A rettenetes légióAhogy Sviátó Géza később visszaemlékezett, a különös társaságot a Tavaszi Meszes Ünnepély hozta először össze. Látszólag sokban különböztek, de volt bennük valami azonosság. Ez az azonosság nem a sör szeretete volt, mert Eigel Tibor például nem szerette a sört. Azt sem lehet mondani, hogy a természetszeretet, mert a természetnek nagyon eltérő megnyilvánulásaival találkoztak életükben, az afrikai homokviharoktól, az Uralon túli fagyokig. Életkoruk sem egyezett. Sviátó Géza huszonötnek látszott, de csak tizenhét éves volt, s ha nem vállalt éjszakai vagonkirakást Keszthelyen, akkor éppen az érettségijére készült. Eigel Tibor már túl volt a negyvenen, Iványi Palika és Kolozs Karcsi a harmincon, Vilma és Eszter a huszonötön. Társadalmi helyzetük pedig teljesen megmagyarázhatatlanná tette összeverődésüket, mert Vilma és Eszter ezekben az években már félig-meddig orvos volt, Palika állatorvos, Kolozs katonatiszt, Sviátó Géza pedig diák, s nem tudta eldönteni, hogy étlen haljon, a rajzkészségét fejlessze, vagy színes történeteket írjon látszólag jelentéktelen emberi eseményekről. Sviátó Géza nagyon megörült, amikor Eigel Tibor örökölte a házat, mert megérezte, hogy végre történik valami, ami fenekestől felfordítja a környék ásatag nyugalmát. Eigel Tibor és Iványi Palika meszet szereztek valahonnan, s Vilmával és Sviátó Gézával együtt, aki egyébként a házban lakott, nekiláttak kimeszelni a szobákat. Így kezdődött a Tavaszi Meszes Ünnepély, ami később a történelemben a „Nagy Tavaszi Meszes Ünnepély” néven vált közismertté. Amikor mindent bekentek, s Vilma már százszor is elkiáltotta magát, hogy „Meszes… Meeeszees – vagy –: Apukám, úgy mész, mint a meszes” – a mész elfogyott. Vilma ekkor azt mondta, hogy amíg ő felmos, a fiúk szerezzenek valahol sört. A kútnál kimosták az egyik vödröt, s ahogy voltak, meszes füllel, meszes ruhában elindultak a kocsma felé. Az udvaron libasorba rendeződtek, elöl Eigel adjunktus, a sor végén Sviátó Géza helyezkedett el a vödörrel. Sviátó rögtönzött költeményét énekelve elindultak a kocsma felé:
Az első nagy sikert már a szomszéd ház, a Reknitzer-villa kapujában learatták, mivel a gróf, az ismert és tisztelt afrikavadász, kijelölt kényszerlakhelyéről éppen sétára indult. A gróf minden óvatosságot mellőzve felröhögött, és valószínűleg csak azért nem állt be a sor végére, mert fokos volt nála, s finom ízléssel megérezte, hogy a fokos rontaná az összhatást. Keszthely felől beérkezett a vonat, s az utasok, akiknek egyik része úgy vélte, hogy az ötvenes években komoly arccal lelkesedni kell, másik része viszont úgy, hogy letargikusan gyászolni, megbotránkozott. A légió akkor került kritikus helyzetbe, amikor az utasok között Iványi Palika menyasszonya, Csernics Eszter is feltűnt egy főhadnaggyal az oldalán. Eszter az utóvizsgája miatt maradt a városban, így a Tavaszi Meszes Ünnepélyre csak késve érkezett. Csernics Eszteren jól látszott, hogy az utóvizsgája sikerült, az eseményt megünnepelte. Eszter valószínűleg soha nem jött zavarba, a kínos helyzetekről fogalma sem volt. Ha mégis, mindent eltakart arcszíne, melyet a legszebb maláj nők is megirigyelhettek volna. Eszter Sviátó Géza mögé beállt a sorba, és mindenkit túlordítva énekelte, hogy: „Menetel a rettenetes légió.” – Sviátó érzékelte, hogy Eszter mögé a főhadnagy is felsorakozott, és énekel. Igyekezett elterelni a többiek figyelmét, ezért a rögtönzött dallam ütemét a vödör oldalán dobolta. A vödör döngetése először Eigelt tette kíváncsivá, majd Iványi Palikát is. Hátranéztek, s látták, hogy a sor végén egy ismeretlen főhadnagy menetel. Így érkeztek meg a régi Remete-féle vasúti vendéglőhöz, ahol ezekben az években egy testes, abbé külsejű kocsmáros mérte a kukoricabort. A söntés előtt megtorpantak, összetorlódtak, s néhány pillanatig kérdésessé vált, hogy a sör vagy a főhadnagy létezése a fontosabb. Győzött a józan ész, így Iványi Palika az abbé külsejű kocsmároshoz fordult: – Van sör? Az abbé Sviátó Gézára nézett, aki a járási bajnokságban futballozott, aztán bólintott. Nem volt bőbeszédű. – Akkor adjon nekünk egy vödör sört. – Hol a vödör? Sviátó Géza a söntéspult bádoglemezére tette a vödröt. Az abbé a vödörre pillantott, majd Sviátóra. – Ez meszes. – Csak kívül – mondta Sviátó. Az abbé belenézett a vödörbe, aztán a csapot a szélére illesztve ontani kezdte a sört. A hab hamarosan kibuggyant a vödör peremén. Ekkor az abbé elzárta a csapot, és kérdően Eigel adjunktusra nézett: – Pohárból nem isznak? – Pohárból is iszunk – mondta Palika. – Tudja, miért? – Mert szomjasak. – Dehogy. Most van a Meszes Ünnepély. – Látom a vödrön. Az abbé megtöltött öt poharat, aztán újra a vödör fölé irányította a csapot. – Csak négy kellett volna, én nem iszom – mondta Eigel, és tanácstalanul körülnézett. – Elfogy – mondta Sviátó Géza, és Iványi Palikára pillantott, akinek az arckifejezésében hirtelen megjelent egy rideg vonás. – Sikerült az uvém. A prof azt mondta, egyszer még klinikus is lehetek… – mondta Eszter. – Ki ez? – kérdezte Palika, és a főhadnagy felé bökött a poharával. – Ez?… Ez a Kolozs. – De honnan van? – A vonatról. – Csak ezt hoztad magaddal, vagy a többieket is, akik a vonaton utaztak? – Csak a Kolozst. Egyetlen fillérje sincs. A főhadnagy letette a poharát, és közbeszólt: – Mert elnyerte. Ultin. – Egy uvés medika, nem mondom, jó. Tele lehettél dohánnyal. – Ez civil duma. Ismerem a civil dumát. – Majd én kifizetem a sört – mondta Eszter, és elővett egy csomó százast. – Honnan van neked ennyi pénzed? – kérdezte Palika. – A Kolozstól nyertem. – Add neki vissza. – Nem adom, ezt én nyertem. Azt csinálok vele, amit akarok. – Ha nem adod vissza a pénzét, nem tud elmenni. – Nem is akar. – Mi az, hogy nem akar? – Nem akar. Kikezdett velem a vonaton. Azt hitte… Nem tudom, mit hitt. Aztán elnyertem a pénzét. – Add neki vissza, és akkor elmegy. – Nem adom, ezt én nyertem. – Akkor itt marad. – Úgyis itt akar maradni, mert tetszem neki. – Ezt vegyem én feleségül? – kérdezte Iványi Palika, és kérdően a többiekre nézett. – Tudod, sikerült a vizsgája, és most nagyon boldog – mondta Eigel Tibor. Palika a főhadnagyhoz fordult: – Összedobjuk a dohányt, és simán utazhatsz tovább. A főhadnagy belemerítette a poharát a meszes vödörbe, félig kiitta, aztán vállvonogatva megszólalt: – Elmehetek, ha akarjátok, de már lekéstem a csatlakozást. Az út elszakadt. Nem akarok itt semmit. De végül a lányok döntik el, hogy mit akarnak. – Ez hülye – mondta Iványi Palika –, de az üde hülyék közül való. A főhadnagy letette a poharát, és fenyegető pillantást vetett Palikára. Sviátó Géza oldalt húzta a főhadnagyot: – Félreérted a helyzetet. Palika állatorvos, de négy évet szolgált a francia idegenlégióban. Ha rájön a köhögés, még most is homokot köp. Nagyon csúnyán tud viselkedni. – De az Eszter engem szeret. – Nincs jelentősége. Amióta ismerjük, Eszter állandóan szerelmes valakibe. Nála ez hangulat kérdése. Mást szeret délelőtt, mást délután, de az egész csak költészet. Eszter végül kifizette a sört, és a vödörrel libasorba rendeződve elindultak a ház felé. Énekeltek: „Afrikai sivatagban menetel a légió…” A ház, amit Eigel Tibor 1952-ben örökölt, nem ért valami sokat. Nagy, zegzugos építmény volt, kis toronnyal. A torony beázott, a tető behorpadt két helyen. A falak vedlettek. A századforduló után, a tízes évek közepén-végén falusi mesterek építették fel sietősen. Nyári háznak szánták, vékony, könnyed falakkal. Amikor megbukott a forradalom, az öreg mérnöknek ott kellett hagyni az egyetemet. Nyugdíjazták. A házhoz akkor építették a toldalékokat, pénz hiányában még vékonyabb falakból. A szociális érdeklődésű mérnök korán meghalt, így a második háború után a falusi tanács az özvegy mellé még két családot beutalt a nagynak tűnő házba. Amikor Eigel Tibor eltemette az anyját, a házzal két családot is örökölt, akik a műteremnek nevezett tágas, nem túlzottan világos, konyhaszerű helyiségen kívül az egész földszintet lakták. A műteremből vaslépcső vezetett fel a manzárdba, ahonnan két alacsony mennyezetű szobából a kertet és a Balatont lehetett látni. A házról a falusi tanácsnak is rossz volt a véleménye. Ez abból is látszott, hogy az ötvenes években a környező villák és házak többségét államosították, de ezt nem. Az örökség átvétele 1952-ben meggondolatlanságnak látszott, de Eigel Tibort is meg lehet érteni, mert az a város, ahol az egyetem kutató intézetében dolgozott, messze esett a folyóktól, tavaktól, vizektől. Néha még a falikutak is elapadtak, s a kiszáradás réme idegesítette az embereket. Eigel Tibort a régi ház, a tó közelsége a gyermekkorára emlékeztette. Szerette a fákat, a hirtelen támadó szeleket, melyek megtépték a kerteket, háztetőket, a hajók vitorláit. Alig egy éve vette feleségül Vilmát, aki akkor már szigorló orvos volt, és itt mutatta be az anyjának. Vilmának tetszett a ház. Eigel úgy érezte, hogy a ház és a kert hitelesíti Vilmában a történeteit a régi időkről, és talán saját magát is. Vilmát idegesítette, hogy Eigel nem ivott sört, bort, rumot. Nem ivott, és nem cigarettázott. Vilma ezt nem értette, de belenyugodott. Vilma magyar nő volt, de Szabadkán született. A legmegbízhatóbb kereskedők közé tartoztak a szülei. Valamilyen okból ott nem vették fel az egyetemre. Erre Vilma a hátizsákjába tett egy kenyeret, melléje az Ady-kötetet, s barátnőjével, Csernics Eszterrel átúszott a Dráván Magyarországra. Gyanúsnak látszottak, de igazolták magukat. Eleinte cselédként dolgoztak jobb házaknál. Később, amikor bekerültek az egyetemre, a mások által eldobált kenyérmaradékra is ráfanyalodtak. Eigel adjunktus az egyetemen egyszer észrevette, hogy a két lány a szemétkosárban kotorászik. Meghívta őket vacsorára. Nagyon zavart volt, szégyellte, hogy jobb körülmények között él, mint az egyetemisták. A lányok temperamentuma, egészséges humora feloldotta közöttük a feszültséget. Később, csaknem egy év múlva tudta meg, hogy a lányok átúszták a Drávát, és a semmiből élnek. Kideríthetetlen, miért éppen Vilmát vette feleségül. Vilma szépsége, fiatalsága mögött talán megérezte az erős személyiséget. Vilma boldog volt, de Eszter egyedülsége nyugtalanította. Eszterben a kelleténél több volt az érzelem, s pillanatnyi hangulatai akadályozták a tanulásban, elmosták távolabbi terveit. Így mindenki nagyon örült, amikor megismerkedett Iványi Palikával, aki reális, megbízható embernek látszott. Palika még a világháború alatt elvégzett három évfolyamot az állatorvosi egyetemen, de nem tudta befejezni, mert kivitték a frontra. A háború végén nyugatra került, s a franciák egy hadifogolytáborból beszervezték az idegenlégióba. Négy évig harcolt Afrikában, aztán megszökött, és kalandos útvesztőkön át hazakerült. Nehezen jutott vissza az egyetemre, csak 1952-ben fejezte be az utolsó évet. Afrikából szívnagyobbodással került haza, s a rossz sejtelem komorrá tette az arcát. Herkulesi izomzata mindezt eltakarta, irigyelték az emberek. Sviátó Géza családja lakott az egyik földszinti lakásban. Elméletileg. A valóságban csak Sviátó Géza, mert a család, melyhez tartozott, széthullott. Testvérei, az anyja csak a nagyobb ünnepeken és nyaranta bukkantak fel a házban. Az év nagy részében magányosan élt. Félig napszámos, alkalmi munkás, félig diák volt. Kolozs Károlyról is kiderült később, hogy a vihar végigsodorta fél Európán. Apja asztalosmester volt az egyik Vas megyei faluban, szerény keresetét méhészkedéssel egészítette ki. A méhek miatt hozatott néhány szakkönyvet, és rákapott az olvasásra. Falusi szocialista lett belőle, vitatkozó, elméletek után kutató ember. Tizenkilencben beválasztották a direktóriumba. Odaveszett a biztonságos műhely, a gyümölcsös mögött a méhes, mert a forradalom bukása után menekülnie kellett. Kolozs Károly már Bécsben született. A család Bécsből Moszkvába került, s amikor a második világháború alatt a német csapatok megközelítették Moszkvát, kitelepítették őket az Uralon túlra. 1947-ben az anyjával települtek vissza Magyarországra. A bátyja és az apja elestek a háborúban. Kolozs vegyésznek készült, de nem tudta befejezni az egyetemet. Vegyvédelmi tiszt lett, és könnyített, levelező tagozaton szerezte meg diplomáját. A vendéglőtől a házig vezető úton rekedtre ordították magukat valamennyien. Vilma széthullott hajjal, izzadtan várta őket a műterem ajtajában. A felmosórongyot, melyet csak néhány pillanattal korábban csavarhatott ki, még a kezében tartotta. – Sört hoztatok? – kérdezte. Sviátó az elaggott, ősi konyhaasztalra tette a vödröt. Vilma belenézett, és amikor a sör habzó bőségét megpillantotta, elérzékenyült: – Olyan, mintha otthon lennénk Szabadkán, és vasárnap volna. Poharak, csuprok, pettyes zománcbögrék kerültek elő egy iratszekrényből. Sorra megmelegítették edényeiket, és ittak. A hab az állukra, nyakukba csorgott. A második pohár sör után Vilma szeme megakadt a főhadnagyon. Elnevette magát, aztán megszólalt: – Szevasz, te ki vagy? – Az Eszter hozta – mondta Eigel. – Ez a Kolozs. Nagyon szereti a sört. Vilma a pohara mögül Palikára pillantott, s amikor látta, hogy nem készülődik semmiféle vihar, megszólalt: – Ha szereted a sört, itt a helyed. Egy egész vödör sörünk van. – Mi ez ennyinek? – Mit mond? – kérdezte Palika. – Azt kérdi – magyarázta Sviátó –, mi ez ennyinek? – Ez a szentírásból van… Te katolikus vagy? – Miért, ti nem? Egymásra néztek. Nem értették a kérdést. Nem tudták egymásról, hogy ki milyen felekezethez tartozik. Ahhoz a háború alatt vagy háború után felnőtté vált nemzedékhez tartoztak, amelyik erről nem beszélt. Az utcáról berregő, fényes motorkerékpár fordult be az udvarra. A motoron egy Blériot-szemüveges, hátizsákos férfi ült. Vilma felujjongott: – Odanézzetek, a Kovács Pitykó! Valamennyien kiszaladtak az udvarra. A motoros nevetett, átkiabált, átintegetett a zúgáson, aztán megállt a műterem előtt, és elhallgattatta a masináját. Mindenki odarohant, és megölelte. Kovács Pitykóból, ahányszor csak megmozdult, porfellegek szálltak elő. Levette a szemüvegjét, sapkáját, majd a hátizsákját is. – Hivatalos kiküldött vagyok. Itt tartják a Nagy Tavaszi Meszes Ünnepélyt? – kérdezte. – El tetszett késni, az ünnepély már tart – mondta Vilma. – Van engedélyük ünnepélyt tartani? – Van, kérem szépen. – Kitől? – A Művészek Írók Tudósok Szabad Szakszervezetétől. – Az érvénytelen. Csak a területileg illetékes Főmeszes adhat engedélyt a Nagy Tavaszi Meszes Ünnepély megtartására. – A Meszes hivatal címe titkos, a Főmeszest nem ismerjük. Még senki sem látta. Csak tudják, hogy van. – A Főmeszes titkos jelvénye a füstölt sonka. Hozom az engedélyt és a jelet. Én vagyok a Főmeszes! – mondta Kovács Pitykó, s a hátizsákjából előrántott egy sonkát. Felmutatta, aztán a sonkát a feje fölött lóbálva gyorsuló léptekkel elindult az udvaron. Eigel Tibor mögéje sorakozott, majd a többiek is: Vilma kántálni kezdett:
Kolozs Sviátó Géza mögött menetelt. Egy haldokló sárgabarackfa és az elburjánzott bodzabokor mögött hátbabökte: – Koma, ti mindig ilyenek vagytok? – Nem – mondta Sviátó. – Csak a meszes ünnepeken. – Kovács Pitykó hirtelen megtorpant, s a diófa egyik alsó ágára felakasztotta a sonkát. Széttárta a karját, mint egy püspök, és kenetteljesen megszólalt: – Imáádjáátok a Sonkát. A Sonka a gyomrotokba lát. Valamennyien térdre vetették magukat, imát mormoltak, és hangos kiáltásokban törtek ki: „Ó, mennyei sonka! – Sonka, maradj velünk!” – „Ó, Sonka király, ott fenn!” Kovács Pitykó újra elkiáltotta magát: – Babla krajcen Grosze Salututáre Sonkent! Mindenki felegyenesedett, és feszes díszmenetben elvonult a sonka előtt. Ekkor Kovács Pitykó arca nyájasra változott: – Elvtársak, ez a mi ünnepünk, ez a mi Sonkánk. Nem tudta folytatni, mert a menet zsebkendőt lobogtatva elindult a diófa körül. Mindenki énekelt: „Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót, ez vezesse harcra a magyar dolgozót…” – A menetből valaki elkiáltotta magát: – Le a sonkával a fáról! – Várjatok, még van egy stáció – mondta Kovács Pitykó. Vilma ekkor hirtelen kilépett a sorból, leakasztotta a sonkát a fáról, s a megtorpant menetnek odakiáltotta: – Lófasz a seggetekbe – és a műterem irányába elfutott a sonkával. A Nagy Meszes Ünnep hangulata elbizonytalanodott. A bokrokon át, aki csak tehette, utat tört magának a műterem felé. A többiek kimentek az útra, a sietséget beszélgetéssel leplezve közelítettek a házhoz. A műteremben sértetlenül hevert a sonka az asztalon. Vilma kenyeret szelt, és vihogott. – Öregem, ti addig imádjátok a sonkát, amíg beköpi a légy. Kovács Pitykó az asztalhoz lépett, és megemelte a sonkát. – Szürkehályog – mondta. – Ez volt az első komolyabb szemműtétem, és sikerült. Ezt a sonkát kaptam a családtól. – Ide figyelj, meszes, elég a jelképekből. Ez sonka. Sonka és kész. Tedd le az asztalra, mert elfogy a türelmem – mondta Vilma. Nagy kajálás kezdődött. Sonka és kenyér. Bőven. Aztán sör. Amikor elfogyott, Kovács Pitykó és Sviátó motorra ültek, és szereztek a környéken két üveg rumot. Eigel Tibor egy hokedlin állt, és verseket szavalt. Áprily Lajost, Szabó Lőrincet, aztán Villont és Faludy Györgyöt. Jól összekeveredtek a dolgok. Kolozs Esztert figyelte. Eszter, ahogy fogyott a fény, egyre közelebb húzódott Iványi Palikához. Amikor besötétedett, már a légiós karja alá dugta a fejét, mint egy pulikutya. Kolozs megérezte, hogy nincs esélye. Arra gondolt, hogy feláll, és elmegy. De nem állt fel, mert vonzotta valami a lányhoz, reménykedett. Eigel adjunktus újabb strófát szavalt valamiből:
Kolozs nem tudott elmenni, magához húzta a furcsa társaság, mint a mágnes. Esztert nem értette, más volt délelőtt, más délután, más este. Úgy gondolta, hogy marad, amíg lehet, és szolidan viselkedik. Mégis, amikor csend támadt, Eszterre nézett és megszólalt: – Az emberi élet tartalma pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó… Minden lelki jelenség álom és ködkép… – Miért mondod ezt? – kérdezte Eszter. – Nem én mondom, Marcus Aurelius írta. Eigel Tibor lejött a hokedliról, és Kolozshoz fordult: – Valószínűleg nem tudtad, hogy Iványi Palika és Eszter jegyesek. Hamarosan összeházasodnak. Kolozs megértette, hogy Eszter karnyújtásnyira van tőle, de már elérhetetlen. Szeretett volna elmenni, bevágni az ajtókat, ahogy oly sokszor megtette, de nem ment el. Elfogadta a helyzetet. Volt ezekben a sokfelől összeverődött emberekben valami, ami otthonossá tette a helyet, ahol éppen tartózkodtak. Később is összejöttek, havonta, kéthavonta, nyáron hetenként, ahogy az orvosi és a katonai szolgálat engedte. Iványi Palika feleségül vette Esztert, 1953-ban kislányuk született. Palika a déli határ közelében volt állatorvos. Később a Balaton mellé kerültek, ott halt meg. A szíve évről évre nagyobbodott, végül felrobbant. Eszter ekkor áthozta a szüleit Bácskából, azok vigyáztak a kislányra, amíg a közeli kórházban dolgozott. Eszter 1970-ben gyanakodni kezdett, hogy valamilyen titokzatos betegsége van, mert hónapról hónapra soványodott. Budapestre utazott, és megvizsgáltatta magát. Hallotta az orvosok párbeszédét. Latinul fogalmaztak. Nem tudták, hogy Eszter is orvos. Rákja volt. Hazautazott, és az apja a borotvakésével átvágta a torkát.
A kiránduláshoz Sviátó Gézának semmi kedve sem volt. A városra, ahol tizenkét éves koráig lakott, alig ismert rá. Csak a barlangra és a tóra emlékezett, ami telente páraködbe burkolta a környező épületeket. A házakat átépítették vagy lebontották, s a helyüket új, talán szép, de idegen betontömbök foglalták el. Venni akart valamit, talán egy zsebkést vagy valami hasonlót, amikor helikopterek jelentek meg a házak felett. A helikopterek nagyok voltak, szokatlanul nagyok. Némelyik akkora, mint egy ház, vagy még nagyobb. Kötelékben repültek, zúgásuk borzongással töltötte el az embereket. Sviátó Géza megtorpant az üzletsor előtt, és az égre pillantva igyekezett megállapítani, hogy miféle helikopterek csapják a zajt. Sötétzöldek voltak, nagyok, ismeretlenek. Már bánta, hogy elfogadta a meghívást, ösztönösen a menekülés útját kereste. Lemondott a vásárlásról. Átment a régi moziudvaron, s a kórház előtt, kerülővel igyekezett eljutni a vasútállomásra. Alig érte el a felső utcát, újabb nyugtalanító zaj támadt. Mintha megnyílott volna a föld. Úgy tűnt, elszakadt valami a mélyben. A zaj felé tekingetve páncélosokat vett észre a levegőben. Légpárnás vasdobozok emelkedtek a magasba. Emelkedtek és süllyedtek. Kíváncsian felugrott a kórház kerítésére, és onnan figyelte a különös jelenséget. A páncélosok a földön szaladtak, de ha egy farakás, kerítés vagy ház került eléjük, a levegőbe emelkedtek. Némelyik páncélos vastagabb volt, mint a többi, s nem ágyúcső meredt a páncéltornyából a levegőbe, hanem valami más. Egy furcsa tárgy, valamilyen szerkezet, amit nem lehetett hasonlítani semmihez. Az egyik tank oldalán felvöröslött az ötágú csillag. Sviátó megnyugodott, úgy gondolta, csak hadgyakorlatról van szó. De a zaj fokozódott. Csakhamar különös repülőgépek kerültek föléje, és az árnyékuk végigúszott az utcán. Sviátó, ahogy körülnézett, látta, hogy néptelen a város, egyedül van. Fent vasszörnyek szállnak, s lent ő az egyetlen ember. Menekülni kezdett, futott. Gyorsan távolodott a vasúttól, kórháztól az üzletek, hivatalok biztonságától. Átrohant a vásártéren, a mérlegházon túl elérte a mezőket. Felrohant egy dombra, aztán a túloldalán leereszkedett a bokros, harasztos síkságra. Megvadult csorda vágtatott vele szembe. Fekete bikák sokasága. Fent idegen repülőgépek szálltak, s a zúgás, morajlás megvadította a csordát. Sviátó kétségbeesetten ugrált a bikák között, érezte, hogy a halál kikerülhetetlen, legázolják. A fekete bikák között, a csorda közepe táján felbukkant egy fehér ló. Mint a reménység. A ló felágaskodott, mellső lábával az ég felé rúgva nyerített. Sviátó Géza a ló mellé törekedett, vele sodródott tovább a fekete bikák között. Úgy gondolta, hogy a bikák a lovat is elsodorták valahonnan, s a ló majd kitör a csordából. De nem. A ló mindig a csorda közepén nyerítezett, mintha a fekete bikáknak a szelleme lenne. Egy homokbánya szélén hirtelen elkanyarodott a csorda, és Sviátó Géza egyedül maradt a felszaggatott haraszt és a távoli erdők között. A csorda után bámult, és a hömpölygő fekete tömegben még kilométernyi messzeségből is látta az ágaskodó, fehér lovat. A hegyek bazaltomlásait figyelve elindult a Balaton felé. Fenyvesekbe tévedt, nyers gombát evett. Futva, tétován közelítgette a tó partját. Éjszaka lapályon kelt át, savanyú rétek között. Néha lehasalt és ivott a sédekből. Fent, a sötét égen repülőgépek szálltak. Zúgásuk nehézkes volt, szinte már nyögés. Mintha nagy terheket szállítanának, vagy a motor beleszakadt volna az erőlködésbe. Robbanások is hallatszottak. Puhán, bizonytalanul, mint amikor leomlik egy tűzfal, vagy régi vályogház. Hajnalban érkezett meg a házához. Feleségét és a lányát a pincében találta meg. Sírtak. Azt hitték, hogy Sviátó már meghalt, s vége a világnak. Sviátó ivott egy kevés bort, és kenyeret evett. Amikor kivilágosodott, bekapcsolta a rádiót. Nem mondtak híreket, nem közvetítettek zenét. A készülék minden hullámsávon sípolt. Néma volt London, Bécs, Moszkva és Budapest. – Úgy látszik, történt valami – mondta Sviátó. – Táviratozni kellene az apunak, hogy jöjjön ide – szólalt meg a felesége. – Már nem lehet táviratozni. Sviátó a lányát nézte. A kislány rajzolt. Zsírkrétával egy nagy sárga körtét rajzolt, zöld levelekkel a kocsányon. A körte egy piros mező közepén helyezkedett el, sajátságosan. – Ezt neked rajzoltam – mondta, amikor elkészült. – Jó lenne megenni. – Szép? – Szép körte. Ennél szebbet már aligha látunk. Nem mertek kimenni a házból. Délben sóletet ettek hidegen, és bort ittak rá. Sviátó felesége utálta a bort, de azért ivott egy keveset, mert vizük már nem volt. A rádió délután sem szólalt meg. Sviátó arra gondolt, hogy kimerültek az elemek. Újakat rakott a rádióba, és csavargatta a gombot. A VEF 206-os nem szólalt meg. Orosz rádió volt. Két éve, amikor a régi, magyar készülékük bedöglött, akkor vették Tapolcán. Három sávon működött, de a rendőrség, a Taxi és a hadsereg saját URH adásait is fogta, amikor nem kellett. Most néma maradt. Csend volt a világban, súlyos, nyomasztó csend. Lassan bealkonyult. Lementek a pincébe, és a hordóknak támasztották a hátukat. Vártak. Sviátó teleszívta a hébért, s a bort egy kármentőbe eresztette. Ezt a műveletet többször megismételte, s amikor a faedény félig megtelt, a lába elé tette. Gondosan bedugta a hordót, és a hébért visszaakasztotta a helyére. Kislánya oroszlános bögréjével meregetett a borból, és kortyolgatta. – Nem kellene innod – mondta a felesége. – Igyál te is. – És a gyerek? Mi lesz vele? – Csak néhány kortyot iszom. Ülve elaludtak. Éjfél már elmúlhatott, amikor iszonyatos sivítás szakította szét a csendet. Mintha őslidérc zuhant volna le az égből. Hullott a vakolat. Sviátó felugrott, és a nagy szüretelőkádat az oldalára fordította. – Menjetek bele! – ordította. Amikor a felesége és a kislánya a dongák védelmébe húzódott, a kármentőhöz lépett, és belemerítette a poharát. A borba is vakolat hullott, a kiszáradt malter kvarcogott a foga alatt. Lehasalt a lépcső mellé, és várt. Újabb sivítások és detonációk követték egymást. Kiszakadtak az ajtók, valahonnan fényesség és hőség tört be a pincébe. Sviátó izzadt, az arcán égő fájdalmat érzett. Csend lett, csak a szél motozott a romok között. Sviátó órákig nem mert megmozdulni. Amikor lassan megmoccant, már hajnalodott. Feltérdelt, megtapogatta a lábát, aztán a karját is. Karja, lába mozgott. Felgyújtotta a zseblámpáját, és belevilágított a szüretelőkádba. Kislánya és a felesége nagy szemekkel meredtek rá. Nem szólaltak meg, csak néztek. A kármentőhöz lépett, megmerítette az oroszlános bögrét a borban, és odakínálta a feleségének. Az némán átvette, belekortyolt, majd a gyereket is megitatta. Sviátó újra megmerítette a bögrét, és lassan a torkára öntötte a folyadékot. Amikor a bögre alján már csak törmelék maradt, letette. A kármentőből bort locsolt az arcára. A bor csípte, marta a bőrét. Leült a lépcsőre, és a kiszakadt ajtó nyílásán át a kertet bámulta. Éjszaka eltűntek a diófák, eltűnt a kerítés, az alattuk lévő nádfedeles ház is. Ahogy növekedett a fény, csodálkozva látta, hogy a Balatonban nincs víz. A tó helyén nagy, barna sebhely tátongott. Ekkor a kerti úton megjelent egy emberi alak. Lassan, nehézkesen lépdelt fölfelé. Amikor közelebb ért, látta, hogy egy magyar katona. Hátraszólt a feleségének: – Egy tiszt jön felfelé. – Tiszt? – Egy magyar tiszt. – Akkor ez Magyarország. – Tudod, ki ez? A Kolozs. A Kolozs jön. Sviátó Géza felállt, és kivonszolódott a teraszra. – Te vagy, Kolozs? A tiszt nem válaszolt, de Sviátó látta, hogy Kolozs Karcsi jön fel a lépcsőn. – Mi történt? – kérdezte Sviátó. – Semmi. Az emberi élet tartalma pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó… ami a sorstól jött, azt fogadja úgy, mint onnan valahonnan eredőt, ahonnan ő maga is jött. Főleg pedig várja lelki békességgel a halált, hiszen az nem egyéb, mint az őselemek bomlása, melyekből minden élőlény összeállt. Sviátó felesége is megjelent a teraszon. – Kolozs, ugye ez Magyarország? – Ha pedig az őselemeknek éppen nem rettenetes, hogy mindegyikük folyton mássá és mássá változik, miért néznénk mi szorongó szívvel mindenek változását és bomlását? Hiszen ez a természet szerint van. Márpedig semmi sem rossz, ami a természet szerint való. – Ezt te mondod? – Nem, ezt nem én mondom. Ez régi dolog. Sviátó Géza reggel hét óra tájban kászálódott ki átizzadt párnái közül. Úgy érezte, kerékbe törték éjszaka. Minden tagja fájt. Lement a présházba, s a polcról leemelte a pálinkásüveget. Öntött magának. Kintről zúgás hallatszott be. Fülelt egy ideig, aztán lehajtotta a pálinkát. Elindult a ház ajtaja felé, hogy kinyissa, de az asztalon nagy, túlérett paradicsomokat pillantott meg. Kettévágott egyet, megsózta és megette. Kint még mindig zúgott valami. Kinyitotta az ajtót. Köd ült a tájon. A ház mögött semmi sem látszott a hegyből, s a hegy lábánál a víz körvonalait csak sejteni lehetett. A hegyet borító erdő mögött helikopterek zúgtak. „Pontyot most lehetne fogni” – gondolta Sviátó, és visszament a présházba. A horgászbotjai között keresgélt. Vizsgálódás közben megakadt a szeme a pálinkásüvegen. „Legjobb lenne, ha innék még egy stampedli szilvát” – gondolta. Töltött magának, megitta, s az ablakon át kipillantott a vízre. Az oszladozó ködben ekkor észrevette a halászhajókat. Egyik a nádas mellett állt, a másik kanyarodott. Éppen hálót vetettek. Sviátó tudta, hogy ilyenkor nem lehet halat fogni. Ha a halászok meghúzzák a vizet, napokig nincs se ponty, se keszeg. A festőállványát kivitte a teraszra, a köcsögöt is az ecsetekkel, és nekilátott, hogy lefesse a halászokat, ahogy az őszi párában lebegnek hajóikkal és hálójukkal. A vásznon azonban fák, bokrok bontakoztak ki, egy tölgyerdő részletei. Tíz évig festett absztraktul, modernül, aztán minden átmenet nélkül hordókról, öreg présekről, régi fakádakról formált csendéleteket, majd tájképeket festett reggel, délben, este. Főleg erdőt. Az erdőtől remélt valamit, oda szeretett volna menekülni. Felkelt a lánya és a felesége. Tojást sütöttek paprikával. Kenyérre tették. Sviátó Géza tojásos kenyerével sétára indult a kertben. Kinyitotta a kaput, nézte a szőlőt, közben rágott. A lánya és a felesége beültek a kocsiba, és elmentek Révfülöpre vásárolni. Sviátó ivott egy kevés bort, aztán tovább festette a fákat. A hetvenes évek vége felé a természetben hitt, az erdőkben. Tíz óra után besétált a kertbe egy arany váll-lapos főtiszt. Sviátó nem vette észre. Kolozs Károly a lugas és a lépcső között állt, és sokáig nézte, hogyan keni fel Sviátó a festéket, s a masszából hogyan kelnek életre a fák, a fák közül hogyan árad az ember felé a csend. Amikor Sviátó mégis észrevette, hogy ott áll, csak mosolygott. – Tudtam, hogy eljössz ma vagy holnap. – Véget ért a hadgyakorlat, gondoltam, benézek hozzád. – Az éjjel azt álmodtam, hogy ezen az úton jöttél be a kertbe. – És? – Semmi. Zűrös volt a világ. A Balatonban például nem volt víz. – Ne vedd komolyan. Lizgersav-dimetilamid. – Mit csináljak? – Kis adagban csak hallucinációkat okoz. Pszichotoxikus anyag. Nagyobb adagban elmezavar, majd a halál következik. – Miről beszélsz? – Még nem vetették be a nyugatiak, de te valahol mégis beszippantottad. – Miért mondod ezt? – Három éve csak erdőket meg fákat festesz. Ez tünet. – Te hülye vagy. Leülsz? – Le, adhatnál egy kis bort. Rohadtul megszomjaztam. Kolozs leült a kecskelábú asztal mellé, és a félig kész festményt nézte. Sviátó lement a pincébe, és csakhamar egy üvegkancsóval tért vissza, amiben aranyló óbor gyöngyözött. Poharakat tett az asztalra, aztán mindegyiket megtöltötte. Koccintottak, ittak. Sviátó újra töltötte a poharakat, aztán megszólalt: – Húsz éve, vagy huszonöt, amikor először találkoztunk Eigel házában, mondtál valamit, hogy az emberi élet tartalma pillanat… Vagy valami hasonlót. Emlékszel még? – A Nagy Tavaszi Meszes Ünnepre? Nem is volt igaz. – Hogy volt ez? Az anyag változó, vagy mulandó…? – „Az emberi élet tartalma pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó… Minden testi dolog rohanó vízfolyás, minden lelki jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete feledés…” Erre gondoltál? – Erre. Mi ez? – Marcus Aurelius római császár és hadvezér második könyvéből való, amit Carnuntumban vetett papírra. Akkor éppen a germánok ellen vezette a hadait. – Jó az, ha a katonák feje ilyen idézetekkel van tele? – Marcus Aurelius az ötödik könyvében a következőket mondja a rómaiaknak: „Minden egyes lény arra tör, aminek a kedvéért megalkották. Amire pedig tör, abban a célja. Ahol a célja, ott a haszna és java. Az értelmes lény java a közösség. Mert hogy mi közösségre születtünk, az régen bebizonyított tétel.” – Marcus Aurelius, úgy emlékszem, sztoikus volt. – Sztoikus, de táborban töltötte az életét. Félelmetes hadseregével lemészároltatta a germánokat, parthuszokat, kvádokat, de estelente a sátrában ilyen mondatokat jegyzett fel, hogy: „Minden lelki jelenség álom és ködkép.” – A lelki jelenség persze valóságosabb is lehet, mint a vasöntvény vagy egy nagy darab, szárazra repedezett disznószar. Ha nem lenne valóságos, nem dőlnének meg zsarnoki uralmak, szerelmi bánatukban nem lennének öngyilkosok a lányok, VIII. Edward, angol király Simpsonné kedvéért nem mondott volna le az angol trónról. – Mondd, az Eszter szüleivel beszélő viszonyban vagy? – Néha találkozunk. – Ha az Eszter lányát örökbe fogadnám, mit gondolsz, beleegyeznének? – Kizárt dolog. Bácskaiak. – Öregek már. – Hát… Öregek. De az Eszter lánya már leérettségizett. Most akarod örökbe fogadni? – Csak hogy tartozzon valakihez. Beszélhetnél az öregekkel. – Jó, majd beszélek velük. Mondtam már, hogy írtak Eigelék? Haza akarnak jönni. – Otthagynák Új-Zélandot? – Azt írták, hogy haza akarnak jönni. Sviátó hátralépett, és hosszan nézte az erdőrészletet, amit az őszi párában lebegő halászhajók helyett festett. Kolozs némán, mozdulatlanul ült a háta mögött. |