MűhelyAz út, melyen naponta végigsétálok, önmagába fordul vissza, s látszólag sehová sem vezet. Ezt persze csak az érzékeli, aki naponta erre jár, s az út kanyarodása, befelé hajlása, ahogy visszatér önmagába, már hozzátartozik az életéhez. Valójában léteznek elágazások, melyeken át el lehet jutni egy másik, nagyobb sugarú kör útvonalára, melyen még a nagy sebességű autók vezetőinek is az lehet az illúziója, hogy egyenesen haladnak, előre valahová, az ismeretlenbe. Az önmagába visszaforduló sétautamnak van egy szakasza, melyet megszerettem. Az összetöredezett járda húsz éve épült, kéményes lakótelepet ölel körül. Húsz év alatt megnőttek a fák és a bokrok, a párkányokra odaszoktak a galambok, a virágágyások közé a feketerigók. A járda mellett villamosvágány rozsdásodik, nyolc éve járt erre utoljára villamos. A vágánypáron túl, kicsit magasabban szürke, elkínzott aszfaltút jelzi ennek a világnak a peremét. Az úton túl is házak állnak, de lent a mélyben. Két-három méteres szintkülönbséggel folytatódik arrafelé a világ. Földút, sár, összeomlott kerítések, leszakadt kapuk, az udvarokon kedvetlen kutyák. A házak szabálytalanok. Nagy tűzfalak szaladnak fel az ég felé, s ezekből féltetők ágaznak szét. A féltetők alatt lejtős, megroggyant körfolyosók. Száradó ruhák. A házak földszinti ablakait nem lehet látni a lakótelep járdájáról, csak az emeletet, a kopasz tűzfalakat, a keresztvasakat, rozsdás vaskampókat, melyek a tégla közé falazva óvják a házakat a szétszakadástól. Az emberek kis gyalogutakon másznak fel a mélyből a mai világ peremére, az aszfaltútra. Az aszfaltúton nagy néha megjelenik egy autóbusz, összeszedi a lakótelepen és a mélyben élő embereket, s elviszi valahová. Később visszahozza őket, s az emberek egyik része eltűnik a kéményes lakótelep barátságos bokrai között, másik részük viszont leereszkedik a mélybe. Itt találkoztunk össze januárban a pici, karikalábú öregasszonnyal. Talpunk alatt ropogott a hó, a szél könnyeket csalt a szemünkbe. Lányom kezét szorosan fogtam. Az öregasszony botra támaszkodva, lassan közeledett felénk. Néhány lépésre megállt előttünk, aztán megszólalt: – Én már nem megyek tovább… – Hideg van ma – mondtam bizonytalanul, s ahogy elhaladtunk mellette, úgy éreztem, hogy a pici öregasszony szeretne valamit mondani. Ismernénk talán? A lányomhoz fordultam: – Ki volt ez az asszony? – Nem tudom, még sohasem láttam – mondta. Másnap délután az önmagába visszaforduló úton újra összetalálkoztunk a pici, karikalábú öregasszonnyal. Megállt előttünk a járda közepén az eljegesedett hóban, és megszólalt: – Én már nem megyek tovább… A saroktól jövök, elég ez, nem? – Ebben a hidegben sok is. – Mindig azt mondják, hogy jöjjek le, és járjak. Minek kell nekem járni, jártam én eleget, amikor kint laktunk a tanyán. A Vas-tanya volt a mienk. Tudja, hol van a Vas-tanya? Majsa mellett… Azt csak tudja, hol van Kiskunmajsa? – Jártam egyszer ott. – Mindenünk volt nekünk. Fődek körben, sok állat, marhák, lovak, bürge. Kislány koromban én etettem a disznókat. Nagyon szeretett az édesapám. Mindig azt mondta, hogy a Rozi a legügyesebb. Én voltam a Rozi, értik? Baromfi meg annyi volt, ha a róka elvitt egypárat, észre sem vettük. Nagyon szerettem édesapámat, én sírtam a legtovább, amikor holtan találtuk a diófán. A rudazókötélre volt fölakasztva, s a lába meg a főd között legalább két méter levegő volt. Először azt gondoltuk, hogy elege lett az életből, és megölte magát, de a szomszédok úgy gondolták, hogy még ugrani sem lehet ekkorát. Akkor is éppen beadási rendszer volt, de édesapánk védte a család kenyerét. Ez lehetett a baj, mert később elvitték a vetőmagot is. A szomszéd tanyás azt mondta, nem ugorhatott ekkorát, felhúzták az Ignácot a rudazókötéllel. Soha nem derült ki, hogyan halt meg az idesapánk… Na, énnekem már elég volt ebből a fagyos levegőből, hazafelé tartok – mondta, aztán köszönés nélkül megfordult, s a ropogó havon elindult a házak felé. Harmadnap újra találkoztunk a karikalábú öregasszonnyal. Ránk nevetett. – Fáznak? – Kicsit. – Én is fázom, de a gyerekek kiszekéroznak a lakásból. Járkálnom kell, azt mondják. Járkáltam már én eleget, de ha így akarják, lejövök a hóba. Tudják, hol volt a Vas-tanya? Majsa mellett volt… Az én jó urammal is kint éltünk a tanyán, mígnem a fődek odalettek. – Beléptek a téeszbe? – Hogy léptünk volna be? Szegény uram akkor már nem bírt dolgozni, én csináltam mindent. Januárban betegedett meg, a derekát fájlalta, nem tudott hajolni, emelni. Másfél hónapig feküdt, aztán, ahogy jött a tavasz, újra csak dolgozott. Átdolgozta a nyarat, aztán ágynak esett. Eleinte a derekát fájlalta, később a fejét. Tüdőgyulladás vitte el október végén. Az orvos nem utalta kórházba, de felírta neki a legjobb orvosságokat. Nem nagyon ette az orvosságot, kihányta. Esténként a konyha lépcsőjén üldögélt gatyában, és fogta a fejét. Egyik nap aztán éjfélkor felkelt, és kiment a vécére. Negyedóráig volt kint. A vécé a diófa alatt áll, amire édesapámat felakasztották. Van ott két szilvafa is, de azok inkább már a ház felé esnek. Hajnali három óra tájban halt meg. A lányom aztán, aki Félegyházán lakik, a temetés után felforgatta a házat a pénz után. „Pénznek kell lenni…” – mondogatta. Hogy aztán talált-e? Nem tudom. Nem mondanak ezek nekem semmit. A haláleset után bementem lakni a majsai házba, amit korábban az uram örökölt. – Nyáron Majsán lakik, asszonyom, télre meg feljön a városba a gyerekekhez? Néz ránk az öregasszony, majd a botját tanulmányozza. Mozdul egy kicsit, mintha menne, de megszólal újra: – A majsai ház is odalett. Azt mondták a gyerekek, hogy nem lehet engem ott egyedül hagyni. Eladták a házat. Most aztán hol egyiknél vagyok, hol a másiknál. – Meddig lesz itt Budán? – Azt én nem tudom. Majd ha értem jönnek, akkor megyek Kiskunfélegyházára a lányomékhoz. Autóval jönnek értem. De hogy mikor jönnek, azt én nem tudom… Én akkor megyek, elfáradtam… Arca mosolytalan. Furcsán, oldalazva lépdelt a jeges havon. Megvártuk, amíg a kéményes lakótelep szélverte bokrai között eltűnik, aztán haladtunk tovább az önmagába visszatérő úton.
Hétfő van, reggel hat óra. Az asztalomnál ülök, és nézem a falat. A szobám falát kékesszürke tapéta borítja. Összhatásában kékesszürke, de ha így, méternyi közelségből rámeredek, szétesik a falam fehér, fekete, piros, kék és szürke vonalakra. Furcsa, de nem kellemetlen. A betonfalba csavarozott lécről cédulák lógnak le, s az órám, odább a barométer látható, s a könyvespolc oldalán egy hőmérő. A légnyomás 754 milliméter, tegnap óta lassan emelkedik. Kint nulla fok van, a szobában plusz huszonnégy. Az autóbuszok zúgása behallatszik, de a személyautóké már csak alig-alig. Ma nem kell bemennem a szerkesztőségbe, jól érezhetném magamat… A teámat már megittam, nem fáj semmim. Meredten nézem a falat. Novellát szeretnék írni egy Hujder Rozália nevű parasztasszonyról, akivel tavaly télen ismerkedtem meg az utcán. Majsa mellett a Vas-tanya volt Hujderéké, együtt gazdálkodott az egész család. Annyi aprójószág szaladgált a házuk körül, hogy észre sem vették, ha néhányat elvitt a róka. Tavaly térdig érő hóban jártunk ki délután, s hosszasan nem lehetett beszélgetni. Az öregasszony amúgy is szófukar volt, félmondatokat hullatott el maga körül, csak úgy a semmibe, mintha elvesztené a szavakat. Nehezen lehetett érteni, mit mond… Apját, Hujder Ignácot felakasztották valakik. A rudazó kötéllel húzták fel a diófára. Legalább két méter magasan lógott, mert a lovak elvágtattak alatta, s a fejük, sörényük nem is érintette az apja talpát. A szomszéd tanyás a hírre a fődekről hajtott haza. Nyargaló lovakkal hajtott be a sövénnyel kerített udvarra. Nem tudta, hol lóg Hujder Ignác, így aztán átfutottak alatta. Még a lovak füle sem érintette Hujder Ignác talpát. Amint leszállt a kocsiról, már ingatta is a fejét: „Az Ignác nem lehetett öngyilkos, ilyen magasra nem akasztja magát az ember… Az Ignácot felhúzták a rudazókötéllel…” – Ez lehetne a novella eleje. Egy magyar paraszt rudazókötélre akasztva lóg a saját diófáján. Szimbolikus kép, kicsit talán erős. Ha ezt így leírom, megijednek fönt, és nem engedélyezik a könyvet. Ülnek az elvtársak a rosszul fizetett hivatalaikban, és azt mondják: „Mit akar mondani ez a Bertha Bulcsu az akasztott parasztjával?… Van ez mögött még valami. Magyar sors? Valakik felakasztják a magyar parasztokat?” – Lehet, hogy legyintenek, eszükbe jut, hogy mennyit keres havonta egy autószerelő vagy egy maszek bőrdíszműves. Elkeserednek, és átengedik az akasztott parasztot. Majd a marxista kritika megteszi a magáét… Ha megteszi… Ki ír néhány üveg bor áráért kritikát? Nem marxistát. Semmilyent. Hibás kör az egész. Még nem lenne késő kitanulni egy mesterséget. Elmehetnék például segédmunkásnak egy maszek villanyszerelőhöz. Lakik az utcánkban egy. Óaranyszínű Mercédeszen jár dolgozni. Felvenne vajon segédmunkásnak? Megmondanám, hogy József Attila-díjas vagyok és SZOT-díjas. Ez vajon segítene vagy rontana az esélyeimen? Mit mondanék neki, miért hagyom abba az írást, és megyek el kisegítő szerelőnek? Valamikor az érettségi után már dolgoztam maszek villanyszerelő mellett. Még mindig emlékszem az alapvető fogásokra. Jól tudnának használni a szakmában. Miért nem hagyom abba az írást? – De miért ne engednék át az akasztott parasztot? Mert nem elég optimista a szituáció? Istenem, ez egy régi dolog, a múlt rendszerben történt. Akkor pedig az urak parasztot reggeliztek, ebédeztek és vacsoráztak. Állítólag… Ki mire emlékszik… Átengedhetnék éppenséggel. Ha én a főigazgatóságon egy kis fizetésű előadó lennék, akkor számítgatni kezdenék. Ha a hóban botladozó Hujder Rozália most hetvenéves, s az apja a születése pillanatában harmincöt éves lehetett, ami valószínű, akkor az apja 1879-ben született. Ez idáig nem rossz. Nyugodtan megírható. Ha az apja a múlt rendszerben halt meg, mindenki átengedi a történetet. De kik akasztották fel? Az öregasszony szerint beadási rendszer volt. Mikor volt régen beadási rendszer? Az első világháború és a tanácsköztársaság alatt. Tizenkilencben hány éves lehetett Hujder Ignác? 1919-ből ki kell vonni a születési évet, ami 1879. Negyvenéves volt? – Negyvenéves, és felhúzták valakik a diófára egy rudazókötéllel. – Nem engedte a vetőmagot elvinni. Kik húzták fel? A fehérek? Vagy talán…? Hujder Ignác talán gyűlölte a bőrkabátos vörösöket? – Ezt nem lehet megírni. Nem is való novellába. Ebből regényt, esetleg drámát lehetne írni. Drámának lenne jó. Felmegy a függöny, és a magyar paraszt a saját diófájára akasztva lóg a rudazókötélen. Ez kép. Így kell kezdeni egy darabot. De novellát… Egy szocialista realista novellát… Inkább Hujder Rozália férjét kellene megragadni, ahogy halála éjszakáján kimegy a vécére, s a holdfényben alig észrevehetően mozognak a diófa ágai, amire az apósát felakasztották. Nézi az ágakat, arra gondol, hogy ő magyar. Elvégzi a dolgát utoljára, tisztességesen és alaposan, aztán bemegy, és meghal. A diófát kár belekeverni. Ha leírom, hogy arra akasztották fel valakik 1919-ben Hujder Ignácot, akkor újra belekeveredek a valódi történetbe, amibe nem akarok. Üljön a vécén ez a derék ember, és ne lássa a diófát. A diófa különben is olyan közel van az árnyékszékhez, hogy nem adódik onnan rálátás. Mit lát akkor? Mi az öreganyja keservit lát a nyitva hagyott vécéajtóból ezen a holdvilágos éjszakán? – Az ólakat látja. Ólak vannak a ház végénél, s az ólak tetején néhány sárga tök. Túlérett, vastag héjú tök, amit majd beleszecskáznak a disznók moslékjába. A tököket nézi, ahogy a fakó holdfényben kifakul sárgaságuk. Ezeket látja utoljára, aztán bemegy, és meghal. Bámulom a kékesszürke falat… Furcsa, de már kilenc óra van. Jó lenne egy kis teát inni még, de ha felállok az asztaltól, kizökkenek. Lehetne ebből egy pozitív novellát is írni, ha kihagynám belőle Ignácot és Hujder Rozália férjét. Ott kezdődhetne az írás, hogy a tanyás paraszt nézi az ólak tetején a túlérett sárga tököket, arra gondol, hogy ő magyar, felhúzza a nadrágját, aztán bemegy, és meghal. De ezt nem is kellene ábrázolni, bőven elég lenne, ha másnap délután a gyászoló rokonságnak Hujder Rozália elmesélné. A hangsúlyt a gyermekeikre kellene tenni, főleg a félegyházi lányára, aki temetés után felforgatta a házat a pénz után. Jól ellenpontozható a gyász a fiatalok pénzéhségével. Egyik oldalon állna az öregedő tanyás paraszt, aki még a felesége elől is dugdossa a pénzét, a másikon az új generáció, aki a megtalált pénzen bevezetteti a villanyt a házba. Biztosan van házuk Félegyházán. A testvérek aztán nem beszélnek egymással, mert a megtalált pénzből a lány kisemmizi a bátyját. Vagy beszélnek…? Mi itt a helyzet? Beszélnek, vagy nem beszélnek? Gyanakvás, gyűlölet. A tanyás parasztról is kellene valamit írni. Kint lakott a Vas-tanyán, petróleumlámpával világított, és ebédre szalonnát vitt magával mindennap… Az udvarára bejártak az őzek, hidegebb teleken a vaddisznók és a rókák. Feltúrták a kertjét, kidöntötték a kerítést. Nem is volt kerítése, csak sövény. A sövényt túrták ki. Mit gondolhatott magában a tanyás gazda, ha a diófára nézett? Reggel, este, télen? Ez nem jó. Inkább azt kellene megírni, hogyan dolgozott, milyenek voltak a mozdulatai… Csak jelzésszerűen, mert a történet az eldugott pénzről szól, amit a Félegyházáról érkezett lányuk megtalált, és a testvérek gyűlöletéről. Csengetnek. Az órára pillantok. Tizenegy óra tíz perc. Nyilván a postás… Kimegyek az előszobába. A feleségem minden ajtónyitás előtt ki szokott lesni a kémlelőnyíláson, de én nem bajlódok vele. Mit nézzek a postáson? Elfordítom a kulcsot. Fiatal cigányasszony áll az ajtóban. Fogja a kilincset, és az ajtót nyomja, szinte jön befelé, de én előtte állok mozdulatlanul. – Mindent veszek… – mondja. Szép kreol arca van, szeme sötéten fénylik. Talán húszéves lehet. A szája vastag, kemény, kicsit szederjes. A ruházata új, frissen vasalt. Kicsit parasztos, kicsit cigányos, a piros és a zöld szín dominál. Ha festő lennék, akkor, ugye… De hát író vagyok. – Mindent veszek, fiatalúr… – Nem adunk el semmit. – Öltönyt, pulóvert, szőnyeget, cipőt… – Nincs mit eladnunk, sajnálom, kérem… – Engedjen be, majd segítek. – Mit segít?… – Kiválasztom… Ezért a pulóverért adok nyolcvanat… – a kezét felém nyújtja. Nem akar elmenni. Beszél, gesztikulál. Lassan helyére nyomom az ajtót, és becsukom. Nem értem az egészet. Miért kellene a pulóveromat eladnom? S ha eladom neki, mit csinál vele? Továbbadja drágábban? De hol, kinek? Visszaülök az asztalom mellé, és igyekszem Hujderékra gondolni. A fal kékesszürke. Bámulom. Kiválasztom a kék vonalakat, aztán a fehéreket, s végül a feketéket. Legjobb lenne, ha a tanyásgazda utolsó éjszakáját írnám meg. Az öregasszony tavaly a térdig érő hóban azt mondta, hogy negyedóráig volt kint a vécén, aztán bejött. Hajnali három óra tájban halt meg. Nem tudja pontosan, mert közben elszundított egy kicsit. Nézem a kékesszürke falat, és gondolkodom. Egyszer csak hazajön a feleségem és a gyerek. Zajok támadnak. Eszünk, este van. Ma kedd van. Hajnal. Tíz perc múlva lesz öt óra. Itt ülök az asztalnál, és nézem a kékesszürke falat. A fejem tompa, semmi nem jut az eszembe. Keveset aludtam az éjszaka, mivel nem lehetett. Az ablakunk a Szentendrei útra néz. Az út túloldalán hatalmas szürke sávházat építenek a munkások. Éjjel-nappal dolgoznak, több mint hat hónapja. Amikor a cölöpverő gépek az alapozást végezték, a környéken nem lehetett sem aludni, sem gondolkodni. A nyugalmunk január táján helyreállt. A daruk csendesen rakosgatták a betonfalakat egymásra, egymás mellé. Most azonban furcsa dolog történt: a ház, egyik vége két emelettel magasabbra növekedett, mint a középső rész. A korlátnak használt alumíniumcsöveket éjfél tájban elkezdték ledobálni a nyolcadik emeletről a hatodikra. A csörömpölés fél óra múltán elviselhetetlenné vált. Altatót vettem be, de hiába. Három óra tájban elvesztettem az önuralmamat. Kinyitottam az ablakot, és átkiabáltam a munkásoknak. Hiába. Talán nem is hallották. A csörömpölés folytatódott. Felöltöztem, megittam egy pohár pálinkát. Igyekeztem arra gondolni, hogy író vagyok, s így megértőbbnek kell lennem, mint a többi embernek. Igyekeztem a munkásokra gondolni, akik az ablakommal szemközt minden téli éjszakát átdolgoztak, s eközben bizonyára elfásultak, kimerültek. Az is eszembe jutott, hogy ezt a házat, amiben most élek a családommal, ugyanígy építették a munkásak éjjel-nappal, csak egy kicsit korábban. Asztalhoz ültem. Kedd van, öt óra múlott tíz perce. Nézem a kékesszürke falat, és várok. Nem is értem, mire várok? Semmi nem jut az eszembe. Tegnap még a tanyás gazda haláláról akartam írni, de most hiába meredek a jegyzeteimre. Semmi nem jut az eszembe. Tegnap kellett volna elkezdenem a novellát. Leírni egy mondatot, kettőt. Felvázolni néhány szituációt. Erőlködök. Várom az öreg paraszt arcát. Első lakásom is eszembe jut. Pécs, Uránváros… Délután kettőkor megkaptam a kulcsot, s háromkor beköltöztem. Volt három bekeretezett festményem, hat indiai gyerekrajzom, egy vízipálmám, két bőrönd könyvem és egy gumimatracom pokróccal. A szobának világoskék műanyag padlója volt. A sarokba letettem a gumiágyat, és ráfeküdtem. Olyan volt az egész, mintha az azúrkék tengeren sodródnék valahová. Később persze minden elromlott: bútorokat vettem, szekrényeket, polcokat. Ha megy az írás, úgy jelennek meg az arcok, mint a hívóba mártott filmen a kontúrok, keményen, pontosan. Most semmi. Jobb lenne talán, ha az arca helyett a szagára koncentrálnék, hiszen a szag is jellem… Minden embernek, családnak s a szobának, háznak, amiben élnek, jellegzetes szaga van. Ember, étel és lábbeli szaga. Ezek a szagok nem kellemetlenek, de jelzik a különbözőséget. Olyanok, mint a név. A kutya nem tudja, hogy ő, mondjuk, Hujderék kutyája, de vakon hazatalál a negyedik falu határából is. Milyen szaga volt Hujderék szobájának? A tanyás gazdának nem is Hujder volt a neve. Mi vajon? Az öregasszony ezt nem mondta. Vőnek ment oda a férje, s a tanyát nem is Hujder-tanyának nevezte, hanem Vas-tanyának, egy régi család után. Milyen szaga volt? Nyers, nyirkos földszaga. Ez a döngölt agyagpadlóból jött elő. Továbbá testszaga bakancsszaga, alma- és diófalevél-szaga. A lepedő alá minden évben kétszer friss diófalevelet raktak, mert az elűzi a bolhákat. A mennyezeti fagerendáknak s a lámpának a szaga is előjött estelente. Érdekes, hogy érzem az egész ház szagát, pedig soha nem jártam ott. Az arc mégis homályban marad. Tíz óra elmúlt. Bámulom a kékesszürke falat. Egy sárga moly táncol a levegőben. Agyon lehetne ütni. Kicsit előre kellene hajolnom, és a tenyeremet összecsattintani. Nem ütöm agyon. Nincs értelme. Ez a pille a molyok tizenhetedik nemzedékéhez tartozik. Miként elődjei, ő is a szellőzőnyílásokon át érkezett az alsóbb vagy felsőbb emeletekről. Valaki valahol öreg függönyöket vagy jelmezeket tart a kamrában. A moly kellemes jószág, nem csíp. Szépnek azért nem mondható. Ma be kell mennem a szerkesztőségbe. Valószínűleg az üvegeshez is benézek.
Kőszegen élő festőművész barátomtól kaptam egy képet, melyet egy hóviharban elakadt, majd kiásott, összevissza tologatott, ráncigált autó csomagtartójában sikerült épen hazahoznom. A képhez natúr keretet rendeltem üveglappal. A keret elkészült, de elfelejtettek bele üveget vágni. Most állok az üzletben, és várakozom. Először a pult mögött álló szőke nőt nézem meg. A nyakában aranylánc lóg, ujjain aranygyűrűk, csuklóján arany karperec. Mögötte a falnak támasztva gondosan csomagolt blondelkeretek. Sok közepes blondel, nagy blondel, vastag cirádás aranyblondel. Elkészült képkeretezések függnek a falon. Végtermékek. Reprodukciók, fényképek, festmények, néhány pasztell. Elég jó belső tér. Mire tudnám ezt használni? Jó novellahelyszín lenne. Rádiójátékot is lehetne itt játszani, de azt nem írok. Kár, mert itt vannak hangok. Az üvegvágás neszei, aztán az ajtót is lehet nyitálni, és itt a telefon. Novellahelyszínnek lenne a legjobb. Ezzel a szőke nővel történhetne valami… De mi? Mi szokott történni a szőke nőkkel? Nyílik az ajtó. Idős nő lép a pulthoz. – Örököltem egy velencei tükröt, kellene bele négy lyukat fúrni. Vállalják? – Csak a megrendelő felelősségére. – Eltörhet? – Ritkán törik el, de mi nem vállalhatjuk a felelősséget. – Akkor köszönöm… Ezt is bele lehetne írni. A nő nem sokat ér, de a tükör jó lenne. Blondelkeretben egy velencei tükör, és a szőke nő belenéz, aztán felsikolt. Miért sikolt fel? A műhely felé pillantok. Meddig tart vajon egy darab üveget méretre vágni? Újra nyílik az ajtó, alacsony, mozgékony asszony lép az üzletbe. Nem is köszön, csak a falra mutat, és felkiált: – Szilvásvárad, gyönyörű! Odanézek. Színes fénykép-reprodukció, tapétányi méretben. Négy deres táncol a hintó előtt, a kocsis díszes ruhában ül a bakon, a hátsó ülésen egyenruhás férfiak. A nő átnyújtja a blokkot, és áradni kezd belőle a szó. – Gyönyörű hely, és az a patak! Felejthetetlen. Háromszor voltam Szilvásváradon. És mind a háromszor beutalóval. A közelben van a vállalatunk üdülője. Egy huszonöt éves dolgozó kaphat háromszor beutalót… Vagy nem? – kérdően ránk néz, majd folytatja: – Amikor utoljára Szilvásváradon jártam, még az istállóba is beengedett bennünket egy lovász. A barátnőm ötven forintot akart neki adni, de nem fogadta el. – Két kép volt? – kérdi a szőke nő. – Igen, ez az egyik, a másik egy portré. Édesanyám arcképe… Olyan tisztaságot, ami abban az istállóban volt. A lovász odavezetett bennünket egy fekete lóhoz, amit szabadott simogatni. Én meg is tapogattam. Imádom a lovakat. Sok fekete ló volt az istállóban, de a lovász azért vezetett bennünket éppen ehhez a fekete lóhoz, mert ez nem rúgott. Kifelé aztán adtam neki egy doboz cigarettát, azt elfogadta. – Ez lesz az? – a szőke nő egy pasztellképet tart az asszony elé. – Igen, ez az édesanyám arcképe. Meghalt. Mindenki meghal, és az ember egyedül marad. – Megfelelnek a keretek? – Nagyon jó, pontosan így képzeltem. A szőke nő csomagolópapírt terít a pultra, és belerakja a képeket. – Még egyszer szeretnék elmenni Szilvásváradra, bár háromszor jártam ott. Beutalóval. Mondtam már, hogy háromszor kaptam beutalót? Hallgatunk. Én úgy gondolom, hogy az asszony a pult mögött álló szőke nő üzletfele, nyilván neki beszél. De a szőke nő nem reagál. Időnként inkább rám pillant, mintha úgy vélné, hogy a mozgékony asszony hozzám beszél. De az is lehet, csak arra kíváncsi, milyen türelemmel várakozom a képkeretemre. Az kizárt dolog, hogy megérzett valamit a novellámból, melyben szerepelhetne, ha valaha is elkészülne a mű. Aligha készül el. Bár az nem rossz, hogy belenéz a velencei tükörbe, megérez valamit hirtelen az élet abszurdumából, és felsikolt. – Gyönyörűek azon a hegyek, s a levegő tiszta, egészséges. Az a lovász, aki a barátnőmtől nem fogadta el az ötven forintot, mondta, hogy a lovak is a levegő miatt olyan szépek Szilvásváradon. A szőke nő helyresimítja az utolsó ragasztószalagot, aztán átnyújtja a becsomagolt képeket: – Tessék parancsolni. – Mondja, kedves, maga járt már Szilvásváradon? – Nem jártam – mondja, és határozott mozdulattal átnyújtja a csomagot. Én is megkapom a képkeretemet, s a hónom alá fogva az ajtó felé lépek. Már a kilincsen van a kezem, amikor tudatosodik bennem, hogy a szőke nőnek vastag, erotikus szája van. Megállok az ajtóban, és visszanézek. A nő szórakozottan rám pillant (máshol járnak a gondolatai), nem érti, hogy mi bajom van. Elengedem a kilincset, és visszalépek hozzá. – Mondja, el tudná képzelni, hogy itt az üzletben felsikolt? – Én? Miért? – kérdezi csodálkozva. – Mondjuk, ha ez egy helyszín lenne. – Helyszín? – Helyszín egy filmben vagy rádiójátékban. – Maga rendező? – Fel tudna sikoltani? – De miért? – Ez lenne a szerepe. Mondjuk, itt állna a pult mögött, s ahogy felpillantana, a hóesésen át látná, hogy ott szemközt az a hatemeletes ház hirtelen kettéválik. A falak közül kipotyognak az ágyak, szekrények, nagypapák és a meztelen nők az utcára. – De miért válna ketté a ház? – Mert így van a forgatókönyvben… Vagy az Óriás kettévágná egy karddal. – A filmben? – A filmben vagy a valóságban. – Akkor fel. – Na, próbáljuk meg. – A képet leteszem a pultra, s kicsit oldalt lépek, hogy jobban lássam a nő arcát. – Sikoltsak? – kérdi. – Legyen szíves. A vastag szájú szőke nő velőtrázóan nagyot sikolt. Mintha ölnék. A raktárból előrohannak a munkások, és izgatottan, de értetlenül kérdezgetik, hogy mi történt? – Csak próbálunk – mondja nekik a szőke nő, aztán hozzám fordul –, jó lesz? – Nagyon jó. Köszönöm. Majd visszajövök. A képet a hónom alá vágom, és lassan kisétálok az üzletből. A szemközti hatemeletes ház, sajnálatosan, nincs kettévágva, de bennem már szétesett.
Hatkor érkezem haza. A lépcsőház sötét, a lift nem működik. Koromsötétben tapogatok fel a negyedik emeletre. A kanyarokban embereknek, nőknek, kutyáknak ütközöm. Olyan az egész, mintha a tenger fenekén botladoznék. Félve nyitom az ajtót. Biztos, hogy az én ajtóm? – Szerelnek valamit, alighogy elmentél, kikapcsolták a villanyt – mondja a feleségem. A mi lépcsőházunk nappal is sötét, nincsenek ablakai. Körülzárják a betonfalak. Éjjel-nappal ég a villany, ha ég. Ha nem ég, olyan a ház belseje, mint egy gyomor. Attól félek, hogy egyszer csak megemészt bennünket. Elaludtam. Szerda van, kilenc óra. A borotvával kicsit belevágtam a fülembe, de már alig vérzik. Jól bekentem timsóval, remélem, ez használ. Itt ülök az asztalnál, és Hujderékra gondolok. Nehéz ügy. Kinek kell ma egy ilyen történet? Kit érdekel az, hogy egy öreg paraszt dugdossa a pénzét? Az egészben az a jó, hogy meghal. Ez irodalom. Egyre többet forgatom a jegyzeteimet. Valami másba kellene kezdenem. Megírni például a szőke nőt az üvegesboltból, a vastag szájával, ahogy sikított. De keveset tudok róla. Pesti? Vidéki? Bejár valahonnan? Még azt sem tudom, hogy milyen színű bugyi volt rajt… Ha egy író ránéz egy nőre, és nem tudja megmondani, hogy milyen színű bugyi feszül a szoknyája alatt, jobb, ha nem ír róla. Nincs értelme. – És ezek a régi jegyzetek… Mi a fene ez: „Fekszem az ágyon. Sikoly. Megremeg a ház. Egy ember beesik az ajtón…” – Ebből lehetne valamit írni, elolvasnák. De mi a fene ez? Hol írtam fel? Lassan feldereng valami. A hajdani Sztálinvárosban történt, szilveszter éjszaka. A kohónál dolgoztam, és huszonnégy órás szolgálat után zuhantam az ágyba. Persze munkásszállás. Ott is negyedik emelet. Törtek-zúztak valahol, remegett a ház. Aztán betörték a folyosóajtót, majd a szobám üvegajtaját is. Késsel a kézben ott állt egy részeg, hadonászott. Mi történt aztán? Nem emlékszem. Elment? Tízkor csengetnek. Ajtót nyitok. Egy férfi áll a félhomályban. Szavazólapokat nyújt át, azt mondja, tanácstagokat választunk április tizenötödikén. – Kire gondolnak? – kérdem. – Hámori Lászlót jelöltük. Volt jelölőgyűlés… Nem tetszettek…? – Vidéken voltunk. Tudja, én… – Tudom. Alacsony, fekete… 1935-ben született, csoportvezető a vállalatánál… Visszaülök az asztalhoz. Sokáig nézem a szavazólapokat, s közben Hámori Lászlóra gondolok. Nem ismerem, bár könnyen lehet, hogy találkoztam vele. Nálunk minden emeleten hat lakás van, három a lépcsőház bal, három a lépcsőház jobb oldalán. A két lakáscsoportot csak a lépcsőkanyar, a lift és a szemétledobó választja el, mégis messze esnek egymástól. Fél év is eltelik, mire valakivel találkozik az ember a lift túloldalán lakók közül. Bizonytalanul köszöngetünk. Sok az ember, nehéz az arcokat megjegyezni. A lakásokban átlagosan négy ember lakik, ez emeletenként huszonnégy. A házunk tízemeletes, és nyolc lépcsőházból áll. Ezek szerint egyetlen lépcsőházban kétszáznegyven, s az egész házban ezerkilencszázhúsz ember lakik. Egy nagy falu, szinte kisváros. De a falvakban mindenki ismeri egymást, itt pedig csak az ajtószomszédok. Valahogyan elválasztanak bennünket a betonfalak, lépcsőkanyarok, liftek. Soha nem találkozik itt az ember egyszerre tíz lakóval, így senkit sem lehet azonosítani vagy különválasztani a hasonló ruhájú és arcú emberektől. Nem tudom, mi lenne itt velünk, ha egymás barátságára, támogatására vagy szeretetére szorulnánk. Ha történne valami…? Fél tizenegykor bekenem a cipőmet a Kiwi crown fekete levével, aztán elindulok a szerkesztőségbe. Ma csütörtök van, reggel hat óra. Ülök az asztalom előtt, és nézem a szürkéskék falat. A barométer mutatója már hétszázhetvenkettőn áll, kint süt a nap. Egyre kevesebbet gondolok Hujderékra. Nehezen tudnám a családot belegyömöszölni egy novellába. Az asztal bal oldaláról már átraktam a róluk szóló jegyzeteket a könyvespolcom sarkára. Egyszer talán majd regényt írok róluk. Lehetne belőlük egy tízíves regény. Ha megjön a tavasz, elutazom Kiskunmajsára, és bejárom a környéket. Kilenc óra van. Turkálok a jegyzeteim között. Szakadt szélű újságkivágás kerül az ujjaim közé. Beleolvasok: „Az uru indiánok törzse a Peruban lévő Titicaca-tó vidékén megadóan és közönyösen várja a pusztulását. Tudják, hogy törzsük néhány esztendőn belül végképp kipusztul. Az uruk között éhínség és sok gyilkos betegség…” – Tovább nem olvasható, szakadt a papír. Az urukra gondolok, aztán odább siklik a pillantásom. Újabb újságkivágás: „Négy hidrogénbomba volt a lezuhant B 52-esen.” Ez egy cím. Nem tudom, miért vágtam ki annak idején. Valamilyen történetembe talán éppen beleillett. Tíz óra tájban felállok, s a polcról leemelem az atlaszt. A heverő szélén lapozgatom, megkeresem Perut, és sokáig nézem a Titicaca-tó kék foltját. Tizenháromszor nagyobb, mint a Balaton. Lehetne élni a partján… Kint fékcsikorgás. Visszateszem az atlaszt a polcra, aztán kinézek az ablakon. Áll a forgalom. Egy véres arcú embert húznak ki az autók közül. Munkás. Szakadozott, kék ruhája van. Leültetik a járdára, s a hátát a villamosvezetékeket tartó vastraverznek támasztják. A társai mellette állnak, és beszélnek hozzá. Folyik a vére. Az egyik munkás borosüveget szorongat a hóna alatt. Az üveg csaknem a földre esik. Leguggol a társa mellé, s az üveget a járdára teszi. Kövidinka. Előveszi a zsebkendőjét, s óvatosan törölgeti a társa véres arcát. Az út túloldalán leáll a daru, s tizen-tizenöten átjönnek a szerencsétlenül járt munkáshoz. – Házunk földszintjén üzletek sorakoznak. A munkások napközben átjárnak ide kenyérért, kolbászért, borért. Délben a telefonfülkék oldalának támaszkodva söröznek. – Leáll a villamos, elakadnak az autóbuszok. Tíz perc múlva megérkezik a mentő. Végiggurul a villamossínen, majd felkapaszkodik a járdára. A véres arcú munkást kezelésbe veszik. Fehér papírtamponokkal törölgetik az arcát, aztán beteszik a kocsiba, és elviszik. A járdán néhány vérfolt marad, s a lehullott félig fehér, félig rózsaszín tamponok. A munkások a vastraverz mellett állnak. Egyikük felnyitja a kövidinkát, és a szájához emeli. Megérkeznek a rendőrök is. Mérnek, jegyzetelnek, tanúkat írnak fel. Tizenegy óra. El kell indulnom a szerkesztőségbe. Délután értekezleten ülök, későn érkezem haza. Futólag látom, hogy az árkádok alatt egy lány és egy fiú csókolózik. Már egy órája az asztalomnál ülök. A rádióban a hetes híreket mondják. Nem hallom. Igyekszem a tanyás gazdára gondolni. Lehetne belőle egy novella. Csak a halálát kellene megírni, az utolsó három órát. De objektíven, kívülről nézve. Leírni az udvart, a diófákat s azokat a nagy úritököket, melyeket október eleje óta az ólak tetején tartottak. Leírni, hogy kijön a házból, aztán visszamegy. És nem jön ki többet. Esténként a konyhaküszöbön szokott üldögélni. Nyaranta mezítláb, ingben, gatyában. A térdére könyökölt, s a fejét a két tenyere között tartotta, mintha fájna a feje, vagy gondolkodna valamin. Kilenc óra elmúlt. Egyetlen sort sem írtam még. A tanyás gazda helyett először a szőke nőre gondolok, akit az üvegesboltban megismertem, aztán arra a lányra, akit este az árkádok alatt láttam. Talán első gimnazista lehet. A bőre kreol, a haja vállig érő. A szomszéd lépcsőházban lakik. Tavaly nyáron még az öccsével szokott tollaslabdázni. Szép lány. Már tavaly sejtettem, hogy egyszer csak történik vele valami, de nem így képzeltem. Vörhenyes arcú, bajszos fickóval csókolózott az este. Elég érthetetlen. Úgy képzeltem, hogy később következik be az egész, s a fiú, akit megszeret, magas lesz, határozott arcú, ápolt külsejű. Egyszer a csemegében mellettem vásárolt, akkor láttam, hogy a szeme opálkék. Írhatnék róla egy novellát. A betonárkádok alatt játszódna az egész, az üzletek szomszédságában. Az árkádokon jól látszik a zsaluzás nyoma, a deszkák minden erezete és rajzolata. Nyersen hagyták az építők. Ez persze filmen lenne az igazi. Betonpillér, melyen jól látszik a faanyag erezete, s előtérben egy lányarc. Esetleg nekifeszül a feje a betonpillérnek, s a haja enyhén, kócosan szétterül a betonba vésődött fa erezetén… Érdekes, hogy a házbeli lányok nem mennek messze, mind itt csókolóznak az árkádok alatt. Talán azt hiszik, hogy az árnyékban nem látszanak. A helyzet persze az, hogy az üzletek fénye rájuk hullik, s a sziluettjük kirajzolódik a járdán. Így az árnyékok ölelkezését, a szerelmes mozdulatokat a házból is látni. Modern novellát lehetne ebből írni. Fiúk, lányok a házból. Szerelmek a liftben, lépcsőfordulókban s az árkádok alatt. – Ismét tizenegy óra, be kell mennem a szerkesztőségbe. Azt hiszem, ma este elkezdek egy novellát. Ez a hosszú hajú lány lesz a hőse, de a vörhenyes arcú fiú helyett másikat rajzolok. Szombat van esik az, eső. A barométer lezuhant hétszázhatvanegyre. Ülök az asztalom mellett, és nézem a kékesszürke falat. Tegnap este nem tudtam elkezdeni a novellát, vendégek jöttek, éjfélkor mentek el. Keveset aludtam, kicsit fáj a fejem. Kénes volt a bor. Azt hiszem, a hosszú hajú lányról majd később írok. Alig tudok róla valamit. Azt a vörhenyes arcú fiút jobban meg kellene néznem. Ha egyszer vele csókolózik az árkádok alatt, nem rajzolhatok helyette másikat. Legjobb lenne, ha megírnám a tanyás gazdát. Nyár lenne, a gazda permetezi a szőlőt. A gálictól kék az inge, gatyája. A szőlője végében, egy hajlatban áll a korsó. Amikor kiér a rendből, mindig húz egyet a borból. Délután megszédül, és géppel a hátán elesik a rendben. Talán nem is a bortól szédül meg, hanem a fénytől, melegtől. Perzsel a nap. Csengetnek. Az órára pillantok. Nyolc múlott. Ki lehet az? Újra csengetnek. Kimegyek, ajtót nyitok. A szomszédasszony áll kint, zavartan, riadtan. – Ne haragudjon, hogy becsengettem… Csak azt szeretném megkérdezni, hogy ezt az ajtót hol csináltatták? – Ezt…? Sehol, itt volt, amikor beköltöztünk. – Valaki azt mondta, hagy maguk ezt csináltatták… Az erezete is más, mint a többi ajtóé… – Ez eredeti ajtó… – A rendőr azt mondta, hogy ezek semmit sem érnek, mert a két farost lemez között csak levegő van. Tölgyfa ajtót kell csináltatni. – Tölgyfa ajtót? – Tegnap este betörtek a hatodikra. Vésővel kivágták a zárat, és benyomták az ajtót. Elvittek minden ruhát, magnót, rádiót… Pedig csak egy órára mentek el valahová… – Vésővel? És a szomszédok nem hallották a recsegést? – A tévében éppen a Pirx ment… Tudja, a Holdon van a Galilei-állomás… Mindenki azt nézte… Tíz óra elmúlt. Ülök az asztalomnál, és nézem a kékesszürke falat. Igyekszem a tanyás gazdára gondolni, de asztalosok jutnak az eszembe. Ismerek egyet Csillaghegyen, egyet a Duna-parton a Lajos utca mögött. Mennyibe kerülhet egy tölgyfa ajtó?… Ha a tanyás gazdáról akarok írni, pontosan tudnom kellene, hány éves volt… El kellene utaznom abba a faluba, és kimenni a temetőbe. A fejfán biztosan rajt van az életkora… De az egész Hujder-ügyben csak egy téma van és ez az öregember. Azt kellene megírni, hogy felakasztották a saját diófájára a saját rudazókötelével. Úgy felhúzták, hogy a talpa alatt vágtában átszaladtak a lovak. Meddig bámulom még ezt a kékesszürke falat? Mire várok? A szerkesztőségből hazafelé jövet, az egyik kapu előtt megállít egy ember. – Friss meszem van eladó… Ránézek. Falusi ember, talán harmincéves. A munkásszállás kevéske nyomot hagyott már a modorán és az arcvonásain. Ahogy felpillantok a házra, látom, hogy tataroznak. Emberem kampózva int felém, és maga is behúzódik a kapu alá. Ott van a mész egy nagy vastartályban. – Mennyit tetszik? – kérdezi, mintha valamilyen szabályos árudája lenne. – Nem sokat. – Meszeléshez legalább öt kiló kell – mondja. – Öt kiló jó lesz. Belekotor a tartályba, s egy nylonzsákot megtölt szalonnás mésszel. Kifizetem, aztán fekete aktatáskámhoz fogom a szerzeményt, melyben jó, rossz és közepes írók kéziratait viszem haza. Felszállok az autóbuszra, és az utcánkban leszállok. Senki nem kérdezi, hogy miféle mész ez? Otthon a sarokba teszem a meszet, állva eszem egy kis töpörtyűt, aztán az asztalhoz ülök. Hujder Ignác sorsa még mindig nyugtalanít. Érzem, meg kell írnom, hogy felakasztották. Azt is meg kell írnom, hogy kik akasztották fel. A friss mész illata lassan terjedni kezd a szobában. A sarokba pillantok. A nylonzsák szétnyílt. Vajon mit kezdhetünk ezzel a mésszel? Friss tavaszi, kora nyári szaga lesz a szobának. Hirtelen eszembe jut egy horganyzott vödör, amiről a meszet csak félig-meddig sikerült lemosnunk, aztán a sör. Egy kövér, abbé külsejű kocsmáros sört töltött a vödrünkbe. Kik voltak ott? Két orvosnő egyikük férje egyetemi adjunktus, egy katonatiszt, egy állatorvos és én, akinek rangja, beosztása, már akkor sem volt. A „Nagy Tavaszi Meszes Ünnepély” jutott eszembe, és a sonka. A füstölt sonka, ami a mandulafa középső ágán lógott, és imádtuk. Befűzöm a papírt, és leírok egy mondatot. Aztán még egyet és még egyet… |