Fent a hegyen

A vonat dübörögve, csattogva behatolt a Bakony erdei közé, eltűnt a völgyekben, aztán a bükkerdők, félig megművelt meredek dombok közül Devecser táján kirobogott a lankásabb kemenesalji tájra. Vida István a dérlepte mezőket bámulta az ablakon át, aztán újra és újra visszatért olvasmányához, mely csak félig-meddig kötötte le a figyelmét. Nem nagyon érdekelte most Livius, amiben talán azoknak a szagoknak is szerepe volt, melyek a másodosztályú kocsiban fokozatosan megvastagodtak. A diszkrét pálinkaillat Városlőd után kezdett terjengeni, s Tüskevárnál már nyers, fullasztó kocsmaszaggá vált. Ez a szag, a másodosztályú vonatok és az egész másodosztályú lét szaga, mely életét látszólag meghatározta, kedvetlenné tette. Kedvetlensége csak fokozódott, amikor Ady-előadására gondolt, melyet most készült elmondani tizenharmadszor, diákszavalatokkal illusztrálva. A versek címét és a sorrendet előre megírta a rendezőszerveknek. Rossz lelkiismerettel üldögélt a vonatban, és igyekezett minél ritkábban lélegezni. Amikor már nem vett levegőt, s a homlokán kidagadtak az erek, felállt, tenyérnyire lehúzta az ablakot. A vastag vonatszag a friss téli levegőtől felhígult, az utasok nyugtalanná váltak, és követelték az ablak felhúzását. Vida István teljesítette a közösség óhaját, aztán visszasüllyedt tűnődései közé. A beáramlott kevéske levegő a hangulatán is javított. A szériában ledarált Ady-előadásait sem szégyellte, s amikor eszébe jutott a nyár második felére tervezett olaszországi út, melyre az Ady-előadásokkal gyűjtögette össze a pénzt, teljesen megnyugodott. Úgy tervezte, hogy negyedik olasz útjára a feleségét és nagyobbik lányát is magával viszi, és együtt járják végig, kutatgatva, levéltárakban böngészve Alighieri Dante 1305–1307-ig tartó bolyongásainak útját, Verona, Padova, Sarzana, Lunigiana és Romena érintésével. Izgatta ez a kor, s új tanulmánya időben is akkor kezdődik, amikor VIII. Bonifác pápa a nála követségben járó Dantét letartóztatja, száműzi, majd távollétében tűzhalálra ítéli. Adatokat remélt az utazástól, de főleg a kor hangulatának, szellemi légkörének kövületeit, tárgyakban, épületekben, levélmaradványokban; kicsit a tájban is.

A vasútállomáson senki sem várta, de elég könnyen megtalálta a kultúrházat. Az irodában egy kedves, tájékozatlan asszony feketével kínálta, és elnézést kért arra az esetre, ha kicsi lenne a közönség. Előre kifizette a tiszteletdíját, s a nyugták aláírása közben négy szocialista brigád naplóját is a keze alá csúsztatta.

– Nagyon szeretnének a brigádok eljönni – mondta az asszony –, de nem biztos, hogy idejében ideérnek. Lesznek itt közülük… Szoktak jönni, csak tudja, errefelé az embereknek annyi a dolga, hogy azt maguk ott a kényelmes fővárosban el sem tudják képzelni.

Vida István írt néhány sort a naplókba, ahogy ezt már a korábbi előadásai alkalmával is megtette.

Az előadás jól sikerült. A szavalókat és a rendezőket is beleszámítva, legalább harmincan voltak. Az előadás végén odalépett hozzá egy testes, fénylő arcú férfi, és mosolyogva megszólalt:

– Fogadtam a feleségemmel egy doboz konyakos meggyben, hogy nem ismersz meg.

Vida István kétségbeesetten mosolygott, s ahogy a fénylő, zsíros arcot vizsgálgatta, verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Az egész Adyban ez volt a legborzasztóbb. Szinte mindenütt összeakadt valakivel, aki évfolyamtársa volt, vagy osztálytársa a gimnáziumban, és ugyanazok a tanárok tanították őket. Vidának rossz arcmemóriája volt, nem kifelé figyelt, hanem befelé, a saját gondolataira, eszményeire, terveire. Így már egyetemista korában sem volt pontos képe arról, hogy kivel járt együtt, mi történt körülötte. De most a rámeredő arc mögött felmerült egy sokkal soványabb arc is, melyen tíz éve még nem derengett ennyi jovialitás. Az arccal a név is előbukkant az emlékezetéből. Csodálkozva megszólalt:

– Olaszos voltál, te vagy a Hetesy Sanyi.

– Nahát, elvesztettem a konyakos meggyet. Szevasz, pajtás – mondta a fénylőarcú, és megölelte Vida Istvánt. – Gyere, bemutatlak a feleségemnek.

Az asszony fiatal volt, hízásra hajlamos, mosolygós.

– Amióta kiplakátolták, a Sanyi állandóan magáról beszél, meg a régi időkről, amikor még egy szobában laktak a kollégiumban.

Vida kezet csókolt az asszonynak, aztán egyetemi szellemességeket mondogatott, melyeknek nem volt értelme. Szorongatott helyzetéből hajdani évfolyamtársa ragadta ki.

– Na, öregem, az Ágit most hazavisszük, aztán felrúgtatunk a hegyre.

– Köszönöm, de én még szeretném elérni az esti gyorsvonatot.

– Itt alszol, ez nem ügy.

– Kedves vagy, csak nekem az időm ki van számítva.

– Idő… Hagyd a fenébe az időt. Idő van elég.

– Neked van időd?

– Doszta, öregem, doszta. Néha olyan hosszú egy hónap, mintha egy évig tartana.

Később, amikor a Somló felé autóztak a fagyott, széljárta falvakon át, Vida megszólalt:

– Ha elég időd van, akkor te boldog ember lehetsz.

– Az én életem, öregfiú, egy regény. Néha magam sem hiszem el.

– Neked, úgy látszik, sikerült.

– Nem panaszkodhatom. Szép, fiatal feleségem van, jó lakásom, szőlőm, autóm, a Balatonon van az öregekkel egy közös nyaralónk is. Oda ugyan nem sokat járunk, inkább kiadjuk bérbe külföldieknek.

A pince nagy volt, az ivószoba tágas, több ember fogadására is alkalmas. Hetesy begyújtott az olajkályhába, aztán Vidát levezényelte a pincébe:

– Gyere, öregfiú, amíg bemelegszik a szoba, megkóstoljuk a boraimat. Válogathatsz a somlaiban. Amelyik legjobban ízlik, azt isszuk.

A pince penészlepte boltívei alatt nyolc-tíz hordó sorakozott.

– Ebben mind bor van? – kérdezte Vida csodálkozva.

Hetesy már fent állt az egyik hordó mellett a csántérfán, és éppen arra készült, hogy megszívja a hébért. Elnevette magát:

– Persze hogy bor, mi lenne benne? Én mustot soha nem adok el, csak kétszer fejtett, érett bort.

Vida zavart csodálkozással vizsgálgatta a hordókat. Ennyi hordót és bort még nem látott együtt. Hetesy közben poharat nyomott a kezébe, és teleeresztette borral. Koccintottak, ittak. Vida Istvánnak a hosszú utazás és a kétórás előadás után jólesett a bor. Megnyugodott a torka, s a szeméből is eltűnt a fáradtság. Végigkóstolták a hordókat, aztán egy száraz, zöldes tükrű bornál megállapodtak. Hetesy megtöltött belőle néhány üveget, s közben csóválta a fejét:

– Öregfiú, az én életem egy regény. Itt az volt a divat, hogy a kellemetlen különmunkákat mindig az új tanárok nyakába varrták. Így lettem én a tanítás mellett iskolai könyvtáros. Mi volt itt, nem tudod elképzelni… A katalógus használhatatlan, öt évre elmaradtak a katterozással, bontatlan könyvcsomók az összes sarokban. Fél évig dolgoztam minden délután, mire rendbe jött a könyvtár, s már olvasókat is fogadhattunk. Bejön akkor az egyik negyedikes tanuló… Na, majd odafent folytatom. Fogd ezt a demizsont, ezt elviszed magaddal.

A szoba jól átmelegedett. Vida István leült a kecskelábú asztal mellé a padra, s merengve bámulta a falon függő tányérokat. Csakhamar a sült hús illata csapta meg az orrát. Ekkor érezte, hogy kibírhatatlanul éhes. Hetesy az olajkályha tetején ügyeskedett egy lábassal. Lesütött disznóhúst olvasztott ki a zsírjából. Amikor a hús forrt a zsírjában, asztalra tette a lábast. Kenyérrel ették a nagy darab húsokat, s itták rá a somlai bort. A harmadik szelet hús elfogyasztása után, jóllakottan, inkább udvariasan, mint kíváncsiságból, megszólalt Vida István:

– Mi történt aztán a könyvtárban?

Hetesy bal markában a tányér felett tartott egy darab húst, s a jobb kezébe szorított bicskával szakszerűen metélt belőle. Amikor a húsdarabokat a szájába csúsztatta, a kés hegye csak milliméterekre kerülte el az orra hegyét. Az állán végigfolyt a zsír, és néha lecsöppent.

– Ez már a második félévben történt – mondta. – Bejött ez a negyedikes lány, és pironkodva tipródik ott nekem. Azt mondja, hogy Lampedusa regényét olvassa, és nem tudja, hogyan kell kimondani azt, hogy Giuseppe Tomasi. Elmondtam neki, kedvesen ismételgette. Másnap újra ott volt, és azt kérdezte, hogy igaz-e, hogy Lampedusa herceg volt. Mondtam neki, hogy igaz, Lampedusa és Palma hercege volt. Negyedik nap már az ajtóban elpirult, és azt kérdezte, hogy Lampedusa az életből veszi azt, hogy a szép és gazdag Angelicát feleségül veszi Tancredi, az elszegényedett arisztokrata, vagy csak kitalálja? Ekkor figyelmesebben megnéztem a lányt. Szép volt, vagyis fiatal. Nem igazi szépség, de arányos testű, és normális arcú. Hiányzott belőle a vidéki lányok testi és szellemi arányvesztése. Nem bicegett, érted?

– Nem volt sánta?

– Szellemileg és mozgásában is normális volt. Az arcbőre kellemesen bársonyosnak tűnő.

– Mit mondtál neki?

Hetesy belerágott a húsba, vállat vont:

– Mondtam neki, hogy olvassa végig a regényt. A válasz bent van a műben. Két hét múlva jött legközelebb, felajánlotta, hogy segít nekem az új katalógus befejezésében. Felment aztán a létrára, és én ott álltam a könyvespolc alatt. Nehezebb helyzetbe aligha kerülhet tanár. Így ment ez hétről hétre. Már tavaszodott, amikor először magunkra zártuk a könyvtárajtót. Májusban kihívtak a tanáriból. A titkárnő mondta, hogy egy vízvezetékszerelő keres. Képzelheted, Ági apja volt. Ünneplőben. Meghívott hozzájuk vacsorára. Mást nem mondott. Se jót, se rosszat.

– A feleséged is Ági, nem?

– Persze, az Ági a feleségem. Róla beszélek.

– Feleségül vetted a saját tanítványodat? Hát kérlek…

– Beleszerettem, de ez csak mellékkörülmény. Elmentem hozzájuk vacsorára. Sportosan, hétköznapiasan öltöztem, nehogy valami tévhit keletkezzen, vagy szóbeszéd. Tudod, ez még mindig kisváros. Ünneplőbe öltözött az egész család, a vízvezetékszerelő, Böske mama, Ági és a kis sógor is. Volt az egésznek valamilyen sötét, szicíliai árnyalata, amit én felfogtam és értékeltem. Később sokat gondolkodtam ezen: Vajon direkt így rendezték, mert olasz szakos voltam, vagy véletlenül alakult így. Nem lehettek ennyire intelligensek.

– Kellemetlen ügy.

– Túl egyszerű volt az egész. Szégyenletesen egyszerű. A ceremóniát Böske mama és a kis sógor intézték, a vízvezetékszerelő csak tárgyalt. Törkölypálinkával kínáltak az előszobában, aztán javasolták, hogy menjünk fel az emeletre. Két szoba, gyerekszoba, összkomfort, berendezve. Bútorok, ágynemű, hűtőgép, rádió, televízió, magnetofon. Minden vadonatúj és érintetlen. A vízvezetékszerelő halkan beszélt, mint egy államférfi. Azt mondta, hogy itt lakik majd Ági és a férje. Az esküvő napján a fél házat a nevükre íratja. Ági férje ezen a napon kap egy nulla kilométeres Wartburg kombit, hatszáz négyszögöles szőlőt a Somló-hegyen, berendezett pincével, és százezer forint készpénzt.

– És néztek közben, nem?

– Nem néztek. Lementünk vacsorázni. Előétel libamáj, aztán fácánleves, fácánsült, pácolt nyúlgerinc, végül spagetti, amit Ági talált ki, és egy nagy marhaság volt az egész. Az apósom tagja a helyi vadásztársaságnak is. Ért a puskákhoz, ha elromlik a závárzat vagy a gyorsító, helyben megjavítja.

– Vacsora végén aztán megkérted a lány kezét.

– Nem, megköszöntem a vacsorát, és hazamentem. Ági továbbra is bejárt hozzám a könyvtárba. Ekkoriban már suttogtak rólunk. Minden szombaton és vasárnap Ágiéknál vacsoráztam. Érettségi szünetben már feljártunk ide a Somlóra, sokat segítettem Áginak a tanulásban. Mindent kitűnőre tudott, de a saját szaktárgyamból én egy jeggyel rosszabbat adtam neki, hogy leszereljem az iskolai pletykákat. Az én tárgyaimból is jelesre érettségizett idegen tanároknál. Már terhes volt akkor, június végén megtartottuk az esküvőt. Jól kijövünk az öregekkel. Csodák itt nincsenek, de minden évben megterem ezen a hegyen nekem negyvenezer forintom. Néha több is. Sportegyesületeknek adjuk el a bort. A kis sógor már évek óta az ÁFÉSZ-nál dolgozik, marha jó összeköttetései vannak. Az öregekkel felépítettük a balatoni nyaralót, az is hoz családonként harmincezret. Van olyan év, hogy a mama nem megy fürdőre, akkor az ő részükről lemondanak a javunkra. Ez a nősülésem óta már a harmadik autóm. Gyerekünk is van kettő. Nem szólhat nekünk az állam semmit.

– És Ági?

– Jól megvagyunk. Biztos, hogy szeretem. Ha elutazom valahová, hiányzik nekem. Szeretek vele összebújni. Védjük egymást és a gyerekeket.

– Ennyi minden, és a pénz… Szerencsés vagy.

– És Ági. Ági is szeret engem.

– Miért ne szeretne? Mondom, hagy szerencsés vagy. Egészségetekre – mondta Vida István, és egyetlen hajtásra kiitta poharából a bort. Hetesy is ivott, újra töltötte a poharakat, megszólalt:

– Nem szerencse ez, valami más. Megszedték magukat az emberek, földet, házat, részvényeket nem vehetnek. Mit vegyenek. Taníttatják a lányukat, és vesznek neki egy diplomást. Orvost, mérnököt, tanárt. Tudod, ez kisváros, itt még a tanár úr is valaki, főleg, ha nyelveket beszél. Tanár úr és a felesége. Nem rossz egy vízvezetékszerelőnek. Ági persze más, mi megszerettük egymást. A pénz, nem mondom, jól jött, de most már én is tudok pénzt keresni.

– Olaszórákat adsz?

– Kinek adnék itt olaszórákat. Nem emlékszel már a polgazd-előadásokra? Tőke, állóalap, forgóalap, szállítás, realizálás.

– Nem polgazd ez, szerencse.

– Ide figyelj, Vida, én ugyanazokat az elveket vallom, mint régen. Ez polgazd és társadalmi szükségszerűség. Neked is szerzek egy gazdag lányt, ha akarod. Válogathatsz. Három-négy lányból választhatsz, és nem ér csalódás. Nálunk a gimnáziumban a végzősök között van most három iparos és egy téesz-gazda lánya a közeli faluból. Bikákat hizlalnak. Kapsz egy lakást, autót, és ha akarod, szőlőt, vagy ha jobban tetszik, nyaralót. Na…?

– Sanyi, én már nős vagyok, két gyermekem van.

– Akkor elvesztél. Igyunk egy pohárral, mást már nem lehet csinálni.

Vida István ivott, aztán poharát a maradék borral hintáztatni kezdte. Az üveget vizsgálgatta, és az üvegen belül a bort. Alig maradt a pohárban félujjnyi, de még mindig volt egy kis olajos gyűrűje az üveg mentén. A bor, amit Hetesy termelt, jónak látszott. Felnézett.

– Mondd, és mi lett Ungarettivel?

– Ungarettivel? Mire gondolsz?

– Ez volt a nagy terved. Doktori disszertációt vagy tanulmányt írsz Giuseppe Ungarettiről. A kollégiumban az asztalod felett lógott a színes fényképe, és a kézzel írt, fakszimilében közölt verse is. Ungaretti fent áll valahol egy hegyen, talán Friuli megyében, és a botjára támaszkodva mosolyog. Ősz, kopaszodó, nevetése széles cirkuszi grimaszra emlékeztet. Megmaradt bennem a kép. Kezében tartotta a kalapját, mellényt viselt, s az óraláncán csillogott valami pirosas tárgy, ékszer talán. Mint egy érem, akkora volt az egész. Ha csődbe mentem, ezt szoktam nézni Ungaretti hasán.

– Ungaretti elmúlt.

– Elmúlt? Azt mondtad akkor, elutazol a szülőföldjére, Alexandriába, hogy a fény és árnyék pontos határvonalát megismerd.

– Ungarettit most kár előhoznod.

– Ungarettit? Lelkesedtél érte. Tőled tanultuk a versét:

 

Láttalak, Alexandria málékonyan váz alapjaidon emlékké válni egy függélyes fény-ölelésben.

 

Hetesy megemelte a poharát, aztán kiitta. Hosszan nézte Vida arcát, szemét. Sokára szólalt meg:

– Most te azt hiszed, én feladtam valamit?

– Nem hiszek semmit – mondta Vida, és kiitta a maradék bort a poharából.

Hetesy megtöltötte a poharakat, és némán ittak. Nagy kortyokban nyelték a bort, s szótlanul nézték egymást. Puha, mély csend ereszkedett közéjük, mintha egy völgyben lennének, amit a hó már befedett, mint egy nagy, puha vánkos. Fél óra is elmúlhatott, mire Vida István megszólalt:

– No pasaran!

– Öregfiú, az élet kegyetlen dolog. A sors nem törődik az egyetemista lázadók álmaival.

– A forradalmárok terveivel. Így akartad mondani.

– Nem azt mondtam?

– Nem. No pasaran! Elsőéves korunkban még ez volt a jelszavunk.

– Aztán áttörtek.

– Nem, a spanyolok szívében soha. Nem törtek át Picasso festményein és Federico García Lorca versein, drámáin sem. Megölték Lorcát, de hiába. No pasaran!

Ittak mind a ketten. Vida István halkan dúdolni kezdett egy polgárháborús éneket. Hetesy a poharát szorongatva nézte a vendégét, aztán megvonaglott a szája, s tétován, botladozva követte a dallamot. Hetesy Sándornak kicsordultak a könnyei. Észre sem vette, énekelt tovább. Elénekelték a Madrid határán-t, aztán a Marseilles-t, és sorra a forradalom és a nemzetközi baloldal dalait. Ittak és énekeltek. Éjfél tájban, amikor a népdalok után a Sej, a mi lobogónk-at kezdték részeg, akadozó nyelvvel fújni, Vida is elsírta magát.

– Te miért sírsz? – kérdezte Hetesy, amikor a strófák végére értek.

Vida felállt, odatántorgott Hetesyhez, és megölelte.

– Mi mind a ketten elvesztettünk valamit, csak másként.

– Ezért sírsz?

– Ezért, de lehet, hogy csak részeg vagyok.

Megitták a Szent János-áldást, aztán összeszedelőzködtek. A présházajtót alig tudták kinyitni, úgy eltorlaszolta valami. A Wartburg kombi hasig állt a hóban. Meghökkentek.

– Ezért volt olyan csend – mondta Vida István.

– Nem tudunk lemenni. Itt kell maradnunk reggelig.

Vida István szomorúan bólogatott:

– Itt kell maradnunk most már örökké. Pedig ott lent mindig történik valami.

Bámultak lefelé a hegyről. A sűrű hóesésben bizonytalanul átderengtek a közeli falvak fényei.