A folyónálA 103-as kilométerkőnél balra befordultak az ártéri erdőbe. Az út itt elkeskenyedett, s lágyan, bizonytalanul kanyargott a fák között. Az autó kerekei kavicsot vertek az alvázhoz, majd néhány mélyebb kátyúból sarat. – Messze van még a folyó? – kérdezte az asszony, s a férjére nézett. Kollár bizonytalanul ingatta a fejét: – Nem lehet messze, a térkép szerint ez az út egyenesen a folyópartra vezet. – Ott egy ember – szólalt meg újra az asszony, s barnára mázolt, hosszú körmével a szélvédőre bökött. Kollár fékezett, és lehúzta az ablakot. Az út mellett, a szélső fák alatt egy puskás, pufajkás férfi állt. – Jó napot – szólt ki az ablakon Kollár –, a horgásztanyát keressük… – Egyenesen a folyóig, aztán balra – mondta a puskás férfi, s a fejével az erdő felé intett. – Van itt valamilyen út? – Út nincs, de a töltésen végig lehet menni… Kollár Béla a folyóig hajtott, aztán visszakapcsolt az első fokozatba, s a Trabantot felkapatta a töltésre. Öt percig himbálóztak a füves, gödrös magaslaton, amikor a fűzfák közül hirtelen előfehérlett a tanya. Behajtottak az udvarra, de nem mertek kiszállni, mert két komondor rohant a kocsira. Vártak. Néhány perc múlva sovány, ötvenes férfi bukkant elő a stégek mentén. A kutyák megszelídültek, Kollár kiszállt. – Jó napot kívánok… Írtunk egy levelet, Kollár vagyok… – Megkaptuk… – Maga a gondnok? – Nem, én az erdészetnél vagyok. Itt a feleségem a gondnok… Bement a faluba biciklivel… Tudja, délutánra szokott megjönni a kenyér. – Hát akkor, addig… – Pakoljanak csak ki. Minden szobánk üres, válogathatnak… Korai még egy kicsit… – Gondoltuk, a tilalom előtt néhány csukát, süllőt… A városban, tudja, az ember idegei… – Csuka van. Csukát én mindennap fogok. Az előbb is fogtam egyet, amikor jöttek. Fölraktam rá a szájbilincset, és kikötöttem. Amíg a feleségem visszaérkezik a kenyérrel, maga is megpróbálhatja, adok egy merítő kishalat. Jöjjön csak. – Villantóval gondoltam. – Azt is lehet, ha sportolni akar. Mert van, aki halászni gyün, van, aki sportolni. Kollár elővett egy félkezes botot, s a feleségével kiment a stégre. A folyó sötétzölden kavargott a lábuk előtt. Fújt a szél, s a gyér, kifakult nádas a vízre feküdt. – Brrr, itt megfagyunk – mondta az asszony. Kollár felszerelt egy önsúlyos villantót, megigazította az orsót, aztán bedobta a horgot a vízbe. Lassan vontatta a kanalat kifelé, és idegesen figyelte az örvénylő vizet. Aztán újra dobott, és ismét újra. A szél közben nekivadult, s a hullámok taraját felverte a horgászállásra. Kollár se látott, se hallott. Dolgozott a bottal, zsinórral, orsóval. Talán félóra is elmúlt így, amikor fázós hangon megszólalt a felesége: – Úgy látom, megjött a gondnok. Kollár hátranézett. A tanya előtt éppen egy testes asszony kászálódott le a bicikliről. Kollár feltekerte a zsinórt, s a keskeny deszkapallón elindult kifelé. A felesége követte. – Jó napot kívánok, asszonyom – kiáltott maga elé Kollár –, a férje megengedte, hogy addig is, amíg megérkezik, s a formaságokat… – Tessék, csak tessék, mi itten a horgászokért vagyunk. Be kellett mennem a faluba kenyérért… – Mondta a férje, hogy itt későn hozzák a kenyeret… – Későn… Erre tessék, ez az iroda. Itt a konyhaasztalon végzek én mindent, főzést, számadásokat… Kövérkés, öregedő asszony volt. Fekete hajába sok fehér szál vegyült, s tokája feltüremkedett a gallér szélén. Ötvennek látszott, de nem lehetett annyi. A konyha tiszta volt, az asztalt mintás viaszosvászon fedte, a fehérre meszelt falakon rézedények függtek. Az asszony kihúzta a fiókot, s két darab színes átírótömböt dobott az asztalra. Kollárra nézett, és megszólalt: – Kérem a személyi igazolványát. Kollár megrezzent. Átnyújtotta az igazolványát. A kövérkés asszony belelapozott, aztán felnézett: – Ön tehát Kollár Béla mérnök. – A levélben jeleztük, hogy… – Gondoltam. Hol mérnök maga? – A Fővárosi Tervező… Az asszony hátralapozott az igazolványba, és ellenőrizte az adatokat. Kollár felesége ingerült lett, oldalba lökte a férjét. Kollár arca vonaglott, homlokán megfeszültek a ráncok. – Kérem az állami jegyét és a területi engedélyt – szólalt meg újra a kövérkés asszony. Kollár mosolyogni próbált. Belekotort a zsebébe, és átnyújtotta az igazolványait. A gondnoknő minden adatot ellenőrzött, aztán leült az asztalhoz, s az átírótömbre hajolt. – Hány napig akarnak maradni? – Eredetileg egy hétre gondoltunk. – Igen… Egy hét… Tehát a neve Kollár Béla… – Kérem, ha lehet, megnéznénk előbb a szobát – szólalt meg Kollár. – Minden szobánk üres, de ha akarják… A kövérkés, fekete asszony sorban feltárta a folyosóra nyíló szobák ajtaját. – Ez és ez kétágyas, de alhatnak ebben is, az hatágyas, ez pedig a folyosó végén kilencágyas… Nyáron, ha sok a vendég, sátrakat is állítunk fel az udvaron… A szobák cementpadlóján vaságyak álltak. A szobák hosszabbik falán egy-egy szögön petróleumlámpa függött. – Nem látok kályhát – szólalt meg Kollár. – Kályha nincs, fűteni nem lehet. De adhatok maguknak dupla pokrócot vagy még annál is többet… – Hideg van… – Isznak este egy kis forralt bort, aztán észre sem veszik… – A feleségem, tudja, könnyen megfázik… – Hát ahogy gondolják. – Azt hiszem, ma nem alszunk itt… Talán majd holnap átjövünk délelőtt… Addigra talán a szél is eláll, és melegebb lesz. A kövérkés asszony csak a konyhában szólalt meg újra: – Mindjárt besötétedik, hová akarnak menni ilyenkor? Kollár az asztalhoz lépett, felmarkolta az igazolványait, aztán az asszonyhoz fordult: – Bemegyünk a városba. – Harminchat kilométer… – Nem baj, holnap délelőtt majd visszajövünk. A kövérkés asszony kesernyésen elmosolyodott: – Nem jönnek maguk vissza se holnap, se holnapután. Kollárék beültek a kocsiba, felduruzsolt a motor. Már megfordultak az udvaron, amikor újra melléjük lépett az asszony: – Nem akarnak elbúcsúzni a férjemtől? – Hol van? – Kiment a folyóra, megnézi a horgait. Két perc múlva itt lesz. – Majd holnap. Jó éjszakát, asszonyom! A kutyák felugattak a fűzfák alatt. Kollár az árvízi töltés tetején bekapcsolta a reflektorokat, és meredten figyelte a füzesek, nádasok fekete mélyét. Süvöltött a szél, a könnyű kis autó billegett a viharban. Száraz fűcsomók, nádbugák repültek át a szélvédő előtt. Kollár némán dolgozott a volánnál. Amikor elérte a bekötő utat, cigarettára gyújtott. A fák hajladoztak a szélben, körben morajlott az ártéri erdő. Az út szélén felparázslott egy szempár. Hirtelen őzsuta váltott át az út egyik oldaláról a másikra. – Tíz perc múlva elérték a főútvonalat. Kollár indexelt, aztán kifordult a sima, gondozott betonra. A kisváros szállodája kongott az ürességtől. Kollárék kitöltötték a bejelentőlapot, aztán felpakoltak az első emeleti szobába. Az asszony megmosta az arcát a csap alatt, aztán bepúderozta. Kicsit, néhány pillanatig nézte magát a tükörben, s közben hátraszólt a férjének: – Te Kollár! Tulajdonképpen miért hagytuk ott azt a horgásztanyát? – Majd visszamegyünk holnap… Most azt kell eldönteni, hogy itt vacsorázunk a szobában, vagy lemegyünk az étterembe. – Menjünk le – javasolta az asszony. Az étterem is kongott az ürességtől. Három asztalnál ültek összesen. Egyiknél a pincérek, másiknál utasok, a harmadiknál egy állatorvos külsejű férfi és a hozzá tartozó fiatal hölgy. – Parancsolnak vacsorát? – kérdezte a főpincér gyanakodva. Kollár hagymás rostélyost rendelt és vörös bort. Később húsos palacsintát, majd legvégül borsos húsgombócokat fokhagymával. Ettek, ittak, aztán odasereglettek a cigányok is. Kollár nem szerette a cigányzenét. Visszaküldte őket. Ivott, és nézte a dohányfüst marta szerpentinek ívét, melyek farsang óta a mennyezet alatt díszelegtek. – Te Kollár, miért hagytuk ott a horgásztanyát? – kérdezte a felesége. Kollár sokáig bámult a poharába. Érezhetően semmi kedve sem volt ehhez a beszélgetéshez. – Mondtam már neked, hogy én hosszú ideig munkás voltam, egy présgépen dolgoztam normában… – Tudom, szívem. Anyu persze azt hiszi, hogy… – Persze… Persze… – Anyuék, tudod… – Tudom… Amikor behívtak egyetemi felvételire, az üzem nem engedett el. Tervteljesítés: normában dolgoztunk. Ez a kövér, fekete asszony volt nálunk a személyzetin. Akkor még nagyon szép volt. Mennyi lehetett? Harmincéves? Azt beszélték, hogy a… – A főkönyvelőnek? – Nem, az igazgatónak… Meglöktem egy kicsit az asztalt, kidőlt a tinta. Kidobtak. – És nem vettek fel az egyetemre. – Nem. Csak később. – Nem értelek, Kollár, most haragszol erre a nőre? Megöregedett, kipasszolták… Vagy félsz tőle? – Nem… Nem tudom… Csak amikor felismertem, s láttam, hogy már a levélből tudta, ki vagyok… Azért jöttem ide, hogy az intézetet kipihenjem, s akkor minden régi dolog… – Nem szabadna erre a nőre haragudnod. – Nem haragszom a nőre, de hogy pont halakkal foglalkozik… Nyolcszáz ember dolgozott nálunk. Képzeld el ezt ott harmincévesen… Most biciklizik a töltésen, hordja a kenyeret a faluból. Nem tudom, milyen lehet itt télen, ha a folyó befagy, s az erdei utakat befújja a hó… – Szerette volna, ha ott maradunk, és beszélgetünk vele… – Nem tudom, mit akart… – Csak beszélgetni. – Hát éppen erről van szó… Én nem akarok vele beszélgetni. El kellett jönnünk. – És most mihez kezdünk? – kérdezte az asszony. Kollár hallgatott. Először a poharába bámult, aztán a mennyezetre. A piszkosbarna szerpentinek között poros, öreg csillár hintette szét a maradék fényét. Jutott egy kevés az arcokra és az asztalokra. A sarkok s az asztal alatti részek homályban maradtak. – Lefekszünk, felébredünk, elvégezzük a dolgunkat – mondta Kollár, aztán szájához emelte a poharat. Hosszan, kedvetlenül ivott. A cigányok abbahagyták a muzsikálást. Leültek a személyzeti asztal mellé, és pörköltet ettek kanállal. A villany hunyorgott. A hirtelen támadt csendben jól lehetett hallani, hogy a szél rázza a megereszkedett ajtókat, ablakokat.
1971 |