Száznégy fenyőfa

Koncz József tervezőmérnök 1970. április 13-án a lakók első csoportjával költözött Óbudára. A makaróni hosszúságú ház ablakai a Szentendrei útra nyíltak, így az autók surrogása, a felbőgő motorok hangja behallatszott a lakásokba. Zugló csendjéhez szokott fülüknek ez furcsa volt, Koncz mégis szerencsésnek érezte magát, mert a második gyerek megszületése után az egyszobás, félkomfortos lakásban nem fértek el. Az autók surrogását néhány hónap múlva megszokták, s reggelente elégedetten nyitották meg a csapokat, melyekből megbízhatóan ömlött a meleg víz. Elégedettségük a tél beköszöntésével csak fokozódott, mivel nem kellett szén után futkosni, és reggel, este rakosgatni az öreg, drótokkal összefogott cserépkályhát. A központi fűtés szürke radiátoraiból éjjel-nappal áramlott az egyenletes meleg. Koncz ekkoriban szokott rá a vendégeskedésre, a konyakra, továbbá a „komfortérzés” és a „huszadik századi ember” kifejezésekre. Az idill 1971-ben kezdett elszürkülni. A fürdőszobában leesett néhány csempe és összetörött. A Miklós utcában az ósdi, alacsony házakat, melyek az első télen hófedte tetejükkel festőinek tűntek, lebontották. Helyükön a cölöpverő gépek megkezdték az alapozást. A gépek megrendítő kalapácsütéseibe beleremegtek a falak, s a csattanások betöltötték az álmatlan éjszakákat. Koncz, hasonlóan a többi lakóhoz, szociális érzékű ember volt, így naponta többször is kijelentette a feleségének: „Ezt ki kell bírni. Új lakások épülnek. Örüljünk neki, hogy éjjel is csinálják, így ezer és ezer ember előbb jut lakáshoz.” Kibírták. Az út túloldalán felépült az új ház. Szép hosszú, cikcakkos, tízemeletes. A két tízemeletes ház között ettől kezdve ide-oda verődött a motorzaj, csattogás, zúgás. Igyekeztek megszokni. Már-már sikerült. Ekkor az építkezések térhódítása miatt lezárták a Laktanya utcát, a teherforgalmat átterelték a Szentendrei útra. A gazdasági, ipari fejlődés hat év alatt sok új dömpert és pótkocsis teherautót szült, s ezek hajnali négytől éjjel kettőig zajjal és füsttel árasztották el Óbudát. Más baj is adódott. Koncz József 1970-től 1976-ig hat évet öregedett. Jó nevet szerzett a szakmában, nehéz, speciális megbízásokat kapott. De elvékonyodtak az idegei, és zajérzékeny lett. Csendre vágyott, és levegőre. Felesége, aki meséskönyveket lektorált egy kiadónak, vonzódott a szép tájakhoz. Eleinte Sopron környékén szeretett volna egy faházat, de amikor a nővére, aki rossz házasságban élt orvos férjével, meghívta szárszói nyaralójukba, megszerette a Balatont. Koncz irtózott a hétvégi autózásoktól. Utálta az M7-est és a Balatont. A gyümölcsöskerteket szerette, és a lassú folyású patakokat. Keresztúron nagyanyja kertjének végében csordogált egy ilyen patak, névtelenül. A Csényén túl, a sümegi rét közepén torkollott a Marcalba. Valami hasonlót keresgélt a világban, de ezek a régi patakok és kertek eltűntek a földről.

Vasárnap délelőtt rosszkedvűen ültek kocsiba. A hirdetés csak egyszer jelent meg a Magyar Nemzet-ben: „Klotild-ligeten ház nagy kerttel eladó. Lakást beszámítok…”

Lassan hajtottak kifelé. Koncz érdeklődve figyelte a kerteket, házakat. A Budakeszi út egyik kertjében megpillantott egy garázst. Nem a garázs vonzotta a szemét, hanem a kacsák. A garázs tetején pekingi díszkacsák totyorogtak.

– Nézd, díszkacsák – fordult a feleségéhez.

Az asszony unottan oldalra pillantott, de nem szólt semmit. Lassan gurultak tovább. Délelőtt volt, mégis fogyott a fény. Fátyolfelhők úsztak a Nap elé, s az utat a fák is árnyékolták.

Sokáig keresgélték a hirdetett házat és kertet. A szomszédok segítségével találták meg a rozsdás vaskaput, a ledőlt bástyát, melyen nem volt utcanév és szám.

Koncz József zavartan állt a kert kapuja előtt, és nem mozdult. Olyan érzése támadt, hogy ezt a kertet s a fák mögött a kopott házat már látta egyszer. Ismerősek voltak a fák, erdőnyi szerb luc vette körül az épületet, lombjuk alól zöld fény hullott a földre.

– Bemegyünk azért…? – kérdezte az asszony.

– Be kellene menni. Jártunk már itt, nem?

– Velem nem.

Koncz kinyitotta a vaskaput, és elindult befelé.

– Fogadni mernék, hogy itt nincs telefon – mondta az asszony.

Koncz József nem értette, hogy mi történik vele. Ismerte a kertet. Tudta, hogy száznégy fenyőfa áll a kertben. Amikor felmentek a lépcsőn, s az ajtó felett a leszakadt vakolat nyomán előpirosló téglákra pillantott, a ház nagyon ismerősnek tűnt.

Kopogott az ajtón. Csend volt bent. Újra kopogott, aztán hangosan köszönt egyet:

– Jó napot kívánunk!

Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílott. Egy tágas, verandaszerű előszobába jutottak. Húsos, vastag dísznövények zöldelltek az avétt ládákban, fazekakban, cserepekben. A nagy üvegablak elé lógtak, s oldalt a harminc éve festetlen falakat is eltakarták. Újra köszönt:

– Jó napot kívánunk! – Hiába. Benyitott egy ajtón. Nagy konyha tárult fel, sok edénnyel. Szidolozatlan rézlábasok függtek egy kemenceszerű tűzhely felett. Nem mentek be. Koncz behúzta az ajtót. Néhány méterrel odébb újra lenyomott egy kilincset. Tágas, magyaros bútorzatú szobába jutottak. Szőttesek borították a falakat, és könyvek. A polc tetején köcsögök, kancsók sorakoztak. Az asztalnál öregasszony ült, és levelet írt. Golyóstollal írt egy sárgás mappára helyezett levélpapírra. Sorvezető nélkül dolgozott a sima papírra, formailag hibátlanul. Kezétől arasznyira vörös macska feküdt az asztalon, és ellenőrizte a levélírást.

– Kezét csókolom! – hajolt meg Koncz.

Az öregasszony mosolyogva felpillantott:

– A hirdetésre, ugye?

– Olvastuk a hirdetést, és…

– Gondoltam, hogy ma jönnek. Üljenek le – mondta, és a székekre mutatott, melyeknek szív alakú támlájuk volt. Az öregasszony letette a golyóstollat, és felállt. Ellenőrizte, hogyan helyezkednek el vendégei a kis asztal körül, aztán újra megszólalt:

– Süteményt?

– Nem, nem, köszönjük – hárította el a mérnök felesége.

– Egy kis likőrt? Házi…

– Nem, köszönjük…

– Egy kortyot csak…

Az öregasszony a komódból metszett üveget vett elő, és három kupát. Töltött, aztán a rózsaszín folyadék felé intett:

– Tessék kérem, parancsoljanak…

Koncz és a felesége kényszeredetten szájához emelte a kupát, és belenyalt a rózsaszín szirupba.

– Az udvart már látták. Száznégy szerb luc áll a kertben. Nagyon jó a levegő. Gyerekeknek különösen. Van gyermekük?

– Van.

– Miért nem hozták el a gyerekeket?

Koncz József zavartan nézte az öregasszonyt. Az volt az érzése, hogy nemcsak a házat és a kertet, hanem az öregasszonyt is ismeri.

– Tetszik a ház?

– Igen, érdekes ház.

– Kutyát is lehet tartani.

– Kutyát?

– Igen, kertes ház. Ide kell egy jó házőrző kutya.

– Hol a kutya? – kérdezte Koncz. – Van kutya, ugye?

– Van, de már nagyon öreg. A ház mögött fekszik a napon. Az uram kutyája. Nézzék meg a házat.

Koncz József nem mozdult. Felderengett valami az emlékezetében. Két éve, amikor megoperálták, napokig feküdt öntudatlanul. Vérátömlesztést kapott. Tudta, hogy levegőnek nem szabad az érrendszerbe kerülni. Félt a levegőtől. Valamilyen furcsa tudat alatti akarattal küzdött a felébredésért, hogy egy-egy pillantást vethessen a konzerv vérrel töltött palackra, mely iszonyatos messzeségben függött felette. Ezekben az elmosódó pillanatokban jutott el hozzá néhány beszédfoszlány. Egy öregember vékony, panaszos hangja: „Etesd meg a kutyát… – Később vagy másnap: – Nem tartozom ide. A főorvos úr betege vagyok… Igen, Klotild-ligeten, de ne operáljanak meg… Mert nem akarom… – Még később vagy talán aznap: – Száznégy fenyőfám van, szerb luc, és a kutya…”

– Megnézik akkor a házat? – kérdezte az öregasszony.

– Hogyne, mindjárt megnézzük. De ha megengedi, kérdeznék valamit. A férje, ugye, egy sovány, középtermetű ember?

– Ismerte?

– Két éve nem került véletlenül kórházba?

– De igen. Megoperálták.

– És aztán…?

– Meghalt.

Koncz József már emlékezett az öregemberre. A visszanyert öntudat pillanatait nem akarta kiengedni a kezéből. Görcsösen erőltette az ébrenlétet. Hideg sörre igyekezett gondolni. Egy régi halászkertre, s a kocsmárosra, akit csalt a felesége. A halászkertben május volt. Ekkor szólalt meg az öregember: „Száznégy fenyőfám van…” Ez a szám áttört az elképzelt májusi délelőttön. Hogyan lehet valakinek száznál több fenyőfája? Igyekezett a szoba végébe pillantani, ahonnan a hangok jöttek. Talán látta az öregembert. De az is lehet, hogy nem. A mozdulattól azonnal rosszabbul lett, és elvesztette az eszméletét. Sovány, elgyötört öregemberre emlékezett, talán látta, vagy csak elképzelte.

– Az árat most is megmondhatom, de jobb lenne, ha megnéznénk előbb.

– Miért akarja eladni a házat? – kérdezte Koncz.

– Be akarok költözni a lányomékhoz vagy a közelükbe. Óbudán laknak. Harminckét éve lakunk itt. Kívül rekedtünk az életen. Én másként szerettem volna. Lánykoromban nekem a színház volt mindenem. És hát Bécs… Az ostrom elől költöztünk ki, ez volt a nyaralónk. Mire vissza akartunk menni, a Duna-parti lakásunkba már beköltöztettek két családot. Az uram az állását is elvesztette, pedig nem volt nagy ember, csak egy igazgató.

– Hol?

– Az egyik bankban. Akkor hát megnézik a házat?

– Meg, persze.

Felálltak. Az öregasszony körbevezette őket, majd kérdően rájuk nézett. Koncz és a felesége hallgatott.

– Nem tetszik a ház?

– De, tetszik, nagyon szép…

– Kopott, ugye?

– Hát kopott.

– Nem mondom, költeni kell rá, de hát maguk megengedhetik maguknak. Egy orvos azért…

– Mérnök vagyok.

– Mérnök? Az én vejem orvos. Hát, ahogy gondolják…

– Talán majd kihozzuk a gyerekeket, és azok is megnézik a fákat…

– Száznégy szerb lucfenyő… Mikor jönnek?

– Jövünk majd, hozzuk a gyerekeket…

Beszálltak a kocsiba, és elhajtottak. Szótlanul ültek egymás mellett. Az asszony csak a Budakeszi úton szólalt meg, amikor újra megpillantotta a pekingi díszkacsákat:

– Ismerted az öregembert?

– Homályosan. Egy kórteremben voltunk két éve. Mire én magamhoz tértem, már nem volt a szobában.

Nem beszélgettek tovább. Megnövekedett a forgalom. Az útjavítások miatt elég körülményesen jutottak haza Óbudára. Az asszony húslevest készített vegetából, és bélszínrolót szárított krumplival.