Fehér rozsda

Óvatosan végigtapogatta a karosszéria kiegyengetett, műgyantával tömített, lealapozott sebhelyeit. Ujjai puha érintésekkel bejárták a két héttel korábbi horpadások, szakadások nyomait, s a fémesen hideg simaság megnyugtatta. Kavart még néhányat a korallszín festéken, aztán betöltötte a szórópisztolyba. Bekapcsolta a kompresszort, várt egy kicsit, kipróbálta a falon, hogy milyen finoman porlaszt. Elégedett volt. A kocsi mellé térdelt, és munkához látott. A kompresszor monoton zúgása csakhamar eltompította érzékeit. Úgy tűnt, fejében zúg a gép, saját maga a kompresszor, az ő belsejében keletkezik a feszültség, ami a festékszemcséket nagy sebességgel a fémlemezre nyomja. Nem törődött a zúgással, megszokta. De az első percekben mindig érezte, hogy a gép föléje kerekedik, elnyeli emberségét, behatol a testébe, és ott zúg tovább. Negyedóra múlva aztán csökkentek a belső rázkódások, a kompresszor zúgása megszokottá vált, monotonságában értéke lefokozódott. A kocsi mellett térdelt, és a zajban is éberen ügyelt mozdulataira. Nagyon vigyázott, hogy a pisztolyt mindig a megfelelő távolságban tartsa a lemeztől, s finom kiegyenlítő csuklóhajlítással kövesse a karosszéria domborulatait. Legnehezebb volt a régi és az új festékréteg határán a harmonikus átmenetet megteremteni. De mint mindig, most is lágyan olvadt egymásba a gyári festékszín a sebhelyeket elfedő új korallszín réteggel.

Elégedetten elmosolyodott. Élvezte, hogy finom, kifogástalan munkát végez. Fáradtan is eltalálja a színeket, átmeneteket, s a villanyfénynél egyező színek, a műhelyen kívül, a napfényes ég alatt is harmonikusan egybeolvadnak, a kocsikon esett sérüléseket sejteni sem lehet. Színérzékének és az átmenetek harmonikus megfestésének köszönhette a negyvenforintos órabérét is. Három éve dolgozott Deli úr műhelyében. Húsz forinttal kezdett, s akkoriban minden piszkos munkát vele végeztettek. Ha bejött egy karambolos kocsi, vele szereltették le az elgörbült lökhárítókat, neki kellett a kocsi alá feküdni, és szép lassan belülről kikalapálni a sárhányókat. A fordulatot a korallszínű kocsik hozták. Deli úr sokdioptriás szemüvegén keresztül képtelen volt eltalálni a színárnyalatokat, a segéd pedig utálta a festékek kevercelését. A segéd fejébe vette, hogy két év alatt meggazdagszik, és Deli úr háta mögött fejte az ügyfeleket. Az egyik borravalós cirkusz kirobbanása után, amíg Deli úr és a segéd ordítottak egymással, szótlanul nekilátott, s húsz perc alatt kikevert egy korall árnyalatot. Deli úr azonnal felemelte az órabérét negyven forintra, s azóta minden kényes árnyalatú kocsit ő hozott rendbe.

Felállt, bal kézzel megmasszírozta a térdeit, aztán hátralépett, kikapcsolta a kompresszort. Üresség támadt a fülében, testében és körülötte is. Hirtelen nagy, bizonytalan kiterjedésű lett a műhely. Megrázta a fejét, majd újra a kocsi mellé térdelt, és egy erősebb lámpa világánál megvizsgálta a fényezést. Hibátlan volt. Felállt, kigombolta az overallját.

– Várjon még, tanár úr – hallatszotta műhely végéből a mester reszelős hangja.

Bottyán József az órájára pillantott.

– Nyolc óra van, Deli úr, el kell mennem.

Az alacsony, rőt bajszú mester már előtte állt, és joviálisan mosolygott.

– Maradjon még egy órát, tanár úr.

– Reggel elutazom két hétre. A gimnázium tanulói almát szednek Szabolcsban. Mondtam már a múlt héten, nem?

– Mondta, persze… De azért maradjon még egy órát. A doktornőnek holnap reggelre ígértük a Volkswagenjét. Nyolcvanat fizetek erre az órára.

Bottyán József visszagombolta az overallját, aztán körüljárta a doktornő borsózöld autóját. A javításra szoruló felület nem volt nagy, de még ki kellett hozzá keverni a festéket. A polchoz lépett, dobozokat emelt le, és hígítót. Nyugodt ütemben dolgozott, de megállás nélkül. Így ment ez három éve minden délután, sokszor este tízig-tizenegyig. Amióta beléptek a társasház-építkezésbe, nem volt szabadságon, nem pihent meg egyetlen szabad szombaton sem. Az indulásnál kettőszázezer forintot kellett befizetniök, de csak nyolcvan volt. A többi rokoni kölcsön. S azóta egyszer százat és kétszer ötvenezret. Feleségének teljes fizetését egy összegben kifizették Nusi néninek az albérletért. A saját tanári fizetéséből éltek, ruhát vettek a kisfiúnak, időnként maguknak is. Amit Deli úrnál keresett, elnyelte az építkezés. Nagyon elfáradt. Harmincnyolc éves volt, de esténként ötvennek érezte magát. A gimnáziumban jól tartotta a szintjét, a tanítás és nevelés nívójából semmit sem engedett. A gyerekek mégis észrevették, hogy fáradt, s már az első évben felfedezték, hogy megváltozott a keze. A keze már nem egy értelmiségi férfinak a keze volt. Deli úr műhelyében eldurvult, nehézkessé vált, bőrének pórusaiba rozsda- és festékfoltok rakódtak, lemoshatatlanul. Esténként fél óráig áztatta a kezét, oldószerekbe mártott vattával törölgette, de hiába. Némelyik festék makacsul megült a bőrében. A tanítványaitól csúfnevet kapott. A háta mögött „Rozsdás”-nak nevezték. A folyosón sietve, már jó másfél éve nem hallotta, hogy: „Jön a Bottyán…” Megváltozott a hangnem: „Jön a Rozsdás, vigyázz, jön a Rozsdás!” – Megszokta új nevét, ahogy kezének elszíneződésébe is beletörődött. A keze valójában nem volt rozsdás, csak festékes; zöld, piros, fehér. De valamilyen furcsa rozsda nagy erejét, fekete haját is kikezdte. A harmincnyolc évet éppen csak túllépte, de a haja félig már fehér volt.

Amikor végzett a borsózöld Volkswagennal, kilenc óra elmúlt.

– Négy óra, plusz a doktornő Volkswagenja – mondta a műhelyajtóban a tulajdonosnak.

Deli úr minden műszak végén, készpénzzel, zsebből fizetett. Soha nem késett, nem alkudozott. Ez volt műhelyének a varázsa.

– Tessék kétszáznegyven forint. Rendben?

– Rendben, Deli úr, viszontlátásra.

– Ha leszedték a parasztok helyett az almát, újra várom.

– Jövök majd, Deli úr.

Bottyán József este tíz órakor érkezett haza. Tapogatózva átkelt Nusi néni lakosztályán, aztán a belső szoba ajtaját óvatosan behúzta maga után. Felesége az asztalnál ült, felmérő dolgozatokat javítgatott. Alakján sejteni lehetett a második gyerek közeledtét, de még nem látszott állapotos nőnek. Bottyán némán megölelte, megcsókolta, aztán az asztalra tette a kétszáznegyven forintot. Az asszonynak bizonytalan öröm szaladt végig az arcán.

– Háromszázötven híján újra egyben van tízezer – mondta.

– Kevés… Október végéig ötvenezret kell befizetnünk. Majd az almaszedés után ráhajtok. Kölcsönt is fel kell vennünk újra.

– Attól félek, hogy tönkremész. Megviselt vagy, őszülsz.

– Megy ez, mint a vonatok. Menetrendje van a boldogságnak.

– A boldogulásnak. Úgy akartad mondani, ugye?

– Mindegy, minek nevezzük, Éva. Laknunk kell valahol, így nem lehet tovább élni.

– Nem lehet, ez igaz. De ha arra gondolok, hogy magyar–történelem szakos tanár létedre egy műhelyben dolgozol, s a doktori disszertációdat hagytad félben, amikor beléptünk ebbe az építkezésbe…

– Majd a doktori is meglesz. És minden. Ha egyszer bent ülök az új lakásban, a Teleki Sámuel-tanulmányomat is megírom. Mindent megírok, meglátod. Az a fontos, hogy te kibírd, és a gyerekek. A többi semmi.

– A Csikeszné azt mondta, ha minden jól megy, karácsonyra beköltözhetünk.

– Ne éld bele magadat. Szerintem jövő húsvét. Nálad mi újság, megtartottad a szülői értekezletet?

– Meg. A szülők csodálatosak.

– Kellemetlenkedtek?

– Nem, csak nem értem őket. Nem értem, hogy itt élnek, és…

– Mit és?

– Tudod, van az osztályban az az értelmes kislány…

– A Bándi …

– Nem, a Buday Klári. Jeles lehetne, de csak bukdácsol.

– A lopós.

– Igen, a Buday Klári. Megmondtam, hogy jeles lehetne, de semmit sem törődnek vele. Így aztán megtetvesedett, és a társai hetenként rajtakapják valamilyen lopáson.

– Persze, nem voltak ott a szülei…

– De, ott volt az anyja. Felállt, közölte, hogy ő is meg a férje is vegyészmérnök, és kikérte magának az alantas gyanúsítgatásokat. Azt mondta, hogy ő meg a férje Százhalombattán küzdenek a népgazdaságért, s azt gondolta, közben az iskolában gondoskodnak Klárikáról. Majd utánanézet a férjével. És csodálkozik, hogy ilyen gyanús kis perszóna, mint én, belvárosi iskolában taníthat.

– Nem akadt egy szülő, aki pártodat fogta volna?

– De… Többen is. Mondták neki, hogy a Klári már aranygyűrűt is lopott. De Budayné szerint nem illő dolog az iskolában aranygyűrűt hordani. Aki aranygyűrűt hord, direkt lopásra ingerli az olyan rendes gyerekeket, mint az ő lánya.

– Kár ezekért a gyerekekért, nyolc-kilenc évesek, és már ilyen dolgok…

– Várj csak, nem ez volt a legjobb. Tudod, van az a trabantos nő, a Wolfné… Ez is valamilyen technikus, mérnök vagy asszisztens. Felszólalt a többi nő ellen. Megvádolta őket, hogy nincs bennük közösségi érzés.

– Honnan tudja?

– Szerinte vannak az osztályban olyan mamák, akik nem dolgoznak vállalatnál, tehát nem dolgozó nők. Csak unatkoznak egész nap. Ezekben lehetne annyi tisztesség, hogy a dolgozó nők gyermekeit hazakísérik, elviszik délután sétálni, kikérdezik a leckéjüket.

– Ezt kitalálod.

– Nem. Nagyon komolyan és szemrehányóan szólalt fel a Wolfné. Gyorsan közbeszóltam, hogy aki nem kap fizetést, az is dolgozik. Háztartást vezet, gyermeket nevel, otthon fordít, vizsgára készül, gépel, vagy kötést, összeállítást vállal, esetleg betegeskedik. De elkéstem, csaknem megverték. Azt kérdezgették tőle, hogy szüljék is meg helyette a gyerekét, esetleg feküdjenek le a férjével helyette? Szerencsére bejött az igazgató, hogy az iskola védnökeinek a kéréseit felolvassa, és nagy nehezen elcsendesedtek. Utána elmondtam neki, mi történt. De csak hümmögött. Azt mondta, kevesebb szülői értekezletet kell tartani.

– Ez volt ebben az évben az első.

– Úgy látszik, ez is sok.

Az asszony a dolgozatok felett maga elé nézett, aztán hirtelen felocsúdott.

– Még enned sem adtam, és reggel utazol…

Hátralökte a széket, s hasával az asztalt súrolva felugrott.

– Évi! Vigyázz a gyerekre! – szólalt meg ijedten Bottyán.

Az asszony megtorpant, az ajtóra nézett, aztán a mutatóujját keresztbetette a szája előtt:

– Pszt… Nusi néni hallgatózik…

Bottyán József is az ajtóra pillantott, aztán mindketten meredten álltak pillanatokig.

Reggel, a vonat indulása előtt tizenöt perccel kiderült, hogy négy tanuló a gimnáziummal és a KISZ-szel dacolva nem jött el almát szedni. Kiss Ágit viszont a mamája is elkíséri; Keller Gizit, Török Ancsát és Mód Pétert a szülei autóval hozzák a termelőszövetkezetbe, s egyúttal körülnéznek ott. A vonat indulása előtt öt perccel elterjedt a hír, hogy Glück Antal a IV. B-ből a saját autójával utazik, és magával viszi Halász Péter és Gelencsér Jenő tanulókat is. Beznitz Katalin, a KISZ-megbízott és táborparancsnok tanár mindent tudomásul vett, feljegyzett. Bottyán József várakozott még néhány percig a peronon, aztán beszállt a saját osztályához Kovács Ferenc testnevelővel együtt. Kováccsal jól megértették egymást. Hümmögtek, ültek szótlanul. A semmibe néztek, s csak a legritkább esetben fordult elő, hogy beszéltek valamiről. A gimnáziumban azt suttogták, hogy Kovács Ferenc nyilas volt, azért ilyen hallgatag. Kovács Ferenc 1944-ben hároméves volt. De ezt senki sem gondolta végig. Ahogy terjedt a hír, hogy Kovács nyilas volt, mindenki megdöbbent, s valamilyen titkolt antipátiáját látta igazolva. Állítólag felfelé is jelentették, de úgy látszik, ott tudtak számolni. Kovács is hallott a híresztelésekről, de nem tiltakozott. Bölcs volt, vagy talán hülye? Ki tudja?

Bottyán és Kovács Ferenc egymással szemben ültek a diákkocsiban. Kovács a Népsport-ot lapozgatta, Bottyán a diákokat nézte. Meglepte, hogy milyen felszabadultak és boldogok. A lányok nevetgéltek, és titkos pillantásokat váltottak a fiúkkal. Aztán átölelték egymást, és énekeltek. A fiúk sörösüvegeket dugdostak, kimentek inni a vécére. Üdék voltak, de túlzottan magasak. Harmincnégy folyondár. Bottyán úgy érezte, hogy kezük, karjuk, mint valami folyondár felkúszik a csomagtartókra s onnan is tovább, ki az ablakokon, a nyárfák tetején motoznak. Bottyán nem volt alacsony, de a gimnazisták kúszónövény külseje újra és újra elgondolkodtatta. Kovács, a testnevelő mindebből semmit sem vett észre. Neki minden osztályból csak az a két-három diák számított, akiket valamire edzeni lehetett. A nagy egyesületek ezt állítólag méltányolták.

A diákok közül felállt egy szőke lány, és elindult Bottyán felé. Megállt előtte, s valamit dugdosott a háta mögött.

– Ne tessék haragudni, de a tanár úrnak van humorérzéke?

– Minek kérdez ilyeneket? Tudja, hogy a tanárnak nincs humorérzéke.

– Mert fogadtak a fiúk, hogy nem merem a tanár urat megkínálni sörrel. Kiröhögnek…

– Milyen sörük van?

– Stefl.

– Jöhet.

A lány előhúzta az üveget, aztán megtöltött két papírpoharat. Zavart színlelve koccintott a tanárjával. Bottyán megitta a sört, s közben megnézte a lányt. Látta, hogy ismét változott. A fiatal lányok a gimnáziumban már hetente változnak. Szépülnek, csúnyulnak, elhalványodnak és felragyognak. Kicsit sajnálta, hogy őszül, s osztályfőnöke a szőke lánynak.

– A Glück küldte az osztálynak – mondta a lány.

– Mit küldött a Glück?

– A sört. Két láda sört küldött az osztálynak, az útra.

– Aha… – mondta Bottyán. Az üres papírpoharat visszaadta a lánynak, és rámosolygott. – Köszönöm, nagyon köszönöm.

A lány néhány pillanatig még előtte állt a pohárral, aztán megfordult és visszament a társaihoz.

Bottyán József várta, hogy felröhögnek a diákok. De nem röhögtek. Halk, zavart suttogás hallatszott a padok közül. Kovács Ferenc a sportújság mögött ült, az arcát sem lehetett látni.

Eltűnődött: „Glück a saját autójával ment.” – Mivel menne a Glück? A sört a Glück küldte az osztálynak… Ki küldte volna?

Elhatározta, hogy nem törődik Glückkel. A tábor parancsnoka Beznitz Katalin, majd Beznitz a KISZ-tapasztalatai alapján elrendezi a gyerekeket. Beznitz tudja, hogyan kell. Tavaly is kéthetes továbbképzésen vett részt tanítási idő alatt.

Kicsit elkomorult. Bízott Beznitzben, de váratlanul eszébe jutott az osztályfőnöki fogadónap, amikor Glück anyja bejött az iskolába. Glück rosszul állt magyarból és történelemből is. A fogadónap előtt egy héttel felelt a Habsburg-ház magyar politikájából, de nem tudta, ki volt III. Károly, s hogyan fogadtatta el a Pragmatica Sanctiót. Azt sem tudta, hogy mi volt az a Pragmatica Sanctio. Glück anyja ordított. Azt ordította, hogy ő az életre neveli a gyermekét, régi marhaságokra nincs ideje. Fia az ódon marhaságok helyett friss levegőre vágyik. Tenni akar, cselekedni a jelenért.

Bottyán kedvetlenül kuporgott a vasúti kocsi végében. Glück tizenhét évesen is kikezdhetetlen volt. Apja üzemmérnök, a vállalati pártbizottság tagja, anyja maszek kereskedő, jól menő butiktulajdonos a belvárosban. Tizenhat bedolgozó, ötven szellemi szállító a legjobb szalonokból. A papa viszi a pártvonalat, a marxista esti egyetemen is tanít, a mama besöpri a dohányt. Glück Tóni pontosan tizenhat éves korában megkapta első autóját, s természetesen azzal járt iskolába. Magyar képlet. Legjobb barátja „véletlenül” Halász Péter, Halász elvtárs fia, és Gelencsér Jenő, az ügyész mameluk gyermeke.

Bottyán emlékezett még rá, hogy a fogadónap után egy héttel, reggel, amikor iskolába ment, a Glück gyerek új Skodájával belehajtott egy tócsába, és végigfröcskölte a ruháját. Lefékezett. Bottyán azt hitte, elnézést akar kérni. De nem. A Glück gyerek megvárta, tárgyilagosan megszemlélte, mint egy téglát, aztán továbbhajtott.

Glück idegesítette Bottyán Józsefet. KISZ-tag volt. Nem egyszerű KISZ-tag. Azok közé tartozott, akik fölajánlásokat tesznek mások nevében, vállalásokat foglaltatnak jegyzőkönyvbe, s felszólalásuk nélkül nem múlik el gyűlés. Csak másként élnek. Szónokolnak a lakástalan, bizonytalan állású fiatalok között úgy, hogy nekik már tizenhat éves korukban saját autójuk van. – Bottyán érezte, hogy tehetetlen. Lassan előhúzott egy cigarettát, és rágyújtott. Majd Beznitz Kati elintézi a dolgokat – gondolta, és kipillantott az ablakon.

Végtelen kukoricások között nyargalt a vonat Szabolcs megye felé. Néhol, a dombhátakon látszott egy-egy tanyaépület kútágas, vályú nélkül. A kukoricások után lapos legelők következtek, villanypásztorral közrefogott marhákkal. Mintha idegen tájon utazna, úgy érezte. Gyermekkorában a magyar tarka marhák bőgtek rá a vonatra minden bakterház mellől. Barátságos, megszokott tehenek voltak. A villanypásztor most fekete foltos teheneket tartott egy csomóban. „Lehet, hogy több tejet adnak, de rondák” – gondolta. Nézte a furcsa teheneket, a távoli, lapos épületeket, s a gondolatai között az idegen fajta tehenek neve után kutatott. „Holstein fríz?” – Nem tudta biztosan. Hallott egy időben a Holstein-marhákról, de könnyen előfordulhatott, hogy ezek már ismét újabb fajta marhák. Évente változott minden, akárcsak a tanmenet. Nézte a marhákat, s önkéntelenül is eszébe jutott a szász Svájcban tett régi utazása. Mielőtt megnősült, félig-meddig bejárta Európát. Megfordult Németországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Olaszországban, Dániában, Finnországban és Franciaországban is. A Szovjetunióban négyszer járt, még Tolsztoj sírjához, Jasznaja Poljanába is elzarándokolt. Valamikor úgy tervezte, hogy úti élményeit fokozatosan beépíti a tananyagba, mint Dr. Jánky. De ezekből a tervekből semmi sem lett. Szigorú óravázlatok rendszerében araszolgattak előre a tananyaggal, egyéni meglátások közlésére nem maradt idő.

A gyerekek bekapcsoltak egy magnót. Boney M-számokat nyúztak, aztán a kocsi ülései között táncra kerekedtek. Rángatóztak, riszáltak, s a fenekükkel egymásnak ütődtek időnként. Ezek a furcsa faultok lehámoztak róluk minden európait. Nézte kiszögletesített feneküket, mely köré elrendeződött egész lényük, s úgy vélte, nem árt nekik egy kis almaszedés. Aztán arra gondolt, hogy öt-hat év múlva ezek tanárok, gyógyszerészek, orvosok, művezetők lesznek. Kicsit megijedt a gondolattól. Kovács Ferenchez fordult.

– Nézd csak ezeket a gyerekeket.

– Mit nézzek rajtuk? – kérdezte Kovács, és egyetlen pillanatra sem bújt elő az újságja mögül.

– Nézd meg, hogyan táncolnak.

– Ahogy szoktak.

– Hat év múlva ezekből gyógyszerészek lesznek.

– Nem szedek gyógyszert – mondta Kovács.

Bottyán József elhallgatott. Kicsit mérges volt magára, hogy pont Kovács Ferenccel akart beszélgetni. Megsértette a szabályt. Egész emberi rokonszenvük, tantestületi barátságuk a szótlanságra épült. Fél szavakból, hümmögésből is értették egymást, és nem terhelték a másikat kerek, valódi tartalmat hordozó mondatokkal. Bottyán kicsit oldalra dőlt, kutató pillantásával megkísérelt behatolni Kovács Ferenc újságja mögé. Szerette volna látni az arcát, szemét, szájának vonalát. Valóban olvas, vagy csak betakarózik az újsággal? Nem sikerült megpillantania Kovács arcát, a sportújság körben takarta. „Ilyen tornatanárt én még nem láttam – gondolta. – Vajon be tudja ez mutatni a gyermekeknek a gyakorlatokat?” – Eszébe jutott keszthelyi tornatanára, a „Meisztró”. Ahogy az őszi esők idején felöltőben, kalocsniban belépett a tornaterembe. Ahogy gondterhelt arccal állt a terem végében, s családi bajairól csak fokozatosan terelték el a figyelmét a hibás nyújtó- és korlátgyakorlatok. Ahogy felháborodott, s ötvenévesen, felöltőstől, kalocsnistól felugrott a nyújtóra, szabályos billenéseket, átfordulásokat végzett, majd az óriásforgást is megcsinálta. Mint egy nagy szárnyú denevér, zúgott a nyújtó felett. A szégyenre is emlékezett. Valamennyien szégyellték magukat. A legcinikusabbak s a tornából felmentettek is szégyenkeztek. „Ez a Kovács vajon be tudna mutatni egy nyújtógyakorlatot?”

Kovács újságpapírba takart alakjáról lassan elmozdult a pillantása, s az ablaküvegen túl az őszi mezőket kóstolgatta. Birkanyájak mozogtak a párafelhők alatt.

Magával sem volt elégedett. Hibátlanul leadta az óráit, de emberi többletet nem nyújtott a gyerekeknek. Húsz év messzeségéből is emlékezett még Dr. Jánky előadásaira Erdélyről, Párizsról, a Szajna-parti könyvárusokról. Pedig tanmenet húsz évvel ezelőtt is volt, s a párizsi hangulatokból nem kellett érettségizni. De Dr. Jánky személyiség volt. „Mi nem merünk személyisséggé válni” – gondolta. Eszébe jutott a tavalyi magyarórája, amikor Ivan Iljics halálá-t tanította. Felkészült rá, hogy az egész XIX. századi orosz irodalomról beszél, s azon belül bőségesen Lev Nyikolajevics Tolsztojról. El akarta mondani a gyerekeknek, hogy milyen a tulai kormányzóság, milyen volt Tolsztoj háza, kertje. Mennyi tó van a fák között. Részletesen akart beszélni Tolsztoj íróasztaláról, s arról a székről, amin öregkorában üldögélt. El akarta mondani, hogy Tolsztoj mit látott házának ablakából. A hivatalos óravázlatba is beépítette a személyes élményeit, mégsem mondta el. Rövidített órák voltak azon a héten, mert az iskola valamilyen felvonulásra készült. Néhány órája el is maradt. Éppen csak le tudta adni Ivan Iljics halálá-t, Jasznaja Poljanáról egy árva szót sem szólt.

Fiatal agronómus várta őket az állomáson. Nem tudta, hogyan viselkedjen a pesti tanárokkal, így aztán a szigorúan hivatalos magatartáshoz ragaszkodott. Többszörösen hivatkozott valamilyen megállapodásra, amit az iskola a termelőszövetkezettel kötött. Bottyánnak már-már úgy tűnt, hogy valamilyen nemzetközi szerződésről van szó, amit két idegen állam kötött egymással. De Beznitz Kati úgy látszik ismerte a megállapodásokat, mert sűrűn bólogatott. Teherautókra kapaszkodtak, s viszonylag rendben eljutottak a szálláshelyükre.

Egy halastó partján, három vadonatúj, lapos épületben helyezték el az iskolát. A lapos, barakkszerű épületek a messzeségbe nyúló almáskertek között idegenlégiós kiképzőtelepnek látszottak inkább, mint diákszállásnak. A falak vékonyak voltak, de tiszták. A mész friss illata még érződött a szobákban. Minden épületben voltak mosdók és tusolóblokkok. Bottyán, ahogy várható volt, Kovács Ferenccel kapott egy közös szobát a parancsnoki épületben. Kovács nyomban ledőlt a vaságyra, s az újságját sátorszerűen maga fölé borította, és elaludt. Bottyán ki-be szaladgált, segített Beznitz Katinak és a másik két tanárnőnek a gyerekeket elrendezni. Befutottak az autós szülők, aztán Glück Tóni is a két haverjával. Délre mindenkinek volt már ágya, s amikor a gazdaságból megérkezett a frissen főtt gulyás, úgy látszott, minden jóra fordul. Gondot csak az autós szülők okoztak, akik az istennek sem akartak visszamenni Pestre. Ettek a gyerekek gulyásából, aztán oda-vissza autóztak a közeli falu és az almáskert között. Fogkefét vettek a boltban, és szappant, bementek a gazdaság központjába, és megtudakolták, mi lesz a vacsora, majd másnap az ebéd. Összeismerkedtek a téesz-elnökkel, a fiatal agronómust meghívták az Operába. Már sötétedett, amikor végre hazaindultak.

Eseménytelenül teltek a napok. Korán keltek, s az almaszüretbe már az első munkanapon belefáradtak. Bottyán is beállt a gyerekek közé, és segített nekik a ládákat emelgetni. Esténként összegyűltek Beznitz Kati irodájában, és feketekávét szürcsölgetve várták a fiatal agronómus helyzetjelentését. A gazdaság minden este írásban közölte, hány mázsa almát szedtek le a nap folyamán, és szerintük mennyi lenne az ideális teljesítmény. A fiatal agronómus javasolta, hogy hajtsák meg a gyerekeket, s aki lassan dolgozik, azt büntessék meg. Ezt a tanácsot figyelemre sem méltatták. Valamennyien úgy csináltak, mintha nem is hallották volna.

Negyednap este, jóval a helyzetelemzés után, bekopogott az irodába az egyik szobafelelős. Jelentette, hogy Glück Antal, Halász Péter és Gelencsér Jenő nem tartózkodik a hálóban. Úgy hírlik, hogy beültek Glück Skodájába, és elmentek valahová.

Beznitz Kati vezetésével kivonultak a lapos épületek elé, és megállapították, hogy Glück autója valóban eltűnt. Tanácstalanul álltak egy ideig a halastó partján, aztán visszamentek az irodába. A fiatal agronómus úgy vélekedett, hogy a faluba mehettek sörözni. Fél óra alatt elő lehet keríteni őket, mert vagy a kocsmában vannak, vagy a bisztróban. Beznitz Kati és Kovács Ferenc beültek a fiatal agronómus mellé a gazdaság dzsipjébe, aztán elhajtottak a falu felé. Este tíz órakor érkeztek vissza. A gyerekeket nem találták meg, de felhajtottak egy-egy cseresznyét, ha már egyszer a kötelességteljesítés a kocsmába vezérelte őket.

Beznitz Kati tanári ülést hívott össze, ami abból állt, hogy a másik két tanárnőt, akik már lefeküdtek aludni, felkeltették. A fegyelemsértés nyilvánvaló volt, de a büntető szankciók helyett a gyerekek előkerítésének a módozatait latolgatták. Tanácstalanok voltak. Az egyik felkeltett tanárnő javasolta, hogy táviratilag értesítsék a szülőket. Beznitz Kati a rendőrséget szerette volna segítségül hívni, de Kovács Ferenc lebeszélte őket a tervről. Az volt a véleménye, hogy a fiúk előbb vagy utóbb előkerülnek. Éjfélig tartott a tanári ülés, akkor minden határozat nélkül feloszlott. Az agronómus beült a dzsipbe, és hazament a faluba. A felkeltett tanárnők aludni tértek, Beznitz Kati, Kovács és Bottyán felváltva őrködtek és aludtak.

Megvirradt, elhangzott az ébresztő is, de a szökevény diákok nem kerültek elő. Reggeli közben aztán kiderült, hogy két lány is hiányzik. Beznitz Katit az ájulás környékezte. A szülők vagy a rendőrség értesítése elkerülhetetlennek látszott. Az agronómus, Kovács Ferenc és a két tanárnő kiment a gyerekekkel almát szedni, Beznitz és Bottyán az irodában maradt intézkedni.

Bottyán Józsefnek ehhez az intézkedéshez semmi kedve sem volt. Még jól emlékezett a fogadónapjára, amikor Glückné megjelent nála, s arra is, hogy másnap Dr. Kéri Viola, a gimnázium igazgatója behívatta az irodájába. Kérdezgette, hogy miért nem szereti Glück Antalt? Aztán hosszú előadást tartott Glück erényeiről, kezdeményező készségéről, kifejtette, hogy az egyik legaktívabb KISZ-tag. Példamutató, akárcsak Halász Péter. Bottyán közben Kéri Viola irodáját tanulmányozta. Négy Lenin volt bent. Egy a falon, egy dombormű az asztalán, egy eozin mellszobor az üvegszekrényben, s egy teljes alakú kicsinyített bronzszobor a két ablak között. A szekrény tetején volt egy Landlerja, s a könyvespolcon egy Petőfije. Két vörös vándorzászló lógott a falon, mellettük Kéri oklevelei, félig-meddig összekeveredve az iskolát kitüntető oklevelekkel. A komódszerű szekrényen is volt egy vörös selyemzászló. Világoskék hímzett betűk sorakoztak rajt. Bottyán sajnálta egy kicsit Kéri Violát. Több mint öt éve elhagyta a férje, s azóta minden idejét a kislányának és a mozgalomnak szentelte. Végül aztán megmondta neki, hogy Glück nagyon rosszul tanul, s az életmódja nem olyan, mint általában a diákoké. Dr. Kéri Viola elszomorodott.

Bottyán kedvetlenül kibámult az iroda ablakán a halastó túlpartjára. Semmi kedve sem volt Glück Tóni ügyeibe belekeveredni. Némán, hangtalanul elhatározta, hogy a háttérben marad, engedi Beznitz Katit intézkedni.

Kilenc óra után porfelhőt kavarva megállt az iroda előtt Glück Tóni Skodája. Kimászott belőle, aztán Halász, Gelencsér és a két lány is követte. Valamennyien részegek voltak. Röhögve körülnéztek, aztán Glück megszólalt:

– Nincs itt senki.

Beznitz Katalin kirohant az irodából. Már a küszöbön ordítani kezdett:

– Milyen viselkedés ez? Nem szégyenlitek magatokat?! Be vagytok rúgva.

Glück elröhögte magát, aztán Beznitz Katihoz fordult:

– Irigy vagy, nyuszi? Este eljöhetsz velünk te is. De aztán nem kényeskedünk ám, mert akkor Tóni bácsi szigorú lesz.

Bottyán nem bírta tovább. Kiment.

– Ne szemtelenkedjen a tanár elvtársnővel, Glück! – mondta.

Glück elröhögte magát, aztán Bottyánhoz lépve, két ujjal megragadta az orrát, és megrázta.

– Na mi van, Rozsdás?

Bottyán hátralépve kiszabadította az orrát a diák mancsából, aztán ökölbe szorult a keze, és előrelendült. Glück elterült a porban. Bottyán utánalépett, de Beznitz Kati elkapta a karját:

– Ne – mondta alig hallhatóan.

Glück négykézlábra állt, s mint egy kutya vicsorgott fölfelé.

– Kitöröm a nyakadat, Rozsdás – mondta, aztán bemászott az autójába. Halász és Gelencsér követték. Beindították a motort, és elhajtottak a város felé.

A két részeg lány ott maradt a kavargó porban. Beznitz hozzájuk lépett, és végigtapogatott az arcukon. Látszólag egyben voltak. Bottyán Beznitz Katit nézte, és a részeg lányokat. Érezte, hogy a fehér rozsda már a szívét rágja.