Utolsó kenet

A haragoszöld uzsai erdők után a látóhatár szélén kirajzolódtak a sümegi vár körvonalai. Ahogy közeledtek hozzá, a levegő világoskék, üvegszerű közegében olyanná vált, mint egy hatalmas matrica, amit az ég aljára ragasztottak. Bernáth Gyula a laza erdőfoltok között balra tekingetett, aztán hátraszólt a feleségének:

– Ott, az erdőkaréjon túl van Sümegprága… Diákkoromban minden nyáron megfordultam ott. A MEZŐKER-nél voltam rakodó. Gyümölcsöt szállítottunk teherautókkal. Agyonra ettük magunkat dinnyével. De erre inkább körte termett, és besztercei szilva. A szilvát nem is Keszthelyre vittük, hanem Dióskálra, a pálinkafőzdébe. Ha éjfél után érkeztünk, megkínáltak bennünket egy kupica pálinkával. Nappal nem adtak, tilos volt.

A tükörből látta, hogy a felesége és a lánya érdeklődve kipillant az oldalablakon, figyelik néhány pillanatig a ritkás erdőket, tisztásokat, s mivel falut sehol sem látnak, egykedvűen előre néznek. Az apja mellette ült, és szenvedett. Utálta az autókat, egy régi balesete miatt fájt a nyaka, nem tudott forgolódni. Korban közel járt a hetvenhez, átélte a világégést, így a fia nosztalgikus emlékkeresgéléseit nevetségesnek tartotta. Merev nyakkal ült az autóban, és nagy akaraterővel türtőztette magát. Az Oszkol völgyéből került haza századának maradék katonáival, a fia pedig a MEZŐKER-t magyarázza a feleségének. Dinnyeevéseket emleget. Fortyogott benne a méreg. Teljesen megfelejtkezett róla, hogy a háború végén már a fia is kilencéves volt, s a ház, amiben laktak, egy angol légitámadás alkalmával telitalálatot kapott. A családot és a szomszédokat három nap múlva ásták ki a romok alól. Csak a saját szenvedéseire emlékezett, a hóra, amibe belefagyott a lába, s az orosz páncélosokra, melyek a legváratlanabb helyeken is megjelentek. Életben maradt, de tönkrement az élete. Akkor még úgy látszott, hogy az élet folytatható vagy újrakezdhető. Tanított, részt vett a kisváros újjáépítésében, s ugyanúgy pártolta, segítette a cselédek, vincellérek gyermekeit, mint az előző rendszerben. Mégis megnehezedett az élete. Az erkölcsi normák, melyeken szülőfalujában felnőtt s az iskolákban is nevelkedett, érvényüket vesztették. Időnként úgy érezte, mintha nem is itthon lenne, Magyarországon, hanem valahol külföldön, ahol magyarnak lenni szinte szégyenletes. A fiát sem tudta már igazán szeretni, mert beilleszkedett ebbe a furcsa világba.

A 84-es úton elrepültek Sümeg mellett, s a töredezett, köves vidék után hirtelen kitárulkoztak a mezők, aranyló búzatáblák, zöld lucernások, rétek, kaszálók. A tagutak mentén akácfasorok álltak, néhol terméketlenebb földek sarkában akácerdők. Nyári napfényben fürdött a táj, a bőség szinte kicsordult az autóútra. Valamennyien a tájat nézték, a gabonaföldeket, a kukoricások sötétzöld rengetegeit. Éppen valamilyen örömérzés, megelégedettség érintgette az utasait, amikor Bernáth Gyula a zalameggyesi hídnál fékezett, és az út szélére kormányozta az autóját.

– Miért álltál meg? – kérdezte az apja.

– Egy pillanat, és megyünk – mondta Bernáth Gyula, aztán kiszállt a kocsiból, és a hídkorlátra támaszkodva belenézett a folyóba. Szeme halak után kutatott, de csak elvadult növényzetet látott. A folyó megduzzadt, folyása meggyorsult, vize opálossá vált.

Csalódottan visszaült a kocsiba, indexelt és elindult.

– Gyermekkoromban, amikor a nagyapáméknál voltam, idáig jöttünk fel a Marcal mentén. Itt volt a legtöbb hal. Kitéptük a hínárt, aztán nagy, kosárszerű hálót formáltunk belőle, és a parthoz nyomtuk. Sok halat fogtunk, néha csukát és pontyot is. A partfalban üregek voltak, s bent álltak a halak. Onnan szedtük ki a legszebbeket, és a partvédő kosár alól. De az is előfordult, hogy az üregben csak pézsmapocok volt, és beleharapott a kezünkbe. Nagyapa szerette a halat – mondta Bernáth Gyula.

A lánya, felesége és az apja hallgatott. Halványan sejtette már, hogy a vállalkozása csődbe megy. Nem sikerül felidézni a régi keresztúri hangulatokat. Eredetileg búcsúra, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére szeretett volna megérkezni, de nagyanyja, aki nyolcvankilencedik évében volt, visszaírt neki, hogy ő már nem tud búcsút tartani. Bernáth Gyula nem is várta a nagyanyjától, hogy búcsút tartson, úgy gondolta, hogy mindent visz, ételt, pálinkát, bort, s ezt a levélbe is beleírta, de nagyanyja a Budapestről szállított búcsút nem tudta elképzelni. A régi keresztúri búcsúkon a gazdaasszonyok megdicsőültek. Nem engedte a búcsút pestiesen meghamisítani. – Bernáth Gyula így aztán kivette a szabadságát, és nyár elején indult el nagyanyja falujába. Nem akart zavart okozni, ezért meg sem írta. Csak az apjának szólt, mert sejtette, hogy a Karakai erdő, a Csénye, a Szállas-alja bejárásából nem akar kimaradni. Az autó csomagtartóját telerakta étellel és itallal. Sült májat, kolbászokat, felvágottakat, hidegtálakat, süteményeket, ásványvizet, bort és konyakot vittek magukkal. Nem tudta volna megmondani, hogy mit vár a gyermekkori falu, a környező földek és erdők bejárásától, de úgy érezte, be kell gyalogolnia a régi kukoricaföldek közé, s a folyót is meg kell néznie közelről.

Keresztúr határában már arattak. A gépek énekeltek a mezőn. Felidézték a szérűskertekben álló régi cséplőgépeket, melyek furcsa elevátorhangjukkal, a szíjak és a gép jajongásával, harminc éve még betöltötték a falusi nyarat. A bekötőút mentén már tarlók sárgállottak. A tagutak elágazásánál bodzabokrok hajoltak jótékonyan a kátyúk fölé.

– Megálljunk? – kérdezte Bernáth Gyula.

– Menjünk most már, két perc múlva hazaérünk – mondta az apja.

Begurultak a faluba. Néhány új ház téglái piroslottak a felvégen, de a Kalmár-féle vendéglő, Sarolta néni tornyos háza s az iskola, ahol valamikor Gyarmati tanító úr oktatta az egyszeregyet, szinte semmit sem változott. A Hangya sem, a Köz sem, melyen át a marhacsordát minden reggel kihajtották. A járda és a falusi út között nem volt árok. Egy szintben álltak. Bernáth Gyula beállt az akácfák közé, és behúzta a kéziféket. Még ki sem szálltak az autóból, máris asszonyok jelentek meg a járdán, és egy cserzett arcú, barna férfi.

– Jaj, Gyula, az Ilona néni haldoklik – mondta egy napbarnított, szép arcú asszony, s az ostort, amit kezében tartott, széles, dús csípője mögé rejtette.

Bernáth Gyulának ismerősnek tűnt az asszony, de mégsem tudta pontosan, hogy ki az. Csaknem a fél faluval rokonságban álltak.

– Nem tetszik megismerni? Zimits vagyok… A Károly bácsi dédunokája. Amikor itt voltak búcsúkor öt éve, akkor…

– Dehogynem, csak hogy a nagymama…

Közben az apja is kiszállt a kocsiból, és megszólalt:

– Két hete voltam itt, gyerekem, édesanyámnak akkor még semmi baja sem volt.

– Jaj, Károly bácsi, tegnap történt. A marhákat hajtottam éppen a faluvég felé, amikor egy hangra lettem figyelmes. Felnéztem, hát az Ilona néni a kitárt ablaknál áll, és levegőért kapkod. „Jaj istenem… Jaj istenem…” – csak ennyit mondott. Már alig tudott beszélni. Sorsukra hagytam a marhákat, és berohantam a házba. Lefektettem, ecetes-vizes ruhával megtörölgettem az arcát és a kezét, aztán átszaladtam a tanácsházára. Szóltam, hogy telefonáljanak gyorsan a doktor úrért. Amíg a doktor úr megjött, én ott maradtam az Ilona néni mellett, de addigra átjött a Máténé, Szabóék meg a fiatal Bernáthné Pali bácsiék portájáról is. Már azt hittük, hogy meghótt. De a doktor úr adott neki egy injekciót, és visszanyerte az eszméletét. Idős már az Ilona néni, hiába, idős… A marháim meg szétszéledtek. Estig tartott, amíg összeszedtem a csordát. Még jó, hogy nem mentek át a folyón.

Benyitottak a roggyant fakapun, és a tornác felé lépkedtek. A tornácon egy nagy bajszú öregember állt. Amikor kifordultak a ház sarka mögül, lassan megszólalt:

– Rosszabbul van az Ilona néni. Készülődik… Üzentünk a papért.

Kezet fogtak az öregemberrel, aztán beléptek a barna ajtón át az előszobába. A kisebbik padlós szoba felől, ami télen konyhának és szobának is szolgált, asszonyhangok szűrődtek ki a réseken. Imádkoztak: „Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes…”

Bernáth Gyula a lányára nézett, s látta, hogy a gyerek megijedt. Először találkozott a halállal. Szerette volna megnyugtatni, de képtelen volt rá. Mit mondhatna neki? Végül minden embernek meg kell halnia. Jobb, ha tudja – gondolta, és az asszonyok imájára figyelt.

Az apja kinyitotta az ajtót, és belépett a szűk szobába. Követték, benyomultak mögötte az asztal és az ágyak közé. Az imádkozó rokon asszonyok bólintottak, aztán folytatták imájukat.

Bernáth nagymama moccanatlanul feküdt a párnán. Sovány arca megnyúlt, élettelennek látszott. Az ajtónyitásra, mocorgásra mégis feleszmélt egy kicsit. Kinyitotta a szemét. Sokáig nézett Bernáth Gyulára, aztán alig hallhatóan megszólalt: „Gyula… Kis unokám…” – A hangját alig lehetett érteni, mert a két buzgó asszony hangos imája mindent elnyomott. Bernáth Gyula ingerülten hátranézett, és intett az asszonyoknak, hogy menjenek ki. Az asszonyok nem mentek. Bernáth Gyula az apjára nézett. Az öregember megértette a kérést, és mozdulatokkal jelezte, hogy a szűkebb család akar együtt lenni a haldoklóval. De az asszonyok fakó arccal meredtek rá, és újabb imába kezdtek. Az öreg Bernáth ekkor elordította magát:

– Mars ki! Mars ki innen!

A rokon asszonyok sértetten kihúzódtak a szobából, de a folyosón még hangosabban mormolták imáikat, mint a szobában.

Bernáth Gyula a nagyanyjához lépett, és megcsókolta az arcát. Az öregasszony kinyitotta a szemét. Sokáig nézte legidősebb unokáját. Aztán alig hallhatóan megszólalt:

– Letelt… Letelt az életem, Gyula… Vége…

– Ez még csak egy kis betegség, nagymama.

– Tudom, kis unokám, ez a vég. Nincs tovább. Én is azt szoktam mondani harminc évvel ezelőtt az öregeknek, hogy…

– Pihenjen, nagymama…

– Pihenek, fiam, megyek. Az úr értem nyúlt…

– Nem biztos, nagymama. Talán csak matat az elesettek között. Az erőseket meghagyja. És a nagymama erős.

– Elemel az úr. Látom a kezét.

– Káprázat, nagymama.

– Szeretnék még egy kicsit élni, unokám. A kertet nézegetni… Most fordultak termőre a meggyfák, amiket még a szegény Pistám ültetett. Csak egy évet, ha adna az Úr Jézus… De nagyon gyenge vagyok. Meghalok reggelre. Érzem, hogy meghalok…

Az előszobából erőszakosan betörtek a miatyánkok és üdvözlégy máriák.

Bernáth Gyula felesége közben orvosságok után nyomozott. A Zimits rokonokat kérdezgette, hogy hol van az orvosság, amit a jánosházi orvos tegnap felírt. A receptekről többen is tudtak, de a cédulkák útja bizonytalanná vált. Átvette az egyik hű rokon, de mivel nem vezetett útja Jánosházára, átadta egy másiknak. Úgy volt, hogy az egyik diákgyerek reggel beviszi magával, kiváltja és délután hazahozza, de elfelejtették neki odaadni. Reggel aztán úgy látszott, hogy már nem is érdemes a recepteket kiváltani, s inkább a papért küldtek a szomszéd faluba. Bernáth Gyula felesége, Irma, kislányát maga után vonszolva, végigjárta a rokoni házakat, s az egyik ómárium fiókjából megszerezte a recepteket.

Közben Bernáth Gyula apja egy noteszlapon megfogalmazta a szükséges táviratokat. Testvéreinek, pap öccsének és a tanítónak, egyet pedig Budapestre Zimits Rózsinak, a haldokló húgának. A táviratok feladása a cselekvés illúzióját keltette. Felálltak és elindultak, hogy a postára gördülnek a táviratokkal, Irma azonban elrohant mellettük, bevágódott a kocsiba, és elhajtott. Zavartan egymásra néztek. Az öreg Bernáth engedékenynek mutatkozott:

– Addig talán, amíg visszahozza az autódat, ihatnánk valamit.

– Hoztunk bort, de bent van a kocsiban.

– Én is hoztam. Egy demizson bort tettem be a kocsiba, de a te feleséged elszáguldott vele.

– Ki kellett volna pakolnunk. Ez most se lát, se hall…

– Nincs benne semmi a gyászból, a megrendülésből. Ne sértődj meg, de most újra érzem, hogy nem a mi fajtánk. Nagyanyád meghal, de nem érzékeli.

– Inkább nagyon is érzékeny. Iparos család. Cselekvő típus.

– Azt hiszem, zsidó.

– Dehogy… Nem zsidó. Vannak unokatestvérei, akiket az arabok megöltek, de ő nem zsidó…

– Szegény fiam…

A ház előtt megállt egy Trabant. Karingben bejött egy pap. Az imádkozó asszonyok meghajoltak: „Dicsértessék az Úr Jézus”. – A pap bement a betegszobába, imádkozott, feloldozta a nyolcvankilenc éves asszonyt bűnei alól, s végül megkente szemét, fülét, orrát, száját, kezét és lábát a szentelt olajakkal.

Amikor a pap befejezte imáját, és megjelent az ajtóban, Bernáth Gyula apja melléje lépett, és egy százforintost igyekezett átnyújtani neki, miközben tisztelendő úrnak szólította. A pap a pénzjuttatást elhárította magától, és megsértődött. Már rég plébános volt, de az is lehet, hogy esperes, s az öreg Bernáth úgy szólította meg, mint egy egyszerű hitoktatót. A nagy fenekű szent asszonyoktól kísérve, emelt fejjel kirúgtatott a Trabanthoz, leráncigálta magáról a karinget, aztán beült a szappanos dobozba, és elhajtott.

– Kevesellte a pénzt – mondta Bernáth Gyula apja.

– Nem az összegről van szó… Lelki szervizt nyújtott, és te úgy bántál vele, mint egy vízvezeték-szerelővel. Ezt utólag szokás, a plébánián. De az is lehet, hogy a szentségekért nem illik fizetni.

– Te ezt honnan tudod?

– Érzem.

– Érzed…? Te érzed? A feleséged meg elviszi a kocsidat, és összetöri. És bent van a csomagtartóban az étel, a sok jó ital. Még hogy te érzed. Szar alakok vagytok mind, te is meg ezek a trabantos papok. Ezek nem papok, borbélylegények. Régen egy rendes papnak pocakja volt. Akkor az ember tudta, hogy na, ez már plébános.

– Lajos bátyámnak sincs pocakja, pedig már kanonok. A legszebb férfi volt az egyházmegyében. Most, öregen is szerelmes leveleket kap a doktornéktől.

– Kórházlelkész volt, valahogyan ott kellett tartani a papot a betegek közelében.

– Nincs pocakja, de nézd meg a plébániáját! Az plébánia?

A szép arcú rokon asszony felbukkant a tornácon, és megszólalt:

– Biztosan megéheztek az úton, Károly bácsi, sütöttem egy kis szalonnás tojást… Tessék kijönni a nyári konyhába.

– Látod, ez asszony. Ez tud viselkedni – mondta az öreg Bernáth oktatóan, aztán mindhárman elindultak az udvaron át a nyári konyha felé.

A tojásos szalonna alatt még sercegett a zsír. Belevágtak a kurta, bosnyák késekkel, és villára emelték a falatokat. Jóízűen ettek. Már elfogyóban volt az étel, amikor Bernáth Gyulának valami gyanús lett. Kérdően a rokon asszonyra nézett, aztán megszólalt:

– Volt itt tojás meg szalonna?

A rokon asszony napcserzett, barna bőre alatt pirosság futott végig. Fél kézzel hátranyúlt, és zavartan megmarkolta a kemencének támasztott ostorát.

– Nem, nem volt. Hazaszaladtam érte…

– Látod, a rokoni szívek – mondta az öreg Bernáth, és a maradék kenyérfalatokkal kitunkolta a zsírt a serpenyőből.

Bernáth Gyula ekkor az asztal sarkán megpillantott egy gyúródeszkát, félig gyúrt, elsárgult tésztával.

– És ez a tészta? – kérdezte a szép arcú rokon asszonyt.

– Tegnap, amikor ezt a tésztát gyúrta, akkor lett rosszul az Ilona néni. Linzert akart sütni maguknak.

– Linzert? Nem is tudta, hogy jövünk.

– De tudta… Nagyon izgult, hogy minden rendben legyen, ha nem is úgy, mint régen…

Bernáth Gyula az apjára nézett:

– Megírtad a nagymamának, hogy jövünk?

– Hová gondolsz? Nem… Az Ignácnak írtam, úgy látszik, ellötyögte. Az emberek manapság összevissza beszélnek…

Amikor kiléptek az udvari konyhából, már nyolc-tíz asszony és néhány öreg férfi állt a lugas alatt, hangosan imádkoztak. A faluban elterjedt a híre, hogy feladták az utolsó kenetet az Ilona néninek.

Egy pillanatra megálltak az emberek között, és velük mondták az imát. Bernáth Gyula kicsit csodálkozott az egészen, mert mindenütt azt olvasta, hogy megszűnt a régi falu, a közösségi élet és a népszokások. A népszokásokhoz nem értett, de azt látta, hogy az emberek törődnek egymással, és tisztelik a hagyományokat. Nagyanyja házában minden ajtó nyitva állt, de senki sem vitt, inkább hozott. – Éppen egy úrangyala végén jártak, amikor a felesége behajtott az udvarra. Az öregek ráköszöntek: „Dicsértessék a Jézus Krisztus.” De a felesége észre sem vette. Szégyenletes volt a csend.

Bement a felesége után a házba, s látta, hogy a gyógyszerek már az asztalon állnak.

– Fel kell ültetnünk a nagymamát, karold át, és segíts neki ülni – mondta a felesége, amikor megpillantotta.

Engedelmesen az ágyhoz lépett, s becéző szavakat mormolva felemelte, és karjában tartotta a nyolcvankilenc éves asszonyt. Felesége beadta neki a gyógyszereket. A vízhajtó negyedórán belül hatott, le kellett emelni az ágyról, és megpisiltetni. Kintről behallatszottak az üdvözlégymáriák. Visszatették az ágyra. Lassacskán a többi gyógyszer is hatott. Szemhéján, száján még fénylett az utolsó kenetből maradt szent olaj, de az arcára visszatért egy kis pirosság.

A táviratokat közben az öreg Bernáth egy rokon gyerekkel elküldte a postára. Délután négykor Ignác már megérkezett. A nagyszobában ültek, és a kocsi csomagtartójából kipakolt kolbászokat és hidegtálakat eszegették. A bor gyorsan fogyott. Ignác a pohár felett időnként felsóhajtott: „Szegény idesanyám…”

Öt órakor megjelent közöttük Irma, Bernáth Gyula felesége, és a hűtőtáskából parizert, kenyeret és zöldpaprikát szedett elő.

– Külön eszel? – kérdezte öreg Bernáth.

– Nem én – mentegetőzött az asszony –, a nagymama. Megéhezett. Húst kíván és erős paprikát.

Megkövültek. Letették poharaikat, felálltak, és óvatos léptekkel követték Irmát a nagymama szobájába.

Az öreg falusi asszony ült az ágyban, és konok pillantásokkal ellenőrizte a kést, amivel unokája felesége a kenyeret és a zöldpaprikát szeletelte. Váratlanul aztán megszólalt:

– Ne vágd ki az erét. Azt szeretem a legjobban.

A fiai és az egész rokonság végignézte, hogyan eszi meg a vacsoráját. Gondosan megrágott minden falatot, s amikor az erős paprikát tépte maradék fogaival, arcán a boldogság fénye is megjelent. Az étkezés végén Irmára nézett.

– Most egy kis bort innék, ha lehetne – mondta.

– Hoztunk egy száraz Tokajit a nagymamának, öntök belőle egy fél pohárkával.

– Tele öntsd – mondta az idős asszony.

Bernáth Gyula sietve kinyitotta a félliteres Tokajit, aztán megtöltöttek belőle egy decis poharat, és átnyújtották. Nagymama keze azonban remegett, s a pohárból kilötyögött a bor. Irma visszavette tőle, és óvatosan adagolt kortyokkal, lassan megitatta. Amikor elfogyott a bor, megszólalt az idős asszony:

– Azt hittem, megérem a kilencven évet, de… Szeretnék még egy kicsit élni – mondta, aztán elhallgatott. Irma és a rokon asszonyok lefektették.

A szűkebb rokonság átvonult a nagyszobába, és a poharak után nyúltak. Tűnődve iszogattak. Az imádkozó asszonyok és öregemberek csalódottan hazamentek.

Bernáth Gyula reggelig ivott az apjával és a rokonokkal. Felesége és a lánya éjfél után behúzódott az egyik szalmazsákos, cifra terítős ágyba. Egy hétig gyengélkedett még a nagymama, de aztán felépült, és újra dolgozgatott a kertben. Csak három év múlva, kilencvenkét éves korában halt meg, akkor is nehezen.