Tanya a szigeten

Az ötágyas szobában már két napja egyedül aludt. Az ünnepek közeledtével a szállás kiürült, aki csak tehette, hazament a falujába a családjához, vagy rokonlátogatóba az Alföldre, Dunántúlra. A délután lenyelt pálinkák zsongító hatása múlóban volt. Kinyitotta a szemét, és a mennyezetet nézte. A szoba gondozott, fehérre meszelt egén semmit sem lehetett látni. Kint, Erzsébet felől már közelítgetett az este, de a szobában még meg lehetett különböztetni a bekeretezett szállásrendtartást a hirtelenjében feltűzött plakátoktól. A vaságyon feküdt, fejét az összehajtott párnán nyugtatva, a falat és a mennyezetet nézte. A csarnokon átfújó jeges széltől, a mértéktelenül fogyasztott pálinkától lila és egy kicsit dagadt volt már az arca. A délutáni alkoholadagot lassacskán feldolgozta a szervezete, arcából így kifutott a vér, s egy kicsit szédült az ágy tetején.

A nádfedeles, vályogfalú tanyát, amibe szép, tejfehér bőrű feleségét vitte, a nagyanyjától örökölte. Amikor megnősült, a nagyanyja még élt, de az állatokat már nem tudta ellátni. Anyja negyvenkettőben halt meg, tüdőgyulladásban. Beszakadt alatta a Ferenc-csatorna jege, amikor tikokat vitt Bátmonostorra a tanítókisasszonynak. Apja ottmaradt Oroszországban. Nagyanyja nevelgette a tanyán, de úgy is lehetne mondani, hogy a nagyanyjával ketten küzdöttek a tanya körül elterülő kevés földdel és a jószággal. Amikor az öntödei vállalathoz került, könnyebb lett az életük. Sokat utazott, de nem bánta, hogy el kell hazulról járnia, mert világot látott, tanulgatott, emberekkel ismerkedett. A feleségét is az öntödei vállalatnál ismerte meg, még egészen fiatal volt akkor, szinte gyerek. Küldönc volt, kézbesítő, üzenethordó. Reggel beszaladt a postára, és a vállalati postafiókból kiszedte a leveleket, aktákat, aztán vitte az igazgatóságra. Napközben iratokat hordozgatott egyik részlegtől a másikhoz. Délután újra a postára ment, hogy feladja a napközben megírt leveleket. Eleinte tetszett neki a tanyán, és a csibehúst is szerette, de aztán, amikor az öregasszony meghalt, unta magát egyedül. Akkor határozták el, hogy beköltöznek Dunafalvára. Építenek, vagy vesznek egy házat, a tanyát pedig eladják. A pénz lassan gyülekezett, pedig a fizetésének több mint a felét félrerakták, és Márika is ügyeskedett a ház körül. Csibéket, kacsákat, libákat nevelt, s a szaporulatot behordta a mohácsi piacra. De ha jobb volt az ára Baján, oda is bevitte a csibéket, pedig a szigeten nehéz volt átjutni. Együtt volt már negyvenezer forintjuk, amikor a nyulak véget vetettek mindennek. – Vasárnap jó nyúlpaprikás volt az ebéd, kis homoki vörös bort is ittak rá, így aztán hétfőn hajnalban jókedvűen indult vissza a gyárba, hogy a fizetéséért, amiből majd Dunafalván ház lesz, lehúzzon egy újabb hetet. De a révcsárdában, amíg a reggeli pálinkáját itta és a csatlakozásra várt, odakönyökölt melléje két szeremlei ismerős. Azok is eljárók voltak, csak szombaton tértek haza a családhoz, mint ő. Ahogy ott isznak, az egyik sunyin ránéz, és megkérdi:

– Na, hogy ízlett a vasárnapi ebéd, Jóska?

– Ízlett – mondta.

– Nyúl volt?

– Nyúl – mondta, mivel az volt, aztán sietve fizettek, mert beállt a busz.

Tette a dolgát, mint máskor, de csütörtökön, amikor a szürketisztítóban munkába vett egy kokillát, váratlanul eszébe jutott a sunyi szeremlei ember. Honnan tudta, hogy náluk mi volt az ebéd vasárnap? A gondolat nem hagyta nyugodni. Keveset aludt, de hiába ette magát, nem tudott kiigazodni a szeremlei emberen.

Vasárnap megint nyúl volt, de nem ebédre, hanem vacsorára. Nem is paprikás, hanem nyúlpástétom. Bor is volt, vaskúti vörös. Eszegetett a pástétomból, aztán a pohár felett, két korty között az asszonyra nézett.

– Honnan van ez a nyúl? – kérdezte.

– A sziget tele van nyúllal.

– Tele, de nem ugrik bele a fazékba egyik sem.

– Hurkolom üket – mondta az asszony –, édesapámmal odahaza is szoktunk hurkolni.

Hamza József nézte fiatal, ártatlan arcú feleségét, és elhitte minden szavát. Ha csak egy kicsit elpirul, jól látszik a fehér bőrön. De Márika nem pirult. Szájához emelte a poharát, és picurka kortyokban nyelegette belőle a bort. Hamza József elszégyellte magát, és az asztal felett megcsókolta a feleségét, aztán lámpaoltás után boldogan ölelte az ágyban. Hajnalban jókedvűen vágott neki a mezőnek, hogy elérje a Dunát, átkeljen a komppal a túlpartra, aztán ledolgozza a hetet, ami újra csak közelebb hozza a dunafalvi házat. A révcsárdában, amíg a buszra vártak, összetalálkozott a két szeremlei emberrel. A sunyibb a pálinkáspohár felett odaszólt neki:

– Jóska, szereted a nyúlhúst?

– Szeretem – mondta dacosan.

– Jó is az… – mondta a szeremlei ember, és lassú kortyokban nyelegette a pálinkáját.

Két hét múlva, amikor a szeremlei ember újra megkérdezte, hogy szereti-e a nyúlhúst, hirtelen átlendült a keze a könyöklő felett, és ököllel úgy szájon vágta, hogy az poharastól csúszott a földön a söntéspultig. A szeremleiek nekitámadtak, és szét akarták verni a fejét, de a szekcsőiek és a mohácsiak melléje álltak, így aztán tartani tudta magát. Még a buszsofőr és a kalauz is bejött, s néhány pofont azok is leakasztottak. Indulásig elrendeződött a dolog, de a révcsárda berendezése megsérült. Gyorsan bekaptak még egy féldecit, aztán kirohantak a buszhoz, mert a sofőr már nagyon dudált.

Szombaton aztán, amíg a kompra várt, és a féldecijét itta, odakönyökölt eléje Freppán Tibi, a csapos.

– Nem volt igazad, Jóska.

– Nekem?! – kérdezte Hamza megbotránkozva.

– Neked… Lehet, hogy az a szeremlei ember jót akart neked.

– Mit?

– Nem tudom, én csak egy kocsmáros vagyok – mondta Freppán.

Megritkultak otthon a nyulak, paprikást már rég nem csinált az asszony, de egy kis pástétom azért mindig akadt a háznál. A révcsárdában senki nem merte megkérdezni Hamzát, hogy szereti-e a nyúlhúst? De ahogy néztek rá, úgy érezte, hogy mindenki a nyulakra gondol. Hallotta is a kompon, hogy valaki azt mondja: „Odajár a nyulas Hamza is.” – Azonnal odanézett, de a tömegben nem tudta megállapítani, hogy ki mondta és kinek. A türelmét november végén vesztette el véglegesen. Két napja esett a hó, s a földeket mindenütt fehér lepel fedte. Szombaton délután érkezett a komppal Dunafalvára, s a falun át elindult a tanyájuk felé. Gyerekek ugrándoztak a hóban előtte, mögötte, és óvodás dalt énekelgettek: „Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva… Nyuszi hopp…” – Megállt, és a gyermekekre nézett. Azok kacarászva szétrebbentek. Húsvét hetében természetes lett volna a játék, de a bokáig érő hóban nem. Megértette, hogy már a gyerekek is tudnak valamit, amit ő nem. Képtelen volt rájönni, hogy mi köze neki a nyulakhoz, amikor nem vadászik, nem hurkol nyulat, ólban sem tenyészt házinyulat…

A felesége kacsát sütött dinsztelt káposztával, krumplival. A kacsa megnyugtatta. Jól evett belőle, s a házra gondolt közben, amire a pénz már szépen gyülekezett a takarékban. A tanyáról nehéz volt eljárni az iparba. Hétfőn hajnalonként másfél órával korábban kelt, mint a falviak vagy a szekcsőiek. Érezte, hogy bent a faluban jobb lenne. Ennyi jószágot aligha lehetne ott tartani, de a gond is kevesebb lenne. Hétfőn hajnalban, amíg az autóbuszra várt, és a pálinkáját itta, újra odakönyökölt hozzá a sunyi szeremlei ember. Nem szólt semmit, csak iszogatta a pálinkáját, és nézett. Ahányszor összetalálkozott a pillantásuk, Hamza mindig egy rövid szót olvasott ki a szeremlei ember szeméből: „Nyúl”. Ez volt a szemében. Hamza legalábbis ezt látta benne. Hiába igyekezett másra gondolni, ahogy összetalálkozott a szemük, érezte, hogy a szeremlei ember azt gondolja, hogy „nyúl”. Megitta a pálinkáját, aztán a szeremlei embert otthagyta az ivópultnál, és a söntéshez lépett. Freppán Tibi bő víz alatt poharakat mosott. Hamza közelebb hajolt hozzá, és megszólalt:

– Tibi, régi pajtások vagyunk…

– Ihatsz hitelbe, amennyit csak akarsz.

– Van pénzem, Tibi, inni sem akarok többet.

– Hát akkor mi bajod, Jóska?

– Mit akarnak ezek a nyúllal?

– Mondták megint?

– Nem mondták, de látom a szemükben a nyulat.

– Megmondtam nekik, amelyik itt még egyszer nyulazni kezd, azt nem szolgálom ki.

– Nem mondják, de a szemükben van. Tibi, te mindent tudsz. Mit jelent ez a nyúl?

– Józsikám, én mindent látok, mindent hallok, de nem beszélek. A kocsmáros néma.

– Segítsél rajtam, Tibi.

– Aztán majd megorrolsz énrám is.

– Mondj valamit, Tibi, nem tudok dolgozni.

– Dolgozz csak, de ha tudni akarsz valamit a nyulakról, csütörtökön gyere vissza. Délután érkezz ide, majd akkor beszélünk.

Hamza József csütörtökön délután komoran lelépett az autóbuszról, aztán bement a révcsárdába. A fal mellett két idegen rexezett, egyébként üres volt a kocsma.

– Megjöttem, Tibikém – mondta –, adj egy szilvát.

A kocsmáros megtöltött egy decis poharat szilvapálinkával, és átnyújtotta Hamzának, aztán magának is öntött egy felet. Koccintottak, ittak. Hamza kérdően Freppánra nézett, Freppán pedig az ajtóra, majd az idegenekre, aztán közelebb hajolt a vendégéhez.

– Az elnök szeret vadászni. Szívesen úgy intézi, hogy a nyúlstráf a nagyanyádék tanyája mellett fejeződjön be. Ilyenkor lemaradozik a többiektől. De nyár óta már egyedül is kijár nyulászni.

– Az elnök?

– Igen. Várd meg a sötétet, akkor menj át a komppal.

– Zajlik a Duna, alkonyattal lehet, hogy beáll.

Freppán kinézett az ablakon, aztán megcsóválta a fejét:

– Ez még nem áll be, kell neki három nap.

Hamza József megivott még két féldecit, aztán, amikor teljesen besötétedett, lement a komphoz. Megállt az egyik csörlő mellett, háttal a szekereknek, és a part mentén összetorlódó jégtáblákat nézte. Amikor megszólalt a hajókürt, s a matróz dolgozni kezdett, kicsit odább lépett a korlátként szolgáló kötelek mellé. A jég pillanatonként nekiütődött a kompnak, s az nyögött a súly alatt. Csobogott, sercegett, ropogott a sötét Duna. Amikor kikötöttek, nem ment át Dunafalván, hanem a töltés felé vette az útját. Néhány perc alatt kikeveredett a mezőre, és a decemberi havas estében, torony iránt közelítgette a tanyáját. Vadludak vonultak a sötét égen. A sziget belsejéből vonultak a Duna felé. Szárcsahangok, gágogás hallatszott a sötétségben. Érzékelte a madarak hangját, de nem törődött velük. Nagyokat lépve befelé haladt a szigeten, s a berekfák, kisebb erdőcsoportok sötét rajzolatához igazodva tartotta az irányt. A hó ropogott a csizmája alatt. A fagy délután óta érezhetően megerősödött.

Amikor felsejlett a nagyanyjától örökölt nádfedeles tanya képe, lassított léptein. Óvatosan közelítgette az épületet, mert a kutyát nem akarta felverni. De a kutya hallgatott. Már csak tizenöt-húsz méternyire járt a háztól, amikor hallotta, hogy a kutya időnként vonyít. A hang az istállóból vagy a veremből jött. Már tudta: Márika bezárta a kutyát. Átbújt a bodza- és szelencesövényen, aztán az ablakra meredt. A konyhaasztal fölött égett az ernyős petróleumlámpa. Az asztalnál, a pusztának háttal ott ült az elnök. Evett. Tányér volt előtte, és evett valamit. Az asztal túloldalán Márika ült, és boldog mosollyal nézte, hogyan eszik az elnök. Amikor az elnök megtörölte a száját a fehér damasztszalvétában, amit még nagyanyja kapott Neviczky úréknál, a felesége veres, vaskúti bort öntött az elnök poharába. Az elnök ivott. Márika aztán kérdezett tőle valamit, mire az elnök nevetni kezdett. Márika kinyújtotta a kezét az asztal felett, és megbirizgálta az elnök bajszát.

Hamza dermedten állt a hóban, és nagy hajlandóságot érzett rá, hogy bemegy, és megöli az elnököt. De ahányszor csak megérintette ez a belső biztatás, mindig a fogasra pillantott, ahol az elnök puskája lógott. Arra gondolt aztán, hogy hiába öli meg az elnököt, Márikával többet nem tud élni, legjobb lenne mind a kettőt megölni. A szobába kívánkozott, de ahányszor csak befelé indult, az elnök fogason lógó puskája mindig elgondolkoztatta. Nézte a tejfehér bőrű feleségét, aki sugárzó boldogsággal bámulta az elnököt, kaláccsal kínálgatta, aztán újra és újra megtöltötte a poharát. Amikor elfújták a lámpát, és a szobába indultak, Hamza is otthagyta az ablakot. A sövény mögé húzódott, várt néhány percet, aztán gyufát keresett a zsebében. Óvatosan az eresz alá lépkedett, aztán meggyújtotta a tetőt mind a négy sarkán. Amikor belekapott a láng, elindult a sziget belseje felé, mert elhatározta, hogy Baján át megy vissza a munkásszállásra.

Amikor a kutya üvöltése utolérte, visszanézett. A tanya, amit a nagyanyjától örökölt, úgy égett, mint a fáklya. Sajnálta a kutyát, bár nem kedvelte annyira, mint a régi kutyáikat. Félős volt, csak akkor vigyázta a tanyát, ha otthon volt valamelyik ember. Egyedül félt.

Egy hét múlva átkérte magát Pestre. Dolgozott tovább, mint a többiek, csak ő nem ment haza. Két év múlva véletlenül találkozott a nemzetközi vásáron Freppán Tibivel, s akkor tudta meg, hogy Márika és az elnök csaknem bent égtek a házban. Az elnök egy ingben menekült, Márika meztelenül. Így gyalogoltak be Falvára a jeges tetejű hóban. Csupa vér volt a lábuk, amikor beértek. Öt év múlva aztán kapott egy válási keresetet Márika ügyvédjétől. Ügyvédek intéztek mindent, úgy váltak el, hogy nem is látták egymást. A tanya, amit a nagyanyjától örökölt, tizenöt éve égett le, azóta nem járt a szigeten.

Feküdt a vaságy tetején, nézte a mennyezetet és a szemközti falat. A bekeretezett szállórendet és a hirtelenjében feltűzött plakátokat már nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Összemosódtak az alkonyatban.