Bajtársi találkozó

A főiskola folyosója elég széles volt, de Geszti Emese úgy tudott mozogni, egyik lábáról a másikra állni, hogy Tóth Bence az évfolyamtársait ne is lássa. Előtérben tudott maradni hosszú percekig, néha egy egész órán vagy délutánon át. Ezt a képességét nyilván örökölte, ahogy ez a generáció sok minden mást is. A főiskolát is örökölték. Az épület 1946-ig piarista gimnázium volt, évtizedekkel korábban papok építették. Szokatlanul szélesek voltak a folyosók. Az utóbbi időben összezsugorodtak az épületek belső méretei, minden olyan ketrecszerű lett. Ha a városban nem egy régi gimnáziumban, hanem egy új épületben működik a főiskola, akkor Geszti Emese mosolyának és mozdulatainak ötven százalékát megtakaríthatta volna. De az elmúlt évtizedekben nem épült új főiskola. Nem is tervezték.

Tóth Bence egy levelet szorongatott a kezében, és kényszeredetten hallgatta Geszti Emesét. Szerette volna elolvasni a levelet, de nem lehetett, mert Geszti Emese éppen a nyaralójukról mesélt, és egy angol teniszezőről, aki tőlük a harmadik házban lakott. Még a nyár elején Moszkvában, az orosz szakos évfolyam gyakorló heteiben kefélte meg Geszti Emesét, de már bánta. Jó formájú lány volt, de idegesítő. Moszkvában éppenséggel lefeküdhetett volna valamelyik másik lánnyal is, de amikor a zöld vodkát vették, éppen ez volt ott. Akkor persze eléggé kedvelte, különösen a bőrét, mert jó sima volt. Nem is sejtette, hogy ennyit beszél, és szeptemberben a nyakára ül. Valójában egy másik lányt szeretett, egy kis vékony szájú, kopott tisztviselőlányt, aki nyáron elment vele a Balatonhoz, főzött neki, és a fehérneműjét is kimosta. De a vékonyszájú az ELTÉ-re járt Pesten, Geszti Emese pesti volt, de ott nem vették fel, s így került a vidéki főiskolára. Minden összekeveredett. Geszti Emese szerelmi telhetetlensége Tóth Bencét már kimerítette. Szabadulni szeretett volna a lánytól legalább néhány órára vagy napra. Az oroszgyakorlat miatt hátravolt még egy tavalyi vizsgája, s az új tanév sem ígérkezett könnyűnek. Idegességében pálinkát ivott, s ez kikészítette. Félt, hogy olyan emberré válik, mint az apja, aki negyvenöt éves korában is csak vidéki újságíró volt, s kötelességének érezte, hogy a fontosabb helyi elvtársak társaságában havonta legalább egyszer berúgjon. Kerülte Geszti Emese pillantását. Ha kényszerűen felemelte a fejét, igyekezett elnézni mellette, de ez csak nagyon ritkán sikerült, mert a lány mosolya, nagy, körteszerű mellei betöltötték az egész teret. Csak a szemközti falból kapott el néha részleteket, ahol a magyar pedagógia nagyjai függtek szegre akasztva. Egyet sem ismert, bár már az első évben beszéltek róluk. Ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, mert az ismeretek közül sok mindent feleslegesnek tartott. Így aztán nem tudta, hogy mi a különbség a testvér, féltestvér és a mostohatestvér között, vagy a mostohaanya és az édes mostoha között. Nem tudta, hogy mi az ördögöt jelent a „napam”, az „ük” vagy az „ángyom” kifejezés. Nem tudta, hogy mi a különbség egy magyar hold és egy kataszteri hold között, s hogy egy régi telkes jobbágy jogai, kötelességei, lehetőségei mennyiben különböztek egy mai téeszparasztétól. Tóth Bence mindezek ellenére fogékony fiú volt, s a tehetséget, az ambíciót a nyolc általános iskola és a négy gimnázium elvégzése alatt sem tudták teljesen kiirtani belőle.

A lány szőke hajfürtjei mellett a szemközti falra menekült a pillantása. A lány feje lassabban mozdult, így az egész szünet alatt először sikerült elolvasni az egyik arckép aláírását: „Horger Antal”. Néhány pillanatig úgy érezte, hogy hallotta már ezt a nevet valahol, de aztán belátta, hogy téved.

– Az éjszaka kitakaróztam, és megcsípett egy szúnyog – mondta a lány, és felhúzta a szoknyáját.

Tóth Bence a lány napbarnított combjára pillantott, s a szép, esztétikusan elrendezett hústömeg láttán bizonytalan elégedettséget érzett. Köze volt a lány barnaságához, a combok felhámrétegéhez és hőfokához. Az elfáradt kan óvatosságával nézegette a combokat, s olyan érzése támadt, hogy az életben más örömök is adódhatnak még, s a férfinak nem az az egyetlen célja, hogy lányokat ölelgessen.

– Szép? – kérdezte Geszti Emese.

– Aha…

– Mit szorongatsz a markodban, levelet kaptál?

– Még fel sem bontottam, az egyik katonapajtásom írt.

– Hogy bírod megállni? Biztosan valami jó hír van benn. Olvassuk el gyorsan, mert kezdődik az előadás – mondta Geszti Emese, és a levelet könnyed, természetes mozdulattal magához véve, felbontotta és hangosan az olvasásába kezdett:

 

 

– Ilyen jó fejek a haverjaid?

– Rendes tagok.

– Elviszlek a Volkswagenemmel, jó?

– Lehet, hogy el sem megyek.

– Aranyos vagy. Éreztem… Itt van nálam a fenyvesi villa kulcsa. Anyu odaadta. Lemegyünk, nézzük a vizet, élünk…

– Aztán majd megjelenik apád, mint augusztus végén, s ott krákog nekem.

– Svájcban van egy kongresszuson. Ha egyszer anyu odaadja a kulcsot, gondolhatod, hogy messze van.

– Az is lehet, hogy elmegyek a bajtársi találkozóra.

– Akkor elviszlek kocsival, és én majd továbbmegyek Fenyvesre.

– Ne fáraszd magadat, vonattal megyek.

– Vonattal? Félsz, hogy megismerem a barátaidat?

– Szeretnék egyedül utazni. Nézni a falvakat, vasútállomásokat, és gondolkodni.

– Hogyhogy gondolkozni?

– Nem kifejezetten, csak ülni egy sarokban, és nézni kifelé.

– Meguntál.

– Nem erről van szó. Szeretem nézni a diófákat a bakterházak udvarán.

– Ez nem ügy. Megállok majd két bakterháznál, és nézegetheted a diófákat. Addig én iszom egy feketét.

– A vonatablakból más az egész.

– A diófák?

– A diófák, a vasutasok, az öregasszonyok. Csak felvillannak és elsüllyednek a semmiben.

– Nem lehet rajtad segíteni, ezt anyu már a nyáron megjósolta.

– Megjósolta? Elmesélted neki, hogy Moszkvában…

– Persze, hogy elmeséltem, anyu a legjobb barátnőm… És olyan kíváncsi, mindent tudni akar. Borzasztóan élvezi, ha történik velem valami.

– Érdekes őseid vannak.

– Jön a bagolyfej, be kell mennünk – mondta Geszti Emese, s ahogy odább mozdult, Tóth Bence először látott végig a folyosón, egészen a nyelvi laboratóriumig, ahol az megtört, és derékszögben folytatódott egy másik szárnyon. Geszti Emese világot eltakaró képességét tökéletesre fejlesztette. Tóth Bence ezt nem tudta így megfogalmazni, de az előadóteremben, amíg bagolyfej a neveléselmélet módszertanát magyarázta, még mindig Geszti Emese hangját vélte hallani, s a kopasz adjunktust teljesen eltakarták a lány körte alakú mellei.

Hajnalban a mezőkre ereszkedett a köd, s a vonatablakon át az erdőket, falvakat, temetőket csak sejteni lehetett. Tóth Bence elővette Dudás Tibi levelét, és lassan, ráérősen elolvasta. Nem volt valami különös levél, nem tartalmazott jó hírt, rosszat sem. Még emlékezett arra az őszi hajnalra, amikor Kiskunhalason leszállt a vonatról, s az egyetemi és főiskolai előfelvételis srácok berezelt csapatával elindult a laktanya felé. Reménytelenebb helyzetben még soha életükben nem voltak. A gumibagót rágcsáló generációk középhadához tartoztak, s nehezen értettek meg, hogy hadseregek is léteznek a földön, ahová az embereket besorozzák, kúszni kell, célba lőni, körletet takarítani. Két hónap alatt mégis megszokták, aztán beletörődtek. A negyedik hónapban már röhögni is tudtak, s a főiskolán szívesen emlegették később, hogy a hadosztálytörzsnél voltak kiskatonák. Felidézte magában Dudás Tibi, Papp Jóska és Koncz Bálint arcát, mozdulatait. Azon gondolkodott, hogy miért akar találkozni velük. Szereti őket? Nem tudott válaszolni a kérdésre, de érezte, hogy találkoznia kell katonatársaival, inni velük, nevetni, s felidézni a laktanyai életet.

Kaposváron átszállt a szárnyvonalra. Ez már kehesebb vonat volt, minta másik, a kocsik ugráltak, tántorogtak a sínen. A kocsi közepén hideg vaskályha állt, s a padlóból, a nagyobb zökkenőknél még előpárállott a tavalyi széngázok fojtó illata. Toponár előtt lassan oszladozni kezdett a köd. A kukoricásokból felhőnyi párarongyok szakadtak fel, s itt-ott a felhő borította égbolt is előszürkült, álmos, őszi kedvetlenséget árasztva. A szürke felhőkről Tóth Bencének eszébe jutott a tavalyról visszamaradt vizsgája, amit egy héten belül le kellett tennie. Letargikusan nézte a tájat, s úgy érezte, ismét valami olyasmibe keveredett, amihez semmi kedve. Az egész főiskolai tananyagból csak a pszichológia érdekelte, a többi szaktárgy untatta. Félálomban vonszolta magát egyik előadásról a másikra, s szívébe befészkelte magát egy alaktalan, bizonytalan tömegű balsejtelem. Az ablakon át bámulta a kalauzt. Leszállt, körülnézett, sípolt, felugrott. Nyugodtan, gondosan, mintha a mozdulatait is beépítették volna a menetrendbe. Néhány pillanatig elidőzött a szeme a vasúti őrház ablakain. Egyikben nagy muskátlisládák között fiatal, fésületlen nő könyökölt. Elképzelte, hogy ott lakik a nővel a házban, rántottát eszik reggelire, vagy hideg, füstölt hurkát. Ha nincs más dolga, az ablakban könyököl a fésületlen nő mellett, és nézi a vonatokat, utasokat, az ismerős falusiakat, ahogy vonatra szállnak vagy megérkeznek. Lábszára közben, a derékig érő fal takarásában a nő combjához feszül. Amikor lassan kigördült a vonat, látta, hogy az állomás túlsó végén cukorrépát rakodnak a vagonokba. Nagy, sáros hegyekben állt már a cukorrépa a sínek mentén. Egy futószalag töltögette a répát a vagonokba. A futószalag alsó, tágas kosarába két falusi férfi vasvellával rakosgatta a répát. Meg-megálltak, nézték a vonatot, egymást, a földet. Sok értelme nem volt a sietségnek, mert a vagon harmada sem telt meg, már újra megérkezett a vontató két kocsi cukorrépával, s tovább növekedtek a sáros cukorrépahegyek. Tóth Bence behunyta a szemét, s elképzelte, hogy esik a hó, majd elolvad, lassan tavaszodik, néhol már a húsvéti harangok szólnak, s ez a két ember még mindig ott áll a futószalag tövében, és lapátolja a répát. Értelmetlennek látszott az egész élet.

Felsőmocsoládon gyászoló falusiak szálltak a kocsiba. Fekete ruhás idősebb asszony, fekete ruhás barázdált arcú férfi, fiatalabb asszony a nagylányával és egy kisfiú. A fekete menet letelepedett a padokra, és szótlanul ültek néhány percig, aztán amikor a vonat újra elindult, a fiatalabb asszony beletúrt a szatyrába, s a zörgő papirosok közül libacombot, sült szárnyat, mellet szedegetett elő. Szétosztotta. Bicskával, apró bosnyák késsel darabokat metéltek a húsból, és a szájukba ejtették. Kenyérdarabkákat dobtak utána, aztán tűnődve, szótlanul rágtak. Az öregember egy kisebb demizsont illesztett a szájához, nagyot húzott belőle, aztán körbeadta. Valamennyien ittak a borból, még a kisfiú is. Végül megszólalt a fiatalabb asszony:

– A ládikó kulcsa meglett?

– Nem lett meg, de kinyitottuk – mondta az öregember.

– Bent volt?

– Bent.

Tóth Bence még két megállónyira volt Dudás Tibi falujától, de nem tudott a kocsiban maradni. Fogta a sportszatyrát, és kiment a peronra.

Az állomáson katonapajtásai már várták. Pálinkásüveggel hadonásztak, régi rekrutanótákat üvöltözve. Tóth Bencét is mindjárt megkínálták, s biztatták, hogy nagyot húzzon belőle, mert a jó katona csata előtt mindig pálinkát iszik. Tóth Bence kortyintott az üvegből, aztán hirtelen kiköpte. Víz volt az üvegben, nem pálinka. Amikor a nevetés alábbhagyott, kiderült, hogy Koncz Bálint fél órája érkezett stoppal, de Papp Jóska Dudás Tibivel már előző este levonatozott Somogyba.

Dudás Tibi mamája már javában sütött-főzött, amikor benyitottak a konyhába. Tóth Bencét megölelte, és a szeretet jeleként halvány lisztfoltot hagyott az arcán és ruháján is. Éppen kisült a káposztás rétes, amiből azonnal be kellett kapni néhányat, s hangosan dicsérni közben, ami nem volt nehéz, mert Dudás mama valószínűleg a legjobb rétest sütötte egész Somogy megyében. Mivel ebédig volt még egyórányi idejük, átmentek az ÁFÉSZ kocsmába kuglizni. Dudás Tibi mestere volt a játéknak, de Koncz Bálint és Tóth Bence csak ügyetlenkedtek.

Tyúkhúslevest kaptak ebédre, aranyló zsírkarikákkal a tetején, finom házi metélttel. Utána sült sertésmáj következett, burgonyagarnírunggal, ecetes paprikával. A családias ebédet a túrós és káposztás rétes koronázta meg. Az asztal körül már ott ügyeskedett Dudás Tibi félig-meddig felcseperedett húga is, behozta a tányérokat, kivitte az üreseket, evett is közben, s időnként minden különösebb ok nélkül elpirult. Ilyen pirulós lányok úgy látszik már csak Somogyban élnek, ott is kevesen. Tóth Bence egészen más tapasztalatokat szerzett az utóbbi években.

Amikor valamennyien agyonették már magukat rétessel, tanácstalanul körülnéztek. Koncz cigarettára gyújtott, Tóth Bence is, s a füstön át újabb, futó pillantást vetett Dudás Tibi húgára. A lány mozdult egyet a széken, és feldöntötte a bátyja borospoharát. Szalvétáért kellett szaladni, a vörös foltot behinteni sóval, hogy majd mosáskor könnyebben kioldódjon a folt. Ezzel is eltelt néhány perc, de a délután hosszúnak ígérkezett. Dudás Tibi felállt, nyújtózkodott, majd kiadta a jelszót:

– Most pedig kimegyünk Vargyas Józsi bácsihoz a pincébe, és jöhetnek a bakanóták.

Koncz Bálint veszélyt szimatolt:

– Ki ez a Vargyas József, ismered?

– Hallod ezt, mama? Ismerjük-e a Józsi bácsit? Rokonunk. Jó tágas ivószoba van a pincéje mellett. Mire kiérkezünk, kicsit befűt, aztán elővezeti a pincéből a legjobb borait. Az utóbbi három évben kétszer nyert borversenyt.

Vargyas József deresedő bajszú, mokány férfi volt, a hetvenet már biztosan elérte. Rokonhoz illő melegséggel fogadta Dudás Tibit és a barátait is. Az egész hadviselt társaságot levezényelte a pincébe, s a tekintélyesebb külsejű hordóknál megállt, szippantott belőle egy hébérrel, aztán a poharakba csurgatta. A fiúknak ki kellett volna találni, hogy melyik hordóban milyen bor van. Kudarcba fulladt a játék, mert a rizlingre azt mondták, hogy zöldszilváni, a furmintra, hogy hárslevelű, egyedül az ezerjót találták el, azt is Dudás Tibi segítségével. De a kóstolgatás, találgatás közben lenyeltek három-négy pohár bort, s a legjobbnak vélt rizlinggel, amiből Vargyas József négy üveget megtöltött, emelkedett hangulatban vonultak fel a szobába, és leültek a kecskelábas asztal mellé. A régimódi, kicsi ablakon át a hegy lábánál elterülő mezőre lehetett látni. Az erdőből lassan előszivárgott a köd, s vékony lepedőként terült a szántásokra. Az erdő és a hegy között egy Rába-Steiger szántott. Bekapcsolt reflektorokkal világította meg maga előtt a földet. Amíg Tóth Bence az ablakon át az alkonyi mezőt bámulta, az asztal mellett valaki rázendített a „Jól van dolga a mostani huszárnak” kezdetű dalra, aztán jött a „Márványkőből”, majd a „Százados úr, ha felül a lovára” és sorban a többi, míg rekedtre nem ordították magukat. Akkor aztán megittak két pohárral, és Koncz Bálint hangos nevetésre fakadt. A térdét csapkodta, majd felállt, és mesélni kezdett:

– Emlékeztek, amikor a Holczer Feri a gyakorlat végén lemaradt az oszloptól, és Halas helyett Pestnek vette az irányt? Páncélozott harci járművével szépen végigkocogott a székesfővároson. A rendőrök leállították a forgalmat, és szabad utat biztosítottak neki. Megállt a mutterjáék háza előtt, és enni kért. Holczer mama sütötte a hemendekszet, a Feri meg nyakalta a sört, míg csak ki nem fogyott a hűtőből. A zűr akkor kezdődött, amikor Holczer papa is hazajött, s már az előszobában megszólalt csodálkozva: „Te anyu, egy tank áll a ház előtt. Akkora csődület van kint, hogy a házmester rendőrt akar hívni.” Amikor aztán a szobába lépett, mindjárt látta, hogy honnan van a tank.

– Nem ez az érdekes.

– Hát mi az érdekes?

– Másnap.

– Mi volt másnap?

Dudás felröhögött.

– Nem emlékszel már? Álltunk az udvaron, javában tartott az eligazítás, amikor begurult az udvarra a vasdoboz. Megállt a sor előtt, aztán előmászott belőle Holczer. Homály főhadnagy csaknem elájult.

– De jelentkezett – szólt közbe Koncz.

– Jelentkezett. „Holczer tizedes…” Hogyan mondta? Már nem emlékszem. Nem is lehetett hallani, akkora volt a röhögés.

Ittak, aztán Papp Jóska szólalt meg:

– Ennél csak az volt jobb, amikor az őszi nagygyakorlaton települnünk kellett a rádióskocsival és az antennával.

– Mi volt akkor?

– A főtörzs rámutatott Bakos Pistiék tanyájára: „Oda települjenek.” „Oda?” – kérdezte Bakos Pista csodálkozva. „Oda – mondta a főtörzs –, nem látott még tanyát? A kazlak és a ház közé települjenek.” – Behajtottunk az udvarra. A komondor elénk szaladt, és a farkát csóválta. „Milyen barátságos kis kutya ez” – mondta a főtörzs. Bakos bácsi rögtön megismerte a Pistit, de nem szólt, mert Pisti integetett neki, hogy hallgasson. Öregem, az volt ám az élet. Három napig úgy éltünk, mint a királyok. Amikor a főtörzs elment, Pisti beszaladt a házba, és intézkedett. Bakos mama kacsát sütött, az öreg Bakos meg hordta nekünk a sört a tanyaközpontból. A főtörzs csak azt nem értette, hogy a komondor mindig megtámadja, ha egyedül akar bejönni az udvarra, de ha velünk van, nem is ugat. Na, igyunk erre.

Ittak. Fokozatosan kezdtek elázni. Vargyas József vöröshagymát, füstölt szalonnát és kolbászt rakott az asztalra. Kenyeret is szelt egy kosárravalót.

– Harapjatok közben. A pincében falatozni is kell, akkor teljes a jókedv.

Tóth Bence levágott egy darabot a szalonnából, s egy gerezd hagymával bekapta. Koncz Bálint újabb történetbe kezdett.

– És amikor a kapuőrséget adtuk, arra emlékeztek?

– Az őrparancsnokra, aki jogásznak készült?

– Dokinak hívtuk.

– Tudott az a pofa, de volt bent valami vadállati.

– Vagány volt.

– Amikor bejött az a kislány, aki szövőtanuló volt. Talán tizenöt éves lehetett.

Vargyas közbeszólt:

– Hogyan kerülhet lány a laktanyába?

– Ez nem a laktanyán történt, hanem a kapuban, az őrszobán.

– Miért ment oda az a lány?

– Kis kurva volt. A Doki meg pattogott ott: „Na, egyetemista urak, ki dolgozik be a fiatal nagyságának? Nem vállalják? A jó katona állva, ülve, még a kerítés résén át is megtalálja ennek a módját.” – Csak hallgattunk, senki sem akart azzal a lánnyal ilyen balhéba keveredni. Nagyon fiatal volt.

– Emlékszem már – szólalt meg Tóth Bence –, a Doki aztán bevitte a lányt a belső szobába, és elintézte.

Koncz Bálint felröhögött.

– Nagy marhák voltunk! Marha idealisták. A jó katona nem tétovázik.

Koncz Bálinton látszott, hogy megártott neki a bor.

– Én jó katona voltam…

– Lélekben – mondta Tóth Bence.

– Én most is jó katona vagyok.

Vargyas József nézte a fiúkat, és a bajsza alatt elnevette magát. Koncz megsértődött.

– Mit nevet, öreg, maga is volt katona.

– Kicsit. Harmincnyolctól negyvennégyig.

– Huszár, mi?

– Nem huszár, fiam. Egy gépesített alakulatnál szolgáltam kint a Don-kanyarban.

– Ja persze, maguk vesztették el a háborút.

Dudás Tibi Koncz vállára tette a kezét.

– Bálint, ne mondj ilyeneket. Olyan jól megvagyunk itt…

– Miért, nem vesztették el? Ezek az öreg mókusok szokták elveszteni a háborúkat. Az első világháborút is elvesztették, és a másodikat is.

Nagy csend támadt az ivószobában. Vargyas József elszomorodott, komoran nézett a fiúk között a semmibe. Percek is elmúltak, mire megszólalt. Dudás Tibi attól tartott, hogy ordítani kezd az öreg, de nem ordított. Halkan beszélt, visszafogottan:

– Nyári ruhában voltunk kint a fronton. Olyan hideg volt, hogy a húgy megfagyott a levegőben. Fegyverzetünk hiányos, lőszerünk nagyon kevés volt. Minden páncélelhárító lövés leadásához külön tűzparancsot kellett kérnünk a hadosztálytól. A magyar arcvonal olyan vékony volt, mint a pókháló. Mélységünk semmi. Ilyen körülmények között szakadt ránk 1943. január 12-én délelőtt az orosz támadás. Háromnegyed tízkor aknavetőtűzzel árasztottak el bennünket, s fél tizenegykor Urivból megindult a szovjet páncélos ék. Két óra alatt kivetettek bennünket az árkainkból. Otthon voltak, mi nem. Semmi keresnivalónk sem volt a Donnál, ezt mindenki tudta, még a tisztek is. A III. hadtestnél szolgáltam, minket az Oszkol völgyének a védelmére vezényeltek, ott felmorzsolódtunk, benzin és lőszer nélkül vergődtünk a németek és az oroszok között. Végül elnyelt bennünket egy hóvihar. Huszadmagammal indultam hátra, élelem és fegyver nélkül. Egyetlen lovunk volt. Arra felültettük az első sebesültünket. Fél óra alatt megfagyott a ló hátán. Úgy zuhant le a hóba, mint a farönk. Az oroszok aztán Tyimnél is áttörtek, s a visszavonuló németek elárasztották a falvakat, elfoglaltak minden házat, padlást, istállót. Mi kint éjszakáztunk hetekig a mínusz harmincfokos orosz éjszakákban a hó tetején.

Vargyas József előrehajolt, és felhúzta a nadrágja szárát. A lábán kékesvörös, golyó ütötte lyuk tátongott. Félig már benőtte a hús, de még át lehetett rajt látni.

– Ezt útközben szereztem. – Leengedte a nadrágja szárát, aztán a másik lábáról lehúzta a bakancsot, majd lebontotta róla a kapcát és a zoknit is. Egyetlen ujj sem volt a lábán, kékesfekete csonkot rejtett a bakancs.

Tóth Bencének borzongott a háta. Megszólalt:

– Ne haragudjon ránk, Józsi bácsi, sokat ittunk.

Koncz Bálint közbeszólt:

– Én csak azt mondtam, hogy ezek az öreg mókusok elvesztették a világháborút. Mind a kettőt elvesztették. De a lábával nagyon megjárta, az szentség!

– Eléggé megjártuk, fiam. Százötvenezer magyar katona meghalt, harmincezer fogságba esett, a többinek lefagyott a lába, vagy megsebesült. Az a bajotok nektek, hogy itt laktok ebben az országban, de azt sem tudjátok, hogy magyarok vagytok.

– Maguk nem tudták. Elvesztették a háborút.

Vargyas befűzte a bakancsát, és felállt az asztal mellől. Végignézett a fiúkon, aztán megszólalt:

– Tibi, nekem most haza kell mennem. Majd csukd be a pincét, és add be hozzánk a kulcsot. De mielőtt elmennék, mondok még valamit… A történelemben nincs ti, mi és maguk. Minden népnek egy történelme van, s az egy hosszú folyamat. Bent van a jó is, rossz is. A történelem az egymást követő nemzedékek közös történelme. Senki nem vonhatja ki magát belőle, s következményei alól sem… Na, jó mulatást!

Amikor Vargyas József mögött becsukódott az ajtó, valamennyien Koncz Bálintra néztek.

– Mit néztek engem? Csak azt mondtam neki, hogy elvesztették a háborút. Mi van ebben? Nem vesztették el?

– Marha vagy, öregem – mondta Tóth Bence.

Koncz Tóth Bence arcába löttyintette a bort. Dulakodás támadt.

Másnap reggel Tóth Bence arra ébredt, hogy valaki rázogatja a vállát. Amikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, csodálkozva látta, hogy egy falusi ágyban fekszik vastag párnák tetején, és egy fiatal lány költögeti. Percek is beleteltek, mire megértette, hogy hol van.

– Itt van egy volkswagenos csaj, veled akar beszélni – mondta Dudás Tibi húga.

Tóth Bence hirtelen felült, eszébe villant a szerencsétlen pinceszer, Koncz, Vargyas József és a hordók.

– A Tibi hol van? – kérdezte.

– Alszanak még. Nagyon berúgtak.

– Nekem most el kell mennem.

– Ki ez a volkswagenos csaj?

– Ááá, senki. Évfolyamtársam.

– Nagyon fent hordja az orrát, csak beszólt az ajtón, aztán visszaült a kocsijába.

– Gondolom, siet – mondta Tóth Bence, és az ágy szélére ült. A lány elpirult, és kiment a szobából.

A kocsiban meleg volt, Tóth Bence így aztán elaludt. Amikor felébredt, már a Balaton-parton jártak.

– Nagyon berúgtatok? – kérdezte Geszti Emese.

– Eléggé… A buli végére nem is emlékszem. Mintha lent ültünk volna a hordók között a pincében. Később felálltunk a csántérfára, mert lent valamilyen patak folydogált.

– Úristen, csak nem engedtétek ki a bort?

– Csak a hordókra emlékszem. Olyanok voltak, mint a sziklák, és szédültem közöttük.

– És ezek a sérülések a képeden?

– Ezek…? – kérdezte Tóth Bence, és bizonytalanul tapogatta az arcát. – Jó buli volt ez. Egészen jó buli. Csak az az öreg ne lett volna ott.

– Milyen öreg?

– Az öreg, akinek a pincéjében voltunk, lehúzta a bakancsát, és megmutatta a lábát. Kékeslila csonk volt, az ujjai is hiányoztak. Elfagyott a lába. A másikat átlőtték. Nyomasztó volt. És a szövege…

– Mit mondott?

– Nem érdekes, majd elfelejtem.

Tóth Bence a lány lábára pillantott, s a tenyerét becsúsztatta a szoknyája alá. A lány combja kellemesen meleg volt, a kocsi engedelmesen gurult velük az elkövetkező pillanatok és órák felé.