Rex judaeorum

Ismeretlen nevű falvak között vezette autóját, s ahogy a szeszélyes kanyarulatok után dombok, erdők, mély fekvésű, fűzbokrokkal tarkított legelők bukkantak elő, majd repce-, napraforgó- és répaföldek váltogatták egymást, a szélvédő mögül előremeredve várta, hogy idegeiben, izmaiban enyhüljön a feszültség, melyet magával hozott a városból. Abban reménykedett, hogy a zalai, somogyi tájon átautózva kimosódik a sejtjeiből, idegeiből a csontig maró szürke lerakódás, amit a dübörgő csúcsforgalomban vánszorgó, fuldokló autóbuszok belsejében, a zsúfolt üzletekben, a Körúton hömpölygő tömegben tülekedve vagy akadozó liftekre várakozva a test magába szív.

Bámulta a tarlókat, a felvillanó, majd mélyzöldbe sötétülő erdei allékat, de az óhajtott enyhület késett. Kezdte bánni, hogy vállalkozott az útra. A kutatási programjával már hónapokkal korábban időzavarba került, elakadt, s ráadásul a maszek fordításainak is lejárt a határideje. Évtizedek óta késésben élt, ami belső bizonytalanságot és szorongást eredményezett.

Hirtelen léghuzat csapott az arcába. Bernáth Gyula hátrapillantott, s döbbenten látta, hogy nagybátyja, Bernáth Ignác kinyitotta az autó ajtaját, s álmosan pislogva kiszállni készül.

– Ignác bátyám, mit csinálsz?! – kiáltott fel, és lassított.

– Kiszállok pisálni.

– Az ördögbe, egy rohanó autóból?!

– Állunk, nem?

– Dehogy állunk, csukd be az ajtót.

– Állj meg, pisálni akarok.

Bernáth Gyula fékezett, s az árok partjára kormányozta a kocsit. Testes nagybátyja az autó ajtaját lemezropogásig feszítette, aztán kipenderedett az árokpartra.

Ahogy megállt a kocsi, pap nagybátyja s az apja is felébredt.

– Mit csinál ez az Ignác? – kérdezte az apja.

– Vizel – mondta Bernáth Gyula –, menet közben kinyitotta az ajtót, s a rohanó autóból akart kilépni.

– Falusi ember, nem tudja, hogyan kell kiszállni egy autóból. Amikor audienciára mentünk a szent atyához, azt mondja nekem a püspök úr: „Lajos fiam, repülőgéppel kell mennetek”… „Püspök atya, nyugodtan” – csak ennyit mondtam. Hát nekem ez, hogy repülőgép… Moszkvába is repülőgéppel utaztam, Leningrádba, Prágába… Szegény Ignác falusi tanító. Mibe lehet ott beleülni?

Bernáth Ignác a sliccét gombolgatva az autóhoz fordult:

– Jó dolga van a papoknak, de a misszió a falusi értelmiségé. A tanítóké. Ahogy Gárdonyi Géza írta, lámpás a tanító. Hatvanéves elmúltam, és még tanítok. A demizson hol van?

– A bátyádnál, őrzi, mint a sárkány. Nekem sem adott belőle, pedig én már Böhönye előtt megszomjaztam.

– Hetvenéves koromig tanítottam, a továbbképző iskola igazgatója is voltam. Rendben tartottam a gyenesi szőlőt, a pincét, de én nem hencegek ezzel – vetette közbe Bernáth Gyula apja.

– A tanár úr érdemei nagyok, különösen, ami a borát illeti – szólalt meg a pap testvér –, én, ugye, két év múlva hetvenéves leszek, de naponta fungálok. Vasárnaponként két faluban helyettesítek. Azt mondja a tavasszal a püspök úr: „Nem lesz neked ez sok, Lajos fiam?” Lelkigyakorlaton voltunk Pannonhalmán. „Nézzen rám, püspök atyám” – csak ennyit mondtam, és kihúztam magamat.

– Kihúztad…? – kérdezte elfojtott mosolyát takargatva a legidősebb testvér.

– Ki, mint keresztapám, a Kondor Szabó. Még vicsorítottam is.

– Hol van az a demizson? – érdeklődött az árok partján állva Ignác, a legfiatalabb testvér.

Az idős Bernáth testvérek jóízűen, mohó kortyokban itták a bort, aztán Ignác beszállt, s amikor a demizson is a helyére került, megnyugodtak.

Bernáth Gyula ellenőrizte az ajtókat, benyomta a biztonsági zárakat, aztán elindította az autót. Újra az erdőket s a dombtetőkről leszaladó repce- és lucernaföldeket nézte. Az út kanyargott, dombok és lejtők követték egymást, állandóan kapcsolgatni kellett, vontatókat és teherautókat kerülgetni, lassítani az útra kiugró birkák és tehenek miatt. Kezdte elfelejteni a várost.

Éppen Irén napot ünnepeltek az Intézetben, amikor az apja levele megérkezett. A könyvtárból, a dokumentációs részlegtől s a központi titkárságról is átjöttek a lányok. A második üveg cseresznyepálinka elfogyasztása után már nagy volt a vihogás, s némelyik lánynak az irodalomtörténet nagyjai és a szellemi élet jelenségei helyett saját testének jelenségeire terelődött a figyelme. Becsíptek egy kicsit, s a lebegővé váló hangulatban a pohárka cseresznyepálinkán kívül valami többet, romantikusabbat is szerettek volna kapni az élettől. Így adódott, hogy a „dokumentációs Ibolya” melléje ült. Amikor megsimogatta a nyakát, boldogan csicsergett, s kicsit később a füléhez hajolt Bernáth Gyulának, és belesuttogott: „Kimegyek a kartotékraktárba, gyere utánam.” – Bernáth Gyula várt egy kicsit, megivott még egy kupica cseresznyét, és óvatosan, feltűnésmentesen kiment a lány után. A folyosólabirintus másik végén benyitott a kartotékraktárba. A szűk szobában félhomály volt, s a polcok aljáról szuszogás hallatszott. Várt egy pillanatig, s ahogy a szeme megszokta a gyér világosságot, megpillantotta Kozma kolléga hátát. Óvatosan kihátrált a raktárból, s az ajtót hangtalanul betette. – Az Irén-napi vidám társasággal megivott még egy stampedli cseresznyét, aztán a sarokba ülve felnyitotta az apja levelét:

 

 

Ráismert az apjára. Itt és itt, ekkor és ekkor. Hogy ő közben dolgozik, intézeti programokon vesz részt, esetleg külföldön van… Mit számít az? Abbahagyni, és indulás meglátogatni az öreg apácát. – Évek óta rettegett, hogy egyszer csak befut ez a levél. Sorra kerül ő is, mint mindenki a családban, akinek szerencsétlenségére autója van. A rokonok rémeket meséltek a püspökszentkúti útról. Nem volt út, csak vízmosások. Defekt, csapágytörés, kipufogódob leszakadása. Mindez hozzátartozott a zarándoklathoz. Most mégis megkönnyebbült. Túlesik rajt – gondolta. Táviratilag el lehetne halasztani egy héttel, két héttel, de tovább nem. Olyanszerű megkönnyebbülést érzett, mint a katona, amikor fogságba kerül. Túlesik valamin. Bekövetkezett az elkerülhetetlen. Halvány remény is éledezett benn, hogy a vidéki út talán felfrissíti. Törött autóval, de jókedvűen érkezik vissza, s akkor majd tud dolgozni. Tele lesz a vidéken felszívott hangulatokkal, a borok ízével, s akkor majd örömmel merül bele a kutatási témába, és a fordítás is megindul.

Éppen harmadszor olvasta el a levelet, amikor „dokumentációs Ibolya” visszaérkezett. Nyakon ragadott egy poharat, mohón ivott, aztán melléje sündörgött. Dorombolt, mint a macska, majd sustorogni kezdett:

– Ne haragudj, de olyan erőszakos volt. Nem tehetek róla… Rád gondoltam közben. Arra gondoltam, hogy te ölelsz, és nem Kozma…

– Kösz – mondta Bernáth Gyula –, aranyos vagy.

– Ha még nem ment el a kedved, akkor visszamehetnénk.

– Kösz, aranyom, de az intézeti munkában az ízléskultúrának is szerepe van.

– Megutáltál?

– Dehogy, inkább tiszteletről van szó.

– Engem tisztelsz? Engem nem kell tisztelni, engem szeretni kell.

– Nem téged, félreérted a helyzetet. Magamat tisztelem. Nagyon fontos, hogy az ember saját magának megadja a tiszteletet.

– Különös vagy. Iszol egy kis pálinkát?

– Örömmel.

A lány felállt, hozott egy fél üveg pálinkát, és töltött a poharakba.

– Csin-csin – mondta, és elmosódó arcvonásokkal mosolygott.

Bernáth Gyula koccintott vele, belekortyolt a pálinkába, közben arra gondolt, hogy nagy a tülekedés az életben, és túl sok a kis képességű, erőszakos ember. Mindenbe belerágnak, aztán emésztetlenül kiürítik. Minden résen behatolnak, ahol egy kis mézillat sejlik elő. Lecsapnak a másodpercekre magukra maradó nőkre, a meg sem hirdetett állásokra, külföldi kutatóprogramokra. Az élet elszürkül miattuk, mert kiveszik a stílus. Nem hagynak időt a szerelmes várakozásra, s arra sem, hogy egy tehetséges ember három nap gondolkodási idő után mondjon igent egy külföldi kutatásra. Az erőszakos tülekedők semmit sem hagynak átgondolni és megérni.

Kaposvár után a 66-os útra kanyarodott, s ahogy az erdők között nyújtózó falvakat megpillantotta, arra gondolt, hogy vidéken kellene élni. Letelepedni egy faluban, ahol még nincs zaj és zsúfoltság, az emberek csak képen láttak liftet, városi csúcsforgalmat és csőtörést. Valahol a falu szélén, szinte az erdőben venni egy házat, ahol a szél zúgása tölti meg az estéket. Nem lenne vízcsap és televízió. Csak a postás, aki hetenként, kéthetenként feljönne a fák közé, és kézbesítené az intézet sürgető leveleit. A postást pálinkával kínálná, elbeszélgetnének egy kicsit, aztán tíz-tizenöt napig nem látna embert. Csak fákat, madarakat, őzeket. Gombászni járna, vagy a közeli patakra horgászni. Patak is lenne a közelben. Tavasszal és ősszel bővizű, nyáron sekély, alig bokáig érő. Ilyenkor a pontyok leásnák magukat az iszapba. Iszap is lenne.

Jól beleélte magát a vidéki életbe, s éppen azon gondolkodott, hogy érdemes lenne állatokat is tartani, amikor Baranyajenő és Sásd között megállította egy rendőr. A rendőr lapozgatott a forgalmi engedélyben, aztán feltett egy keresztkérdést:

– Hová mennek és miért?

– Föl a Mecsekbe. Egy idős asszonyt látogatunk meg a szociális otthonban.

– De hová? Pontosan?

Bernáth Gyula behajolt a kocsiba, és a pap nagybátyjának megrázta a vállát. Amikor Lajos esperes úr felébredt, megszólalt:

– Ez a rendőr elvtárs azt kérdi, hogy hová megyünk.

A pap benyúlt a zakója zsebébe, és átnyújtotta a rendőrnek Mária néni utolsó levelét. A rendőr megnézte a borítékot, aztán kivette a levelet, és beleolvasott. A szóváltásra a másik két Bernáth testvér is felébredt, és értetlenül bámultak a rendőrre. A rendőr visszadugta a borítékba a levelet, és tisztelgett.

– Keresünk valakit – mondta –, gyilkosság történt.

– Kit öltek meg? – kérdezte a pap. – Férfit vagy fehérnépet?

– Egy asszonyt.

– Mi voltunk, ne keressék tovább.

A rendőr elnevette magát, és odábblépett.

Bernáth Gyula elindította az autót, s képzeletében újra felderengett a falusi otthon képe. Éppen azon tűnődött, hogy tartson tikokat és sertést vagy sem, amikor megszólalt Ignác nagybátyja:

– Ennek a rendőrnek minek adtátok oda a Mária néni levelét?

Bernáth Gyula gyermekkorából emlékezett még, hogy reggelente a tikokat meg szokták monyászni. Ez elkedvetlenítette. Elhatározta, hogy falura költözik, de nem tart tikokat.

– Fiacskám – szólalt meg a pap –, maga a legfiatalabb, minek beszél bele mindenbe. A rendőr nem tudta, hol lakik Mária néni. Odaadtam a levelet, beleolvasott, és most tudja. A rendőr nyugodt.

– De a család… Mit gondol rólunk ez a rendőr? Mária néni panaszkodik a levélben.

– Hadd panaszkodjon. Mindene megvan. Ágyba viszik neki a reggelit. Kitűnő ebédeket kap, és vacsorát. Az ország legszebb hegyvidékén lakik. Jó a levegő, csend van. Nyugodtan imádkozgathat.

Pécsen megebédeztek a Nádorban, aztán sietve továbbutaztak. A hatos útról Komló felé fordultak, s egy hosszú, áttekinthetetlen falu gatyaszár utcáján sok kérdezősködés után elindultak a Zengő alá. Két-háromszáz méterrel odébb a gatyaszár utca földútja is elfogyott, s Bernáth Gyula egy állatjárásnak tűnő, sok ágra szakadó hegyi úton találta magát. A jobb hátsó kereke ekkor kilehelte a lelkét. Előrepillantott a meredeken emelkedő hegyre, a csalitosokkal takart szakadékokra, aztán az órájára nézett. Délután két óra volt. Világossá vált előtte, hogy legkésőbb este hatkor vissza kell indulnia a püspöki nyaralóból, ha ép bőrrel el akarja érni a civilizált világot. Álmodozó magatartása hirtelen megváltozott. A Bernáth rokonságot ridegen kiszállította a kocsiból, szerszámokat szedett elő, megemelte a kocsit, és kicserélte a kereket. A Bernáth testvérek vidáman poharaztak a demizsonból, és nem értették, hogy miért változott meg joviális magatartása. Amikor végzett a defekt szerelésével, valamennyien beszálltak. Gyorsan indított, és első, majd második fokozatba kapcsolva kerülgette az útra gurult sziklákat s a sziklák szomszédságában tátongó kátyúkat, kisebb szakadékokat. A kocsi alja reccsenve a kövekhez verődött. Bernáth Gyula szíve sajgott. Sajnálta a kocsiját.

Váratlanul egy hegyipatak keresztezte az utat. Fogalma sem volt, milyen mély a víz, és mekkora kövek hevernek a patak medrében. Gázt adott, és átrúgtatott a patakon. A víz kétoldalt embermagasságban fröccsent szét. Váratlanul megjavult az út, s amikor ez nyugalommal töltötte el, négy ágra szakadt, s amelyiken továbbgurultak, az befordult az erdőbe, és a falu felé kanyarodott. Megállt, tolatott. A Bernáth testvérek ki akartak szállni gombászni. Mondta nekik, hogy nincs idő. „Idő van bőven” – mondták azok, és nevettek. Kezdte elveszíteni a türelmét. Végre rátalált a felfelé vezető útra, és hajtott, ahogy a körülmények engedték. Csakhamar újabb patak következett. Megállt. Kiszállt a kocsiból, és belenézett a vízbe. Nem látszott mélynek. Ahogy megfordult, érzékelte, hogy gyönyörű a táj. Körben erdők, s az erdők fölé valószínűtlen zöld oromként emelkedik a Zengő 680 méteres csúcsa. Visszaült a kocsiba, és erős gázzal áthajtott a patakon. Kiderült, hogy mélyebb, mint az előző, a kocsi fél ajtóig merült a vízbe, és alig tudott kikapaszkodni a túloldalon. Janicsárfej nagyságú kőgörgetegen hajtott át, recsegett, csattogott a kocsi alja. Aztán újabb patak következett. Az utat minden vízfolyás keresztezte. Első fokozatban vánszorgott előre. Újra és újra felkaptatott a füves, feltöretlen hegyoldalba, hogy elkerülje az állatjárás mély kátyúit. Közben az eget figyelte. Kevéske felhőt sodort a hegy erdeiből felszálló légáramlat. Érezte, hogy ebből a csapdából nem szabadulhat, ha útközben éri egy nyári zápor vagy felhőszakadás. Lassan hozzáedződött az utat keresztező patakokhoz. Délután fél négykor begördült a püspöki nyaraló udvarára. Végkimerült volt.

Az épületből emberek siettek elő. Ferenc, az egyházi szociális otthon kocsisa és sofőrje. Nyáron orosz terepjáróval közlekedett, télen öszvérfogattal. Ferenc felesége, aztán Mária néni szobatársnője, Aliz nővér. Végül egy rövid hajú, értelmes arcú jezsuita páter.

– Reggel óta várja önöket Mária nővér – mondták valamennyien. – Most már elfáradt, és lefeküdt.

Bernáth Lajos, a papi diplomácia ismeretében, főesperesi rangjával magához ragadta a tárgyalások irányítását.

– Nem baj, gyermekem – jelentette ki. – Krisztus urunk megbocsátja az emberi gyengeséget és állhatatlanságot is. De a butaságot nem. Ez az úr éjjel háromkor kelt (Bernáth Gyulára mutatott), hogy Budapestről reggel hatra Keszthelyen legyen, s fél nyolcra Ogorlakon. Azóta is egyfolytában vezet. Messze vannak, fiam. Nézzék meg a térképet! Mit képzeltek, repülőszőnyegen jövünk, mint a mohamedánok? Azt hittem, ez a püspöki nyaraló keresztény hely. Tartsanak bűnbánatot, holnap gyónjanak meg.

Ferenc felesége beszaladt a házba Mária nénit keltegetni, Aliz nővér pedig előrelépett mentegetőzni.

– Mariska néni drága olyan, mint a gyerek. Azt hitte, reggel megérkeznek, de legkésőbb ebéd után. Aztán elkeseredett, mert nem jöttek.

– Ide figyeljen, kedvesem, először is nix Mariska! Mária nővér, Mária testvér, ért engem? Mária nővérnek, édesapánk testvérének két diplomája van. Lehet, hogy már hülye, de két diplomája van, és ötven év alatt, amíg dolgozott, legalább tízezer gyereket tanított meg a nyelvtani szabályok szerint írni, olvasni és gondolkodni. Ugyanennyit németül beszélni és kottát olvasni. Nix Mariska!

– Bocsánatot kérek, főesperes úr.

– Tyúkeszű fehérnépek, az úr majd megbocsát. Gyónjanak meg, imádkozzanak, de gondolkodjanak is néha. A püspök úr, úgy hallom, hamarosan meglátogatja magukat.

Mindenki összerezzent. Mire a hajdani püspöki palotába bevonultak a demizson borral és az ogorlaki szakácsnő linzereivel, már nagyon harmonikusnak mutatkozott a hangulat. Mária néni mindenkit megcsókolt, aztán a konyháról szendvicseket és poharakat hoztak. A családi találkozón a jezsuita atyán, Aliz nővéren kívül még néhány apáca és a szociális otthon gondnoknője is részt vett. Bernáth Gyula érzékelte, hogy pontosan olyan forgatókönyve van az egésznek, mint a civil életben.

Az öreg apácák szívesen ittak, felderült az arcuk, s félóra múltán belelovalták magukat valamilyen nehezen ellenőrizhető boldogságérzésbe. A jezsuita páter csak egyetlen pohárral ivott a borból, és jókedvűen, barátságosan hárította el az újabb poharakat. Volt a lényében valamilyen bölcsesség. Amikor megbizonyosodott róla, hogy az apácák első zavarukban már semmi marhaságot sem mondanak, felajánlotta Bernáth Gyulának, hogy megmutatja az arborétumot.

A Zengő állt felettük, s a hajdani püspöki palota kertjében csodálatos fenyők és lombos fák magasodtak az ég felé. A jezsuita páter sorra rámutatott a fákra: „Páfrányfenyő, Gingko biloba, ez itt Paulownia tomentosa, császárfa, ez pedig Pinus cembra, cirbolyafenyő. Milyennek találja?”

– Szép fa, elég magas.

– A főesperes úr gyakran találkozik a püspök úrral?

– Havonta egyszer. Ez mi?

– Ez egy bokor, egy szagos bokor. Vitex agnus-castus.

Bernáth Gyula a szociális otthon konyhakertjét és halastavát is megtekintette, melyet sziklákba ágyazódott medrű hegyi patakból tápláltak egy csatornán át. Bernáth Gyulának úgy tűnt, hogy a patak túloldali kanyarulatában egy lány áztatja a lábát, combig meztelenen. Alaposabban nem volt módja szemügyre venni a lányt, mert a jezsuita páter tovább vonszolta a fák és bokrok között. De az egyik nyiladékon át faházakat pillantott meg.

– Házakat látok a túlparton, lehetséges?

– Az ott egy nyaralótelep. Többnyire külföldiek.

– Át lehet menni ezen a patakon?

– Hídunk, átjárónk nincs. Le kell menni a faluba, az hat kilométer, és egy másik hegyi úton feljönni. Közel vagyunk hozzájuk, de valójában messze, egy másik világ.

Bernáth Gyula szeretett volna a túlparton lenni. A lány meztelen lábait még mindig maga előtt látta. Visszamentek a házhoz. Ferenc, az otthon sofőrje a terasz sarkában állt, és egy üvegből sört ivott. A terasz közepén Ignác bátyja dudorászott: „Mondják meg a legkisebbik Horváth lánynak…” Pap nagybátyja a vakolatot tapogatta, s amikor a jezsuitával felbukkantak, megszólalt:

– Rossz állapotban van ez az épület…

– Tavaly akartunk tatarozni, de elmaradt. Talán jövőre, vagy azután.

Bernáth Gyula bement a házba. A kilincsre tette a kezét, és félig benyitott. Látta, hogy apja az asztal mellett ül, és Mária néni kezét simogatja. Mária néni aztán hirtelen belekapaszkodik, mint fuldokló a kötélbe, és indulatosan beszélni kezd: „Vigyetek el innen, Károly! Nem bírom tovább. Megőrülök itt…”

– De Mária néném, ezen a gyönyörű helyen! Csend van, egész nap a madarak énekét hallgathatja.

– Utálom a madarakat, a csendtől pedig megőrülök! Vigyetek el innen, emberek között akarok lenni.

– Drága Mária néném, itt is emberek között van. Itt laknak a régi szerzetes társak, a gondnoknő, Ferenc, a jezsuita atya, és az orvos is eljön minden héten.

– Ezek nem emberek, ezek papok és apácák. Én emberek között akarok lenni. Igazi embereket akarok. Csak egy hétre vigyetek el, fiam!

– Hová vihetnénk a nénémet? Ilyen étkezést és kényelmet mi nem tudunk biztosítani. S kint az életben elromlott minden. Lopnak az emberek, a lányok pedig kurválkodnak.

– Nem baj, fiam. Vigyetek innen ki, majd imádkozom értük. Szeretném látni, hogyan lopnak, és…

– Ejnye néném, mi lesz így Jézus Urunkkal? Jó hely ez, ahol van. Ha elmond egy fohászt, innen a fenyvesek közül egyenesen az égbe száll.

– Ettől rettegek, Károly. Olyan ez a hely, mint egy égi lift. Innen minden különösebb ceremónia nélkül elszippantja az Úr a lelkeket. Függőleges a dolog. Két hete is soror Orsolya csak belekezdett az imába a tó partján, és elszállt. De én még nem akarok! Vásárba kívánkozom cigányokat látni, tolvajokat, rossz lányokat és benneteket, a gyerekeiteket, a családot! Ha nem tudtok magatokkal vinni, maradjatok itt.

– Szívesen maradnánk ezen a szép helyen, de Lajosnak reggel misézni kell, nekem permetezni, s a fiamat várják Pesten.

– Egy napot maradjatok csak, és akkor megértetek engem!

Az öreg hölgy görcsösen belekapaszkodott a legidősebb Bernáth kezébe, és nem eresztette. Ekkor jelent meg a jezsuita páter. Bernáth Gyulát lassan, óvatosan félretolta, és behatolt a szobába.

– Itt akarnak maradni – mondta Mária néni, és Bernáth Gyula apjára mutatott.

– Lehet, tessék jönni, megmutatom a szobájukat, s közben a kápolnánkat is.

Bernáth Gyula csak a menetbe rendeződve vette észre, hogy az előcsarnokban egy nagy Krisztus-kereszt áll, korpusszal és felirattal: INRI. Mit is jelent ez az INRI? – gondolkodott. Már a végtelenül szerény kápolnában jártak, ahol az örökmécses vérszínű fénye volt az egyetlen figyelemreméltó ékszer, amikor eszébe jutott, hogy az R rexet jelent, királyt. Kicsit szégyellte magát nyolc év latin után. De mire a nyirkos hálószobáig eljutottak, ahol négyüknek kellett volna aludni, az egész INRI eleje eszébe jutott. Magában mondogatta: „Jesus Nasarenus Rex… Mi van a végén?” – tűnődött.

– Mennyi borunk maradt? – kérdezte Ignác.

– Fél liter – mondta az apja.

– Ez a vendégszobájuk? – csodálkozott a főesperes. – Itt alhatnak az urak, de én gyalog visszamegyek a plébániámra.

Mária néni az autóig kísérte őket, és zokogott. Szorongatta a kezüket, alig bírtak elszabadulni. A jezsuita páter, Aliz nővér és a sofőr felesége felindultan integettek.

A második hegyipatak után megszólalt a pap:

– Igaza van Mária nénénknek. Ebben a szent, egérszagú intézményben csak felfordulni lehet. De minek ment apácának, ha nem bírja? Ment volna férjhez egy bányamérnökhöz! Lenne öt gyermeke. Még élne három. Kedvére nyivákolhatna. De szent akart lenni. Igyuk meg azt a bort.

Megitták.

Éjfél előtt, amikor az ogorlaki plébánián a kacsasülttel is végeztek, s az apja másodszor is elénekelte a Szomorú vasárnap-ot, eszébe jutott az utolsó betű.

– Judaeorum…

– Mit mondasz? – kérdezte Ignác.

– Ott volt az a kereszt a korpusszal, és a felirat: INRI. Jesus Nasarenus Rex Judaeorum.

Nem értették, hogy miről beszél.