Egy köcsög aludttej

Állt az elöregedett fakapu előtt, és várakozott. Nézte a rozsdaette, elvékonyult vaspántokat, a felpuhult deszkán megtelepedett zöld mohaszigeteket. Néha oldalra pillantott, várta, hogy a szomszéd előhozza a kulcsot, aztán hátra, mert érezte, hogy a szemközti udvarból nézi valaki. A moha néhol már egybefüggően takarta a keresztmerevítőket. Mohalépcsők, mohateraszok keletkeztek a kapun.

Kocsiját a falu végén hagyta, és gyalog ment be a nagyanyja házához. Gyermekkorában több ezerszer megtette ezt az utat, s a vasútállomástól a nagyszülők kapujáig minden kerítést, haragos kutyát, utcára hajló körteágat, öregasszony-szobrokkal telerakott kispadot ismert. A Kalmár-féle vendéglő előtt szokott szaporábban dobogni a szíve, s ez Szabóék és Vituszék portája előtt tovább fokozódott. – Most hiába várt a belső jelre. Az ismerős körteágak eltűntek az időben az öregasszonyokkal s a haragos kutyákkal együtt. Helyettük talán újak nőttek, de másutt, öregasszonyokat is látott, de nem olyan igaziakat, mint régen, amikor mindenkinek köszönni kellett. A vasútállomástól hazáig sokszor harmincszor is elmondta: „Dicsértessék a Jézus Krisztus.” Ha véletlenül nem vett észre egy öregasszonyt a félig nyitott kapu takarásában, és nem köszönt neki, az azért megbocsátóan vagy figyelmeztetően visszaköszönt, hogy: „Mindörökké…” A kutyák haragos ugatásában, támadó szökdelésében sem lehetett megkapaszkodni, emléket lelni, mert ezek a kutyák nem ugattak olyan haragosan, vagy ha ugattak, nem ijedt meg tőlük annyira, mint kisgyermek korában.

Bernáth Gyula keresett valamit a kutyák csaholásában, az öreg, megjelölt arcokban. Nem is tudta, mit keres, talán saját magát kereste. Mire túljutott a negyvenharmadik évén, rokonainak többségét elvesztette, és többé nem tudott hová hazamenni. Nem tartozott már senkihez, csak hozzá tartoztak emberek, feleség, gyermekek, azok unokatestvérei, barátai. De úgy érezte, nem bírja a terhet, gyökerei kimozdulnak a földből, s a homokos partoldallal együtt lezuhan a folyó völgyébe. Inni próbált, hogy eltompuljanak érzései, de ez nem vált be. Ha ivott, nem tudott fordítani, s az intézetbe sem mehetett be borszagúan. Ekkor kapott rá a szellemi, tárgyi rekvizitumok keresgélésére. Visszatért a régi falusi házba. Megérintette az ajtókat, a szögletes hátú székeket, a famozsarat, az asztalt, amin száznegyven éven át ettek. A tárgyakból hangulatok, régi történetek jöttek elő, s ezek elkábították. Amikor a múlt narkotikuma elfogyott a szervezetéből, mindig visszatért a régi falusi házba, és elidőzött ott néhány órát.

Újra a szomszéd háza felé pillantott, majd a nyitott kapun át belépett a tornác elé. Hallotta a megöregedett Kuti hangját:

– A Bernáth unoka van itt a kulcsért.

– Mit akar megint? Amióta a nagyanyja meghalt, hatodszor kéri el a kulcsot.

– Csak bemegy egy kicsit.

– Aztán, ha elveszik valami, majd rajtunk keresik az örökösök.

– Mi veszne el? Nincs ebben a házban már semmi… Semmi, ami ér valamit.

Bernáth kihátrált az udvarról, és nyugtalanul megállt a saját kapujuk előtt. A mohamezőket bámulta, zöld puhaságukat, ahogy szépségükkel lassan felemésztették a deszkát, s néhány év múlva majd elnyelik az egész kaput.

A szomszéd megérintette a karját:

– Itt a kulcs, Gyula. Nehezen került elő, mert a feleségem fent volt a padláson.

– Köszönöm, János bácsi… Bejön velem?

– Nem érek rá, ellik az anyanyulam. Majd hozza át, ha végzett.

Bernáth Gyula tétován állt egy kicsit az udvaron, a lugast bámulta, melyet ugyanúgy gondozott, permetezett a szomszéd, mint nagyanyja életében, aztán a tenyérnyi konyhakertet, mely közvetlenül a nyári konyha ajtaja mellett volt, s ha főtt a leves, csak ki kellett lépni egy csipetnyi zöldségért, zellerlevélért. A kis gyalogút végén volt egy tő metélőhagyma is, amit akkoriban snidlingnek hívtak. A véndőből előszedett, töpörtyűs zsírral megkent kenyérnek fenséges ízt adott a tetejére metélt snidling. Egy pillanatig látta magát, ahogy délutánonként fekete klott gatyában, zsíros kenyerét rágva kilép a kapun, elindul az alvég felé, s a kertek és kukoricások között ügetve meg sem áll a folyó partjáig. Valamikor a nyári konyha előtt egy körtefa állt. Nem emlékezett, mi lett a körtefával, s arra sem, hogy milyen ízű gyümölcsöt termett, amikor még a lombja árnyékot adott az ajtó és az ablak elé.

Bement a fásszínbe, megtapogatta a nagy favágító tuskót, melynek repedéseiből annyi történet szivárgott már elő, de a szétesni vágyó akácfa tuskó most hallgatott. A vonyószéket is megérintette, melyen, ha esősre fordult az idő, nagyapja napokig lovagolt, s lőcsöt faragott vagy szerszámnyeleket. Az istálló most kicsinek és túlzottan alacsonynak tűnt. A járom még mindig ott függött az ablak mellett. Megszagolta a fényes fát, melyet feledésbe merült régi szarvasmarhák koptattak mindenütt simává. Nem volt már állatszaga, semmilyen szaga sem volt. Megérintette az igaszegeket, aztán átment az udvar túloldalára, ahol a tornác végéből a kétszárnyú, vastag pinceajtó nyílott. Rég nem zárták kulcsra, nem volt miért. Lassan kinyitotta, és beszagolt a pincegádorba. A boltívek még őrizték a csírázó krumplik, a korhadó falépcsők, az aludttej és a falakon virágzó penész vegyes illatát. Az ajtó félszárnyának a takarásában, a lépcsőn sorakoztak régen a cserépfazekak, csuprok, köcsögök. Egyikben tejföl, másikban aludttej vagy tejszín várt a sorsára.

Hirtelen elmosódó kiáltást hallott. Megrezzent a feje, de nem nézett hátra. Befelé figyelt. Emlékezetében kora nyár volt, az ég felhőtlenül kék, a levegő forró és mozdulatlan. Délután lement a pincébe egy köcsög aludttejért. A tornácon szándékozott megenni kenyér nélkül. A köcsög hűvös oldala s az aludttej felszínén keletkezett tejföl azonban arra késztette, hogy már a lépcsők felénél, a pincegádorban belekanalazzon az aludttejbe. A kanalat belemerítette az aludttejbe, egyszer, kétszer, majd újra és újra. Nagyokat nyelt, s már úgy tűnt, hogy a köcsögöt nem is érdemes felvinni a tornácra, amikor furcsa kiáltás hallatszott az utcáról. Gyerekek kiáltoztak. Valaki sírt az utcán. Abbahagyta a kanalazást, és fülelt. Túl a közön és a Hangyán egy asszony kiabált:

– Megjöttek a hadifoglyok! Megjöttek!

Letette a köcsögöt a lépcsőre, s nyargalt át az udvaron a kapu felé. Kint az utcán meztelen talpak csattogtak, és egy gyerekcsapat kiáltozott összevissza:

– Megjött a Bernáth Pista, a Szabó Feri meg az Ughi! Megjött a Bernáth Pista…

Kivágódott a kapu, gyerekek tódultak be az udvarra, és kiáltoztak:

– Ilona néni, megjött a Pista! Már Szabóék előtt jön! Az iskola előtt jön…

Egyszer csak ott álltak valamennyien a kapuban. A nagymama, a szomszédok, sok gyerek és Bernáth Pista. Magas volt, kicsit puffadt arcú, mosolygós. Szokatlan, túl hosszú kabát volt rajt, a kezében egy zsákot szorongatott.

– Hazajöttem, idesanyám – mondta.

Mindenki megölelte. Sírtak az emberek, csak Pista nem sírt. Körülnézett, és megkérdezte:

– Hát idesapám hol van?

– A mezőn – mondták neki.

Bernáth Gyula már nem emlékezett rá, mikor érkezett haza a nagyapja a mezőről, s arra sem, hogy mi történt még estig. Néhány nap múlva tárgyak kerültek elő Pista zsákjából: csajka, kanál, fából faragott villa, fésű, egy közepes nagyságú alumíniumból reszelt neccelőtű, amivel halászhálót lehetett hurkolni és egy töltényhüvelyből készült öngyújtó. Az öngyújtót Pista masinának nevezte. Bernáth Gyula órákig tudta nézni a nagybátyját. Leült vele szemben a tornáclépcsőre, és nézte, hogyan eszik. Bernáth Pista uborkát evett délutánonként héjastól. A bicskájával szeletelte, sózta, aztán hosszan, tűnődve ropogtatta a falatokat.

Remek ételek készültek azokban a hetekben: rétesek, fánkok, paprikás csirkék tejfölös uborkasalátával, de Bernáth Pista nem bírta még az itthoni kosztot. Belekóstolt mindenbe, de valamilyen orosz levesre vágyott, amit a házban s a környéken senki sem tudott elkészíteni. Végül maga látott hozzá, s főzött egy nagy fazék scsit. Bernáth Gyula is evett belőle, s mire véget ért a nyár, a hámozatlan, sózott uborkára is rákapott. Hosszú nyár volt, az öröme, fénye észrevétlenül elkopott. Pistának újra meg kellett tanulni kaszálni, marhákkal bánni, szekeret rakni, görnyedni a mezőn. Nagypapa egész nyáron ünnepelni vágyott, ezért sok bor fogyott a házban, s egyre több lett a hangos szó. Pista különös nevű orosz falvakat emlegetett, ahol jelentős dolgok történtek vele, de ezek a dolgok otthon nem látszottak olyan jelentősnek. Erdőkről mesélt, fakitermelésről, ahol dolgozott. Nagymama pedig azt mondta egyszer:

– Szegény Pistám, te itthon vagy, de mégsem vagy itthon.

Pista az anyjára nézett:

– Hát hol vagyok, idesanyám?

– Nem tudom, fiam.

A következő tavaszon meghalt a nagypapa. Összeesett a mezőn, és a marhái áthúzták rajt a gurgulát. Ezen a nyáron Pistával és nagymamával hármasban arattak. Pista kaszált, Bernáth Gyula a markot szedte, nagyanyja pedig kötelet tekert a kévéknek, és kötözött. Keservesen haladtak a munkával. Pista olyan volt, mint egy óriás. Csupa izom, és százkilencven centiméter magas. Túl széles rendeket vágott, Bernáth Gyula alig bírta utána felszedni a markot. A tarló véresre szurkálta a talpát, keze szárát felhorzsolták a búzaszárak. Legtöbbet azonban a hőségtől szenvedett. A Szállas alatt fényözönben aranylottak a búzamezők. Délibáb remegett a poros tagutak végén. Bernáth Gyula néha úgy érezte, hogy már nem él, maga is bent lebeg egy délibábban, fejjel lefelé. Minden rend végén ittak a nedves ruhába csavart demizsonból egy nagy pohár vizet, de utána szomjasabbak lettek, mint előtte. A déli órák, amikor a föld végén álló fa hűvösében megebédeztek és elnyújtóztak egy kicsit, kevés enyhületet hoztak. Ilyenkor mindig megkérdezte tőle a nagybátyja:

– Bírod délután?

– Talán bírom.

– Bírni kell. Később még többet is ki kell bírnod.

– Jó aratóidőt adott a mi istenünk – mondta a nagyanyja, s ezzel lezárta a déli eszmecserét.

Harmadnap aztán, amikor úgy látszott, hogy mégsem bírja a munkát, Pista úgy kezdett hozzá beszélni, mint egyenrangú férfihoz, régi pajtásához. Hátát a vadkörtefának vetette, s a kiürült tál felett mélázva megszólalt:

– Amikor fogságban voltam, éjszakánként mindig hazajártak a gondolataim. Ha a barakk végében kuvikoltak a baglyok, nem tudtam aludni. Reggelig mindig kiterveltem valamit. Van egy nagy tervem, amiről még idesanyámnak sem szóltam. A házunk vége és a tűzoltószertár között van az a harminc–negyven méternyi üres terület. Semmire sem használják. Megveszem a községtől. Idesanyámnak csinálok oda egy jó kis kertet. Fákat ültetek oda, meggyet, körtét. Mit kellene még ültetni?

– Cseresznye is jó lenne.

– Azt is ültetünk, és almafát. Aratás után be is megyek a tanácsházára, és beszélek velük.

– Látom, Pistám, most már itthon vagy egészen – szólalt meg nagyanyja.

Pista nem szólt, az öccsére nézett. Bernáth Gyula pedig a kertre gondolt, amit majd Pista létesít, és elfelejtette, hogy fáradt. Learattak minden baj nélkül.

A búcsúra is emlékezett. Pista már kora reggel az új nyúlszőr kalapban állt a kapu előtt, amit aratás után Cellben vásárolt. Sem Bernáth Gyula, sem a nagyanyja nem tudták még akkor, hogy a nyúlszőr kalap nagy változások előjele. A búcsúi bál után aztán suttogták, hogy Pista és egy fekete hajú lány éjfélkor kiosontak a legényegyletből, s órákra eltűntek a kertek alatt. A suttogás csak egy jó hét múlva, mire a búcsúi maradékok is elfogytak, hatolt be az udvaron át a nyári konyhába. Bernáth Gyula akkor már a kisvárosi iskola padjában ült, és nem hallhatta nagyanyja eget ostromló fohászait. Karácsonykor megtudta, hogy Pista Dunapentelére akar költözni. De ebből a tervéből nem lett semmi. Valamelyik hadifogolytársa hívta a bányába. Beállt bányásznak. Néhány év múlva ott halt meg.

Bernáth Gyula óvatosan a felső lépcsőre hágva kihátrált a pincegádorból. Behajtotta az ajtót. Állt egy kicsit a pince és a tornác között, és a semmibe nézett. Később, amikor a szomszéd a nevét kiáltozta, a kertben járkált, melyet nagybátyja létesített. A veteményeskertet felverte a gaz. A gyümölcsfák már nagyra nőttek, s az almák, körték, barackok alatt meghajlottak az ágak.

– Tudja, hogy ezt a kertet a Pista teremtette – fordult Bernáth Gyula a szomszédhoz.

– Tudom… Én segítettem neki a kerítést csinálni.

Elindultak a kapu felé. Bernáth Gyula később az autójában ülve arra gondolt, hogy különös módon az embereknek minden természetes. Ha valaki kertet teremt a semmiből, az is, ha nem teremt, az is. Szerencsések az emberek. Bernáth Gyula már az uzsai erdők között robogott, amikor érezte, hogy magával hozta az aludttej régi ízét, Pista hazatérésének örömét, Pista kertjét. Pistát, ahogy megszólal: „Bírni kell, később még többet is ki kell bírni.”