A kenguru

Regény
 

1.

A hatoson puhán gördült a semmi felé. Az út jobb oldalán halványkék, fátyolos benzingőz takargatta a fákat. A szél a Duna felől fújt. A délutáni nap az út felett égett alacsonyan, mint egy hatalmas aranyló máglya. Szépnek látszott az élet. Ercsi után megelőzött egy csontszínű, állami Volgát. Öten ültek a kocsiban. Elöl a sofőr és egy férfi, hátul két férfi s középen egy fekete hajú nő. Hetvennel vánszorogtak, s már-már úgy tűnt, hogy meg akarnak állni. A Zil felmordult, és otthagyta őket. Varjú István ezt szerette a Zilben, ezeket az ideges, furcsa felmordulásokat, a nagy test nekirugaszkodását, igyekvő remegését. A mutató lassan visszaesett százról kilencvenre.

Ez volt a második kocsija. Amikor leszerelt a hadseregtől, először egy leprára tették, de aztán decemberben megkapta az új Zilt. Két hét alatt bejáratta, s azóta a vállalati szerelőkön kívül senki sem nyúlt a kocsihoz. Ismerte minden mordulását, rátarti, oroszos nyögését. Ment a kocsi, mint az istennyila. A szervizeket persze mindig végigállta, s egy láda sört feldobott a szerelőknek.

Tartotta a kilencvenet. A fényben kétoldalt bizonytalanul megemelkedtek a fák. A víz felett lebegtek, s úgy tűnt, tovasodródnak a könnyű délutáni szélben. A fák koronája naparanyban fürdött, s naparanyban úsztak a bokrok és a nagyobb, víz fölé torlódó zsombékok is. A fénytől az út is aranylott, aranyfű simult a kerekek alá, s puhán továbbsegítette a teherautót. Varjú István nem is érezte, hogy teherautóban ül… Persze arra sem gondolt, hogy egy Porsche vagy Ford Capri gurul vele a messzeségbe… Nem gondolt semmire. Élvezte, hogy az út átível az ártéri erdők között, s a kocsi naparanyban úszik, hömpölyög előre, egyre csak előre. Időnként az út felett átszelte az eget egy-egy fecske, galamb, sirály, s a lebegő fűzfák felett eltűnt az aranyló délutánban. A szélvédő üvegre legyek, sáskák, darazsak vágódtak, és szétrobbantak. A vérük, éltető nedvük fehéren, sárgán, pirosan csordogált. Szentmárton alatt járhatott, amikor a fűzfák között felbukkant egy motorcsónak. Óvatosan kerülgette a fákat, aztán a kiöntés nyílt vizén hirtelen nekirugaszkodott, s száguldott a töltés felé. Varjú István oldalra nézett, majd ismét az útra. Pillantása megragadta a hófehér motorcsónakot és a szétfutó hullámokat. Ahogy az útra meredt, néhány pillanatig még egy fehér folt táncolt előtte, csak lassacskán foszlott szét a káprázat. A motorcsónak közben fordult, s mivel az út is kanyarodott, Varjú István csakhamar a visszapillantó tükörben fedezte fel a csónakot. Az ártéri erdő szélénél úszott, majd bekanyarodott a fák közé, és eltűnt. Varjú Istvánban az eltűnő, bizonytalanságba vesző testek, tárgyak jó érzést keltettek. Néhány másodpercig még az üres visszapillantó tükörbe meredt, aztán megérezte, hogy elönti az agyát, testét valamilyen meghatározhatatlan zsongás. Nyomta a gázt. A kocsi egyre gyorsulva rohant az aranyló délutánban. A levegő fütyült, örvénylett a kocsi körül. Varjú István derűsen, semmire sem gondolva ült a volán mögött. A tenyere megizzadt a kormánykeréken, de észre sem vette. Ült, nézte az utat, az ártéri fákat, a gátakon túl zöldellő nyári mezőket.

Adonytól tíz kilométerre lehetett, amikor a visszapillantó tükörben felbukkant a csontszínű Volga. Varjú automatikusan nyolcvanra csökkentette a sebességét. „Hadd menjen” – gondolta, s amennyire lehetett, az út szélére húzódott. A Volga legalább száztízzel jött. Megnőtt a visszapillantó tükörben, aztán dudálva, villogtatva elrohant mellette. Látta, hogy a fekete hajú nő megfordul, és nevetve ránéz. „Vidéki kiszállás” – gondolta Varjú, aztán hirtelen a fékbe lépett, mert a Volga lelassult, csak pár méterre volt előtte. Csaknem belerohant. A műszerfalra pillantott, s látta, hogy a mutató visszaesik hatvanra, majd ötvenre. Visszakapcsolt. A csontszínű Volga szép lassan kocogott előtte, és elzárta az utat. Varjú arra gondolt, hogy megelőzi. Kitette az indexet, gázt adott a Zilnek. A Volga ekkor hirtelen megugrott, s felgyorsult százra. A fekete hajú nő nevetett, és tétova mozdulattal a saját homlokára mutogatott. Varjú a nőre mosolygott. Arra gondolt, hogy részeg, s a főnökei bizonyára lefektették. Megálltak valahol, vagy talán Pesten a szállodában… Amikor felgyorsult nyolcvanra, a Volga újra lassított. Varjú kénytelen volt fékezni. A kocsi sebessége néhány pillanat múlva újra visszaesett ötvenre. Rosszkedvűen visszakapcsolt, aztán kitette az indexet, és gázt adott, hogy a személykocsit megelőzze. A Volga ekkor behúzódott középre, és elzárta az utat. A fekete hajú nő jobb oldalán ülő férfi is hátrafordult. Ötvenes, kövérkés ember volt. Kíváncsian nézte a teherautót. Varjú István gázt adott, és tovább fokozta a sebességet. A Volga már csak méternyire volt a Zil orra előtt, s úgy látszott, összeütköznek. Ekkor hirtelen a Volga is megugrott, felgyorsult százra. Varjú tartotta a nyolcvanat, s amikor két-háromszáz méterre nőtt a két gépkocsi között a távolság, megnyugodott. A Volga azonban újra lassított, és a Zil néhány pillanat múlva újra utolérte. Varjú István kísérletet tett az előzésre, de hiába. Amint kitette az indexet, a Volga gyorsított. Nem lehetett megelőzni. Varjú beszorult a Volga mögé. A sebessége először hatvanra csökkent, aztán visszaesett negyvenre. Varjú ekkor megértette, hogy őt most „nevelik”. A csontszínű Volga vezetője vagy valamelyik utasa, talán éppen a fekete hajú nő, elhatározta, hogy nevelésben részesíti valamiért. Talán azért, mert megelőzte őket Ercsinél… Vagy azért, mert hosszú és loboncos a haja… Nehezen értette meg az idősebb, rangosabb embereket. Különböztek a szempontjaik, s bizonyára az életmódjuk is.

Előhúzott egy cetlit, és felírta rá a Volga rendszámát. Közben arra gondolt, hogy ötre megérkezhetne Paksra. Fél hat, mire lerakják a Z-elemeket, s ha a konténerek készen állnak, hat óra tájban visszaindulhatna Budapestre. De ha később érkezik, a konténerekkel baj lesz. Hazamegy addigra a raktáros, nem lesznek rakodók vagy hasonló… A cédulára firkantott rendszámot összehasonlította a Volga rendszámtáblájával. Egyeztek a betűk és a számok. „Nyolcra, fél kilencre Pesten lehetnék – gondolta. – És mi van akkor? – tűnődött tovább. – Mi van akkor, ha nyolckor Pesten vagyok?… Semmi sincs…” Összegyűrte a cédulát, és kidobta az ablakon. Varjú István nem szeretett megérkezni. A megérkezés mindig lehangolta. Úgy érezte, hogy valami véget ért, és az élet folytathatatlan. Utazni szeretett, rohanni az utakon, menni, örökké menni, egyik helyről a másikra. Ha a volán mögött ült, élvezte a fényt, a szélzúgást, a sebességet, az életet. Szeretett részt venni olyan dolgokban, melyek reményteljesek, de a kimenetelük bizonytalan. Irtózott a véglegességtől. A befejezett napokat, helyzeteket nagyon nehezen viselte el.

A fekete nő érdeklődve figyelte, hogy mit csinál. Amikor kidobta a cédulát az ablakon, a nő újra a homlokára mutatott, majd a hajára. Varjú István nem értette, mit és miért mutogat a nő. Kicsit előrehajolt, belenézett a visszapillantó tükörbe. Nem látott magán semmi rendkívülit.

Varjú István arca sovány volt, nagy és szögletes. Bőre fehér, szinte fakó. Piszkosszőke haja a válláig ért, s néhol csomósra összetapadt, mint a pulikutyák szőre. Magas fiú volt, keskeny vállú, vékony lábú, de szívós. Foltozott farmert viselt, és egy fehér trikót, aminek az elejére Pepsi-Cola reklámot festettek a gyárban.

Nem értette, hogy a nő mit mutogat. „Hadd mutogasson” – gondolta. Közönyösen, negyven kilométeres sebességgel gurult a Volga mögött. A Volga utasai sorra hátranéztek, és várták, hogy mi lesz. Semmi sem lett. Varjú rágyújtott egy filteres cigarettára, aztán jobb kézzel oldalra nyúlt, s az ülésen fekvő kazettás magnón benyomta a gombot. A teherkocsiban felbömbölt a zene. A Mumbót énekelte Paul McCartney és Linda. Utána Gilbert O’Sullivan következett az Ez a szerelemmel, s amikor a Middle of the Road együttes rázendített a Chirpy, chirpy, cheep, cheepre, Varjú István is csipogni kezdett, rekedten és dallamosan. Nem törődött a Volga utasaival. Hallgatta a magnót, cigarettázott, s a kéken gomolygó füstben szemügyre vette kincseit.

A teherautó vezetőfülkéje tele volt Varjú kincseivel. A tükör karjáról piros selyemcérnán kis pipa lógott alá, aminek a födele helyére iránytűt építettek he. Varjú nagyon szerette ezt az iránytűt, mert fordítva mutatta az égtájakat. A kis nyíl pirosra festett hegye észak helyett délre mutatott, ebből eredően a gyerekkori vers, hogy „előttem van észak, hátam mögött dél; balra a nap nyugszik, jobbra a nap kél”, érvényét vesztette. Elöl dél volt, hátul észak, balról kelet, jobbról nyugat. A napellenzőről egy kultikus tibeti figura lógott alá, amit bronzból készítettek valahol valamikor. A miniatűr szobor leginkább az ördögre emlékeztetett. Nagy, kerek arca volt, lapáttenyere, széles lábfeje, szétálló ujjakkal. Hatalmas léptekkel futott valahová. A legkülönösebb az volt, hogy szarvak helyett páncélos taraj nyúlott hátra a fejétől a háta közepéig. Olyan volt, mint valami ember előtti lény az ősidőkben. A szélvédő bal sarkába egy színes, mélynyomású Corolla-reklámot ragasztott, melyet a Toyota cég a Car and Driverben jelentetett meg. Az autó aranysárga volt, s az ülései fémesen kékek. Varjú a kép szélére írta tintával: „5 sebességes, 1600 cm3, imádom.” A műszerfal közepe tájára a hollywoodi Amco cég mozaikjait ragasztotta fel. Amcoék autófelszeretési cikkeket kínáltak, csomagtartótól az üléshuzatig, de nagyon gusztusosan. Az opálkék autóülésen párduc fekszik, a volán mellett, melyet különleges bőrrel vontak be, szőke szexbomba ül. A szélvédő bal oldalára Camel-reklámot ragasztott. Ezt szerette a legjobban, mert a kép nagyon színes volt és érthetetlen. A kép felett, a fehér mezőben felirat állt: „Can you spot the Camel Filters smoker?” A kép termet ábrázol. Olyanforma az egész, mint egy XIX. századi kulturált mérlegház Ausztriában. Téglák, vakolatlanul, kifúgázva. Kicsit… Hajópadló. A téglafalon felirat: West High School. Alatta: Home of the Fightin’ Kangaroos. A háttérben néhány férfi és nő beszélget, láthatóan fontos dolgokról. Az előtérben egy picike asztal áll, ami feliratot visel: Alumni Registration. Az asztal mögött fehér inges, nyakkendős, lila zakós férfi ül, s miközben elképesztően hosszú szipkából cigarettát szív, jegyezgeti a sorba álló ügyfelek kívánságait. Az asztalka előtt ugyanis sorba állnak az ügyfelek. Az első egy kengurunak öltözött ember. Férfi vagy nő. Bal kezében háromszögletű zászlót tart, melyre piros betűkkel azt írták, hogy „Nyugat”. Pontosabban azt írták, hogy „West”. A kengurunak öltözött figura előrehajol, és a lila zakós hivatalnoknak mond valamit. Mögötte piros lemberdzsekjén, fekete pantallóban ritkás hajzatú negyvenes férfi áll. A lemberdzsekjén nagy W betű, karján csíkok és egy 5-ös számjegy. Amerikába sodródott ír katolikusnak látszik. Enyhén alkoholista és periodikusan impotens. Szomorú ember. Mögötte egy vidám néger áll, a kezében gitár vagy bendzsó. Pengeti, és egy pincérnek dumál, aki mögötte áll. A négernek zsirárdi van a fején, fehér inget, csokornyakkendőt, piros-fekete csíkos zakót és sötétkék nadrágot visel. A pincér inge, kabátja természetesen fehér, nadrágja fekete. De feltűnő, hogy csíkos, sokszínű hasövet visel, és piros szegfűt a gomblyukában. A pincér mögött ketten állnak egymás mellett. Egy fiatal, elegáns férfi, kék zakóban, világoskék nadrágban, vállára vetett felöltővel, és egy valódi kenguru. A fiatal férfi a kenguruval társalog. A reklámon megszámozták a figurákat, s alul, a cigarettásdoboz mellett olvasható a magyarázat is. Varjú szótárral ügyeskedve hónapok óta silabizálta az angol szöveget. A megfejtéseit a szöveg fölé írta magyarul. A piros lemberdzsekes férfiról például a következőket derítette ki: „Ő Moe Mentum, más néven Kő Kezű, éppen esik, csöppen szobor, a talizmán iskolának.” A néger megfejtése sem volt szerencsésebb: „Deious, az iskola szökőárja, untató, fura ember.” A pincérről Varjú azt derítette ki, hogy a neve Gimmick, a hangja hamis kontrabasszus, dohányzik, tojásdad cigarettákat szív. A reklámképen van még egy nagyon fontos dolog. A téglafalon, közvetlenül a West High School felirat előtt falióra függ, világoskék számlappal. Pontosan 7 óra 6 percet mutat. Varjú piros felkiáltójelet tett az óra mellé. Ezt a Camel-reklámot képes volt órákig nézegetni. Ha sorompót kapott, vagy a rakodás miatt várakozott, mindig a kenguruiskolára meredt, és egyenként megvizsgálta a tanulókat. Legjobban Deioust szerette, a négert, mert zsirárdija volt és piros csíkos kabátja. Ha a képet nézte, érezte, hogy valahol messze állandóan történik valami, aminek nem lehet részese. A Camel-reklám miatt vásárolta meg az Országh-féle 26 forintos angol–magyar szótárt is, bár a szótár más, bizonytalan terveivel is kapcsolatban volt. A vezetőfülke mennyezetére nagyalakú képet ragasztott, melyet a kamionos Jocó hozott neki Bécsből. A képen egy mulatt nő látható, amint ijedten előrehajol, mivel utolsó ruhadarabját éppen lerántja róla egy tarka kutya. A kutya a fogával akaszkodott a fehérneműbe, s az arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy morog. A nő elég szép volt. Rhoda Scottra hasonlított, de világosabb volt a bőre. Varjú a mulatt nőt elég ritkán, hetenként csak egyszer-kétszer látta. Ilyenkor valamelyik gyárudvaron várakozott, s hanyatt feküdt az ülésen. Varjú kincseihez tartozott még három kőbányai lány fotója. Mindhármat a szélvédő aljára tűzte, az üveg és a gumitömítés közé. A fényképekre vastag filctollal a neveket is ráírta: Mari, Zsozsó, Cica. A lányok nem látszottak különösebben szépnek, de csinosak voltak és fiatalok. Mari egy kicsit bambának hatott, Zsozsó vagánynak, Cica kétértelműen cicásnak. Varjú legújabb kincse a kőbányai lányok fotóitól jobbra helyezkedett el, ez egy képeslap volt, mely Monte-Carlót reklámozta, de Marseille-ben adták fel. A lap képes fele kifelé nézett. A vezetőfülkében az írásos fele világított a szöveggel: „A cucc megvan. Július 6-án ötkor a Makkhetesben várlak, Jocó.” Varjú István napjában tízszer-tizenötször elolvasta ezt a szöveget, s ilyenkor mindig megjelent az arcán egy kevés bizonytalanság vagy izgalom. Pedig Varjú Istvánra azt mondták volna a régi világban, hogy kötélből vannak az idegei. De nem így volt. Varjú Istvánnak lényegében nem voltak idegei. Bozontos szőke haja alatt nyugodt koponya gömbölyödött. Ez a belső nyugalom fakó arcbőrére is kiült, s valószínűleg felingerelte a lótó-futó, igyekvő embereket.

Amikor a cigarettát végigszívta, éppen Tom Jones énekelte az „Obladi, oblada” refrénű számot. A csikket kidobta az ablakon, aztán unott pillantása a kincseiről a csontszínű Volgára tévedt. A Volga ugyanis elunta magát. Hatvanra gyorsított, aztán nyolcvanra, százra. Varjú látta, hogy a fekete hajú nő a homloka előtt húzkodja a tenyerét, s mutatja, hogy süsü. Valaki süsü. Talán a teherautósofőr. „Szegényke” – gondolta Varjú, és egy gólyát kezdett nézni, amely nyugodtan, méltóságteljesen lépdelt a berek bokrai között. Hagyta elmenni a Volgát, nem gyorsított. Percekig tartotta még a negyvenet, s csak lassan fokozatosan ment föl hetvenre. Rácalmásnál megelőzte egy Fiat, aztán néhány perc múlva egy Trabant is. Szembe is jöttek kocsik, főleg Pécsről, Szekszárdról a visszáruval. Kezdett megpezsdülni a forgalom. Varjú rágyújtott az újabb cigarettára, hallgatta Tom Jonest, és a tájat nézegette. Szerette a nyári mezőket. A sok zöld pihentette a szemét. Már látszott Dunaújváros, a kohónál gomolygó vörös szálló por, s a kokszmű pepita kéményei is elővillantak a fák közül, amikor váratlanul újra megpillantotta a csontszínű Volgát. Az út szélén állt. A fekete hajú nő kiszállt belőle, és elindult az árkon át a bokrok közé. Varjú elrobogott mellettük, s a tükörből látta, hogy a nő leguggol.

Dunaújvárosnál minden átmenet nélkül megjavult az út, jobban lehetett hajtani. Varjú belenyomta a Zilt kilencvenbe, s az üde, frissen telepített erdők között robogva, kicsit elandalodott. Félig lehunyta szemét, és a zene ütemére loboncos fejével bólogatott. Kisapostagnál kifordult eléje egy vontató, lajtos kocsival. Nagyot fékezett, de nem szólt semmit. Megvárta, míg az atyafi elrendeződik az úton, aztán megelőzte. Közben végére ért a cigarettájának. A filteres csikket kidobta az ablakon, majd a mozdulat befejezéseképpen lenyomott egy gombot a magnóján. A zene félbeszakadt. Csak a Zil hangja hallatszott percekig. Varjú István kíváncsian figyelte a motor zúgását. Szép hangja volt a Zilnek. Erős, megbízható. Varjú a motor hangjáról a lehetséges hibákat már előre megsejtette. A Zil hangját napjában többször is ellenőrizte. Szeretett zenélni magának. De ha úton volt, a magnót félóránként megállította, és belefülelt a motorba. A kunszentmiklósi elágazásig figyelte a Zil hangját, akkor elégedetten bólintott. Fél kézzel kivette a kazettát a magnóból, és benyomott a helyére egy másikat. Becsukta a kis fedelet, aztán megnyomta az indítógombot. Simon és Garfunkel a Ceciliával kezdett. Varjú szerette ezt a számot, bár estefelé az El Condor Pasa jobban ment a hangulatához.

Tartotta a kilencvenet. Dunaföldvár előtt mégis megelőzte egy Zsiguli, aztán egy Volkswagen, majd egy fekete Volga is. Földvárnál lement hatvanra. Kipillantott az oldalablakon. Egy sovány ember bakszekeret tolt a járdán. A bakszekéren két zsák volt. A zsákokból kikandikált a csalán zöldje. A magas sofőrülésről belátott az udvarokba is. Egy asszony libákat terelt a kert zöld, elvadult részébe. Odább ruhát teregetett egy kövér asszony, mellette gyerekek szaladgáltak. Kettő-három. Varjú csak villanásnyit látott az udvarokból, mert közben az utat is figyelni kellett. Nem tudta eldönteni, hogy a kövér asszony mellett kettő vagy három gyereket látott. A nő férjére gondolt. A férfit vasutasnak képzelte. Fűtőnek vagy kocsimesternek. Úgy gondolta, bejár Dunaújvárosba, huszonnégyórázik. Hajnalban megy el dolgozni, és csak másnap hajnalban érkezik haza. A szeme vörös, véreres. A restiben megiszik egy törkölyt. Hazaérkezik, eszik, lefekszik. Alszik délig, aztán… Varjú nem tudta elképzelni, mit csinál egy vasutas a szabadnapján. Közben csaknem átgördült a településen. Bicikliseket kerülgetett. A vázhoz kapa, szétszedett kasza volt kötözve, s felette ültek, hajtották a bringát. „Mit kaszálnak ezek?” – tűnődött Varjú. Kiért a nyílt országútra, gyorsított. A magnón már az El Condor forgott. Ebben igazán nagyok voltak Garfunkelék. Varjú ábrándosan meredt a mezők fölé, aztán automatikusan, öntudatlanul fékezett. Az útpadkán egy szőke lány állt és integetett. A lány nem volt egyedül. Az árokparton öreg, bedöglött dzsip állt. A dzsip körül két hosszú hajú fiú és egy lány szorgoskodott. Negyedik volt a szőke, aki leintette.

Varjú megállt, és kihajolt az ablakon.

– Mi van? – kérdezte.

– Bedöglött a lepránk… Nem érek rá, tovább akarok menni. Elvinnél? – kérdezte a szőke lány.

– Paksig, ha megfelel…

– Köszi – mondta a lány, aztán felkapaszkodott a hágcsóra, és beszállt a sofőr mellé.

– Vigyázz a magnóra! Lökd beljebb – mondta Varjú, aztán kitette az indexet, és gázt adott. Ekkor a dzsip motorjából előbukkant az egyik srác feje, és intett, hogy várjon. Varjú levette a lábát a gázpedálról, és újra kihajolt az ablakon.

– Na?

– Te… Nincs egy kis madzagod? – kérdezte a hosszú hajú fiú.

– Madzag?… Minek nektek a madzag?

– Ékszíjat akarunk belőle tekerni…

– Madzagból? – kérdezte Varjú rosszallóan.

– Ha nincs más – mondta a fiú, és magyarázólag még hozzátette: – Dunaújvárosnál felforrt a vizünk. Vártam fél órát, gondoltam, beragadt a termosztát. Kidobom. Aztán nekieredtünk, s a víz újra felforrt. Akkor láttam, hogy töltésünk sincs. Leszakadt az a rohadt ékszíj.

Varjú lehajolt, és benyúlt az ülés alá. Matatott néhány pillanatig, aztán előhúzott egy kis köteg madzagot.

– A ponyvához kell néha – mondta magyarázólag, és átnyújtotta a hosszú hajú legénynek. Az megvizsgálta, majd intett Varjúnak.

– Kösz… Megtekerjük, kenünk rá egy kis bitument, hogy ragadjon…

Varjú köszönésre emelte a kezét, aztán elindult. A Zil szépen gyorsult, egy perc múlva már nyolcvanon állt a mutató. Varjú akkor sem takarékoskodott a benzinnel, amikor azt premizálták. Szerette, ha megy a kocsi. Öt és féltonnás konstrukció volt, s a 30–34 litert megette százon. Volt úgy, hogy többet is.

A lány a zene ütemére dobolt a lábával. Végtelenül rövid bőrszoknyát viselt, ami alól még a fehérneműje is kilátszott, valamint piros blúzt kék pulóverral. Alacsony lányka volt, szőke, széles arcú. A lába gusztusosan vaskos és barnára sült. Az arcára nem kent festéket, még a szemöldökét sem tépkedte ki. Csak a kezét ápolta valamilyen titokzatos okból. A körmei hosszúak voltak és sötétpirosak.

Varjú a lányra pillantott oldalvást, majd megszólalt:

– Miért nem intettél le egy személykocsit, kényelmesebb lenne és gyorsabb is.

– Integettem én… De nem állnak meg – mondta ajkbiggyesztve, reménytelenül, aztán még hozzátette: – Amióta Szigetvárnál bent voltak azok a csajok a sofőrgyilkosságban, nem állnak meg a kocsik.

– Az ronda munka volt.

– Hát… ronda… Nem félsz, hogy kinyikkantalak? – kérdezte a szőke lány kíváncsi, ártatlan hangon.

– Nem – mondta Varjú, és megnézte magának a lányt. Nem volt túlzottan csinos, de az alakja jónak látszott. A combja feszesen, gusztusosan nyújtózott a műszerfal alá. A barnára pácolt combok jól illettek a szereléséhez s a hajához is.

– Adhatnál egy cigit – szólalt meg újra a lány.

Varjú benyúlt a farmerja zsebébe, és átnyújtotta a lánynak a Fecskés dobozt és a gyufát.

Varjú nézte, hogyan gyújt rá a lány, aztán megkérdezte:

– Hová igyekszel?

A lány leszívta a füstöt, s a hang kék gomolygással együtt bukkant elő a száján.

– Először úgy volt, hogy Pécsre megyünk. A Karesz mutterja a Vidám Parkban melózik. Karesz azt ígérte, hogy beszerez a céldobálóhoz. Kint van az ember levegőn, s nem szakad meg a munkában. Csak a konzervdobozokat kell visszarakni piramis alakban, amit a palik ledobálnak.

– És a Karesz mit melózik?

– A Karesz?… Hát olyan hogy is mondják… Ő azt mondja, hogy menedzser.

– Menedzser? Mit menedzsel?

– Hát a dolgokat.

– Milyen dolgokat?

– A dolgokat. Karesz azt mondta, hogy valamikor ringlisük is volt.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Bedöglött a Karesz kocsija. Két órája itt állunk, mert senkinek sincs madzagja.

– Meguntad?

– Hát… Nem is az, hogy meguntam… Csak eszembe jutott, hogy el lehetne menni Boglárra.

– Boglárra? Minek?

– Hát… Ott a Balcsi, s valami jó kis balhé is van ott. Valaki mesélte, hogy tavaly a kápolnában laktak a temető közepén. A kápolna valamilyen művész fejeké, de mindenkit beengednek, aki úton van.

– És…

– Hát… Csak ennyi… Azt mondják, hogy azok a művész fejek nagyon murisak. Murisak, de amúgy rendes krapekok. Az Ifjúsági Parkban találkoztam az ősszel egy lánnyal, az két hétig ott lakott a művész fejekkel…

– És mit csináltak ott?

– Hát, ott voltak… És ott volt a Balcsi…

Garfunkelék után új szám következett. A lány belefülelt a zenébe, majd Varjúhoz fordult.

– Ki ez a csaj, aki énekel?

– Mireille Mathieu…

– Ja, a Mireille Mathieu. Ismerős volt.

A lány ringatózott a dallamra, s közben szemügyre vette Varjú kincseit. Amikor megpillantotta a mulatt nőt, vihogni kezdett.

– Állati… Hol szerzed ezeket?

– Hozta valaki Bécsből.

– Állati… Ez néger?

– Félig. Mulatt.

– Mi?

– Mulatt. Az anyja vagy az apja fehér.

– Állati… Ilyen színe lesz a gyereknek, ha az ember négerrel…

– Ilyen. De az is lehet, hogy egészen fekete lesz.

– Ez mi?

– Corolla, a japánok csinálják.

– Gyönyörű. Az ember azt gondolja, hogy ilyen autó már nincs is.

– Az országúton még én sem láttam.

A lány egy másik képre mutatott.

– Kik ezek a pókok?

– Beiratkoztak a kenguruiskolába. Camel-reklám.

– Jó fej vagy. Csípem az ilyen pofákat.

– Kösz. Te is jó vagy nálam.

A lány a kőbányai lányok fotóira bökött.

– Ezek kicsodák? Jársz velük?

– Jártam velük.

– Mindegyikkel?

– Persze, miért?

– Ez is megvolt? – kérdezte a szőke lány, és Zsozsóra mutatott.

– Jártam vele. Miért?

– Ez egy ellenszenves bige. Teszi magát, nem?

– Rendes csaj, nincs vele semmi különös.

– De teszi magát, nem?

– Nem. Ilyen. Klassz lány.

– Klasszabb, mint én?

– Nem tudom. Te is klassz csajnak látszol. Szép combod van. A hajaddal együtt príma.

– Nálunk a Nefelejcs utcában van egy csaj. Annak a teste egészen barna, de a kóc rajta mindenütt szőke.

– Keni valamivel.

– Nem keni. Ilyen. Van egy olasz pasasa. Lókereskedő.

– Ló?

– Ló. Virslinek veszi a gebéket.

– Öreg a pofa?

– Olasz.

– Tudom, hogy olasz. De milyen, öreg vagy fiatal?

– Hát… Olyan semmilyen forma. Paksig mész?

– Paksig.

– Mit viszel?

– Z-elemeket.

– Azok micsodák?

– Nem tudom. Beépítik az atomerőműbe.

– Jó fej vagy. Szívesen járnék veled.

– Én is bírlak. Szép a combod. Kedvelem az ilyen lebarnult combokat – mondta Varjú, aztán jobb kézzel átnyúlt a sebességváltó felett, és megsimogatta a lány lábát.

– Naaa… – mondta a lány, de nem tolta el Varjú kezét. Varjú nekibátorodott, s a keze becsúszott a szoknya alá. A lány nagyot sóhajtott, és egy kicsit oldalra hajtotta a fejét. Pihegett.

– Jó meleg vagy – mondta Varjú.

– Nee… Ne csináld…

– Megálljak?

– Ne állj meg. Boglárra akarok menni.

– Ahogy akarod – mondta Varjú, és a kezét visszatette a volánra.

– Megsértődtél? – kérdezte a szőke lány, s a hangjában egy kis megbánás érződött.

– Nem. Miért sértődtem volna meg?

– Nem szeretném, ha megsértődnél. Jó fej vagy. Csípem az ilyen fejeket. Szívesen járnék veled, ha úgy adódna.

– De nem adódik úgy…

– Tied ez a magnó?

– Az enyém.

– Loptad?

– Dehogy… Vettem.

– Állati jó fej vagy… Az lenne a jó, ha eljönnél velem Boglárra. Keresnénk valami kéglit, vagy felmennénk a kápolnába…

– Boglárra, hogyan?

– Hát így, kocsival…

– És a Z-elemekkel mi lesz?

– Mi lenne? Semmi sem lesz velük…

– De a Z-elemekre szükség van az építkezésnél. Mindennap öt kocsi Z-elemet hozunk ide…

– Te hordod ide az összeset?

– Nem, én hetenként csak egyszer jövök.

– Hát akkor? Mit törődsz velük?

– Itt egy atomerőmű épül…

– És akkor mi van? – kérdezte a lány, aztán a volán fölé hajolt, és megcsókolta Varjú száját.

Varjú jobb kézzel átölelte a lányt, és magához húzta. Összetapadt a szájuk, s a kocsi imbolyogva haladt tovább az úton. A lánynak forró, nedves és üde volt a szája. Varjú megszerette a száját, és úgy érezte, hogy a lányt is szeretni tudná. Lassan elengedte a lányt, s a kocsit egyenesbe hozta. Hatvanra lassított. Pakstól már csak öt-hat kilométerre lehettek.

– Jó vagy nálam.

– Köszi. Jó napokat lehetne csinálni, ha mi ketten most elmennénk Boglárra…

Varjú negyvenre lassította a teherkocsit, s az út menti fákat nézegette. Gondolkodott. A magnóban lassan forgott a szalag. Led Zeppelinék a Kinn a tetőnt játszották. Varjú erőlködött. Végig akarta gondolni a dolgokat, de semmi nem jutott az eszébe. Megkívánta a lányt. Nem tudta, hogy mit csináljon. „Legjobb lenne lemondani róla” – erőltette a gondolatot. De alig jutott idáig, lelkileg tovább romlott a helyzete. Véletlenül a lányra pillantott, s észrevette, hogy az orrcimpái mozognak. Tágulnak, apadnak. A lány orrcimpái finoman, lágyan mozogtak, mint egy fiatal, két-három hetes vadnyúlé. Ez a vad, érzéki moccanás elkábította Varjú Istvánt. Úgy érezte, nemcsak kívánja a lányt, hanem szereti is. Szereti, ahogy az ember a vad, ismeretlen dolgokat, szagokat, testeket szeretheti.

Visszakapcsolt, és harmincra csökkentette a sebességet. Az utat így alig kellett néznie. Pillantása megakadt a Camel-reklámon. Sorra vette a figurákat. Moe Mentum vajon elvinné a lányt Boglárra? Úgy gondolta, hogy el, mert Moe Mentum szeretné kipróbálni, hogy valóban impotens már, vagy csak a whisky hatása az egész. Deious, a néger biztosan elvinné a lányt. Gimmick is elvinné a lányt. A pincér egyébként lehet, hogy bigámista. Ahogy néz, abban van valami furcsa. És miért hord piros szegfűt a gomblyukában? Nyilván oka van. S Gimmick egyébként is olyan figura, aki tálalás közben tapogatja a kézilányokat a konyhában. Egyik pillanatban még a lányok bugyijában matat, aztán meg kézmosás nélkül kenyeret szeletel. S a felöltős, elegáns fiatalember? Ő is bizonyára elvinné a lányt Boglárra. Egyébként is Boglárra utazna. Az ilyen pofák a nyarat a víz mellett töltik. Nyári klubokban, kúrszalonokban… És a kenguru? Igen, egyedül a kenguru nem vinné el a lányt Boglárra. Egyedül a kenguru. Varjú a lányhoz fordult.

– Figyeld csak ezt a Camel-reklámot…

– Na?

– Mit gondolsz, ezek közül melyik nem vinne el téged Boglárra?

A lány hosszan tanulmányozta a színes képet, aztán a kengurura mutatott.

– Mindegyik elvinne, csak a kenguru nem. De ez érthető.

– Akkor én egy kenguru vagyok – mondta Varjú István.

A lány hitetlenkedve összecsapta a kezét.

– Egy ilyen jó fej?…

– Szoktasd magad a gondolathoz, mindjárt Paksra érünk.

– Nem kedvelsz?

– De, príma vagy nálam.

– Nagyon tudnálak szeretni. Nagyon, érted?

– Értem, de más dolog a szerelem, és más dolog az, ha az ember melóban van. A meló az meló. Nem lehet összerázni a dolgokat.

– És mi lenne, ha a 65-ös út elágazásáig elvinnél?

– Nem viszlek el. Pakson várják a Z-elemeket.

– Te tényleg egy kenguru vagy.

– Azt hiszem, kenguruvá változtam.

– Kár… Nehezen kapok majd kocsit.

– Te kapsz kocsit.

– Nem, én sem kapok kocsit. Szigetvár óta nem állnak meg a mókusok. Adj még egy cigit.

Varjú megkínálta a lányt, és maga is rágyújtott. Hallgattak. Hirtelen felbukkant a Duna nagy kanyarral, s egészen az országútig nyomult. Varjú befordult a halászcsárda elé.

– Itt könnyen kapsz kocsit – mondta.

– Inkább vigyél a falu alá.

– Ahogy akarod…

Varjú a falu alá hajtott, s a kikötővel, a halasbárkákkal szemben megállt.

– Lesmárollak, jó? – mondta a lány, és mosolygott.

Varjúban újra feltámadt egy bizonytalan érzés. Kialakult köztük valami, amit nem tudott a helyére tenni. A lányhoz hajolt. A szőke megcsókolta, aztán a nyelvét beledugta a szájába. A lány izgett-mozgott a karjában, majd hirtelen kibontakozott.

– Szia – mondta, és kinyitotta az ajtót.

– Te… – szólt utána Varjú.

– Mi van?

– Dohányod van?

– Van egy húszasom.

– Jó nagy dohány – mondta Varjú, aztán belekotort a zsebébe, és előhúzott két darab százast. Az egyiket átnyújtotta a lánynak, a másikat visszagyűrte a zsebébe.

– Köszi – mondta a szőke lány.

– Tedd el, jó vagy nálam.

– Szia… Tényleg kenguruvá változtál – mondta a lány. Mosolyogva intett, és kiugrott a kocsiból.

Varjú kitette az indexet, és elhajtott.

A telepen már várták. Egy daruskocsi melléje állt, és húsz perc alatt lerakta a Z-elemeket. Varjú István közben bement az irodába, aláíratta és lebélyegeztette a menetlevelét. Nem volt túlzottan lelkes, amikor kilépett az ajtón. Kiderült, hogy a konténerek csak reggelre lesznek becsomagolva. Fuvar nélkül az új üzleti szabályzatok szerint nem indulhatott vissza. Amikor a falu alatt kitette a kocsiból a szőke lányt, azonnal eszébe jutott Zsozsó. Arra gondolt, hogy sietteti a rakodást, hazafelé meghajtja egy kicsit a Zilt, s ha idejében Pestre érkezik, megkeresi a lányt. Talán otthon van. Ha nincs, benéz a pinceklubba s a közeli játékterembe. Zsozsó szeretett a flipperen játszani. Elúszott az egész.

Amikor végeztek a kirakodással a telepen, félreállította a Zilt. Zsebre tette a tibeti bronzszobrot, kiemelte a monte-carlói képeslapot, az Országh-féle angol szótárt és a magnót, aztán becsukta a kocsit. Átballagott a telepen, és bekopogott a Volán-szállásra.

– Jó estét – mondta.

Zubogott a víz. A csap alatt egy negyven körüli férfi mosakodott. Két tenyérrel szórta magára a vizet, s közben fújtatott, mint egy orrszarvú. Nyilván hallotta, hogy bejött valaki, de nem érdekelte. Amikor végzett az arcával, nyakával, mellével, megtörülközött, és szemügyre vette a jövevényt. Varjú addigra lepakolt az asztalra, s az ágyakat nézte. Amikor a fújtatás abbamaradt a csapnál, a férfira pillantott.

– Na, mi van? – kérdezte.

A negyven körüli férfi a törülköző mellől megszemlélte Varjú Istvánt. Elégedettnek látszott. A törülközővel megcsapdosta a hátát, s megszólalt:

– Találkoztunk már…

– Hol? – kérdezte Varjú.

– Szegeden…

– Ott biztos, hogy nem.

– Debrecenben.

– Magával aludtunk a raktárban?

– Ponyvával takaróztunk, s a patkányok úgy futkostak körülöttünk, mint tyúkok a baromfiudvarban.

– És vinnyogtak.

– Még az volt a szerencse, hogy volt egy kis rumunk…

– Rum… Ez az… Maga a Balogh János… Maga hozta a rumot.

– Megismertelek, Varjú, a hajadról. Ilyen mocskos, loboncos haja senkinek sincs a monarchiában.

– Hetenként mosom.

– Látszik rajt.

– Összeszedi a port.

– Össze…

Varjú az ágyakra pillantott.

– Alszik itt még valaki?

– Csak mi vagyunk itt, ketten. Válogathatsz az ágyak között.

– Maga melyikben alszik?

– Ebben, a csap mellett.

– Na, én akkor átmegyek az ablak mellé. Nagyon horkol maga. Persze zeneileg megadja a módját, cifrázza. De aludni maga mellett nem lehet.

– Ne aludj – mondta a negyvenes férfi, és felröhögött.

Varjú az ablakhoz lépett, s a szélső ágyon felhajtotta a pokrócot. Tiszta, vasalt lepedő fehérlett elő. A lepedő közepére tette a magnóját és az Országh-féle angol–magyar szótárat, aztán a pokrócot visszahajtotta. Magára húzta a lemberdzsekjét, s a zsebébe csúsztatta a monte-carlói képeslapot.

– Én eszem egy halászlét. Eljössz velem? – kérdezte Balogh János, miközben öltözködött.

– Mehetünk, én már készen vagyok.

– Nem mosdasz meg?

– Mosdottam reggel.

– Gyönyörű sofőrök vagytok ti… Gyönyörű gyerekek…

Balogh János a falun át egyenesen a halásztanyához akart menni, Varjú István azonban rábeszélte, hogy nézzék meg a falu alatt a halasbárkákat és a kikötőt. Varjút nagyon izgatta a szőke lány. Volt egy olyan bizonytalan érzése, hogy a lány még nem kapott kocsit, s ott ácsorog a parton.

Varjú hosszú léptekkel igyekezett a falun át a part felé. Balogh nehézkesen lépdelt mellette, aztán kifulladt, és megállt egy kocsma előtt.

– Meghívlak, komám, egy pohár sörre – mondta, s karon fogta Varjút. Varjú követte a három lépcsőfokon, be a füstbe. Közben érezte, hogy a lány még ott áll a parton, s integet a kocsiknak. Balogh beállt a pénztárhoz blokkért. Varjú körülpillantott. Nem nagyon tetszett neki a kocsma. Paks régen sem tartozott a jobb helyek közé, de amióta megkezdődött az erőmű-építkezés, kezdett hasonlítani a régi Sztálinvárosra. Részegek támasztották a falat körben. Egy öregember pogácsát evett, s a taknya rácsepegett a tésztára. „Hová csepegjen?” – gondolta Varjú. Elfordította a fejét. De hiába fordult körbe, mindenütt emberek izzadtak, nyögtek, ittak, nyeltek. Varjú keveset mosdott, de a közös, társadalmi bűzöket mégsem szerette. Balogh közben szerencsésen megszerezte a blokkokat, s beállhattak a söntés előtti sorba.

A sört sok habbal mérték, de hideg volt.

– Na, Varjú – mondta Balogh, s a poharát a fiatal sofőréhez koccintotta.

Varjú István felhajtotta a sört, s ahogy a hideg, csípős lé a torkára szaladt, hirtelen érezte, hogy lent, az országúton megáll egy kocsi, s a szőke lány beszáll.

– Nem ízlik? – kérdezte Balogh.

– De… jó hideg… Köszönöm – mondta Varjú.

Balogh János várakozva, csendesen mosolyogva állt az üres söröspohárral a kezében. Varjú megértette, hogy az illem szerint most ő következik.

– Na, megiszunk még egyet? – kérdezte Varjú. Balogh rábólintott.

Varjú beállt a pénztár előtti sorba. A keserűség a pohárnyi sörrel a gyomrába jutott. Marta, égette. Már biztosan érezte, hogy a lány elment. Azt is tudta, hogy éppen ezekben a percekben kapott egy kocsit. Érezte, hogy megállt valaki a lánynak, s elvitte. Szekszárdig, Pécsig vagy még tovább. El Boglárig. Vagy még tovább, ahová a lány csak akarja.

Egy cigány munkás állt előtte. Overallban volt, izzadt a nyaka. Cigarettával a szájában megfordult, és Varjúra nézett.

– Szaktárs, adna egy kis tüzet? – kérdezte.

– Persze hogy adnék – mondta Varjú, és meggyújtott egy szál gyufát. – Sofőr maga?

A cigány szipákolt, aztán megszólalt:

– Nem vagyok sofőr.

– Én sofőr vagyok – mondta Varjú.

– Köszönöm. Nem akar rágyújtani? – társalgott a cigány.

– Iszom előbb – mondta Varjú. Biztosan érezte, hogy a lány elment, s már azt is tudta, hogy személykocsival. Megállt neki egy Zsiguli… Vagy egy Fiat…

Lassan fogyott a sor. Egy részeg a pénztárosnővel vitatkozott. Egy korsót és egy rumot fizetett, de csak egy korsóra kapott blokkot. Nem lehetett tudni, mi az igazság. Valaki félretolta a részeget, s előremozdult a sor. A részeg szitkozódott. Sorra került a cigány munkás, aztán Varjú is. Két korsóra váltott blokkot. Balogh már kitanulta a helyi szokásokat, s előre sorbaállt a söntés előtt. Varjú átadta neki a blokkokat, és letörölte a homlokáról a verítéket.

A fal mellé húzódva, lassú kortyokban itták a sörüket. Balogh az ajtó felé intett a fejével.

– Itt a készültség.

Varjú az ajtóra pillantott. Látta a rendőröket, ahogy sorra belépnek, és megkezdik az igazoltatást. Már egészen biztos volt benne, hogy a szőke lány elment. Idegesítette a dolog. Nem gondolt arra, hogy visszatarthatja a lányt, de az eltűnése nyugtalanította. Lehajtotta a sörét, aztán a kijárat felé mozdult. Balogh követte. Nem jutottak messze. Az egyik bajuszos tizedes megállította őket.

– Helybeliek?

– Nem – mondta Varjú, s látta, hogy a tizedes a haját nézi.

– Kérem a személyi igazolványokat – mondta a tizedes.

Varjú átadta az igazolványát. A rendőr fellapozta, a fényképet összehasonlította vele, aztán megszólalt:

– Anyja neve?

– Rábel Gizella – mondta Varjú engedelmesen. Rég, még a katonaság előtt megszokta a Makkhetesben, hogy a yarddal nem szabad ugrálni.

– Hol született?

– Kőbánya, 1953. február 23.

– Foglalkozása?

– Gépkocsivezető.

A tizedes rosszallóan a hajára pillantott, aztán továbblapozott az igazolványban.

– Szállása van? – kérdezte.

– Persze, Volán-szállás.

Balogh János igazolványába éppen csak belenézett a tizedes, de személyét olyan megnyugtatónak találta, hogy egyetlen kérdést sem intézett hozzá.

Átballagtak a falun, le a Dunához. Már esteledett. Balogh rámutatott egy aprócska, kertes parasztházra.

– Ezt nézd meg, Varjú… Kert… Nyugalom… Az asszony kacsákat nevel, az ember megkeresi, ami kell, a MAHART-nál. Decemberben disznót vágnak…

Balogh hangját elszínezte a nosztalgia s a szomorúság, hogy neki se háza, se disznaja. Varjú csak felületesen figyelt rá, mert még mindig a szőke lány utazása foglalkoztatta. Amikor kijöttek a kocsmából, eszébe jutott, hogy adott a lánynak egy százast. Ha éhes volt a szőke, s bement valahová, lehet, hogy elszalasztotta a legjobb kocsikat… Ha evett, könnyen meglehet, hogy a parton nézelődik még, vagy az út mellett áll. Nehéz mostanában stoppolni. Sírnak a stopposok… „Könnyen lehet, hogy ott áll még az út mellett” – gondolta Varjú, és megszaporázta a lépteit. Balogh lihegve követte.

Gyorsan elérték a szélső házakat. Az út szürkén nyújtózott a falu és a Duna között a közelgő alkonyatban. Varjú körülnézett. Jobbra-balra tekingetett, de a lányt sehol sem látta. A lány eltűnt. Varjú megértette, hogy a Nefelejcs utcai szőke a kellő pillanatban mégiscsak elkapott egy kocsit. S Varjú újra érezte, hogy ez a kocsi minimum egy Volkswagen volt.

– Nem tetszik a táj? – kérdezte Balogh.

– A táj szép, csak egy kicsit…

– Milyen?

– Üres. Hiányzik valami innen a partról. Kellene ide valami, valami furcsa dolog…

– Micsoda? – kérdezte Balogh.

– Egy fiatal női szerkezet.

– Egy nő?

– Dehogy. Egy speciális üzem. Valami, ami értelmet adna ennek az egész túrónak…

– Hülye vagy te, kisfiam…

– Persze, egy hülye kenguru… Megnézzük a halászokat?

Átballagtak az úton, le a folyóhoz, s megálltak a halasbárka mellett. A halászok még mindig mérték a halat. Gumikötényt viseltek, s ügyesen alámerítették a szákot a nyílás felett. Két férfi és négy asszony állt a bejáró padlón, libasorban. Varjú figyelte, hogy mit vesznek. Az egyik férfi két kiló süllőt vett. A többiek vegyesen vásároltak. Pontyot, keszeget, törpeharcsát. Az alkonyi szélben fodrozódni kezdett a Duna vize, s az alacsony hullámok megcsobbantak a ladikok és a bárkák alatt. A Duna nagy kanyarulatában, túl a bójákon vontatók közeledtek. Völgymenetben jöttek. Először csak a feketére mázolt nagy vastestek látszottak, aztán a fehér, egyszerű kormányállások is előtűntek a kanyarulatból. Varjú érdeklődve figyelte a kormányosokat. Dolgoztak a kanyarulatban, de a kikötő magasságában már csak a halasbárkákat, s a parti házakat nézték.

– Ez is élet… – mondta Balogh, s a fejével az uszályok felé intett.

– Nem lehet rossz – vélekedett Varjú.

– Negyven évig le-fel a Dunán… Regensburgtól a Fekete-tengerig… Viszik magukkal az asszonyt, pelenkák száradnak a fedélzeten…

– És? Rossz az? Sört isznak, húst zabálnak. Halat sütve, főve… Mi jobban élünk?

– Mi? Na, ezt ne beszéljük meg… Nem vagy még éhes?

– Éhes vagyok. Éhes és üres, mint egy lopótök.

Lassan végigballagtak a parton. Az alkonyi szél nyers halszagot sodort a házak közé. A halszag a bárkák, ladikok tájáról érkezett. A ladikok fenékvizében sokszor bent felejtették a csalihalakat, s azok ott megrohadtak. A rohadó hal szaga csípős, de nem kellemetlen. Olyan, mint az erős vízszag egy folyókanyarban vagy homokszigeten, ahová a vihar kisodorja az uszadék fákat.

Kiültek a teraszra. Az asztal mellől be lehetett látni az egész Duna-kanyart Madocsától Uszódig. Halászlét rendeltek és túrós csuszát. Nézték a tájat, s közben lassan, jóízűen ettek. Varjú a túrós csusza után rendelt egy liter paksi rizlinget szódával. Fröccsöztek. A harmadik pohár után Balogh megszólalt:

– Úgy kóválygunk, Varjú, ebben az országban, mint gólyafos a levegőben. Megyünk ide, megyünk oda, de soha nem érkezünk meg. Egyszer már szeretnék megérkezni. Hazaérkezni…

– Megérkezni? Az a csőd, nem?…

– Csőd? Miért?

– Mi az ötvenes években még a Váci úton laktunk… Az ablakból egész nap néztem az autókat. Mentek valahová… Mentek, mentek. Én meg otthon voltam bezárva. Apám akkor már kórházban volt. Anyám dolgozott, és a nővérem. Én az autókat néztem az ablakból. Mentek, mentek, mentek… Úgy éreztem, hogy az úton történnek a dolgok… Ott bonyolódik az élet… Egész kamaszkoromban arra vágytam, hogy beüljek egy autóba, és elinduljak… Menni kell, nem?

– És megérkezni.

– Az a csőd. Menni kell, higgye el nekem. Ha megáll valahol, kiderülnek a dolgok.

– Mi derül ki?

– Büdös van például… Valaki leszarta a vécét…. Csőrepedés… Jönnek a szomszédból valamilyen kérdőívvel.

– Miért a szomszédból?

– Mit tudom én… A szomszéd bizalmi…

– Hol?

– Nem mindegy? Valahol bizalmi, s hozza a papírokat.

– Hol laksz te, Varjú?

– Én?

– Te. Hol laksz?

– Kőbányán, a nővéremnél. Pontosabban a sógoromnál. Az is sofőr. Lényegében együtt melózunk, egy vállalatnál, de sokszor hetek is elmúlnak, mire találkozunk.

– Szeret a sógorod?

– Persze hogy szeret.

– Hol alszol?

– A konyhában. Jó helyem van ott… Csak hát fel kell kelni reggel, ha nem vagyok szolgálatban, akkor is… A nővérem nagyon rendes. Teát ad. A kenyeret én hozom, de megpirítja. Tudja, srácai vannak… Kettőt szült… Én úgy lakom náluk, mint egy király. Egyedül a konyhában. Ők négyen alusznak a szobában.

– Az apád meggyógyult?

– Nem, meghalt.

– Anyád persze…

– Férjhez ment. Egy nagyon rendes piaci ember vette el. A Bosnyák piacon működik. Nem tudom, mit csinál, de eredményes.

– A helyedben én belépnék a pártba…

– Már én is gondoltam rá. Csak olyan furcsa, idegenek ott a mókusok…

Felhajtottak egy pohár bort, nézték a Dunát, a szomszédos asztalnál üldögélő munkásokat, az üvegfal mögött hegedülő cigányokat, aztán egymásra néztek. Varjú Istvánnak eszébe jutott a Nefelejcs utcai szőke lány. Éppen a barnára sült lába szárára gondolt, amikor vele szemben megszólalt Balogh:

– Láttad ezeket a kis hercig házakat az út mellett? Kert, szilvafák, lekvár… Itt kellene nekem találni egy özvegyasszonyt. Kis házzal, kerttel… Megoldódna az életem.

– Nem nős maga?

– Elváltam.

– Gyerek van?

– Van egy gyerek, de már tizenkilenc éves. Jó gyerek. Sokba került, de megérdemelte. Kész… Erről én már nem beszélek… Ha most találnék egy alkalmas fehérnépet… Húsosat, barnát, kis házzal, kerttel… Akkor azt mondanám, hogy megsegített az isten. Tudod, az én fantáziámat felizgatta ez a Paks. Ide nem szeretnek jönni a sofőrök. Én egy szót sem szólok, ha ide irányítanak. Dolgozni kell, ad egy. Körülnézek, ad kettő. Épül itt ez az atomerőmű, kellenek ide sofőrök, nem?

– Kellenek.

– Nahát, ha kellenek, itt vagyok például én. Ha találnék egy asszonyt, aki szeret, s van valamije, itt maradnék.

– Mit csinálna itt?

– Itt a Duna, Varjú. Részint gácsérokat tartanánk a feleségemmel és nyulakat… Aztán a disznó… Szereted te a presszborsot?

– Mit?

– A disznósajtot.

– Szeretem.

– Na. Lenne itt presszbors, hurka, abált szalonna, tavasszal halak. Tartanék én is itt egy ladikot, mint a többiek. Amott, a hajóállomásnál. Barna lenne vagy fekete. Mohával tömítenénk, ahogy ez szokásos. Én mindig úgy képzeltem az életemet, hogy a folyónál lenne egy csónakom. Szolgálat után kieveznék a folyóra, és halásznék. Este az asszony megsütné, amit fogtam.

– Maga pécsi?

– Igen, most pécsi vagyok.

– Tudja, mi Kőbányán másként élünk.

– Hogyan másként?

– Ha szombaton nincs fuvarom, már háromkor benézek a Pillangóba.

– Iszol valamit, gondolom…

– Iszom egy üveg sört, és várom a srácokat.

– Én szombaton szívesebben mennék haza…

– Haza? Az előbb azt mondta, hogy elvált, és egyedül él. Nincs senkije…

– Úgy értem, hogy ha lenne… Szóval ha itt laknék Pakson egy kis házban… Az asszony kacsákat hizlalna, én eljárnék Dunaújvárosba… Vennénk tévét, sezlont, kabátot…

– Kabátot így is vehet. Berúgott…

– Nem rúgtam be.

– Ide figyeljen. Ha én szombaton bemegyek a Pillangóba, a lányok már a lekevert Martinivel fogadnak. Aztán megjönnek a srácok, és ott virítunk a teraszon, mint egy ágyás májusi tulipán. A csajok ragadnak ránk. Tudja, néha úgy érzem, mintha mágnes lenne az orromban. Jönnek a csajok. Jönnek, és mi csak virítunk köztük piásan…

– Te Varjú… Voltál te már disznóölésen?

– Nem voltam.

– Na, ha én ide nősülök Paksra, leszel. Kesét vágunk. Pontosan száznegyven kiló lesz, hússertés, mert én szeretem a sonkát… Ettél már falusi sonkát húsvétkor?

– Nem ettem.

– Na látod… Aki evett már falusi sonkát főtten, tojással, ecetes tormával, az tudja, hogy miről beszélek. Húsvéti sonka, főtt tormával… Érted? Erre figyelj…

– Na ja. A torma is príma lehet – mondta Varjú egy kicsit részegen –, de mi, amikor ott virítunk a Pillangó teraszán… Az összes srác… És persze a csajok… Ezek mind kőbányaiak. Megszokták a dolgokat. Érti? Megszokták Magyarországot.

Nehezen jutottak vissza a Volán-szállásra. Kétszer eltévedtek. Balogh a kacsatenyésztés előnyeit bizonygatta útközben, Varjú a kőbányai lányok szépségét dicsérte. Amikor megérkeztek, magukra zárták az ajtót.

Varjú azonnal elaludt, de csak percekre. Amikor felébredt, döbbenten látta, hogy a szobatársa a rezsón teát főz. Nézte, nézte, aztán megszólalt:

– Mit csinál maga, Balogh?

– Teát főzök.

– Teát iszik a borra?

– Fáj az epém. Elalvás előtt teát kell innom…

– És használ?

– Használ. Ez a legjobb keverék. Szennalevél, ürömfű, pemetefű, citromfű, fehérmályvagyökér, édesgyökér…

Varjú István orrát hirtelen megcsapta a felforralt gyógytea illata. Beleszagolt a levegőbe, aztán hirtelen elaludt.

 

2.

Varjú Istvánnak nehéz hete volt. Szombaton délután zsibbadtan mászott ki a Zilből. A miniatűr kultikus rézszobrot s a képeslapot, melyet a kamionos Jocó küldött Marseille-ből, a farmerdzseki zsebébe csúsztatta. Hóna alá fogta a magnót, futólag szemügyre vette a kocsiban hagyott kincseit, aztán bevágta az ajtót. Lassú, fáradt léptekkel ballagott át a telepen. Öt és fél nap alatt kétezer kilométert vezetett. Az ezernégyszázadik kilométer után, kora délelőtt, szemerkélő esőben, Csorna és Enese között eszébe jutott a húsos szájú szőke lány, akit nem vitt el Balatonboglárra. Furcsa, bizonytalan érzés volt, mintha csak az esővel jött volna elő a mély fekvésű kukoricások közül. Lassan motozva, permetezve, nedvesen a kocsira tapadt, aztán átment az üvegen, a karosszérián, és Varjú Istvánig hatolt. Hirtelen olyan érzése támadt, ha lekanyarodna Kóny vagy balra Fehértó felé, akkor váratlanul megtalálná a lányt. Ott állna valahol az egyik vegyesbolt vagy kocsma előtt, és beszállna. Együtt mennének tovább az esőben. Csak bal kézzel fogná a volánt, jobb kezét a lány térdére tenné.

Nem kanyarodott el, tudta, hogy marhaság, s Győrben egyébként is várták a vagongyárban. Az eső közben megvastagodott. A zápor már dobolt a tetőn, aztán mint egy áradó folyó, elborította a szélvédőt is. A gumilapátok nem győzték a munkát, Varjú Istvánnak lassítani kellett. Hatvanra, majd negyvenre csökkentette a sebességet, de így is csak bizonytalan foltokban látta az utat s a közeledő autókat. A sofőrök bekapcsolták a világítást, Varjú is. Az ömlő zuhatag alatt a két kivilágított kocsisor lassan, bizonytalanul csúszott előre egymás mellett. Ekkor, a zápor puha mélyén határozta el Varjú, hogy megkeresi a szőke lányt.

Autóbuszra szállt, aztán a metróra. A Keletinél az arénán át a felszínre tört. Amikor elérte a Nefelejcs utcát, bekapcsolta a magnót. Ballagott, nézte a házakat, s halkan zenélt magának. Trini Lopez énekelt. Nem szerette Trini Lopezt. Szerencsére hiányzott a szám vége, mert véletlenül letörölte. Trini Lopez hirtelen abbamaradt, s másfél percig üresen forgott a szalag. „A nevét azért megkérdezhettem volna – gondolta. Gianni Morandi rákezdett a Belindára. – Judit nem lehet… Szőke Juditot még a büdös életben nem láttam… Mari… Gitta… Klári… Magdi… – Felnézett a mocskos, omladozó házfalakra, s érezte, hogy Gitta nem lehet. – …Saci esetleg, de inkább Klári vagy Magdi… Klári, csakis Klári…” Elakadtak a gondolatai. Néhány pillanatig Gianni Morandira figyelt, aztán az egyik piszkosszürke ház kapuja előtt megállt. A kapu bal szárnyán tizenegy szabálytalan lyuk volt egymás felett, melyeket 1956-ban vagy talán még 1944-ben géppuskagolyók szaggattak a fába. Megszemlélte a koszos szakadásokat, aztán belépett a kapu alá. A kukásládákon túl, közvetlenül a lépcsősor alatt megtalálta a lakónévsort. Izgatottan olvasni kezdte a neveket: özv. Takács Ferencné, Strasser Pál, Orsós János, Orsós József, Jáki Géza, Kertész Miksa, Dr. Schfrich Gedeon, Fekete Zsuzsanna, Majos Miklós, Rábel István, Beiczer Jenő, Kleridizesz Nikolasz, Seszták Iván, Makrisz Meneosz, özv. Berger Andrásné… Varjú elcsüggedt. Kifelé indult. Utánaszólt egy reszelős hangú öregasszony:

– Keres valakit?

Led Zeppelinék éppen rákezdtek a Kinn a tetőnre. Varjú nem fordult hátra, ment kifelé. A falak tövében vastagodó, fakó ürülék jelezte, hogy fent, a lyukas csatornákban galambok tanyáznak. Mocorgásuk, unott búgásuk belemosódott a Thököly úton rohanó autóoszlopok monoton zajába.

Varjú István tudta jól, hogy a szőke lány, akit a paksi hajóállomásnál magára hagyott, már Bogláron van, vagy Bogláron is túl, Fonyódon, esetleg Keszthelyen. De úgy gondolta, ha végigballag a Nefelejcs utcán, megtud valamit a lányról, és közelebb kerül hozzá. Hallgatta Led Zeppelinéket, s a házakat, a földszinti ablakokat bámulta. Az ablakokban öregasszonyok könyököltek, mint a vidéki kisvárosokban, és figyelték az utcai forgalmat. A zöldségest s a közelben található néhány kisebb fűszerüzletet megrohanták a munkásasszonyok. A Monika-féle fodrászszalonból néhány kábult prolilány botorkált elő, s merev nyakukon büszkén vitték hazafelé a frizurájukat. Az autók lépésben hajtottak az út közepén, s ha a Garay utcából előbukkant a 78-as troli, egészen a járdához húzódtak, hogy a piros szörnyeteg elférjen mellettük. Az utca egyetlen igazi látványossága valójában a szódás volt, aki ziháló wehrmacht-motorjával harmincméterenként nyomult előre az utcában. Minden negyedik ház előtt megállt, megrázta a csengőjét, aztán a láda alakú oldalkocsiból kettesével kiemelgette az üvegeket. Néhányat beadott földszinti ablakokon, aztán a kapuk alá is benézett. Közben gyermekek és sápadt, pongyolás asszonyok gyűltek az oldalkocsi köré. Amikor megcsappant körülötte az érdeklődés, továbbzihált a veterán masinával.

Az Osmonds együttes éppen rákezdett a Vad lovakra, amikor Varjú megpillantott egy kék színű olasz kocsit. Lépésben húzott el mellette, aztán húsz méterrel feljebb leparkolt a Tangó előtt. Két trottyos olasz és egy maffiózó külsejű fiatalember mászott elő a Fiatból. Bementek a Tangóba. Varjú megállt a Tangó előtt, és a nyitott ajtón át benézett a helyiségbe. Nem sokat látott, mert félhomály borult az asztalokra. Megállította a magnót, és bement.

A Tangó az újabb kori eszpresszók és a régi, vidéki kávéházak keveréke volt. Az asztalok nagyobbak voltak, mint az eszpresszókban, de nem voltak akkorák, mint a kávéházban. A bárpult opálos neonfényben úszott, s látszott, hogy a forgalmat főleg italra alapozzák. Konyaktól az üveges sörig minden volt. A fal mellett, félig-meddig a sarokban egy zongora szólt. Magas, nyúlánk lány ült a kotta előtt, és egy második világháborús foxtrottot játszott. Cigarettázott közben. Hosszú piros szipkából Kossuthot vagy Munkást szívott. A pult mögött egy cigánylány főzte a kávét, s egy harmadik lány éppen kiszolgálta az olaszokat. Ez a lány kreol volt és szőke. Varjú meghökkent. Az ajtó közelében leült az egyik asztal mellé, és cigaretta után kotorászott a zsebében. Az olaszokon kívül még két asztalnál ültek. Közvetlenül a zongora mellett egy kókadozó öregember, olyanforma ruhában, ami valamikor úrias viselet lehetett. Elandalodva hallgatta a régi foxtrottot. A bárpult és az olaszok között fiatalemberek vettek körül egy asztalt. Öten voltak, egy semelyfiúnak öltözött cigány s négy hosszú hajú, széles vállú fehér. Sört vedeltek. Húsz-huszonöt üveg állt az asztalukon.

Varjú meggyújtotta a cigarettáját, és várt. A szőke pincérlány az olaszokkal cseverészett. „Ez pontosan olyan, mint az a lány, akiről a stoppos csaj mesélt a kocsiban – gondolta Varjú. – Ciò è vero – hallatszott a lány hangja. – Ha mindenütt szőke rajt a kóc, akkor ez lehet, hogy az a lány, akit a húsos szájú ismer… De hogyan lehet ezt megtudni?” – tűnődött Varjú. „Sta attento – mondta az egyik trottyos olasz, s közben intett a lánynak, hogy hajoljon közelebb. Suttogtak. Varjú füléig csak a felhangok jutottak el. Aztán újra a lány hangja: – Ci sto… Vedremo… Alle dieci.”

Varjú intett a lánynak, hogy rendelni akar. A kreol felpillantott, de nem bírta otthagyni az olaszokat, mert azok elárasztották a szövegükkel. Varjú türelmetlenül megszólalt:

– Prego! – Maga is megdöbbent, amikor azt az egyetlen olasz szót kimondta, amit véletlenül ismert.

A kreol lány is meglepődött. Felnézett, és elindult feléje.

– Che comenda?

Varjú elnevette magát, és belekezdett egy halandzsába:

– Csinkvecsento, palacsinto, macskavitó, naplementó…

A kreol arca megvonaglott.

– Elmész, édesapám, a búsba…

– Kérek egy üveg sört – mondta Varjú, és engesztelően rámosolygott a nőre. A kreol a pulthoz lépett, aztán némán eléje tette az üveget és a poharat.

– Várj egy kicsit – mondta Varjú.

– Mit akarsz még?

– Melyik a lókereskedő?

– Mi közöd hozzá! – mondta a lány, s idegesen hátranézett a söröző vagányokra.

– Tudnom kellene.

– Aki háttal ül. Hekus vagy?

– Nem. Egy szőke lányt keresek. Itt lakik a Nefelejcs utcában. Elég alacsony, szép vastag combja van… Nem ismered?

– Nem – mondta a kreol, és visszament az olaszokhoz szövegelni.

Varjú elnyomta a cigarettáját, aztán öntött magának egy pohár sört, és lehajtotta. A hideg sör egy kicsit enyhítette a kedvetlenségét, amit a szőke lány miatt érzett. Amikor a poharat elvette a szájától, meglepetten látta, hogy a cigány előtte áll, és két tenyérrel az asztalára támaszkodik.

– Mi van? – kérdezte Varjú.

– Idd meg a sörödet, és menj innen.

Varjú megnézte magának a cigányt, aztán a másik négy vagányt az asztal mellett, és bólintott.

– Jó, megiszom és elmegyek.

– Most rögtön idd meg és menj! – mondta halkan a cigány.

Varjú szó nélkül kitöltötte magának a maradék sört, és felhajtotta.

– Jó sör – mondta, aztán a farmerja zsebéből előhúzott egy húszast, és az asztalra tette. Hóna alá vágta a magnóját, és felállt.

A cigány megérintette a karját, aztán a magnóra mutatott.

– Ezt itt hagyhatod. Adok érte négy rongyot.

– Nem eladó.

– Ha beviszed a bizományiba, lebuksz vele.

– Vettem.

Az asztalnál ekkor felröhögött a négy besörözött vagány.

– Öt rongy – mondta a cigány.

– Nem eladó – rázta a fejét Varjú, aztán kiment a Tangóból. Ahogy kifelé lépdelt, futkosott a hideg a hátán. Már majdnem megállt és hátranézett, de aztán összeszedte magát. Szépen nyugodtan kiballagott, le a két lépcsőn, s tovább a járdán a Keleti felé. A Tangótól húsz méterre kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és megszólalt:

– Hát ez nem a Pasarét…

Hazament, megmosakodott, tiszta trikót és nadrágot húzott, aztán gyalogosan elindult a közeli Pillangó felé. Szombat volt, késő délután. Kőbánya kezdett magához térni a bizonytalanul lengedező alkonyi szélben.

Amikor Varjú megjelent a Pillangó teraszán, az alkalmi vendégek összerezzentek, mert a két éve megnyílt jó hírű szórakozóhely hirtelen őszi erdővé változott. A terasz jobb sarkában három összetolt asztal mellett két rövid hajú lány és tizenegy hosszú hajú fiú vad károgásba kezdett.

– Kár… Kár… Kár…

Bent a teremben elhallgatott a wurlitzer, s a bárpult mögül előrontott egy ötven körüli kontyos asszony.

– Gyerekek, kezditek megint?!

– Manci néni, itt a Varjú – mondták a lányok, s a lépcső felé mutogattak. Az üzletvezetőnő hátranézett, aztán elmosolyodott.

– Te vagy az, Varjú?

– Én – mondta Varjú szerényen.

– Már azt hittem, kitört a gyerekeken valamilyen hisztéria.

– Ááá! Csak szombat van.

– Gyere, Varjú, keverek neked egy száraz Martinit.

– Kösz, Manci néni.

Varjú követte a kontyos asszonyságot, s közben, mint egy landoló államfő, integetett a haverjainak a sarokba. Azok újra rákezdtek a károgásra:

– Kár… Kár… Kár…

Varjú felmászott a középső bárszékre. A kontyos asszony gint és citromot csepegtetett a Martiniba, aztán beledobott egy jégkockát is. Miközben keverte, előrehajolt, és suttogva beszélt Varjúhoz:

– Írt az Olga…

– Melyik Olga? – kérdezte Varjú.

– Hát a Ridl Olga… Tudod, aki a Terus néni fodrászatában dolgozott.

Varjú feleszmélt.

– Ja, az Olgi… Honnan írt?

– Egyelőre Nápoly mellett van egy táborban, de azt írja, jók a kilátásai.

– Kösz, Manci néni – mondta Varjú, aztán pohárral a kézben a wurlitzerhez lépett. Hosszan tanulmányozta a lemezeket, s közben a Martinit kortyolgatta. Amikor a pohár fenekén szárazra került a jégkocka, beindított egy Essex-számot, és kiment a teraszra. Vad károgással fogadták a barátai, és helyet csináltak neki az asztal mellett.

– Mi van, Kánya? – nevettek rá a fiúk.

Varjú letargikusan legyintett.

– Nem ér a nevem.

Az egyik lány felállt, odament Varjúhoz, és a fülébe suttogott:

– Írt az Olgi. Nápoly mellett van…

– Mondta a Manci néni.

– Azt írja, hogy jó kilátásai vannak.

– Az Olginak mindig jó kilátásai voltak…

– Nem látszol valami lelkesnek.

– Ez attól van, hogy kissé hervadt vagyok.

– Megvolt neked az Olgi, nem? – csicsergett a lány a válla fölé hajolva.

– Nem volt meg.

– Cso… Cso… És amikor bezárkóztatok a raktárba? Az Olgi elmesélte az egészet…

– Csüccs, Pötyike, csüccs – mondta Varjú a lánynak, és könnyedén a fenekére csapott. A lány visszament a helyére. A fiúk közben nyakalták a sört, és újra és újra megszólaltak:

– Na, mi van, Kánya?

– Lehervadtam, srácok.

A legények letették a poharukat, és közelebb hajoltak Varjúhoz: volt köztük négy sofőr, egy szerelő, egy gyógyszergyári technikus és néhány sörgyári munkás.

– Bedöglött a kocsid? – kérdezték.

– Rosszabb – mondta Varjú – Kenguruvá változtam.

Az asztalnál kitört a röhögés. A hangzavar közepén befutott Mari és Cica. Szájon csókolták Varjút, és melléje ültek.

– Mesélj, Kánya – biztatták Varjút a barátai. Varjú beleivott valakinek a sörébe, aztán a két lány között az asztal fölé hajolt.

– Felszedtem egy stoppos lányt Dunaföldvárnál. Jó csaj volt, nagyon jó csaj.

– A lényeget, Kánya, a lényeget!

– Nem volt semmi lényeg. Z-elemeket vittem Paksra. A falu alatt kitettem a csajt a kocsiból.

– És?…

– Aztán semmi. Felszívódott. A csaj azt akarta, hogy vigyem el Boglárra. Kicsit meginogtam, de aztán rámutattam a Camel-reklámra: „Mit gondolsz, ezek közül melyik nem vinne el téged Balatonboglárra?” A csaj egyenként megvizsgálta a fejeket. Moe Mentum, Deious, a néger, Gimmick, a pincér, Right, a selyemfiú, ahogy következnek, aztán rábökött a kengurura. „Akkor én egy kenguru vagyok” – mondtam neki. Aztán két nap múlva kezdtem érezni, hogy tényleg kenguruvá változtam.

Varjú várta a röhögést, de a barátai csendben maradtak. Néhányan a söröspohárért nyúltak, aztán nagy sokára megszólalt az egyik sofőr:

– Nem mondtad neki, hogy melóban vagy?

– De mondtam.

– És nem várt meg?

– Boglárra igyekezett. Mire letettem a kocsit, már eltűnt – mondta Varjú, aztán felemelt egy sörösüveget, és beleivott.

– Én elvittem volna – mondta a szerelő.

– Én is – mondta a technikus.

– És a menetlevél? – kérdezték a sofőrök.

Erre csend lett. Ebbe a feszélyezett, furcsa csendbe toppant be Zsozsó.

– Sziasztok! – Gyanakodva végigmérte a társaságot.

– Szia, Zsozsó, ülj le – mondták a fiúk.

– Gyászoltok valamit? – kérdezte Zsozsó.

– Kenguruvá változott – intett Pötyi a fejével Varjú felé.

Zsozsó szemtelen arcán bizonytalanság suhant át, majd aggodalom. Varjúhoz lépett és megcsókolta.

– Szegénykém – mondta, s közben igyekezett beékelődni Cica és Varjú közé. Cica nem mozdult. Zsozsó tanácstalanul körülnézett, aztán megállapodott a pillantása a gyógyszergyári technikuson.

– Doki, légy szíves, vidd innen ezt a bigét.

A technikus Zsozsóra kacsintott, aztán átnyúlt az asztal felett, és megfogta Cica kezét.

– Gyere, iszunk egy Martinit.

– Nem megyek. Undok szarok vagytok.

– Gyere, Cica, iszunk egy Martinit, aztán felteszem neked a Vad lovakat.

– Inkább a Belindát…

– Jó, felteszem neked a Belindát, de előbb iszunk egy jeges Martinit.

– Az lesz a vége, hogy bepiálok – mondta Cica, és felállt.

– Az a cél.

Cica megfordult.

– Ki mondta ezt?

– Én – vállalta magára Varjú.

– Nem te mondtad – rázta a fejét Cica.

A társaság kezdett elázni. A technikus megfogta a lány kezét, és elvonszolta. Zsozsó leült Varjú mellé, és átölelte a nyakát. Varjú, mintha csak a sörösüvegért nyúlna, igyekezett kibontakozni a lány öleléséből. Zsozsó megsértődött.

– Na, mi van, becsajoztál? – kérdezte.

– Éppen arról van szó, hogy nem csajoztam be.

– Látom rajtad, hogy becsajoztál.

– Kenguruvá változtam – mondta Varjú letargikusan és bizonytalanul. Zsozsóval mindig zavarban volt egy kicsit, mivel Zsozsó volt az egyetlen lány, akit a saját vállalatánál szedett össze. Zsozsó bérelszámoló volt a Volánnál, s ráadásul az apja is ott dolgozott. Sofőr volt, akárcsak Varjú. Varjút ez a szituáció mindig feszélyezte.

– Fölszedtél valakit?

Varjú megadta magát.

– Felszedtem egy stoppos lányt Dunaföldvárnál. Azt akarta, hogy vigyem el Boglárra, de én nem vittem. Kitettem Pakson, aztán kenguruvá változtam.

– Ki mondta ezt a hülyeséget?

– Érzem…

– Mit érzel?

– Érzem, hogy kenguru vagyok. Ha meglátok az út szélén egy száraz fűcsomót, összefut a számban a nyál.

– Szép lány volt?

– Elég szép. Gusztusos.

Zsozsó kedvetlenül vizsgálgatta Varjú arcát. Beleivott valakinek a sörébe, aztán újra megszólalt:

– Fogadok, hogy megálltatok valahol, és dugtatok egyet.

– Nem dugtunk.

– Hát akkor mi lett?

– Semmi. A csaj felszívódott Paksnál, én pedig kenguruvá változtam.

A szomszédos asztaltól felállt egy bizonytalan járású magas legény, és hozzájuk lépett. Ahogy megfogózott az egyik széktámlában, a feje előrebillent, s hosszú, ápolatlan haja az arcára csúszott. Olyan volt, mint egy őslény. Kicsit kutya, kicsit oroszlán, de leginkább rozmár.

– Srácok… Megdobhatna valamelyitek egy százassal. Innánk még egy kis sört, de elfogyott a dohányunk – mondta, s a fejével a társai felé intett.

Varjú és barátai először az imbolygó srácra, aztán a szomszédos asztalra pillantottak. Hat üres üveg körül két középkorú férfi és egy overallos, bajszos öregember ült.

– Elfelejted – mondta a szerelő.

– Nem felejtem el. Behozom jövő szombaton. Mindig itt ülünk ennél az asztalnál, vagy ott elöl a korlát mellett.

A szerelő előhúzott egy százast, és átnyújtotta neki.

– Kösz – mondta a srác, aztán a százassal elindult be, a bárpult felé.

– Ki ez? – kérdezte Pötyi.

– Mindig itt ülnek ezek – mondta a szerelő.

– A munkásszálláson laknak, panelépítők – vélekedett az egyik sofőr.

Ekkor a Ferihegyen felszállt egy repülőgép, alacsonyan elhúzott Kőbánya felett, s kezdett beleolvadni a mélykék nyári égbe. Valamennyien az égre néztek.

– Egy Boeing – mondta valaki.

A szerelő csóválta a fejét.

– Nem Boeing… Ez a párizsi járat, az Air France gépe. Az Air France nem repül Boeinggal…

– Mire mi hazaérünk, ezek már Párizsban lesznek! – sóhajtott fel Pötyi.

– És akkor mi van? – kérdezte Mari.

– Lehet, hogy mégis Boeing…

– Nem Boeing, ez a MALÉV gépe, Jak–40-es – mondta az egyik sofőr.

– Ez?… – Varjú kételkedve nézett a gép után.

– Ez – mondta a sofőr.

Zsozsó Varjú füléhez hajolt és belesuttogott:

– Nem feküdt le, erre föl beleszerettél.

Varjú még mindig a mélykék nyári égre bámult, mely elnyelte a párizsi gépet, mint a végtelen tenger egy kavicsot.

– Konzervatív disznó vagy… Imádod, ha egy lány nem engedi lehúzni a bugyiját.

– Nem értem, mit akarsz – mormogta Varjú.

– Nem feküdt le, erre te beleestél. Le tudnám rajzolni az egészet, ahogy a plakátjaid között izzadtál vele, de pofára estél.

– Lefeküdt volna…

– Le?…

– Ez biztos – mondta Varjú, s a szájához emelt egy üveget. Hosszan ivott. Zsozsó magába roskadt, hallgatott.

A belső teremből előbukkant a gyógyszergyári technikus és Cica. Vihogva, nagy lendülettel érkeztek. Az asztalnál már eggyel kevesebb volt a szék, így Cica Doki ölébe ült. Doki a lány feje mellett hol jobbról, hol balról dugta előre a saját fejét, így mindig csak az asztal egyik felén lehetett érteni, hogy mit mond.

– Át kellene menni Zuglóba – javasolta.

– Mi van ott?

– Tudok egy jó kis pinceklubot. Állati jó hely.

– És mi van ott?

– Príma fejek… Plusz zsíros kenyér vöröshagymával, vörös bor és blues.

– Ha zsíros kenyeret akartok zabálni, akkor inkább gyertek föl hozzám. Van négy üveg tikettes söröm is – szólt közbe az egyik sörgyári munkás.

– Aztán majd megint kiutál bennünket a feleséged – mondta Cica.

– Tízig melózik, csak fél tizenegyre ér haza.

– És fél tizenegykor hová megyünk onnan?

– Menjünk át inkább a pinceklubba.

– Átmehetünk, de mi van ott? – kérdezte a szerelő.

– Príma fejek és blues.

– A príma fejek aztán majd nem engednek be. Igazolványt kérnek vagy ajánlást. Ez valami értelmiségi banzáj lesz.

– Van ott egy-két egyetemista is, de inkább csak zuglói csajok meg srácok.

– Átmehetünk, de mi van ott?

– Zsíros kenyér meg blues. Mondtam már! – A gyógyszergyári technikus kezdte elveszíteni a türelmét.

– Mi az a blues? – kérdezte Mari.

– To feel blue – szólalt meg Varjú szomorúan, akadozó nyelvvel.

– Mit mond ez? – kérdezte Mari.

– Azt mondja, hogy Louis Armstrong és Paul Robeson – szólalt meg újra Doki.

Ekkor szép csendben felállt Zsozsó, és bement a bárpulthoz. Lekevertetett két száraz Martinit, aztán Varjú korábbi fogyasztásával együtt kifizette. Amikor a két pohárral visszatért az asztalhoz, éppen Doki szónokolt:

– Körben ülnek a fal mellett, és néger spirituálékat énekelnek és bluest. Van ott egy srác, annak csaknem olyan basszusa van, mint Robesonnak.

– Szép kis blues lehet – morgott közbe Varjú.

– Nagyon szép – jelentette ki Doki.

– Még ha eredetiben hallgatnák lemezről…

– Az benn a jó, hogy maguk éneklik.

– Fehérek nem tudnak bluest énekelni. Fakó a hangjuk.

– Mi az, hogy fakó? A basszus az basszus, akár fehér az énekes bőre, akár fekete – mérgelődött Doki.

– Nem a basszus számít, hanem a szomorúság.

– Milyen szomorúság?

Varjú lehajtotta a fejét. Zsozsó ekkor eléje csúsztatta az egyik Martinit, és a fülébe suttogott:

– Idd meg, Kánya.

Varjú megitta a jeges, fanyar italt. Hirtelen feloldódott a torkában és az agyában lerakódott, feszítő rossz érzés. Kicsit bamba lett és derűs.

– Oké – mondta a lánynak, s úgy tűnt, minden rendben van körülötte. Szombat van, Kőbányán üldögél a Pillangó teraszán, csupa ismerős arc veszi körül, nem éhes, nem szomjas, nincs vele semmi különös.

Zsozsó ivott egy kortyot a másik Martiniból, aztán azt is Varjú elé tolta. Varjú szórakozottan megfogta a poharat, forgatta egy kicsit az ujjai között, aztán a jégről leitta a maradék folyadékot.

Az asztalnál kezdett anarchikussá válni az élet. A lányok visongattak, a Doki és a négy sofőr át akartak menni a pinceklubba, a többiek viszont tikettes sört akartak inni a sörgyári srác konyhájában. Varjú már nem figyelt a vitára. A fejek között a nyári utcát nézte. A járókelőket s az ecetfákat a szemközti udvarok poros sarkában. Amikor Doki a blues és a spirituálé közötti különbséget kezdte fejtegetni a sörgyári srácoknak, Zsozsó odasúgta Varjúnak:

– Gyere…

Nem várta meg a választ. Felállt, kézen fogta Varjút, és maga után vonszolta az utcára. Varjú engedelmesen követte. Fejébe szállt az ital. Lebegett. Könnyűnek érezte magát, és az életet kellemesen elviselhetőnek.

Fogták egymás kezét, és lassan lépdeltek az utcát szegélyező poros akácfák alatt. Az árnyékuk hosszúra nyúlt, aztán összement, s az arasznyi maradékon átléptek. Mögöttük ismét nőni kezdett az árnyék. Hallgattak. A szombat esti csend lassan, bizonytalanul ránehezedett Kőbányára. A csattogó, zajos üzemek elhallgattak, de a kerület szélén a legnagyobbak tovább szuszogtak, duruzsoltak. Monoton, örök neszükkel a csend részévé váltak. A morajló, szuszogó esti csendet csak az autóbuszok hördülése szakította meg egyenletes időközökben. Varjú úgy érezte, hogy valamilyen puha, kellemes közegben halad előre, lassú biztonsággal, megállíthatatlanul. Váratlanul megfeszült a keze. Zsozsó két lámpa között, egy magasabb akácfa árnyékszigetén megállította, aztán felágaskodott, és szájon csókolta. Varjú magához szorította a lányt, s a karjában két csók között ringatta egy kicsit. Továbbléptek, megálltak, szorították egymást, aztán újra csak továbbléptek.

A hatodik és a hetedik lámpa között Varjú egy kis nedvességet érzett az arcán. A lány éppen felágaskodott, és két kézzel átölelte a nyakát. Varjú megcsókolta, aztán megpróbálta eltolni magától, hogy továbblépjenek, de Zsozsó makacsul csimpaszkodott a nyakába, újra a száját kereste. Varjú érezte, hogy a lánynak remeg a szája.

– Te sírsz? – kérdezte.

– Nem sírok – mondta a lány hüppögve, de lehetett hallani, hogy sír.

A következő lámpa alatt Zsozsó lehajtotta a fejét, és meggyorsította a lépteit. Varjú megállította, és felemelte a fejét. Zsozsónak folytak a könnyei.

– Te sírsz…

– Nem sírok – mondta dacosan, és előreomló gesztenyeszín haját hátracsapta a vállára.

Varjú átkarolta a lányt, s így fogva tartva megvizsgálta az arcát. A szemtelen, csinos arcot, a könnyben csillogó szemeket, az arányos orrot, a szép, üde szájat. Szépnek és nagyon fiatalnak találta Zsozsót. Egy kicsit elcsodálkozott a látottakon. Még soha nem tűnt fel neki, hogy Zsozsó különösebben csinos lenne. Pedig Zsozsó szép fiatal lány volt. A bőre sima, könnyen barnuló, az álla és a nyaka is nagyon arányos. Varjú magához szorította, és összevissza csókolta az arcát, nyakát és a száját. Miközben szorította, érezte, hogy Zsozsó teste milyen törékeny még, szinte kislányos. Zsozsó egyébként sem tartozott a vastag lábú, nagy fenekű lányok közé, inkább karcsú volt, ruganyos, könnyű mozgású.

– Miért sírsz?

– Mert szeretlek – mondta Zsozsó, és még jobban nekieredtek a könnyei.

Varjú percekig csókolgatta a lány könnyes arcát, s közben egyre jobban kívánta a csókját és ölelését. Hirtelen kézen fogta, és húzni kezdte a Kápolna tér felé, ahol néhány pad állt a fák árnyékában.

– Nem megyek a térre – mondta Zsozsó szüpögve.

– Nem akarod…?

– A térre nem megyek. Mindig mocorog valaki a kápolna mögött.

– Menjünk ki inkább a körvasút töltéséhez?

– Oda se megyek.

– Miért nem jössz?

– Mert nem.

– Nem akarod, hogy…?

– Szeretlek, Kánya.

– Most én is nagyon szeretlek.

– Akkor menjünk hozzánk – mondta Zsozsó, és hirtelen húzni kezdte Varjút a Cserkesz utca felé.

Varjú megrémült.

– És apád?

– Külszolgálatban van a héten, Paks…

– Paks? Biztos ez?

– Biztos, gyere…

– De anyád itthon van.

– Dolgozik. Tízkor ér véget a műszakja, fél tizenegyre ér haza. Jó esetben. Általában csak háromnegyedre.

Varjúnak megtetszett a dolog. Újra megcsókolta a lányt, aztán sietve lépdelt vele a Cserkesz utca felé.

Az utca elején Zsozsó köszönt egy öregasszonynak. Varjú ideges lett, feltámadt a gyanakvása. Megtorpant.

– Te, biztos, hogy nincs itthon az anyád?

– Gyere csak, biztos. De majd bemegyek előre, és megvizsgálom a terepet.

A ház nem volt nagy. Kis veranda, két ablak az utcára, palatető. Az udvar tenyérnyi. Alig fértek el benn az ólak és néhány fa. A veranda előtt magasított lugas takarta az ablakokat. Varjú a kapuban várakozva vizsgálódott.

– Jöhetsz – hallatszott aztán a lány halk hangja.

Varjú betette maga után a kaput, három alacsony lépcsőn felment a verandára, ott a lány már várta. Megfogta a kezét, s behúzta a sötét házba.

Zsozsó becsukta az előszobaajtót, s a zárban hagyta a kulcsot. Megölelte Varjút, szájon csókolta, aztán egy pillanatra villanyt gyújtott.

– Gyere, adok neked egy kis pálinkát – mondta.

Varjú bágyatagon követte a lányt.

A konyha tágas volt, tiszta és rendezett. Az egyik fal mellett a földön nagy, lekötözött befőttesüvegek sorakoztak. Amíg a lány elővette a pálinkát és a kupákat, Varjú ezeket nézte. A lány megtöltötte a poharakat, s az egyiket Varjúnak nyújtotta. Koccintottak, ittak. Varjú az üres kupával a kezében az üvegekre bökött.

– Mi van ezekben?

– Cefre. Apu ezekből főzi a pálinkát. Két kiló gyümölcs, két rész víz és egy rész cukor…

– És hol főzi?

– Itt a gázon – mondta Zsozsó, aztán visszatette a pálinkát a kredencbe, elmosta a poharakat, és azokat is elrakta.

Varjú hosszadalmasnak tartotta a pancsolást, törölgetést. A lányhoz lépett, hátulról átölelte és megszólalt:

– Szép házatok van. – Közben másra gondolt már.

– Kétszoba-összkomfort. Anyuék tizenöt évig gyűjtöttek rá, és még legalább húsz év az OTP-törlesztés.

Varjú fél kézzel eloltotta a villanyt, és magához szorította a lányt.

– Megfojtasz, Kánya – mondta boldogan Zsozsó, de kibontakozott az ölelésből, és a sötét folyosón át eltűnt valahol a házban. Varjú várt egy percig, aztán megszólalt:

– Zsozsó…

A lány nem válaszolt. Varjú tapogatózva kifelé indult a konyhából. Lepedősuhogást hallott, párna puffanását, majd halk zenét. Koncz Zsuzsa énekelte a Rohan az időt. Ajtóra bukkant, benyitott. Sötét, almaszagú szoba ásított rá. Behúzta az ajtót, és tovább motozott a sötétben. Erősödött a zene. Megtalálta a másik szoba ajtaját is. Lassan kinyitotta. A növekvő résen át először egy régi, nagy, Budapest típusú rádiót pillantott meg, melynek a skálaégője halványan megvilágította a szobát, aztán egy heverőt, majd egy vitrint és a szekrény sötét foltját is. A heverőn Zsozsó már megágyazott. Bent feküdt a paplan alatt, s úgy tűnt, alszik. Varjú betette az ajtót, és lábujjhegyen odament a heverőhöz. Lehajolt, megcsókolta a lányt. Zsozsó mozdulatlan volt, mint egy viaszszobor. Varjú lerúgta a cipőjét, nadrágját, és bebújt a lány mellé. Zsozsó teljesen meztelen volt. Megölelte. Zsozsó moccant egy kicsit, és suttogva megszólalt:

– Az ingedet is.

Varjú felült, lehúzta magáról az inget, és a szőnyegre dobta. Zsozsó közben oldalra fordult.

– Ez az én ágyam – suttogta.

Átölelték egymást.

Politikai kommentár ment a rádióban, mire Varjú felocsúdott Zsozsó csókjaiból. Még mindig egymás karjában feküdtek, de már ernyedten, boldogan. Ez volt az első eset, hogy ágyban szeretkeztek. Korábban mindig valamilyen elhagyott padon, fal mellett vagy a vasúti töltés oldalában. Varjú érezte, hogy nagyon nagy a különbség. Boldoggá tette a fehér lepedő, a puha párna és a teljes meztelenség. Zsozsó kidugta a nyelvét, és mint egy kiskutya, végignyalta Varjú arcát.

– Szeretsz? – kérdezte.

– Nagyon szeretlek.

– Mennyire?

– Ennyire – mondta Varjú, és megszorította a lányt.

– Csak engem szeretsz?

– Téged.

– Mondd, hogy csak téged szeretlek.

– Csak téged szeretlek. Nem érzed?…

– Most érzem, de ha elmész, újra sírni fogok.

– Nem kell sírni.

– Félek, hogy összeszedsz valakit, és engem akkor már nem szeretsz annyira. Vagy talán nem is szeretsz. Pedig én azt akarom, hogy szeress – mondta a lány, s közben csókolgatta a fiú száját, arcát. Varjú visszacsókolta, mivel újra kívánta a lány száját és ölelését. Közben bizonytalanul, kicsit ködösen felmerült emlékei közül az az őszi este, amikor a körvasút füves oldalában először szeretkeztek. A bizonytalanság, a közeli és távoli zajok, a testük átforrósodása s az a hosszú harc, míg Zsozsó elernyedt és tűrte, hogy lehúzza róla a bugyiját. S amikor már végre egymás karjában feküdtek Varjú dzsekijén, vonat közeledett. Zsozsó megijedt. Fel akart ugrani. Varjú nem engedte. Szorosabban fogta a lányt, és nem bírt várni.

– Ne törődj a vonattal – mondta.

– Kinéznek az ablakon.

– Semmit sem látnak, sötét van.

– Nem bírom, hogy néznek, engedj el…

– Nem lehet, most már nem lehet.

A vonat pontosan akkor ért föléjük a töltésen, amikor a legboldogabbak voltak. De Zsozsó akkor éppen úgy sírt, mint ezen az estén, a poros akácfák alatt. Később azt mondta, hogy nem a vonat miatt sírt. Csak azért sírt, ami történt vele. De Varjú emlékezett rá, hogy a vonat egy körpályára terelt nemzetközi expressz volt, s a töltésen lassítani kezdett. Szerencsére elgurult még ötven métert, s csak ott állt meg. Tilos jelzést kapott. Varjú szerette volna, ha maradnak még, de Zsozsó felöltözött, és egészen a Makkhetesig sírt. Forralt bort ittak a Makkhetesben.

Zsozsó legközelebb csak december elején, egy deres Kápolna utcai padon engedett újra Varjúnak.

– Emlékszel még, amikor a körvasút alatt…? – kérdezte Varjú.

– Jött a vonat – mondta a lány.

– Igen, és éppen akkor, amikor…

– És attól olyan izgalmas lett az egész.

– Izgalmas lett? Fel akartál ugrani.

– De nem engedtél, és ettől lett olyan izgalmas.

– Zsozsó…

A lány megcsókolta, és szorosabban ölelte újra.

– Az lett… Mert nemcsak hogy először történt velem, de mindjárt bele is buktam. Megszégyenültem. Néztek az ablakból bennünket, de éppen akkor olyan különös volt az egész, hogy nem is bántam már. Csak azt éreztem, hogy szeretlek, s ez a legfontosabb.

– Nem néztek.

– De néztek. Bandzsítva hátranéztem, és láttam az ablakokat. Egy nő kihajolt, aztán kiáltott valamit.

– Erre nem emlékszem.

– Érthető. De biztos, hogy kihajolt. S ez a vonat…

– Véletlen volt.

– Lehet, de azóta is, ha hozzám érsz, megjelenik nekem a kivilágított vonat, és már előre olyan furcsán érzem magamat, mintha megvernének…

– Zsozsó…

– Jó ez nekem, mert szeretlek…

Egy Chopin-szonátát kezdtek játszani a rádióban. Kábultan ölelték egymást. Varjú úgy érezte, hogy az első fontos dolog most történik vele életében. Zsozsó elsírta magát. Aztán ahogy elfogyott a vágyuk, újra megnyugodtak. Csendben feküdtek egymás karjában, és hallgatták a rádiót.

Megszólalt egy csengő. Aztán újra, idegesebben.

– Csengetnek valahol – mondta Varjú.

– Ne törődj vele.

Újabb agresszív csengetés hallatszott, és dörömbölés.

– De itt csengetnek – mondta Varjú, és hirtelen felült az ágyban.

– Hány óra? – kérdezte a lány.

Varjú a rádió skálaégője elé tartotta az óráját.

– Fél tíz.

– Nem értem. Ki lehet ez?

Megzörrentek az ablakok. Valaki kopogtatott kívülről.

Varjú nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból, és gyorsan, kapkodva öltözni kezdett.

– Megyek! – kiáltotta Zsozsó, és elkeseredetten kimászott az ágyból. Idegesen keresgélte a ruháit. Magára húzott egy szoknyát, majd a szekrényhez lépett, mert nem találta a fehérneműjét.

Ököllel verték az ablakot.

Zsozsó lemondott a fehérneműről. Bevágta a szekrényajtót, és kiment ajtót nyitni.

Varjú dermedten állt a szobában, és a neszekre figyelt. Fordult a kulcs, aztán Zsozsó kedvetlen hangja hallatszott:

– Te vagy az? Szétverted a házat…

– Miért nem nyitasz ajtót, kislányom?

– Csak tíz után vártalak, rádiózok…

– Lerobbant a trafó. Kilenckor elengedtek bennünket. Éjszakai műszak sem lesz. Na, mozdulj már odább!

Varjú bénultan állt a szobában. Már felöltözött. „Talán ki kellene ugrani az ablakon” – gondolta, de nem volt kedve hozzá. Várt. Arra számított, hogy Zsozsó majd kitalál valamit, de a lány nem talált ki semmit. Hallotta a lépteit, ahogy befelé hátrált. Nyílott a konyhaajtó. Zsozsó anyja ledobott valamit a műkőre. Talán egy szatyrot. Aztán hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és felgyulladt a villany.

– Csókolom – mondta Varjú –, jó számok mennek a Petőfin. Én a zenét…

Látta, hogy a sovány, alacsony asszony az összetúrt ágyat nézi. Azért még kinyögött egy szót:

– …kedvelem…

Az alacsony munkásasszony megfordult, s a lányát, aki mögötte állt a folyosón, lendületből, teljes erővel pofon vágta. Zsozsó elesett. Varjú előrelépett. Gondolta, megmagyarázza a helyzetet.

– Ne tessék bántani Zsozsót… Az a helyzet, hogy jó vagyok nála…

– Mi?! – ordított az asszony. A nyakán kidagadtak az erek.

– Jó vagyok nála… Szóval mi prímán vagyunk…

– Prímán?!

Zsozsó közben felállt a folyosón, és az anyja karja után nyúlkált bátortalanul.

– Anyu… Anyu… Azt akarja mondani, hogy együtt járunk…

– Mit csináltok? – kérdezte az asszony, és a heverőre pillantott.

– Együtt járunk – mondta Zsozsó.

– Egy stricivel.

– Anyu, a Kánya nem strici, ha akar, angolul is beszél… Kánya, mondj valamit anyunak angolul…

– I love you…

A sovány munkásasszony félig megfordult, és a lányára nézett.

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy ne haragudjon, asszonyom.

– De haragszom! Ezért neveltünk fel?! Huszonöt éve dolgozom apáddal együtt, mint egy állat. Kőmívesek mellett kezdtem, aztán iskolára kértem magamat, mert én mindig többre törekedtem. Darus lettem. Tudjátok ti, mit jelent egy öntödében híddarut kezelni napi nyolc órában?… A munka nektek… A munka nektek… Ezért adtunk meg neked mindent…

– Én is dolgozom, anyu.

– Másfél éve. De tizenhét évig én etettelek, te, te, kis…!

– Anyu…

– Harmincéves koromban voltam először színházban. Jutalomból! Nem találtam meg a kijáratot. Sírtam, és te most…

– Majd elmegyünk együtt színházba. Én megtalálom a kijáratot…

– Te! Te kis… Te mersz engem oktatni?! Amíg dolgozom, naplopó striciket hordasz az ágyamba!

– Az én ágyamba. Az az én ágyam. Én vettem pont egy éve a saját keresetemből. Másrészt Kánya nem naplopó, hanem sofőr.

– El tudom képzelni.

– A Volánnál dolgozik, mint apu meg én.

Az alacsony, sovány munkásasszony meghökkent. Megnézte Varjút, aztán megingatta a fejét.

– Ilyen sofőrt én még nem láttam.

Varjúnak már elege volt az egészből, de kitörni nem tudott, másrészt sajnálta Zsozsót, aki, úgy érezte, sokkal különösebb lány, mint korábban gondolta.

– Asszonyom, én tényleg sofőr vagyok – mondta.

– Akkor szégyellheti magát. Sofőr létére beoson egy rendes házba… Tudja, hány évig gyűjtöttünk mi erre az építkezésre?

– Tizenöt évig, és még húsz év az OTP… Zsozsó említette.

– Szemtelen.

– Anyu… – szólalt meg Zsozsó – nem kell tüdőre szívni a dolgokat.

– Te! Akarsz még egyet?!

– Tényleg, anyu…

– Ha apád ezt megtudja, megöl. Meg eztet is. – Varjú felé bökött a hüvelykujjával.

– Honnan tudná meg? – kérdezte Zsozsó.

– Megmondom neki.

– Nem mondod meg, anyu.

– De megmondom. Ezt nem lehet eltitkolni.

– Tudom, anyu, hogy nem mondod meg…

– Meglátod, hogy megmondom. Amint hazajön. Már a kapuban. Nem bírom én ezt tovább. Meló… Meló döglésig, aztán te is itt ilyeneket…

– Anyu, persze te elfelejted, hogy én már nem vagyok kiskorú. Szavazati jogom van, pénzt keresek, tagja vagyok a KISZ-nek, a szakszervezetnek…

– Megetetted a nyulakat? – kérdezte a sovány munkásasszony.

– Nem.

– Nem etetted meg a nyulakat?!

– Nem.

– Apád Pakson dolgozik, én az öntödében, negyven fok melegben, gázban, és te nem etetted meg a nyulakat. Ezt is elmondom apádnak.

Zsozsó Varjúhoz fordult.

– Tudod, Kánya, amióta a bátyám bevonult katonának, nekem kell etetni a nyulakat…

– A nyúl hasznos állat – mondta Varjú, és idegesen toporgott. Menni készült.

– Én nem bírom ezt tovább – mondta Zsozsó anyja, és kiment a konyhába. Lehetett hallani, ahogy kinyitja a szekrényt, és pálinkát tölt magának.

– Most mi van? – kérdezte Varjú a lánytól.

– Semmi, nyugodtan hazamehetsz.

– Megmondja apádnak.

– Ne félj, nem mondja meg. De jó, hogy megismerted a családot.

– Miért?

– Látod, hogy milyen vagyok… Azt akarom, hogy lásd. Azért akarom, mert szeretlek – mondta Zsozsó, aztán Varjúhoz hajolt és megcsókolta. Varjú kezdte visszanyerni az emberségét. Kifelé indult. A konyha előtt megállt. Nyitva volt az ajtó. Beköszönt:

– Csókolom, én akkor…

Zsozsó anyja intett neki.

– Jöjjön csak be!

Varjú bement, Zsozsó követte. A sovány munkásasszony új kupát vett elő, és Varjúnak, majd saját magának is töltött a pálinkából. Koccintott a fiatalemberrel. Amikor kiürültek a kupák, azonnal kimosta őket, és az üveggel együtt visszatett mindent a kredencbe.

– Maga tényleg sofőr? – kérdezte.

– Hát persze – mondta Varjú. – Mi más lennék? Én mindig sofőr voltam.

– Jó ez a pálinka, ugye?

– Jó. Bár én inkább száraz Martinit szoktam inni jéggel.

– Az is jó lehet. De ez házi… A papa főzi. Ott, nézze csak, a fal mellett az ötliteres üvegekben erjed a cefre. Két kiló gyümölcs, két rész víz és egy rész cukor. A papa az Ikarustól szerzett benzincsövet, és azt építette be a lepárló fazékba. Így… Nézze csak, spirálban jön a szeszpára, és lecsapódik… Különös, ugye?

– Jó módszer.

– Nem akar egy tojásrántottát enni?

– Nem akar – mondta Zsozsó, és Varjúra nézett erélyesen. – Köszönd meg, Kánya, a vendéglátást!

– Nagyon jó volt a pálinka. Köszönöm szépen – mondta Varjú, aztán esetlenül meghajtotta magát, és kifelé hátrált.

A kapuban három percig csókolóztak. Varjú aztán aggodalmasan megszólalt:

– Megmondja apádnak.

– Nyugi – Zsozsó megsimogatta Varjú nyakát –, nem mondja meg.

Varjú lassan végigment a Cserkesz utcán. Az utca vége felé összetalálkozott azzal az öregasszonnyal, akinek Zsozsó köszönt. Varjú is köszönt neki. Aztán folytatta útját, és gondolkodott. Semmi nem jutott az eszébe, és semmit sem tudott magában tisztázni.

 

3.

A 10-es úton robogott Budapest felé. Délután egy órakor indult el Győrből, s úgy számította, hogy háromra a telepre érkezik. Kamionos Jocóval ötkor kellett a Makkhetesben találkoznia.

Rosszkedvű volt és fáradt. A lába, akár a tuskó. Az 1-es úton annyira elzsibbadt, hogy nem mert továbbhajtani. Megállt a padkán, és öt-hat percig futkosott a kocsi körül. Később észrevette, hogy a Zil hangja közepes fordulatszámon kihagy, megcsuklik. Sejtette, hogy az egyik fúvóka eltömődhetett, de nem akart megállni, nyomta a gázt tovább. Lassan süllyedt mögötte a táj, Komárom, Szőny, Almásfüzitő. Amikor elérte a 10-est, és felbukkant Dunaalmás, majd Neszmély, kezdte magát tűrhetően érezni. A gondozott házak s kertek közül tünékenyen elővillant a Duna. Fehér volt a templom. Piros lányok és fekete öregasszonyok mentek az utcán. A férfiak tették a dolgukat. Valahol. Egyet sem lehetett látni. Olyan érzése támadt, hogy a Duna menti falvakban rendes emberek laknak. Az út közvetlenül a folyó mellett vezetett, s így a gyér füzeseken át időnként megvillant a túlpart, ahol már csehszlovák őrtornyok és épületek álltak.

Párás, fülledt idő volt. Az ég távoli peremén testes, mozdulatlan felhők fehérlettek. Eső készülődött vagy zivatar. A szél s vele a zápor bármelyik órában megérkezhetett, de el is maradhatott még napokig. Varjú István arca, keze erősen verejtékezett. Egy tiszta szerelőronggyal törölgette a volánt, hogy ne csússzon rajt a keze. Ilyenkor a homlokán is végighúzta a rongyot, mert a legördülő izzadságcseppek marták a szemét. Nehezen lélegzett, s a kimerültségtől káprázott a szeme. Süttőnél rágyújtott egy cigarettára, de a kéklő, könnyű füsttől nem lett jobb kedve. Jól meghajtotta a Zilt, mivel ötkor már a Makkhetesben akart ülni, de ahogy közeledett a fővároshoz, egyre kedvetlenebbé vált. Amikor elérte Lábatlant, s az út menti fák levelein megpillantotta a cementgyár fojtogató porát, hirtelen eszébe jutott Zsozsó anyja. Minden átmenet nélkül jelent meg előtte az asszony: tanácstalanul állt a konyhában, és egy üres pálinkáspoharat tartott a kezében. Várt, várt, és nézte Varjút. „Mi van akkor, ha az öreglány befújta a dolgot a papának? Mit szól majd Györkő papa? Kiveri a balhét, vagy elviszi?”

Varjú Istvánt napokig nyugtalanította a Zsozsó-ügy. Csak kedden este, a bajai Duna-parton, a második korsó sör elfogyasztása után engedett fel mellkasában a szorongató feszültség. A harmadik korsó sör után már csak Zsozsó sima bőrére, kislányos testére emlékezett, s az arcára. Bámulta a holtág lusta, fekete vizét, s a szombati boldogság emlékei lassan bekerítették. A lány szép, könnyes arca másnap is felrémlett neki, de ahogy a Zil nyelte a kilométereket, s a fáradtság a lábából a fejébe is felnyomakodott, halványodtak a képek, majd elmosódtak. Csütörtökön eszébe jutott a vastag szájú, szőke stoppos lány, s egész délelőtt azon gondolkodott, hogy miért pont Boglárra akart menni, ha egyszer Pécsre indult. Miért nem kapott el egy olyan autót, ami Pécsre ment? A 6-os út tele van pécsi kocsikkal. Mit akarhatott Bogláron? Mi lehet ott azon a kápolnán kívül, amit emlegetett? Pénteken egyik lányra sem gondolt. Kifáradt. Mereven bámulta az utat, cigarettázott, és zenélt magának. Délre már túl volt a heti kétezer kilométeren, s csak aludni kívánt, semmi mást. Szombaton reggel, amikor a kincseire pillantott, azonnal eszébe jutott kamionos Jocó. Leemelte a marseille-i képeslapot, és elolvasta a szöveget. „A cucc megvan. Július 6-án ötkor a Makkhetesben várlak, Jocó.” Felvillanyozódott. Siettette a rakodást. Fél kettőkor már kint robogott az 1-es úton. Elégedett volt magával. A fáradtság aztán lassan kedvét szegte. A gönyűi elágazásnál már újra zsibbadt a lába, s Komárom után meg kellett állítania a kocsit.

A porban fuldokló kertek között Budapest felé robogott. „Még egy óra, és ott állok a telepen – gondolta. – Egymás után futnak be a kocsik… Az utakon, a garázsok előtt, a mosdóban, mindenütt sofőrök…” Lassított, kedvetlenül szemügyre vette Nyergesújfalu elszürkült házait, majd előrehajolt, s a szélvédő mellé tűzött fényképek közül kiemelte Zsozsót. A képre pillantott, tanácstalanul billegtette a tenyerében, aztán visszatűzte a helyére. Újra csak felrémlett előtte Zsozsó szép, könnyes arca, mint a bajai Duna-parton. Benyomta a magnó indítógombját, s a teherautó szűk fülkéjében a Middle of the Road együttes rázendített a Soley, Soley dallamára. Varjú tanácstalanul nézte a kőbányai lányok fényképét, s amikor az együttes eljátszotta neki Stott és Capuano másik két számát is, a Varázslónőt és a Méhkirálynőt, újra előrehajolt, és levette Mari és Cica fényképét.

– Így ni – mondta hangosan, de aztán az Egy bohóc könnyei következett Smokey Robinsonnal, s ez megingatta. Először Cica fotóját tette vissza a szélvédő alá, aztán, amikor az út Tótnál elhagyta a Dunát, Mariét is. Eszébe jutott, hogy egyszer régen, amikor még a döglesztő nyári napokon kijártak a téglagyári tóhoz, Cicát kihúzta a vízből. Cica nem tudott úszni, de a fröcskölődés hevében a tó közepe felé hátrált, s egyszer csak elmerült. A lányok s a kisebb srácok nem mertek mozdulni. Nagy csend lett. Erre a csendre emelte fel a fejét. Jól emlékezett rá, hogy a kopár, agyagos parton feküdt, s már csaknem elaludt. De a csend felriasztotta. A vízre pillantott, és látta, hogy Cica feje felbukkan, majd alámerül. Azonnal beugrott, a víz alatt keresni kezdte a lányt. Cica akkor talán tizennégy éves lehetett. Megtalálta. Már nem volt benne erő, olyan volt, mint egy rongycsomó. Kihúzta, partra tette. A lány nem mozdult. Akkor a lábánál fogva felemelte, mint egy zsákot, és kiöntötte belőle a vizet. Amikor ledobta, a lány megrándult, lassan magához tért. Mindenki ott állt körülöttük, Mari is. Cica felállt, tétován körülnézett, aztán váratlanul öklendezni kezdett. Vizet hányt. „Jó trükk” – mondta Mari, de senki sem értette, hogy mit akar vele. Később körben ültek a kopár, sárgás agyagon, s Cica ott, mindenki előtt szájon csókolta. Varjú jól emlékezett Cica csókjára. Puha, odaadó volt a szája, de hányásszagú. Megborzongott. Mégis úgy érezte, hogy közel kerültek egymáshoz, és bármit tehetnek a jövőben, az mindig természetes lesz. Volt idő, amikor sokat gondolt Cica gyomrára. Szerette volna megnézni belülről.

Ahogy az útról a fényképekre pillantott, érezte, hogy a három kőbányai lány már nem fér meg együtt. Régen egyet jelentettek. Az otthont, a megszokott kerületet, a fiatalságot és a szerelmet. De nem külön-külön. Csak együtt, mintha nem is három lányról lett volna szó, hanem egyről. Egy csajról, aki viszont minden vonatkozásban príma. Mert hát Mari, Cica és Zsozsó príma csajok voltak. Varjúnak hirtelen eszébe jutott, hogy Marit és Cicát legalább tíz éve ismeri, Zsozsót viszont csak azóta, hogy belépett a Volánhoz. Érezte, hogy Zsozsó különbözik tőlük. De miben? Tűnődött. Semmi sem jutott az eszébe. Mégis előrehajolt, s a szélvédő mögé tűzött képeket szétválasztotta. Cicát Mari mellé tette, és Zsozsó fotóját odább tolta. Nézte a kiállítást. Eszébe jutott a vastag szájú, szőke lány is. Nagyon sajnálta, hogy nem kért tőle egy fotót. Arra gondolt, hogy Zsozsó mellé tenné. De a tokodi elágazásnál már érezte, hogy ez lehetetlen. Inkább Cica és Mari mellé… Az útról újra és újra a lányokra pillantott, s Dorog előtt már tudta, hogy a stoppos lány fényképét oda sem tehetné. Külön kellene tenni, talán nem is a kőbányai lányok közelébe.

Óvatosan hajtott át Leányváron. Éppen Farres Talán című száma forgott Trini Lopezzel, amikor a Zil eleje kezdett jobbra süllyedni. Olyan volt az egész, mintha belement volna valamilyen gödörbe, vagy az út jobb oldala harminc centivel alacsonyabb lenne, mint a közepe. Balra húzta a kormányt, s a kocsi ugrálni, majd bicegni kezdett. Ekkor megértette. Az út szélére kormányozta a Zilt, és leállította a motort. A szélvédőn át zavaros tekintettel bámulta a falusi út porát s amit még ott látni lehetett. Bántotta a dolog. Érezte, hogy bükkfaseggű sofőrré változott. Korábban a fenekén szokta érezni, ha süllyed a kocsi eleje vagy vége. Mindig pontosan tudta, melyik abroncs kapott defektet. De most nagyon fáradt volt. Egy pillanatra eszébe jutott a repülőtér, ahol a földi személyzet állományában letöltötte a katonaidejét. Jól emlékezett a klubra, ahol az egység összes katonája a bükkfaseggű pilótákon röhögött, akik odaverték a gépet a betonhoz, mert a hátsójukkal sem azt nem érezték, amikor a repülőgép a levegőbe emelkedett, sem azt, amikor a kerekek megérintették a kifutópályát. Pedig azt érezni kell. A jó pilóta segge olyan, mint egy szeizmográf. A jó sofőré is. Érzi az utat maga alatt. Varjú István letargikusan nézett maga elé, s amikor hátradőlt, észrevette, hogy Gimmick, a Camel-reklám ötödik embere rosszallóan figyeli. A szemében volt valami rosszalló és gunyoros. Mintha rossz véleménnyel lenne Varjúról és a sofőrökről. Kövér tokája megrezzent, hüvelykujját elegánsan beakasztotta a hózentrágerjába a csat alatt. Arca lenéző volt és gunyoros. A piros szegfű Gimmick magatartását kihívóvá tette. Varjú megsértődött. Ezt nem várta Gimmicktől. Még ha az impotens Moe Mentum vágna pofákat, de Gimmick, aki csak egy hasas pincér, ráadásul bigámista és perverz? Nem értette, hogy mi baja a sofőrökkel éppen Gimmicknek… Szemügyre vette Gimmick húsos kezét, amelyen aranygyűrűt viselt, valódi gyémántkővel. Nem értette a pincért. Futólag végigmérte az összes figurát, de valamennyien rendesek voltak, még Deious is, pedig arra már régen számított, hogy a néger a zsirárdiban egyszer csak kellemetlen lesz. Csak Gimmick. Csak a bigámista pincér nézett rá gúnyosan és szemrehányóan. Amikor kikapcsolta a magnót, észrevette, hogy a kenguru is nézi. A kenguru nézése talányos volt. Nem lehetett minősíteni. Nem volt sem gúnyos, sem kárörvendő. Viszont sajnálkozó sem. Csak nézett. Egyébként senki. Csak Gimmick és a kenguru.

Kiszállt a kocsiból, és nekilátott a szerelésnek. Alig bírta megmozdítani a tárcsát szorító anyákat. El is határozta rögtön, hogy bezsírozza valamennyit, és úgy rakja vissza. De ebből semmi sem lett. Repült az idő, s ahogy az órájára pillantott, látta, hogy már csak egy órája van a találkozásig. Közben még meg kellett érkezni, letenni a kocsit s eljutni a Kőrösi Csoma Sándor útra. Amikor felszerelte a pótkereket, az egyik anyán megszakadt a menet, semmit sem tartott. Pótanya nem volt. „A telepig – gondolta – eljutok vele, s majd ott a szerelők…” Leengedte a megemelt kocsit, s látta, hogy a pótkerékben a légnyomás is kevés. Kínlódott a szeleppel, sapkával. Fújt a tömlőbe egy atmoszférát, aztán elindult.

Szerelés közben halálra izzadta magát. Ragadt rá a trikó, s a farmerját ki lehetett volna csavarni. Már alig gondolt Jocóra, de mégis hajtott, s igyekezett minél előbb a telepre érkezni.

Öt óra után tíz perccel érkezett a Makkhetesbe. Végigment a termen, de Jocót sehol sem látta. Beült egy üres boxba, és nyugtalanul nézegetett a bejárat felé. Amikor a pincér odalépett hozzá, várakozva az arcába nézett. Azt hitte, valamilyen üzenet várja. De nem.

– Mit hozhatok? – kérdezte a pincér.

– Sört. Jó hideg sört – mondta Varjú, majd felemelte a kezét, és megállította a távozni készülő pincért. – Mondja, nem keresett engem itt valaki?

A pincér jól megnézte Varjú átizzadt, koszos trikóját, hosszú, gondozatlan haját, sovány, fakó arcát, aztán megingatta a fejét. Varjú nem akart belenyugodni a helyzetbe, félt, hogy elkésett.

– Egy középtermetű, rövid hajú sofőr… Kreol… Kamionos…

A pincérnek felderült az arca.

– A kamionos Jocó?

– Igen, a kamionos Jocó…

– Nem, még nem volt itt. Ha jól utánagondolok, legalább három hete nem láttam…

– Ma itt lesz. Jöhet a sör.

Varjú István megkönnyebbült. Hátradőlt a boxban, s futólag szemügyre vette a szombat esti vendégeket. Úgy tippelt, hogy látatlanban ki lehetne osztani húsz évet. Csak úgy pofára, minden vizsgálat nélkül. A nyomozás persze rontana a helyzeten, a húszból harminc vagy ötven év is lehetne.

Amikor megérkezett a söre, megtapogatta az üveget. Jó hideg volt. Lassan megtöltötte a poharát, aztán a torkába öntötte a hűsítő, kesernyésen pezsgő italt. Kiszáradt szájába, torkába visszatért az élet, érezni kezdte az ízeket, s izmaiban is oldódott a merev fásultság. Maga elé tette a marseille-i képeslapot, lassan, tagoltan elolvasta Jocó szövegét, aztán megfordította. A képre meredt. Rádöbbent, hogy idáig a marseille-i képeslapnak mindig csak azt a felét tanulmányozta, amelyiken Jocó megírta a lényeget. Pedig a képeslap másik fele is érdekes volt. Monte-Carlót ábrázolta belülről. Egy játékkaszinót. Az előtérben rulettasztal állt. A zöld posztó előírásos mezőiben számok sorakoztak, a számokon sok-sok tikett, sárga, kék és piros oszlopokban. A különös az volt az egészben, hogy a játékasztal körül nem emberek álltak, hanem kutyák. Szép, fajtiszta kutyák, fehér ingben, nyakkendőben, zakósan, s a jelek szerint nagyban játszottak, mivel nagy kutyák voltak. A krupié, egy flegma bokszer, éppen a kereket készült megforgatni, de mivel egy vizsla az utolsó pillanatban az asztal fölé hajolt, s a 7-es számra nagy oszlop tikettet kezdett berakni, várt egy kicsit. A haladékot az asztal végén egy bulldog és egy dobermann is kihasználta, s a tikettjeiket sietve betették a számokra. Különös társaság volt. A vizsla széles karimájú fehér kalapot viselt, ahogy ez üdülőhelyeken általában szokásos. A szájában hatalmas havanna szivar lógott, bal keze tele halványzöld dollárokkal. Jól látszott, hogy a tiketteket csak az utolsó pillanatban vette. Fehér inget és csokornyakkendőt viselt. A zakója őrizte még a militáris vonalakat, olyanszerű volt, mint a tiszti zsávoly, amit a nyugdíjas tábornokok előszeretettel viseltek. A zakó gallérján egy csillag volt, s a bal zsebéből nagy köteg dollár kandikált elő. Az asztal végén a dobermann mustárszínű zakót viselt, és valami sálfélét is, de a mellette serénykedő bulldog már ingujjban volt. Piros-fehér csíkos inget viselt, és természetesen szivarozott.

Varjú elröhögte magát. A bulldog alig érte fel az asztalt, de izgalmában csaknem felmászott a zöld mezőre, a tikettek közé. Az asztal sarkán néhány üres pohár állt és egy hamutartó. A többi kutya már elhelyezte a maga tétjét, és várt. A krupié mellett közvetlenül egy nagy termetű dog állt barna zakóban, mely alatt fehér inget és sportos, zöld nyakkendőt viselt. A dog mögött több kutya is állt még háttal, de azok a szomszédos játékasztalt figyelték. Az asztal sarkán fehér uszkárkisasszony kellemkedett, egy fejkendős spániel társaságában. Az asztal másik sarkán kis foxi izgult. Kilógott a nyelve, és meredten nézte a tiketteket. A foxin túl újabb spániel állt, a háttérben egy kötényes uszkár whiskyt szolgált fel tálcáról, de a német juhászkutya, aki előtt megállt, rá sem hederített, mert a fejek között a rulettasztalt figyelte nagy szakértelemmel. A német juhász is katonás zakót hordott, s a zakón a francia becsületrendet. Varjú egy hosszú fülű vizslakisasszonyt is észrevett. Ez volt az asztal mellett az egyetlen kutya, amelyik nem figyelte a zöld mezőt és a téteket. Reményvesztetten nézett maga elé, és a hátsójára ülve várakozott. Virágos, pongyolaszerű szoknyát viselt, minden ékszer nélkül. Varjú azonnal kitalálta, hogy ez a vizslahölgy a szivarozó, dollárokat lobogtató vizslaúrhoz tartozik, annak felesége vagy menyasszonya. Azt is kitalálta, hogy a vizslaúr azon a címen, hogy megduplázza a pénzt, éppen most veri el a vizslahölgy örökségét. Varjú az asztalra csapott, és hatalmasat röhögött. A röhögéstől elfutotta szemét a könny. Felpillantott, öntött magának fél pohár sört, ivott, aztán újra az asztalra könyökölt, és a marseille-i képeslapot vizsgálgatta. Megállapította, hogy a számok az egyes mezőkben az óramutató járásával megegyezően, vízszintesen növekednek. A számsorral párhuzamosan felfedezte a zöld posztón a gyártó cég nevét és emblémáját, de csak a kezdőbetűket lehetett elolvasni, a többit nem. Pillantása újra a kutyákra tévedt, és elröhögte magát. Ekkor megszólalt mellette valaki halk, visszafojtott hangon:

– Államrendőrség! Az orgazdaság alapos gyanúja miatt letartóztatom. Álljon fel, és feltűnés nélkül kövessen!

Varjú István összerezzent, a jóízű nevetés a torkában rekedt. Lassan, értetlenül felpillantott. Jocó állt előtte. Barna volt, egészséges. Világoskék vasalt vászonkabátot viselt és fehér nadrágot. Szeme fehérje olajos fényben, kiismerhetetlenül csillogott, s a szája szögletében nevetés bujkált. Egy másodpercig még megőrizte a komolyságát, aztán harsányan elröhögte magát.

– Itt a cucc, kisfiam – mondta, s egy lemberdzseket dobott Varjú mellé a padra.

– Szevasz, Jocó, hát megjöttél?

– Nem, ott maradtam Marseille-ben. Ülök a Földközi-tengerben, és téged várlak. De te nem jössz, mert a Makkhetesben vagy, és sört vedelsz.

Odalépett a pincér.

– Helló, Jocó! Mit kérsz?

– Sört. Jéghideg kőbányai sört, sok habbal – mondta, s ahogy nevetett, elővillantak fehér fogai, és a fogak fölött egy pillanatig a száj lila húsa is látszott. Olyan volt, mint egy barátságos, de kiszámíthatatlan ragadozó. Amikor a pincér meghozta a sört, odahajolt Jocó füléhez, és kérdezett valamit. Jocó tagadólag rázta a fejét. A pincér elment.

– Arra, hogy megérkeztél – mondta Varjú, és magasra emelte a poharát. Ittak, Jocó élvezettel nyelte a hideg kőbányait, aztán Varjúra mosolygott.

– Milyen utad volt, Jocó?

– Jó… Most egészen jó volt az utam. Rá akartam hajtani az új sztrádára Genova után, de nagyon sokat kértek. Így a régi úton mentem, közvetlenül a tengerparton, egészen Nice-ig. Príma volt. Savona után, ahol kanyarodik az út, egyszer csak előttem láttam az egész Földközi-tengert. Olyan volt, mintha nem is a Volvóban ülnék, hanem egy hajóhídon. Aztán persze a parttal az út is elkanyarodott.

– Klassz lehetett.

– Jó út volt. Semmi motorhiba, a hűtőrendszer is prímául működött, a cégek sem próbáltak átverni. Úgy látszik, eltunyultak a nagy melegben. Állati meleg volt, s a fény akkora, hogy kóválygott tőle az ember feje.

Varjú megtapogatta a lemberdzseket, aztán szemügyre vette. Puha, fekete bőrből készült, erős, dupla varrásokkal. A cérna piros volt, s a bélése is piros vitorlavászon. Csillogó nikkelgombok sorakoztak az elején s a zsebeken is. A bal karján egy színes, téglalap alakú vászonjelvény színesedett. Vízszintesen csíkozott kék-piros háttér előtt egy hatalmas szárnyú fekete madár repült. Alatta fekete betűkkel a következő állt: M. Q. Viceroy.

– Na, milyen? – kérdezte Jocó, s közben intett a pincérnek, hogy hozzon söröket.

– Ilyenre gondoltam. Mennyivel jövök?

– Hét rongy.

Varjú maga mellé tette a kabátot, aztán a farzsebéből előszámlált az asztalra hét darab gyűrött százast.

– Elég? – kérdezte.

– Haver vagy – mondta Jocó.

A pincér odaérkezett az újabb sörökkel. Lepakolt, végigcsapott az asztalon a hangedlivel, megtöltötte a poharakat.

– Hozz magadnak egy poharat – mondta Jocó.

A pincér a szomszéd asztalról levett egy tiszta poharat, és magának is öntött.

– Egészségedre, Jocó – mondta, s mindhárman ittak.

– Jó sör – bólogatott Jocó.

– Milyen utad volt? – kérdezte a pincér.

– Jó, most nagyon jó utam volt. Nem történt semmi.

– Láttad a tengert?

– Ott mászkáltam a parton Genova és Marseille között.

– És milyen a tenger?

– Kék. Néhol persze már koszos az olajtól. De errefelé vigyáznak a vízre, mert itt lébolnak a milliomosok. Amerre csak néz az ember, jachtok, vitorlások, vízisízők. Az autóik ott állnak a homokon, közvetlenül a dagályvonal szélén.

– És nem kívánkoztál megállni? Bemenni a vízbe?

– Nem. Melóban voltam. Amikor leadtam az árut Marseille-ben, persze megfürödtem. De ahol én fürödtem, ott nem lubickoltak milliomosok.

– Hát kik?

– Franciák. Pincérek, melósok a kikötőből, matrózok, kurvák és háziasszonyok. Osztrigát ettünk, és vörös bort ittunk rá. A raktárból eljött velem két melós. Targoncások. Rendes ürgék voltak.

– Nem vagy éhes, Jocó? Hozok neked valami fasza kaját.

– Ehetünk valamit. Tatárbifsztek van?

– Mennyit hozzak?

– Két adagot egy kosár pirított kenyérrel. Aztán ha jössz majd, hozz újabb söröket is.

Varjú István eközben a söröspohara mellett buzgón lapozta az Országh-féle angol–magyar szótárt. Egyszer csak felderült az arca.

– Alkirály – mondta boldogan.

– Mi történt? – kérdezte Jocó.

– Azt jelenti, hogy alkirály. Viceroy egyenlő alkirály.

– Világos – mondta Jocó. – Innen van a vice is, a viceházmester.

– Csak ezt az M. Q.-t nem tudom, mi lehet…

– Valami jachtklub lehet vagy hasonló. Vagy a sportpilóták klubja. Valahol megrendelte egy klub vagy egyesület.

– Honnan van ez a kabát?

– A kikötőből. Átrakásnál mindig megsérül egy-egy láda. Újra kell csomagolni. Előfordul, hogy néhány cucc véletlenül kimarad. Mire ezek bekerülnek a kikötői kereskedelembe, már senki sem tudja, ki gyártotta és kinek. Lehet, hogy ez éppen Angliába ment volna, ott vannak ilyen klubok. Azt mondják, minden angolnak van egy klubja.

Varjú becsukta az angol szótárt, és kérdően Jocóra nézett.

– Mi van egyébként?

– Semmi, a közepén egy narancssárga lyukkal.

– Azt ígérted, hogy dumálsz a főnökkel…

– Megtörtént. Szóba hoztam a dolgot az öreg Karesznak.

– Az kicsoda?

– A pilóták főnöke.

– És… Mit mondott?

– Gyanakszik, hogy dobbantani akarsz.

– Nem mondtad neki, hogy kőbányai srác vagyok?

– Mondtam. Azt hiszem, nem is erről van szó, csak egyszerűen nincs felvétel. Tele vagyunk príma sofőrökkel.

– De egyszer újra csak lesz felvétel…

– Lesz… Mindig van, minden évben. De azt ne reméld, hogy veled kezdik.

– És ha újra szólnál a főnöknek…

– Szólok, Kánya, de azért nézd meg magadat a tükörben.

– A hajam?

– Ki törődik ma már a hajjal… De nem vezetsz te még olyan régóta… A kamionhoz csak komoly szakmai gyakorlattal vesznek fel pilótákat, és a gyakorlat egy részét nem öttonás játék autókon kell szerezni, hanem nagy kocsikon vagy autóbuszon. Kiváló szakmai tudás kell, politikai megbízhatóság és valamilyen nyelvismeret.

– Látod ezt a szótárt, Jocó?

– Látom. Angol szótár.

– Mondjak neked valamit angolul?

– Ha egy mód van rá, ne mondj.

– Miért, nem csíped az angolt?

– Az angol nálunk a legkevésbé kell. Németül kellene tanulnod, olaszul vagy franciául. Esetleg oroszul…

– Állatian bírom az angolt. A slágerlistát is angolul vezetik.

– Mit? Kicsoda? – Jocó hunyorogva, értetlenül nézett Varjúra.

– A slágerlistát.

– Na igen. Kérd magad egy nagyobb kocsira, és ha lehet, ne karambolozz. Balesettel már nagyon nehéz…

– Kösz, Jocó, megpróbálom. Ha megtudsz valamit, azért majd szólj.

– Szólok – mondta Jocó, aztán felemelte a poharát, és kiitta belőle a sört. Varjú nem ivott, csak nézte Jocót, és reménykedett valamiben. Egy félmondatban, biztató hírben, amit Jocó elfelejtett, és hirtelen, a sör hatására eszébe jut. De Jocó hallgatott. Varjú nem akarta lezárni ezt a témát, sietve megszólalt:

– Hogy van a Volvo?

– Kösz, jól.

– Nem rendetlenkedett?

– Nem csinál ilyent.

– Állati kassa érzés lehet egy Volvót vezetni.

– Nem rossz. Biztonságban érzi magát az ember a volánja mögött.

– Egyszer majd, ha úgy adódik, megengedhetnéd, hogy vezessem egy kicsit…

– Nemigen adódhat úgy…

– Csak húsz métert. A hangját szeretném hallani, és érezni, ahogy megmozdul az a kolosszus.

– Na jó, ha legközelebb hazajövök, úgy intézem, hogy beülhess néhány percre.

– Most hová indulsz?

– Nem tudom, csak hétfőn indulok vagy kedden. Úgy hírlik, Olaszba megyünk…

Megérkezett a pincér. Vastag vágódeszkát helyezett az asztal szélére, melyen két nyers húspogácsa piroslott. A deszka mellé fűszereket tett, s egy külön tányérban vajat.

– Gyönyörű sovány bélszín. A Misi négyszer átdarálta – mondta, aztán egy villával elkezdte a vajat, a mustárt és a húst összedolgozni. Közben pirospaprikát, borsot, sót, apróra vágott hagymát és egy kevés majoránnát hintett a keverékre. Gyúrta, passzírozta, s közben Jocóra vigyorgott.

– Tudod, amikor én srác voltam, a muterom mindig azt mesélte, hogy ők Velencébe készültek nászútra. Úgy volt akkor, hogy a nagypapa megkapja a részét az üzletből, és kifizeti a fiatalokat. Óbudán volt egy rendes üzletük. De a társa váltókat írt alá és megszökött. Anyámék itt voltak Pesten, sehová sem tudtak elutazni, apám akkor szabadult a Háginál. De azért reménykedtek, hogy egyszer később, tíz év múlva elmennek Olaszországba, és megnézik a tengert. Aztán jöttünk mi. Hatan voltunk testvérek, én vagyok az ötödik gyerek. A muter soha nem látta a tengert. De én egyszer még összeszedem magamat, és elmegyek Itáliába. Összedobok egy kis dohányt, és elutazom.

– Utazz el, Totyó, manapság mindenki utazik. Aki kíváncsi a tengerre, elutazik és megnézi. Van neked dohányod, nem féltelek – mondta Jocó, és megveregette a pincér karját.

– Tudom én, Jocó… De a tenger nyáron a legszebb… És itt az üzletben nyáron legjobb a forgalmunk. Nem akarok kimaradni a jó forgalomból, három gyerekem van, és ezek, ugye, igényes gyerekek.

– Igényesek, mi?

– Azok, Jocó… S tudod, szeretném őket taníttatni…

– Tojást nem teszel bele?

– Tegyek?

– Kettőt, addig én ezt még gyúrogatom.

A pincér elszaladt tojásért. Jocó maga elé húzta a deszkát, és a villával lassan passzírozta, gyúrogatta a masszát. Közben belekóstolt, utánasózta, egy kis borsot is hintett a tetejére.

– Megkóstolod? – kérdezte, s a villán egy kevés húst nyújtott Varjúnak.

– Csináld csak…

Futólépésben érkezett a pincér. Nagy kosár gőzölgő pirított kenyeret tett az asztalra. Maga elé igazította a deszkát, és újra kezelésbe vette a masszát. Lyukat ásott bele, majd egy alkalmas pohárból két tojás sárgáját ejtette a közepébe. Újra összedolgozta az egészet, aztán betolta az asztal közepére. Várt. Jocó kivett egy szelet kenyeret, és megkente a bifsztekkel. Beleharapott, megforgatta a szájában, elégedetten bólintott. Amikor lenyelte az első falatot, megszólalt:

– Jól sikerült, Totyó. Kóstold meg.

A pincér kettétört egy kenyeret, megkente, s ízlelgetve, bólogatva elfogyasztotta.

– Jót tett neki a tojássárgája. Ilyen jó tatárbifszteket évek óta nem ettem. Van, aki petrezselymet is szel bele.

– Ebbe petrezselyem nem kell. Hozhatnád azt a sört.

– Sört isztok rá?

– Sört.

– Nekem mindegy, csak gondoltam, az első szelet kenyér után mégiscsak bort kívántok.

– Mit kívánsz? – fordult Jocó Varjúhoz.

– Szomjas vagyok. Állati hetem volt. Teljesen kiszáradtam az országutakon.

Jocó újra a pincérhez fordult.

– Igazad van, Totyó, de azért ha teheted, nekünk sört hozz.

– Hozom a sört, Jocó – mondta a pincér, és elsietett. Néhány perc múlva négy üveg Radebergerrel tért vissza. Az üvegek párásak voltak, s kellemes hűvösséget árasztottak maguk körül. Jocó gyanakodva az üvegekre nézett.

– Erre a négy üveg Radebergerre vendégeim vagytok – mondta a pincér.

– Kösz, Totyó. Rendes tag vagy. Mi újság nálatok?

– Lebontanak bennünket.

– A Makkhetest?

– Azt beszélik, hogy a Harmat vendéglőt is lebontják, s lehet, hogy a Kőrösi Csoma Sándor úton végig a házakat – mondta, s közben megtöltötte a poharakat. Magának is töltött.

– Egészségedre, Totyó, és a Makkhetesére! – Jocó magasra emelte a poharát, és a torkába öntötte a hideg sört. Jóízűen ittak mind a hárman.

– Ez sör! – mondta Varjú.

A séf kint állt a konyhaajtóban, és intett Totyónak.

– Majd visszajövök – mondta a pincér, és elsietett.

Jocó és Varjú elégedetten kenegették a pirított kenyereket a húsmasszával. Rágtak, ettek. Néha egymásra néztek és bólintottak.

– Jó ez a kaja – állapította meg Varjú.

– Milyen lenne?

– Az a helyzet, hogy egyébként én csak az átsütött húsokat tudom megkajálni. Nem lehetek olyan flamós, hogy a félig sült, véres húst megegyem. A bifszteket sem bírom megenni. De ez most príma kaja.

– Nyers.

– Az a jó. Mert vagy legyen valami nyers, vagy süssék meg rendesen. De amit csak úgy összetaknyolnak a konyhán, azt egyék meg a budai úrilányok. Azoknak a gyomra mindent kibír.

Amikor elfogyott a tatárbifsztek, Varjú teleöntötte a poharakat, és elszántan nyelték a sört.

– Jobb, mint a kőbányai – szólalt meg Jocó –, de ha én két-három hét után hazajövök, alig várom, hogy lenyomjak egy korsó hazai sört.

– Te, ott kint miket zabálnak?

– Hol?

– Hát erre lefelé az olaszok meg a franciák.

– Mindent. Vannak jó kaják. A tengerparton főleg halat meg mindenféle tengeri herkentyűt. Polipot, kagylót, tengeri sünt. A polip nem jó. Olyan, mint a kocsonyahúsban a porcogó, íze nincs. A kagylók közül én csak az osztrigát bírom enni.

– Sütik?

– Nem. Nyersen. Kis citromot csavar rá az ember, és felszippantja.

– Milyen?

– Mint a takony, de jóízű. A sült kagylóban sok a homok, kvarcog az ember foga alatt. Legjobbak persze a halak. Vörös borral. A sült halat nagyon tudják csinálni. A legkisebb mocskos kocsmában is odahozzák a nyers halakat egy tálcán, és megkérdik, melyiket süssék meg neked. Rá lehet mutatni. Nincs is külön konyha. Ott sütik a kocsmában egy tűzhelyen. Nagy parázs, régi réz- meg vasserpenyők, lábasok. Jó sült halak vannak arrafelé. Sült hal vörös borral, ennél többet nemigen kívánhat az ember.

– Jól élsz.

– Jól? Lehet, hogy jól. De ha az ember úton van, mindig összejön benne egy kis nyugtalanság. Az úton mindig történhet valami. Bedögölhet a motor. Lezárnak egy átkelőhelyet, utat, vagy a rendelő cég akadékoskodik az átvételnél. Mostanában annyiféle zűr van a világban. Nemrég Olaszországban hozzám szegődött egy szürke kocsi. Négy srác ült bent. Két napig követtek. Hol előttem jártak, hol mögöttem. Ha megálltam, megálltak; ha elindultam, elindultak. Ha bementem egy bisztróba Coca-Colát inni, kettő bejött, és Coca-Colát ivott, a másik kettő kint maradt. Nem tudtam, mit akarnak. Rossz út volt, egészen elvékonyodtak az idegeim.

– Mi lett aztán?

– Semmi, harmadnap elém vágtak, s úgy száznegyvennel-százhatvannal eltűntek az úton. Azóta sem értem az ügyet. Talán összetévesztettek valakivel. Ezeknél örökké robbantgatnak, és nem lehet érteni az egészet.

Varjú hosszan tűnődött, aztán kézbe vette a bőrkabátot, és megtapogatta.

– Hét rongy elég?

– Vedd föl.

Varjú felállt, és magára húzta a lemberdzseket. Ahogy kimagasodott a boxból, többen odanéztek. A vendéglőben már nagy volt a füst és a lárma. A meleg is, pedig az utcára nyíló ajtók nyitva voltak, a szellőzőberendezés is működött. Felemelte a két karját, szétfeszítette a vállát.

– Pont jó. Nem fizetsz rá? – kérdezte, s közben visszaereszkedett az asztal mellé, és levetette a kabátot.

– Nem. Hármat hoztam, a másik kettő már elment darabonként kettőezerért.

– Nem is rossz üzlet.

– Neked. Nekem ez nem üzlet. Meg kellett vennem. Bent fekszik a dohányom, valutában. Ha én üzletet akarnék csinálni…

Alacsony, kreol fiú állt meg az asztal mellett.

– Szevasz, Jocó, látom, megjöttél – mondta, és udvariasan mosolygott. Túl udvariasan. Várt.

– Meghívhatlak egy sörre? – kérdezte Jocó.

– Megyek már… Éppen indultam kifelé, amikor megláttalak.

– Szívesen ittam volna veled egy sört…

– Kösz, rendes vagy, megyek már. Pihend ki magadat. Szevasz!

A mosolygós kreol fiú ellépett az asztaltól, majd megtorpant, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Lassan megfordult, s az asztalra támaszkodva Jocó arcához hajolt.

– Füvet hoztál?

– Nem… Tudod, Rafi, hogy én füvet soha nem hozok. Sajnálom.

– Ne értsd félre, csak gondoltam, mutatóba, viccből. Ha nem, nem.

– Rafi, ha ismersz, tudod, hogy…

– Tudom… Oké… Én sem utazom ebben. Nem is akarok. Keresem én a zűrt?

– Nem, Rafi, nem gondolnám rólad. Nyugodt lehetsz.

– Kösz, Jocó, szia – mondta a kreol, és elment.

Jocó néhány pillanatig gondterhelten nézte a poharát, mivel az üres volt. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mi a teendő. Kinyújtotta a kezét, és nagy szakértelemmel teleöntötte a poharakat. Ekkor az asztalhoz lépett a pincér. Felemelte a poharát.

– Egészségünkre! – Mind ittak. A pincér az asztal fölé hajolt, felemelte az üres vágódeszkát és a kenyereskosarat. Közben suttogva beszélt Jocóhoz: – Vigyázz a mosolyárussal. Nagyon rajt vannak, és már kész a zűrje. Láttam, nagyon rád hajtott.

– Kösz, Totyi. Rafi most semmit sem akart, csak köszönt, mosolygott és elment. Egyébként semmim sincs. Még cigarettát sem hoztam. Minek? Itt is kapni mindent.

– Hozzak még sört?

– Hozz, Totyi. Most már maradunk a Radebergernél.

A pincér elmenőben még végigvágott az asztalon a hangedlivel, aztán az üres edényekkel elvonult.

Varjú kíváncsian nézett Jocóra.

– Te, mi az a fű? – kérdezte.

– Fű…

– Ez a vigyorgó fiú legelni akart?

– Bizony – mondta Jocó, és elröhögte magát.

– Nem nagyon értem.

Jocó benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy doboz hosszú Kentet.

– Gyújts rá.

Varjú kivett egy cigarettát, a szájába tette. Gyufát akart gyújtani.

– Ebben van a fű – mondta Jocó.

Varjú ijedten kivette a szájából a cigarettát, és nézegetni kezdte. Bizonytalan, apró zöldes foltok sejlettek át a hülzni vékony papírján.

– Mi ez?

– Fű… Fű azt jelenti, hogy hasis vagy marihuána. Ez, látod, üzlet lenne.

Varjú bután nézte Jocót, majd újra a cigarettát.

– Gyújts rá, vagy tedd zsebre.

Varjú zsebre tette a cigarettát. Megcsóválta a fejét.

– Ha egyszer hoztál, miért nem adtál neki?

– Mert nem hoztam… Csak kettőt. Egyet nekem, egyet neked. Látni akartam a vagány pofádat, amikor beleslukkolsz. Gyújts rá.

– Majd.

– Na jó, akkor egészségedre – mondta Jocó, és nevetve nyúlt a poharáért.

– Miből van ez? – kérdezte Varjú, amikor letették a poharakat.

– A fű?

– Ami ebben a cigiben van.

– Kenderből. Kendermag vagy kendervirág.

– Kender itthon is van, mi ebben az üzlet?

– Ez a legnagyobb üzlet a világon. Ennél nagyobb és rohadtabb üzlet már nincs is. A nagymenők persze nem hasissal házalnak, hanem heroinnal.

– Az is kenderből van?

– Nem, az mákból.

– Olyan mákból, ami a kalácsban van?

– Pontosan olyan mákból.

– Az is van itthon. Annyi mák terem nálunk, mint a rosseb, mégsem gazdagszik meg rajt senki.

– Nem a mák a lényeg, hanem a mák leve, az ópium.

– A magyar máknak nincs leve?

– Van leve.

– Akkor mi van?

– Az van, kisfiam, hogy aki hozzányúl az ilyen áruhoz, az börtönben végzi. Aztán ha az Interpol felszagolja, egy életre kész a pofa. De azoknak a török meg szír parasztoknak, akik a mákot termelik, már mindegy az egész. A többi meg gengszter. A gengszterek nem félnek az Interpoltól.

– A törököktől jön az egész?

– Onnan is. Főleg a Közel-Keletről. Valahol, talán Szíriában az ópiumot egy vegyész vagy patikus átalakítja. Morfiumot készít belőle. Így már könnyebb szállítani, mert közben elveszti a súlyának a kilenctized részét.

– Honnan tudod te ezeket, Jocó?

– Mindenki tudja. Nyugaton állandóan erről írnak az újságok. A France Soir megírta az egészet. Aztán aki egyszer megfordult Marseille-ben, az mindent tud. Marseille nagyon nagy kikötő, és tele van titokkal.

– Szép lehet.

– Szép, gazdag és titokzatos. A Közel-Keletről oda érkezik a nagy teherhajók fenekén a morfium. Ha sikeresen kirakják, néhány óra múlva már kint van Marseille-en túl, valamelyik gyönyörű villában. Marseille körül tucatjával állnak a titkos laboratóriumok, s a vegyészmérnökök a morfiumot átalakítják heroinná.

– Állati! Mit lehet ezen keresni?

– Elment – mondta Totyi, és négy párás oldalú Raderbergert tett az asztalra.

– Ki ment el? – kérdezte Jocó.

– A mosolyárus. Óvakodjatok tőle. Nagyon veszélyes – mondta, és megtöltötte a poharakat.

– Magadnak is önts – biztatta Jocó.

– Elég lesz. Nagy a forgalom…

Jocó nyakon ragadta az egyik üveget, és a pincér poharát is teleöntötte.

– Igyál velünk, Totyó.

– Egészségetekre – mondta a pincér, aztán felkapta az üres tálcát, és elviharzott. Jocó hosszan utána nézett, s amikor eltűnt a söntés csapóajtaja mögött, előrehajolt, szinte az asztalra hasalt.

– Nemrég letartóztattak egy Joseph Paoli nevű mérnököt. Az óberhén bevallotta, hogy harminchatezer dollárt keresett havonta.

– Állati dohány! – sóhajtott Varjú. – Ha meggondolom, hogy kétezer-ötszáz dollárért már egy Corollát lehet kapni…

– Milyen Corollát?

– Corollát. Az kocsi. A Toyota gyártja. Imádom a Corollát.

Jocó a söröspoharáért nyúlt. Elnevette magát.

– Miért nem egy Trabantot imádsz? Mondjuk egy használt Trabantot? Tudod, mennyire lehet imádni egy Trabantot?

Varjú nehezen értette Jocót. Nézte, hogyan iszik. A poháron át egy kicsit belelátott a szájába. Az ínye és a szája húsa még mindig sötétlila volt.

– Te hoztad azt a magazint, amiből kivágtam a fotóját.

– Ha ilyen hülye vagy, nem hozok többet.

– Hozhatsz. Nem tévesztem össze magamat a nagymenőkkel.

– Remélem. Bár te is menő vagy. Menő fej, csak nem veszed észre.

– Te Jocó, végül is mennyit lehet kapni egy kilogramm ópiumért?

– Négyszáz dollárt, de heroinná feldolgozva már tízszeresét éri, s ha átjutott az USA-ba, akkor már húszezer dollárt is meg lehet kapni érte. Persze az sem rossz, ha eljut Bécsbe, Brüsszelbe vagy Amszterdamba.

– Nagy üzlet.

– Piszkos üzlet. Te még nem láttál morfinistákat. Mind roncs. Hevernek a padokon, lépcsőkön. Olyanok, mint a halottak.

– Nem másztak még rád a pofák, hogy így meg úgy?…

– Közvetlenül nem, üzeneteket már kaptam.

– És?

– Mit és?

– Nagy dohány.

– Kisfiam, én sofőr vagyok. Sofőr, és nem csempész. Családom van. Két gyerek. Lehet, hogy lesz még egy, mert ez a kettő fiú, és a feleségem lányt is szeretne. Négy éve kaptunk lakást. Eleget keresek. Ha megtetszik valami odakint, megveszem. Egy-két kabátot, cigarettát, kisebb cuccokat szabályosan is behozhatok. Minek kockáztassam az állásomat?

– Igazad van. Nem éri meg.

– Nem. A vége holtbiztosan börtön vagy baleset. Elég egy félreértés, s az ember már bent fekszik az árokban a kocsija alatt. Arra ügyelnek, hogy szép lapos legyen, mert esztétikai érzékük aztán van.

– Zűrös ügy.

– Nagyon zűrös. Ha besétálsz nekik, véged. Egy ilyen buliból nem lehet kiszállni. Nem mondhatod nekik, hogy fiúk, én már eleget kerestem, nem kockáztatok többet. Azt sem mondhatod, hogy elromlottak az idegeid, és félsz. Aki megpróbál kiszállni, azt kinyuvasztják. Nem bíznak benne, félnek, hogy köp.

– Rohadt ügy. De ha meggondolod, hogy harminchatezer dollárt be lehet söpörni havonta…

– Nem éri meg. Ez a Joseph Paoli is lebukott. De ennél nagyobb veszély is van. Marseille-ben mesélte egy halász, hagy ezek a vegyészek gázálarcban dolgoznak heteken át, és nagy a robbanásveszély. Sokan felrobbannak. Rohadt ügy ez.

– Rohadt – mondta Varjú, aztán teleöntötte a poharakat, és jóízűen nyelték a Radebergert.

– Mi van a lányokkal, Kánya?

– Megvannak. Az Olgi írt a Manci néninek.

– Hol van?

– Nápoly mellett. Azt írja, hogy jó kilátásai vannak.

– Képzelem, szegény, buta kis bige. És Zsozsó?

– Nincs vele semmi.

– Pötyike azt mesélte a feleségemnek, hogy komolyra fordult a dolgotok Zsozsóval.

Varjú meghökkent.

– Honnan veszi ezt Pötyike? – kérdezte idegesen, és sietve lenyelt egy fél pohár sört.

– Együtt jártok, azt mondja, és hogy a kis Zsozsó állatian szerelmes beléd.

– Marhaság. Megőrültek ezek a csibék.

– Szerintem is. Ne haragudj, Kánya, de amikor ezt hallottam, eszembe jutott az a gyönyörű fejed, és fulladoztam a röhögéstől.

– Kiöregedtél.

– Nono…

– Ezeket a tiniket nem érted. Zűrös csibék…

– Persze, Kánya, az egész tyúkudvar zűrös. Majd rájössz. Lesz egypár gyereked, és mindent megértesz.

– Más terveim vannak.

– Ez természetes. Valamennyien így voltunk.

– Nősülni nem kötelező.

– Nem…

– Mit hülyéskedsz?! Tele vagyok komoly tervekkel…

– A terveket meg kell valósítani. Hétfőn bemész, és átkéred magadat az öttonnásról egy brontoszauruszra. Gyakorolsz…

– Pötyike összevissza beszél. Semmit nem ért meg, csak dumál, dumál, mintha valaki rábízta volna az életét.

– Ösztönös vadmacska. Ne szívd mellre. Csak Cica érdekli. Cicát gyomlálgatja…

– Semmi közöm Cicához.

– Lehet. A feleségemnek azt mondta, hogy amióta Cicát kihúztad a téglagyári gödörből, és az lesmárolt, nincs egy nyugodt napja.

– Tudod, mikor volt ez? – Sejtem.

– Öt vagy hat éve.

– Nem rólad van szó, Cicáról. Idegbajt kap, ha meglátja.

– De miért? Két retkes térdű kőbányai csaj…

– Na persze, de egyik sziámi macska, a másik házi.

– Melyik a sziámi?

– Nem mindegy neked? Te Zsozsóban utazol…

Varjú ingerülten Jocóra nézett, de aztán lenyelte a mérgét. Le is öblítette sörrel.

Este tíz óra volt, amikor fizettek. A cehhet elosztották ketté.

– Na, merre? – kérdezte az utcán Varjú.

– Hazamegyek, vár a család – mondta Jocó. Kezet rázott a fiatal sofőrrel, és elindult a fülledt, poros utcán a sörgyár felé. Varjúnak úgy tűnt, hogy Jocó tényleg hazamegy, vagy ha nem, a felesége elé a sörgyárhoz, mivel éppen véget ért a délutáni műszak.

Varjú István állt egy kicsit az utcán, tipródott, nézelődött, aztán eszébe jutott Pötyike dumája. Mérges lett. Mit házal ez a csaj az ő ügyeivel? Hátára csapta az új lemberdzseket, és elindult a Pillangó felé. „Pötyikét ma nevelésben részesítem – gondolta. – Bemegyek, körülnézek, mintha idegen helyen járnék. Nem köszönök a srácoknak, a lányokat sem veszem észre. Pötyike ezt persze nem bírja. Felugrik az asztaltól, és odajön. Akkor én jobb kézzel… Nem… Az nem lesz jó… Bal kézzel előrenyúlok, és elkapom az orrát. Először csak befogom, ha vinnyog, megcsavarom. Megcsavarom az orrát. Világos… Megcsavarom… Megcsavarom, és így szólok: Picike! Mi bajod van neked Cicával?… Igen… Igen. De pontosan. Mi bajod van vele? Vagyis Zsozsóval? Mi bajod van Zsozsóval?… Nem, ez nem lesz jó. Ha valaki menő fej, nem tér a tárgyra. A menő fejek sejtelmesek, flegmák, érthetetlenek. Csakhogy én nem vagyok egy menő fej…”

Az út szélére köpött, gondosan megvizsgált egy plakátot, melyen összesen két szó látszott a fényben: „Budapest patkánymentes.” Ahogy a plakátról oldalt pillantott, határozottan az volt az érzése, hogy egy patkány szaladt át az úton, és eltűnt a lefolyóban.

„Jocó azt mondta, én is menő fej vagyok. És ha Jocó azt mondta, akkor az is vagyok. Ha valaki kidob a Volvo ablakán pár ezer dollárt, mert elvei vannak, arra oda kell figyelni… – gondolta, s egy pillanatra elképzelte, hogyan utasítja majd vissza a kábítószer-kereskedőket, ha kamionos korában megkörnyékezik. A családra gondol, a lakásra… És… Eszébe jutott, hogy nincs családja. Furcsa érzése támadt. Gondolkodott. – Előfordulhat, hogy nőtlen sofőröket nem szívesen tesznek nemzetközi járatokra? A nőtlen ember mindenütt otthon van. Megszokja az idegen ételeket, italokat, nőket, a napot, akárhonnan is süt. Az a baj… Az a baj, hogy nőtlen vagyok. Fiatal és nőtlen… A haj ezeket nem érdekli… Csak a család. Van család, vagy nincs család? Jocó is milyen családias… Mekkora vagány volt ez! Te jóisten! Már úgy látszott, hogy a sitten végzi. De nem. Pont olyan melós lett, mint a többi, csak egy kicsit klasszabb.”

Amikor befordult a Pillangó utcájába, és megpillantotta a fényben a poros, kókadt ecetfákat, újra eszébe jutott Pötyike. Bosszantotta a lány kotnyelessége. Újra elhatározta, hogy megbünteti, de az orrcsavarást már nagyon enyhének találta. Szigorúbb büntetésen törte a fejét. Már csaknem a Pillangó előtt járt, amikor eszébe jutott valami, és elnevette magát. „Elkapom Pötyikét – gondolta. – Iszom vele két Martinit, aztán elcsalom sétálni. Biztosan eljön. Ha nem akarná a dolgot, akkor is eljönne, hogy a többi csajt fölmérgesítse. Eljön… Az első akácfa alatt megcsókolom, aztán belenyúlok a blúzába… Aztán majd valahol egy padon vagy a töltés oldalában… Közben megmondom neki, hogy ez büntetés. Minek házal az én ügyeimmel. Mi köze hozzá?”

Érezte, hogy izzad a tenyere, s az egész napi kosz rajt vastagodik még. Tapogatta a tenyerét, és kezdte magát kényelmetlenül érezni. Eszébe jutott, hogy a Pillangóban megmoshatja a kezét. Ez egy kicsit felvidította, és igyekezett elképzelni, hogy hol és hogyan bünteti meg Pötyikét. Már az arcát érte a teraszról kihulló fény, amikor elkomorodott.

„Pötyike holnap elmegy Jocó feleségéhez, és elmeséli az egészet. Elmeséli, de nem azt mondja, hogy büntetésből történt. Mást mond majd. Csacsogni fog kedvesen, mosolyogva, kacarászva, ahogy szokott. Részletezi az ügyet. Talán még megjegyzéseket is tesz. Jocó felesége továbbmeséli. Pötyike meghívja Cicát egy puncsfagylaltra, s közben lassan, kanalat nyalogatva elmeséli, hogyan is történt a dolog. Cica kételkedik majd, de Pötyike bizonyítékokat vesz elő. Egy leszakadt gombot, cigarettacsikket, szakadt ruhadarabot. Különös gonddal otthon elszakítja. Leteszi az asztal szélére. Cica elmeséli Zsozsónak. Élvezettel. Zsozsó sír majd, és ott várja reggel hatkor a telepen. És ha ott vár? Mi köze hozzá? Fölháborodott, de a haragjában nem volt semmi meggyőződés. Pötyike majd Zsozsóval is összeül és megkínozza. Nem rögtön, csak egy hónap múlva, amikor már Zsozsó mindent tud, és igyekszik elfelejteni, megbocsátani. Rámosolyog majd. Hányingerem van – mondja. Mit tanácsolsz? Zsozsó elsápad. Pötyike: Megszüljem neki? Biztosan szeretné. Szerintem azért csinálta az egészet. Téged szeret, de tőlem akar gyereket. Mit gondolsz, fiú lesz vagy lány?… Zsozsó felemeli a kanalat vagy a villát, és beleszúrja Pötyikébe. Este már egész Kőbánya tudja, hogy Varjú és Pötyike… Na nem… Ezt nem…” – gondolta Varjú, és lassú, gondterhelt léptekkel felsétált a Pillangó teraszára. Riadtan körülnézett, mivel attól tartott, hogy az első nő, akit megpillant, Pötyike lesz, s akkor mégiscsak meg kell valahogyan büntetnie. De nem, Pötyike nem volt ott. A teraszon felhangzott a kórus:

– Kár… Kár… Kár…

– Nem érvényes, kenguruvá változtam – mondta Varjú, és leült a hosszú asztalhoz. Nagyjából együtt volt a társaság, mivel szombat volt. Két sofőr, egy sörgyári, ott volt a gyógyszergyári technikus és egy srác a szállásról, aki pár hete kölcsönkért tőlük egy százast, s persze ott voltak a lányok, Mari és Cica. Két ismeretlen lány is ült az asztalnál. Varjú bemutatkozott az új lányoknak, aztán leült egy üres székre.

– Mi van, Kánya, nehéz heted volt? – kérdezték a srácok.

– Kétezer-ötszáz kilométert vezettem, plusz defekt, plusz karburátorzűr.

– Csajok?

– Hőség, este sör… A csajok most a Balcsin mutogatják a hófehér seggüket.

– A lányoknak ma már manipulált fenekük van – szólt közbe a gyógyszergyári technikus –, télen kvarcolnak, tavasszal pedig kidugják az ablakon vagy az erkélyen. Ha arra sétál egy-egy leszereltetett régi elvtárs, tiszteleg nekik.

– Mi? – kérdezte Varjú gyanakodva.

– Tiszteletből. Azt hiszik, hogy maga a végtelen homlok áll ott rendíthetetlenül…

– Pötyi? – kérdezte Varjú.

– Eltépett, randija van. Felszedett valakit. Beat…

– Beat?…

– Beat. Van ilyen.

Cica átült Varjú mellé, és megcsókolta a fülét.

– Fuj – mondta.

– Mi van?

– Büdös a füled.

Varjú jól megnézte magának Cicát, aztán fél kézzel magához húzta és lesmárolta.

– Mi van veled, nyuszikám?

– Jaj, Kánya! Itt vagy?

– Ahogy elnézem…

– Akarod, hogy most…?

– Akarom – mondta Varjú, és egy százast gyűrt elő a zsebéből az asztalra. – Menj be a Manci nénihez, és hozz ezért két száraz Martinit.

– Arany pofa vagy. A verklit ne indítsam be?

– De indítsd. Van az a roller, az a…

Cica beviharzott, elindította a wurlitzert, s miközben megvette a két száraz Martinit, a belső teremből előtört Kovács Kati hangja: „Ha egy rock and rollert kaphatnék, egész nap rolleroznék… De a rock and roller nagyon drága, nem kapni a mi utcánkba…”

Cica Varjú elé tette a két Martinit. Zöldesfehér jég kockák úsztak a lében. Ittak, lesmárolták egymást. Ekkor Mari az asztal túloldalán előrehajolt és megszólalt:

– Zsozsó kilencig várt.

– Nem volt megbeszélve – mondta Varjú.

– Kilencig várt. Akkor sírt egy kicsit, és hazament.

– Sírt? Miért sírt?

Mari kétértelműen vonogatta a vállát.

– Nem tudom. Neked kellene tudnod, hogy miért sírt…

– Lehet. De én nem tudom.

– Hol voltál idáig?

– Jocóval a Makkhetesben.

– Ha neked az fontosabb…

Varjú nem értette a lányokat. Zavartan nézett Marira, aztán Cicára pillantott, de nem lett okosabb. Így hát kinyújtotta a kezét, és megemelte a poharát. Koccintott Cicával. A szeme sarkából látta, hogy Mari gyűlölködve nézi Cicát.

– Egészségedre, édes – mondta Cicának, hogy Marit pukkassza. Nem nagyon értette a lányokat. Korábban szelídebbek voltak. Amikor letették a poharakat, Cica a füléhez hajolt suttogva:

– Elveszed?

Varjú meghökkent.

– Kit? – kérdezte.

– Zsozsót.

– Zsozsót?

– Nem veszed el?

– Ha akarod, elvehetem… De miért venném el pont Zsozsót?

A két lány összenézett, kis grimaszt vágott, és elnevette magát. Varjú egyre rosszabbul érezte magát. A levegő is fülledt volt, s az ég is dörgött már valahol, de alig hallotta. Ivott még egy kortyot a Martiniből, aztán cigaretta után kotorászott a zsebében. Szájába dugta a hosszú Kentet, amit Jocótól kapott. Meggyújtotta. Kellemes fenyőillat lengte körül, s az első slukk után furcsán kitisztult a feje. Még szívott belőle, s úgy érezte, mintha jobban látna, és valamilyen hideg, tiszta mámor kerítené hatalmába.

Cica odahajolt az arcához, és a fülébe suttogott:

– Most kell elmennünk innen.

– Miért?

– Majd meglátod… Gyere, Kánya… Nagyon szeretném, ha most jönnél.

– Majd… Elszívom ezt a cigarettát…

Ahogy Cicára nézett, látta, hogy a pulóverja élénkpírosan világít, szinte foszforeszkál, de nemcsak a pulóverja, hanem a szoknyája s a haja is. Hirtelen minden megváltozott. Élénk színekben ragyogott a Pillangó, mintha titokban újrafestették volna a teraszt, a neonok fénye megsokszorozódott, s még Mari barnás retiküljének fáradt színe is ragyogott. Körülnézett. Amikor Cicához fordult, meglepetten látta, hogy az beszél hozzá. Nem értette, mit mond. Válaszolt rá, de úgy érezte, csak nagyon lassan érti meg Cica, hogy mit akar. Pedig ekkor már Cica szája is ragyogott, mint a rubin, és úgy érezte, belehal, ha nem kaphatja meg. De összezavarodtak a dolgok. Hirtelen mindenki felállt, és berohant a bárpulthoz, vagy a házak árnyékában elmenekült. Időnként olyan érzése támadt, mintha dörögne vagy ágyúznának. A lányok eltűntek, s egyedül ült a Pillangó teraszán. Észre sem vette, mikor eredt meg az eső. Ömlött. Az asztalon, amiről a terítőket már rég leszedték, a könyöke alá folyt. Többször megrázta a fejét, aztán felállt, vizes trikójára felhúzta a bőrlemberdzseket, és elindult haza. A villámok nagy sárga foltokat hasítottak ki a kőbányai éjszakából.

 

4.

Július második felében elkapott egy balatoni fuvart. Eredetileg úgy volt, hogy Győrbe megy, és félkész árut szállít az Ikarusznak, de az utolsó pillanatban történhetett valami a telepen, mert sztornírozták a menetlevelét, s kiállítottak egy újat. Éppen a büfébe indult, amikor szólították az irodából. „Igen, értem… Igen” – mondta mindenre, aztán az új menetlevélen megnézte a célállomást, és sietve kiment a kocsijához. Beindította a motort, és gyorsan elhajtott. Attól tartott, hogy valamilyen félreértésről lehet szó, s ha töszősködik, vagy elugrik a büfébe reggelizni, meggondolják a dolgot. Fél kilenckor már az M7-esen hajtott zöldarany rétek és szelíd hajlatú dombok között. A lehúzott ablakon át friss fű- és földszagú levegő verődött be a kocsiba, erős reggeli fénnyel keveredve. A napfény oldalba kapta a kocsit, de a kanyarulatokban a szélvédőn át vágott be a fülkébe, és elvakította Varjú Istvánt. A bőségesen áramló, hömpölygő reggeli napfény elborította a tájat, és a kocsikat megemelte, mint dagály a hajókat. Varjúnak már-már úgy tűnt, hogy imbolyognak előtte az autók, s a kisebbeket az áradás újabb hulláma lesodorhatja az útról. A Zilt ez a veszély nem fenyegette, mert harminc mázsa betonvasat szállított egy üdülő építkezéséhez Balatonmáriára.

Amikor túljutott a budaörsi benzinkúton, elhatározta, hogy Márián, amíg a melósok lerakják a vasat, begyalogol a vízbe, és megfürdik. Két éve fürdött utoljára a tóban, akkor sem egészen szabályos körülmények között, mert katona volt. Alkatrészeket vittek Sármellékre, s visszafelé, Fenékpusztánál letértek az útról. Először csak úgy volt, hogy könnyítenek magukon az egyik villámsújtotta berekfa tövében, de aztán valamelyikük elindult a morajló víz felé. Két napja fújt már az északi szél, s tisztára söpörte a tó és a környező erdők felett az eget. Az opálkék háttér előtt bazaltszürkén kirajzolódott Szigliget, Badacsony, beljebb Gulács és a Szent György-hegy. A vízparton pedig a Fülöphegy alacsony vonulata sötétlett kopár-kék sivársággal, pedig a domboldalakat szőlő borította, a magasabb részeket erdő. Tihanyból már semmit sem láttak, az apátság kettős tornya beleveszett a kéklő messzeségbe. Nézték a hegyeket, a vizet, melynek haragoszöld hullámai a partot ostromolták. Varjú jól emlékezett rá, ahogy minden megbeszélés nélkül vetkőzni kezdtek. Lerúgtak magukról mundért, gatyát, és anyaszült meztelenen bevágtattak a vízbe. Amikor derékig ért a türkizzöld víz, belehasaltak, s a hullámokkal szemben küszködtek befelé. Később, ahogy az alacsony bokrok és a sok krisztustövis között a kocsiig botorkáltak, észrevette, hogy vérzik a lába. Leült a fűre, és ölébe fordította a talpát. Mély, sötéten vérző vágás húzódott rajta keresztben. Nem bánta. Szórt rá egy kis Dermaforine-t, és rátekerte a kapcát. Semmi baja sem lett. Két napig húzta a lábát, aztán rendbe jött. A nyoma is elmúlt. A kagylók vágása finom, a seb, amit ejtenek, szépen gyógyul.

Az érdi csomópont után felpillantott a hídra. A magasban öt-hat ember kontúrja látszott. Hetvenre lassította a kocsit, és állandóan figyelte a hídon álló embereket. Amikor már csak nyolcvan-száz méterre volt a hídtól, hirtelen gázt adott, és felgyorsította a Zilt kilencvenre. Átrohant a híd alatt, s közben a visszapillantó tükörből ellenőrizte a terepet. Nem történt semmi. Fent, a híd korlátján mozdulatlanul könyököltek az emberek. A tükörből azt is látta, hogy a mögötte haladó kocsik is sértetlenül átjutottak a csomóponton. Nem kedvelte ezt a felüljáró hidat, mert egyszer este tíz óra tájban, amikor Székesfehérvárról hajtott hazafelé, téglát dobtak a kocsijára. Akkor még a régi Zillel járt, s a tégla behorpasztotta a vezetőfülke tetejét. Nem figyelte a hidat, s észre sem vette, hogy fent emberek állnak. Amikor csattant a kocsiház teteje, ijedtében balra rántotta a volánt, s beszaladt az előző kocsiknak fenntartott sávba. Nem értette, mi történt. Néhány kilométer múlva megállt, és felmászott a platóra. Ott volt a tégla. Sokáig állt akkor a sötétben. Megtapogatta a vezetőfülke tetején a horpadást, és elképzelte, hogy mi történt volna akkor, ha csak fél másodperccel később érkezik a kritikus pontra. Látta magát, ahogy a felrobbant szélvédő mögött vakon fekszik, s az őszi, nyirkos szél átjárja a kocsit. Nem értette az embereket. Kinek vannak útjában a sofőrök? Mit akarnak az agyonhajszolt, merev izmú, fáradt nézésű seregtől, mely az országutat járja? Fél órát állt akkor a sötétben. Csaknem éjfél volt, amikor beérkezett a telepre. Akkor tervezte, hogy egyszer elmegy Sóskútra, és körülnéz ott. Kik laknak Sóskúton? Miféle emberek? Mit akarnak?

Tárnokon túl rágyújtott egy cigarettára, slukkolt néhányat, aztán benyomta a magnó indítógombját. Kíváncsian figyelt. Vasárnap este a gyógyszergyári technikustól kapott egy ELP-kazettát kölcsönbe. A gyógyszergyári srác lelkesedett Keith Emersonért, Greg Lake basszusgitáros hangjáért, és csaknem éjfélig fejtegette, hogy Carl Palmernél nagyobb dobos nincs a világon, s amióta átszerződött Emersonhoz, megnézheti magát az Atomic Rooster.

Varjú fújta a füstöt, és fülelt. Néha bólogatott. Emersonék jól muzsikáltak. Élvezte Lake hangját, de attól a nagy megrendüléstől, amit a gyógyszergyári technikus beígért, még messze volt. A hangszínből és a zene hangulatából igyekezett nyomon kísérni a történetet, de ez nem sikerült. A gyógyszergyári technikus valamilyen páncélozott állatról regélt, ami el akarja pusztítani a világot, de egy énekelgető kisoroszlán ebben megakadályozza.

Visszapergette a magnót, és újra indította a számot. Legalább a páncélos állat és a kisoroszlán hangját szerette volna megkülönböztetni, de ez nem sikerült. Az ELP-kazetta az oroszlános nótán kívül még két átdolgozást tartalmazott, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét és Bartók Allegro Barbaróját. Az utóbbi kettő jobban felizgatta Varjút, mint a kisoroszlán, mivel a Synthesizer hangja átitatta az egész zenét. Egyik számot sem hallgatta végig, csak belefülelt, s a szalagot előre-hátra pergette kíváncsian. Már korábban is hallott az új hangszerről, ha ugyan a Moog Synthesizer hangszernek nevezhető, de még soha nem látott ilyen szerkezetet, így el sem hitte, hogy létezik. A gyógyszergyári technikustól egy színes fényképet is kapott kölcsönbe, mely Keith Emersont ábrázolja a Moog Synthesizer előtt. Emerson vidáman énekel, kezében mikrofon. Farmeröltönyt visel, melyen sok bigyó van. Leginkább egy viharvert bőröndre hasonlít, amit teleraggattak szállodacímkékkel. Mögötte ott van az új csodaszer, amivel titokzatos gerjesztett hangokat lehet előállítani, a Synthesizer. Varjú a képet a szélvédő gumitömítésébe tűzte, s ha vezetés közben mód nyílott rá, oda-odapillantott. A Synthesizer nem hasonlított sem gitárra, sem trombitára vagy zongorára. Olyan volt, mint egy nagy átalakított szekrény… Vagy még inkább olyan, mint egy telefonközpont. Sok kapcsoló, sok lyuk, banándugó és vezeték. A sok tyúkbél összevissza laffogott, s Varjúnak úgy tűnt, hogy Emersonban nem is a muzsikust kell csodálni, hanem az ügyes, türelmes technikust, aki a legnagyobb zűrben is kiigazodik a sok madzag között. Azt persze, hogy a sok lyuk és drót segítségével hogyan keletkezik zene, nem nagyon értette. Ennek ellenére megszerette a szerkezetet és Emersont is, mert jó nagy marhaságnak látszott az egész, s a marha dolgok mindig vonzották. Amikor már az összes izgalmasnak látszó résznél belehallgatott Muszorgszkijba, s a gerjesztett hangokat végigkóstolgatta, újra visszapergette a szalagot, és elölről végighallgatta a páncélos állat és a kisoroszlán kalandját. Elég jó zene volt, de azért érzett belül egy kevés csalódást. Valami csodát várt, és a csoda elmaradt. Volt egy olyan érzése, hogy a hiba nem Emersonban van, hanem vagy benne, vagy a gyógyszergyári technikusban. Mert az oroszlános nóta vagy nem olyan döbbenetes, mint a gyógyszergyári srác gondolja, vagy ha mégis az, akkor csak este szabad hallgatni, egyedül egy elsötétített szobában. Országúton persze mindig minden más. Kint, ha nagy fényben vagy nagy esőben sok más kocsi között rohan valahová a Zil, megváltoznak a dolgok. Ami az országúton történik, mindennél fontosabb lesz, s ami valami más dologgal kapcsolatos, veszít a jelentőségéből. Megelőzött egy pótkocsis teherautót, aztán lehúzódott az út szélére, és elengedett maga mellett két friss rendszámú Zsigulit. Még be sem fejezte az előzést, a fehér Zsiga bement mellette másodiknak előzni, majd felbukkant egy türkizkék Zsiga, s úgy száznegyvennel elment mellettük, harmadiknak. Varjú a tovatűnő kocsi ablakán át igyekezett magának megnézni az arcokat, de ez nem sikerült. Csak színes foltok villantak fel előtte, aztán az egész kocsi furcsán, bizonytalanul feloldódott az áramló fényben. Eltűnt. Közben Emerson ügyeskedett a telefonközponttal, s furcsa, kellemes és kellemetlen hanghatásokat csikart ki a drótokból. „Majd otthon” – gondolta Varjú, de aztán eszébe jutott, hogy otthon végképp nem lehet megítélni Emerson ügyeit, mert a család, a nővére, a sógora és a két gyerek este kilencig biztosan a konyhában ülnek. Este kilenc után pedig nem lehet zenélni, mert alszanak a gyerekek. A sógora is lefekszik, és nem szereti a ricsajt. Még jó, hogy ott csendben el lehet üldögélni a konyhában és várakozni az éjszakára. Ha aztán megérkezik, lehet aludni, álmodni is. Ágy van. Persze ki kell szellőztetni, mert az ételszag vastagon megül a falakon, és megzavarja az álmot. „Majd a téren – gondolta Varjú. – Kiviszem a magnót a térre vagy a vasúti töltés oldalába, s egyszer este tíz és tizenkettő között végighallgatom az egész ELP-kazettát. Akkor majd ott, a nyári éjszakában kiderül, hogy ki is az az Emerson…”

Ráérősen hajtott az M7-esen, és figyelte az oroszlános nótát. Közben arra gondolt, hogy az egész nem ér semmit, ha az ELP-banda nem szereti a sóletet. Ha az ELP legalább a szabadnapokon vagy télen a nagy hidegek idején nem kajál sóletet, semmit sem ér az egész. Elképzelte, ahogy Keith Emerson reggel fél ötkor felébred. Nézi a sógorát, ahogy gatyában megáll a vízcsap előtt, alája hajol, és hosszan iszik. Nyög közben. Büdösít, hosszan matat a szekrényben. Rágyújt, kinéz az ablakon. Vécére megy, minden moccanás behallatszik, mivel szemben van az ajtó. Közben felkel a nővére, és hálóingesen mászkálni kezd. Bekap egy kekszet, rágja, felteszi a teát, ásít. Odalép az ágyhoz, megrázza: „Mi az, te alszol még? El akarsz késni?” Bent feltámadnak a gyerekek is. Nagy mocorgásból áll az egész ház. Fent is matatnak, lent is zörögnek, a lépcsőház is hangosodik. Teát isznak reggelire, fokhagymás pirítóssal. Emerson nem járul hozzá a kajapénzhez, csak a lakbérhez, fűtéshez és a villanyhoz, mégis kap reggelit. Szereti a nővére. A sógora nem szereti, de nem is utálja. Így megvannak együtt. A sógora is sofőr. Negyed hatkor elmegy. Mire a nővére megkakáltatja a gyerekeket, megérkezik a teherautóval. Az elnyűtt, használtan vásárolt gyerekkocsit felteszik a platóra, aztán valamennyien bepréselődnek a vezetőfülkébe. A sógora először a gyerekeket szállítja el az óvodába, majd feleségét a gyárba. A gyerekkocsit is leteszik az óvodánál. Műszak után az asszony belepakolja a gyerekeket a kocsiba, és lassan hazadöcögnek. A belker-szállítóknál mindenki tud róla, hogy a sógora miért viszi el már fél hatkor a kocsit, holott a műszak csak hatkor kezdődik. De soha nem szól neki senki. Hatra Emerson is megérkezik a telepre. Megmutatja magát, aztán vécére megy. Elvégzi a dolgát, megmossa az arcát a csap alatt. Ha marad még idő az indulásig, reggelizik a büfében. Két lángost eszik, darabját egy forint ötvenért. Összesen három forint. Van úgy, hogy tejet is iszik. „Hánykor kelhet fel ez az Emerson?” – tűnődött Varjú István, miközben megállította a magnót, majd visszapergette a szalagot. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy már tudja, hol kezdődik a kisoroszlán éneke, amivel megmenti a világot a páncélos szörnytől. Belehallgatott az énekbe, aztán újra és újra visszapergette. Megnyugodott. Az ELP-lemezen tényleg volt énekelő oroszlán, s arra gondolt, hogy akkor szörnynek is kell lenni. Aztán újra Muszorgszkij következett a gerjesztett hangokkal. Belefülelt a zenébe. Szép volt. Ennek ellenére érezte, hogy éhes. Eszébe jutott a telep, a kora reggeli órák, ahogy a büfébe indult, de visszahívták. A meglepetés, amikor váratlanul ölébe hullott a balatoni fuvar. Elnevette magát, lassított. Emlékezett rá, hogy valahol az ötvenedik kilométer táján van egy útszéli büfé, s már a negyvenhatodik kilométernél járt. Hatvannal gurult. Minden kocsi megelőzte. Néhány perc múlva előbukkant a faépület. Bekanyarodott a parkolóba. Leállította a motort, aztán a magnót is.

A büfében elég sokan ácsorogtak. A kiszolgálás éppen szünetelt, mert az egyik nő kávét főzött, a másik mosogatott. A kávé gőze előtört a gépből, és átjárta a szűk helyiséget. A kávéra várók áhítattal szimatoltak a levegőbe. Varjú nem nagyon szerette a kávét vedelő embereket. A vállalatnál látta, hogy a legvacakabb értekezleten is vödörszám fogy a fekete. A titkárságon sorban állnak a főzőmasinák, s két-három titkárnő, gépírónő ugrál körülöttük. Varjú nem szerette a feketekávét, és ebből eredően undorodott az egész ügytől. „Az értekezleten nyilván unalmukban isszák… Ezzel is telik az idő” – gondolta. De azokat, akik egy langyos löttyért képesek voltak megállni útközben, nem tudta megérteni. Türelmesen kivárta a kávécirkuszt, aztán vett magának két szendvicset és egy üveg tonikot. Lassan, ráérősen evett. Néha felpillantott, és szemügyre vett egy-egy sofőrt vagy úrvezetőt. A pult előtt nők csiripeltek. Nevetgélve meséltek valamit egymásnak, de nem lehetett megérteni, hogy mit. Magas fejhangon beszéltek, és a szavak felét elröhögték. Cseresznyepálinkát ittak mind a négyen. Varjú szerette volna megnézni, hogy melyik ül a volán mellé, de nem bírta kivárni. A nők újabb kört rendeltek, és egymást sem értették, de ez nem zavarta őket. Vihogtak, vonítottak, kacarásztak, fogták egymás kezét, nyakát, mintha imádnák egymást, de a nézésükön látszott, hogy nem így van. Varjú lassan megitta a tonikot, aztán kiment. Az ajtóban meggyújtott magának egy cigarettát, és arra gondolt, hogy a balatoni fuvart elhúzza estig. Lazít egy kicsit. Amíg lerakják a betonvasat, megfürdik, kifekszik a napra. Eszik valamit. „Halat kellene enni” – gondolta, és lenyelt egy nagy slukkot. Emlékezett rá, hogy katona korában egyszer megálltak Fonyódon. A vasútállomással szemben volt egy kocsma, ahol fasírozottat árultak és kemény tojást. Bementek, megnézték a hidegpultot, de aztán valamelyik gépszerelő azt mondta, hogy halat kellene enni. A kocsmában nem volt hal. Továbbmentek. A kikötő mellett találtak egy halsütőt. Vettek hat darab dévért. Nekiláttak. Friss volt és jóízű. Lerágták az összes halgerincet, aztán megittak rá egy korsó kanizsai sört. Lassan távolodtak a halasbódétól. Kisétáltak a mólóra. Nézelődtek. Szemügyre vették a horgászszigetet és a halászokat, akik az öreg szárítófákra éppen kiteregették a hálót. Újra szájában érezte a sült keszeg ropogós, természetes ízét. Elhatározta, hogy visszafelé Fonyódon halat ebédezik. A kocsihoz sétált. Éppen be akart szállni, amikor megállt mellette két stoppos. A fiú magas volt, sovány, beesett arcú. Hosszú haja a vállára lógott, vörhenyes szakálla keretbe foglalta az arcát. Kopott farmert viselt. A lány alacsony volt, rövid hajú és riadt. Nem látszott többnek tizennégy évesnél, de a koszos pulóver alatt már szépen domborodtak a mellei. A farmer, amit magára húzott, nem lehetett a sajátja. Lötyögött rajt, a szárát térdig felhajtotta, ennek ellenére a földet söpörte.

– Szia – mondta a szakállas.

– Mi van? – kérdezte Varjú, s ahogy az eszelős tekintetű sovány fiút és a riadt arcú lányt nézte, arra gondolt, hogy szép pár, jól összetalálkoztak.

– Hová mész? – érdeklődött a szakállas.

– A Balatonra. Vasakat viszek… Betonvas – mondta Varjú, és a rakományra mutatott.

– Elvihetnél bennünket egy darabig.

Varjú még egyszer megszemlélte a két stoppost, aztán intett nekik.

– Szálljatok be.

Varjú a háta mögé akasztotta a magnót, beindította a Zilt. Néhány pillanat múlva már újra az M7-esen robogott a Balaton felé. A két stoppos fészkelődött mellette. A szakállas újra és újra Varjúra nézett, megköszörülte a torkát, majd megszólalt:

– Adhatnál egy bagót…

Varjú a zsebébe nyúlt, és odatartotta a szakállasnak a Fecskés dobozt.

– A csaj is szív, ha nem haragszol – mondta a szakállas, és két cigarettát vett ki. Varjú bólintott. Rágyújtottak. A Zil hetvennel gurult a tó felé. Szép egyenletes volt a hangja. A táj lassan változott. A nap magasabbra kúszott az égen, és bevilágított a nyárfasorok és a kukoricaföldek közé. A házak s a ligetek körvonalai határozottabbak lettek. Messzire lehetett látni. A nyár színei felragyogtak. A sok puha zöld között felizzott egy-egy piros sziget, s a piros foltokat sárgák és kékek tarkították. Varjúnak nagy kedve lett volna beindítani a magnót, s eljátszani egy Emersont, de az ELP-lemezeket még csak ízlelgette. Nagyon kíváncsi volt az Allegro Barbaróra, s szívesen eljátszotta volna a kisoroszlánt is újra, de félt, hogy a szakállas vagy a ványadt csaj mond valamit, lesajnálót vagy dicsérőt. Nem így képzelte a dolgokat. Az ELP-ügyet egyedül akarta kóstolgatni, és lassan, átgondoltan eldönteni, hogy szereti őket, vagy közömbös számára az egész. Kicsit már bánta, hogy felvette a stopposokat. Előrepillantott az útra, aztán futólag oldalt a szakállasra. Sovány volt a srác, mint egy gebe, de aktív. Szívta a cigit, izgett-mozgott, matatott. A szeme fehérje néha ijesztően kifordult.

– Honnan jöttök? – kérdezte Varjú.

– Utazunk – válaszolta a szakállas.

– Azt látom, de honnan indultatok?

– Most a városból, de az a kocsi, amit elkaptunk, csak Fehérvárig ment. Nem akartam az elágazásnál meszelni, inkább kiszálltam itt.

– Pestiek vagytok?

– Útközben vagyunk… Van egy tervem…

– Valahol csak laktok?

– Bent voltam a családban, Szentendrén… De szétment a dolog… Pedig szépen előrehaladtunk már…

– Miben?

– Mindenki értette már, hogy mit akar Marcuse.

– Mit akar?

– Amit a gondolkodó, közösségi érzésű ifjúság, akik elutasítják a konvenciókat.

– Aha… – bólintott Varjú. – És ezt értette már az asszony is meg az apró krampuszok is?

– Milyen krampuszok?

– Hát a család, a gyerekek.

– Ez egy nagy család volt, tizennégyen éltünk együtt.

– Szép. Nagymama, dédmama. Mindenkit odavettetek a családból?

– Ez egy kollektív család volt… Nők, férfiak… Senkinek nem volt külön tulajdona vagy külön felesége.

– Aha… Gruppenszex – mondta Varjú, és elröhögte magát.

– Nem. Másról volt szó. A gyerekek is közösek voltak.

– Érdekes… Mit csináltatok ott ennyien együtt?

– Marcusét olvastunk. Tanulmányoztuk Mao tanait. Visszamenőleg ellenőriztük a társadalomtudományok állításait, és lelepleztük az idealistákat.

– És akkor mi lett?

– Tisztán láttunk. Mindenki tisztán látta, hogy mi a helyzet.

– Értem. Ettetek is?

– Az emberi élet célja nem a testi, hanem a szellemi töltekezés.

– Szóval nem ettetek.

– De ettünk. Amihez hozzájutottunk, azt megettük.

– Nem híztatok el… Akarsz még egy bagót?

– Jól jönne. Mostanában elapadt körülöttem a nikotin.

– Gyújtsatok rá – mondta Varjú, s a dobozból maga is kivett egy cigarettát, és a szájába illesztette. Leszívott egy slukkot. Nézte az utat. Hirtelen eszébe jutott valami. Tűnődött: megkérdezze-e? Rászánta magát.

– Egyenlő arányban adtátok össze a pénzt?

– Pénzt? Milyen pénzt? – csodálkozott a szakállas, és őszinte érdeklődéssel bámult Varjú Istvánra.

– A dohányt, édesapám, amit kerestetek…

– Dohányt? Hol kerestünk mi dohányt?

– Gondolom, ahol dolgoztatok.

– Amit mi elvégeztünk, azért nem járt fizetség.

– A melót meg kell fizetni.

– Mi a szellemi tökéletességet és a kollektív lét lehetőségeit kutattuk.

– Nem melóztatok?

– Formálisan nem.

– Akkor miből éltetek?

– Megéltünk azért egy darabig. Csak…

– Krampuszok is születtek?

– Három.

– Mi lett velük?

– A közösség gondoskodik róluk.

– Az állam?

– Így is lehet mondani.

Varjú elgondolkodott a hallottakon. A cigarettacsikket kivágta az ablakon. Újra eszébe jutott Emerson és a kisoroszlán, aki megmentette a világot. Szerette volna bekapcsolni a magnót, de most már végképp nem tudta eldönteni, hogy a szakállas hogyan is állhat a világgal s azon belül az ELP-lemezekkel… Kicsit lassított, és megnézte magának a lányt. Úgy érezte, hogy a lány megörülne a kisoroszlánnak. Megszólította:

– Te is a családdal éltél?

A lány kitátotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, közbevágott a szakállas:

– Nem, a csaj nem tartozott a családhoz. Egy hete találkoztunk a Keleti pályaudvar várótermében.

– Utaztatok?

– Én éppen útban voltam valahová, a csaj pedig ott csövezett. Amikor két nap múlva visszaérkeztem, még mindig ott volt. Gondoltam, elhozom és beavatom.

– És? Beavattad?

– Be.

– Érti?

– Még nem egészen. Kapisgálja, de mindig eszébe jut az intézet. Ideges ettől.

– Szegényke.

– Szökésben van.

– Nem szeretett ott lenni?

A lány Varjúra mosolygott és megszólalt:

– A pin… pin… pin… pin… gvin mi… mi… att.

Varjú meghökkent. A szakállas magyarázólag közbeszólt:

– Klónusos.

– Milyen?

– Dadog. Klónusos dadogó.

– Biztos ez?

– Biztos. Klónusos. Az első szótaggal gyötrődik.

– Aha… És a pingvin?

A lány a szakállast hátraszorítva előrehajolt, és magyarázni kezdte Varjúnak a helyzetet:

– A pin… pin… pin… pin…

A szakállas segített neki:

– Azt mondja, hogy ellopta a pingvint.

– Milyen pingvint? – kérdezte Varjú gyanakodva.

– Az intézetben volt egy pingvin. A vezető tanárnő kirakta a krémeseket az asztalra, és melléje tette a becsületperselyt. Ez a kis pingvin is ott állt. A tanárnő azt mondta, hogy a pingvin figyeli a lányokat, és megjegyzi, ha valamelyik csaj nem teszi be a krémes árát a becsületperselybe.

– És?

– A csaj imádott krémest zabálni, de a pingvin folyton nézte. Az lett a vége, hogy ellopta a pingvint, és eladta.

– Gondolom, jött a zűr.

– Jött. A csaj nagyon megijedt, és olajra lépett.

– Na, akkor a dolog megoldódott. A csaj szabad, nyár van, süt a nap…

– Süt… Süt, de gáz van…

– Gáz?

– Gáz. Követ bennünket a pingvin.

Varjú zavartan belenézett a visszapillantó tükörbe, aztán megcsóválta a fejét.

– Én nem látom.

– Én sem – mondta a szakállas. – Csak a csaj látja.

– Baj – mondta Varjú, és kezdte megszeretni az utasait. Arra gondolt, hogy nyugodtan bekapcsolhatná Emersont, ezek nem szólnának bele a zenébe. Végighallgatnák, de nem mondanának semmit. Tapogatózásként azért még közbevetett egy kérdést:

– Most mi a tervetek?

– Alapítunk egy új családot. Legalább tizenkilenc tagja lesz. Együtt lakunk majd, szeretjük egymást. Örülünk az életnek. Én majd megmagyarázom nekik Marcuse szellemiségének a lényegét.

– Gondolod, hogy ez a csaj megérti? – kérdezte Varjú, és a fejével a lány felé intett.

A szakállas benyúlt farmerkabátjának a zsebébe, és előhúzott egy kicsi piros könyvet. Olvasni kezdett:

– „A tömegek mindenütt nagyjából három részre oszlanak: aránylag aktívakra, közbülső állásponton lévőkre és viszonylag elmaradottakra. Ezért a vezetőknek érteniük kell ahhoz, hogy maguk köré tömörítsenek egy kisszámú aktivistát mint a vezetőség támaszait, rájuk támaszkodva emeljék a közbülső állásponton levők öntudatát, s megnyerjék maguknak az elmaradottakat.” Érted már?

– Persze. Miből olvasod ezt?

A szakállas felmutatta a kicsi piros könyvet:

– Idézetek Mao Ce-tung elnöktől.

– Vicces.

– Mi vicces?

– Hát ez a bigyó.

– Mi vicces ezen?

– Hogy ilyen picike ez a könyv.

– Ez meglehetősen picike, de sok előnye van. Befér az ember zsebébe. Egy nagyobb könyvből van az egész kimásolva.

„Ha most bekapcsolnám az ELP-kazettát” – tűnődött Varjú, s a nyakát félig hátratekerve a magnójára pillantott.

– Hallottad már Greg Lake énekét a kisoroszlánról?

– Nem hinném. Ki az a Greg Lake?

– Figyeld csak, jön a szörny, majd a kisoroszlán… – mondta Varjú, aztán a fogason laffogó magnót bekapcsolta.

Már közeledtek a Nonstophoz, amikor Emersonék megszólaltak. Varjú úgy érezte, hogy a zenéjük javul. Lopva a szakállasra nézett, majd a lányra. A szakállas közönyös arccal ült, de a lány szája meg-megmozdult, mintha követné a dallamot. „Ez is valami – gondolta –, ha énekelni kezd, a pingvin már nem éri utol.”

A Nonstop után a szakállasra nézett.

– Na, milyen a hangja?

– Szép – mondta a szakállas, de látszott az arcán, hogy nincs hallása. Varjú nem erőltette tovább a dolgot. Kikapcsolta a magnót. A két stoppost szerette volna azonnal kitenni az út szélére. Nézte a tájat, és hallgatott. A stopposok is hallgattak. Varjú belefülelt a Zil duruzsolásába, majd a szakállashoz fordult.

– Hol tegyelek le benneteket?

– Mindegy…

– Mégis?

– Boglárra megyünk.

Varjú meghökkent. Lassított, megnézte magának az utasait, aztán újra gyorsított.

– Mit akartok Bogláron? – kérdezte.

– Valami nagy happening van ott…

– Pont ma?

– Nem ma. Állandóan. Valamilyen művész fejek telepedtek le a kápolnában. Nagyon rendes fejek. Mindenki azt mondja, hogy rendes fejek, és ott lehet aludni.

– Mit csinálnak azok a művész fejek a kápolnában?

– Hát… Ott vannak… Egyszer a lóversenytér mögött találkoztam egy fejjel, az úgy tudta, hogy várnak valamire.

– Egész napon át csak várnak?

– Gitárt is javítanak.

– Miért pont gitárt?

– Mert odaviszik… Négy napja Esztergomban beszélgettem egy utassal… Az úgy tudta, hogy most szombaton beatmisét tartanak. Ha szép lesz, én ott is maradok. Nem tudom, mekkora lehet egy ilyen kápolna… Ha elég tágas, elférne benn az egész család. Csend lenne, szép félhomály…

– Csajok is lesznek?

– Mindenütt vannak csajok.

Magas partfalak közé futott a teherautó. A dombot kettévágták a mérnökök, s az utat besüllyesztették a közepébe. A domboldalakat bevetették vasfűvel, bokrokat és fákat ültettek a lejtőkre. Legszebben a nyírfák és a feketefenyők díszlettek. Varjú a szélvédőn át nézte egy kicsit a nyírfákat. Azon gondolkodott, hogy megáll, és kiteszi a kocsiból a két stoppost. De nem volt hozzá szíve. Nem örült neki, hogy pont Boglárra mennek, és ugyanazt a kápolnát emlegetik, amit a vastag szájú stoppos lány Paksnál. Úgy hitte, hogy arról a boglári kápolnáról csak ő tud egyedül. A titokzatos kápolna állandóan nyugtalanította, de egyedül szeretett volna megérkezni Boglárra, egyedül felsétálni a dombra és megkeresni az épületet. Időnként abban reménykedett, hogy a domb tetején nem találna kápolnát. Nem lenne ott semmit, csak néhány bokor, esetleg egy sövény, aminek nem lehetne átlátni a túloldalára. Átmenni sem lehetne, mert nagy kutyák ugatnának a lombok mögött, s így nem is kellene mást csinálni, mint lesétálni a partra és megfürödni a tóban. A stopposok belemásztak az életébe. Érezte, hogy Bogláron majd félreállítja a kocsit, és felmegy velük a kápolnához. És ott lesz a kápolna. Nagyon rosszkedvű lett. Tűnődéséből az ijedt arcú lány riasztotta fel. Ujjával az aranysárga Corollára mutogatott, és belekezdett egy mondatba:

– Spo… spo… spo…

– Mit akar a csajod? – kérdezte Varjú a szakállast.

– Biztos azt akarja mondani, hogy sportautó. Fura kocsi. Ilyent még nem láttam, pedig sokat utazom.

– Én sem. A japcsik gyártják, Corolla.

– Emezek a fejek meg mit csinálnak itt? – kérdezte a szakállas, és a Camel-reklámra mutatott.

– Beiratkoztak a kenguruiskolába. Nem érdemes velük törődni. Talán még Deious, a néger a legrendesebb, és persze a kenguru. Moe Mentum sokat iszik, azt mondják, impotens.

A riadt arcú lány felvihogott.

– Honnan gondolod? – kérdezte a szakállas.

– Beszélik… De ez a Gimmick a legkellemetlenebb. Utálja a sofőröket. Ha valami zűr van a kocsival, grimaszokat vág, lebiggyeszti a száját. Pedig jobb lenne, ha szépen hallgatna.

– Miért?

– Bigámista. Három és fél felesége van.

– Biztos ez?

– Régről ismerem.

– És ez a pipa?

– Ez egy iránytű. Pontosan mutatja, hogy hol nincs észak, és hol nincs dél…

– Klassz fej vagy… Ha akarod, téged is beveszünk a családba. Megtanítom neked, hogy Marcuse mit mondott az ifjúságról.

– Kösz, hapsikám, rendesek vagytok, csak az a helyzet, hogy melóban vagyok. És a meló, ugye, az meló.

– Maradj velünk, én majd tanítalak.

– Az jól jönne, csak, ugye, ezt a vasat el kell vinnem Máriára, ott a betonozómunkások már várják. Ha nem érkezem meg idejében, nem kapnak fizetést; ha nem kapnak fizetést, este nem tudnak főtt kolbászt enni és sört inni. Az pedig, beláthatod, elkedvetlenítené őket.

– Legalább a kápolnához gyere fel velünk. Ha meglátod ott a fejeket, s hogy milyen happening készül, nem bírsz elmenni – ajánlotta a szakállas.

Bogláron a Kinizsi sörkert mellett beállította a Zilt a fák alá, aztán a két stoppossal a Piac téren át elindult a Kápolna-domb felé. Szótlanul lépkedtek egymás mellett. Megizzadtak. Varjú igyekezett Kőbányára gondolni, Jocóra, a Makkhetesre, a régi téglagyári tavakra, Cicára, a nővérére, de képzeletében állandóan a stoppos lány jelent meg, szőkén, barnára sülve, gusztusos lábakkal. Jól emlékezett a lány vastag szájára, a mozdulataira, ahogy a Zilben magához ölelte. A lány biztatására is emlékezett: „Jó fej vagy, szívesen járnék veled… Nagyon tudnálak szeretni …” De hol van már a barna lábú szőke lány? Varjúnak összeszorult a szíve. Halványan, egészen bizonytalanul abban reménykedett, hogy a dombon nem lesz kápolna. Felkapaszkodnak a dombra, s csak néhány bokrot vagy fenyőfát találnak ott, mást nem. Ha kiderülne, hogy a kápolna tévedés volt, bebizonyosodhatna, hogy a művész fejek sem léteznek. A lány azóta már rég otthon lenne a Nefelejcs utcában, és arra várna, hogy Varjú felbukkanjon.

A dombtetőn árnyas fák között ott állt a kápolna. Bokrok, hórihorgas fenyőfák és sírok vették körül. A domb tetején egy temető volt. Erre nem számított. Odamentek az ajtóhoz, lenyomták a kilincset. Zárva volt. Tanácstalanul álltak az ajtó előtt. Húsz-harminc méterrel odább felhangzott egy fütty. Odanéztek. A bokrok alatt két hosszú hajú, farmerba öltözött srác ült. Integettek. Varjú a stopposokkal odament hozzájuk.

– Mi van? – kérdezte Varjú.

– Semmi. Becsukták.

– Úgy volt, hogy itt beatmise lesz szombaton – szólalt meg a szakállas.

– Mi azt hallottuk, hogy happening lesz.

– És a művész fejek hol vannak?

– Nem lehet tudni. Felszívódtak.

– Kinyithatnák azért a kápolnát. Nekem terveim voltak ezzel a kápolnával.

– Nem nyitják ki… Az előbb itt kaszált egy öreg mókus. Azt mondta, hogy ezt végleg bezárták a zűrök miatt.

– Zűr is volt?

– Nem lehet tudni. Ahogy az öreg szavaiból kivettem, valami nagy happening volt itt, s a kriptákból kihúzkodták a csontvázakat. Azok is bent voltak a képben. Itt lógtak a fákon. De az emberek nem értették…

– Fura ügy… Mihez kezdünk most? – kérdezte a szakállas.

– Mi várunk… Lehet, hogy történik valami.

– Akkor mi is várunk – mondta a szakállas, és a riadt arcú lánnyal leült a bokrok alá a többiek mellé.

Varjú nézte egy kicsit őket, aztán bizonytalanul elindult.

– Megkeresem az öregembert – mondta, de nem kereste meg. Lesétált a sörkerthez, beült a Zilbe, és elhajtott.

Balatonmárián már nagyon várták a betonvasat. Alighogy megállt az építkezés mellett, a segédmunkások és a betonozók elkezdtek lerakodni. Varjú a vezetőülésből látta, hogy az új üdülőn túl, húsz-harminc méternyire kezdődik a nádas. Így képzelte. Fürdőnadrágra vetkőzött, a cuccait bezárta a kocsiba. Keskeny szolgalmi úton indult el a víz felé. Öreg horgászok jöttek vele szembe, s pirosra égett arccal lihegtek terhük alatt. Cipelték szerszámaikat, tarisznyájukat, s a szákban egy-egy pontyot vagy dévért, kárászt. Megállt, szóba elegyedett velük. Nem nagyon értette, hogy mit mondanak, mert egyre csak az Öv-csatornát és a Nagy-berek lecsapolását szidták valamiért. A szolgalmi út a kertek között cikcakkban változtatta az irányát. Keskeny nádöbölhöz érkezett, amit nyilván szabadfürdőként használtak a helybéli emberek. A horgászok is itt kötötték ki csónakjaikat, közvetlenül a nádkaréj mellett. Volt, aki keskeny bejárót épített deszkából, de legtöbben csak levertek egy vasalt, karikás cölöpöt, és ahhoz kötötték a zöldre mázolt vagy szurokkal impregnált csónakot.

Varjú szemügyre vette a túloldali bazaltkúpokat, s miközben felidézte a fenékpusztai fürdést, szép lassan belépkedett a vízbe. A Balaton vize kékesszürke, átláthatatlan és bársonyos volt. Óvatosan lépdelt befelé, mert félt a kagylóktól. Amikor derékig ért a víz, belehasalt, és szögletes karjaival sprintelni kezdett befelé. Tíz méter után elfáradt, és a hátára fordult. Az ég kék volt. Olyan, mintha nem is levegő lenne felette, hanem a mélykék, titokzatos óceán. Egy pillanatra eszébe jutott Zsozsó, aztán a szőke stoppos lány, ahogy a Zilben előrehajolt, s a vastag, forró szájával megcsókolta. Megrázta a fejét. Nem akart a lányokra gondolni. Senkire és semmire sem akart gondolni, csak lebegni ég és Föld között, félig a vízbe merülve. Fent, elég magasan megpillantott egy sirályt. Mozdulatlanul áll a levegőben, aztán hirtelen tovasiklott. Amikor mélyebbre került, evezni kezdett a szárnyával, és felemelkedett. Így ment ez hosszú ideig, aztán a sirály hirtelen a vízre zuhant, mint egy bomba. Összecsukta a szárnyát, és becsapódott a víz sima, kékesszürke tükrébe. Becsapódott, majd kiemelkedett, de akkor már egy ezüstszínű hal vergődött a csőrében.

Varjú megszerette a sirályokat. Arra gondolt, hogy a repülőknél kellett volna maradnia. Átkérhette volna magát a hajózó személyzethez, s akkor magasabban repdesne, mint a sirályok.

Másfél-két óra múlva kimászott a partra. Hűvös nyugalom szállta meg. Visszafelé észrevette, hogy a szolgalmi út egy csónaképítő műhely mellett vezet el. Az almafák alatt frissen festett csónakok álltak bakokon. Ahogy ellépdelt a kert mellett, belátott egy garázsszerű műhelybe, ahol egy sovány, klottgatyás férfi deszkákat gyalult. Nagyokat húzott a szerszámmal, s a forgács a lába szárára hullott. Minden negyedik-ötödik mozdulat után megállt, és lesöpörte a lábáról a gyaluforgácsot.

Az épülő üdülő mellett két kövérkés férfi várta. Amint odaért, megszólították:

– Maga a pilóta?

– Én – mondta Varjú.

– Szeretnénk magával tárgyalni.

Varjú erre semmit sem szólt. Kinyitotta a kocsit, bemászott a vezetőfülkébe, és felöltözött. Amikor végzett, ott termett mellette az alacsonyabb kövér.

– Pestre megy? – kérdezte.

– Oda.

– Van rakománya?

– Most nincs – mondta Varjú, és rágyújtott egy cigarettára.

– Ez szerencse – jegyezte meg a magasabbik kövér, és a társára nézett.

Az alacsonyabbik kövér feltette a lábát a kocsihágcsóra és közelebb hajolt a vezetőfülkéhez.

– El kellene vinni egy csónakot Szárszóra. Motorcsónaktest. A Jani bácsi csinálta – mondta, és fejével a műhely felé intett.

Varjú nézte a két kövérkés férfit, de nem szólt semmit. Jól emlékezett rá, hogy Szárszó túl van Bogláron, s a boglári dolgok még mindig nyugtalanították.

– Fél óra alatt kereshet egy százast.

– Nem vállalom – mondta Varjú.

– Na jó, akkor legyen kétszáz.

– Nem éri meg…

– Megadjuk a négyszázat. Magának hozzá sem kell nyúlni. Mi itt felrakjuk a Jani bácsival, Szárszón meg már várnak bennünket a fiamék.

– Nem tudom vállalni.

– Hát mennyi pénzt akar? – kérdezte a kövér férfi ingerülten.

– Nem a pénz… Ez a hetes út a legzűrösebb. Jön egy ellenőrzés, aztán kész a balhé. Nem akarok balhét, mert terveim vannak…

– Az már a maga dolga. Négyszáz forintot kidob az ablakon… Ilyent sem hallottam még. Ha nem, akkor nem – mondta a férfi, és levette a lábát a kocsihágcsóról. Tanakodva, bizonytalanul odább húzódtak.

Varjú bement a deszkából összetákolt irodába, és aláíratta a menetlevelét. Beült a Zilbe, és elhajtott. A visszapillantó tükörben látta, hogy a két kövérkés férfi még mindig ott áll a szélső fák alatt, és a teherautó után néz.

Fonyódon lassított, meg akart állni a halsütőnél, mert már alaposan megéhezett. De ahogy az oldalablakon kipillantott, látta, hogy a halsütő zárva van. „Úgy látszik, elfogyott már a hal, amit hajnalban fogtak” – gondolta és továbbhajtott. Óvatosan vezetett, mert az utat gyerekcsapatok keresztezték. Kis zászlókkal vonultak valahová, és énekeltek. Elkedvetlenítette ez a haldolog. A sült keszeg jól beillett a terveibe. Elég gyorsan, állva meg lehet enni, s közben a szél odahord egy kis iszap- vagy vízszagot. Hátra sem kell nézni, mégis érzi az ember, hogy ott van mögötte a tó. „Majd Bogláron eszem valamit” – gondolta. Fonyódon túl meghajtotta a Zilt, hogy minél előbb odaérjen.

Délután kettő óra tájban érkezett Boglárra. Elkerülte a Piac tér környékét, mert nem akart a szakállassal és a riadt arcú lánnyal találkozni. A hetesről balra kanyarodott, áthajtott a síneken, aztán a kikötő közelében beállította a Zilt a fák alá. Korgott a gyomra. Körülnézett, hogy hol található egy kolbászsütő vagy büfé, ahol gyorsan bekaphat valamit. De a környéken inkább nagy üdülők körvonalai látszottak, kis bisztró nem mutatkozott. Elindult a móló felé. A vitorláskikötő széles öblén át megpillantotta a félszigetre épült kempinget. Megdobbant a szíve. „Lehet, hogy a szőke lány a kempingben lakik…” Sietve végigment a teherhajók vastag kikötőcölöpjei mellett, és bekanyarodott a vitorláskikötőhöz.

Nagy volt az élet a vízen. Fehér vitorlák szaladtak fel az árbocokra, és csattogtak, remegtek a könnyű szélben. Hajók forogtak a bóják körül, rövid kiáltások és furcsa nevetések úsztak a levegőben. A nagyobb hajókon csíkos ponyvák árnyékában ültek a vitorlázók, és sört vedeltek.

A kemping kapuja nyitva volt. Nagy Mercedesek gurultak rajta ki és be, csónakot vontattak a kétkerekű utánfutókon. Varjút senki sem állította meg, nagy volt a forgalom. Bent a sátrak mellett Trabantok, Skodák, Zsigulik sültek a napon, és mellettük egy-egy család. Varjú bekapcsolta a hóna alatt szorongatott magnót, s miközben az arcokat, félmeztelen testeket fürkészte, hallgatta a kisoroszlán énekét. Lassan átvonult a táboron. A víz közelében fiatalok táboroztak a kanadai nyárfák árnyékában. Hevertek, sütkéreztek, némelyik zenélt magának. Sok volt a lány. Az egész kemping tele volt lányokkal. Barnák, szőkék, feketék. A sok kreol színű test között alig-alig rémlett fel a szőke lány emléke. Varjú időnként megállt egy-egy szőke lány közelében, és óvatosan figyelgette. Egyiknek az arca hasonlított a stoppos lányra, másiknak a szája, harmadiknak a termete vagy a lába. Ahogy bolyongott a kempingben, a Pakson hagyott szőke lány arcvonásai, testének formái egyre jobban feloldódtak a sok-sok hasonló szőke lány arcában, formájában. Mire kilépett a kemping kapuján, már csak bizonytalanul tudta felidézni a stoppos lány arcát, testének jellegzetességeit.

Éhesen, kedvetlenül ballagott ki a személyhajók kikötőjébe. A kempingsziget fái alól látta, hogy a kikötőben bisztró is van.

Amikor odaért, éppen indulta Helka. A fedélzetén rengeteg ember állt, integettek. Valahol a fedélközben énekelt egy lány. Részegen, szaggatottan. Mély alt hangja a hajómotorok duruzsolásán át is kihallatszott a partra. Varjú megnézte az árakat, aztán vett magának egy adag sült májat és egy tonikot. Megállt az egyik evőpult mellett, és falatozni kezdett. Rágott, oldalt pillantgatva a Helka után nézett, ami éppen kijutott a nyílt vízre, és Tihany felé fordult.

Az evőpult másik oldalán megállt egy nő. Papírtálcát rakott maga elé, melyen sült kolbász volt, mustár és kenyér.

– Warten Sie ein wenig… Mindjárt – mondta, és Varjúra mosolygott.

Varjú nem értette, hogy mit magyaráz. Bólintott és rámosolygott. A nő néhány perc múlva két korsó sörrel tért vissza. Lerakta a sört, és egyiket Varjú elé tolta.

– Du bist sehr lieb… Nekem, inni.

– Kösz… Nem ihatok – mondta Varjú, és a tonikra mutatott.

A nő falánkan, gyorsan evett, aztán felemelte a sört, és mosolyogva biztatta Varjút. Varjú rázta a fejét. A nő nagyot húzott a sörből, majd újra megszólalt:

– Gyere, te kedves Spaziergang…

Varjú lenyelte az utolsó falat májat. Közben mutatta a nőnek, hogy dolgozik. Kormányzó mozdulatot tett a kezével.

– Megyek autóval, haza…

– Autó, ah… Én van Ford… Machen wir einen Spaziergang… – mondta a nő, és a pulton átnyúlva megfogta a fiatal sofőr kezét. Varjú elhúzta a kezét, és a tonikért nyúlt. Szájához emelte az üveget. Egy pillantással felmérte a nőt. Negyvenen jócskán túl volt. Talán ötven is lehetett, de az agyonnapozott, ápolt fajtából. Rövidre vágott szőke haja volt. Nyakán, csuklóján zöldessárgán csillogott az arany.

Amíg itta a tonikot, eszébe jutott, hogy egyszer egy öreg őrmester, aki a háború alatt fegyverbombás volt, s később is sokfelé megfordult, mesélte a hangárban, hogy Cataniától Ciprusig a Földközi-tenger partján élő nyomorgó fiúk napokon-heteken át várják az amerikai turistahajókat. Az öregedő nők kiszállnak néhány órára és válogatnak közülük. „Hamar megöregednek a nők, de nem nyugszanak bele” – gondolta. Letette az üres tonikos üveget, és a nőhöz fordult.

– Nix spazieren…

– Was?

– Nem megyek.

– Minek nem?

– Kenguruvá változtam.

– Was ist das Kenguru?

– Beiratkoztam a kenguruiskolába – mondta Varjú, aztán intett a nőnek, és otthagyta.

Amikor beszállt a Zilbe, és elindult, meglepetten látta, hogy eléje vág egy piros sport Capri. Az öregedő nő ült benn. Kidugta a kezét az ablakon, és integetett Varjúnak, hogy álljon meg. Varjú bólintott feléje, jobbra indexelt. A nő is jobbra húzódott és megállt. Varjú ekkor belenézett a tükörbe, s látta, hogy semmi sem jön mögötte, nyugodtan manőverezhet. Hirtelen balra rántotta a volánt, és elhajtott a Ford Capri mellett. Sietve kanyarodott a hetes útra, és amennyire a szabályok engedték, felgyorsult. De hiába. A benzinkútnál utolérte a piros sportkocsi. Villogtatott a lámpáival. Varjú nézte egy ideig a visszapillantó tükörben, hogy mit művel a nő, de elunta a dolgot. Bekapcsolta a magnóját, és szomorúan hallgatta a kisoroszlán énekét. Szépen énekelt a kisoroszlán, de Varjúban mégis kialakult egy olyan érzés, hogy ezzel az énekkel nem lehet megmenteni a páncélos szörnytől a világot. Ahhoz egy szebb és jobb ének kellene. Amikor másodszor játszotta el a híres ELP-t, a tükörben látta, hogy a Ford Capri lemaradozik, egyre kisebb lesz. Bizonyos érdeklődéssel figyelte, hogyan zsugorodik ponttá és válik semmivé. Megnyugodott.

 

5.

– …A legfurcsább jelenség persze a tűzgömb. A felszabaduló energia következtében a bomba szerkezete és a körzetben lévő tárgyak, anyagok egy pillanat alatt izzó gázokká alakulnak. A tűzgolyó hőmérséklete több mint tízmillió Celsius-fok. A tűzgömb másodpercenként százméteres sebességgel emelkedni kezd, és gyorsan kitágul. Az egy megatonnás atombomba tűzgömbje 1,8 másodperc múlva már 1750 méter átmérőjű. Az ötven megatonnás bomba csaknem kilencezer méter átmérőjű. Ha a földön gurulna, olyan magas lenne, mint a Mount Everest. De nem marad a földön, hanem a magasba emelkedik. Egy tíz megatonnás bomba robbanásakor harminc-negyven kilométeres körzetben minden lángra lobban, és az égési sérülések nagyon súlyosak. Ez körülbelül 2500 négyzetkilométeres területet érint. A sugárszennyeződés még nagyobb, hozzávetőlegesen húszezer négyzetkilométeres területen súlyosan fertőz. A tűzgolyó keletkezésének pillanatában lökéshullám söpör végig a földön és a levegőben. Amikor 1945. augusztus 6-án a B–29-es Enola Gay Hirosimára ledobta az első atombombát, már tizenhét kilométerre volt a kioldás helyétől, mire a szerkezet rádióparancsra robbant, a légnyomás mégis úton érte. Két hatalmas lökés rázta meg a gépet, csaknem lezuhant. Egy ilyen szerkezet felrobbantását nehéz túlélni. Mert aki nem ég el, azt a neutron- és a gammasugárzás öli meg lassan, kikerülhetetlenül…

– A seregben beszélt erről egy tiszt. Zűrös ügy. Nehéz megérteni.

– A láncreakción múlik az egész. Az atommáglyában hasadóanyagot, urániumot vagy plutóniumot résztöltetekben helyezünk el úgy, hogy külön a kritikus tömegnél mindegyik kevesebb, de együttesen a kritikus tömeget meghaladják. A láncreakció megindulásához és gyors lefolyásához még az szükséges csupán, hogy megfelelő számú neutron legyen jelen. Az a legjobb, ha a szerkezeten belül egy szabad neutronforrást helyezünk el. Az atommáglyákban a láncreakciót általában a neutronelnyelő kadmium rudak kihúzásával indítják be. Ugyanezen az elven működik majd ez az atomerőmű is, amit mi építünk. Csak itt az egész folyamatot lelassítjuk, mert a cél nem a robbanás, hanem az energianyerés.

– Micsoda fejek lehettek, akik ezt kitalálták…

– Volt köztük két magyar is, Szilárd Leó és Wigner Jenő. Már 1939-ben szorgalmazták Roosewelt elnöknél az atomfizikai kutatások meggyorsítását. A láncreakciót először 1942. december 2-án sikerült nekik elindítani a chicagói egyetem futballpályája alá épített laboratóriumban.

– A focipálya alatt?

– Föld alatti, különös építmény volt.

– Na, ha ott éppen meccs van…

– Nem volt meccs.

– Még jó, hogy nem volt meccs…

– Nem lehetett meccs, ilyen kísérleteket csak nagy fegyelemmel és körültekintéssel lehet folytatni.

– És ha van dohány. Mit gondol, mibe kerülhetett ez az amcsiknak?

– Sokba. Három bomba készült el a második világháború végéig. Ehhez felépítettek egy ötvenezer lakosú várost… A programon legalább százötvenezer ember dolgozott. Egy elektromágneses üzemrész felépítéséhez tizennégyezer tonna ezüstöt használtak fel.

– Állati! Maradt nekik ezenkívül még ezüstjük?

– Alig. A szövetségi banknak csaknem az egész készletét elnyelte az elektromágneses üzem. A három bomba kb. kétmilliárd dollárba került, de összességében lehet, hogy többe.

– Megérte ez nekik?

– Akkor azt hitték, hogy igen, mert 150 ezer emberrel előállítottak egy olyan szerkezetet, ami egy pillanat alatt megölt nyolcvanezer embert. És ott van még Nagaszaki… Ráadásul azt hitték, hogy az atommonopólium egyedüli birtokosai, de tévedtek. 1947-ben már működött a szovjet atommáglya, s 1949-ben felrobbantották első bombájukat is. Aztán jöttek az angolok, franciák, kínaiak. Ma már nincs atomtitok. Ha arra gondolok, hogy egy gramm uránium valamennyi atommagjának széthasadása esetén annyi energia szabadul fel, mint hat tonna szén elégetésekor, akkor azt hiszem, megéri. Súlyos energiahiánnyal küzd a világ. Nem mondhat le a hasadóanyagok felhasználásáról.

Varjú István a fékre lépett, és negyvenre lassította a kocsit. Egy betonelemekkel megrakott tréler vánszorgott előtte. A szemközt áramló forgalom miatt nem tudott előzni. A mérnökre pillantott, aztán Zsozsó levelére. Már felnyitotta és belenézett, de a feléig sem jutott, és indulnia kellett.

Zsozsó levelét reggel, a menetlevéllel együtt kapta meg az irodában. Mindjárt felbontotta, és az olvasásába merült, de alig jutott az első bekezdés végére, már ott állt mellette a diszpécser, és bemutatott egy szakállas, szigorú arcú fiatalembert. Kiderült, hogy a szigorú arcú fiatalember mérnök, és elkíséri az árut Paksig. „Fene sem nézné ki ebből a tagból, hogy mérnök” – gondolta Varjú, és elindult vele az Akadémia-telepre rakodni. A telepen újra nekilátott az olvasásnak, de csak a feléig jutott, s már fel is rakták a Zilre a ládákat. Kezdte unni a szigorú arcú fiatal mérnököt, de kint a hatos úton, amikor látta, hogy Munkást szív, megenyhült iránta. Lassan beszélgetni kezdtek, és tűrhető hangulatban utaztak Paks felé.

Amikor sikerült megelőzni a trélert, Varjú a mérnökre pillantott.

– Mondja, ezekben a ládákban mi van?

– Az egyikben egy nagy manipulátor, a másikakban nehézüveg s még néhány dolog.

– Ezek az erőműbe kellenek?

– Az atomerőművekben is használatosak, de ezek egy kísérő létesítményhez kellenek. Az erőmű szomszédságában felállítunk egy dozimetriai és sugárvédelmi laboratóriumot…

– És ott mit csinálnak?

– Kutatunk… Dozimetriai méréseket folytatunk, sugárhigiéniával foglalkozunk és gyógyítunk…

– Maga nem mérnök?

– De én mérnök vagyok. Egy ilyen laboratóriumban orvosok, fizikusok és mérnökök együtt dolgoznak. Feladatunk az egész energiatermelő egység környékének dozimetriai ellenőrzése és a sugárveszély állandó csökkentése. Lényegében biológiai védelem. Az ember és az élővilág védelme…

– Sok ember kell ide?

– Sok. Miért kérdi?

– Az ilyen modern dolgok felspannolnak.

– Ha tetszik magának, letelepedhet itt. Nős?

– Nem… Még nem.

– Kár, akkor azonnal kapna itt egy kétszobás lakást. Összkomfort. Jó állás. A felesége is kaphatna munkát.

– Mihez kezdhet itt egy sofőr?

– Bármit. Eljöhet hozzánk a laboratóriumba izotópsofőrnek… Jól megfizetjük. A munka veszélyes.

– Mi az, hogy izotópsofőr?

– Energetikai célra ma három nukleáris üzemanyag áll rendelkezésre: az uránium 233-as és 235-ös izotópjai, illetve a 239 atomsúlyú plutónium. Csak az uránium 235-ös természetes elem, a többit reaktorokban állítják elő. Ezeket izotópoknak nevezzük. Ezeket az izotópokat kellene magának szállítani. Dupla falú konténerekben történik a szállítás. Kap hozzá egy szállítólevelet, melyen minden rajt van, még az is, hogy a göngyöleget hány napon belül és milyen minimális külső szennyezettséggel kell visszaküldeni. Radioaktív anyagot csak így lehet szállítani. Magának ezzel nem lenne sok gondja, csak balesetmentesen kellene a kocsit vezetnie. Na, mit szól hozzá? Érdekli?

– Majd gondolkodom rajt… Mondja, mi van akkor, ha az erőműből kijönnek ezek az atomok?

– Nem jönnek ki.

– De ha történik valami, mondjuk egy üzemzavar?

– Legveszélyesebb az aktív zóna. Az árnyékoláson múlik minden. Hirosimában több mint tizenegy négyzetkilométernyi terület égett le, Nagaszakiban viszont egy azonos hatósugarú atombomba esetében csak három négyzetkilométer. Nagaszakit dombok árnyékolták. Az erőműben is az árnyékoláson múlik minden. A kéményen persze kijuthat egy kevés fertőzött anyag, de ez nem lényeges. A komoly bajokat a hűtőelemek meghibásodása okozhatja, mert ha a cső eltörik, nagy mennyiségű radioaktív anyag jut a hűtővízbe. De ezt a biztosítóberendezések kizárják.

– És ha mégis elreped az a cső, akkor mi van?

– Az pech.

– Csak pech?

– Nagy pech. De nézze, az ember állandóan ki van téve bizonyos mennyiségű háttérsugárzásnak. Ha világítófestékkel dolgozik, televíziót néz, vagy a Tatabánya környéki salakból utat vagy házat épít, bizonyos mennyiségű sugárdózis éri. A nukleáris kísérletek alkalmával nagy mennyiségű hasadóanyag került a levegőbe. A stroncium aztán beépül az élő szervezetekbe. Állatokba, növényekbe. Megihatja a tejjel is. Az élelmiszerek stroncium 90-tartalma 1953-ban 0,4 egység volt, ma már 6,5-nél tartunk.

Varjú elkedvetlenedett. Már túljutottak Dunaföldváron, amikor újra a mérnökre nézett. „Miféle ember ez? – tűnődött. – Alig idősebb nálam, s olyanokat mond, hogy elmegy az embernek a kedve az élettől…” A Munkás cigaretta, erős barnás füstjén át odaszólt a mérnöknek:

– Mondja, hallott már Emersonról?

– Nem, nem hallottam.

– Ez egy muzsikus. Greg Lake és Carl Palmer a társa. Együtt zenélnek.

– Értem. Ilyen gatyás tyúkok.

– Mik?

– Gatyás tyúkok… Úgy értem, ilyen kacabajkákban ugrabugrálnak és ordítanak.

– Ilyesmi, de ezeknek szellemük van. Akarnak valamit. Van az ELP-szám, ami egy páncélos szörnyről szól, ami el akarja pusztítani a világot, de aztán jön a kisoroszlán, és az énekével megmenti a világot. Ha nem zavarja, leforgatnám.

– Nyugodtan… Ez a maga birodalma.

– Ha nem érdekli, nem kapcsolom be.

– De érdekel. Kapcsolja be.

– Becsszóra érdekli?

– Becsszóra. Kapcsolja már be.

Varjú elindította az ELP-t. Nézte az utat, hallgatta Greg Lake produkcióját, s persze az egészet is együtt. Néha a mérnökre pillantott, és igyekezett megállapítani, hogy a szigorú arcú fiatalember mit érez és mit gondol. A mérnök arca talányos volt. Dunakömlődnél ért véget az ELP. Varjú cigarettára gyújtott, várt egy kicsit, aztán a mérnökhöz fordult.

– Mit gondol, ezzel az énekkel a kisoroszlán megmentheti a világot a páncélos szörnytől?

A mérnök is rágyújtott. Nagyot slukkolt a Munkás erős, fanyar füstjéből, majd elfintorította az arcát. Varjúhoz fordult.

– Nézze… Bármit mondanék, tudománytalan lenne.

– Na és… Számít az?

– Igaza van. A kisoroszlán szépen énekel, de ezzel az énekkel nem lehet megmenteni a világot.

– És ha szebb lenne az ének?

– Az ének?

– És a kisoroszlán is szebben énekelné?

– Az talán javítana a helyzeten… Nekünk mérnököknek, fizikusoknak legalábbis ezen a szakterületen az a bajunk, hogy túl nagy ismeretanyaggal rendelkezünk. Tudjuk, hogy mi minden történhet egy bizonyos esetben, de a kialakuló helyzeteket csak alig-alig tudjuk befolyásolni. De én úgy csinálok, mintha minden rendben lenne az emberiség háza táján, és a világ jó irányban haladna. Elhitetem magammal. Hinni kell valamiben. A haladásban és a jövőben. Naponta újra és újra igyekszem arra gondolni, hogy mi a jövőnek dolgozunk. Ha nem tudnék ebben hinni, nem tudom, mi lenne… Velünk és magukkal…

– Mivelünk, többiekkel?

– Igen. Magukkal.

Varjút elkedvetlenítették a mérnök szavai. Igyekezett átgondolni a hallottakat, de minél többet gondolkodott a dolgon, annál szomorúbb lett. Érezte, hogy a mérnök igaz ember, és lehet rá számítani. Ha történik valami az erőműben, ott lesz… Intézkedik majd, mert tudja, mikor mit lehet csinálni. És bizonyára mindent megtesz előzőleg, hogy ne történjen semmi… Varjúban mégis maradt egy kevéske gyanakvás. Újrakezdte a beszélgetést, pedig a mérnököt már a megérkezés, a rakodás szervezése foglalkoztatta. Ideges lett. Kidobta a cigarettáját a kocsiból, hátrapillantott a rakományra.

– Nős maga?

– Igen. Két gyermekem van.

– Pesten laknak?

– Ott. A Füredi úton.

– Gondolom, lejár majd… Hetente, vagy ha kocsija van…

– Leköltözünk Paksra.

– Le? És ha valami zűr lesz mégis?

– Nem lesz. És ha lesz, ott kell lennem. Ez a dolgom. Ezért tanultam hosszú évekig itthon és Moszkvában.

– Értem – mondta Varjú –, értem… – S közben még egyszer megnézte magának a mérnököt. Úgy látta, nem is olyan szigorú, inkább csak gondterhelt, fáradt ember.

A falu alatt Varjú futó pillantást vetett a kikötőre és a halászok bárkáira. Igyekezett felidézni azt a kora nyári estét, amikor a szőke stoppos lányt kitette a kocsiból. Alig emlékezett valamire. A lány arca elmosódott, a búcsúzkodó mozdulat s az utolsó mosoly is semmivé vált. Csak arra emlékezett, hogy később idegesen, szomorúan kereste a lányt, és reménykedett. A saját szomorúságára, izgatott hevültségére emlékezett, de a lányra nem. Ezt furcsállotta, de nem volt ideje végiggondolni az ügyet, mert a mérnök már átvette az irányítást. Minden kilométerkövet, utcasarkot, kanyarulatot bemondott. A telepen kiugrott a vezetőfülkéből, s a kocsi elé állva irányította a tolatást. A darusok felett is átvette a parancsnokságot, s néhány pillanaton belül az egész telep a fiatal mérnök körül ugrált. Varjú úgy tapasztalta, hogy Pakson már ismerik az emberek, és vita nélkül szót fogadnak neki.

Elhatározta, hogy most nyugodtan végigolvassa Zsozsó levelét. Rágyújtott, és kényelmesen hátradőlt a kocsiban. De alig szippantott egyet a cigarettából, már ott termett egy gyárőr, és rákiabált:

– Oltsa el a cigarettád. Azonnal oltsa el! Tilos a dohányzás!

Varjú elnyomta a Fecskét, aztán kihajolt a kocsiból.

– Ha szép halkan megkér rá, akkor is eloltom a cigarettát. Nem kell ennyire ordítani. Az ordítás árt az emberiségnek.

– Árt… A szentségedet, te loboncos huligán! Majd én megmutatom, hogy mi árt! – ordított a gyárőr. A nyitott ajtón át elkapta Varjú karját, és igyekezett kirángatni a kocsiból. Varjú az angol szótárral fejbe vágta, és kiszabadította a kezét. Ekkor odaérkezett a mérnök.

– Mi történik itt?

– Tiltott helyen dohányzott. Amikor figyelmeztettem, fejbe vágott egy vasdarabbal.

– Angol szótárral. Amikor figyelmeztetett, eloltottam a cigarettát, de megjegyeztem, hogy szépen is közölheti, nem kell ordítani. Erre elkapta a kezemet, és ki akart rántani a kocsiból.

A mérnök a gyárőrre nézett, felmérte.

– Kérem, térjen vissza az őrhelyére, és ne akadályozza a rakodást.

– Jelenteni fogom az esetet… Bejegyzem az eseménynaplóba, és külön jelentem. Kihallgatást kérek – mondta a vörösen lihegő gyárőr.

– Jó, jelentse, de most foglalja el az őrhelyét.

– Nem foglalom.

– Kérem, mint az intézet egyik vezető mérnöke, utasítom, hogy foglalja el az őrhelyét.

– Nem foglalom, mert itt szabotázs történik.

– Menjen innen, jóember – mondta egészen halkan a mérnök. Érezni lehetett, hogy elfogyott a türelme.

– Nem megyek.

Varjú megsajnálta a mérnököt. Mégiscsak szörnyű, gondolta, hogy egy ilyen tanult fej ezzel tölti az idejét, amikor a manipulátorokat és a nehézüveget kell neki biztonságba helyezni. Intett az őrnek. Az meglepődött. Újra intett neki. Az őr gyanakodva közelebb lépett. Varjú jelezte, hogy lépjen fel a hágcsóra. Az őr bedugta a fejét a kocsiba. Varjú a füléhez hajolt és súgott neki valamit. A gyárőr riadt arccal Varjúra meredt, aztán sietve leugrott a hágcsóról, és eltávozott. A mérnök csodálkozva nézte a jelenetet. Nem értette. Vállat vont, a darusokhoz lépett, és folytatódott a rakodás. Varjú kivette Zsozsó levelét a borítékból, és olvasni kezdte.

 

Kedves Kánya!

Sírtam a Pillangóban, mert nem jöttél el hozzám, pedig hetek óta várlak. Mondták, hogy külszolgálatba helyeztek, de akkor sem értem, hogy miért nem tudunk mi összetalálkozni. Te is olyan ember leszel, mint az apu, aki soha nincsen odahaza, nem is látjuk, csak vasárnap. Akkor elmegy kuglizni, és este már italos, ahogyan az anyu mondja. De én nagyon bízom benne, hogy te másmilyen ember vagy, mert modernül érted a dolgokat.

Kedves Kánya, én nagyon bízom benne, hogy te egy modern ember vagy, és szeretsz is engem. Én nagyon szeretlek, és fáj, hogy korábban nem találkoztunk, még a Cica-ügyek előtt. Mari elmondta, hogy a Cica hogyan smárolt le a téglagyári tónál, amikor kihúztad. Mari szerint megjátszotta az egészet, csak azért, hogy aztán úgy történjenek a dolgok, ahogy ő akarta. A Cica egy nagyvilági nő, sohasem lehet belőle munkásasszony. Ezt csak azért mondom neked, mert amikor utoljára találkoztunk a Pillangóban, akkor is láttam, hogy nézed.

Kedves Kánya! Életem legboldogabb napja akkor volt, amikor eljöttél hozzám, mert megérezted, hogy mi ketten összetartozunk. Azt a sezlont már én vettem a saját keresetemből. Az ágynemű is az enyém volt, nem anyuéké. Önálló, modern ember akarok lenni.

Kedves Kánya! Mielőtt eljöttünk a Pillangóból, azt mondtad ott a srácoknak, hogy te kenguruvá változtál. Én ezt nem hiszem el. Kedves Kánya, te nem változtál kenguruvá. Ott sem hittem el, hogy kenguruvá változtál, de ahogy mentünk hazafelé, és ahogy az egész este történt, az nekem bizonyította, hogy nem változtál kenguruvá. Te most is ugyanaz a Kánya vagy, aki engem megszeretett. Nagy baj volt nekem, hogy az üzemben akkor volt áramszünet, és az anyu hazajött. Ha legalább egy óráig együtt lehetünk még, most minden szebb lenne. Ezért is akarok önállóan élni. Egy titkom is van, amit senki másnak nem mondok el, csak neked, arany Kánya. De neked szeretném elmondani a titkomat. Jó lenne, ha szombaton, augusztus 3-án idejében hazaérkeznél. Délután négytől várlak a Pillangóban.

Szeretettel csókol: Zsozsó

 

Összehajtotta a levelet, és visszadugta a borítékba. Zsozsó fotójára nézett, de nem a fényképarcot látta maga előtt, hanem Zsozsó könnyekkel áztatott, széttöredezett arcvonásait. Még mindig emlékezett arra a kora nyári estére, amikor hazakísérte a lányt a Pillangóból. Zsozsó akkor nagyon szép volt. Varjút jóleső, otthonos érzések járták át, örült a levélnek. Szeretett volna Kőbányán lenni, lassan végigballagni a délutáni utcán, kiülni a Pillangó teraszára, és egy üveg hideg sör mellett megvárni, míg bealkonyodik…

A daru közben az utolsó ládát is leemelte. A mérnök felrántotta a kocsi ajtaját, és beült Varjú mellé.

– Na, ez megvan… Adja ide a menetlevelét, aláírom.

Varjú beírta az időt, aztán átnyújtotta a papírokat, és várt. A mérnök aláírta, és kezet nyújtott.

– Köszönöm.

– Nincs mit, ez a dolgom.

– Viszontlátásra – mondta a mérnök, és kinyitotta az ajtót. Ekkor megtorpant, tűnődött egy pillanatig, majd újra Varjúhoz fordult. – Mondja csak, mi a fenét mondott annak a gyárőrnek?

– Megkérdeztem, hogy kapott-e védőoltást.

– Mi ellen?

– Gammasugárzás ellen.

– Védőoltást, gammasugárzás ellen?

– Igen. Kiderült, hogy nem kapott. Mondtam neki, hogy nem boldogul többet az asszonyokkal, ha itt áll a sugárzónában.

– Nagy vagány maga – mondta a mérnök, és nevetett. Reggel óta ekkor nevetett először. Újra kezet nyújtott a fiatal sofőrnek, és elment.

Varjú kihajtott a telepről, és a Volán-kirendeltség irányába kormányozta a kocsit. Arra gondolt, hogy ötre odaér, s ha nincs visszáru, akkor jó esetben hét óra tájban már fent lehet Pesten. Hirtelen eszébe jutott egy szó, amit Zsozsó levelében olvasott: „titkom”. Nyugtalan lett. Félrekormányozta a Zilt, és megállt. Újra elolvasta Zsozsó levelét. Az utolsó bekezdés végét többször is: „Egy titkom is van, amit senki másnak nem mondok el, csak neked, arany Kánya. De neked szeretném elmondani a titkomat. Jó lenne, ha szombaton, augusztus 3-án idejében hazaérkeznél. Délután négytől várlak a Pillangóban. Szeretettel csókol: Zsozsó”

Varjú újra elindította a kocsit. Lassan gurult a kirendeltség felé, és tűnődött: „Milyen titka lehet ennek a lánynak?… Történt valami? Mi történhetett? Vett egy új paplant, és meg akarja mutatni. Vagy egy új ruhát… Nem, a ruha nem ügy. Azt felveszi, és úgyis látom… Arany Kánya… Milyen lehet egy aranykánya? Röpülni nem tud, az világos. Aranyból van. Ül a kredencen vagy a vitrinben. Ha vendégek jönnek, vasárnap megmutatják nekik az aranykányát. Mindenki jól látja, hogy kánya formája van, de mégsem kánya, mert aranyból van, és nem tud röpülni. A kánya fekete, büdös, és szárnya van. A kánya elrepül. Ha jönnek a hidegek, a messzi erdőkből behúzódnak a városszéli kertekbe. Lassan köröznek a melósok összegürcölt házai felett, és azt mondják, hogy: Kár… Kár… Kár… Ahogy a srácok meg a csajok a Pillangó teraszán. Az aranykánya nem eszik. Csak ül a kredencen, és semmi mást nem csinál, csak van. A fekete kánya pedig húst zabál, nyersen. A hús cincog, csapkod, menekül. De a büdös kánya megeszi… Milyen titka lehet ennek a lánynak? Csak nem esett teherbe? Nem… Ez lehetetlen. Soha nem esett teherbe. És ha így lenne, azonnal szólt volna. Világos. Akkor azonnal írt volna, vagy odajött volna a telepen… Persze én hatkor elhajtok, és az irodisták csak nyolcra járnak… Írt volna. Nem, ez lehetetlen. Valamilyen más titka van. Lehet, hogy vett nekem valamit… Miért vett volna? Soha nem vett. Én sem vettem neki soha semmit. Minek vettem volna? Igaz, írni sem szokott, csak úgy véletlenül összefutottunk estelente. Összeakaszkodtunk az utcán, padokon… Most írt. Augusztusban két István-nap is van. Augusztus 3-án az én Istvánom és 20-án István király… Ez lesz. Kiskubizta, hogy 3-án van az én Istvánom. Tavaly skubizta ki, amikor a srácokkal megittunk a Pillangóban két láda sört. Világos. Ezek is ott voltak, bent zenéltek maguknak a Mariékkal, de később kijöttek a teraszra… Vett valamit a csaj… Majd én is veszek neki. Születésnapjára veszek neki valamilyen klassz cuccot… Ha veszek. A végén még aranykánya lesz belőlem, és a kredenc széléről mutogatnak…”

Mire a Volán-telepre érkezett, megnyugodott. Világosan érezte, hogy Zsozsó szereti, és vett neki valamit István-napra. Szeretettel gondolt Zsozsóra és Zsozsó levelére is. A levélben mindent szeretett, csak az aranykányát nem. Nem akart aranykánya lenni.

Az irodában kiderült, hogy a visszáru konténerek még nincsenek becsomagolva, így csak reggel indulhat vissza a fővárosba. Nem lelkesedett a paksi éjszakáért. A menetlevéllel a lába szárát csapkodta, és kedvetlenül ballagott a kocsijához, hogy félreállítsa, és kipakolja a személyes dolgait. Az udvaron Balogh Jánosba ütközött.

– Mi van, öreg, összefutottunk? – kérdezte Varjú, és megállt az ismerős sofőr előtt. Balogh éppen a menetlevelével bandukolt az iroda felé.

– Veled én mindig összefutok…

– Jó, hogy összefutottunk, utálok idegenekkel aludni. Volt már a szálláson?

– Most érkeztem.

– Na, akkor adja be a papírt, aztán menjünk.

– Én nem alszom ott.

– Hát hol alszik? A kocsiban?

– Nem, másként áll a dolog. Megtaláltam azt az asszonyt.

– Milyen asszonyt?

– Az asszonyt, akiről a nyár elején beszéltem neked.

Varjú értetlenül nézett a java férfikorát taposó sofőrre.

– Várj meg, mindjárt visszajövök – mondta Balogh.

Varjú a kocsijához lépdelt, zsebre tette Zsozsó levelét, hóna alá csapta a magnót és az Országh-féle angol–magyar szótárt, aztán bezárta az autót.

– Elkísérlek a szállásra – mondta Balogh, amikor visszaérkezett. Szótlanul átballagtak a telepen, megkerülték a műhelyeket, és benyitottak a szállásra. Varjú átvette a szürke ruhás takarítónőtől a szoba kulcsát. Bementek. Két ágy foglalt volt. Varjú az ablak közelében ráült egy szabad ágyra, és némán körülnézett. Bizonyos idő múlva a magnóját és az angol szótárt bedugta a takaró alá. A csaphoz lépett, megmosakodott. Balogh János az ajtóban állt és nézte. Varjú érezte, hogy Balogh János most kívülről látja a sofőrök életét. Varjú semmit sem szólt, Balogh János sem. Megtörülközött. Magára terítette a Jocó-féle bőrdzsekit, aztán Baloghgal elindultak a kocsma felé. Útközben nem szóltak egymáshoz. Hallgattak. Varjú kiváltott két korsó sört. Terpeszbe álltak az ivópult előtt, és lehajtották. Balogh is vett két korsóval, de ebbe már csak belekóstoltak, és egymásra néztek.

– Enni kellene – mondta Varjú –, elmehetnénk a halászcsárdába.

– Engem már vár az asszony a vacsorával… Meghívlak téged is.

– Köszönöm, de ismeretlenül…

– Meghívlak. Olyan a helyzet, hogy meghívhatlak. Megtaláltam az asszonyt… Szerencsém van.

– A nyár elején, amikor összefutottunk itt, nem gondoltam, hogy komolyan mondja.

– Tudod, hogy éltem én?

– Gondolom.

– Mint egy beduin. Volt egy kis lakásom Pécsen, de otthonom nem volt. Az utakon laktam. Hóban, esőben, kánikulában. Így van, Varjú, én az utakon laktam. De most megtaláltam ezt az asszonyt. Jó asszony, nekem való. Négy éve özvegy. Darus volt az ura. Agyonütötte az áram, mert a daru gémjével beleakadt a drótba.

– Pécsről jár majd ide?

– Az nagyon messze van nekem. Elveszem, ideköltözök. A pécsi lakást eladom, abból rendbe hozom az asszony házát. Már nekiláttam a dolognak. Ha Paksra vezényelnek, mindig hozok magammal néhány bőröndöt. Ruhákat, edényeket, ami nekem maradt. A szerszámjaimat már idehoztam.

– És a meló?

– Itt leszek Pakson. Keresik a sofőröket. A beruházóknál azonnal felvennének, de addig nem akarok mozdulni, amíg a pécsi lakást el nem passzoltam. Az meglesz augusztus végére. Szeptember közepén összeházasodunk, és kész.

Megitták a sört, kiléptek a poros, fülledt utcára. Száraz meleg nehezedett a tájra. Jöttek-mentek a könnyű felhők, de a szél tovasodorta valamennyit. Nedvességet csak a Duna medrében vagy a kocsmában lehetett lelni.

– Engem is hívnak ide – jegyezte meg Varjú.

– Szóltak?

– Egy mérnök szólt ma, hogy a sugárvédelmi intézethez kellene egy sofőr…

– Sugárvédelmi… Milyen sugár van itt?

– Háromféle. Napsugár, neutronsugár és gammasugár. Az utóbbi elég kellemetlen.

– Viszketést okoz?

– Olyasmit. Lakást is kínáltak…

– Lakást?

– Kétszobás-összkomfortos lakást. De ez csak akkor járna, ha nős lennék.

– Ez az. Nem vagy nős. Az ilyenfajták, Varjú, mint te, nem is lesznek.

– Lehetnék.

Balogh János oldalról végigmérte Varjút, majd megszólalt:

– Ezzel a hajjal…

– Ha akarnék. Még ma este vagy holnap délelőtt.

– Ez a ti bajotok, Varjú. Képzelődtök. Nem ismeritek az életet.

A magas partra épült széles utcában megálltak egy alacsony, palatetős ház előtt. A pala öreg volt, nagy részét benőtte a moha.

– Ez az – mondta Balogh János, és kitárta a roskadt fakapu szárnyát. Keskeny, hosszú udvarra érkeztek. A fehérre meszelt boltíves tornácon téglapiros muskátlik nyíltak. A repedezett festésű barna ajtókat kitámasztották a háziak, de a legyek serege és a szaladgáló baromfi így sem talált be a házba, mivel a bejáratok előtt fehér lepedők lógtak. A levegő átjárt alatta, más nem. A lépcső két oldalán a virágágyásokban petúniák színesedtek, és tátika. Odább, csaknem a kapunál néhány bokor krizantém és őszirózsa. A tornác végében magtárak, kamrák, istállók nyúlottak le a Duna felé. Ezeket láthatóan már alig használták. A szomszéd kerítése mellett szelence- és bodzabokrok zöldelltek. A bodza fáradtan lógatta lila gyümölcseit. Az udvar közepén kerekes kút állt, fazsindelyes teteje éppen olyan mohás és elzöldült volt, mint a házon a palaborítás. A kúton túl egy öreg, nagy lombú eperfa lógatta az ágait. Az eperfa alatt mohával tömített, sokat kátrányozott ladik korhadozott. A kacsák a lehullott és erjedésnek indult epertől részegen tántorogtak a ladik körül. Az eperfa mellett jobbról is, balról is végig lehetett látni a Dunán. Jobbra, a Korpádi-tanya irányában sejlett elő a víz füzeseivel, árterületével, sok titkával, balra Földvár és Solt holtágakkal, tocsogókkal.

– Isten hozott, Jánosom! Vendéget is hoztál?… – szólalt meg a tornácon Balogh János választott asszonya.

– Sofőr – mondta Balogh, aztán odalépett az asszonyhoz, és megcsókolta.

– Gyüjjenek be, egyenek. Éppen megsült a hús.

Balogh János karon ragadta Varjút, és a kúthoz vonszolta. Lemutatott a vízre.

– Két hete belerepült egy kacsa. Odaverte magát a kövekhez, de nem riadt meg. Ahogy vizet ért, úszkálni kezdett. Csak úszkált ott lenn a sötétben, és csárogott. Fél napig kanalaztunk utána a vödörrel, mire ki tudtuk húzni.

A viaszosvászonnal letakart asztal a konyha közepén állt. A háncsfonatú parasztszékek szögletesek, egyenes hátúak voltak, így Varjú elég kényelmetlenül érezte magát. Az is zavarta, hogy csak kettőjüknek terítettek. Balogh János új asszonya nagy tál paprikás csirkét, nokedlit és fejes salátát rakott az asztalra.

– Szeggyenek bőséggel, van elég… Nem sajnáltuk belőle se a zsírt, se a tejfölt.

Balogh János evéshez látott. Elégedetten bólintgatott, csettintgetett a nyelvével. Varjú is mert magának a paprikás csirkéből, nokedliből, salátát is púpozott a tetejére. Kenyeret nem látott az asztalon. Ezt sajnálta, mert kisgyerek kora óta mindenhez kenyeret evett. Amikor az apja meghalt, és a pénz kifogyott a házból, még a túrós csuszához is kenyeret ettek. Belekóstolt a paprikásba. Érezte, hogy Balogh János igyekezete az új asszony körül nagyon is érthető. Kitűnő ízek szaladtak szét a szájában, s átmeneti, könnyen múló boldogságot keltettek benne. Amikor aztán az odapirított, ropogós nokedlit is megkóstolta, nem állhatta meg a dolgot szó nélkül:

– Ez kaja. Ilyen príma kaját régen ettem.

A barna, kettéválasztott, kontyba dolgozott haj alól kis pír futott le az asszony arcára, nyakára. A dicséret hatására tetszetősen felragyogott néhány kedves arcvonása, mely lánykorában bizonyára széppé tette.

– Ízlik? – kérdezte.

– Nagyon jó ez a kaja.

– Jánosomnak ez a kedvenc étele. Pedig van itt minden. Kacsa, oldalas tavalyról, halat is lehet venni…

Ettek. Az asszony, az öregasszony és a kisgyerek félrehúzódva nézték. Varjút ez idegesítette. Hol a sarokba pillantott, ahol egy sötétre pácolódott sublót és az ágy között az öregasszony mocorgott; hol a darukezelő kisgyerekére, aki látszólag a másnapi leckéjét körmölte, de valójában azt nézte, hogy a két idegen férfi hogyan eszi a csirkét; hol pedig Balogh János választottjára, aki a csikósparhelt és az asztal között ingázott, tányérokat igazítva, nokedlit keverve, födőket emelgetve és motozva.

– Egyenek maguk is – mondta Varjú, és a családra nézett.

– Eszünk majd, eljön az ideje – bólogatott az asszony.

Balogh Jánost nem zavarta a helyzet. Kétszer mert a csirkepaprikásból, jóízűen rágott, evett. Végül kiitta a salátástálból a fokhagymás ecetet.

– A paprikás csirkénél nincs jobb étel, főleg ha az Erzsi csinálja – mondta végezetül, aztán rágyújtott egy cigarettára.

A sarokban megszólalt az öregasszony:

– Az én uram a bablevest szerette a legjobban. Bablevest füstölt oldalassal.

– Az is jó – bólintott Balogh.

– Ha kimentek a Dunára, babfőzeléket vitt magával. Tavasztájt kifogyott az oldalas. Ilyenkor hagymás zsírt öntöttem a tetejére. Délben kenyérre kente. Kenyérre kenve jobban laktatott.

– A papa halász volt – mondta Erzsi asszony, miközben poharakat rakott az asztalra, majd egy metszett üveget, amiben rózsaszín árnyalatú bor himbálózott. Balogh megtöltötte a poharakat. Egyet Erzsi asszony elé tolt, aztán felnézett.

– Hát a mama pohara?

– Nem kell nekem, fiam…

– Igyon csak, mama, vért csinál.

– Ha vért csinál…

– Vért. Nekem elhiheti – mondta Balogh. Erzsi asszonytól átvette és megtöltötte az újabb poharat. Felállt, odavitte az öregasszonynak a sarokba, koccintott vele. Mind ittak, félig állva vagy ülve, csak a kisgyerek nem. Ő a ceruzáját rágta, és Baloghra sandított alulról.

– Jó kis paksi bor – mondta Balogh –, saját termés. Két vágó szőlője is van az Erzsinek. Tíz éve szerezték. Oda is ki lehet majd menni kapálgatni, tenni-venni. Hagymát dugni a sorok közé, retket, fél rend cukorborsót…

– Sok kicsi sokra megy – mondta Erzsi asszony.

Fixlis, savanykás bor volt. Varjúnak az első pohár éppen hogy csak lement. A második már jobban csúszott, az íze is megjött valahogyan. A savanyúság mögött lehetett érezni a föld ízét, amiben termelték.

Erzsi asszony a vakablakban ketyegő vekkerre nézett és összerezzent.

– Na, megint futhatok! – Gyorsan összekapta magát és elment.

– Tejcsarnokos – mondta Balogh János –, most viszik be az esti fejést. Fél tízkor érte jön a Tejipar kocsija. Tízre itthon lesz az Erzsi újra.

Varjú ernyedten könyökölt az asztal sarkán. Teleette magát, a bor is hevítette. Egyre inkább látta, hogy ez a Balogh János nem bolond ember. Irigyelte az otthonosságát, ahogy evett, mozgott, befúrta magát a kis fehér falú, tornácos házikóba. Pár hónapja még a semmibe futó országutakon kóborolt, most pedig emberek tartoznak hozzá, tárgyak. Nézik, este megfőzik neki az epeteát, beszélnek vele, talán szeretik is. Ha nem szeretik, elfogadják. Képzeletében felbukkant Zsozsó… Zsozsó paprikás csirkével várja. Áll az asztal mellett, és áhítatosan nézi, hogyan eszik. Érezte, hogy Zsozsó nem ilyen, és ő maga sem. Nem tudna enni, ha Zsozsó állna az asztal mellett. Nem lehet külön enni. Barátságosnak találta Erzsi asszony házát, konyháját, az udvart az öreg eperfával, de nem így képzelte a saját életét. Kicsit elgondolkodott a sugárvédelmi mérnök ajánlatán. Már-már látta magát, ahogy egy modern épület negyedik emeletére hazaérkezik. Kétszoba-összkomfort. Zsozsó ott áll… Hol áll? Nem tudta, hol áll. Felemelte a poharat, és elmosódott az egész. Megitta a bort, és arra gondolt, hogy nem szabad megérkezni. A megérkezés a csőd.

– Az én jó uram a pálinkát jobban szerette, mint ezt a paksi bort… A pálinka, szokta volt mondani, erőt ad, a bor húgyot.

– Jól van, mama – szólt közbe Balogh –, úgy volt, ahogy volt. Isten nyugosztalja szegény papát.

– Ha nyugosztalja…

Varjúnak úgy tűnt, hogy Balogh János kizökkent nagy nyugalmából. Nem értette a dolgot. Az öregasszonyhoz fordult.

– Meghalt a férje, vagy nem halt meg?

– Meghalt – mondta Balogh.

Az öregasszony csóválta a fejét.

– A tiszteletes út halat kívánt, mivel éppen böjt volt. Szatnik József, a férjem és Gulyás Pál, akivel már a régi bokorban is együtt halásztak, ladikkal áteveztek a túloldalra a korpádi tanya irányába, hogy megnézzék a varsákat… Reggel indultak el, elég korán. Tizenegy óra tájban német monitorok jöttek föntről, és végigpásztázták a Dunát a füzesek mentén. Éppen kint álltunk Móriczék előtt az asszonyokkal, és a háztetők között leláttunk a vízre. Megpillantottuk a hajókat. Négy monitor jött összesen, és két vagy három géppuskás motorcsónak.

– Mikor történt ez, néni? – kérdezte Varjú.

– Nagyböjtben. 1944 tavaszán. A monitorok hamar eltűntek, arra le Uszód felé. Öt perc múlva már a hangjukat sem hallottuk. El is felejtkeztünk róluk. Délután lett, majd este, és az emberek nem jöttek vissza a Dunáról. Éjfélig vártunk itt a lányommal, akkor átmentünk Móriczékhoz, és még beszóltunk néhány ismerős portára. Hajnalban hat ladikkal, viharlámpákkal elindultunk a keresésükre. Én is mentem a férfiakkal. Nem szabadott volna világítani, de muszáj volt. Bevilágítottunk minden füzes alá. Végigkiabáltuk a korpádi-tanyáig az összes vizet: Szatnik! Szatnik! Merre vannak?! Soha nem kerültek elő. Sokan úgy vélekednek, hogy a monitorok csináltak valamit… Az a furcsa, hogy nem került meg se a ladik, se az evező vagy fenékdeszka. Hová lehettek ilyen nyomtalanul?

– Meghaltak, mama – mondta Balogh János. A metszett üvegből megtöltötte a poharakat. Az öregasszonynak is öntött. – Nem kell most már fantáziálni. Imádkozzon a papáért, imádkozni kell.

Az öregasszony belenyalt a borba, majd oldalt pillantott, bele a vakablakba, ahol a vekker mellett néhány szerszám hevert: kalapács, csavarhúzó, harapófogó. A vakablakba meredve, lassan, tagoltan megszólalt:

– Csakhogy a Szatnik… Megvan valahol…

– Hagyjuk ezt, mama.

Az öregasszony csak nézett a vakablakba, és folytatta:

– Negyvenhatban, amikor az öreg Márkó és a fia kint rekedtek a viharban, látták. Márkó egy fűzfa tövéhez kötözte a ladikot, onnan figyeltek kifelé. Amikor legjobban tépte a vizet a szél, megjelent nekik Szatnik. Ott eveztek el a füzes előtt. Árral szemben haladtak. De nem volt evezőjük, fenékdeszkákkal hajtották magukat előre. Márkó oda is kiáltott: „Szatnik! Te vagy az?” – Nem nézett rájuk, de felelt: „Én vagyok, meg Gulyás Pál.”

– Ár ellen, mama? – Balogh csóválta a fejét.

– Hatvanháromban meg, amikor az a nagy köd leereszkedett novemberben, a Csertán Józsi találkozott velük. Már fél napja bolyongott a ködben, amikor az én uram és Gulyás Pál melléje eveztek. Nézték, nem emlékeztek rá. Nem is emlékezhettek, mert a Csertán Józsi negyvennégyben talán hatéves lehetett. „Merre ebben a ködben?” – kérdezték. Amikor megtudták, hogy Csertán paksi gyerek, felvezették a falu alá. A halászok bárkájánál az én uram rászólt: „Mondd meg, hogy itt járt Szatnik.” Mire a Csertán gyerek körülnézett, mert a partot kereste, már el is tűntek a ködben.

Az öregasszony pillantása elszakadt a vakablaktól. Baloghra nézett, hogy az mer-e ellenkezni. Balogh semmit sem szólt. Némán odakoccantotta a poharát Varjúéhoz.

Varjú később, amikor italos, kábult fejjel hazafelé tartott, lebotorkált a Duna-partra. Lassan, botladozva lépkedett a töltésen. Lent, a part alatt ladikok csobogtak a könnyű hullámokon. Alig-alig derengett az éjszaka. A halászok bárkájánál, ami közvetlenül a falu alatt állt, eszébe jutott a szőke, barna combú lány, akit itt látott utoljára. Merre járhat? – tűnődött. De a lányról már semmi sem jutott eszébe. Az arcára sem emlékezett. Csak egy kevés bizonytalan nyomást érzett a mellkasában. Hátat fordított az országútnak, és a Dunára meredt. Nagy csend, négy ország csendje úszott lefelé az éjszakában, hogy reggelre elérje a tengert. És a nagy csend közepén Szatnik ladikja.

 

6.

– Kár… Kár… Kár… – károgtak a kőbányai fiúk és lányok, amikor Varjú István szombaton délután öt óra tájban megjelent a Pillangó teraszán. Ebéd után nagy zápor söpört végig a városon, s voltak kerületek, ahol még délután négykor is dörgött, villámlott. A teraszon tócsákban állt a víz, de a bádogasztalokat már letörölgették. Nem lehetett biztosan tudni, hogy a vihar végleg elvonult, vagy csak erőt gyűjt az újabb rohamhoz, így nem terítették fel az abroszokat, de ez senkit sem zavart. Az összetolt asztalok mellett a hangulatuk nagyon emelkedett volt.

– Be kellett mennünk a vihar elől – magyarázta Varjúnak az egyik sörgyári fiú.

– És ittunk – mondta Pötyike.

– Mit ittál? – kérdezte Varjú, és a szék hátára támaszkodott.

– Nem tudom. A Manci néni kevert nekem valamit.

– Ahányat villámlott, annyiszor ittunk – dicsekedett Cica.

– Látszik rajtatok.

– Harmadika van, Kánya… Nem érzékeled? – szólt közbe a gyógyszergyári technikus.

– És akkor mi van?

– István-nap. A srácok arra gyanakodnak, hogy feldobsz egy láda sört.

– Majd huszadikán. A névnapomat ezután együtt tartom a királlyal.

– A királlyal?…

– István királlyal.

A technikus nevetve a többiekhez fordult.

– Jó ügy… Ezután Kánya és Szent István együtt tartják a névnapjukat. Szerintem igazuk van.

Nagy röhögés támadt az asztalnál. Varjú a bőrdzseki ujját az asztal felé fordította, és a kék-piros csíkozású jelvényre bökött.

– Olvassátok el. Mit jelent ez angolul? Viceroy… Mit jelent? Alkirály. Gondolkodjatok. Egy alkirály… Világos, hogy huszadikán tartja a névnapját.

Zsozsó az asztal túloldaláról intett Varjú Istvánnak.

– Gyere, Kánya, tartok neked egy széket.

– Majd…

– Akarok valamit mondani.

– Mindjárt jövök – mondta Varjú, aztán bement a bárpulthoz.

Az eső elől bemenekült fiúk és lányok a wurlitzert nyúzták. Sokan észre sem vették, hogy elállt az eső. Shakeet táncoltak, pontosabban lötyögtek a pult és a zenegép között. Lötyögtek, és a patyolatos Ágit nézték, aki összeborult a fiújával, és időtől, tértől, zenétől elszakadva vonaglott álmatagon. Időnként nekiütődtek a mandinernek, de nem vették észre.

– Csókolom, Manci néni – mondta Varjú, és felült egy székre a pult előtt.

– Hogy vagy, Kánya? Nehéz heted volt?

– Kösz, Manci néni, ki lehetett bírni.

– Kérsz valamit?

– Egy száraz Martinit jéggel. Mi újság itt, Manci néni?

– Semmi, fiam. Semmi.

Varjú nézte a kontyos asszonyt, ahogy megkeveri az italt, és jeget dob bele.

– Az Olgi nem írt?

– Nem. Azóta senkinek sem írt. De el ne felejtsem, van itt neked valami. – A fiókból összehajtogatott szalvétát húzott elő, és Varjú elé tette. – A Jocó írt rá neked egy üzenetet. Tegnap este megivott itt egy felet, aztán ment. Ma már úton van újra.

Varjú szétnyitotta a szalvétát, és elolvasta Jocó szövegét: „Újra beszéltem a főnökkel. Két segédvezetőt felvesznek szeptemberben. Németben karambol volt. Üdv. Jocó” Összehajtotta a szalvétát, és zsebre gyűrte. Lassan, szürcsölve megitta a jeges Martinit. Közben kifelé kémlelt, de fél szemmel a wurlitzer előtt imbolygó kölköket is látta. Zsozsó integetett neki. Pénzt tett a pultra, és kiment. Zsozsó maga mellé ültette.

– Úgy örülök, Kánya, hogy végre együtt lehetünk – mondta.

– Én is örülök.

Cica a gyógyszergyári technikus mellett ült. Minden mozdulatukat figyelte. Amikor Varjú István felpillantott, azonnal odaszólt neki:

– Jaj, Kánya, mi van azzal a szőke csajjal, aki miatt kenguru lettél?

– Semmi. Felszívódott.

Zsozsó az asztalra koppantott egy sörösüveget, és Cicára förmedt:

– Nem lett kenguru!

Cica a vállát vonogatta és vihogott.

– Ő mondta, hogy kenguru lett. Én nem tehetek róla.

Varjú István kivette Zsozsó kezéből az üveget, és lassan, jóízűen kiitta belőle a sört.

– Ugye, nem vagy kenguru? – kérdezte Zsozsó.

– De, kenguru vagyok.

– Ha szeretsz engem, nem lehetsz kenguru.

– Fogd ezt a dohányt, és hozz két Martinit. Ha lehajtanék még egy pohárral, visszatollasodnék kányává.

– És akkor szeretsz majd?

– Most is szeretlek, csak még van bennem egy kevés kenguruság… Ez, tudod, olyan, mint amikor az ember beleélte magát, hogy Nizzába utazik, hogy lássa a tengert, s egyszer csak megérkezik a hortobágyi halastavakhoz.

– Miért a halastavakhoz?

– Csak úgy mondom. Minél később hozod a Martinit, annál tovább maradok kenguru.

Zsozsó gyorsan meghozta a két Martinit. Koccintottak, ittak. Zsozsó éppen csak belekortyolt a sajátjába, aztán egyesen Varjú elé csúsztatta. Varjú a lány poharából is kiitta a szeszt, majd elővette az összehajtogatott szalvétát, és gondosan végigolvasta. Zsozsó kíváncsian feszengett mellette, igyekezett belepillantani az írásba, de ez nem sikerült.

– Mi van ezen a szalvétán? – kérdezte.

– Egy üzenet.

– Csajtól?

– Nem csajtól. A Jocó írt nekem valami nagyon fontosat.

– A Jocó… Nevetnem kell. A Jocó papírszalvétára írja a leveleket…

– Tényleg a Jocó írta.

– Akkor mutasd meg.

– Nem mutatom.

– Mert csaj írta. Felszedtél valakit…

– Zsozsó …

Az asztalnál csend lett, mindenki Varjút és Zsozsót nézte. Zsozsó felállt, bement a bárpulthoz.

Cica az asztalra hasalt, és az üvegek között átsuttogott Varjúnak:

– Szörnyű, hogy még mindig kenguru vagy… Ha visszaváltoztál, szólj majd. Szeretném…

– Majd szólok – mondta Varjú, s fél szemmel befelé figyelt. Látta, hogy Zsozsó hosszan tárgyal Manci nénivel, majd két újabb Martinivel kifelé indul.

– Szerencséd, tényleg Jocó írta – mondta, és a két Martinival az asztal mellé ült.

– Nem kellene elmennünk innen? – kérdezte Varjú.

– Igyuk meg és menjünk, mielőtt újra megered.

– Nem ered meg, Ferihegy fölött már felkelt a hold.

– Dörög valahol.

– Budaörsön vagy még messzebb – mondta Varjú, és felemelte a poharat.

Ittak. Zsozsó a pohár felett igyekezett Varjú szemébe nézni, de ez nem sikerült. Varjú nem volt egészen jelen. Ez elszomorította. Csak a Martiniban bízott. Óvatosan kicserélte Varjú üres poharát a sajátjával, amibe éppen csak belekortyolt. Varjú az asztal fölött Pötyikét leckéztette:

– Jocó mondta, hogy újabban bejáratos vagy náluk…

– És mi van akkor?

– Az lesz a vége, hogy megbüntetlek.

– Miért, Kánya?

– Mert mondtál rólam valamit, ami nem igaz.

– És megbüntetsz?

– Megbüntetlek. Már kieszeltem a módját.

– Izgi lesz. Szólj majd, Kánya – mondta Pötyike nevetgélve.

Varjú legyintett. Lassan a szájához emelte a Martinit, s csaknem lehajtotta, amikor rádöbbent, hogy már megitta a sajátját. Furcsállotta, hogy tele van a pohara. Zsozsóra nézett. Zsozsó éppen Pötyikét fixírozta fenyegetően. Varjú felismerte a helyzetet. Zsozsó kezébe nyomta a poharat.

– Ezt most megiszod, picikém.

– Kánya…

– Idd meg.

Zsozsó lehajtotta a szeszt, és felállt.

– Gyere, Kánya, menjünk innen.

A Pillangó teraszán felhangzott a kórus:

– Kár… Kár… Kár… Kár…

Varjú integetett a kőbányai fiúknak és lányoknak, miközben elvonult. Úgy viselkedett, mint egy fogságba esett miniszter vagy államfő. Zsozsót ez a hetykeség idegesítette.

– Add ide azt a szalvétát – mondta az utcán.

– A Jocó szalvétáját?

– El akarom olvasni.

– Nem adom. A Jocó különben sem levelez szalvétán.

– Csaj írta, mi?

– Odamentél a Manci nénihez, és megkérdezted. Manci néniben sem bízol?

– Nem. Falaz neked. Minden szombaton megiszol nála két Martinit. Világos, hogy nem köpi be nekem a csajokat.

– Zsozsó… A Manci néni nagyon rendes asszony.

– Bevágódtál nála. Neked mindent megenged.

– Nem vettem észre.

– Varjú, add ide a szalvétát… Szeretném elolvasni…

– Nem adom. Azért nem adom oda, mert ilyen erőszakos vagy. Odaadhatnám… Ezen a szalvétán nincs titok, csak egy jó hír. De nem adom…

– Mert nem szeretsz.

– Azt hiszem, tényleg nem szeretlek.

– Hazudsz. Biztos vagyok benne, hogy szeretsz. Miért vagy itt velem, ha nem szeretsz?

– Te átkozott vadmacska – mondta Varjú, és magához ölelte a lányt. Percekig csókolóztak egy nagy lombú akácfa alatt. A fáról vízcseppek hullottak a nyakukba, de észre sem vették. Varjút felizgatta Zsozsó ölelése. A kartonruhán át érezte a lány testének melegét és izgatott hullámzását.

Amikor továbbléptek, előhúzta a kettéhajtott szalvétát, és Zsozsónak nyújtotta.

– Olvasd el. Jocó egy fontos dolgot ír nekem. Ez a lényeg. A többi nem számít.

– Nem számít?

– Ez a lényeg. Olvasd el, amit Jocó ír, és megérted.

– Nem olvasom. Nem turkálok a dolgaidban. Ha azt mondod, hogy a Jocó írta, akkor az írta és kész. Én hiszek neked, Kánya…

– Az előbb még azt mondtad, hogy a Manci néni falaz nekem…

– Lehet, hogy falaz neked, de én akkor is elhiszem, hogy ezt az üzenetet a Jocó írta.

– Tényleg a Jocó írta. Itt van, olvasd el.

– Nem akarom elolvasni a szalvétát. Ha te azt mondod, hogy a Jocó írta, akkor úgy van. Tedd el.

Varjú magához ölelte a lányt, és megcsókolta. Foga közé harapta Zsozsó fülcimpáját, majd a fülébe suttogott:

– Szeretek veled lenni.

Zsozsó hirtelen kibontakozott Varjú öleléséből. Előhúzott a táskájából egy apró csomagot. Lassan kibontott valamit a selyempapírból, aztán egy villanyoszlop alá hátrált. Egy fakó, szarvasbőrből készített játék kengurut tartott Varjú elé a fénybe.

– Isten éltesse Istvánt, aki nem lett kenguru! – kiáltotta izgatottan, és gyermetegen elnevette magát. „A titok” – gondolta Varjú István, és boldog zavarodottsággal átvette a kengurut, ami ettől a pillanattól kezdve Zsozsóra emlékeztette. Persze az is előfordult, hogy a stoppos lányt juttatta eszébe, aki eltűnt a hatos úton, és többet nem került elő.

Átölelték egymás derekát, és lassan andalogtak a tócsáktól fénylő esti utcán. Megálltak egy-egy kirakat előtt, és érdeklődve nézték a zöldbab-, cukorborsó- és salátahegyeket, a hal- és sóletkonzervből épített, összeomlásra hajlamos tornyokat.

– A Jocó múltkoriban Marseilles-ben járt, és kagylót evett – mondta Varjú István. Zsozsó megrázkódott a karja alatt, és csak ennyit mondott:

– Pfuj!

A pinceklubból kihallatszott a zene. Lassan, meg-megállva, csókolózva vonultak el a bejárat előtt. Ruhásüzletek következtek, edény- és porcelánbolt, majd egy női fodrászat és a Patyolat között a játékterem. Megálltak a nagy, meztelen üvegablakok előtt, és befelé bámultak. A X. kerületi fiúk és lányok körülállták a flippergépeket és a játékasztalokat. Varjúnak úgy tűnt, hogy vagy köd vagy füst van benn. Eszébe jutott, hogy Zsozsó valamikor mennyire szeretett flipperezni. Ránézett, megszorította a derekát.

– Befizetlek egy gépre. Jó?

– Köszi – mondta Zsozsó, és megcsókolta Varjút.

Benyitottak. Vágni lehetett a füstöt. Szemközt a falon két piros betűs tábla függött: „Tilos a dohányzás” és „Szeszes italt behozni tilos”. Farmeros, hosszú hajú fiúk, mini- és banánszoknyás lányok zsúfolódtak össze a gépek körül. Gumibagót rágtak. Amikor beléptek, az öreg teremőr éppen az udvarra nyíló ablak mellé húzódott, és diszkréten ivott valamit egy lapos üvegből. Az ablakon át párás levegő és sötétség gomolygott be. Öt-hat srác meg egy farmeros lány a földön ült, és a falnak vetette a hátát. Néztek maguk elé, és rágtak. Az ülők között egy szakállas fiú szájharmonikát fújt. Néha abbahagyta, kiverte belőle a nyálat, aztán fújta tovább. Varjú csodálkozva nézte a muzsikáló fiút, majd kérdően meglökte Zsozsót.

– Mit fúj ez?

– Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál… Hogyan is van?… Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál… Az apu szokta énekelni, ha nagyon berúg… Valami régi ének… Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál… Nem jut eszembe…

– Nem is juthat. Lili Marlen szám volt 1943-ban.

Felnéztek. A teremőr állt mellettük.

– Az a gép ott már üres, jöjjenek csak… Jó lesz?

– Jó – mondta Varjú, és a flipperre nézett.

– Bedobnak kétszer két forintot, aztán…

– Tudjuk…

– Jártak itt már? Nem emlékszem. – A harmonikázó fiú felé bökött. – Ez volt a legnagyobb háborús sláger. Rommel tábornok csapatai ezt énekelték minden este. Ültek a páncélosok hátán a sivatagban, és énekelték. A szél meg vitte a hangot.

Amikor a teremőr odábbállt, Zsozsó Varjúra mosolygott.

– Fogadjunk, hogy 2000 pontot csinálok.

– Az sok.

– Na mibe fogadjunk?

– Egy pohár sörbe.

– Az nem jó. Inkább fogadjunk egy kenguruba – mondta Zsozsó. A játék kengurut kivette Varjú kezéből, és feltette a flippergép tetejére. Újra Varjúhoz fordult. – Ha megcsinálom a 2000 pontot, akkor nem is változtál kenguruvá, csak azt hitted valamiért. Akkor tied a kenguru, hogy mégis legyen veled egy kenguru. Ha nem sikerül 2000 pontot csinálnom, hanem mondjuk csak 1999-et, akkor ez azt jelenti, hogy kenguruvá változtál. Bizony… Akkor mégsem kapod meg a kengurut, mert az igazi kenguru mit kezdhetne egy játék kenguruval? Akkor én visszakapom ezt a kengurut, hogy ne szenvedjek, és nekem is legyen egy kengurum. Jó?

– Oké! De én is szeretnék játszani. Ha többet csinálok 2000-nél, fizetsz egy pohár sört. Ha már a kengurumat vissza akarod venni…

– Fizetek, de ne ez legyen a tét.

– Mi legyen?

– Én… Én vagyok a tét. Nem érzed?

– És a szabályok?

– Ha eléred a 800 pontot, akkor az annyit jelent, hogy kedvelsz. Ha 1400-at csinálsz, akkor mindenkinél jobban kedvelsz. A 2000 azt jelenti, hogy szeretsz.

– Rendben. Bedobhatom a ketteseket?

Zsozsó feltartotta a kezét, mint egy forgalmista, és Varjú szemébe nézett.

– Figyelem! Gép indul…

Varjú bedobta a pénzt a flippergépbe, s megkezdődött a kattogás. A fémgolyók kis csatornákon, vályúkon, csapóajtókon rohantak át, terelőfalaknak ütköztek, irányt változtatva mágneses tereken imbolyogtak, s már-már belezuhantak egy lyukba, ami a játék végét jelentette volna, de mindig továbbmozdultak, és felgyorsulva gurultak az áttekinthetetlen labirintusban valahová. A flippergép elejét és belül a tereket, a golyó útját, színes képek díszítették. Holdtáj, kráterek, furcsa lyukak, silók. Szkafanderes holdlakók rohannak valahová rakétaszigonyokkal. Fejek bújnak elő lyukakból, és figyelnek. A játékost figyelik. A holdtáj peremén a napszél levegőbe kap néhány holdlakót. Küzdenek. Az egyik holdmezőre űrhajó ereszkedik le, a kabinból zöld emberkék másznak elő. Ezeknek is szkafander van a fején. A sisak tetején furcsa antennafülek tapogatóznak a térben, mint a kezek. A mezőt, ahol az űrhajó holdat ért, rakétahátizsákkal felszerelt gyalogság veszi körül, hegyes fegyverekkel. Minden kék, szürke és piros. Sehol sem látni egy sárga vagy zöld foltot.

Zsozsó nagy igyekezettel kezelte a manipulátor gombjait, s a nikkelezett fémgolyót újra és újra visszatérítette a pálya elejére, átvezényelte a legnehezebb csatornákon, tereken. Ahogy Varjú oldalra pillantott, látta, hogy a lány barna haja ide-oda csapódik a hátán, komolyan, nekipirulva küzd a pontokért, melyek döntenek a kenguruügyben. Szerette volna megcsókolni Zsozsót, azonnal magához ölelni törékeny, kislányos testét, de a saját csatájára is ügyelni kényszerült. Nem kedvelte ezt a játékot, csak Zsozsó kedvéért vállalta. Az elektromos vezérlés segítségével unottan terelgette a golyót. Csak akkor kezdett jobban figyelni, amikor elérte a 800 pontot, és az elektromos számláló vígan ketyegett tovább. Korábban, ha nagy néha próbálkozott a flipperrel, 3-400 pontnál nem jutott tovább. Kíváncsi lett, dolgozott a gombokkal, és figyelte a holdtájon rohanó, majd megtorpanó golyót. Néha már-már úgy látszott, hogy belezuhan a lyukba, s a játék véget ér, de a golyó újra és újra meggondolta magát, továbbment. Elérte az 1400-at, majd a 2000-et. Belemelegedett, és eszelősen kezdte hajszolni a nikkelgolyót a holdkráterek között elterülő delejes mezőkön. Zsozsó már rég abbahagyta mellette a játékot, de alig érzékelte. Előregörnyedt. Nagy izzadságcseppek gördültek végig sovány arcán. 2960-nál zuhant le a golyó. Kiegyenesedett, és megtörölte a homlokát.

– Jöhet a sör – mondta.

Zsozsó oldalba bökte.

– Ezt nézd meg!

Zsozsó 2001 ponttal végzett. Varjú értetlenül nézte a számot. Nem tudta, mit vár tőle a lány.

– Öregem, te majdnem kenguruvá változtál… Egy ponton múlott a dolog – mondta Zsozsó.

– Két ponton. A 2000 is jó lett volna.

– Szerettem volna tízzel többet csinálni 2000-nél…

– Ez is számít, nem? 2960. Ha 800-nál kedvellek, 1400-nál mindenkinél jobban kedvellek, 2000-nél szeretlek, mi van akkor 2960-nál?

– A 3000 jelentené, hogy nagyon szeretsz.

– Ilyen szabály nem volt.

– Csak gondolatban – mondta Zsozsó, és leemelte a kengurut a flippergépről.

– Add ide a kengurumat – mondta Varjú.

Zsozsó megsimogatta a kengurut, és odaadta Varjúnak. Elindultak kifelé. A szakállas srác a fal tövében még mindig a „Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál” kezdetű Lili Marlen-számot fújta.

– És kapok egy sört – jelezte Varjú, amikor az utcára érkeztek.

– Mindig tudtam, hogy nem lettél kenguru, és szeretsz engem. De most, amikor bebizonyosodott, hogy tényleg szeretsz, olyan furcsa lett minden. Szeretném, ha most valami csoda történne velünk.

– Milyen csoda?

– Nem tudom, ha tudnám, nem lenne csoda. A csodáról nem lehet előre tudni, hogy csoda, csak megtörténik az emberrel, és minden megszépül.

– Addig is, amíg csoda történik velünk, mit szólnál egy pohár sörhöz? – kérdezte Varjú, és az utca túloldalára mutatott, ahol egy kocsma tárt ajtókkal várta a vendégeket.

Átmentek az úttesten. A söröző előtt megcsókolták egymást, és bementek. Az ivó tele volt szombati vendégekkel. Az asztaloknál egész családok könyököltek. A gyerekek és az asszonyok pogácsát rágtak. Nézték egymást, a sokadalmat. „Mennyi nép” – csóválták a fejüket.

Zsozsó a söntésnél kiváltott két pohár sört. A habtól alig lehetett a sörhöz férni, de legalább hideg volt. Lassan kortyolgatták a fanyar italt, és nézték egymást. Néhány perc múlva már újra az utcán jártak. Kézen fogva, a tócsákat kerülgetve andalogtak. Csakhamar eljutottak egy térre. A téren egy kivilágított kápolna állt, nyitott ajtókkal. A kápolna előtt, túl Szent Erzsébet szobrán, az akácfák alatt két pad húzódott meg. Zsozsó és Varjú leült. Átölelték egymást. A kápolnában már megkezdődött a litánia. Néhány elkésett öregasszony sietett az épület felé. Varjú megkereste Zsozsó száját, és megcsókolta. A lány üde ajka nedvesen tapadt az övéhez, fokozatosan átforrósodott és kiszáradt. Vakon, önfeledten ölelték egymást. A templomból kihallatszott a lorettói litánia szövege. Az öregasszonyok nyers, reszelős hangon felelgettek a papnak:

 

Mennybéli Atyaisten,
Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten,
Szentlélek Úristen,
Szentháromság egy Isten,
Szentséges Szűz Mária,
Könyörögj érettünk!
Istennek szent anyja,
szüzeknek szent szüze…

 

Varjú becsúsztatta a kezét Zsozsó blúza alá, s ahogy motozott, úgy érezte, fiatal galambok vergődnek a tenyerében. Szeretett volna Zsozsóhoz közelebb kerülni. Az akácfák lombja takarta őket, de a hold időnként előhukkant a felhők közül, és bevilágította a padokat és a fák alját. Befúrta magát a lány selymes, gesztenyeszínű haja alá, megcsókolta a nyakát, a fülébe suttogott:

– Zsozsó… Azt hiszem, rosszul számolt a gép. Az a 2960 3000 volt.

– Kánya… Drága Kánya… Nagyon szeretlek. Tudtam, hogy te is szeretsz… Mindig tudtam. Már akkor is tudtam, amikor a vasúti töltés oldalában voltunk, és megállt a vonat.

– Menjünk valahová. Valahová, ahol… – mondta Varjú, és felállt.

Zsozsó odabújt Varjúhoz, és megcsókolta.

– Akarod, hogy elmenjünk valahová? – kérdezte Varjú.

Zsozsó nem válaszolt. Fogta Varjú kezét, és elindult. A lorettói litánia hangjai kísérték őket:

 

Dávid királynak tornya
Elefántcsonttorony,
Mária aranyház…

 

A Szent Erzsébet-szobor előtt Varjú megállt, magához szorította Zsozsót, és összecsókolta.

– Akarod? – kérdezte.

Zsozsó felemelte a fejét, és Varjúra nézett.

– Kánya… Énnekem gyerekem lesz – mondta.

Varjú megdöbbent. Némán állt egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.

– Nem értem…

– Amikor nálunk jártál a nyár elején, és az anyu hazajött…

– Igen… Hazajött… De most már augusztus van. Miért nem szóltál?

– Az első hetekben nem akartam elhinni. Aztán meg örültem neki, hogy van egy szép titkom, ami csak az enyém. Olyan boldog voltam akkor… De megijedtem, és minden szombaton ott vártalak a Pillangóban. Hiába. Nem jöttél.

– Apád tudja?

– Nem. Apu nem tudja.

– Biztos?

– Biztos. Apu nem tudja, csak az anyu. Ha akarod, nem szülöm meg. Elmegyek orvoshoz. Még idejében van.

– Nem erről van szó…

– Éreztem, hogy szeretsz. És ha szeretsz, gondoltam, ez a pár hét úgyis mindegy… Soha nem vagy itthon.

– Nem értem, miért nem szóltál. Ha reggel hatra bejössz, megtalálsz a telepen, indulás előtt.

– Kétszer bementem. Kint maradtál vidéken. Külszolgálat.

– Írhattál volna.

– Most írtam.

– Most. Most igen. De június végén is írhattál volna.

– Akkor még titok volt, az én titkom. Nekem is lehetnek titkaim, nemcsak neked. Te sem mutattad meg Jocó levelét.

– Mondtam az utcán, hogy olvasd el, a szalvétán nincs titok, csak egy fontos üzenet.

– Amikor kértem, hegy mutasd meg, eldugtad.

– A Jocó írta. Az életemről van szó.

– Meg az én életemről. Csajokkal levelezel, amikor én már…

Varjú előhúzta a szalvétát, és Zsozsó elé tartotta.

– A Jocó írta. Itt van, olvasd el.

– Nem olvasom. A Jocó nem levelez szalvétán. Ezt valami koszos térdű csaj írta. Felszeded őket az országúton, aztán idecsődülnek.

– „Üdv. Jocó.” Itt van, olvasd el, ez a Jocó levele.

– Nem olvasom.

Varjú István hirtelen pofon vágta a lányt. Később maga sem értette, hogyan történt. Arra ocsúdott fel, hogy Zsozsó hangja sírásba csuklik, és futásnak ered a fák alatt. Elejtette a szalvétát, utána nyargalt. Kiáltozott:

– Zsozsó! Állj meg, szeretlek… Zsozsó, becsszóra tévedett a gép, háromezer… Háromezer…

A lány hátranézett az útelágazásnál, és visszakiáltott:

– Gyűlöllek! Te kenguru!

Varjú István ekkor megállt, és megtörölte a homlokát. Elindult a kápolna felé. Nem tudta, mit akar. A kitóduló nép magával ragadta. Ment az emberek között. Sodródott velük, mint egy uszadék fa az áradó folyón. Öregasszonyok duruzsoltak körülötte. Varázslatokat mondtak. A hold közben teljesen feljött. Felhők már csak az ég alján sodródtak a vidéki szelek kénye-kedve szerint. Ezek a szelek hiányoztak a meteorológiai intézet kimutatásaiból, mivel nem szerepeltek sem a brit, sem az osztrák előre jelzésekben. Valójában nem is léteztek. A felhőket elsodorták, de nem hivatalosan. A kimutatásokban a felhők még másnap reggel is ott álltak a helyükön, és esővel, zivatarral fenyegették a környéket. A hold köpött az egészre. Eleinte narancssárga volt, majd egészen kifehéredett. Fenségesen ragyogott. Nem érdekelték a felhők. A felhők vonulása földügy. A hold tudja valahonnan, okos. Varjú a holdat nézte. A hold nem tudta, hogy Varjú nézi, és közben magára marad. Az öregasszonyok és a hivő munkások eltünedeztek a mellékutcákban. Varjú dühösen ment tovább. Betért egy vendéglőbe, sört ivott. Később egy hársfa alatt vizelt, majd dühösen továbbment. Meglepődött, amikor hazaérkezett.

Sokáig ült az ágya szélén. Gondolkozott. A harmincadik cigarettánál tartott, a nővére benyitott a konyhába. A csap alá hajolt. Nagy kortyokban nyelte a vizet. Amikor kiegyenesedett, megpillantotta a cigarettáját.

– Mit csinálsz, Pisti? – kérdezte.

– Ülök.

– Olyan füst van… Nem kapni levegőt… Azt hittem, már régen alszol.

– Nem tudok aludni.

– Történt valami?

– Zűrben vagyok, Mari…

– Karamboloztál?

– Nem… Pofon vágtam egy lányt.

– Na és? Miért baj ez?

– Mert szeretem.

– Hát… Én nem tudom… Álmos is vagyok… Hívd majd fel telefonon. Megörül neki. A Lacikának megint begyulladt a torka. Este ki kellett hívnunk az orvost…

– Mari… Az a helyzet, hogy terhes a lány.

– Fölcsináltad?

– Föl… Azt mondja.

– Akkor nyugodtan lefekhetsz, majd felhív holnap. Aludj, szombaton aludni kell.

– Mari… Én szeretem a csajt.

– Ez a csaj baja. Mit tehetnék érte?

– Elmondta, hogy terhes, és pofon vágtam. Mit kellene most csinálnom? Segíts, Mari, te jobban kiigazodsz a dolgokban.

– Szép?

– Szép. Olyan kislányos, törékeny.

– Hol vágtad pofon?

– A lengyel templom előtt.

– Ha hazament, nyugodtan lefekhetsz, de ha nem… Akkor…

– Zűr van a csajjal?

– Zűr.

– Megnézzem? Mit gondolsz, Mari?

– Meg kellene nézned. Ha nincs otthon, zűr van.

Varjú felugrott, kirohant a lakásból. Lába alatt dübörögtek a lépcsők. Végigszaladt a szomszédos üzletek portálja előtt, s az utca sarkán balra fordult. Közeledett az éjfél. Lassan becsuktak a vendéglők, sörözők, eszpresszók. Részegek tántorogtak a kapuk előtt. Néhol, a villanyoszlopok alatt férfiak dulakodtak.

Varjú István nem törődött a részegekkel, kitartóan nyargalt a Cserkesz utca felé. Sovány alakja hatalmasra nőtt a távoli lámpák fényében. Olyan volt, mint egy óriási agár, ami már nem is látja a gépnyulat, de még remél. Futott, ahogy bírt. Nem érzékelte az időt. Éjfél már biztosan elmúlt, amikor a Cserkesz utcába érkezett. „Megismerem-e a házat? – aggodalmaskodott futás közben. – Csak egyszer jártam itt, sötétben.” És váratlanul ott állt előtte a ház. Megtorpant, lihegett a kétablakos, verandás épület előtt. Túl a lugason és a fákon még az ólak sziluettjét is felismerte. Néhány pillanatig a tetőt, majd az ablakokat nézte. Megérkezett, és nem tudta, mihez kezdjen.

Lehajolt, a járdát tapogatva összeszedett félmaroknyi aprócska kavicsot. Felállt az alacsony kerítés lábazatára, és dobálni kezdte Zsozsó ablakát. Az üveg koccant, pendült. Bent villanyt gyújtottak. Kevés fény szűrődött ki az elfüggönyözött ablak sarkainál. Várt. Hiába. A házban csend volt. Elordította magát:

– Zsozsó!

A szobában elaludt a villany. Varjút ez felingerelte. A kapuhoz rohant, s ahogy erejéből telt, megrázta. Közben a kilincset is lenyomta. A kapu kinyílt, be sem volt csukva. A házhoz szaladt, és ököllel verte az ajtót. Kiabált:

– Zsozsó! Gyere ki, szeretlek!

A házban újra villanyt gyújtottak. A veranda is kivilágosodott, s a fény a szőlőlevelek között kihullott az udvarra.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Györkő bukkant fel a küszöbön. Trikóban, klottgatyában. Varjúra förmedt:

– Mit akarsz?!

– Küldje ki Zsozsót. Beszélnem kell vele.

– Felordítod az utcát, te hülye! Mit szólnak az emberek? Hordd el magad innen, annyit mondok, mert nagy baj lesz! Éjfél már régen elmúlt.

– Nem megyek. Küldje ki Zsozsót.

Györkő előbbre lépett.

– Takarodj, Varjú, mert nekiszaladsz a kezemnek.

Varjú néhány lépést hátrált, de észrevette, hogy Györkő mögött a verandán valamilyen mozgás van. Újra ordítani kezdett:

– Zsozsó, gyere ki, szeretlek! Zsozsó, gyere ki, háromezer! Becsszóra háromezer!

– Kuss! Az én lányom nem árucikk! Nem lehet megvenni! Takarodj innen!

Varjú tovább ordított:

– Zsozsó, becsszóra háromezer! Gyere ki, háromezer!

Györkő előrelépett a sötét udvaron, és lekevert egy pofont a fiatal sofőrnek. Varjú beesett a virágágyásba.

– Ez a maga háza, a maga udvara – mondta Varjú, miközben feltápászkodott. – De ha lehet, ne jöjjön ki az utcára, mert felhasítom a gyomrát. Világos?!

– Tűnj el, amíg teheted!

Varjú hátat fordított a háznak, és az utcára indult. Már bevágta maga mögött a kaput, amikor újra hallotta Györkő hangját:

– Visszamész! Állj meg, lány, mert te is kapsz egyet!

Zsozsó nem állt meg. Egy pillanat múlva már a kövezeten csattogott a cipője, majd a kapu csapódott.

– Kányai… Várj!… Kánya! – kiáltozott.

Varjú megállt. Sértetten nézte a lihegve érkező lányt.

– Kánya, szeretlek… Ne menj el. Maradj velem.

– Kiabáltam, hogy háromezer, de ez a korlátolt utamat állta.

Zsozsó odabújt Varjúhoz, és szájon csókolta. Varjú csak ekkor látta, hogy a lány még le sem vetkőzött. Ruhában van, ahogy hazaérkezett. Megértette. Zsozsó egész este várta.

A kapuban feltűnt egy pongyolás nőalak, Zsozsó anyja. Odaklaffogott hozzájuk, megérintette a lánya karját.

– Gyertek be, kislányom…

– Én nem megyek – mondta Varjú.

– Gyere be, Kánya, nincs mit tenni – mondta Zsozsó, és megfogta Varjú kezét. Elindultak befelé.

Györkő már nadrágot húzott. Dühösen várakozott a verandán. Amikor megpillantotta Varjút, felemelte a kezét, majd nyers, reszelős hangon elordította magát:

– Menj innen, mert nem állok jót magamért!

– Én sem – mondta Varjú. – Nem szeretem, ha az orrom előtt hadonásznak. Agresszív leszek.

– Papa, menj be a szobába, és feküdj le – mondta az asszony.

– Ez az én házam! – ordította Györkő.

Varjú ránézett, aztán vállat vont.

– Ne izgassa magát. Mással is előfordult már…

– Mi? Hogy háromezret kínálnak a lányának?!

– Nem. Az, hogy háza van. Az a háromezer egyébként nem forintot jelent, hanem pontokat. De ne izgassa magát. Köpök a maga házára. Elviszem innen a csajt, és kész.

– Azért gürcöl az ember egy életen át, hogy aztán a házában…

– Megeheti a házát. Pakson már vár bennünket a kétszoba-összkomfortos lakás. Ha akarom, hétfőn már ott kezdem a hetet mint izotópsofőr.

– Izotóp… Tele van a ti fejetek marhasággal.

– Hát persze. A mienk is meg a maguké is. Így aztán jól megértjük egymást.

– Menjünk beljebb – mondta az asszony.

Zsozsó anyja beterelte a konyhába az egész társaságot.

– Üljünk le – mondta, és kihúzta az asztal alól a hokedliket.

Leültek. Györkő félig háttal.

– Nem akarom, hogy elmenjetek – mondta az asszony –, Zsozsónak itt jó állása van. És a ház. A fiunk jövőre leszerel, de elnősül innen. Egyik szoba a tietek lesz, a másikban mi meghúzzuk magunkat a papával. Ha szeretitek egymást, fiam…

– Jók vagyunk egymásnál, mama – mondta Varjú.

Zsozsó közbeszólt, fordított az anyjának:

– Kánya azt mondja, hogy mi szeretjük egymást. Így van? – nézett a fiúra.

– Így. Mi prímán vagyunk egymással.

– Maradjatok itt, kislányom. A Varjú jó sofőr, neked is jó helyed van. Megleszünk itt.

– Engem ebből az egészből csak Zsozsó érdekel, mert szeretem a csajt – mondta Varjú.

– Anyu, mi nagyon szeretjük egymást. Mi… Mi… Együtt majd…

Az asszony felállt, s a kredencből elővett egy üveg pálinkát. Az asztalra tette. Teleöntötte a poharakat.

– Arra igyunk, hogy szeretitek egymást – mondta, és felhajtotta az italát. Györkő is ivott. Lassan visszafordult az asztal mellé. – A papa főzi… Nagyon ért hozzá… Két kiló gyümölcs, két rész víz és egy rész cukor. Az Ikarustól szerzett benzincsöveket. Megtekerte spirálba, és jön a pálinka…

Györkő felélénkült.

– Aki azt mondja, hogy az állami pálinka jobb ennél, az hazudik – mondta.

– Nem jobb, ezen a rezet is érezni – méltatta Varjú Györkő pálinkáját.

– Baj az?

– Nem, az a jó. Amikor egyszer én a sógorommal pálinkát főztem, csak a rézelejét ittuk. Berúgtunk, mint a…

– Arany Kánya… – szólt közbe Zsozsó, és a szülei előtt megcsókolta Varjú Istvánt.

– Szeretlek, Zsozsó, és minden príma lesz – mondta Varjú –, de nem vagyok aranykánya. Az aranykánya a kredencen ül és van. Nem eszik. Én eszem. Nem vagyok aranykánya. Büdös vagyok és repülök.

– Sütök tojást, jó? – ajánlotta az asszony.

– Paprikát is szelj alá – mondta Györkő.

Kint lassan virradt, szürkeség szivárgott be a konyhába.

A pálinka hatására Varjú nagyon erősnek, keménynek érezte magát. Amíg Zsozsó paprikát szelt, és a mamája zsírt tett a serpenyőbe, előreszegezte az állát.

– És még egy dolog… Nem etetem a nyulakat!… Nem is eszem nyulat, mert a nyúlhús rontja a sofőrök reflexeit…

 

7.

A Balaton felé hömpölygő autók áradatában Varjú István óvatosan vezette a Zilt. Újra kapott egy fenyvesi fuvart. Két hete még boldogan lépett volna a gázra, hogy minél előbb a tóhoz érkezzen, de azóta megváltozott az élete. Eszébe sem jutott a fürdés, nem kívánkozott sem Fenyvesre, sem Fonyódra, sem Boglárra. Ráadásul szombat volt. Ha teheti, nem távolodik a várostól, hanem közeledik hozzá. De távolodott. Egykedvűen hallgatta a Negyvennyolc robajt, s néha egy-egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy a teherautó nem a kerekén gurul, hanem Suzi Quatro hangján úszik előre. Suzi Quatro hangja összekeveredett a bőséges délelőtti fénnyel, s mint egy új, titokzatos anyag az M7-es felett lebegett. Rágyújtott egy cigarettára. Ahogy felpillantott, látta, hogy a Camel-reklámon Deious, a néger félig hátrafordul, és súg valamit a bigámista Gimmicknek. Deious úgy csinált, mintha csak a gitárt pengetné, de nyilvánvaló, hogy súgott valamit a pincérnek. A legfurcsább az egészben az volt, hogy a kenguru is meghallotta, és gyanakodva Varjúra meredt.

– Nahát… – mondta Varjú hangosan, mivel megszokta, hogy a kenguru közönyösen bámul a világba. A kenguru nézésében most gyanakvás derengett.

Varjú alacsonyabb fokozatba kapcsolt, mivel az autópálya véget ért, és az előtte haladó kocsik sorra lassítottak. Amikor az elágazás után újra felgyorsult, meglepetten látta, hogy a kenguru nem is őt nézi, hanem a magnó mellett üldögélő játék kengurut, amit Zsozsótól kapott. Zsozsó kenguruja viszont dühösen méregette a Camel-kengurut, mivel azt hitte, hogy ő lesz az egyetlen kenguru, aki a sofőrt elkísérheti a Balatonra. Kitört a kenguruháború. A Camel-kenguru csülökre kapott, és ki akart lépni a sorból, de a playboy külsejű elegáns fiatalember lehajolt hozzá, és megsimogatta. Mondott is valamit, nyilván azt, hogy maradjon a helyén. Ez érthető, mivel egy kenguruiskolában megszűnik a jogfolytonosság, ha egyetlen kenguru sem jár oda. Varjú kezdte unni a kenguruiskolát… Ha nem is az egész bandát, de Gimmick puha arcát, kérdően figyelő szemét ki nem állhatta.

Varjú nehezen talált bele új helyzetébe. Az eseménydús szombati éjszaka után délig aludt a konyhában, aztán evett egy kevés főtt marhahúst. Félig felöltözött, és ült az ágya szélén. Szívta a cigarettákat, és bámult maga elé. Délután kettő tájban megsajnálta a sógora, és elvitte magával sörözni. A második pohár ital után Varjú felnyögött, tenyerébe hajtotta a fejét. A sógora hozatott még két korsó sört, és megveregette a hátát.

– Túléled, Kánya… Még senki sem halt bele…

Varjú felnézett a párás oldalú kriglikre, és megszólalt:

– Amikor a Váci úton laktunk, egész nap az ablakban álltam, és néztem az autókat. Menni kell, menni… Mindig erre gondoltam… Ha megy az ember, mindig történik valami…

– Így van, Kánya… Csak az a baj, hogy mindig ugyanazok a dolgok történnek.

– Velem mindig valami új dolog történt.

– Mi például?

– Hóvihar… Didereg az ember a bundában… Tavasz, kisüt a nap… Jönnek a stopposok … Néha elromlik a kocsi… Eljut az ember valahová, ahol körülnézhet, ha akar, de el is mehet onnan egy perc múlva, ha úgy tartja a kedve…

– Marha vagy, Kánya. Ha a volán mögött maradsz még öt évig, nagyon unod majd ezt a műsort. Mert télen mindig elakad az ember, tavasszal jönnek a stopposok, néha elromlik a kocsi, és állandóan eljut valahová az ember. Egyik hely olyan, mint a másik, a stopposok is egyformák. Én már kívülről ismerem valamennyinek a meséjét. Ha felveszek egyet, csak a pofájára nézek, és már tudom, milyen halandzsával áll elő az ürge.

– Lehet, de én nem tudok megérkezni. A megérkezés a csőd. Annyit jelent, hogy befejezte az ember, újabb lehetősége nincs.

– A konyhában akarsz hatvanéves korodig aludni?

– Útban vagyok nektek?

– Maradhatsz még nyolcvan évig, ha neked megfelel. De most kimászhatnál a csőből. Emberibben élhetnél. A Mari azt mondja, hogy ez a lány, akit felcsináltál, szeret téged és rendes.

– Én emberien élek. Pont jó nekem ez az élet.

– Csak, ugye, majd öt év múlva, vagy tíz év múlva? Biztosan akad még az életedben újabb lehetőség… De milyen? Nem lehet tudni… Könnyen találsz egy szebb lányt, módosabbat is… Csak kérdés, hogy milyen lesz. Rendes nő vagy kikapós? Ha nem szeret, minden megtörténhet. Elválsz, fizeted a gyerektartást. Minden kezdődik elölről. A Mari azt mondja, hogy ez a lány, akit felcsináltál, szeret téged. Az ilyesmi egyre ritkább a világban. Ha szereti az embert egy gyerek vagy asszony, ki lehet bírni az életet. Mert az élet, öregem, nem olyan kellemes sütemény, mint húszéves korban látszik. Kifakul, nem is ér sokat. De ha tartozik valakihez az ember, kibírja.

Később, este, amikor félálomban a televízió előtt ültek, a nővérének eszébe jutott, hogy a kamrában van még három üveg tikettes sör. Megitták. Mari is ivott két pohárral. Csillogott a szeme. Felajánlotta, hogy süt egy serpenyő szalonnás tojást, ha éhesek. De ezt már alig hallották.

Hétfőn örült, hogy kocsira ülhet. Boldogan hajtott ki a városból, alig várta, hogy Paksra érkezzen. Körülnézett az építkezésen. A tervet aztán, amit hétfőn délután és este alakítgatott, kedden elejtette. Szerdán eluralkodott rajta a közöny. Este újra berúgott. Csütörtökön délután eszébe jutott Zsozsó, és úgy érezte, azonnal beszélniük kellene néhány fontos dologról. Pénteken hiányzott neki a lány, és a hiányától szenvedett. Alig várta, hogy szombat legyen. Valamilyen könnyű, közeli fuvarban reménykedett, de hiába, bevágott Balatonfenyves.

Gimmickre pillantott, majd a Camel-kengurura. Egy mondat jutott az eszébe: „ …a Mari azt mondja, hogy ez a lány, akit felcsináltál, szeret téged.”

Suzi Quatro már régen végzett a Szűk bőrrel, s néhány perce már a Slade együttes számai forogtak. Belefülelt a zenébe, és eszébe jutott, hogy a gyógyszergyári technikus szerint a Slade együttes először a bőrfejűekhez tartozott, de alig volt sikerük. Aztán 1970-ben melléjük állt egy Chas Chandler nevű producer, aki korábban basszusgitáros volt. Elvitte őket a Bahama-szigetekre, ahol négy hónapot töltöttek. Lebarnultak, megnövesztették a hajukat, és napozás közben írtak néhány új számot. Hosszú hajjal baromi sikerük lett, és elindultak a slágerlistán felfelé. „El kellene menni a Bahama-szigetekre, és lebarnulni” – gondolta Varjú, és belenézett a visszapillantó tükörbe, mert úgy érezte, hogy valahol mögötte felbukkant egy fénylő tárgy. Nem akart hinni a szemének. Ragyogó, aranysárga Corolla lőtt ki a Zil mögül, és könnyedén előretört a kocsisor mellett. Varjú futólag a Car and Driverből kivágott Corolla-reklámra pillantott, ami régi dísze volt a vezetőfülkének, aztán mámorosan beletaposott a gázba. Titkon mindig remélte, hogy egyszer valahol majd megpillant egy Corollát, de ahogy múltak a tavaszi, nyári hónapok, az országúti találkozás egyre valószínűtlenebbé vált. És most mégis… De csak egy pillanatra látta a kocsit, mint egy villanást. Száznegyvennel, vagy ki tudja, mennyivel belefúródott a nyári fényözönbe. Varjú legalább egy pillanatig szerette volna még látni. Az aranyló formákat, az ülések színét. Fémesen kékek a valóságban is, vagy csak a reklámon? Amikor a Corolla elsuhant mellette, az ülések színét nem tudta megfigyelni, mert az embereket nézte. Ketten ültek a kocsiban. A volánnál egy férfi, akinek csak a kontúrjai rajzolódtak ki, amikor eléje vágtak. A nő arcát oldalról is látta, de nem tudta megjegyezni. Csak arra emlékezett, hogy a nő hosszú, kibontott haja lobogott az ablakon betörő szélben. A haj színére nem emlékezett, de abban biztos, volt, hogy vagy szőke, vagy fekete.

Nyomta a gázt. A Zil felgyorsult százra. Még látta a Corollát. Kanyar következett. Megkönnyebbült. „Most utolérem, mert nem tud előzni… Ha az üléseket nem is láthatom, de a rendszámtáblát biztosan. Abból minden kiderül. Honnan jönnek? Kik ülnek a kocsiban?…” – gondolta Varjú. Ekkor megszólalt a Corolla dallamkürtje, és előzésbe kezdett. Megdöbbent. A Corolla egy zöld Wartburgot akart megelőzni. A Wartburg nem vette észre, hogy előzik, de észre is vehette. Százzal ment, egyenletesen, mintha mi sem történne körülötte. Varjú a Zil magas üléséből látta, hogy a kanyarból előbukkan egy fehér Zsiguli. Hirtelen megnőtt, kigyulladtak a reflektorai, jobbra húzódott, amennyire tudott, de a Corolla bal lámpáját elkapta. A Zsiguli megbillent, fején át az árokba fordult. A Corolla nekivágódott a zöld Wartburgnak, és letaszította az útról. A Corolla egyedül maradt a porondon. Varjú úgy látta, hogy egy helyben áll a japán kocsi, és nem mozdul többet. De ez csak káprázat volt, mert a következő pillanatban újra a levegőbe emelkedett, megfordult a tengelye körül, a betonra csapódott, kinyílt az ajtaja, és kiesett belőle valami. Aztán újra felemelkedett, s még kétszer átfordult a levegőben, majd tíz métert csúszott a hátán, és lángba borult. Varjú a csomagra kapta a szemét, ami kiesett a Corollából. Jobbra tekerte a volánt, mert félt, hogy az a valami, amit csomagnak látott, nem is csomag. A kocsi nehezen engedelmeskedett, mert már hosszú másodpercek óta ösztönösen nyomta a féket, de ezt észre sem vette. A Zilt nem bírta az úton tartani. A rakomány oldalra húzta, így először a jobb hátsó kerék csúszott az árokba, majd az egész kocsi. Bizonytalan helyzetben állapodott meg, de a kerekein maradt.

Varjúnak úgy tűnt, hogy a zöld Wartburg valahol mögötte fekszik a mezőben. Mintha valaki vagy valakik futva menekültek volna a kukoricás felé a Zil elől. De ebben nem volt biztos. Az út szélén, tizenöt-húsz méternyire a Ziltől nagy lángokkal égett a Corolla. „Még két perc, és felrobban” – futott át agyán a gondolat.

Előkapta a poroltót, és kiugrott a teherautóból. Odarohant az égő kocsihoz, s vastag sugárban rázúdította az oltóanyagot. Először a motorra irányította a sugarat, aztán a hátsó kerék fölé, ahol a benzintartályt sejtette, majd a kocsi belsejébe. Öt perc múlva kialudtak a lángok. Az aranysárga Corolla maradványaiból feketés füst szállt fel, és szétterült a napfényben úszó úton. Az égett gumi, emberhús, és sörte szagától Varjúnak felkeveredett a gyomra. Ledobta a poroltót, s a térdére támaszkodva az út szélére hányt. Amikor felnézett, a balatoni út olyan volt, mint egy aréna. Ötven-hatvan fős tömeg vette körül a karambol színhelyét. Néhányan már átlépték az aréna szélét, és a roncshoz közeledtek. Ekkor mélyrepülésben a rendőrség repülőgépe húzott el az út felett. Leírt egy nagy kört, aztán újra és újra visszatért.

Varjúhoz odalépett egy aszkétaarcú, szemüveges úr. Fehér pantallót viselt és kockás inget. Orvosi táskát tartott a kezében.

– Rosszul van? – kérdezte.

– Nem. Már elmúlt.

– Magáé volt a kocsi?

– Uram, ez egy Corolla – mondta Varjú szabadkozva.

– Maga oltotta, úgy láttam.

– Én. Féltem, hogy felrobban.

– Kicsoda maga?

– Sofőr vagyok. Ott a teherautóm az árokban.

– Nézzük csak – mondta az orvos, és a roncs Corollához lépett.

– Bent égtek – mondta Varjú, és legyintett.

A repülőgép újra elhúzott az út felett. Varjú felpillantott a rendőrökre, aztán körülnézett. Mindenütt kocsik álltak, ameddig a szem ellátott. Egy beszédfoszlány megérintette a fülét: „Húsz kocsi egymásba szaladt a Zsiguli mögött… A kanyarból nem lehetett látni, mi történik itt… Csak amikor előbukkantak…” Varjú a beszélőre pillantott. Alacsony, kövér férfi volt, műanyagos típus.

– Ez bent égett – mondta az orvos.

Varjú erőt vett magán. A feje tetején álló Corolla mellé guggolt, és benézett a kiszakadt ajtó helyén. Megdöbbent. Az orvosra nézett, majd újra a kocsiba. Benyúlt a roncsba, hogy odább húzzon egy leszakadt lemezt, de gyorsan visszakapta a kezét. A roncs még forró volt.

– Ebben ketten voltak – mondta Varjú, és felegyenesedett.

– Biztos ez?

– Mint a halál. – Karon ragadta az orvost. – Jöjjön velem – mondta Varjú.

Elindultak az úton visszafelé. Mindenütt emberek álltak. Nézték Varjút és az orvost. A két-három kilométeres messzeségben összetorlódott autók mérgesen dudáltak, mivel nem tudták, miért áll a forgalom.

Túl az árokba csúszott teherautón és a zöld Wartburgon, újabb embergyűrűbe ütköztek. Körülálltak valamit.

– Orvos vagyok! Szabad? Orvos vagyok! – kiáltozott az aszkétaarcú férfi, és áttörte magát a tömegen. Varjú követte.

Az út szélén, pirosas, lassan feketedő tócsában egy nő feküdt. Hosszú fekete haja porosan, rendetlenül az útra tapadt. A kreolnál barnább volt, a szája vastag és véres. A pofacsontjain látszott, hogy mongoloid.

– Ez egy maláj nő – mondta az orvos, és letérdelt melléje, megfogta a kezét.

– Nincs pulzusa – mondta és felállt.

Varjú látta, hogy a nő mellkasa lapos. Összeroppant egy autókerék alatt. Így nem is lehet pulzusa. Torokba markoló, szörnyű érzés kezdett elhatalmasodni rajt. Érezte, szinte biztos volt benn, hogy az a csomag, ami a Corollából kizuhant, nem csomag volt, hanem egy maláj nő. Még nem mozdult. Nézte a nő arcát, fekete haját, a lábát. Aranyozott bőrszandált viselt, de csak az egyik lábán. Jól megnézte. A maláj nő jobb lábáról hiányzott a szandál.

Az orvos közben otthagyta, lement a rétre a Wartburgosokhoz. Amikor Varjú megfordult, látta, hogy a fűben térdel, és kötöz valakit.

A mentőautók szirénái már délben megszólaltak a távoli dombtetőn, de csak egy óra múlva érkeztek a helyszínre, mivel alig-alig tudták áttörni magukat az összetorlódott kocsik között. Először a fekete hajú maláj nő mellett fékeztek le. Az orvos lehajolt hozzá, és a pulzusát kereste.

– Nem él – mondta, és Varjúra nézett.

A fehér mentőautó vijjantott egy kicsit, és továbbgurult az összeégett Corolla mellé. Az orvos gyalog követte. Varjú lassan ódalgott a menet után. Látta, hogy valakit hordágyra tesznek a Wartburg mellett, és elindulnak vele a másik mentőautó felé. A nagy műtőskocsi az út túloldalán állt, a karambolos Zsigulival egy magasságban. A kocsiban valaki jajongott.

A Corolla mellett tanácstalanul állt az orvos, és az ápolókra nézett.

– Ez is kész – mondta az egyik.

– Megnézem. A biztonság kedvéért.

Az orvos a betonra térdelt, és benyúlt a kocsiba. Varjú elfordította a fejét.

– Meghalt – mondta az orvos.

Az ápolók körüljárták a kocsit.

– Nem tudom, miféle autó lehetett ez… Svájci rendszáma van – mondta az egyik.

Odajött egy asszony, és az orvoshoz fordult.

– Ott még vannak sérültek.

– Hol?

– Ott, hátrább. A Zsiguli mögött összekoccant egy csomó autó, mert a kanyarból jöttek kifelé, és nem látták, hogy itt mi van…

A mentősök beültek az autóba, és továbbhajtottak. Az asszony a Corolla mellett maradt. Nézegette a roncsot.

– Maga oltotta el?

– Én – mondta Varjú.

– A kisgyerek meghalt.

– Milyen kisgyerek? – kérdezte Varjú, és az asszonyra nézett.

Szép arcú, negyven körüli asszony volt. Piros blúzt viselt és fehér trapéznadrágot. Varjúnak úgy tűnt, hogy az aszkétaarcú orvos felesége lehet.

– A Zsiguliból. Az anyja ott zokog a műtőskocsiban, éppen kötözik.

– És a vezető? Aki a Zsigulit vezette?

– Eltörtek a bordái és a keze, az arcát is felhasította valami, de már magához tért.

A távoli dombtetőn újra felvijjogtak a szirénák. Varjú a messzeségbe meredt, de a rendőrautókat még nem lehetett látni. A víkendre indult száz és száz autó fehéren, pirosan, sárgán, tisztára mosottan csillogott a nyári fényben. Kilométernyi messzeségben három autó bukdácsolt a mezei földúton. Elunták a várakozást, és lehajtottak a betonról. A kukoricásokat kerülgetve akartak eljutni valahová, talán egy közeli faluba, hogy onnan kerülővel menjenek tovább a Balatonhoz. Két-háromszáz méternyire a baleset színhelyétől egy család kempingasztalt és színes vászonszékeket állított fel a mezőn. Üvegek, edények csillogtak a napfényben.

Varjú futólag a roncs Corollára pillantott, aztán odább lépett. A trapéznadrágos asszony már eltűnt mellőle. Nem tudta, mit akar. Átment az út túloldalára, és a saját teherautóját mustrálgatta.

A rendőrautók negyed kettőkor érkeztek a helyszínre. Egy magas főhadnagy irányította a munkát. Amikor elhallgattak a szirénák, nagy csend ereszkedett az útra. Az embergyűrű morajlása is abbamaradt. A rendőrök mind kiszálltak a kocsikból, csak a rádiós őrmester maradt az URH mellett. A főhadnagy a mentősökkel tárgyalt. Egy civil ruhás rendőr a helyszínt fényképezte. A többiek krétával felrajzolták a nyomokat, mérőszalagokat húztak ki, majd megkezdték a tanúk kihallgatását.

Varjú szótlanul nézte, hogyan mérik fel a Zil féknyomát, s jelölik meg azt a pontot, ahol a maláj nő kizuhant a Corollából. A rendszám alapján az URH-s őrmester már megkezdte a Corolla és a bent ülők azonosítását. Szorgalmasan dolgozott a készülékkel, s időnként odakiáltott a főhadnagynak: „Főhadnagy elvtárs, Budapest… Főhadnagy elvtárs, Hegyeshalom…” Később Varjú azt is hallotta, amikor az őrmester egy noteszlappal a kezében jelentette a végeredményt: „Nyolc óra tízkor lépték át Hegyeshalomnál a határt. A férfi Stefan Wolf üzletember, harminckét éves zürichi lakos, a nő Yvonne Wahai húszéves fotómodell, szintén zürichi lakos.” „Bécsben aludtak” – mondta a főhadnagy, aztán Varjúra nézett, és intett neki.

– Jöjjön csak…

Varjú megkönnyebbült. Nehezen bírta már idegekkel a hosszú méricskélést.

Az URH-s őrmester utánuk lépett.

– Főhadnagy elvtárs, már az Osztapenkónál is állnak a kocsik.

– Az összekoccant autókat távolítsák el az útról, és nyissák meg a bal oldali sávot. Százanként engedjék a kocsikat Pest felől, majd fordítva – mondta és továbblépett. Varjú követte.

A főhadnagy megállt a maláj nő mellett.

– Kérem a jogosítványát – mondta.

Varjú benyúlt a zsebébe, és átnyújtotta. A főhadnagy belelapozott, aztán Varjúra nézett kérdően.

– Mit gondol, a zöld Wartburg hajtott át ezen a nőn, vagy a teherautó?

– A teherautó.

A főhadnagy csodálkozva vizsgálgatta Varjú arcát.

– Ezek szerint érezte, amikor áthajtott rajt?

– Nem éreztem.

– Akkor miből gondolja, hogy a maga kocsija gázolta el? A Wartburg is átmehetett rajt.

– Főhadnagy elvtárs, a Wartburg azonnal lerepült az útról.

– Látta?

– Igen.

– Mondja el, hogyan történt.

– Felbukkant ez a Corolla. Nagyon izgatott lettem, mert úton még soha nem láttam Corollát, csak reklámképen. Éppen előzött engem, amikor megpillantottam a tükörben. Elsuhant mellettem, és kezdett eltűnni. Hajtottam utána, mert szerettem volna jobban megnézni. Következett ez a kanyar. Úgy látszott, utolérem, mert ebben a kanyarban nem lehet előzni. De ez mégis előzni kezdte a zöld Wartburgot. A Wartburg tartotta a sebességét. Ekkor a kanyarból előbukkant a fehér Zsiguli. Összementek. A Zsiguliról a zöld Wartburgnak vágódott a Corolla. A Wartburg leröpült az útról, a Zsiguli már korábban. A Corolla megpördült a levegőben, és a hátára esett. Kinyílott az ajtaja.

– Ekkor esett ki a maláj nő.

– Azt hiszem, ekkor.

– Nem biztos ebben? – kérdezte a főhadnagy.

– Nem lehetett mindenre figyelni. A Corolla még kétszer megpördült, és lángra lobbant. Nem akartam belerohanni. Ekkor már fékeztem egy ideje…

– És mondja, miért csúszott le az útról? A féknyomon látszik, hogy nem húzott félre a kocsi.

– Én húztam el a kocsit jobbra, és ekkor a rakomány is megcsúszott.

– Miért?

– Az a csomag, ami a Corollából kiesett, furcsán hosszúkás lett, és rézsút gurult az útpadka felé. Nem akartam ráhajtani.

– Miért?

– Nem volt idő gondolkodni… De olyan bizonytalan érzésem támadt, mintha az a csomag egy ember lenne.

– Ha balra kapja a kormányt, éppen kikerüli a nőt.

– Lehet, főhadnagy elvtárs, de egy teherautón, ami harminc mázsa betonvasat szállít, nem lehet a kormányt megrántani. Abba a sávba ösztönösen sem akartam átmenni, mivel az a szemközti forgalomé…

– Nem érezte, hogy a kocsi átment egy emberen?

– Nem. A Zil jobb oldala már a padkán volt. De a betonon sem éreztem volna. Harminc mázsa és hozzá a kocsi súlya… Kivasalta a nőt. Ha még élt…

– Tehát árokba csúszott. A motor lefulladt vagy leállította. Mindegy. Mit csinált ezután?

– A poroltóval kiugrottam a kocsiból, és a Corollához rohantam.

– Maga oltotta el?

– Én.

– Miért?

– Felrobbant volna… Még két-három perc, és a benzintartály…

Az út bal oldalán megindult a forgalom. Varjú odapillantott. A mentők is besoroltak, és vijjogó szirénáikkal csakhamar a konvoj élére törtek.

– A jogosítványát bevonom. Túllépte a megengedett sebességet, plusz gázolás – mondta a főhadnagy.

– Igen…

– Holnap bejön, és aláírja a jegyzőkönyvet.

– Igen – bólintott Varjú.

A főhadnagynak valami nem tetszett a fiatal sofőr arcán. Rámeredt, aztán odaintett egy tizedest.

– Szondázza meg ezt a srácot.

Varjú magára maradt a tizedessel. Nem volt sem ideges, sem ijedt. Nem általa, hanem vele történtek a dolgok. Tűrte. Tudta, hogy a yarddal nem lehet ugrálni. Fáradt szomorúsággal nézte, hogyan szedi elő a rendőr az oldalzsákból a kazettát, hogyan választ ki egy sárga kristállyal töltött üvegcsövet, töri le a végét, s húzza rá a műanyag csövet.

– Na, ember, maga ebbe most belefúj – mondta a tizedes, és az üvegcsövet két ujja közé csippentette. A vastag ujjak éppen a barna felezővonalra tapadtak, a vonalra, melyen a sofőrsorsok eldőltek. Ha a vonalon túl elszíneződtek a kristályok, következett a vérvétel, és ugrott a jogosítvány. Szép sötétzöldre tudnak színeződni a sárga kristályok, ónos fényt kapnak, mint a drágakövek. Varjút nem izgatta a szertartás. Soha életében nem ivott egyetlen kortyot se, ha szolgálatban volt.

Szájába vette a műanyag toldalékot, és belefújt.

– Ne sajnálja a tüdejét, fújja csak! – biztatta a tizedes.

Varjú tudta, hogy addig kell fújni, míg a kristályok átforrósodnak az oxigéntől. Fújt még néhányat az üvegcsőbe, hadd örüljön a rendőr. De hiába fújta a csövet, a kristályok nem színeződtek el.

– Nem ivott? – kérdezte a tizedes.

– Nem.

– Szerencséje van.

– Melóban nem szoktam inni – mondta Varjú.

– Mindenki ezt mondja. Aztán egy este váratlanul olyan zöld lesz a szonda, mint a kenderáztató pocsolya.

A tizedes összepakolta szerszámait, aztán otthagyta Varjút az út szélén.

Körülpillantott. A maláj nőt valakik már letakarták újságpapírral. Néhány követ tettek rá, hogy a könnyű délutáni szél ne vigye el a takarót.

Az úton áramlottak az autók. A Balatonra utazó pestiek kíváncsian bámultak ki az ablakon, s a Corolla mellett lassítottak, hogy az egész család megtekinthesse a látványosságot. Varjú István tanácstalanul ácsorgott. Fogalma sem volt róla, hogy szomorú helyzetében mihez kell kezdeni. Lassan odament a teherautóhoz, bemászott a vezetőfülkébe. A ferdén álló kocsiból percekig nézte a rendőröket és a tovatűnő autókat. A rendőrök még mindig jegyzeteltek, tanúkat keresgéltek a betört orrú autók gazdái között. Rágyújtott egy cigarettára. Lenyelte az első slukkot, s a pillanatnyi csendben hallotta, hogy duruzsol mellette valami. A bekapcsolt magnó zümmögött. A szalag már rég lefutott, s a telepek is kezdtek kimerülni. Kikapcsolta a magnót, aztán lehajolt, és a pedálok közül kiemelte a játék kengurut. Megsimogatta, az ülésre tette. Amikor a Zil az árokba csúszott, a kicsi, dühös kenguru is elvesztette az egyensúlyát, és a gumiszőnyegre esett. Ezzel mindörökre véget ért a kenguruháború.

Szívta a cigarettát, és tűnődött, mihez is kezdjen. A nap a nyugati égbolton egyre lejjebb csúszott. „Mi lesz itt velem? – ötlött fel benne. – A Zil árokba csúszott, jogosítványom nincs… Tenni kell valamit… Tenni… De mit?… Értesíteni kell a vállalatot… Hogyan?… Ki értesíti innen?…” Hirtelen eszébe jutott valami. Kiugrott a vezetőfülkéből, s gyors léptekkel odament a rendőrség URH-s kocsijához. Az őrmester kérdően ránézett.

– Megkérhetném valamire? – kérdezte Varjú.

– Mit akar?

– A jogosítványom ugrott. Itt vagyok egy árokba csúszott Zillel. Harminc mázsa betonvas… Valahogyan értesítenem kellene a vállalatomat. Nem tehetne értem valamit?

– Mit?

– Ezen a rádión nem lehetne odaszólni?

– Nem hiszem… De beszólhatok az útügyelet martonvásári központjába, azok majd telefonálnak nekik.

Az őrmester beszólt Martonvásárra, bemondta a nevet és a rendszámot.

Varjú visszament a Zilhez, leült a fűre, és a keréknek vetette a hátát. Várt. Hosszú ideig nem történt semmi. Rágyújtott egy újabb cigarettára, és lassan, a parazsat piszkálgatva, a füstmacskákat bámulva elszívta. Öt óra tájban egy hóekével felszerelt teherautó érkezett. Kiszállt belőle néhány ember, és tanakodva körüljárták a Corolla-roncsot. Kettő az út szélén maradt, és hadonászva, kiabálva irányították a sofőrt, aki visszamászott a volán mellé, és beindította a masináját. Keresztbe fordult az úton, majd a hóekével nekiment a Corollának. A roncs megcsikordult, és pengve, recsegve kicsúszott az útpadkára. A rendőrök elégedettek voltak az akcióval, mert alighogy elment a hóekés teherautó, az út teljes szélességében megnyitották a forgalmat. Hat óra előtt néhány perccel a rendőrök többsége is kocsiba ült. Elhajtottak Budapest felé. Csak az URH-s autó maradt a helyszínen a kövérkés őrmesterrel s a tizedessel, aki az alkoholmérő szondákat kezelte.

A forgalom felgyorsult. A víkendre utazó pestiek alaposan beletapostak a gázba, mert már közeledett az este. Varjú bámulta az autókat, és igyekezett elkapni egy-egy arcot. Férfiak, lányok, gyerekek, asszonyok arca úszott el előtte rögzíthetetlenül. Elmosódtak az arcvonások és a karakterek. Csak a hajak villantak fel színesen, és az ingek, trikók, mustárszínű és pepita zakók. Varjú igyekezett elképzelni egy módos családot, ahogy megérkeznek Siófokra, Zamárdiba, Szántódra vagy valahová, ahol a nyaralójukat felépítették. A villa csaknem a parton áll. Szép fehér, nagy teraszáról látni a vizet. A kertben nyírfák állnak, és vörös levelű, nagyra nőtt bokrok. A kert végéből kapu nyílik a vízhez. Ott lépcső van, csak bele kell ereszkedni a Balatonba. Az asszony és a gyerek vagy a gyerekek biztosan a vízhez szaladnak és megfürdenek. A férfi, aki mérnök, orvos vagy igazgató, fáradtan leül egy fonott, színesre festett karosszékbe. Nézi a kertet, és sört iszik. Tele van a hűtőgép osztrák sörrel. Két hűtőgépjük van, egy fönt Pesten, egy meg lent a balatoni házban. És két televíziójuk és két kenyérpirítójuk. A kutya aztán odaszalad, és lefekszik a lábához. Biztosan van kutyájuk. Szép sima szőrű kutya, vizslaféle vagy ír szetter. Kutyájuk egy van, ezért a kutyát viszik magukkal a kocsiban.

Varjú elképzelte magát, ahogyan ül a fehér teraszon a piros fotelban, és issza a sört. Erőltette az agyát, de nem tudta elképzelni. Nem is kívánkozott a Balatonhoz, inkább haza, Kőbányára. Az igazgató behűtött sörét viszont szívesen megitta volna. Nem irigyelte a módos embereket. Semmit sem érzett irántuk. Közönyös lett. A baleset előtt, amikor még jobb kedvű ember volt, persze sokat tervezgetett. Elképzelt ezt is, azt is. Mindig minden bizonytalan maradt, de elérhetőnek látszott. A nagy álmodozások idején sem a Balatonhoz akart eljutni, hanem sokkal messzebb, Nizzába, Marseille-be és még tovább, át a határokon, egészen le Nápolyig vagy Calabria legalsó csücskébe, majd vissza, furcsa tengerparti utakon. De Marseille-ben vagy Nápolyban sem szeretett volna birtokolni egy fehér teraszos villát, mivel Varjú István nem akart megérkezni. Menni akart, vezetni a dromedár, áruval rakott teherautókat, és nézni közben, figyelni a világot.

Felállt, körülnézett. Felkapaszkodott az útpadkára, és elindult a Corolla felé. Még egyszer látni akarta a csodaautó roncsait. Lépett feléje néhányat, aztán megtorpant. A zürichi üzletember újságpapírral letakart teste ott feküdt az út szélén. Megfordult, visszament a kocsijához. Állt egy kicsit a letaposott fűben, aztán körüljárta a Zilt. Nem tudta, mit csináljon. Járkáljon a mezőn, vagy beszálljon a vezetőfülkébe? Rágyújtott, nyelte a füstöt, és letargikusan várakozott.

A nap már lebukott a dombok mögé, amikor megérkezett a hullaszállító. Alkonyodott, de még jól lehetett látni. Odatolattak a maláj nő mellé. Leszedték róla a köveket és a papírt, aztán betették a kocsiba. A rendőrök ügyeltek rá, hogy nyugodtan, szakszerűen dolgozhassanak. Lassították a forgalmat. A hullaszállítók becsapták a fekete autó hátsó ajtaját, és a Corolla vezetője mellé gurultak. Közben az alkonyi szél felkapta a maláj nőről leszedett újságpapírt, és elsodorta. Az újságlapok szétestek, sercegve csúsztak a betonon, majd szárnyra kaptak, és bevitorláztak a rétek fölé. Olyanok voltak, mint óriási fekete madarak.

Mire besötétedett, a hullaszállítók összeszedték az összes áldozatot. Elköszöntek a rendőröktől, és elhajtottak. A fekete kocsi mögött tántorogva futott egy asszonyalak, és jajongott. A tizedes kiszállt az URH-s kocsiból, és visszatartotta. Lassan az autóhoz vezette, beültette. A tizedes futó pillantást vetett a helyszínre. Úgy látszik, befejezettnek tekintette az ügyet, mert beült az asszony mellé, s azonnal elindultak. Varjú percekig bámult az URH-s kocsi piros lámpái után. „Ennyi – gondolta –, ennyi az élet… Egy rossz mozdulat, és vége…” Egyedül maradt az út szélén. Várt. A hűvösödő esti szél nekilódult a mezőn, és megborzongatta. Nedves, nyirkos szél volt. Varjúnak úgy tűnt, hogy néhány kilométerrel beljebb, túl a kukoricásokon valamilyen lápos, mocsaras rét húzódhat meg a berekfák között, s a szél onnan hozza a nedvességet. Várt, reménykedve bámult Budapest felé. De a segítség, a váltás késett.

Beszállt a vezetőfülkébe, magára húzta a bőrdzsekit. Kibámult a sötét, puha rétek fölé. „Így nem vesznek észre – ötlött az eszébe –, állok itt a sötétségben, mint egy fekete bivaly…”

Bekapcsolta a helyzetlámpákat, majd az országúti világítást is, hogy biztosan megtalálják. Nem tudott a kocsiban maradni. Kimászott a fűre, járkált. Az este kezdett éjszakába váltani, a segítség késett. A szél bőrdzsekiben is borzongatta, mert a divatos cuccban szabadon maradt a dereka. Járkált, hajladozott, figyelte az utat. Hirtelen az éhség is belemart a gyomrába. Csavarta, égette, kínozta belülről. Reggel evett utoljára. A sok izgalom késő estig feledtette az evést, de az izgalom helyére később szomorú fásultság nyomult. Fázott, és kínozta az éhség. Nem akart a fülkében maradni, mert félt, hogy elszalad mellette a váltás, s akkor itt állhat a mezőn reggelig. Rágyújtott utolsó cigarettájára, és várt. Bámulta a sötét mezőt s a megkésett személykocsik felizzó, majd elhamvadó stoplámpáit. Úgy látszott, megfelejtkeztek róla a vállalatnál, vagy talán Martonvásárról nem is jutott el hozzájuk az üzenet.

Ránehezedett a magányosság, az egyedülség alig-alig ismert érzése. Egyre többet kémlelt a mező felé, s az utat elhanyagolta. Úgy tűnt, a távoli erdők felől, a kukoricásokat kerülgetve közeledik valami. Közeledik vagy közeledhet. Meregette a szemét, és néha fekete testű, alaktalan valamiket látott elmozdulni. Fülelt. Hangokat nem hallott. Nem tudta, mi közeledhetne a mezőség belsejéből, nem is félt tőle. De érezte, hogy közeledik valami. Látni akarta, ahogy felkúszik az útra, s a betont, ahol megtörtént a dolog, elfoglalja. Nyugtalanul figyelte az árnyakat, és olyan érzése támadt, mintha ez az egész nem is most történne vele, hanem nagyon régen. A magányra emlékezett. A sötétségre, a magára utalt ember egyedülségére.

Varjú István befelé figyelt, majd újra ki a sötét mezőre. Aztán hirtelen, ahogy két bokor vagy növendék fa között újra mozdult az ismeretlen fekete testű valami, minden eszébe jutott.

Még élt az apja. Fogta a kezét. Szorongva lépkedtek az éjszakai utcán. 1956 novemberében történt. Kihirdették, hogy akinek valamilyen ruhája, kabátja vagy ágyneműje van a zálogházban, ingyen visszakaphatja. Varjú emlékezett rá, hogy a részeges Pohl bádogos hozta a hírt déltájban. Éppen az asztalnál ültek, és ették a kenyérlevest. Nagyon megörültek a hírnek, mert az apja ünneplő ruhája két éve bent volt a zálogházban. Féltek, hogy többet nem hosszabbítják meg a hitelt, s a ruha odaveszik. Másnap reggel elment az apja a zálogházba. Hatalmas sor állt ott, egy karhatalmista ügyelt a rendre. Étlen-szomjan ott állt zárásig, de nem jutott be a zálogházba. Másnap újra megpróbálta, de meg sem várta a zárást, délben hazament. Nagyon sokan álltak előtte. Nem tudta, mit csináljon. Este nyolctól reggel hétig kijárási tilalom volt. Nyolckor nyitották a zálogházat. Hiába ment oda negyed nyolcra, már százával álltak előtte az emberek. Nem értették, hogyan csinálják mások. „Oda kell állni reggel négyre” – javasolta az anyja. „Belém lőhetnek” – fontolgatta az eshetőségeket az apja. „Vidd magaddal a gyereket… Kézen fogva vezeted… Akkor nincs olyan katona, aki beléd lőne” – mondta az anyja. Másnap fél négykor elindultak. Néma, kihalt utcákon mentek át. A cipőjük kopogása visszhangzott a falak között. Valahol a Városliget táján felkelepelt egy géppuska. Rövid sorozat volt. Újra csend lett. Varjú az út túloldalán árnyakat látott mozogni. „Mik azok?” – kérdezte az apját, és a túloldalra bökött. „Semmit sem látok” – mondta az apja, de megremegett a keze. A kis Varjú István ekkor megérezte, hogy az apja fél. És ha az apja fél, akkor ő már nincs biztonságban. Az apja kezéről az övére is átterjedt a remegés. Rémülten fürkészte az árnyakat, a sötét beugrókat, kapualjakat, mert mindenhonnan előjöhetett az a valami, ami a sötétben mozog, és nem lehet tudni, hogy mi az. Az egyik útkereszteződésben szovjet harckocsi állt. Egyik géppuska jobbra nézett, a másik balra. A katonák álltak a toronyban, mint a fekete szobrok. Nem szóltak, nem lőttek, nem mozdultak. Négy óra előtt öt perccel megérkeztek a zálogház elé. Tizenegyedikek voltak a sorban. Kilenc órakor megkapták a ruhát. Boldogan hazavitték. Két év múlva abban temették el az apját.

Varjú állt a Zil mellett, és szorongva figyelte, hogyan mozdulnak, közelednek az úthoz az árnyak. A mező sötét mélyén készülődött valami. Sápadtan, borzongva várakozott. Már nem is a váltásra várt, hanem a fekete árnyra.

Fél tizenegykor megérkezett a sárga daruskocsi. Varjú felmászott az útpadkára, és kezet fogott a két sofőrrel. A daruskocsi vezetőjét ismerte. A másik bemutatkozott:

– Kozma vagyok.

– Varjú István.

– Mi történt magával?

– Három kocsi karambolozott előttem. A Corollából kiesett egy maláj nő. Jobbra húztam a Zilt, de hiába. A nő kigurult az út szélére, és a hátsó kerék elkapta. Becsúsztam az árokba, a jogsim ugrott.

– Rohadt ügy – mondta a sofőr, és elindult a Zilhez. Varjú követte. Beszállt a volán mögé, és indítgatni kezdte a motort. Negyedikre beugrott.

– Jól van, a motor megy… Ezeket leszedhetné – mondta, és a Camel-reklám felé intett.

Varjú megkerülte a kocsit, és a másik ajtón bemászott a vezetőfülkébe. Egyenként leszedegette a kincseit. A nagyobb képeket gondosan összehajtogatta, és belerakta az Országh-féle angol–magyar szótárba. Az új sofőr felsóhajtott.

– Szép kis éjszakám lesz! Pont szombaton…

– Sajnálom, szaki, nem rajtam múlott – mondta Varjú, és tovább csomagolt.

– Tudom. Már kint voltam Pomázon a családdal… Van ott egy kis kertünk…

– Hogyan találták meg?

– Minden szombaton kimegyünk… Tudják a vállalatnál. Valaki mást akartak küldeni, de azt nem találták. Végigjártak hat sofőrlakást, de sehol senki. A hetedikben találtak valakit, de az már a harmadik nagyfröccsnél tartott. Kijöttek értem Pomázra. Ez lett a vége.

Varjú összepakolt, megsimogatta a kormánykereket, aztán átvitte a kincseit a daruskocsiba. Jó félóráig eltartott, mire felvonszolták a Zilt az országútra, s a daruval helyreigazították a megcsúszott rakományt. Már közeledett az éjfél, amikor kezet fogtak Kozmával, és elindultak. Varjú az oldaltükörből nézte, hogyan távolodik a kocsija. Amikor eltűnt a kanyarban, hátradőlt, s az ölében eligazgatta tárgyait. Legalul volt a magnó, azon az angol szótár a képekkel. A kenguru a szótáron ült, és előrenézett az útra. Varjú fogta a kenguru nyakát.

– Nős maga? – kérdezte a darussofőr.

– Három hét múlva lesz az esküvőm.

– Rosszkor. Nem lehet elhalasztani?

– Nem.

– Majd beosztják garázsszolgálatra. Két napig szemetet söpör, aztán a szerelőkkel dolgozik. Hacsak…

– Hacsak?

– Hát… Nem hinném, hogy lecsukják…

Varjú az utat nézte, éppen úgy, mint a játék kenguru. Néha megrándult a válla, mintha a volán mellett ülne, s lába nekifeszült a gumiszőnyegnek. Varjú István elfogadta a helyzetet, tudta, hogy utas, nem ő vezeti a kocsit. De a keze és a lába még nem tudta ezt.

 

8.

Varjú István a Zillel egy idegennek tűnő, kétszámjegyű úton robogott távoli célja felé. A nap már magasan járt az út felett, de a fénye sápadtan, erőtlenül hullott a tájra. Régen elindult, de nem emlékezett rá, hogy mikor. Fáradtan fogta a volánt. Jobb lába már órákkal korábban elzsibbadt a gázpedálon, de nem mert megállni, mert a vidék, melyen áthajtott, siváran, laposan terült el az út két oldalán. Sehol egy domb, bucka, sehol egy bokor vagy kukoricás. A föld a látóhatár széléig kopasz volt és rozsdavörös. Néhol kivirágzott rajt a só, s bizonytalanul csillogott a fényben. Nem akarta a tájat nézni. Az útra meredt. Jobb kézzel oldalra nyúlt, és az ülésen kitapogatta a magnót. Bekapcsolta. Úgy emlékezett, hogy az Osmonds kazetta van a gépben, így a Vad lovaknak kellett következni. De nem. Halk, majd erősödő rezgéseket hallott, és egy-egy ütésszerű koppanást. Nyúlós, szétesett hangok torlódtak egymásra. Megrettent. Visszapergette a szalagot, és újraindította. Hiába. Kaotikus, soha nem hallott zene tört elő a magnóból, és betöltötte a vezetőfülkét. Varjú borzongva figyelte. Néha sirályvijjogás, majd sikolyok vegyültek a hanganarchiába. Éppen ki akarta kapcsolni a magnót, amikor az út szélén megpillantotta a bigámista pincért. Gimmick még mindig csokornyakkendőt, fehér inget, fehér pincérkabátot viselt, mint hajdan a Camel-reklámon. Fekete pincérnadrágját hózentráger tartotta, nagy hasára csíkos selyemöv feszült, s a gomblyukában ott piroslott a szegfű. Az út szélén állt, és idegesen integetett Varjúnak, hogy álljon meg, ne menjen tovább. Varjú István a fékre lépett, de hiába, a Zil rohant tovább. Felengedte a féket, majd újra lenyomta. Ekkor érezte, hogy puha a fék. Puha, nem fog semmit. A tükörből látta, hogy Gimmick már az út közepén áll, és kétségbeesetten köröz a karjával. Varjú lstván még egyszer beletaposott a fékbe, de a Zil nem állt meg. Hirtelen észbe kapott. „Le kell állítani a motort.” Megfogta a slusszkulcsot, és balra fordította. A motor nem állt le. Erőltette. Körbefordult a kulcs. Levette a lábát a gázról, de a motor egyenletesen duruzsolt tovább. Varjú ekkor megértette, hogy addig kell robognia az ismeretlen, kétszámjegyű úton, míg a tartályból kifogy a benzin. Másként nem tud megállni. Megmarkolta a volánt, és az útra nézett. Csökkent a fény. A szélvédőn át felpillantott a napra. A nap már alacsonyan állt a táj felett. Óriási vörös gömbbé duzzadt. Alig világított. Fekete madarak szálltak alatta nagy csapatokban. Nagyok voltak a madarak, nagyobbak, mint a nap. Csakhamar észrevette, hogy jobbra, a rozsdavörös mezőn emberek szaladnak valahová. Fehér zászlókat visznek, és ütemesen kiabálnak valamit. Nem lehetett tudni, hogy honnan jönnek, és hová igyekeznek a szikes, kietlen mezőn. Később az út másik oldalán is embereket látott. Ezeknek nem volt zászlójuk. Kis csoportokban, szétszóródva mentek valahová. Egyes csoportok az úttal párhuzamosan visszafelé, mások viszont befelé tartottak a mező mélyére. Fogyott a fény. A madarak már olyan alacsonyan szálltak, hogy Varjú állandóan látta csapdosó szárnyukat a szélvédő előtt. Az embercsoportok lassan belevesztek a messzeségbe. Később, amikor vörösesbarna alkony ereszkedett a vidékre, állatcsapatok tűntek fel az árokparton. Némán meneteltek. Amikor egy-egy csapat átváltott a teherautó előtt, Varjú úgy látta, hogy ormányos lovak. A lovakat árnyak követték. Alaktalan árnyak hömpölyögtek elő a pusztaságból, és a Zil előtt hosszúra nyúlva átúsztak az út másik oldalára. Amikor Varjú István megpillantotta az árnyakat, megremegett. Jobb lábát visszatette a gázpedálra, és beletaposott. Ütközésig nyomta, de hiába. A Zil nem gyorsult fel. Érzéketlenül gurult tovább, ahogy a kedve tartotta. Varjú Istvánnak nem engedelmeskedett. Az út emelkedni kezdett, felszaladtak egy vasszerkezetből épült felüljáró hídra. Varjú kíváncsian oldalt pillantott, majd előre. Görcsösen belekapaszkodott a kormánykerékbe, összecsattantak a fogai. A hídon túl nem folytatódott az út. Abbamaradt a levegőben. Érezte, hogy zuhan, reccsen a teherautó, majd belecsobban valamilyen folyadékba. Piszkos víz tört be a vezetőfülkébe. Oldalán feküdt a Zil egy keskeny csatornában. Varjú a műszerfalra állt, és kimászott az ablakon. Derékig süllyedt a vízbe. A partfalhoz evickélt, felkapaszkodott. Bizonytalan kiterjedésű gyártelepen találta magát. A vörösesbarna alkonyi homályban még éppen meg tudta különböztetni az építményeket. A vastraverzek között tucatjával kígyóztak a csövek. Mindenütt sziszegett, fütyült, pengett valami. Néhol gőz tört fel, másutt nagy építmények mélyén gépek nyögtek. Ütemesen rengett a föld. Sehol nem látott embert. Tapogatózva, óvatosan elindult a csövek alatt. Nagy vashalmokba ütközött, rozsdás, kidobott kazánokba, gépekbe. Hosszú bolyongás után rátalált egy sínpárra. Elindult a sínek mentén. Váltókra bukkant, kitérőkre, ahol éjfekete pakuratartályok álltak, és folyatták levüket. Továbbbotorkált. Megeredt az eső. Eleinte könnyű volt, mint a permet, aztán elvastagodott. Szennyes lé zuhogott alá a magasból. A gyárak között felgyűlt a víz, patakok indultak minden irányba. A sínek között is bokáig ért már a víz, és mire megpillantotta a magasban húzódó drótkötélpályát, melyen fekete csillesorok utaztak le és fel, már fél lábszárig gázolt a vízben. Menedék után kutatott. Elvesztette a sínek vonalát. Balra húzódott a sötétben. A drótkötélpálya alatt alacsony, földbe süppedt házakra bukkant. Benyitott egy faajtón. Sötét előtérbe jutott, de egy másik ajtó mögül fény szivárgott elő. Kopogott. Nem érkezett válasz. Újra kopogott. Hiába. Lenyomta a kilincset, és belépett. Korhadt padlójú, kicsi szobában találta magát. A sarokban egy sovány, elgyötört arcú maláj nő állt. Hosszú, fekete haja a derekáig ért. Egy kislányt szorított magához. Mögötte is gyerekek álltak. A maláj nő megnyugvással tekintett rá. Úgy viselkedett, mintha már nagyon régóta várná. Mozdulatai arra utaltak, hogy a sofőr hazaérkezett. Varjúnak is olyan érzése támadt, mintha már valaha járt volna a szobában. Némelyik gyerek ismerősnek tűnt. Körülnézett. A falon megpillantotta a Camel-reklámot. Odalépett, meg akarta érinteni. Ekkor látta, hogy Gimmick, a bigámista pincér hiányzik róla. Üres a helye. Varjú megfordult, és újra szemügyre vette a helyiséget. A szobában nem volt bútor. A padlón egy lavór, néhány lábas és egy éjjeliedény állt. Csöpögött beléjük az eső.

– Beázik a tető – mondta a maláj nő.

Varjú újra a padlóra nézett, és látta, hogy az egész ház ferdén az utca felé lejt, a fal mellett már áll a víz.

Gondolkodott. Úgy érezte, valamit félbehagyott, cselekednie kell. Valahová utazott, de már nem tudja, hová. Nyugtalanul állt a szoba közepén. A maláj nő újra megszólalt:

– Meg kellene csinálni a tetőt.

– Yvonne… Én… – Ahogy a padlóra pillantott, látta, hogy már bokáig ér a víz, a lavór és az edények, melyeket a maláj nő a csöpögések alá rakott, úsznak a szobában. Varjú kétségbeesett. Az ajtóhoz ugrott és felszakította. Kintről betört a víz, elöntötte a helyiséget. Ki akart törni a falak közül, de a zuhatag visszasodorta. Elaludt a lámpa. A sötétben, mint egy megkínzott állat, halkan nyöszörgött a maláj asszony.

Zsozsó a heverő mellett állt, és rázogatta Varjú István vállát.

– Ébredj, Kánya… Negyed hat…

Varjú felült, csodálkozva bámult Zsozsóra.

– Apu már felöltözött.

– Ki?

– Apu… Főztem neked teát, tojást is sütök, ha akarod.

Varjú megsimogatta Zsozsó karját, aztán a földre ugrott. Trikót, nadrágot rántott magára, megkönnyebbülten, fürgén öltözött.

– Mit álmodtál? – kérdezte Zsozsó.

– Miért?

– Csikorgattad a fogadat, és jajgattál.

– Nem emlékszem…

– Beszéltél is álmodban.

– Mit mondtam?

– Nem lehetett megérteni. Valami rosszat álmodhattál, mert eltorzult az arcod, és izzadtál.

– Ne törődj vele, Zsozsó, majd elmúlik – mondta Varjú, és a konyha felé indult.

Györkő már az asztal mellett ült, reggelizett.

– Jó reggelt – köszöntötte Varjú, aztán a csap alatt megmosta az arcát. Zsozsó mögötte settenkedett kis papucsában. Tojást sütött, a serpenyőt az asztalra tette. Varjú állva megitta a teáját.

– Nem eszed meg a tojást? – kérdezte Györkő.

– Most nem tudok enni. Elég a tea.

– Akkor én megeszem.

Zsozsó az apja elé igazította a tojást, majd visszatért a kredenchez. Az ajtónak támaszkodott. Álmosan nézte Varjút. Varjú már hónapok óta családtag volt náluk, de még mindig idegenül mozgott a konyhában. Csak a szobában, ahol kizárólag Zsozsóhoz tartoztak a tárgyak, ruhák és eszközök, csak ott viselkedett nyugodtan, otthonosan. Zsozsó szeretett volna kérdezni valamit Varjútól, de az apja már felállt az asztaltól. A két férfi kabátot húzott, az ajtó felé indult. Varjú az ajtóban lehajolt, és megcsókolta Zsozsó arcát.

A Cserkesz utcában reggelre befagytak a tócsák. A fagyszagú levegő üdítően hatott Györkőre. Nagyokat szusszantott, és bizakodva fürkészte a távoli buszállomást, ahol még csak néhányan ácsorogtak. A tél, mint ez a hetvenes években megszokottá vált, ismét elmaradt. Ősszel korai telet, nagy havakat jósolgattak a meteorológusok, de semmi sem lett a dologból. A fekete karácsonyt tavaszias január követte, s a régi telekhez szokott emberek már annak is örültek, ha reggelre egy kis jég képződött a tócsák tetején.

Varjú István nem örült a fagyszagú januári reggelnek. Gondterhelt volt és fáradt. Alig egy hete esett túl a tárgyaláson. Felmentették, de a maláj nő halála tovább nyomasztotta. Györkő tudta, hogy mi foglalkoztatja a vejét. Megérintette a vállát.

– Az a fontos, Pista, hogy felmentettek… Nem is történhetett másként. Az orvosszakértők megállapították, hogy a maláj nő már halott volt, amikor a kocsi alá került. Nem tehetsz róla, lementél az útról, de hiába.

– Plusz háromezer.

– Részletet adtak rá. Kifizeted. Ez a minimum. Ennél olcsóbban nem lehet megúszni egy ilyen karambolt.

– Még a rendőrség visszavan.

– Mára vagy beidézve?

– Mára.

– Rendben lesz a dolog.

– És ha nem adják vissza a jogsit?

– Fölmentettek. Egész biztosan visszaadják.

– Az ügyvéd is ezt mondta. Csak attól félek, hogy van valamilyen paragrafus, kivétel vagy kizáró ok, és visszatartják.

– Van rá öt üveg tikettes söröm, hogy visszakapod a jogsit. Ma este zsebedben lesz a jogsi.

Odaértek a buszállomáshoz. Tízen-tizenöten várakoztak az út szélén. Beálltak a sorba. Nem beszéltek többet. Háromnegyed előtt öt perccel befutott az autóbusz. Felpréselődtek, mint minden reggel, s a zsúfolt kocsiban az alaktalan tömeggel eggyé válva, eljutottak a Volán-telepre.

Varjú István a nagy szerelőcsarnok közepe táján egy lezsarolt motor felújításán dolgozott harmadmagával. Egyenként kiszerelte a szelepeket, rugókat, rugótányérokat, s mindent kirakott egy olajos bádogtepsibe a földre.

– Ezt nézd meg – mondta Kanizsainak, aki fiatal kora ellenére régi szakmunkásnak számított a javítóműhelyben.

– Mi van? – kérdezte Kanizsai.

– Törött.

– A rugó?

– Nem, a szelepzár.

– Finoman bántak ezzel a szegény motorral… De várj csak, a dugattyúk majd beszélnek. Minden kiderül…

Varjú belehasalt a motorba, a fáradtolajtól fekete csavarokat sorra meglazította, majd kiemelt egy-egy újabb alkatrészt. Időnként az órájára pillantott, és csüggedten merengett a motor felett.

– Mi van, Kánya? Rühelled a melót? – kérdezte Kanizsai.

– Áááá… Jó meló ez… Csak…

– Hányra mész?

– Tizenegyre.

– Akkor még pancsolhatsz az olajban. Szétdobod a vezérművet, aztán öltözhetsz.

Varjú a csarnok távoli vége felé bámult. Az aknák felett mindenütt teherautók álltak. Szerszámok csörögtek, rosszul beállított motorok jajongtak. Beteg alkatrészek kattogtak, nyögtek a próbapadokon. Szerelők, inasok sétáltak át a szétszedett motorok között egy-egy újonnan vételezett alkatrésszel, s ahogy lépdeltek a huzatos csarnokban, a kezükben lobogott az alkatrészhez tartozó piros, sárga, kék papírlapok sokasága. Mindenhez papír, pecsét és aláírás kellett. Varjút eleinte ez idegesítette, de aztán rájött, hogy mindenki elégedett ezzel a helyzettel. Ha vételezni kellett egy alkatrészt, el lehetett közben ugrani a büfébe, meginni egy kólát, cigarettát venni, élni egy kicsit. A szomszédos kocsiállásban két inas a csörlővel birkózott. A mennyezetről alácsüngő láncot rákötötték a tönkrement motorra, melynek a tartócsavarjait korábban kiszerelték már. Nekiestek, húzták, húzták. A lánc csörgött, csörömpölt. A motor lassan emelkedett, a teteje ferdén előbukkant a motorházból. Az inasok igazgatták, nagy vaspajszerokkal billegtették, mert hol az eleje akadt be a karosszériába, hol a hátulja.

Varjú percekig nézte az inasok melóját, aztán visszahasalt a Zil motorjába, és tovább lazítgatta, bontogatta a megszorult anyákat. Kis ékeket ütött ki a helyükről, s amikor azok leestek, bemászott a kocsi alá, és türelmesen megkereste mindegyiket. Az olajos bádogtálcán egyre több lett a kiszerelt kacat. Varjú újra és újra belehasalt a motorház nagy gépgyomrába, s kiszámított, pontos, türelmes mozdulatokkal dolgozott szerszámaival.

Kilenc óra után néhány perccel a csarnok távoli végén felbukkant Zsozsó. Varjú éppen egy szelepszár fényes, csuszamlós nyakát tapogatta. A feje alámerült a benzin-, olaj- és vasszagú motorházban. Kanizsai megérintette a vállát.

– Megjött…

Varjú elengedte a szelepszár olajos nyakát, és felegyenesedett. Zsozsó már mellette állt. Kíváncsian belenézett a motor nyitott vasgyomrába.

– Szia – mondta Varjú.

– Szia, Kánya. Szendvicset hoztam neked, meg egy kólát.

– Kösz – bólintott Varjú, és lehajolt egy rongyért.

Amíg a kezét törölgette, futólag felmérte Zsozsót. A törékeny kislány derékban jócskán megvastagodott. Világoskék köpenyét, amit csak az irodisták viseltek a vállalatnál, már nem tudta begombolni a hasán. Arca durcásnak látszott. Varjú átvette a szendvicset és a Coca-Colát.

– Mi van? Történt valami? – kérdezte.

Zsozsó a zsebébe nyúlt, és egy színes képeslapot nyújtott át Varjúnak.

– A haverod küldi.

Varjú éhesen beleharapott a szendvicsbe, s közben a szöveget böngészte: „Fiú! Hallottál már a svéd pipikről? Szőkék. Üdv. Jocó” Mentegetőzve Zsozsóhoz fordult.

– A Jocó… Ismered, milyen…

– Tízkor el kell indulnod – mondta Zsozsó.

– Elindulok. Kösz, Zsozsó.

– Szia – bólintott Zsozsó, és elment.

Kanizsai kaján arccal egy nótát kezdett fütyörészni: „Asszonykám, adj egy kis kimenőt, hadd zülljek éppúgy, mint azelőtt…”

Varjú megfordította a lapot. A kép egy szaunát ábrázolt négy tojásdad keretben. Egyik a szaunát kívülről, három belülről. Az első fényképen két szőke, meztelen nő volt látható. Natúr padokon ültek facsöbrök mellett. Nyírfavesszővel csapdosták a hátukat. Kebleik jól érvényesültek a színes felvételen.

– Érthető – mondta Varjú, és Kanizsai orra alá tartotta a képet. Kanizsai nagyot füttyentett.

– Honnan jött?

Varjú megnézte a pecsétet.

– Lahtiból… Van egy kamionos haverom, az küldte.

Varjú megette a szendvicset, megitta a Coca-Colát, aztán visszabújt a motorba. Nem ment a munka. Ötpercenként az órájára nézett, s szenvedő arccal folytatta a munkát. Leejtette a csavarokat, feldöntött egy olajoskannát. Fél tízkor lecsapta a szerszámokat, és Kanizsaihoz fordult.

– Nem bírom cérnával. Lemosakszom és felöltözöm.

– Tőlem… – Kanizsai a vállát vonogatta.

– Ha visszakapom a jogsimat, feldobok egy láda sört.

– Mikor? – kérdezte Kanizsai.

– Meló után.

– Jobb lenne szombaton.

– Jó, akkor szombaton a Pillangóban.

– És ha nem kapod vissza?

– Akkor egyedül iszom meg az egész láda sört.

– El van boronálva. Csak most ne igyál. Előtte nem szabad inni. Ha piásan mész oda, akkor véged.

Varjú István már a kezét törölgette egy szerelőrongyban.

– Nem iszom. Most nincs mire inni. Szomjas sem vagyok – mondta, aztán búcsút intett a társainak, és a hosszú csarnokon át elindult az öltöző felé.

Délután két óra tájban, közvetlenül a műszak befejezése előtt újra megjelent Varjú István a szerelőcsarnokban. Amikor a félig leeresztett nagy vaskapu alatt átbújt, és az aknák, kocsiállások között befelé botorkált, Kanizsaiék azonnal észrevették. Letették a szerszámokat, és vártak. Varjú talányos arccal megállt előttük. Nem szólt semmit. Nem is köszönt. A szerelők nézték az arcát. Kanizsai megszólalt:

– Mi van, Kánya?

Varjú István a belső zsebébe nyúlt, előhúzta a jogosítványát, és megcsókolta.

– Örülsz? – kérdezte az inas.

– Lebegek – mondta Varjú. – Gyertek, iszunk valami előleget a büfében. Most már van mire…

– Letusolunk, Kánya, addig menj be az irodába – javasolta Kanizsai.

– Már bent voltam. Tusoljatok le. Addig várok.

Húsz perc múlva az üzemi büfében egy kicsi, zsúfolt sarokasztalnál Varjú megölelte Kanizsait.

– Fasza gyerek vagy. Érted a csíziót. Ha megérinted a motort, újjászületik…

– Hagyjuk ezt, csórókám – mondta Kanizsai, s ahogy megrázta a fejét, olajtól koszos haja összeragadt csomókban a hátára zuhant.

– Megérinted a Zilt, és meggyógyul. Olyan vagy, mint Jézus Krisztus.

– Kánya… Arra igyunk, hogy visszakaptad a jogosítványodat – mondta Kanizsai, és magasra emelt egy sörösüveget.

Ittak, szendvicseket ettek, aztán újra ittak. A tizedik üveg sör után Kanizsai kérdően Varjúra nézett.

– Leteszed azért a szerelővizsgát?

– Le… Le kell tennem.

– Minek? Kocsira ülsz, és elmész a fenébe.

– Nagyobb kocsikra szeretnék kerülni.

– Ahhoz nem kell szerelővizsga.

– A kamionhoz.

Kanizsai és a tanuló jól megnézték maguknak Varjú Istvánt. A tanuló semmi különöset nem fedezett fel, mivel a második üveg sör után berúgott, de Kanizsainak úgy tűnt, hogy Varjú arcán van egy kemény, makacs vonás. Egy furcsa, makacs vonás, ami bajba sodorja, vagy erőt ad neki a felemelkedéshez.

Este hét óra tájban, amikor Györkő is hazaérkezett, Zsozsó és az anyja sürgölődni kezdtek a konyhában. Hagymát szeltek, rétegenként lesózták, aztán félretették, hogy levet eresszen. A krumpli már javában pirult a sütőben, s amikor az első eldurrant, kisebbre vették a lángot. A konyhaasztalt megigazították, letörölték a régi, összeszabdalt viaszosvásznat, felrakták rá a tányérokat, majd kis tálakban az olvasztott töpörtyűt, füstölt szalonnát és a libazsírt. Kenyér is került az asztal sarkára, s már vacsorához is lehetett volna ülni, amikor Györkő elővette a pálinkásüveget. A villany elé tartotta, meglötyögtette, kupákat szedegetett elő. Kézbe adta. Először Varjúnak, utána az asszonyoknak. Zsozsó szabadkozott.

– Belenyalsz – mondta az apja.

Györkő megtöltötte a kupákat, aztán egyik kezében az üveget, másikban a poharat szorongatva megszólalt:

– Igyunk arra, hogy a mi Pistánk megúszta a bajt.

Ittak mind. Zsozsó is. Györkő újratöltötte a kupákat, és merengve lamentált. Varjú, aki jócskán besörözött, látta, hogy az apósában is van már elég.

– Ilyen ízek … Ilyen ízek… Ez nem pálinka, ez zsoltár… A rézen múlik minden. Ki milyen rezet kap. Ez a legjobb réz. Az Ikarusnál rossz rezet nem építenek be benzincsőnek… Ez a réz a lelke az egész gépnek… Ha ezen kifolyik, megnemesül…

Zsozsó asztalhoz ült. Az anyja egy zöld cseréptányérba terelgette a sütőből a pirosra-feketére égett krumplikat. Az illatozó krumplihalmot az asztal közepére tette és leült.

– Együnk – javasolta.

Györkő a sarokba helyezte a pálinkásüveget, és leereszkedett az asztal mellé. Előrehajolt, szedett magának. Amikor befejezte, Zsozsó is beletúrt a krumplihalomba, s a legszebbekből négyet Varjú tányérjára tett. Amikor a férjét ellátta, magának is szedett. Zsozsó anyja utolsónak maradt.

Varjú négyfelé vágta a kérges héjú, átsült krumplikat, aztán megsózta, majd libazsírral megöntözte valamennyit. Jóízűen evett. A vöröshagymát már átjárta a só. A hagyma erős, fűszeres íze jól illett a zsíros krumplihoz. Szótlanul ettek percekig. Ki a töpörtyűből, ki a zsírból merített. A hagyma is fogyott jócskán. Zsozsó anyja füstölt szalonnát szeletelt a krumplija mellé. A pirosra sült krumplik fogytak a zöld cseréptányérból. Györkő újra és újra szedett. Eleinte töpörtyűt evett a burgonyához, később libazsírral öntözte. Sózta, paprikázta is. Amikor valamennyien jóllaktak, két krumpli még maradt a cseréptányérban.

– Ez jó lesz a nyulaknak – mondta Zsozsó anyja.

Györkő kiment az előszobába, és a hűtőgépből behozott egy üveg tikettes sört. Teleöntötte a poharakat, és elégedetten felemelte a sajátját. Varjú István is húzott egyet a sörből, aztán körülnézett. Zsozsó vékony kenyérhéjjal törölgette a zsírt. Varjúra nézett, majd újra a tányérra, és megszólalt:

– A Pincési kartárs azt mondta, hogy bent jártál az irodán, és kocsira kérted magadat…

– Így igaz. A rendőrségről egyenesen oda mentem, és kértem, hogy tegyenek kocsira – mondta Varjú.

– Azt hittem, leteszed a szakmunkásvizsgát.

– Leteszem. Ez két külön dolog – mondta Varjú, és belekortyolt a sörbe.

– Szakképzett szerelő leszel… Úgy gondoltam…

– És?…

– Ott akarod hagyni.

– Mit?

– A műhelyt.

– Maradjak ott?

– Azt hittem, tanultál ebből a zűrből. Ha kocsira ülsz, egyik zűr jön a másik után… A műhely az más… Hattól kettőig kényelmesen elmelózol ott… Nincs baleset, nincs zűr… A szerelők többet keresnek, mint a sofőrök. Egy jó szerelő nálunk…

– Csakhogy én sofőr vagyok.

– Mindenkinek van jogosítványa. Az összes szerelőnek. Másként nem vihetnék ki a kocsikat próbaútra…

– Nem tudom, mit akarsz. Én nem próbaútra viszem a kocsikat, ötszáz méterre. Én lehajtok heti kétezer kilométert. Ez is más, és az is más.

– Más… Ha a műhelyben maradnál, szépen élhetnénk. Délelőtt munka, délután mozi…

– Milyen mozi?

– Mozi … Nem voltál még moziban?

– De voltam, csak nem értem, hogyan jön ide a mozi.

– Az országút tele van zűrrel. Amit én kiálltam ebben az öt hónapban, az iszonyatos. Elütöttél egy nőt…

Györkő felemelte a tikettes sört, teleöntötte a poharakat, majd felmorrant:

– Nem ütött el senkit, te hülye! Hogyan vezessen, ha ilyeneket mondasz neki?! Nem ütött el senkit! Lement az útról. De gurult a nő. Odagurult! Világos? Odagurult.

– És meghalt…

– Na, lányom… Na…

– Hagyja csak, papa… – mondta Varjú, és felemelte a poharát. Ivott, sokáig nézte Zsozsó izgatott, szép, apró gonoszságoktól, számításoktól kusza arcát, aztán megszólalt:

– Mit csináljak, Zsozsó? Mondd meg. Mit szeretnél?

– Maradj a műhelyben. Ha szerelő maradsz, be tudjuk osztani az időnket. Ha akarunk, moziba megyünk; ha akarunk, színházba. Délután együtt jövünk haza a telepről. Fogjuk egymás kezét.

– Zsozsó, ez lehetetlen. Én kettőkor jövök ki, te pedig négykor… És a mozi. Nem tudom, mit akarsz a mozival. Idáig nem lehetett téged elvonszolni egy átkozott moziba.

– Moziba nem, de mindig szerettem volna színházba menni. Egész életemben kétszer mehettem idáig…

– Jó. Vasárnap esténként elmegyünk színházba. Megfelel?

– Én nyugodtan szeretnék színházba menni… Tudni, hogy másnap délelőtt is ott vagy a közelemben. Csak ki kell mennem a szerelőcsarnokba, és megtalállak. De ha kocsira ülsz, soha nem tudom, merre jársz, mikor érkezel haza… Nem akarom, hogy elmenj… Nem akarom…

– Túl sokat akarsz az élettől, kislányom – szólalt meg Zsozsó anyja –, én egész életemben nem tudtam, hogy apád merre jár… A sofőrök az országúton élnek, ebbe bele kell nyugodni. Megkeresik a pénzt, ami a családnak kell, és amennyire lehet, vigyáznak magukra.

– De én nem akarom, hogy sofőr legyen. Van sofőr elég. Szerelje az autókat, azzal többet keres.

Györkő vastag, hatalmas tenyerével az asztalra csapott. Táncra perdültek a tányérok és a poharak. Amikor elhalt a csörömpölés, felbődült:

– Kuss! A szentségedet! A Varjú nem rőfös, nem könyvelő, hanem sofőr! Ahogy a sasból nem lesz teknyősbéka, úgy a sofőrből sem lesz könyvelő. Amíg az utakat járta, nem vernyákoltál. Azóta miákolsz, amióta ott van a műhelyben, és kézre áll neked. Felmentették, visszakapta a jogosítványát. Kész. Megy, amerre lát. Csak nem képzeled, hogy görnyedezik nektek abban a sötét csarnokban? Ez sofőr…

Zsozsó az asztalra borult, sírva fakadt. Györkő nem törődött a lányával. Töltött a tikettes sörből, és elégedetten körülnézett. Fel is emelte a poharát, de a többiek nem nyúltak hozzá.

– Miért ilyen nagy baj ez, kislányom? – érdeklődött Györkőné a lányától.

Zsozsó kihúzta magát, és Varjúra bökött.

– Felszedi a stopposokat.

– Miért baj ez? – kérdezte Györkő.

– Minden rohadt csajt felszed…

– Én? – kérdezte Varjú csodálkozva.

– Te. Igen, te – zokogta Zsozsó –, aztán kenguruvá változol.

Györkő az asztalra borult, és elkezdett röhögni. Amikor levegőhöz jutott, hátba vágta a vejét.

– Tényleg kenguruvá változol?

– Nem… Nem… Még csak egyszer fordult elő.

– Egyszer?! – kérdezte Györkő, és harsogva röhögött tovább. – Ilyent még nem hallottam… Kenguruvá… Kenguruvá változott a vejem…

Zsozsó arcát újra elöntötte a könny. Hüppögve, elkeseredetten kiszaladt a konyhából.

– Nem értem, mi van… Semmit nem értek az egészből – mondta Varjú, aztán az üveget, melyben egy kevés sör még lötyögött, a szájához emelte.

Varjú István éjfél után arra ébredt, hogy Zsozsó járkál a szobában. Felült, értetlenül körülnézett. A rádióból halk zene szivárgott elő. Szakadozott török vagy üzbég dallamok. A müezzinhangú énekes fulladó hangját időnként elnyomták a sípok és trombiták. A szobát gyéren bevilágította a skálaégő fénye. A bútorok körvonalai alig sejlettek.

– Zsozsó… Mit csinálsz? – kérdezte Varjú.

Zsozsó ijedten megállt a szoba közepén.

– Nem tudok aludni – válaszolta sírásba fúló hangon.

– Gyere ide, kislány, na gyere.

Varjú megfogta Zsozsó kezét, és odahúzta a heverőhöz. Lefektette maga mellé, és betakarta.

– Mi baj van?

– Szeretlek… Minden baj ebből keletkezik…

– Én is szeretlek, Zsozsó.

– Kánya… Minden legyen úgy, ahogyan te akarod… Azt akarom, hogy boldog legyél velem.

– Mind a ketten legyünk boldogok.

– Hárman…

– Igen, hárman.

– Kánya, szeretném, ha szépen élnénk, és mindig szeretnénk egymást… Szépen és boldogan kellene élnünk.

– Aludj szépen, aludj – mondta Varjú, és megsimogatta Zsozsó testét. Zsozsó megnyugodott, és Varjú karjában lassan álomba szipogta magát. Amikor elaludt, Varjú még egyszer megcsókolta. Zsozsó bőrének üde tejszaga volt.

 

9.

Varjú István az összetorlódott reggeli forgalomban óvatosan vezette az új Zilt. Lassan gurult a 70-esen. Érdnél akart a 6-osra fordulni, mivel féléves szünet után újra Z-elemeket szállított Paksra. Február 17. volt, Donát napja. Mínusz hatfokos hidegben, hat óra negyvenhét perckor jelent meg a felhőtlen, mélykék égen az aranyló napkorong. Varjú István boldogan, szinte szerelmesen szorította a volánt. A játék kenguru mellette ült és őrködött. A Zil engedelmesen gyorsult, lassult, ahogy a forgalom kívánta. Amikor Kamaraerdőnél előbukkantak a kanyarból, a Panoráma vendéglő udvarán Varjú megpillantott egy ismerős kamiont. Azonnal kitette az indexet, és lassan, óvatosan befordult a placcra. A kamion mellett Jocó ácsorgott, zsebre tett kézzel.

– Mi van, Kánya? – kérdezte, amikor Varjú a földre ugrott.

– Kisnyúl.

– Kocsira engedtek?

– A bíróság és a rendőrség közös levélben kérelmezte a vállalatnál.

– Képzelem…

– Mit csinálsz itt, Jocó?

– Várom a segédvezetőmet.

– Hová lett?

– Bent van. Tojást eszik. Összeveszett az asszonnyal…

– Hová mentek?

– Jugóba…

Varjú sóváran a Volvóra nézett.

– Nem adtad fel? – kérdezte Jocó.

– Nem… Az ember ne adja fel a terveit.

Jocó előhúzta a slusszkulcsot, és átnyújtotta Varjúnak.

– Csak óvatosan…

– Kösz, Jocó – mondta Varjú, aztán a hágcsón felmászott a Volvo vezetőülésébe. Hosszan, elégedetten nézte a műszerfalat. Lassú mozdulattal beindította a motort. Belefülelt a duruzsolásba. Bólogatott, tetszett neki. Bekapcsolta az első fokozatot, és előregurult három métert.

– Mesés szerkezet – mondta néhány perc múlva, és a slusszkulcsot Jocó markába ejtette.

– Ez motor, mi?

– Az… Nyugodtan átballaghatsz vele Európán… Kösz, Jocó, mennem kell.

Varjú a Zilhez lépett, beült a volán mögé. Indítózott. Közben a nyitott ajtón át odakiáltott Jocónak:

– Nagy sikere volt nálunk a svéd képeslapodnak!

– Képzelem – mondta Jocó vigyorogva –, megszületett már a lányod?

– A fiam? Március elejére várjuk.

Varjú nevetve intett Jocónak, aztán kihajtott a 70-esre. Hamar elérte Érdet, s fél óra múlva már a 6-oson robogott Paks felé. Bekapcsolta a magnót. A Dawn együttes kezdett a Levine–Brown-számmal: „Köss egy sárga szalagot a tölgyfa köré.” Dawnék után a Dik Dik együttes következett Az eszkimóval, majd a Nézlek és látlak, gyermekemmel.

A mezők dértől fehérlettek, a holtágak vize vékonyan befagyott. Az ártéri fák kis jéggallért viseltek. Olyanok voltak, mint hajdan a spanyol grandok. Csak szebbek, mert nem grandok voltak, hanem fák. Szentmártonnál sirályok jelentek meg az út felett. Fehér szárnyukkal könnyű, lebegő íveket rajzoltak a kék égre. A fagy megtisztította a levegőt. A fák, a mező s a távoli falvak ragyogtak a fényben. A Zil szélvédőjén surrogott, süvöltözött a fagyos levegő. Varjú boldogan, új terveket építgetve tört előre autójával a kéklő messzeség felé.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]