bede arcát fürkészte.

Az elegáns, kifinomodott arcú férfi nem válaszolt. Néhány pillanatig bámulta még az öböl vizét, melyet a Nápolyi-öbölhöz és más tengeri öblökhöz viszonyítva, valószínűleg nagyon kicsinek talált, aztán megfordult, és visszament a kocsijához.

Fesszer állt a mólón, és nézte a hirtelen megugró és elrohanó Lanciát. Ekkor teljesen egyedül maradt, a Channel legenda véglegesnek látszott.

A szeptemberi vendég

A nap már órák óta besütött az ablakon, de nem volt kedve felkelni. Özvegyember volt, nem sürgette senki, semmi. Reggel hat óra tájban, amikor kiment a diófa alá, hogy könnyítsen magán, már zöldarany fényben csillogott a kert. Visszafelé betért a kamrába, s leeresztett a torkán két deci óbort. Szeretett éhgyomorra inni. A bor nyugtatta a gyomrát és az idegeit. Ilyenkor szebbeknek látszottak a reggelek, s az öregség elviselhetőnek. – Feküdt, és élvezte az első szeptemberi napok nyugalmát. A szomszédos üdülők kiürültek, a kertekben s a tó partján elapadt a zaj, a gépzene elhallgatott. Szendergett néhány percet, aztán az ablak négyszögére meredt. A lugas levelei felett látszott a kéklő ég s a fogyó holdból is egy kifakult karéj. Más aztán nem, de Kozma József pontosan tudta, hogy a lugason túl, a ház sarkától kicsit jobbra egy diófa áll, alatta régi asztal, paddal. A diófán túl két vágó szőlő, aztán a kapu, kerítés és az utca következik. Kint hársfák, a vasút, különböző szagok, aztán a víz. A tó betükrözött minden kertbe, házba. Ha a napfényes ég alatt délelőttönként végigsöpört egy-egy szélroham, Kozma József a hullámok játékát, a fénytöréseket szobája falán, mennyezetén láthatta.

Már jó magasan járt a nap, amikor ajtónyitásra lett figyelmes. Felült, végigsimított az arcán. Kérges ujjaival érzékelte a háromnapos szakállt, s furcsa módon az orrához is eljutott egy savanyú, nehéz szag. Meghökkent. Orrához húzta tarka flanellingét, melyben két hete aludt, és napközben dolgozgatott is a kertben. Szerette a saját szagát, s az izzadságszagot különösen, most mégis meglepődött. Elkiáltotta magát:

– Ki járkál itt?!

Kintről krákogás hallatszott.

– Az istenit neki! – mondta, aztán kiugrott az ágyból, és felrántotta a nadrágját.

– Jóó napot! Én vagyok az, tanító úr… – hallatszott a konyhából a postás hangja.

Megnyugodott. Igazított a ruháján, kinyitotta az ajtót.

– Mi jót hozott, Vendel?

– A nyugdíjat, tanító úr… Van itt két levél is…

– Kettő egyszerre?… – hitetlenül nézett a postásra, aki kimért, lassú mozdulatokkal nyálazta elő a százasokat a táskájából. A levelek is előkerültek. Kozma József zsebre gyűrte a pénzt, aztán a levelekre pillantott. Egyiket sárga, postai borítékba bújtatták, s a bélyeg is rá volt nyomtatva, nem kellett ragasztani. A másik finomabb boríték volt, hosszúkás, halványkék, igazi bélyeggel. Nem nyúlt a levelekhez, csak nyögött egyet.

– Na, Vendel, erre most iszunk egyet – mondta.

Két vizespoharat tett az asztalra, majd a kamrából kiemelte a demizsont. A postás nagyot hörpölt a poharából, aztán megszólalt:

– Azt beszélik, mindenkinek fizetni kell a vízvezetékért, akár beviszik a csövet a házba, akár nem.

– Nekem is, Vendel?

– Magának is, tanító úr.

– Nekem jó vizű kutam van az udvaron. Nem kell nekem vízvezeték.

– Azt mondják, hogy akinek a háza előtt elmegy a cső, annak fizetni kell – mondta a postás, aztán a torkába öntötte a maradék bort, és elment.

Kozma József összeráncolta a szemöldökét, és hosszan, szigorúan nézett a postás után.

– Nem fizetek! – kiáltotta. Megemelte a demizsont, és teleöntötte a poharát. Lenyelt néhány kortyot az aranyló óborból, aztán a pohárral és a levelekkel visszament a szobájába. A poharat a padlóra tette, a leveleket az ágyra. Leült. A zsebéből előhúzta a pénzt, és megszámolta. Egyik térdéről a másikra rakta át a százasokat. Amikor végzett, felállt, s a pénzt bezárta a kombinált szekrénybe. Elégedett volt. Felemelte a poharat, belekortyolt, s közben az ablakon át látta, hogy egy szarka leereszkedik a diófa legtetejére, billeg néhány percig, leszakít egy diót, és elszáll vele.

A szarkáról a levelekre siklott a pillantása. Nem volt ereje tovább halogatni az élvezetet. Leült az ágyra, s az elzsírosodott gyékénynek vetette a hátát. Először a sárga kopertát fogta a kezébe. Megnézte a bélyeg helyére nyomtatott, piros hollót, az irányítószám üres kockáit s legvégül a feladót. Billegtette a levelet, de nem tudta elolvasni az ákombákom betűket. Szemüveg nélkül már rosszul látott. A szemüveget pedig még napokkal korábban kint felejtette a konyhában. Lemászott az ágyról, s ha már a kamra felé vezetett az útja, a poharat is magával vitte. Néhány perc múlva a szemüveggel s a teli pohár borral visszatért a szobába. Kíváncsi szigorúsággal vette kézbe a levelet. Most az üvegen át első pillantásra felismerte a feladót: „Setét Lajos, Nyékfalva.”

– A Setét Lajos Nyékről… A Setét Lajos… – nyögte élvezettel, s közben csóválgatta a fejét.

Sietve feltépte a borítékot, s olvasni kezdte a levelet:

Kozma József a levelet a térdére eresztette, és a szemközti falra meredt. A szeme sarkában lassan összegyűlt egy könnycsepp. Összegyűlt, aztán lecsordult, s a háromnapos szakáll bozótjában elenyészett.

– A nyéki búcsú – sóhajtott. De képzeletében nem a nyéki búcsú jelent meg, hanem az emberek elől bujdosó Hedry uraság s annak vincellérje, Szatnik Antal. Szép, napfényes ősz volt, kék egű. Hetek óta tartott már a szüret. Setét Lajos mint egyházközségi elöljáró, Horváth Vilmos, az akkori kántortanító, s ő maga mint kistanító puttonnyal a hátukon járták a hegyoldalt, s szedegették össze a kántorrészt. Az alsó úton járhattak, talán éppen Funovicséknál, amikor Szatnik Antal átüzent nekik, hogy most jöjjenek, mert az uraság elment vadászni. Így megszakították a szabályos sort, s a Hedry-féle szőlőstáblák felé vonultak. Szatnik bizakodó kedvében volt, füstölt szalonnával és vereshagymával kínálta őket, aztán pedig kétéves óborral. Horváth Vilmos, a kántor nagyon élvezkedett az uraság portáján, jól evett, nagyot ivott, majd kádenciákat kezdett hirdetni. Szatnik azt javasolta, hogy amíg tiszta a levegő, töltsék meg a puttonyokat musttal, vigyék le a kántorházba, aztán sietve forduljanak még egyet. Megtölti kétszer a puttonyokat… De Horváth csak beszélt, beszélt… Egyszer csak érthetetlen módon ott állt előttük az uraság, személyesen Hedry Gedeon. Iszonyú kedvében volt. Rájuk bökött, s ők a kényelmes nádszékekben hirtelen megdermedtek. Ordított:

– Kik ezek, Szatnik?!…

– Méltóságos uram, a kántor, a kistanító és az egyházközségi elöljáró… Éppen most jöttek…

– Mit akarnak ezek az emberek, Szatnik?!

– A kántorrészért jöttek… Tetszik tudni, méltóságos uram, hogy szüretkor adja ki mindenki a kántorrészt, s a katolikusok…

– Miért ülnek az én nádszékemen, Szatnik?!

Ekkor Horváth Vilmos, a kántor, lesunyt fejjel előrehajolt, s így suttogott társaihoz:

– Meneküljünk…

A kántor görnyedten, szinte négykézlábazva mozdult ki a kényelmes székből. A lugas felé lépett tétován, aztán a szélső vágó mentén futásnak eredt lefelé. A kistanító és Setét Lajos követték. A vágó aljában zihálva megálltak. Kozma József a messzeségből még mindig jól hallotta saját méltatlankodó szavait:

– Micsoda szégyen! Vilmos bátyám! Micsoda szégyen! Hát csak ennyit ér a magyar tanítóság? Ott kellett volna maradni. Megmondani az uraságnak, hogy a magyar értelmiségnek küldetése van a falvakban…

S Horváth Vilmos ziháló hangját is hallani vélte:

– Szegény fiam, de keveset tudsz az életről… Itt Hedry az úr… Nem is rossz úr, mert alapítványt tett a templom javára, s lopni is engedi a népet, csak nem bírja látni az embereket. A pincénél csak Szatnik Antal mutatkozhat, más senki. Volt olyan év, hogy rejtőzve, titokban kellett szüretelni a Hedry-birtokon, mert a méltóságos úr gyomra émelygett az emberi arcoktól…

– De a szentségit, Vilmos bátyám, vagyunk mi olyan emberek, hogy odaállhatunk akárki elé… S a megaláztatást…

– Oda, oda, de minek… A birtok Hedryé, a falu éppen hogy csak meghúzódik az árnyékában. S a megaláztatás? Nekem négy gyerekem van… Az iskolában azt tanítom, amit kell, s amit én akarok. Megtanulnak ezek itt írni, olvasni, számolni. Tanulnak Mátyás királyról is… A kántorrész jó évben kitesz tíz hektó bort. Van úgy, hogy elég a következő szüretig…

– Hát Setét Lajos, te hogyan vélekedsz? – kérdezte hetykén a kistanító.

– Ott maradtak a puttonyok…

Ennyit mondott Setét Lajos, s jól látszott, hogy az élet reális tényeit mindig áttekinti, jól érti. Így aztán csakhamar Setét Lajos lett az egyházközségi tanács elnöke.

Kozma elmélázott egy kicsit, ivott a poharából, aztán felnevetett:

– Szegény Vilmos! Szegény szerencsétlen kántor… Úgy futni… Úgy futni… Négykézláb szinte…

Nagyokat nevetett, s közben az ágy széléről felugorva utánozta az öreg kántort. A heves mozdulatok azonban megártottak a derekának. Nyögve visszaroskadt az ágyra.

– El kellene menni Nyékre – suttogta, aztán a lepedőről felemelte a hosszúkás, halványkék borítékot. Latolgatta a súlyát, forgatta, aztán megnézte a feladót: Weberné 1071 Budapest, Bethlen Gábor u. 181.

– Ki a fene az a Weberné? – tűnődött. Hirtelen eszébe jutottak az özvegység első évei, a sok ajánlat és ajánlkozás. Özvegy trafikosnék, vénlányok, tanárnők… Mintha egy öregember boldogságához szükség lenne egy öreg nőre is… Soha nem értette ezeket a nőket s azokat sem, akik közvetítettek. „Magány” – így kezdődött minden beszélgetés. Csakhogy Kozma József nem érezte magát magányosnak, nem is tudta, mi az. Ha toporogtak körülötte, s jelentéktelen mondatokkal körülbirizgálták, mindig felidegesedett. Ilyenkor aztán olyant mondott, hogy maga is megbánta. Persze kedvelte a nőket, szerette is őket, de csak a fiatalokat. Szilárdan hitt abban, hogy a nők tizenhat éves koruktól harmincötig szerelemre, harmincöttől ötvenig gondoskodásra, ötventől felfelé pedig imádságra valók. A „mit eszik” fejezetet is utálta. Tudott kétféle levest főzni, húst sütni, vagy tojásrántottát, s nagyon szerette a konzerveket. A konzerv számára már évtizedekkel korábban is a modern világ, a huszadik századi civilizáció jelképe volt. Házasember korában is szívesebben megevett egy konzervet, mint egy nagy tál vasárnapi rántott húst. Minden boltost ismert Keszthelyen, s a konzervek minőségéről állandóan tájékozódott. Nagyon kedvelte a húskonzerveket, a kínai sertést, a sonkakonzervet, az orosz halakat s a magyar lencsefőzeléket. Kaviárt, ringlit, rákot életében nem evett, ezekre oda sem figyelt. Pedig jó volt a gyomra, hiszen képes volt borra tejet inni, tejre körtét, dinnyét vagy uborkasalátát fogyasztani. Vasgyomrú ember volt, vidéki típus, mindent megemésztett. Legjobban persze az összes földi étel közül a tehéntúrót szerette. Abból hetenként megevett két kilót. Amióta megözvegyült, maga aprította hozzá a hagymát, s keverte köménnyel, tejföllel, piros paprikával.

A hosszúkás, halványkék boríték nem látszott veszedelmesnek. Még az idegenségét is enyhítette Madách Imre színes képmása, amit a bélyegre nyomtattak. Amikor gyanakvását legyőzte kíváncsisága, gyors, ügyetlen mozdulatokkal feltépte a borítékot. Madách ovális képmása is megsérült. Kék tintás sorok hömpölyögtek előtte:

Kozma József marokra fogta a levelet, és nagyot kiáltott:

– Schweitzer Éva! A szép, gyönyörűséges Schweitzer Éva! Hozzám fordul… Hozzám… A szép Schweitzer Éva!

Kisimította a levelet, és az első két sort újra elolvasta. A szavak értelmére már nem figyelt. Elmélázott. Képzeletében megjelent elhunyt feleségének egész rokonsága. Egyszerre jelentek meg a régi dombóvári házban, s megtelt velük az ebédlő. Felettük szétterpesztett szárnyakkal kitömött sas lebegett. Az apósa, Iványi Géza, ipariskolai tanár állt a kép előterében. Meggyfa szipkájában kettétört cigaretta füstölgött. S ott volt Iványi Jenő MÁV főintéző, Iványi Antal állomásfőnök, Iványi József erdész, anyósa, Schweitzer Ilona is ott volt, porcelán fedelű imakönyvvel a kezében, és Schweitzer István, a híres gyógyszerész, akinek öt patikája volt az országban, s a legnagyobbat maga vezette Szombathelyen. Csak Schweitzer Ödön nem volt sehol, pedig Schweitzer Ödön az egyik leghíresebb nőgyógyász volt a Dunántúlon. Csakhogy Schweitzer Ödön hosszú ideig nem nősült. A család szerint elszalasztotta a legfényesebb partikat. Mire aztán a család beletörődött, hogy örökké agglegény marad, váratlanul megnősült. Ebbe a nősülésbe a híres Schweitzer család beleremegett. Mindenki úgy érezte, hogy vége a család jó hírének, rangjának, s az utcán ujjal mutogatnak rájuk. Schweitzer Ödön ugyanis feleségül vette az asszisztensnőjét. Az asszisztensnőjét, akinek nem volt semmije, s egyszerűen csak úgy hívták, hogy Balog Éva. Schweitzer Ödönnel és feleségével, aki ráadásul a házasságkötés után is megmaradt asszisztensnek, a család évekig nem érintkezett. A fordulat akkor következett be, amikor Ödön bácsinak egy gyönyörűséges kislánya született. A kis Schweitzer Évi. Schweitzer Évi megbékítette a családot, s ahogy növekedett, lassacskán a család központjává vált. Nem volt mindig jelen, hiszen a lányság gondjai nagyon lekötötték, de ha összejött két Iványi és három Schweitzer, akkor Évi került először szóba. Eleinte csak általánosságban dicsérték a szépségét, de később mindenki úgy vélekedett a családban, hogy sokkal szebb, mint Karády Katalin. Kozma József még jól emlékezett arra a dombóvári összejövetelre, amikor Iványi Antal, az állomásfőnök kint a lusztház mögött megsúgta neki a család féltve takargatott titkát: Évi anyukája nem úriaszszony, csak egy asszisztensnő. Eléggé megrettent ettől a közléstől. Parasztcsaládból származott, s mindössze tizennégy hold földjük volt Vas megyében. Hadnagyi egyenruhában kezdett udvarolni. Amikor leszerelt, s elfoglalta első tanítói állását, hamarosan megtartották az eljegyzést Iványi Márikával. Az állomásfőnök bizalmas közlése után pánikba esett. Zavarában kéretlenül is szóba hozta a Vas megyei gazdaságot, de úgy beszélt róla, mint egy latifundiumról. Ha megkérdezték, mekkora is az a Vas megyei birtok, ilyeneket mondott: „Nálunk ötven ember szokott aratni…” „Az ökrök nem férnek be az istállóba, külön karámot kellett építeni az udvaron…” Később, amikor apósa, Iványi Géza ellátogatott a kis Vas megyei faluba, ugyancsak meglepődött. – Schweitzer Évit alaposan elkényeztette a család. Mindenből a legjobbat kapta és a legszebbet. Az anyján és az apján kívül két cseléd leste minden óhajtását. Kislány korában elvitték Svájcba, Olaszországba, Németországba. Bécsbe pedig úgy járkált, mint más a hetipiacra. Schweitzer Évi báli sikereiről levélben értesítették egymást az Iványi és a Schweitzer rokonok. Ha nyaranta összetalálkozott a család Dombóváron vagy valamelyik balatoni fürdőhelyen, mindenki lefényképeztette magát Schweitzer Évivel. Kozma Józsefnek is voltak ilyen fényképei. Amikor eszébe jutottak a fényképek, felállt, és kihúzta a kombinált szekrény középső fiókját. Sokáig matatott a dobozok, régi, megsárgult iratcsomók dzsungelében, míg végre kezébe került egy album, amin ez a felirat állt: „Dombóvár, Lelle, Tisztviselőtelep”. Családi képek sorakoztak a lapokon. Iványiak, Schweitzerek, Márika a gyerekkel, Ödön bácsi és Évike karonfogva. Aztán Évike vele, Kozma Józseffel. Fogják egymás kezét egy udvari kútkáva előtt, és belenevetnek a lencsébe. Mögöttük a kútkáván egy vájdling áll, tele salátával. Sokáig nézte a fényképet. Először saját magát vizsgálgatta, az évtizedekkel korábbi arcot, szemet, homlokot, majd pedig Schweitzer Évit vette szemügyre. Különlegesen szépnek találta. Finomnak, előkelőnek. Schweitzer Éviről csak úgy áradt a kedves fölény, a modern nő szabados varázsa. Kozma József kiemelte a fényképet az albumból, és a szekrény egyik polcára tette. Amikor továbblapozott, az őszi, téli képek között egyszer csak felbukkant egy fiatal férfi arcképe. Sima, idegen arc. „Igen, ez lett az Évi első férje – bólogatott Kozma József. – Ki is volt ez? Mivel foglalkozott? Mi volt a neve?” Semmire sem emlékezett, csak arra, hogy elváltak, aztán 1956-ban Évi kiment Nyugatra, s Kölnben újra férjhez ment.

Becsukta az albumot, és visszatette a helyére. Az ágyon egymás mellett hevert a két levél, Setét Lajosé és Schweitzer Évié. Nézte a leveleket, a borítékokat, a beszakadt Madách-bélyeget. Schweitzer Évi levelét felemelte, beleolvasott, aztán megszagolta. A levél illata a keserűmanduláéra emlékeztetett. Letette, nézett maga elé, majd hirtelen felnevetett. Újra eszébe jutott Nyékfalva. A régi Nyék, ahogy kistanító korában odaérkezett. Buzsákiék, ahol szobát foglalt neki a kántor. Az első reggel, ahogy kiment az udvarra, és körülpillantott: hol is van az árnyékszék? Nem találta. Körüljárta a házat, de hiába. Aztán a fonott kerítés tövében megpillantotta az egyik Buzsáki lányt. A csalán között gugorcolt, s a ház felé fehér hátsóját mutatta. Nagyon megdöbbent. Bement a házba, s gondterhelten toporgott. Buzsáki bácsi aztán megszólította:

– Valami baj van, tanító úr?

– Nem találom az árnyékszéket – mondta.

– Mit nem talál?

– A klozettot.

– Óóó, nincs minálunk klozett. A kerítés tövébe szoktunk, ha aztán megszárad, odahordom a ganédombra az állatokéhoz…

– Ha nincs árnyékszék, akkor én itt egy percig sem maradok, Buzsáki bácsi. Elköltözöm egy olyan helyre, ahol van.

Az emberöltőnyi messzeségből jól hallotta az öregedő paraszt nevetését s szavait is:

– Hát iszen akkor a tanító úr itt hagyhatja a falut. Klozettja itt csak az uraságnak, a papnak és a kántornak van…

Emlékezett még arra a kisiskolásoknak gyártott, vonalas füzetre is, amiben lerajzolta Buzsáki bácsinak a legalkalmasabb árnyékszéket, s megadta a méreteket. Emlékezett a buzgalomra, ahogy Buzsáki nekilátott a klozett építésének, és a szomszédokra, akik heteken át csodájára jártak Buzsáki bácsi művének.

Nagyot nevetett Kozma József, s a térdét csapkodva kiment a konyhába. Falt egy kis szalonnát, kenyeret, megivott rá egy nagy pohár bort, és fütyörészve visszatért a szobába. Beágyazott, gyorsan kisepert, aztán az asztalhoz ült, és szép lassan újraolvasta mindkét levelet. Schweitzer Évi sorai felett hosszan elidőzött, s amikor megfájdult a háta a görnyedt üldögéléstől, felállt, és a szekrény polcára helyezett fényképet nézegette. Bólogatott, majd hirtelen megfordult, és fürge, katonás léptekkel kivonult a konyhába. Megborotválkozott, megmosdott, átöltözött. Frissen, gondozottan ült az asztalhoz, és határozott, gyors betűkkel megformált egy levelet:

A levelet elvitte a postára, és feladta.

Schweitzer Évi szeptember tizedikén megérkezett. Kozma József vasalt vászonruhásan, fehér ingesen, nyakkendősen várta a vasútállomáson. Amikor befutott a pesti személy, ösztönösen az első osztályú kocsi felé szaladt, de a leszálló utasok között egyetlen ismerős arcot sem tudott felfedezni. Schweitzer Éva közben lekászálódott az egyik másodosztályú vagonból, s a jobb időket látott, nagy bőrtáskáját maga elé helyezte a földre. Kozma József csak akkor lépett oda hozzá, amikor a többi utas elindult a falu felé. Nem akart hinni a szemének. A szép Schweitzer Évát várta, s egy sovány, görnyedt hátú, nevetségesen magas asszony állt előtte.

– Jóska! Jóska, meg sem ismersz! – kiáltott rá az asszony.

– Istenuccse, nem – vallotta be őszintén Kozma, s az öregedő nő ráncai között igyekezett megtalálni a szép és modern Schweitzer Évát. De nem találta. A nagy orr és előreugró áll csak Schweitzer Ödönre emlékeztetett. Schweitzer Éva kezdte magát rosszul érezni.

– Tényleg nem ismertél rám, Jóska?

– Dehogynem, csak az első pillanatban olyan furcsa volt… Hány éve is, hogy nem láttalak? Na, hányban is voltunk Tisztviselőtelepen?

– Ötvenben.

– Igen, hát huszonhárom éve… Isten hozott, Évi, az én házam a te házad is – mondta Kozma József, s kicsit felágaskodva megölelte, megcsókolta a magas nőalakot.

A ház és a kert nagyon tetszett Schweitzer Évának. Dicsérte a fákat, a rendezett szőlőt s Kozma József borát. Kozma megterített, szalámit, szalonnát, halkonzervet, sonkakonzervet rakott a nagy, ovális ebédlőasztalra. Ahányszor kiszaladt a konyhába valamiért, mindig lehajtott egy pohárka bort, így aztán mire Schweitzer Évával asztalhoz ültek, már jókedve volt. Befelé nevetett magán, s a helyzetet elfogadta olyannak, amilyen. Schweitzer Éva jó étvággyal, kis, alig leplezett mohósággal evett. A hallal kezdte, aztán a sonkakonzervvel folytatta. Végül levágott magának egy nagy szelet szalonnát, és tanácstalanul körülnézett.

– Elfelejtettem valamit? – kérdezte Kozma szolgálatkészen.

– Jó lenne egy fej vöröshagyma. Azzal szeretem a szalonnát – mondta Schweitzer Éva, és reménykedve a házigazdára nézett. Kozma megrökönyödve bámulta a vendégét, a hajdani dámát, a család és a férfiak bálványát.

– Nem rontja el a gyomrodat?

– Nem… Szalonnához otthon is hagymát szoktam enni. Jó sok terem nálam a kertben.

Kozma kiszaladt a konyhába, s két fej tisztított vereshagymával tért vissza. Schweitzer Éva nekilátott a szalonnának. Ügyesen rakosgatta a szájába a falatokat. Kis darab kenyér, vastag szalonna, nagy darab hagyma. Minden falatot külön megsózott. Amikor befejezte, lehajtott egy pohár bort, és Kozmára mosolygott:

– Jó itt nálad. Nyugalom van.

– Csak pihend ki magadat, Évi. Azt csinálsz, amit akarsz.

– Amióta otthagytam Webert, mindig azt csinálom.

– Ti elváltatok?

– Nem, nem váltunk el, csak otthagytam. Amikor apu betegeskedni kezdett, hazajöttem. Nem volt annak az egésznek semmi értelme. Külön aludtunk. Évek óta hozzám sem nyúlt. A titkárnőjével élt együtt. Gyerekük is született. Nem lepett meg a dolog. Egyszer bementem az irodájába, s hallottam, hogy tegeződnek. Elég szép lány a kis Inez, és borzasztóan fiatal. Ha én férfi lennék, úgy értem, ha én lettem volna Karl helyében, ugyanez történik.

– Nem csináltál botrányt?

– Botrányt? Minek? Az élet olyan, hogy a fiatal nőknek találták ki. Ha egy nő elmúlik harminc, annak vége.

– És mondd, mivel foglalkozott ez a Weber?

– Építész… Nagyon jó hírű az irodája. Küld egy kis pénzt nekem, így nem veszek étlen. Minden hónapban átutal száz márkát. Az pontosan 935 forint és 17 fillér.

– Ebből élsz? Te, aki annyira megszoktad a jómódot, a szép dolgokat…

– Ebből… Soha életemben nem dolgoztam, nem is jutott eszembe. Apuék nem taníttattak ki semminek. Valójában tönkretettek.

– Ezt azért ne mondd az apádra. Ödönnek te voltál a szeme fénye…

– Szeme fénye… Hmmm… Sokra megyek vele. Nekem az volt a foglalkozásom, hogy szép vagyok. Mindenki csak azt akarta, hogy szép legyek, okos cseverésző, elegáns… Ha elmentem volna tanítónőnek vagy varrónőnek, akkor kapnék nyugdíjat.

– Apádék annak idején még egy svájci intézetbe is beadtak…

– Be, de ott nem tanítottak meg semmiféle foglalkozásra. És tudod, Jóska, az a különös, hogy én sem gondoltam arra soha, hogy csináljak valamit. Most, hogy apu meghalt, nagyon meglepődtem. Szinte senkim sincs. Gyerekem sem lett. Ha lett volna, talán Weberrel is másként végződik a dolog…

– És ha megpróbálnál elmenni idegenvezetőnek? Tudsz egypár nyelvet.

– Csak németül beszélek jól, franciául nyökögök. Már ezt is megpróbáltam. Néha kapok egy csoportot. Rengeteg ember tud németül, s ide is fiatalok kellenek. A fiatal lányok minden héten kapnak csoportot. Ha a Weber egyszer meghal, vagy történik vele valami, a 935 forintot sem kapom meg többet, s akkor kész – mondta Schweitzer Éva, és rágyújtott egy cigarettára.

Kozma József vegyes érzelmekkel meredt bele a kéklő füstbe. Nagyon megsajnálta Schweitzer Évát, s elszomorodott miatta. De a szomorúsága nem volt eléggé mély, mert közben a saját nyugdíjára gondolt. 2400 forintot kapott. Örült a nyugdíjának, így aztán szomorkodott is, örült is egyszerre. – Hirtelen eszébe jutott Nyék, a búcsú, Setét Lajos, a biztos, nehézkes falusi világ. Maga is meglepődött, amikor megszólalt, és a saját hangját meghallotta:

– Délután elutazom Nyékfalvára. Élvezd a ház nyugalmát, pihengess. Van itt még konzerv, bor is…

– Ilyen hirtelen?

– Tudod, Évi, Mária neve napján tartják a nyéki búcsút. Hivatalos vagyok Nyékfalvára, ott voltam valamikor én kistanító.

Kozma József úgy érezte, hogy Schweitzer Éva szemében megjelenik egy árnyék, valami bizonytalan szemrehányásféle. De nem törődött vele. Bort töltött a poharakba, s a vonatra gondolt, amivel majd megérkezik Nyékre. Ittak egy-egy kortyot, és szótlanul ültek az asztal mellett.

Reggel a fehér teraszon

Vida Jenő felpillantott a Motor Boating legújabb számából, s ahogy az eltolható üvegajtón át a teraszra nézett, olyan érzése támadt, mintha ragadna rajt az ing, vagy kint a fallal lenne valami. Elszürkült a kőporos vakolat. A kiszűrődő fény csak bizonytalanul világította meg a teraszt. A pillantása a falról továbbsiklott a völgybe, s néhány percig a villasor alatt surranó autók aranyló fénycsóváit követte. A reflektorok kis tünékeny darabkákat metszettek ki a júniusi estéből. A fényben megcsillant néhány nyárfa, a nádkaréj s a Balaton vize is. Kicsit életre kelt a táj, aztán ahogy az autók továbbrohantak, puhán elalélt. Vida Jenő újra a falra nézett, s a képzeletében igyekezett felidézni a dalmát tengerpart vakítóan fehér házfalait, melyek a villa építésénél ihlették. Ez a képzeletbeli összehasonlítás sokat ártott a háznak. A gyér fényben nem lehetett jól látni, de érezte, hogy a villa fehérsége már nem a régi. Elszürkültek a falak.

A szobában felnevetett a felesége.

Az asszony egy puha, modern szőnyegen ült, és a televíziót nézte. A „Mikádó”-t játszották. Vidát nem érdekelték a japán trónörökös kalandjai. Általában nem érdekelte a színház. Valójában kevés dolog érdekelte. Életét kitöltötte a hajszás, zaklatott munka. Sokat gürizett, de úgy érezte, hogy kárpótolja érte az élet. Belső világában kialakult egy olyan érzés, hogy aki meg tudja keresni a pénzt, annak mindenből a legjobb jár, a legjobbat, legszebbet meg kell kapnia, így igazságos. Jelmondatot is készített magának, melyet aztán, ha az ismerősök, barátok irigykedve dicsérgették a villáját, motorcsónakját, autóját, nevetve ismételgetett: „Télen güri, nyáron szüzi.”

Továbblapozott a Motor Boating-ban, aztán a feleségéhez fordult:

– Figyelj csak, Évike…

Az asszony kelletlenül Vidára pillantott:

– Mi van…?

– Broadwaterék négy új motorcsónakot hirdetnek. Egy Tilghman 5,995 dollárba kerül.

– Sok az?

– Százezer körül… Várj csak… Százharminchétezer… Persze egy emeletes Explorer már 10,995 dollár.

– A mienk mennyibe került?

– Az nem reális. Ajándékozás, vám… Hát ezek kérlek szépen érdekesen kalkulálnak. Figyelj csak…

– Figyelek – mondta az asszony, de nem figyelt, már újra a tévét nézte.

– A Tilghman 5,995, a 30-as Express 9,995, az Explorer pedig 10,995 dollár. Négy hajóból háromnak 995-re hozzák ki az árát. Nem figyelsz…?

– De, csak nézem közben a tévét…

– Mi ez?

– A Mikádó… Gyere, ülj ide mellém…

– Még mindig a Mikádó? Mi lett azzal a japán kölyökkel?

– De Jenő… Ez a császár fia…

– És aztán…?

– Álruhát öltött, és megszökött a menyasszonya elől.

– Én ezt nem nézem. Lefekszem inkább. Vége a tilalomnak. Hajnalban kimegyek pontyozni – mondta Vida, s ahogy a feleségére nézett, újra elfogta az a furcsa érzés, mint előbb, amikor az üvegajtón át kipillantott a teraszra. Az ingjéhez nyúlt, aztán alatta a saját bőrét is megtapogatta. Úgy érezte, mintha gyűrött, átizzadt lenne az inge, s a bőre nyirkos. De nem volt nyirkos, az ing száraz volt a testén. Becsukta a Motor Boating-ot, s fel akart állni. De nem állt fel, mert közben a felesége arcán felfedezett egy ráncot. Még nem volt igazi ránc, inkább csak örökölt családi karakter. De ahogy Mercz Éva nevetgélt, a száj és az orr között, oldalt, félkörívesen elmélyült, feltorlódott ez a vonal, és sejtette a későbbi szakadékot.

– Igen – mondta hangosan.

– Szóltál?

– Nem, semmi – mondta Vida, s aggodalom szállta meg. Rettegett az öregedéstől. A saját fiatalságát, ami már elmúlt, Mercz Éva üdesége által vélte megőrizni. – „Mennyire szerettem ezt a lányt” – tűnődött Vida. – „Az üde kreol bőrét, testének fiatal illatát… Hogyan történhetett ez?… Hiszen még csak húsz… Mennyi is?… Igen, 1950-ben született, 1970-ben volt húszéves, és most huszonnégy…” – Lassan számolt magában, s közben nézte az asszony arcát. Úgy találta, hogy szép még az arca, de a hamvas üdeség már eltűnt róla. Hirtelen eszébe jutott Bajor Ferenc, akit 1962-ben, amikor még az üzemi pártbizottság tagja volt, magához rendelt. Bajor Ferencre panaszt tettek a technikus lányok, mert azt mondogatta az üzemben, hogy húsz év felett már minden nőnek hullaszaga van. Próbálta felidézni a technikus lányok, majd Bajor Ferenc arcát, de valamennyien belemosódtak az időbe. A Motor Boating címlapjára pillantott, aztán a magazint kedvetlenül a szőnyegre dobta. Felállt, a feleségéhez lépett, és megsimogatta az arcát. A bőr üdeségét kémlelte ujjaival.

– Lefekszel? – kérdezte az asszony.

– Gyere te is. Zárd el ezt a hülyeséget.

– Menj csak, majd én is… Fél tízre vége lesz. Kíváncsi vagyok a végére.

Vida lehajolt, és megcsókolta a feleségét.

Reggel fél négykor kelt. Beült a kocsiba, és a falun át elindult a vízhez. – „Jó lett volna egy pohár jeges whisky” – gondolta, de aztán eszébe jutott a három évvel korábbi kalandja, amikor Siófokon megszondázták… Ingerült lett. Arra gondolt, hogy rossz helyen van a háza. Messze van a víztől. Hirtelen elhatározta, hogy eladja, s közvetlenül a vízparton épít egy újat, hogy reggel ne kelljen kocsiba ülni. Számolni kezdett. „Ha megvennék háromszáz négyszögölet a parton 1200-ért, az 360 ezer… Nyolcvan négyzetmétert lehet beépíteni… Ha a négyzetmétere kijön háromezerből, az 240 ezer… Az összesen hatszázezer… Nem is sok. Persze előbb el kellene adni ezt a házat, s az már bonyolult…”

Az egyik nádfedeles falusi ház felett megpillantotta a napot. Vörösen kibukkant az alacsony felhők közül, s fényével elárasztotta a partot. Vida a napba nézett, aztán gyorsította a kocsi futását. Mire a stéghez érkezett, már elfelejtette az esti rosszkedvét, s hirtelen támadt építkezési tervéről is megfelejtkezett. Nagy lélegzetet vett a parton, s elégedetten pakolta át drága horgászbotjait a kocsiból a csónakba. Ahogy a dán botokat s az első osztályú japán orsókat simogatták az ujjai, az elégedettség szétáradt bensőjében. „Sikeres ember vagyok, s a kezem szerencsés” – gondolta.

Lassan evezett befelé. Néhány falusi horgász már a nádas mellett kuporgott. Szurkozott fenekű, avétt csónakokban ültek. Köszöngettek Vida Jenőnek. Vida mindenkinek visszaköszönt, s egy-egy pillanatra bizonytalan közösségi érzés fogta el, mint hajdan, a gyárban, amikor még az alapkutatások is érdekelték, s az új konstrukciókon hajnalig dolgozott a fiatal technikusokkal. – A karókhoz kötötte csónakját, távcsalit cseppentett a főtt kukoricára, aztán beetetett. A horgát pontosan a szűk nádöböl közepére dobta. Bent, a tó közepe táján kis fodrozódás támadt a vízen, s lassan terjedt kifelé. Amikor elérte a horgászhelyeket, megmozdultak a csónakok, s zizegő neszek támadtak a nádasban. Vida többször kiemelte a horgát, igazított a csalin és a pótán, aztán újra bedobta. Észrevétlenül múlott az idő. A pillantása közben elkalandozott, mert vonzotta a felkelő nap fénye, s a vízi szárnyasok nehézkes, hangtalan repülését is szerette nézni. Már elmúlhatott öt óra, amikor a pótája eltűnt. Először azt hitte, hogy a szeme káprázik, de aztán gyorsan rántott egyet a boton. A zsinór megfeszült, a bot hajlott. Beletelt jó öt perc, mire megszákolta a halat. Szép tőponty volt, legalább kétkilós.

Több halat nem fogott ezen a reggelen, hét óra tájban mégis nagyon elégedetten kormányozta csónakját a kikötő stég mellé. Felállt, kitette a botjait, s amikor lehajolt, hogy a szákot is kiemelje, elvesztette az egyensúlyát, és a vízbe zuhant. A víz térdig sem ért, így azonnal felállhatott volna, de nem bírt. Furcsa opálos köd vibrált, derengett a szeme előtt. A ködön túl sütött a nap, de a fény csak szűrten, bizonytalanul érkezett.

A helybeli vasutas és a paraszthorgászok húzták ki a vízből. Ahogy emelték, érezte, hogy a teste nagyon nehéz, kövér. A bal karját nem tudta mozdítani. Nem volt bent erő, mintha megbénult volna. Az egyik szabadnapos vasutas, aki időnként Vida kertjében is dolgozgatott, mellette maradt. A horgászszerszámokat bepakolta a kocsiba, s Vidát is besegítette a volán mögé. Vida Jenő jobb kézzel fogta a kormányt, s félve az újabb ájulástól, lépésben vezetett. A falu alatt megpróbált sebességet váltani, de a vasutas rászólt:

– Csak lassan, mérnök úr, lassan…

Mercz Éva a teraszon ült és a 74-es Summer Values-t lapozgatta. Amikor a vasutas feltámogatta Vidát a lépcsőn, megijedt.

– Mi történt, drágám?

– Semmi, semmi sem történt – mondta Vida, és lerogyott az egyik fonott karosszékbe.

– A mérnök úr elvesztette az eszméletét. A karja megbénult. Orvost kell hívni – mondta a vasutas.

– Azonnal megyek az orvosért… Jenő, ez szörnyű…

– Maradjon mellette mérnökné asszony, én elmegyek az orvosért – mondta a vasutas.

– Siessen, Bogdán, nagyon siessen.

A vasutas elment. Mercz Éva whiskyt öntött egy magas pohárba, jeget dobott bele, és Vida elé tette az asztal sarkára.

– Igyál egy kis whiskyt, Jenő, jobban leszel.

– Már semmi baj, csak a kezemben nincs erő – mondta Vida, és a poharat nézte. Nem ivott, csak nézte a poharat és gondolkodott.

Tíz éve szorongató időzavarban élt. Akkor vette meg az első kocsiját, s hogy a részleteket fizetni tudja, a rendes mérnöki állása mellé másodállást is vállalt. Nyáron elutaztak a dalmát tengerpartra. Splitben elhatározta, hogy épít a Balaton-parton egy fehér homlokzatú villát. Amikor az ötletét a tengerparti vendéglő teraszán elmesélte a családnak, valamennyien nagyon lelkesedtek. A fiúk tapsoltak, a felesége pedig áthajolt az asztal felett, és megcsókolta. Splitben még a régi feleségével járt. Válás után a lakásban az asszony maradt a gyerekekkel, ő pedig megkapta a balatoni villát. 68-ban a kisebbik fiú is gimnáziumba került, így újabb másodállást vállalt. Maszekoknak csak 1970-ben kezdett dolgozni, amikor Mercz Évát feleségül vette. Napi tizenkét órát dolgozott, egyik állásból rohant a másikba, elvállalt minden szakértői megbízatást. Télen vasárnaponként is az asztalnál ült, és reggeltől estig számolt, rajzolt és cigarettázott.

A whiskys pohár mellett az asztal sarkán megpillantott egy levelet. Öt darab háromszögletű bélyeg volt rajta, mind az ötön vadkacsák, vadlibák úsztak, álltak, tollászkodtak.

– Milyen levél ez? – kérdezte Vida.

– Ja, ez még tegnap jött, de olyan kapkodásban voltunk Pesten, hogy elfelejtettem odaadni. A Halász írta Mongóliából – mondta az asszony, aztán kihúzott a hajából egy csatot, s felnyitotta vele a levelet. Vida átvette, lassan, tűnődve olvasott. Felvillant egy-egy mondat: „A kutatómunkával lassan haladunk… A klíma, a rettenetes távolságok, az útnélküliség pontos tervezést kívánna, és pontos kivitelezést. Tervezni lehet, de kivitelezni nehéz. A táborba a benzint 220 km-ről hozzuk hetente egyszer, a vizet 20 km-ről, minden jurtára 40 liter jut naponta. A konyhához a tüzelőt 550 km-ről hozzák havonta egyszer. A hat munkahely a tábortól 30–60 km-re van…” Vida mondatról mondatra, lassan előrehaladt a levélben. Aztán az asszony hangja kizökkentette.

– Nahát … Már 3 dollár 99 centért lehet kapni egy justaucorps-t…

– Mi az a justaucorps? – kérdezte Vida, és a feleségére nézett. Mercz Éva az asztal túloldalán a nyugágyban feküdt, s már újra a Summer Values-t lapozgatta.

– Blúznadrág… Tudod, amit a télen hoztál nekem Münchenből…

Vida Jenő Mercz Éva arcát nézte. Úgy találta, hogy a felesége nagyon fiatal. Szép az arca, s a bőre a kora reggeli napfényben harmatosan üde. Bizonyára bekente valamivel.

Kinyújtotta a jobb kezét, és megmarkolta a poharat. Lassú kortyokban kiitta a whiskyt.

A terasz, akár a dalmát házak, fehéren ragyogott a napfényben. Ültek az asztal mellett, és várták az orvost. A magazin lapjai zizegve forogtak Mercz Éva szép kezében.

Különleges megbízatás

Reggel hét óra óta a tükör előtt állt, és borotválkozott. Lassan haladt a munka. Fájt a feje, s az epéje négypercenként görcsösen összerándult. Ilyenkor remegő kezében megcsúszott a kés, és felsértette az arcbőrét. Nyomorultul érezte magát. Amíg az epe jelzett, mozdulatlanul állt, és nézte magát a tükörben. Jó ötvenes, idegen férfi nézett rá vissza ingerülten. A bőre még őrzött egy keveset a hajdani gyakorlótereken szerzett, nyers barnaságból, de ennek a barnaságnak furcsa módon már nem pirosas, hanem kékes árnyalata volt. Szemét vérerek szabdalták darabokra, s emlékezett rá, ha az epéje miatt néhány hétre abbahagyta az ivást, eltűntek ugyan a vérerek, de a szeme fehérje nem fehéredett ki, sárga maradt. Legfurcsább volt persze a bajusz hiánya. 1960-ban vágatta le, amikor már minden reménye szertefoszlott, hogy visszakerülhet a hadseregbe. Azóta úgy érezte, hogy nem azonos önmagával. Az a Bordács István, aki most a szakszervezetnél osztályvezető-helyettes, és kis papírlapokat tologat ide-oda, s néhanapján belecsíp a gépírónők fenekébe, nem azonos azzal a régi Bordács Istvánnal, aki főhadnagy volt, s ha a nyári gyakorlatok idején elordította magát két erdő között, a sasok ijedtükben kiestek a fészkükből. – Nézte magát a tükörben, s amikor az epegörcs enyhült, a csap alá nyúlt, és megtapogatta a sörösüveget, melyre félórája folyt már a hideg víz. Jó hűvös volt az üveg, s a torkában megszoruló szárazság jelezte, hogy elérkezett a pillanat. De aztán arra gondolt, hogy előbb fegyelmezetten befejezi a borotválkozást, s csak utána nyitja ki az üveget, mert előfordulhat, hogy később még jobban remeg a keze. Felemelte a pengét, és az arcához érintette. – Bent a szobában szólt a rádió. Máté Péter énekelte a Hull az elsárgult falevel-et. Összerándult a gyomra. Leengedte a kést, és a szobába indult. Lehalkította az öreg, kopott néprádiót, aztán visszament a mosdóba. Az ebédjegyes Maca imádta Máté Pétert és a hulló faleveleket, Bordács viszont kezdett torkig lenni ebédjegyes Maca érzelgősségével. – A tükörbe meredt, harciasan megkeményítette a pillantását, aztán határozottan felemelte a kést. Jól sikerült a mozdulat. A szakáll sercegve fogyott. Széles rendet vágott a bal arcán, mintha csak kaszálna. A fülnél egy kis baj támadt. Megvérezte a cimpáját. Már ott is lehúzta a szőrt, s amikor az arcról felemelte a kést, megremegett a keze. Csak a hegye vágott a cimpába, alig egy-két milliméter hosszan, de szivárgott belőle a feketés vér. Még hátravolt a jobb oldali pofaszakáll és fül környéke, de most nem bírta folytatni a munkát. Nézte a vérét. Nem értette, hogyan lehet ilyen sűrű, feketés a vére. Megijedt. Attól félt, hogy észre sem veszi, s egy reggelre csak váratlanul megalszik a vére. Nem kering tovább, és kész. „Orvoshoz kellene menni” – gondolta, de ez ijesztőbbnek látszott, mint a halál.

Hirtelen mozdulattal a csap alá nyúlt, s újra megtapogatta az üveget. Érezte, hogy a sör a víz hőmérsékletére hűlt, csúcsformában van. Hidegebb már nem lehet, tehát azonnal meg kell inni. Kiemelte az üveget a vízsugár alól, de ahogy mozdult, észrevette, hogy az arca jobb oldala még fehér habban ázik. – Légy fegyelmezett, Bordács! Katonák vagyunk, vagy köszörűsök?! – recsegett a hangja a lakásban. Keményen a tükörbe nézett, aztán visszatette a sört a csap alá, és meglendítette a kést. Ismét megvérezte az arcát, de már nem törődött vele. Nagyot ordított: – Jöjjön a nápolyi kasza! Bele, át a pofáján! – Lendült a kés, aztán ijedten lassult. Nem történt baj. Szép lassan sercegtetett, s az emlékektől a keze is erőre kapott, nem remegett. Úgy fejezte be a borotválkozást, hogy észre sem vette. Közben maga előtt látta a kis Soóst, ahogy felugrik az asztal tetejére, és elordítja magát: „Nálam van a nápolyi kasza, senki ne mozduljon, mert nyissz!” A kis Soós elhárítós őrmester volt, s amikor átdobták Nyugatra, hogy hazahozzon egy horthysta stricit, Nápolyban vett magának egy óriási bicskát is. A bicska pengéje harmincnégy centi hosszú volt, s a hajlata nagyon gusztusos. Nyári gyakorlaton voltak Pécs alatt, s a közeli sokác faluba meghívták az egység katonáit az aratóbálba. A helyi legények rossz szemmel nézték a dolgot, s éjfélkor közvetlenül a söntés felett, a kályhacső és Rákosi Mátyás képe között, szétrobbant egy szódásüveg. Ekkor ugrott fel a kis Soós az asztal tetejére a nápolyi kaszával. De aztán valaki leoltotta a villanyt, s a helyzet megbonyolódott.

Bordács lemosta az arcáról a habot, aztán hirtelen mozdulattal kiemelte a csap alól a sörösüveget, és a kád szélén leütötte a kupakját. A kádról ezen a részen már rég lepattogzott a zománc, s a kupakok csipkés széle a vasba is kisebb mélyedést vágott. – Mohón ivott. Ezen a reggelen először érezte, hogy ember, egyáltalán, élőlény. Nagy kortyokban nyelte a sört. A hűvös, fanyar ízek leöblítették a torkáról a szárazságot, és életre keltették a gyomrát. „Mégiscsak érdemes élni” – gondolta, s húzott egyet az üvegen. A sör fele elfogyott. Amikor ezt konstatálta, bizonytalan szomorúság hullámzott át idegrendszerén. Megnézte magát a tükörben, s látta, hogy az arca hat helyen vérzik. A kád közepére állította a sörösüveget, és bement a szobába. Cigarettapapírt keresett, s minden vágásra gondosan rászorított egyet. A rádióban ekkor a Marseillaise-t kezdték játszani. Felkapta az üveget, és berohant a szobába. Felerősítette a hangot. A dallamot figyelte, aztán várt, de semmi sem történt. A bemondó szenvtelen hangon a nap fő híreit ismételgette, melyeket hajnal óta már jó néhányszor elmondtak. Bordács kis csalódást érzett. Először arra gondolt, hogy csak úgy eljátszották a Marseillaise-t Máté Péter és Szűcs Judit között. Aztán arra gondolt, hogy mondhattak valamilyen szöveget is előtte, csak az nem hallatszott ki a fürdőszobába. Reményvesztetten körülnézett a szobában. Töredezett blondelkeretekből a szülei meredtek rá. Gyenis Anna és Bordács Ignác. Az Alföldről felkerült szövőnő és a fáradt munkás, aki a külvárosi öntödék szürketisztítójában töltötte el az egész életét. Vasárnapi fényképek voltak, fakók, régiek, foltosak. Odább, a szüleitől balra, de még mindig az ágy felett, a saját fényképe függött. Bordács főhadnagy bajszosan, tele hittel, bizalommal. Odább egy széles nyári kép. A háttérben csapatsátor, a sátor előtt az egység tisztjei, közöttük Farkas Mihály, ahogy éppen kezet fog Bordács főhadnaggyal. Hasonló nyári kép függött a szekrényen túl is. Bizonytalan térben, közel egy tölgyfához, melynek csak az alacsonyabb ágai lógnak be a képbe, sok tiszt áll, középen Puskás Ferenc őrnagyi egyenruhában. Valamikor, talán húsz éve, Bordács Puskás Öcsi cirkalmas autogramját is megszerezte, és odatűzte a kép alá. Mindezen kívül még egyetlen képet lehetett látni a szobában. Ezt a szekrény oldalán. Újságkivágás volt. Anita Ekberg széles hátú, szürke csődörön ült, és nevetett.

Bordács pillantása végigtapogatta a képeket, aztán megállapodott az asztalon, ahol az elpiszkolódott poharak és üres üvegek között mindössze három tárgy érdemelt valami kevés figyelmet. Egy pakli zsíros szélű magyar kártya, melyet kitágult harisnyagumi tartott össze, továbbá egy teknőcfésű és egy merített papírra nyomott meghívó.

Belekortyolt a sörbe, és nézte az asztalt. A kártya nem keltett benne érzelmeket. A teknőcfésű sem. Legfeljebb egy kevés undort. Még emlékezett arra az időre, amikor az ebédjegyes Maca felbukkant az életében. A hivatali szokásoknak megfelelően huszadika táján felvett tőle száz forint kölcsönt. Aztán elseje után, ugyancsak a hivatali szokásoknak megfelelően, százhuszat adott vissza. Ebédjegyes Maca nem a saját pénzét forgatta így, hanem a dolgozókét. A legtöbb hivatalnok hó elején befizette az egész havi ebédpénzt, de a konyha heti elszámolással dolgozott, így Macának mindig csak az aktuális hetet kellett befizetnie. A korábban beszedett pénzt így hó végéig megforgatta. Arra már Bordács nem emlékezett, hogy ebédjegyes Maca mikor ment fel hozzá először… Elég régen történt az eset, és egy se vége, se hossza ügy keletkezett belőle, mert Maca soha nem akart hazamenni, s ha el is ment, mindig ott felejtett valamit, amiért aztán másnap visszamehetett. Jó taktikája volt. A hivatalban nem jelezte, hogy ott felejtett valamit Bordácsnál, csak kedvesen, kislányosan mosolygott. De este minden bejelentés nélkül megjelent, mintha csak akkor, abban az utolsó félórában fedezte volna fel, hogy Bordács lakásán felejtette a harisnyatartóját, a fésűjét, kendőjét, csatját, a púderkompaktot vagy éppen a fehérneműjét. Ezeket a tárgyakat úgy tudta a lakásban hagyni, hogy Bordács soha nem vette észre a cselt, a tárgyak nem látszottak, csak másnap este bukkantak elő, szinte egyidőben ebédjegyes Maca csengetésével.

Bordács futólag szemügyre vette a teknőcfésűt, és átsuhant az arcán egy kis gyanakvás. Reggel volt, és máris észrevette a fésűt… Korainak tartotta a dolgot. De aztán megnyugodott, mert látta, hogy a fésű jól belesimul az asztal szürkésbarna kopottságába, s szinte elveszik a mosatlan poharak és hamutartók között. Ebédjegyes Maca nem tudta, hogy kivett egy nap szabadságot, s ilyen hosszú ideje lesz a lakásban ténferegni, szemlélődni. Ha egyszerű szakszervezeti reggel köszönt Bordácsra, akkor kapkodva borotválkozik, dühösen locsolja magára a vizet a fürdőszobában, és a rohanás közepette nincs ideje az asztalt nézegetni s a tárgyakat. Akkor nem veszi észre a teknőcfésűt, csak este, amikor kedvetlenül elmossa a poharakat.

A kártya, a teknőcfésű és a hamutartók szomszédságában ott feküdt az asztalon a meghívó is. Fehérségével elütött a tárgyaktól, s a betűk rajzolata hangsúlyozta a meghívás különlegességét. Bordács elég sok meghívót kapott a szakszervezetnél, és a legtöbbet azon nyomban szemétkosárba dobta. Amikor két napja megérkezett ez a meghívó, a többivel együtt az asztal szélére söpörte, s csak ebéd után akadt meg rajt a pillantása. Cigarettázott éppen, és azon törte a fejét, hogy bokszmeccsre menjen vasárnap vagy inkább kuglizni Kőbányára. S akkor, hirtelen feléledtek a betűk: „Tisztavatás”. Felemelte, elolvasta. Mintha áramütés érte volna, megremegett a keze, leejtette a cigarettáját. 1957-ben minden kapcsolata megszakadt a hadsereggel. Azóta egyetlenegyszer idézték be a Kiegészítő Parancsnokságra, és kicserélték a katonakönyvét.

Bizonytalan, idegesítő remény kerítette hatalmába. Talán mégis visszaveszik. Eszébe jutott valakinek. Történt valami a HM-ben… Valakit odahelyeztek, s annak eszébe jutottak a régi csapattisztek, akik még közvetlenül a termelésből jöttek. A fasza parasztgyerekek s az angyalföldi srácok!

Nem bírt az asztal mellett maradni. Lement a büfébe, és megivott egy fél barackpálinkát. Közben tűnődött: „Miért hívnának egyébként meg a tisztavatásra?… Oka van. Az ilyennek mindig oka van. A seregben ok nélkül nem történik semmi… Majd odalép valaki hozzám, talán egy régi tiszt a Polefcséefségről, aki nyilván már legalább őrnagy vagy alezredes, és megszólít: Bordács elvtárs?… Odalép majd…”

Mire visszaérkezett a szobájába, már az osztályvezető várta. Egy kimutatást sürgetett. Ahogy most nézte a finom, fehér meghívót, szinte látta magát, ahogy szó nélkül felemelte az asztalról, és az osztályvezető kezébe adta. Az elolvasta, és kérdően ránézett. „Egy nap szabadságot kérek holnapra” – hallotta a saját hangját. S az osztályvezetőét: „Nem kell ezért kivenned egy napot, menj csak el, utána majd benézel a székházba…” Látta magát, ahogy ingatja ott a fejét, ahogy a lányokkal kiíratta az egy napot.

Kiitta a maradék sört, aztán az üveget katonásan letette az asztalra. Határozott, kimért mozdulattal. Nagyot koppant az üveg, csaknem eltörött. Kiment a fürdőszobába, letusolt, majd a tükör elé állt fésülködni. Ott aztán az az idegen, puffadt arc megint felingerelte. Hogyan lehet ilyen az ő arca, amikor az ő arca valójában másforma? Barna, kemény, határozott. A bajsza feketén csillog az arc közepén. Már nagyon bánta, hogy levágatta a bajszát… A bajusz hiánya tönkretette az arcát. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba.

Bordács az utóbbi öt évben nehezen bírta a reggeleket. A borotválkozásban, mosdásban, öltözködésben általában annyira kifáradt, hogy mire elindulhatott be a szakszervezetbe, mindig úgy érezte, hogy vége a napnak, ő már megtette a magáét, nem is befelé megy, hanem hazafelé, esetleg valamelyik zöldvendéglőbe igyekszik, hogy a fáradalmakat leöblítse néhány pohár sörrel. Tette azért a dolgát, s néha névnapok alkalmával vagy nagyobb ünnepek előtt, amikor az osztályra felhoztak egy-egy láda sört, jól érezte magát a szakszervezetnél.

Délelőtt tízkor büszkén és izgatottan szorongott a tér meghívottaknak fenntartott részén. Szólt a katonazene, csillogtak a kürtök a fényben. Körülötte a fegyveres testületek képviselői álltak, rendőrtisztek, munkásőrök és sok civil. Néhány asszony sírt. Rájuk sandított. „Szülők” – gondolta. Nagyon élvezte a vezényszavakat, a fehér kesztyűk pompáját, ahogy a fegyverekre fonódtak. Figyelmesen hallgatta a honvédelmi miniszter beszédét, s csak akkor rezzent össze, ha egy-egy magasabb rangú tiszt elment mellette. Amikor a fiatal tisztek díszelgő százada elvonult az emelvény előtt, a torkában dobogott a szíve, s csaknem elsírta magát. Később, néhány nap múlva már tudta, hogy a kard miatt volt az egész. A kard miatt, amivel a vezénylő tiszt a század előtt ment. Még emlékezett az 1954-es április negyedikére, amikor a Hősök terén ugyanilyen tiszti karddal a kezében vonult az egysége előtt. A puha, fehér kesztyű feszességét két évtized elmúltával is a bőrén érezte, s a szorítás görcse is a kezében maradt, a kard markolásának különös gyönyörűsége egész életére kihatott.

Állt a meghívottaknak fenntartott helyen, s amikor véget ért a díszelgés, nem tudta, mit csináljon. A tisztek bajtársakra akadtak, beszélgettek, s együtt indultak valahová. A szülők, testvérek, menyasszonyok csoportjai is megbolydultak, és a nézők közül többen odaléptek a meghívottak közé, így a fenntartott hely elvesztette a jelentőségét. Úgy érezte, nevetséges lenne, ha tovább ott állna, így hát lépett egyet bizonytalanul és csalódottan. Ekkor a nevét hallotta:

– Bordács elvtárs! Ne olyan sietve…

Megfordult. Egy kövérkés főtiszt állt előtte. Réti Géza, egységének hajdani politikai tisztje. Csak akkor százados volt, most már alezredes. „Mi lennék én… Mi lennék én?” – futott át a gondolat Bordácson, s közben kezet nyújtott. Idegességében remegtek az ujjai.

– Gratulálok a fiához. Kitűnő ember, iskolaelső volt… – mondta Réti, és egy barna, kemény arcú hadnagyot s egy furcsa, soványka öregasszonyt tessékelt maga elé.

Bordács arca megvonaglott. Rétire nézett, majd az öregasszonyra. Az asszony kis, büszke, bizonytalan mosollyal az ajkán megszólalt:

– Pista…

Bordács értetlenül bámult az öregasszonyra, s hirtelen olyan érzése támadt, mintha Vas Etel állna előtte. Az is eszébe jutott, hogy huszonkét év után az elmúlt elsején történt meg először, hogy nem vonták le tőle a gyerektartásdíjat. Azt hitte, elfelejtették. Elköltötte a különbözetet, aztán megfelejtkezett róla. Szörnyen érezte magát, de a két napja tartó remény még nem hunyt ki benne egészen, így Réti miatt összeszedte magát. Mosolyt erőltetett az arcára, és megszólalt:

– Hogy vagytok, Etel?

– Köszönjük, Pista, dolgosan…

Ekkor a fiatal hadnagy kicsit előbbre lépett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett:

– Ifjú Bordács István hadnagy szolgálattételre jelentkezem!

– Pihenj – mondta Bordács, és megveregette a hadnagy karját. A vállát nem érte el.

Újra megszólalt Réti alezredes:

– Nagy ünnep ez, Bordács elvtárs. Most üljenek be szépen egy pohár sörre. Sör, egy jó zóna és öröm!

– Értettem – mondta Bordács, s tisztelgésre emelte a kezét. De eszébe jutott, hogy ő csak egy nyavalyás civil, s a keze lehullott.

Ifjú Bordács István azt javasolta, hogy a Kék Dunába üljenek be, mivel az elég közel van, s már a menyasszonyának is azt mondta tegnap, hogy avatás után ott lesznek.

Kis szél kerekedett a Duna felett, s a vendéglő teraszán emelgette az abroszokat. Bordács három korsó sört rendelt, és három pirított májat. A pincér szerencsére azonnal kihozta a sört, s néhány pillanatra bele lehetett bújni a kriglibe.

– Micsoda sör! – mondta Bordács. – Csak csapolt sört szabad inni. – Közben számolt. Száz forintja volt. „Ha egy máj húsz forint, három máj hatvan forint. Plusz a sör… Futja még három korsóra, vagy nem futja…?”

– Itt mindig jó a sör, és a máj, hát az elsőrangú – mondta a hadnagy.

– A kilátás is szép – szólt közbe Vas Etel.

– Csak fahordóban igazi a sör. Ezen érezni, hogy fahordóból csapolták – mondta Bordács, és újra kortyolt a söréből. Ekkor váratlanul eszébe jutott, hogy a szivarzsebébe egyszer meccs után becsúsztatott egy ötvenest, hogy eltagadhassa a haverok elől. Mikor is? Tavaly? Az MTK-botrány után? Óvatosan benyúlt a mutatóujjával a szivarzsebjébe. Ott volt az ötvenes. Megkönnyebbült. – „Rendelek még két kört – gondolta –, aztán majd csak történik valami. Hazamennek, vagy…”

– Csilla is a csapolt sört szereti. Mást nem is fogyaszt. Legfeljebb egy pohár csapolt sört.

– Ki az a Csilla? – kérdezte Bordács.

– Majd megismered. Kitűnő kislány…

– Hát igyunk akkor egyet erre a nagyszerű eseményre – mondta Bordács, és felemelte a kriglit. Ittak. Bordács a Dunára pillantott. Egy régi típusú hajó úszott lefelé hangtalanul. A fedélzetén tíz-tizenöt ember lézengett. Napoztak. Egy férfi vászonszéken ült a korlát közelében, és egy üvegpalackot tartott a kezében. Bordács nagyon szeretett volna a hajón lenni. Sóvárogva nézte a fehér hajót s a fedélzeten ácsorgó embereket. „Ezek este Mohácson vannak” – gondolta. – „Esznek valamit… Halászlét és túrós csuszát?…”

– Azt hittem, egyenruhában leszel.

– Tessék?

A fiatal hadnagy megismételte a mondatot:

– Azt hittem, egyenruhában leszel.

– Én?… Miért?

– Hát gondoltam, ha már eljössz…

– Az a helyzet, ugye, hogy… – kezdte Bordács a magyarázatot, de nem tudta folytatni, mert a hadnagy közbeszólt:

– Anyu mondta, hogy különleges megbízatásod van… De most, hogy ennyi év után hazajöttél, gondoltam…

– Honnan?

– Hát onnan… Nem kérdezek.

Bordács jól megnézte a hadnagyot, s az volt az érzése, hogy hasonlít rá. Fekete haja volt és barna bőre. Mindig egy szőke, nyápic gyerekre gondolt, ha ez az egész ügy néha az eszébe jutott. A Fischer hadnagy szőke volt. Szőke, nyápic, és mindenki úgy tudta akkor, hogy bemászkál a konyhára.

– Engem 1957-ben leszereltek.

A hadnagy meghökkent.

– A mama mindig azt mondta, hogy különleges megbízatásban vagy távol…

Vas Etel is megszólalt:

– Nekem az volt az életcélom, hogy tisztet neveljek a fiamból. Pontosan olyan jó tisztet, mint te vagy, Pista. Én régen is… Úgy éreztem, ennél nincs több, mint ha valaki tiszt. Egy tiszt, az valami nagyszerű dolog, ha, ugye, valaki tiszt…

Bordács megrökönyödve Vas Etelre meredt. Ismerős vonásokat keresett az arcán. Alig emlékezett az arcra. Ha az utcán találkoznak, nem ismeri meg. Talán negyvennyolc lehetett, de többnek látszott ötvennél. Agyondolgozott, egérszerű asszony volt. Nézte, nézte az asszonyt, s egyszer csak az emlékei közül előbukkant a politikai tiszt irodája. Réti az asztal mögött ült, és szivarozott. Csongort szívott. Kint voltak már nyári gyakorlaton, onnan rendelték be. Nem tudta, hogy mit akar tőle Réti, csak állt ott, és várt. Réti aztán felállt az asztala mögül, és szivarozva le-föl sétálgatott. Végül azt mondta:

– Na, halljuk…

Bordács értetlenül állt az iroda közepén.

– Jelentsen… – szólalt meg újra Réti.

A saját hangjára már nem emlékezett, de a szavakra igen.

– Bordács főhadnagy jelentkezem… Jelentem, nem tudom, miről van szó.

– Vas Etel.

– Vas Etel? Jelentem, nem értem…

– Vas Etel itt dolgozik nálunk a konyhán. Mosogatólány. Terhes. Remélem, tisztában van a kötelességével.

– Jelentem…

– Feleségül veszi. Egy kommunista tiszt a magyar néphadseregben, ugye… Ugye…

– Százados elvtárs, de miért pont én?

– Vas Etel azt mondta, hogy maga a gyerek apja.

– Én?

– Esküvő a pécsi városházán július tizenegyedikén tíz órakor. A tanúkat hozza magával. Végeztem.

– Értettem. Esküvó július tizenegyedikén tíz órakor. Leléphetek?

– Leléphet, főhadnagy.

A pincér tányérokat rakott az asztalra, majd kenyeret, sót, paprikát. Bordács felemelt ujjakkal jelezte, hogy még három sört kér. Jó illata volt a pirított májnak. Bekapott egy villával, s amíg rágott, az asszonyra pillantott. Semmit sem tudott az asszonyról. Azt sem tudta, hogy falusi születésű vagy városi. S egyáltalán hol él most? Itt Pesten vagy még mindig Pécsen? Mit csinálhat ez? Mit dolgozik?

Beletunkolt egy darab kenyeret a szaftba, aztán megszólalt:

– Él még a papa? – kérdezte.

– Milyen papa?

– Hát a… Mama férje… Úgy emlékszem…

– Félárva voltam.

– Kiment a fejemből… Persze Kovácstelepen…

– Mi volt Kovácstelepen, Pista?…

– A mama nem Kovácstelepen?

– Nem… A mama is meghalt már a Monori-tanyán. Én is onnan kerültem át a Dunántúlra.

– Aha, Monori-tanya az Alföldön…

Az asszony megörült:

– Igen, az Alföldön… Régi dolgok ezek…

Bordács elnyelt egy nagy villa szaftos májat, s érezte, hogy az asszony nem eszik, hanem őt nézi. Esengve gyermetegen. Emlékezett erre a pillantásra. Hol is? Hol nézett így?

– Egyél, Etel, kihűl a máj… – mondta.

– Olyan boldog nap ez nekem, Pista. Nem megy le a falat. Az én kis Pistám is tiszt lett. Tiszt… Milyen szép ez. És itt együtt eszünk, meg isszuk ezt a sört…

– Egyél csak, Etel…

– Már itt kellene lenni Csillának – mondta a hadnagy, s idegesen pillantgatott az utca felé.

Bordács hirtelen letette a villát s a kenyeret is, melyet éppen a szaft sűrűjébe akart gyömöszölni.

– Te sem eszel, Pista?

– De eszem, csak várom a sört…

Már emlékezett. A városháza folyosóján nézett így rá az esküvő napján. Micsoda esküvő volt az… Átizzadt nyári zsávolyban lovagoltak be Pécsre. Hárman. Ő és a két tanú. Horváth főhadnagy és Vidosa őrmester. Úgy indultak el, hogy éppen beérjenek, percre. A lovakat a virágágyásokat szegélyező vaskorláthoz kötötték, és felmentek. Pontosan tíz óra volt, Vas Etel szorongva állt a homályos folyosón. Amikor odaértek, reménykedve elmosolyodott, és odament hozzájuk. Emlékezett a saját hangjára:

– Na, Etel, jól aludtál?

– Jól.

– Most akkor meglesz a dolog.

Többet nem mondhatott, mert kinyílt az ajtó, és behívták őket. Amikor véget ért a szertartás, kiléptek a folyosóra, és feltették a sapkáikat. Szótlanul, köszönés nélkül elindultak a lépcsőn lefelé. Vas Etel utánuk szaladt.

– Pista… – mondta reménykedve.

Bordács emlékezett rá, hogy a kanyarból visszanézett a lányra, s úgy félig alulról látszott, hogy már kezd domborodni a hasa. Akkor, akkor nézett utána ilyen esengve. Olyan volt, mint egy megvert állat. De Bordács nem állt meg. Csizmáik szenvtelenül dübörögtek a lépcsőn. Parancsot teljesített. Vele senki nem beszélte meg, hogy akar gyereket, vagy nem akar. El akarja venni Vas Etelt, vagy nem akarja? Ráadásul meg volt róla győződve, hogy a gyerek nem is az övé. Kapott egy parancsot, és végrehajtotta. Vajon milyen parancsnak kellett volna jönni akkor, amit Bordács István nem hajt végre. Katona volt. – Nyeregbe szálltak a városháza előtt, s a bámészkodó gyerekek gyűrűjéből kilovagoltak. Jól emlékezett rá, hogy szótlanul ültek a nyeregben. Nem beszélgettek, és nem néztek egymásra. A cserkuti csárdánál aztán megálltak. A lovakat bekötötték az istállóba, hogy az útról ne lehessen látni őket, aztán nekiláttak az ivásnak. Másnap reggelig devernyáztak. A sváb kocsmárosnak bálicsi bora volt. Ennek nagyon megörültek. Akkoriban országszerte kukoricabort mértek, vagy almabort. Hogy a szőlővel mit csinált az ország, azt senki sem tudta, nem is kérdezte. A sváb szalonnát sütött nekik, aztán tojást ütött rá. Ezt a műveletet hatszor ismételte meg másnap reggelig. Délután kettőig magukban ittak. Akkor megjelent a csárda udvarán egy aranyműves. Furcsa kis öregember volt. Erősen érzett rajt a sok-sok kipucolt pöcegödör szaga. Szerszámait a csárda mögé támasztotta, aztán a tarisznyájából csigákat döntött a csárda udvarára, s egy karikás ostorral terelgette őket az ól felé.

– Az én nyájam – mondogatta. – Be az akolba a többi közé…

Hatalmasakat röhögtek az öregen, de az volt a furcsa, hogy a csigák elindultak az udvaron, és a nagy ostorpattogás közepette bemásztak az ólba. Amikor odamentek, csodálkozva látták, hogy ezerszámra nyüzsög már a csiga az ólban.

– Ezek itt étlen döglenek, öreg – mondták neki.

– Nem a – ingatta fejét az aranyműves –, kétnaponként kihajtom őket legelni.

Otthagyták, bementek inni a csárdába.

– Bolond az öreg – mondták a kocsmárosnak.

– Nem bolond az, többet keres a csigákkal, mint az aranymeréssel. Eladja üket a franciáknak.

Ezen elgondolkoztak. Kint aztán a reteráton azt mondta Horváth főhadnagy, hogy szerinte az öreg kém, és jól tökön kellene rúgni. Az őrmester is úgy vélekedett, hogy csinálni kell valamit az öreggel, mert valami rohadt dologban sántikál. Megegyeztek, hogy a továbbiakban figyelik az öreget. De aztán nem nagyon figyelték, mert teljesen berúgtak. Később, amikor bement az öreg a kocsmába, intettek, hogy üljön hozzájuk. Fizettek neki bort és hagymás, zsíros kenyeret.

– Ez életem legszebb napja – mondta nekik az öreg.

– A csigák miatt?

– Nem. Azért, mert május kilencedike van.

– És mi van akkor? – kérdezték tőle.

– Ezen a napon ért véget a második világháború. Ezt a napot én minden évben megünnepelem.

– Igen?…

– Ezen a napon szabadultam ki a lágerból.

– Zsidó maga?

– Nem vagyok zsidó. Engem a hitem miatt vittek el. A Názáreti miatt.

Ekkor az őrmesternek eszébe jutott, hogy nem május kilencedike van, hanem július tizenegyedike. Szóltak a kocsmárosnak. Az vállat vont, és azt mondta, hogy rá kell hagyni az öregre. Ha neki május kilencedike van, hát az van. Fő az, hogy mindig kifizeti a számláját, nem írat fel semmit…

Kimentek az udvarra, és tanácskoztak, hogy mitévők legyenek az öreggel. De nem tudtak megegyezni, így aztán visszamentek a kocsmába, és tovább ittak. Később lejöttek a parasztok a hegyről, és hitelbe ittak. Külön ültek. Lehetett látni, hogy a sváb nem szereti őket. Egyiket éjfél előtt elküldték zabért. Hozott is. Akkor látták, hogy az öreg kint alszik az istállóban. Féltek, hogy a lovakhoz nyúl, de már nagyon be voltak rúgva, és megfelejtkeztek az egészről.

Fiatal, szőke lány lépett az asztalhoz. A hadnagy bemutatta:

– Csilla, a menyasszonyom. Már tanít… Ez olyan pedagógus szerelem.

A lány leült, mosolygott. Látszott, hogy Vas Etel már régen ismeri. Közben a sör is megérkezett. Bordács a lánynak is kért egy korsóval, s amikor már ittak, s a pincér a tányérokat is elvitte, csend lett. Senki nem tudta, hogy mit kell mondani.

– Hogy érted azt, hogy pedagógus szerelem? – szólalt meg Bordács.

– Mert mind a ketten, ugye…

– Most avattak tisztté.

– Na, igen. De mi már tanári oklevelet is kapunk.

Bordács felhúzta a szemöldökét. Nem szólt, de úgy érezte, hogy ekkora marhaságot még életében nem hallott. Egy katona piciket tanít esetleg, mint egy tanítónő?… „Miféle katonák lesznek ezek? – tűnődött. – Vagy katona az ember, vagy tanító…”

– Jaj, én olyan boldog vagyok, hogy megismerhetem – csicsergett a lány. – A Pityu rengeteget mesélt magáról.

Bordács újra csak meghökkent.

– Rólam? Mi a fenét?

– Hogy milyen különös ember… Próbáltam magamnak elképzelni, de most látom, hogy mégiscsak másformának tetszik lenni.

– Milyennek?

– Sokkal izgibb, mint képzeltem… Mikor tetszett megjönni?

– Nézze, kislány, én nagyon örülök, hogy együtt lehetek magukkal… A helyzet azonban az, hogy…

– Jó, hát ne mondjon semmit… Nem is gondoltam komolyan. De annyit beszélt magáról a Pityu, hogy most nem bírtam megállni. Nem furcsa, hogy így civilben kell lenni?

– De, ez furcsa. Rosszul érzem magamat civilben.

A lány, a fiatal hadnagy és Vas Etel büszke boldogsággal néztek rá. Sütött a nap, a sör fogyott, s a Dunán újabb és újabb hajók tűntek fel. Egyik részük északnak tartott Visegrád felé, másik részük délnek.

Késő délután Bordács roskadtan ült a szobájában, és pálinkát kortyolgatott. Félig volt már az üveg. A pohara mellett egy tál savanyú uborka állt. Harapott egyet-egyet az uborkákból, aztán pálinkát kortyolt rá. Egyébként semmit sem csinált. Csak ette az uborkát, és kortyolgatott a pálinkából. Már szürkült, amikor ebédjegyes Maca becsengetett. Beengedte, aztán visszaült az asztalhoz, és uborkát eszegetett pálinkával.

– Jaj, Bordács, itt felejtettem a teknőcfésűmet… Észrevetted?

– Nem.

– Itt felejtettem. Ja, itt is van az asztalon. Még a nagymamámé volt. Nekik üzletük volt Szekszárdon. Mondtam ezt már neked?

– Mondtad.

– Vegyeskereskedés.

– Öhü…

– Figyelsz? A nagypapának szőlője is volt. Jó kis vörös borok termettek ott – mondta ebédjegyes Maca, és leült egy székre.

– Ott a fésűd.

A szöszke, molett lány felemelte a teknőcfésűt, aztán Bordácsra meredt:

– Merev részeg vagy. Mi történt veled?

– A fiamat ma avatták tisztté.

– És ez akkora baj?… Nem is tudtam, hogy ilyen korú fiad van… – mondta, majd felemelte az üveget, és töltött magának egy mosatlan, tegnapi pohárba.

– Jééé… Ez törköly. Honnan van?

– A házmesteréktől.

– Fincsi – mondta Maca, és öntött magának még egy félpohárnyit. Ivott, majd kigombolta a szoknyáját. Ekkor megszólalt Bordács:

– Ne vetkőzz.

– Itt maradok nálad.

– Szépen hazamész.

– Nem szeretsz már, Bordács?

– Menj szépen haza, és vidd a fésűt.

– Látom, teljesen lemerevedtél. Olyan nagy baj az, ha az ember fiát tisztté avatják?

Bordács felállt, és szótlanul kituszkolta a lányt a lakásból. Az ajtót kulcsra zárta. Amikor visszaült az asztal mellé, és beleharapott egy újabb uborkába, látta, hogy a teknőcfésű újra ott van az asztalon. Kicsit mozdított a fején, mintha ingatná. Aztán kinyújtotta a kezét a pohárért, és ivott egyet.